Apró léptek…
Egy autó parkolt le az egyik hatalmas csarnok előtt. Csoda, hogy találtak helyet, hisz a Téli Kupa igen ismert sportrendezvény. Ám a fekete autóból egy ötéves kislány kémlelte a hatalmas területet. Szemei minduntalan a bátyát keresték. Hol lehetsz Nii-chan? – elmélkedett az apró szerzett, de anyukája megszakította e fajta tevékenységét
– Mai-chan! Gyere, ideje indulni – szólt neki kedvesen az asszony, mire a pici kislány ki jött az autóból. Föl nézett az égboltra, ami most sötét volt, de csillagok tarkították. Megint elmerenget pár percig, majd anyukája és apukája után sietett. Félőn tekintett a hatalmas csarnokra, amelyben már számtalan meccs lejátszódott. Megfogta anyukája kezét, nehogy elvesszen, amiért ő csak kicsit tud lépni. Már szerette volna látni nagy testvérét, s hogy a fiú ölébe vigye.
A kis Mai számára a bátyja volt a mindene. Mindennél jobban szerette, és amikor még pici baba volt csak az idősebb fiú tudta megnyugtatni kellemes hangján. Mindig az ő kezét fogta, amikor valahova elmentek.
Mai kiengedett haját a szél megborzolta, mire a kislány elengedte édesanyja kezét, s eltakarta arcát. Miután a „vihar” lecsendesedett, Mai pislogott párat, majd körül nézett. Hova lett papa, és mama? – gondolta kétségbeesetten.
- 'ka-chan… ’tou-chan… - szólította őket, de válasz nem érkezett.
Forgolódott, hátha megpillant egy magas, kedves nőt, vagy egy erős, büszke férfit. De nem talált egyet sem. Előre nézett, s az ajtó ott volt előtte, de nem akart bemenni egyedül. Hátrálni kezdett, ám ekkor valakik éppen a csarnokba igyekeztek, és szerencsétlen módon magukkal vitték a kis Mai-t is.
Amikor a kislány körül nézett, már a folyóson volt és sehol nem látta a kijáratot. Már majdnem eleredtek könnyei, de ekkor eszébe jutott bátyja.
- Onii-chan…- suttogta maga elé, és remegős szájjal elindult az egyik irányba. Remegő léptei nem keltették fel a sportolók figyelmét, így nyugodtan sétálhatott tovább a folyosón.
Félősen nézett fel a neki óriásnak számító emberekre. Kicsiny termete miatt néha csúfolták az oviban. Ilyenkor mindig sírva ment haza, de az ő onii-chanja ezzel nyugtatta; „Ne sírj Mai, hisz egy apró napraforgó magból, is milyen hatalmas virág lehet!” Ezek a szavak mindig megnyugtatták a kislányt.
*~*
Ahogy sétálgatott, elért egy automatához, ahol egy lilahajú fiú álldogál, aki még talán az óriások között is óriás volt. Apró kezeit maga elé vonta, ezzel is védve magát, hogyha bántani akarnák.
A fiú éppen azon elmélkedett, hogy a vaníliás rúd a finomabb, vagy a csokiba mártott, töltött nápolyi.
- Maa, nem tudok dönteni… - bosszankodott, hangosan a magas férfiú, ám ekkor valaki csilingelő hangján megszólalt.
- T-tudok segíteni? – kérdezte Mai úgy, hogy majd összeesett, de szülei azt tanították, legyen segítő kész azokkal, akik segítségre szorulnak. Murasakibara lenézett az apró kislányra, majd leguggolt elé. Végig nézett az rajta; a csillogó szemein, a hosszú haján, kicsiny kezein. Mintha már látta volna valahol. De nem tudta hol.
A gyermek félelmében már reszketett, viszont amikor rá nézett a kedvesen mosolygó fiúra, kicsit megkönnyebbült. Bátyja jutott róla eszébe.
- Nem tudok dönteni melyik édességet, válasszam. – nézett az automatára, mire a lány is oda kapta fejét.
- M-mi között nem tudsz? – kérdezte még mindig félve.
- Vaníliás rúd, vagy csokiba mártott, töltött nápolyi.
- Vaníliás rúd! – vágta rá Mai, de be is fogta kezeivel a száját. Mindig azt majszoltak, amikor szüleik nem voltak otthon. A fiú fölemelkedett, és már be is nyomta a gombot, amikor egy másik srác is megjelent.
- Atsushi! Mit csinálsz még itt?
- Nyugi Muro-chin, csak vaníliás rudat veszek magamnak meg… - nézett oldalra a fiú, de a kislány már nem állt ott. Körül kémlelt, viszont nem találta.
- Meg? Nincs itt senki. – nézett oda ahova a fiú is. Murasakibara eszébe viszont bevillant egy kép. Egy piciny kislányról, akit még a Teikoban ismert meg. Aznap kínálta meg vaníliás rúddal, és nagyon ízlett neki. De az… - gondolta, és már tudta is kihez tartozik a kislány…
*~*
Mai lélek szakadva futott végig a folyósokon. Elfáradt egy idő után, majd megtámaszkodott a falnál, és kipirosodott pofival nézett körül. Úgy megijedt, amikor feltűnt az a másik fiú! És el sem köszönt a magastól… Ismét a sírás kerülgette. Nem szeretett egyedül lenni, de az az óriás igazán kedvesnek tűnt. Sőt, mintha ismerte volna már régebbről… Megrázta kicsiny buksiját, és elindult. Meg kell találnom Nii-chan-t – gondolta a kislány félig elszántan, félig félve.
Ahogy sétált, elért egy sarokhoz. Be akart kanyarodni, de akkor nyitódott az egyik ajtó. Fekete ruhások léptek ki rajta, majd egy lány is. Elindultak felé, viszont a kislány csak dermedten nézte őket. Pici szíve a mellkasába őrülten vert, esze futásra késztette. Ekkor ám meglátott egy sötétbőrű fiút, és egy rózsaszínhajú lányt. Szemébe könnygyűlt, de nem a meg könnyebbüléstől, hanem ismét a félelemtől. Emlékezett a kék hajú fiúra, amikor bátyja elvitte a sulijába, mindig gonoszkodott vele. Nem szerette, mert állandóan megsiratta. A lány meg mindig megnyomorgatta. Mai azt sem szerette.
Elkezdett hátrálni, de egyszer csak megbotlott, s lecsücsült a földre. Erre felfigyelt Imayoshi, és lenézett a teremtményre.
- Nocsak, egy kislány. – leguggolt elé, de Mainak egyáltalán nem volt szimpatikus – Hát te meg hogy kerültél ide?
Krokodilkönnyekkel küzdött, mert az előtte álló fazon félelmetes volt. Nem úgy, mint a bátyja. Ő nagyon kedves velem, és mindig mosolyog rám. Ez az óriás ijesztő – gondolta a lány, de ekkor Momoi észrevette őket. A többi csapattag is oda lépkedett, megnézni mi történik. Szegény kislány, annyi óriás volt már előtte, hogy meg sem tudta számolni. Félelme egyre csak nőtt, amikor megpillantotta Aominét.
- Szegény pára, nagyon meg van rémülve – közölte a tényt Sakurai. Mai remegve föl tápászkodott, majd rá emelte tekintetét Aominére. Amaz csak meghökkent, majd eszébe jutott ki a kölyök. Emlékszik rá. Gonoszul elmosolyodott, mire nem várt reakció alakult ki. Mai, becsukta szemeit, majd erőt gyűjtött és elkiáltotta magát.
- Ne gyere a közelembe kék hajú Mumus, és Vattacukor hajú lány! - fogta magát és futásnak eredt. A Touou játékosai összenéztek, majd arra a két egyénre, akire megfelelő volt a leírás.
- Kék hajú… Mumus? – kérdezte magától meghökkenve Aomine.
- Vattacukor hajú… lány? – tette fel Momoi is az értetlen kérdést. Imayoshi elnevette magát, majd neki indult.
- Úgy látszik megfelelő becenevet talált nektek a kislány… Vattacukor, és Mumus – mondta jókedvűen a kapitány. Aomine és Momoi egyszerre tették fel a kérdést magukban… Mit keres itt az ő húga?
*~*
Mai sírva futott végig a folyosón. Miért… miért nem találja az ő Onii-chanját? Miért találkozik azokkal a fura óriásokkal? Miért nem tudott egyenesen bele futni az ő szeretett testvérébe? Ezek a kérdések vertek tanyát a kis buksijában, ám a következő saroknál egy kisebb tömeg gyűlt össze. Patakban folyó könnyei megálltak, és szemeit végig futatta a társaságon. Előtte sok fehér melegítős ember állt, s amint közelebb lépkedett veszekedés zajai ütötték meg a fülét.
- Elegem van már belőled! Miért kötsz mindig az én dolgomba, he?! – kérdezte egy mély hangú, vörös hajú fiú. Mai ahhoz képest, hogy pici volt, látta, ahogy egy piros hajkorona ide-oda mozog. Szemeit törölgetve próbált átjutni a tömegen, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Könnyei ismét záporozni kezdtek, és át vágott a tömegen.
Ez ő… ez az ő onii-chanjának a hangja! Az ő szeretett testvére! Nem kell több borzalmat átélnie! Végre, sikerült!
- Onii-chan! – zokogott fel, és átfutott a tömegen, s a bátyához szaladt. Az éppen vitatkozó páros nem kicsit hökkent meg. Szorosan ölelte a narancssárga melegítő nadrágot, és közben folyamatosan csak folytak a könnyei. – O-onii-chaaaan!
Midorima meglepődve nézett le testvérére. Nem rég még Kagamival vitatkozott, most meg kishúga itt zokog előtte. El is feledkezett a körülte lévő dolgokról, csak is Mai létezett neki jelen pillanatban.
A zöldhajú srác leguggolt hozzá, s megsimította az arcát.
- Mi történt Mai? Mit keresel itt? –nézett végig a kislányon - Jól vagy? Nem esett bajod? – tette fel aggódó hangon a kérdéseket, ami nem kis meglepetést okoztak az őket körül vevő tömegnek. A testvérpárt figyelték, ahogy a kislány megtörli szemecskéit és bátya felé fordul.
- E-el vesztem a ’ka-chanéktól … mert jöttünk érted. De én elengedtem a mama kezét, és elkeveredtem.. – itt újra eleredtek a krokodil könnycseppek, s hangosan föl zokogott, majd Midorima nyakába vetette magát. – Találkoztam egy kedves Lila Óriással… de aztán összefutottam a Kék hajú Mumussal… és Vattacukor hajú lánnyal… Nagyon féltem, Onii-chaan! – sírt Mai, majd Midorima mit sem törődve a többiekkel, ellágyult tekintettel, fogta és föl vette a húgát az ölébe.
- Ne aggódj, itt vagyok, a Kék hajú Mumus, nem fog bántani, és a Lila óriás sem. – mosolyogott rá szelíden, mire a Shuutokusok ijedten léptek hátra egyet. Midorima mosolyog? Komolyan? Nem tudták elhinni, hogy az az arrogáns, beképzelt, egoista dög, ilyen kedves és védelmező báty legyen. Egyedül Takao arca virult, hisz végre megismerheti szerelme kishúgát! Nagyon aranyosnak találta a kislányt, hosszú, zöld hajjal és csillogó, smaragd szemekkel.
Végig nézett rajtuk; mintha csak egy apukát látna a kislányával. Oda sétált hozzájuk, majd kezét nyújtotta Mainak.
- Üdv, a nevem Takao Kazunari, de neked meg engedem, hogy Kazu-channak hívj – mosolygott rá, mire a zöld hajú kislány bátyjára nézett, aki csak bólintott.
- A-a nevem Midorima Mai, örülök a szerencsének! – fogta meg a fiú ujjait, hisz tenyere még pici volt.
- Nagyon szép neved van, Mai-chan! – mondta Takao, ám ekkor a folyosó végéről egy kiáltás hallatszott.
- Shintaro! – szólt a férfi, és oda rohantak a nővel együtt. Természetesen a Seirinesek és a Shuutokusak, csak úgy lestek, ahogy meglátták Midorima-papát, és Midorima-mamát. A nőnek hosszú, dús sötétzöld haja volt, míg a férfinek hasonló stílusban, mint Shintaro-nak. Takao enyhén nyál csorgatva nézett végig Midorima-papán. Vajon Shin-chan is ilyen helyes lesz idősebb korára? – gondolta pirulva.
A nő amint oda ért hozzájuk megnézte, hogy Mai épségben van e még. A zöld szemű kislány, csak belebújt bátyja váll gödrébe, s úgy szólt ki.
- Mama, nem kell megnézned, semmi bajom! – itt felemelte fejecskéjét, és anyukájára nézett. – Mivel megtaláltam nii-chan, már jól vagyok!
A nő és a férfi egy sóhajt engedett meg magának, majd gyermekeikre néztek.
- Örülök, hogy épségben vagytok. – mondta a papa, majd Midorimáék elköszöntek a többiektől.
Takao is velük tartott, ám időközben Mai elaludt Shintaro karjai közt. Már a kijáratnál voltak, amikor Midorima oda szólt szüleinek, hogy mindjárt megy. Takao meglepődötten nézett a zöld hajúra, ám ekkor az állánál fogva közelebb húzta magához. Csak egy ártatlan puszit hintet ajkaira, majd derekánál fogva közelebb húzta magához.
- Holnap találkozunk… - suttogta Shin, majd még egy puszit adott a fekete ajkaira. Az csak mosolyogva intett nekik, s Midorima az autó felé vette az irányt.
*****
Amint haza értek, a szemüveges fölvitte a kishúgát a szobájába, és lefektette az ágyra. Ám amikor húzódott volna el, Mai megfogta a kezét. A fiú kérdőn nézett rá, de az ágy elé guggolt. A kislány felült és komolyan nézett bátya szemeibe.
- - Kazu-chan a barátnőd? – kérdezte a lány, s Midorima meghökkent. Ám a duzzogós pofi láttán elmosolyodott, majd megölelte húgát.
- Az, de nem kell aggódnod, téged nem foglak kevésbé szeretni, mint őt.
- Akkor jó… - suttogta a sötétben Mai, majd ismét bátya ölelésében aludt el…
„Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként?
Hogy megvédhessék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek.”
/ Spiral /
|
