|
2014. február 2.
Egyedül vagyok... Az Idomár elhagyta a fészkemet.
Megőrültem, amit már régóta tudok, de csak most ismertem be neki. Elhagyott. Úgy távozott a fészkemből, mintha soha nem is járt volna ott. Gyengülök... Éhes vagyok... Hullanak a tollaim... Biztosra veszem, hogy meghalok.
Ahogy telnek a napok, ez egyre rosszabb. Néha valaki hangját hallom a távolból, beszélgetünk, de még mindig rettentő gyenge vagyok, és tovább hullanak a tollaim. Biztosra veszem, hogy meghalok...
2014. április 3.
A Hang eljött. És a Hangnak teste is van! Amit először észreveszek rajta, azok a csillogó, barna szemei. Őszinteséget tükröznek, és megnyugvást hoznak még mindig háborgó lelkemnek. Szárnyaimat védekezően magam elé húzom.
- Mit akarsz? - kérdezem mogorván.
- Beszélgetünk egy ideje. Látni akartalak.
- Menj el. Őrült vagyok. Az életem fele hazugság, a képzeletem szüleménye! Tégy úgy, mint az előző Idomárom. Menj el!
- Engem nem érdekel, hogy őrült vagy, hogy a múltad nem valódi. Én téged akarlak látni, és a jelened!
- Idomár vagy? - kérdezem nyugtalanul, mire elmosolyodik.
- Még az is lehetek. A jövő zenéje.
Telnek a napok, a hetek, a hónapok. A Hang ma már Kiscsillag. Méretéből adódóan nem a Hold vagy a Nap, csak egy Kiscsillag az én égboltomon, ami fényt hoz a borús mindennapokba. Egy jóbarát, aki segít nekem. Egy jóbarát, aki megóv a bajtól, egy jóbarát, aki... aki... Megmentette az életemet. Akkor nyújott nekem kezet, akkor húzott vissza a fészkem széléről, mikor már zuhanórepüléssel kiontottam volna az életemet, hogy nyugodtan, mosolyogva nyársaljanak fel a mélyben áldozatukra váró, tűhegyes sziklák. Ez a Kiscsillag megmentette az életemet.
Nem egy Idomár, de színesebbé teszi az életemet, fényt hoz a mindennapok sötétségébe, és mosolyogva nézte végig, ahogy a bordáimon, a szívem fölött, ahová mai napig nem nőnek a tollak, kirajzolódik egy narancssárga és kék színekben pompázó csillag. A narancssárga őt jelképezi, a kék pedig engem. Összefonódott a sorsunk.
Vannak emberek, akiket elfeljtünk életünk során, vagy azért, mert jelentéktelenek számunkra, vagy azért, mert el akarjuk felejteni őket. A volt Idomárom arcára, hangjára már nem emlékszem. Tudom, sőt, elismerem, hogy volt, de amennyire tudtam, kitöröltem a tudatomból. Viszont vannak emberek, akiket soha nem szeretnénk elfelejteni. Ez a Kiscsillag megmentette az életemet. Hamvaimból támasztott fel, éppen ezért díszíti testem a színes csillag, pontosan a szívem fölött. Még az is lehet, hogy vele majd......
Jelen
- Kiscsillag, köszönöm, hogy eljöttél - mosolygom, mikor meglátom, de zavartan néz rám.
- Baj van? Jól vagy?
- Minden rendben - bólintok - Csak szeretnék mutatni valamit.
Lehajtom fejem, intek neki, mire tétovázik néhány másodpercet, végül felszáll a hátamra. Határozott léptekkel tartok fészkem széle felé. Izgatottan szippantok a levegőbe, amit érzek, az az Élet.
Elrugaszkodom. Biztos szárnycsapásokkal repülök, óvatosan, hiszen utasom van. Újra ragyog az én világom.
- Ez... gyönyörű... - hallom suttogását, mire elmosolyodom.
- Te tetted ezt a világot ilyenné. Emlékezz. Mikor megérkeztél, kietlen volt a táj, és állandó a sötét. Ma viszont minden virágba borult, és újra mindent beragyog a fény. Köszönöm, hogy az életem részévé váltál. Nagyon sokat köszönhetek neked. Mindent neked köszönhetek. Elsősorban, az életemet.
- Oh, Főnix... Nem tettem én semmit.
- Amit Te semminek vélsz, az nekem minden volt. Biztosra vettem, hogy nem szárnyalok többé, és azt is, hogy nem támadok fel újra. Most viszont itt repülünk, mi ketten, ebben a csodaszép világban, amit csakis Te tettél szebbé. Köszönöm, Kiscsillag!
- Szeretlek, Főnix - suttogja, majd megsimogatja nyakamat - Te is rengeteget jelentesz nekem.
Ő nem egy Idomár. Ő az én egyetlen Kiscsillagom. A Kiscsillagom, aki megmentette az életemet. A Kiscsillagom, aki szebbé teszi a mindennapjaimat, és az sem tántorítja el, hogy őrült vagyok, hogy az életem felét hazugságban éltem. Őt én érdeklem, a jelenem, és a jövőm. A jövőm, amit neki köszönhetek. A közös jövőnk...
|
