A történet egy NANA fanfic, Reira szemszögéből íródott, egy kicsit komorabb pillanatomban készült, de azért remélem tetszeni fog! :)
Miért? Miért kell ezt tennem? Miért okozok fájdalmat magamnak, és neked is? Folyton te jársz az eszemben. Hiába csiklandozza testem az ő haja… Hiába próbál meg bármit. Még most is csak rád gondolok. Az ablakon kinézve eszembe jut a levél, amit még régen tőled kaptam.
„Itt esténként az ég teli van csillagokkal, és valamiért mindig te jutsz eszembe, amikor valami ragyogót látok. Vajon miért? Magam sem tudom.”
Én sem értem… hisz én nem vagyok ragyogó… Én… fakó vagyok, homályos, és sötét, akár az éjszaka. Bántalak… Megölöm mindkettőnket belülről… De ha még is így történne… az legalább vígasztal, hogy veled halok.
„ Ha azon panaszkodnál, hogy magányos vagy, én abban a pillanatban ott teremnék. Bárhova elmennék, és már csak azzal is megelégednék, ha a szíved és a tested, csak egy kicsit megmelengethetném. Ez biztos úgy hangzik, mintha egy eszméletlen kedves valaki lennék, pedig… Mind ezt csak azért mondom, mert nálad senki sem fontosabb a számomra. Épp ezért… Ugyan nem tudom, mit hoz majd a holnap, de bocsásd meg, hogy ilyen önző vagyok”
Ahogyan Shin rég leírt szavai jutnak az eszembe, a szemembe könnyek szöknek. Nekem… Nekem is te vagy a legfontosabb… Hirtelen összerezzenek, ahogyan Takumi arcomat megfogva irányítja maga felé. Amint a szemembe néz, nem látok meglepetést az arcán. Csak keserűséget.
-Reira… - búgja mély baritonján, majd ismét lehajol hozzám egy csókra. Könnyeim egyre sűrűbben gördülnek végig az arcomon, ahogy ajkaink összeforrnak. Egy pillanatra elhajol tőlem, hogy utána a nyakamat vegye célba. Szájával finom csókokat nyom rá, de számomra szúrásként hatnak. Minden érintése, vagy mozdulata megsebez egy kicsit, amíg végleg el nem vérzek. A keserűség, és a fájdalom méregként áramlik bennem, amíg lassan el nem emészt. Ajkai felfedezőútra indulnak testemen, miközben nekem egyre csak az ő szavai járnak a fejemben. Az ő hangját hallom, az ő arcát látom, az ő illatát érzem.
Akkor… akkor még is mért nem ő van itt velem? Mért Takumi csókol? Mért ő ér hozzám? A kérdés az óta foglalkoztat, amióta hagytam magam megcsókolni. Hagytam, hogy egyre forróbban csókoljon, hogy aztán felkapjon, és az ágyára tegyen. Hagytam magam, Takumit pedig nem zavarta, hogy úgy fekszek, mint egy élettelen test, lélek nélkül. Őszintén szólva így is érzem magam. Üres, semmibe bámuló tekintetem a plafonra helyezem, miközben könnyeim továbbra is szinte patakként csordogálnak az arcomon. Régen bármit megadtam volna azért, hogy Takumi ébenfekete tincsei a testemet simogassák, hogy halljam mély, reszelős lélegzését, hogy érezzem, hogy akar. De már nem, már csak fájdalmat okoz a közelsége, az érintése. Ekkor fölém hajol. Szeme úgy csillog, mint egy vadászó nagymacskának.
És vége.
Elkapott.
Megtette.
Felsikoltottam.
Szeretlek Shin!
|
