A történet megértéséhez annyi infó szügséges, hogy fõszereplõ lányunk Jace régi barátja, csak amikor a fiú New York-ba költözött, akkor a lány ott maradt tanulni Idrisben. A történetben Clary Jace-el van, a helyszín nem más mint Idris bálterme. Reméltem tetszik, nagyon várom a véleményeket! :)

Kissé bizonytalanul léptem be a terembe. A fehér és arany színek elsõre szinte megvakították az embert. Az én szemet is nagyon zavarta a fény. De abban a pillanatban, ahogyan beléptem, egyetlen dolog után kezdtem kutatni tekintetemmel. Utána. Pár másodpercig azt hittem, hogy itt sincs. De aztán megláttam. Ott állt a szökõkút mellett. Ahogyan ránéztem, szinte a lélegzetem is elállt. Fehér szmokingot viselt, halvány ingén átütöttek a rúnák, erõteljes, de még is biztonságot sugárzó vonalai, és fehér hegei is, amik egy ismeretlen számára észrevehetetlenek lettek volna, szõke haja ezúttal még inkább csillogónak, és selymesnek hatott, és még inkább kínzott a gondolat, hogy milyen érzés lehet beletúrni, mint máskor. Hiába voltak rengetegen a teremben, még is õ volt a legtündöklõbb mindenki közül. A terem szépsége, és álomszerûsége mellett Jace úgy tûnt, mintha mindig is ide tartozott volna. Mindig is olyan volt, akár egy angyal, de itt ez az érzés ezerszeresére sokszorozódott. Olyan hatást keltett, mintha õ maga is a terem része lenne. Egy csodálatos szobor, amelynek az a sorsa, hogy a terem ékkövévé váljon. Elmélkedésemben szinte fel sem tûnt, hogy észrevett, és ragyogó mosollyal intett felém. Nem láttam magam kívülrõl, de biztos voltam benne, hogy elpirultam, majd kissé zavarodott mosoly mellett visszaintetten, jóval bizonytalanabbul, mint ahogyan az egy árnyvadásztól elvárható. Õ megfordult, és jókedvûen mondott valamit a mellette állónak. Jace ragyogása mellett egészen idáig fel sem tûnt, hogy õ is ott van…A lány, aki elvette az álmom, a lány, akiért bármit megadtam volna, hogy akár egy percre is a helyében lehessek… a lány, aki ellopta Jace szívét…Clary. Miután befejezték a társalgást Clary bólintott, majd rám szegezte szokásos, bizalmatlan tekintetét. Igazság szerint valószínûleg én is így néznék magamra a helyében… mindenki tudja, hogy hogyan érzek iránta… De nem volt több idõm ezeken a dolgokon elmélkedni, mivel Jace elindult a szokásos mosolyával. A mosollyal, amit csak nekem ajándékozott, a mosollyal, amit máig nem tudok, hogy mit jelent. Annyiszor és annyi féleképpen láttam már õt mosolyogni egész életében… idegenekre, barátokra, családtagokra, Clary-re, gúnyosan, ridegen, bánatosan, vidáman… De az a mosoly, amelyikkel rám szokott mosolyogni egyikhez sem volt fogható, és egészen idáig… 16 év alatt nem tudtam rájönni, hogy mitõl olyan különleges. Egy ideig azt hittem csak én gondolom azt, hogy más, de hamar rájöttem, hogy nem így van. Hirtelen késként hasítottak az emlékezetembe Alec szavai, amikor errõl beszéltünk. „ Tudod, Jace egész életében álarc mögé bújik, még azok elõtt is, akik a legfontosabbak a számára… de még is… amikor rád mosolyog olyan, mintha õszinteséget sugározna, mintha csak a tekintetével mindent el akarna mondani neked… és tudod, erre mindenki piszok féltékeny… nem mondaná ki, de látszik rajta… még Clary is. „ További gondolatmenetem nem tudtam folytatni, mivel Jace idõközben ideért, miközben alig féllépésnyire tõlem megállt, és azzal a mosolyával nézett rám.

- Csodaszép vagy – mondta halkan, azon a bizonyos hangján, amit annyira szeretek. Mindig így beszél, hogyha valami olyat mondd, ami nem „illik” hozzá. Ami nem gúnyos, nem sértõ, és nem valami tény.

- Köszönöm – válaszoltam, a kelleténél csendesebben, még akkor is, ha legszívesebben csuklóból rávágtam volna, hogy nem, én nem vagyok szép. Izzy szép… Hosszú, ébenfekete hajával, kecses mozgásával, hosszú lábaival, ezüstszínû ruhájában… Clary szép, természetességével, apró, törékeny termetével, méregzöld, bársony ruhájával, de én… sötétbarna, semmilyen hajammal, az egyszerû, fehér ruhámban… egyáltalán nem. Egy pillanatra azt hittem, nem is hallotta, amit mondtam, de amikor még szélesebb mosolyra húzta a száját, akkor rájöttem, hogy nagyon is hallotta. Ami mindig is furcsa volt Jace és köztem, az az volt, hogy rám sosem tekintett gúnyosan… Bárki más, ha ilyesmit csinált volna, mint az imént én, akkor biztosan egy gúnyos, önelégült vigyorral, vagy egy beszólással jutalmazta volna, de rám sosem nézett volna úgy… velem sosem viselkedett úgy mint másokkal… se úgy, mint Aleckel, se úgy mint Izzy-vel… és nem is úgy, mint Clary-vel.

- Azt hittem már nem is jössz el – felelte még mindig vidáman.

- Hát, ha már valaki meghív, akkor illik eljönni, nem igaz? – kérdeztem kacéran nevetve, mire egyetértõen bólintott.

- Dehogynem. – válaszolta magabiztosan, majd, alig észrevehetõen, de közelebb lépett. – Szabad egy táncra? – Kérdezte, majd mintha a középborban lennénk enyhén meghajolt, és – mivel bal kezes – bal kezét felém nyújtotta, miközben egy pillanatra sem szakította el a tekintetét az enyémtõl. Pár másodpercig totál meglepõdve álltam, majd elmosolyodtam, és a kezemet kezébe fektettem. Az érintése szinte áramütésként hatott rám, ahogyan lágyan rákulcsolta ujjait a kézfejemre.

- Természetesen. – válaszoltam végül, majd továbbra is mélyen a szemembe nézve a tánctér közepére vezetett. Ott finoman szembe fordított magával, összefûzött kézfejeinket megemelte, másik kezét pedig gyengéden a derekamra csúsztatta. Érintése ismét szinte sokkolóan hatott rám, úgy éreztem, hogy a bõröm szinte életre kelt, ott, ahol megérintett. Eközben kissé bizonytalanul, de bal kezemet vállára csúsztattam. Egy apró pillanatig csak álltunk, és néztük egymást, õ valószínûleg arra várva, hogy az ütemhez csatlakozva kezdhessük el a táncot, én pedig azon mélázva, hogy vajon… Õ mit érez, amikor megérintem? Szemébe nézve próbáltam rájönni, de nem voltam rá képes. Annyira megbódított a közelsége, hogy képtelen voltam a szemébe nézni, tekintetemet a föld felé szegeztem, mire megtette az elsõ lépést, és táncolni kezdtünk. Nem tudtam róla, hogy Jace valaha is keringõzött volna, én meg aztán pláne nem… de mégis olyan könnyedséggel vezetett, mintha csak a vérében lett volna. Olyan lágyan siklottunk a termen, mintha csak egy víz tükrén táncoltunk volna, szinte úgy éreztem lebegek. Annyira… de annyira rá néztem volna… de képtelen voltam. Jelenléte így is annyira megszédített… az illata, amely teljesen beitta magát az orromba, mégis többre vágytam, az érintése a derekamon, a keze a kezemben… és még is… egyre csak jobban vágytam rá, a közelségére, annyira kínzott, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem. És akkor végre megtettem. Amennyire csak tudtam, annyira lassan, de felnéztem. Amit abban a pillanatban láttam, az teljesen hihetetlen volt. Rám nézett. Egyenesen a szemembe, olyan tekintettel, amit soha nem fogok elfelejteni, amíg élek. Szeme aranylóbban csillogott, mint valaha, és úgy nézett rám, mintha csak belém látna. És akkor észrevettem. Ugyanúgy néz rám… pontosan ugyanúgy, mint én rá. Ezek után nem volt több kérdésem. Semmivel kapcsolatban. Életemben nem éreztem még ilyet, de egyszerûen… most már minden világos lett. Õ is… Õ is ugyanazt érzi, mint én… Tekintetünk végleg összefonódott, utána pedig nem volt semmi. A világ megszûnt létezni körülöttünk, a zene, amely eddig csilingelõen vízhangzott a teremben, most a semmivé foszlott, helyette csak is Jace lélegzet vételének a hangja maradt a fülemben. A mesébe illõ fehér- aranyszínû terem leomlott, csakis õt láttam, és éreztem.

A terem közepén ringatózó pár mindenki figyelmét magára vonzotta. A táncoló párok irigykedve figyelték õket, a terem széleinél ácsorgók úgy szintén. De még is… három ember számára jelentett a pár igazán valamit. Egy sötét hajú fiú kissé meglepetten, de elégedetten figyelte õket. Egy ugyanolyan hajú lány, majdnem felsikított meglepetésében. De a legnagyobb hatást a látvány mégis csak egy vörös hajú lányra gyakorolt. A lány szíve fájdalmasan görcsbe rándult, arcán azonnal patakokban folyni kezdtek a könnyek, majd sírva kiszaladt a terembõl. Mindenki látta õket… a nélkül, hogy bármi történt volna köztük… mindenki látta õket, látták, ahogyan ez a két ember elveszik egymás tekintetében, és a saját világukba zárkóznak. De a pár ebbõl semmit sem vett észre. Táncoltak, mit sem törõdve a külvilággal, csak táncoltak, csak ketten.

És akkor a tekintete valamivel megváltozott. Mintha megnyugvást láttam volna az arcán, majd lassan megálltunk. Fény villant a szemében, majd bal kezével finoman végigsimított az arcomon, mire nekem reflexszerûen lecsukódtak a szemeim. Csukott szemeimen keresztül is csak õt láttam magam elõtt, mintha a világ többi részen egyszerûen egy csettintésre megszûnt volna. Hagytam, hogy keze a tarkómra vándoroljon, miközben a testem továbbra is minden egyes érintésére megremegett. Lassan kinyitottam a szemem, és rá néztem. Ide már nem kellettek szavak. Nagyon óvatosan másik kezét is tarkómra simította, és félig lehunyt szemmel elkezdett közelíteni az arcom felé. Ha lehetséges volt az eddigieknél is jobban remegtem, miközben engedtem a kísértésnek, és én is a tarkójára tettem kezeim, miközben a jobbal finom fürtjeibe túrtam. Bár a teremben egyáltalán nem volt meleg, még is szinte fulladoztam. És akkor végleg lecsukódott mindkettõnk szeme, ajka pedig az enyémre ért. Ha nem tartott volna, valószínûleg összeestem volna az érzéstõl. Ajkai annyira puhán érintették a számat, annyira gyengéden. Meleg, mély, kissé remegõ leheletétõl az egész testem bizseregni kezdett, miközben majdnem belefulladtam a közelségébe. Számat egy leheletnyire elhúztam az övétõl. Meg kellett szólalnom.

- Jace… - súgtam kéjjel teli hangon. Ennyit, és nem többet. Ennyit voltam képes kimondani, mielõtt ajkaink újra egymáséra tapadtak, ezúttal jóval hosszabb idõre. Gyengéden alsó ajkába haraptam, mire állatiasan felmorrant. Ajkai finoman szétnyíltak, akár az éjféli virág virágzáskor… Majd az enyémek is, és csókunk szenvedélyesebbre váltott. Ez úttal rajtam volt a sor, hogy halkan belenyögjek a csókba, mire Jace kezei a derekamra siklottak, és amennyire lehetséges közel húzott magához. Éreztem teste melegét, éreztem minden egyes szívdobbanását, amely annyira gyors volt, hogy ha az én szívem nem vert volna legalább úgy, mint az övé, azt hittem volna, hogy kiszakad a mellkasából. Az én kezeim ezúttal a nyaka köré kulcsolódtak, és ha ez egyáltalán lehetséges volt, még közelebb húzódtunk egymáshoz. Azt hittem mindvégig, hogy csak ketten vagyunk… csak õ és én… de tévedtem… volt ott még valami… nem más, mint az örökkévalóság.