Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Vajon, ha beszélni tudott volna...
Korhatár: -
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Akahige
Feltöltve: 2014. 07. 30. 21:11:11
Megtekintve: 452 db
Kritikák: 1 db

A váróban ültem. Ő ott ült mellettem. Egyszer csak láttam, hogy rám néz. Visszanéztem fekete sörényes, fehér bajszos-szakállas képére. Bíztatóan rámosolyogtam, habár a látványától összeszorult a szívem. Nem mutathattam fájdalmat. Azzal csak mindkettőnknek rosszabb lett volna.

- Minden rendben? – Kérdeztem.

- Azt hiszem – fordult ismét előre. – Egy kicsit elárulva érzem magam.

Összeszorítottam fogaimat és szemeimet. Csak gondolatban válaszolhattam neki:

- Én is úgy érzem, elárullak. Sajnálok mindent.

Továbbra is csendben ültünk, várva, hogy az orvos elkészüljön.

- Azért jó móka volt, amíg tartott – mosolygott rám.

- Az biztos – mosolyogtam vissza.

Már három napja ez volt az első őszinte mosoly az arcomon.

- Emlékszel az első találkozásunkra? – Kérdezte?

- Persze. Milyen kis esetlen voltál! Úgy néztél ki, mint egy medvebocs. Onnan kaptad a neved is.

- Te is sokkal kisebb voltál akkor még. Akkoriban mennyit birkóztunk! Csak mindig le lettem szidva, hogy miért bántalak.

- Azt a mai napig is szégyellem, amiért te kaptál ki – horgasztottam le a fejem. – És az megvan, mikor elvittünk a folyóparti kis faluba?

- Akkor voltam a legtávolabb a házunktól – bólintott. – Istenem, de szép is volt az a hely.

- Új értelmet adtál a kutyaúszás fogalomnak – nevettem.

- És amikor elmentünk sétálni egy kört, és a játszótéren véletlen elszöktem?

- Nagyot kaptam az anyukáktól, hogy miért engedlek szabadon kószálni – Szívtam a fogam.

- Aztán fél óráig hajkurásztál, mire sikerült hazaterelned – nevetett.

Felsóhajtottam. Egy pillanatra sokkal könnyebb volt. De amilyen jó volt így nosztalgiázni, akkorát zuhantam vissza a félelembe és a szorongásba. Úgy éreztem, mintha én várnék az elkerülhetetlenre, nem pedig a mellettem ülő. Mintha megérezte volna a kétségeimet, megbökte a karomat.

- Hé! Csak hogy tudd, én semmit sem bánok.

- Én nagyon sajnálom, mikor kitettelek annak az operációnak – sóhajtottam a térdemre meredve.

Nem bírtam a szemébe nézni.

- Hát, igen – hümmögött. – Az tényleg az életem egyik legrosszabb időszaka volt. Az a sok gyógyszer, émelyegtem, nem tudtam normálisan enni.

- Bocsáss meg!

Miközben ezt mondtam, folyamatosan összeszorítottam a szemem, nehogy könnyezni kezdjek.

- Értem tetted, nem? – Kérdezte. – És csak ez az, ami számít.

Ismét elhallgattunk. Súlyos csendben várakoztunk az orvosra. Végül ő törte meg a némaságot. Ugyanazzal a szorongással nézett rám, amit az előbb én éreztem.

- Fájni fog?

Ahogy néztem, megint küszködnöm kellett a könnyeimmel. Nem szabad sírnom. Most nem. Erősnek kell lennem, hogy ő is erőt meríthessen belőlem.

- Egyáltalán nem – ráztam a fejem bátorítón mosolyogva. – Csak kapsz egy gyors szurit, utána elálmosodsz, és mielőtt észbe kapnál, már el is nyomott az álom.

Ekkor nyílt az ajtó. Az orvos kilépett rajta, és hozzám fordult.

- Megtettük az előkészületeket. Kérem, jöjjenek, be!

Mindketten felálltunk, de nem indultunk el. Hirtelen nem is tudtam, melyikünknek lesz nehezebb. Rá néztem, ő meg rám. Hirtelen ugyanaz a bizonytalan, esetlen „medvebocs” állt előttem, mint aki tizennégy éve hozzánk került.

- Velem maradnál? Úgy félek.

- Nincs mitől – válaszoltam megsimogatva a fejét. – Ott leszek a legvégéig.

Beléptünk a rendelőbe, ahol az orvossal hasra fektettük a műtőasztalon. A férfi elővett egy injekciós tűt. Inkább mindketten egymásra néztünk, hogy ne láthassuk, a közeledő oltóeszközt. Ismét kérdőn nézett rám, amitől nekem görcsbe rándult a gyomrom.

- Nem bízol bennem? – Kérdeztem.

- Mindig bíztam.

- Egy hosszú életen át jó barátok voltunk. Ne legyen ez másképp most sem!

- Itt leszel, mikor felébredek?

Nem tudtam rögtön válaszolni, ugyanis valami mintha szorította volna a torkomat.

- Megígérem – nyögtem ki végül.

Addigra az orvos beadta neki az oltást. Ő lehajtotta fejét az asztalra, én pedig azt simogatva fölé hajoltam.

- Már el is álmosodtam. Hát akkor, jó éjszakát! – Búcsúzott.

Most sem jött ki hang a torkomon. Csak néztem, ahogy a tükörképem lassan eltűnik a szemhéja mögött. Könnyek áztatták az arcát. Az én könnyeim. Eddig tudtam őket visszatartani. Sűrűn potyogtak a fejére. Végül mégiscsak megtaláltam a hangomat.

- Aludj csak, öreg barátom! Én majd vigyázok rád!

 

Nyugodj békében, Brumi! Te legbarátságosabb és legmelegszívűbb minden labrador közül.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).