|
A váróban ültem. Ő ott ült mellettem. Egyszer csak láttam, hogy rám néz. Visszanéztem fekete sörényes, fehér bajszos-szakállas képére. Bíztatóan rámosolyogtam, habár a látványától összeszorult a szívem. Nem mutathattam fájdalmat. Azzal csak mindkettőnknek rosszabb lett volna.
- Minden rendben? – Kérdeztem.
- Azt hiszem – fordult ismét előre. – Egy kicsit elárulva érzem magam.
Összeszorítottam fogaimat és szemeimet. Csak gondolatban válaszolhattam neki:
- Én is úgy érzem, elárullak. Sajnálok mindent.
Továbbra is csendben ültünk, várva, hogy az orvos elkészüljön.
- Azért jó móka volt, amíg tartott – mosolygott rám.
- Az biztos – mosolyogtam vissza.
Már három napja ez volt az első őszinte mosoly az arcomon.
- Emlékszel az első találkozásunkra? – Kérdezte?
- Persze. Milyen kis esetlen voltál! Úgy néztél ki, mint egy medvebocs. Onnan kaptad a neved is.
- Te is sokkal kisebb voltál akkor még. Akkoriban mennyit birkóztunk! Csak mindig le lettem szidva, hogy miért bántalak.
- Azt a mai napig is szégyellem, amiért te kaptál ki – horgasztottam le a fejem. – És az megvan, mikor elvittünk a folyóparti kis faluba?
- Akkor voltam a legtávolabb a házunktól – bólintott. – Istenem, de szép is volt az a hely.
- Új értelmet adtál a kutyaúszás fogalomnak – nevettem.
- És amikor elmentünk sétálni egy kört, és a játszótéren véletlen elszöktem?
- Nagyot kaptam az anyukáktól, hogy miért engedlek szabadon kószálni – Szívtam a fogam.
- Aztán fél óráig hajkurásztál, mire sikerült hazaterelned – nevetett.
Felsóhajtottam. Egy pillanatra sokkal könnyebb volt. De amilyen jó volt így nosztalgiázni, akkorát zuhantam vissza a félelembe és a szorongásba. Úgy éreztem, mintha én várnék az elkerülhetetlenre, nem pedig a mellettem ülő. Mintha megérezte volna a kétségeimet, megbökte a karomat.
- Hé! Csak hogy tudd, én semmit sem bánok.
- Én nagyon sajnálom, mikor kitettelek annak az operációnak – sóhajtottam a térdemre meredve.
Nem bírtam a szemébe nézni.
- Hát, igen – hümmögött. – Az tényleg az életem egyik legrosszabb időszaka volt. Az a sok gyógyszer, émelyegtem, nem tudtam normálisan enni.
- Bocsáss meg!
Miközben ezt mondtam, folyamatosan összeszorítottam a szemem, nehogy könnyezni kezdjek.
- Értem tetted, nem? – Kérdezte. – És csak ez az, ami számít.
Ismét elhallgattunk. Súlyos csendben várakoztunk az orvosra. Végül ő törte meg a némaságot. Ugyanazzal a szorongással nézett rám, amit az előbb én éreztem.
- Fájni fog?
Ahogy néztem, megint küszködnöm kellett a könnyeimmel. Nem szabad sírnom. Most nem. Erősnek kell lennem, hogy ő is erőt meríthessen belőlem.
- Egyáltalán nem – ráztam a fejem bátorítón mosolyogva. – Csak kapsz egy gyors szurit, utána elálmosodsz, és mielőtt észbe kapnál, már el is nyomott az álom.
Ekkor nyílt az ajtó. Az orvos kilépett rajta, és hozzám fordult.
- Megtettük az előkészületeket. Kérem, jöjjenek, be!
Mindketten felálltunk, de nem indultunk el. Hirtelen nem is tudtam, melyikünknek lesz nehezebb. Rá néztem, ő meg rám. Hirtelen ugyanaz a bizonytalan, esetlen „medvebocs” állt előttem, mint aki tizennégy éve hozzánk került.
- Velem maradnál? Úgy félek.
- Nincs mitől – válaszoltam megsimogatva a fejét. – Ott leszek a legvégéig.
Beléptünk a rendelőbe, ahol az orvossal hasra fektettük a műtőasztalon. A férfi elővett egy injekciós tűt. Inkább mindketten egymásra néztünk, hogy ne láthassuk, a közeledő oltóeszközt. Ismét kérdőn nézett rám, amitől nekem görcsbe rándult a gyomrom.
- Nem bízol bennem? – Kérdeztem.
- Mindig bíztam.
- Egy hosszú életen át jó barátok voltunk. Ne legyen ez másképp most sem!
- Itt leszel, mikor felébredek?
Nem tudtam rögtön válaszolni, ugyanis valami mintha szorította volna a torkomat.
- Megígérem – nyögtem ki végül.
Addigra az orvos beadta neki az oltást. Ő lehajtotta fejét az asztalra, én pedig azt simogatva fölé hajoltam.
- Már el is álmosodtam. Hát akkor, jó éjszakát! – Búcsúzott.
Most sem jött ki hang a torkomon. Csak néztem, ahogy a tükörképem lassan eltűnik a szemhéja mögött. Könnyek áztatták az arcát. Az én könnyeim. Eddig tudtam őket visszatartani. Sűrűn potyogtak a fejére. Végül mégiscsak megtaláltam a hangomat.
- Aludj csak, öreg barátom! Én majd vigyázok rád!
Nyugodj békében, Brumi! Te legbarátságosabb és legmelegszívűbb minden labrador közül.
|
