|
Megszületve állok, összetört álmok,
Tengerén hányódok,
Összetört tükröm, vagy a képem?
Mely mindig mást mutat
A vad, mégis selymes az anyag… tagad.
Szép hiszi, hogy csúnya s fordítva
Szíveket tépő prózai mivolta,
Hogy hazugságban éltünk mintha,
Nem volna választás, csak az örök hazudozás.
Repdeső álmok, beképzelt vágyak,
Beteljesületlen, összetört… bágyadt.
Fáradt ember, - Oh, a tenger! – sóhajt,
Sok kaland és remény
Kincset érő tünemény, mely közömbösen rúg felém.
Térj észhez végre!
Az életed filmjének vége…
A tekercs megszakad,
Minden lehullott könny felszárad.
Állj fel a székből
Elég volt a képzelt szégyenedből!
Fogd a kötelet esetleg a revolvered…
Tekerd a nyakadra, vagy fogd az agyadra.
Ne habozz, Ugorj!
Vagy húzd meg a ravaszt s omolj,
Leesve a székről… élettelen tested
Lassan kihűlt véred!
Hidd el gyorsan vége…
Filmszakadás, és íme,
Előtted a Mennyeknek Kapuja,
Vagy tán a Pokolnak Tornáca?
Most viszont Bízz bennem s nézz rám!
Látod-e már a Glóriám?
Fejem felett lebeg csendesen
Elmerengve eme esztelen tetteden,
S mint látom szánakozva nevet a végzeteden.
Csak a javadat akarom
Hát higgy most nekem… barátom!
Ám hirtelen, rám tekint ő hidegen, s egész ridegen
Csodálkozva nézem a tükörképem
Mely rám mosolyog éppen!
Arcomról az álca leple lehull
Hajam közül apró szarvam előbúj,
Hogy áldozatom… vagyis Te!
Vehesse végre már észre,
Az illúzió eme fokát
Amibe beletörte a bicskáját…
Perszephoné és Hádész leánya
Az alvilág mélyének örökös fogja,
Az vagyok én, senki több,
Ki hidegen a szakadékba lök.
Célom csupán annyi,
Hogy ne kelljen soha meghalni…
Embereket tévesztek meg
Mert az elkárhozott lelkük ment meg engemet.
Míg ők a mélybe hullnak
Életem percei egyre csak nyúlnak…
És élhetek tovább szabadon,
Magamon viselve a nagy terhet,
Hogy halálukért egyedül csak én felelhetek!
|
