Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Igazi szörnyeteg
Korhatár: 12+
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Regi
Feltöltve: 2014. 06. 29. 16:39:18
Megtekintve: 715 db
Kritikák: 3 db
Ez egy régi, Grimm-kihívásra készült. A feladat abból állt, hogy fel kellett dolgozni egy Grimm mesét és fiú-fiú párosításban átírni, modernizálni. Én a Szépség és a Szörnyeteget választottam. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)


Igazi szörnyeteg


Egy szörny vagyok. Egy igazi szörnyetek. Nincsenek karmaim, agyaraim, nem torz az arcom, kivéve egy hatalmas égést, mely végigfut nyakamon egészen állkapcsomig. De ez csak a megérdemelt büntetésem, rothadó, romlott belsőm miatt. Azt sem értem, hogy most mit keresek itt, ebben a kávézóban. A legeldugottabb boxot választottam, abban a reményben, hogy akkor kevésbé bámulnak meg, de a kapucnit még emellett is fejemen hagytam és, amíg meg nem érkezel, addig ott is hagyom. Idegesen emelem fel a kiskanalat és feszültség levezetésként kezdem el kevergetni az előttem ücsörgő, fehér porcelánbögre tartalmát. A kávé tetején a világosbarna hab szépen fodrozódik, a kicsi fém evőeszköz segítségével különbféle mintákat rajzolok bele, de ez sem segít. Kezeim minduntalan remegnek, tenyerem izzad. Nem tudom miként fogod fogadni, azt, amit mondani akarok, hisz jól tudom, rettenetes dolgokat tettem. Kínoztam másokat, megkeserítettem az életüket, és ezért igenis bűnhődnöm kellett. Kellett, kell és kelleni fog. Téged is annyiszor bántottalak… Hányszor könyörögtél kegyelemért, emlékszel? Hiába voltunk még gyerekek én akkor is megtaláltam páncélod legapróbb résecskéit, repedéseit és oda döftem lándzsaként használt szavaimmal. Tudtam, hogy ezzel megbántalak, és mégis ugyan olyan jó szájízzel piszkáltalak, csúfoltak, keserítettem gyermekkorod. Idősebb és erősebb is voltam nálad, te még éppen csak próbálgattad szárnyaid, kezdett kinyílni a szemed és a füled a nagyvilág felé. Mindenre nyitott voltál, érdeklődtél és próbálkoztál. Festettél, rajzoltál, hangszereken játszottál ráadásul kitűnő, példamutató diák voltál. És ezért gyűlöltelek. Hisz neked minden olyan könnyedén ment, nehézségek nélkül. Én meg az elkényeztetett gazdag kölyök voltam, a magam hiúságával és a szüleim anyagi finanszírozásával. Semmi egyéb. Nem érdekelt semmi és senki.

Talán pont ezért szemeltelek ki téged. Annyira különbözőek voltunk. Mind külsőre, mind belsőre. Emlékszem az első napra, mikor találkoztunk. A mellettünk álló házba költöztél a szüleiddel. Hajad élénkvörös volt, ami miatt a későbbiekben szívesen neveztelek Répafejnek, arcod pedig telis tele volt halványabb-sötétebb szeplőkkel. Csendes voltál és félénk. Talán már az első pillanatban megérezted, hogy velem jobb, ha vigyázol és ezért kerültél. Amennyire naivnak tűntél, annyira eszes kiskölyök voltál. Ezért is gyűlöltelek. Az önbecsülésem, az egóm nem akarta elfogadni, hogy akad valaki, aki nem kedvel és nem istenít. Ráadásul ez a valaki pont Te voltál. Az újfiú, a kis stréber, a lúzer… de mégis. Neked voltak igazi barátaid nekem nem. Akikkel „jóban” voltam csak kihasználtak, vagy egyszerűen jobbnak látták, ha az én oldalamon állnak, nem pedig a másikon, mint például te is. Tipikus menősrác voltam, aki a kedvesség és figyelmesség helyett erőszakot és megfélemlítést alkalmazott. Ezek által mindent megkaptam, amire csak szükségem volt. Ritkán akadt rá példa, hogy nem volt elég a puszta kisugárzásom, megnyerő kinézetem. Egész életemben tudtam, hogyan vessem be külső csáberőm a céljaim elérésért. Éjfekete hajam, makulátlan bőröm, sötét szemeim mindig is felkeltette a körülöttem lévők érdeklődését. Akkoriban téged még csak egy rút kiskacsának találtalak a szeplőiddel, vörös hajaddal és alacsony kis termeteddel. Már első ránézésre is tudta az ember, hogy mennyire törékeny lehetsz. Az ép eszűek, ezt úgy fogták fel, jobb, ha nem bántanak, de mond, én mikor tartoztam közéjük? Számtalanszor bántottalak… A szobám ablakából néztem végig, elégedett mosolyra húzva ajkaimat, hogy te sérülten, felrepedt szemöldökkel, vérző orral osonsz be házatok hátsó ajtaján, hogy szüleid nehogy megtudják, bántottak… Pedig tudniuk kellett volna róla! Az talán megállít volna mindent. Gyorsan fény derült volna arra is, hogy én állok a megveretések mögött, sőt néha én is részt vettem bennük, de még akkor is szebb vége lehetett volna kettőnk nem túl boldog történetének. Csak egy ember kellett volna, aki azt mondja: állj, ne tovább! És minden máshogy történt volna. Biztos, hogy kamaszként még ellenségesebben viselkedtem volna veled, abban a helyzetben, de akkor legalább nem gyűlölném magam azért, amiben részt vettem, és majdnem katasztrófa lett a vége.

Mondják, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel, és a rossz tettekért duplán megfizet az ember… Nos, ez mind igaz. Legalább is rám tökéletesen.

Még tisztán él emlékezetemben az a nap. Fülledt, nyári meleg volt, talán az évszak egyik legmelegebbike. A földek kiszáradtak, már hetek óta nem esett egy csepp eső sem, és az időjárás előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval. Ezt kihasználva az összes gyerek lent úszott és szórakozott a kis halastónál. A lányok többsége a stégen napozott, amit haverjaim - chh, sokkal inkább nevezném őket csatlósoknak – rendesen ki is élveztek. Én nem éltem ezzel a lehetőséggel, már akkor is tudtam nemi identitásomról, de persze maszkok felöltésében mindig is profi voltam és egy tökéletes, áthatolhatatlan falat vontam magam köré.

Te is lent voltál néhány barátoddal. Nevettél és jól érezted magad. Akkor még te sem számítottál annak a napnak a végkimenetelére… Csendben figyeltelek titeket napszemüvegem mögül és meglepődve tisztáztam magamban, hogy az addigra eltelt két évben, megismerkedésünk óta mennyit változtál. Már nem voltál az a nyeszlett kölyök, akibe oly szívesen rúgtam bele minden egyes adandó alkalommal. Nem mondhattam, hogy megizmosodtál, de kifejezetten szálkássá vált tested, melynek megtekintésére akkor, először adódott rendesen alkalmam. Alabástrom színű vállaid is tele voltak apró, világosbarna anyajegyekkel. Néhány még alkarjaidon is megbújt huncut módon. Arcod fiúsabbá, sőt, férfiasabbá vált és a füleid sem álltak már el annyira fejedtől. Hajad színe nem változott, viszont kissé megnövesztetted, ami kifejezetten jól állt. Félelmetes volt a felismerés, mikor rájöttem miért követtem el annyi kegyetlenséget veled. Nehezen akartam csak elhinni, hogy ez egyáltalán megtörténhet pont velem. Veled és velem. Hogy a gyűlölet nem volt más, mint féltékenység és az ellenszenv egy idő után átalakult valamiféle kötődéssé. Szükségem volt rád, ha nem is fiziológiailag, mint például a levegőre, de a lelkemnek… annak, amivé váltam, kellettél. Sosem vallottam volna színt neked, se bárki másnak. Még magamnak sem igazán, ha nem történik az az eset…

Nem tudom, hogy kerültél oda azon az éjszakán, biztos valamelyik idióta csábított el csakis azért, hogy szemétkedhessenek veled és még pár kölyökkel. Hatalmas lángon lobogott a tábortűz, a lángoló fahasábok szemem láttára szenesedtek el, majd váltak hamuvá. Pattogott a parázs, a tűzlények szorgosan lejtették igéző táncukat. Elmélyedve a látványban, már csak kapálózó alakodra lettem figyelmes, mikor az egyik srác, odarángatott a tűz mellé. Gonoszan mosolygott, szemei őrülten csillogtak. „Most megkapod a magadét, te kis vesztes!” – sziszegte a fogai között én pedig ledermedve figyeltem, ahogy lefogott kezeidet a lángok felé közelítette. Már a hő kezdte égetni bőröd, mikor könyörgőre fogtad, addig meg sem nyikkantál. Erős kölyök voltál, az már biztos… Nem jajveszékeltél, sírtál, egyszerűen csak kérleltél. Megrökönyödve figyeltem az eseményeket, mintha lelkem elhagyta volna testem, és saját magamat is kívülről szemléltem volna. Mikor ujjaidat görcsösen szorítottad össze a fájdalomtól és ajkaidba haraptál, gondolkozás nélkül álltam fel a rönkről, amin addig ültem. Melléd siettem és bántalmazódra fenyegetően nézve próbáltam kiszabadítani sajgó tagjaid. De ő csak kiröhögött és akár egy legyet, egy legyintéssel odébb lökött. Másodszorra már én sem finomkodtam, de erősebb volt nálam. Dühösen eresztett el, és két kézzel kezdett taszigálni. Csak egy szerencsétlen lépés kellett. Csak egy piciny gödör, amiben kibicsaklott a bokám. Szerencsétlenül léptem és éppen csak az utolsó pillanatban tudtam megtámaszkodni. De a lángok így is elértek. Felsőm könnyű szerrel lobbant lángra, vállamig érő hajam is kissé összeéget. A nyakam… a nyakam…

Nyílik a kávézó tisztán csillogó üvegajtaja, te pedig belépsz rajta. Nehezen ismerlek meg, már rég felnőttél, én pedig megöregedtem, hiába csak három évvel vagyok idősebb, az idő vasfoga engem jobban megfogott. Te viszont erőd teljében vagy. Megállsz a pultnál és váltasz pár szót az egyik pincérnővel, aki felém mutatva eligazít. Rám nézel, én pedig lecsapom fejem. Tudom, hogy itt az idő, meg kell szabadulnom a biztonságot nyújtó kapucnitól. Remegő kézzel érintem meg homlokomnál a sprőd textíliát és tolom hátra fejemen. Te ezalatt ide érsz elém, és földbe gyökerezik a lábad. Mosolyt erőltetek arcomra és úgy keresem meg szemeid.

- Szia – köszöntelek halkan.

- Szia – hangod ércessé vált, ami kissé meglep, bár nem értem miért. Túl vagy már a pubertáson, az lenne a furcsa, ha ugyan azt a kisfiút hallanám.

- Ülj le, ne ácsorogj – próbálok kedves lenni és a velem szemközti ülőalkalmatosságra mutatok. Szó nélkül telepszel le, és feltűnően igyekszel nem bámulni. Viszont én az illemre ügyet sem vetve mérlek végig és egy pillanatra megsajdul a szívem.

- Miért szerettél volna találkozni velem? – kérdezel érdeklődve, kíváncsian csillogó, smaragd szemeiddel.

- Láttam a veled készített interjút a TV-ben. Gratulálok a galériádhoz – beszélek mellé, majd lehunyom szemem és sóhajtók egy aprót. – Én csak… Érdekel, hogy megy manapság a sorod… - motyogom zavartan. Kezeim a köztünk lévő asztalon nyugszanak, idegesen tördelem ujjaim.

- Jól, köszönöm – kapom a sablonos választ. – És neked? Még mindig itt élsz? Mármint, ne érts félre… Csak furcsa, hogy a szüleimen keresztül találtál meg.. – hadarod és te is kezded egyre kellemetlenebbül érezni magad. Beletúrt dús hajadba.

- Igen… - kuncogok fel kínomban - A középiskolában tanítok. Történelmet – torkomban ott érzem a gombócot, nehézkesen nyelek egy nagyot. Rossz felé halad beszélgetésünk, de nem vagyok képes felhozakodni a valódi okkal, amiért idehívtalak.

Hosszasan bámuljuk egymást, míg fel nem veszik a te rendelésed is. Végül te töröd meg a kínos csendet.

- Lehet egy kérdésem Sullivan? – nézel rám komoly tekintettel, én pedig bólintok. – Amiért ide hívtál… Köze van ahhoz? – nem kell kimondanod, jól tudom, mire gondolsz. Szólásra nyitom szám, hogy feleljek, de torkomon képtelen vagyok kipréselni egyetlen hangot is. Minden erőmet össze kell szednem, hogy képes legyek orrom alatt morogni bármit is.

- Sajnálom, amiket veled tettem. Tudom, hogy egy bocsánat nem elegendő annyi minden után, de…  én egyszerűen csak sajnálom – lesütött szemekkel beszélek, a mondat végén pedig megvonom vállam. – Ha valamivel jóvá tudnám tenni… - óvatosan keresem meg arcod szemeimmel, és nem értem miért vágsz annyira meglepett grimaszt. – Tudom, hogy egy idióta vagyok, hogy pont ennyi idő után jutott eszembe könyörögni a feloldozásodért…

- Feloldozás? – szakítasz félbe visszakérdezéseddel, de nem hagyod, hogy feleljek. – Igaz, hogy nem voltuk a legjobb barátok annak idején, sőt. De már rég nem tartozol bocsánatkéréssel, vagy bármiféle jóvátétellel. Megmentetted a kezeim, amik most a megélhetésemet biztosítják. Te pedig megégtél, azért, hogy megmenthess – vázolod gondolataid, de én csak megcsóválom a fejem.

- Az csak egy baleset volt, nem önfeláldozás – ellenkezek.

- De akkor is megégtél – konstatálod. - És részben nekem is közöm van hozzá… - egy pillanatra oldalra nézel, kibámulsz ablakon, hogy ne lássam arcodra kiülő érzelmeidet. – Mai napig gőzöm sincs, hogy miért segítettél – mondod ismét engem figyelve, keserű mosollyal arcodon.

- Talán… – kezdek bele meggondolatlanul – Nem akartam, hogy bajod essen. Talán fontos voltál számomra… - olyan halkan beszélek, hogy biztos ne hallja meg körülöttünk senki. Nem vagyok képes szemeidbe nézni. Olyan erővel szorítom összekulcsolt ujjaim, hogy teljesen kifut belőlük a vér és elfehérednek. Legszívesebben köddé válnék, vagy visszapörgetve az időt, kimondatlanná tenném szavaimat…

Meleg kezeid gyengéden simítanak rá enyéimre, én pedig értetlenül pislogok fel rád.

- Kamaszként gyűlöltelek. Mindig te voltál a tökéletes, mindenki által kedvelt srác, helyes arccal, megnyerő kisugárzással. Veled ellentétben én nem voltam senki, csak egy kölyök a sok közül. Egyedül csak azért nem árultalak be a szüleimnek, mikor megverettél, mert nem akartam gyengének tűnni… Aztán megmentettél, pedig azt hittem, amögött is te állsz. Akkor láttalak először igazán elszántnak valami miatt… És az a valami én voltam. Az én biztonságom. Talán ha nem lettél volna azok után magántanuló, megismerhettem volna az igazi éned. És akkor bevallottam volna, hogy minden rossz mellett én látom benned a jót is… És beléd szerettem – zavartan nevetsz fel, én pedig tágra nyílt szemekkel figyellek.

- Még nem késő, hogy megismerj – dadogom az első dolgot, ami eszembe jut. Szívem hevesen kalapál, és szinte észre sem veszem, hagy egyre jobban kapaszkodok kezedbe.

- Reméltem, hogy ezt mondod – féloldalas mosolyra húzod ajkaid, majd hüvelykujjaddal végigsimítasz kézfejemen. Csak ekkor tűnik fel, hogy még mindig beléd kapaszkodok, de ahelyett, hogy elengednélek, ujjaimat félve tieid közé fűzöm.

Még nem tudod, hogy mekkora örömöt okoztál ezzel, de remélem, egyszer elmondhatom, hogy mit jelentesz számomra. Hogy te romboltad le a magam köré húzott falat és te mentetted meg lelkem a teljes romlástól.

 

Szeretlek.



© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).