Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Fesd le!
Korhatár: -
Műfaj: Mese
Kategória: Fantasy
Feltöltő: Onichi
Feltöltve: 2014. 06. 12. 00:10:20
Módosítva: 2014. 06. 12. 00:13:09
Módosította: Onichi
Megtekintve: 716 db
Kritikák: 1 db
Fesd le!

 Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy gyerekkorában mindenki hitt a szörnyekben. Mindenki másképp képzelte el őket, mindenkinek más jelentette az igazán nagy rettegést, de az biztos, hogy ott voltak, és félt tőlük. A szüleink gyakran riogattak gonosz lényekkel, amik elvisznek minket, ha rosszul viselkedünk, de mi tudtuk, hogy ők nem parancsolhatnak nekik. Mi tudtuk, hogy a valódi szörnyek az ágy alatt, vagy a hatalmas szekrényben rejtőznek. Olyan helyeken, ahol csend és sötétség van. Olyan helyeken, ahol az embert a bizonytalanság fogja el, ahonnan sosem tudhatod mi fog kilépni. Az ember mindig attól fél a legjobban, amit nem ismer. A bizonytalanság miatt érezzük azt, hogy valami nincs rendben, emiatt próbálunk menekülni a képzeletünk gyártotta szörnyek elől. Igen, a rémeket mi teremtjük, és csak a fejünkben léteznek. Anyu mindig ezt mondta. Persze nem hittem neki. Én tudtam az igazságot, tudtam, hogy igenis léteznek, és igenis csak ránk várnak. Ugyanolyan makacs és hajthatatlan voltam, mint minden gyerek. A magyarázatok, az értelmes szó lepattogott rólam, akár az esőcseppek a fényes páncélról. Mosolyogtam, bólogattam, de éjszaka ugyanolyan bizalmatlanul pillantottam szekrényekre. Az apró, faragott madarak nem tudtak megtéveszteni. Mindig boldogan díszelegtek, szinte életre keltek, ha rájuk vetődött a fény. Anyu szerint ők vigyáztak arra, hogy a borzasztó bútor ne nyíljon ki, és semmi se jöhessen ki rajta, amíg alszom. De én ezt sem hittem el neki. A szobám, a konyha, az egész épület tele volt szörnyekkel. Olyan szörnyekkel, amiket csak én láttam. Próbáltam szólni nekik, figyelmeztetni őket, de hát ki hinné el egy kisgyermek szavait? Csitítva simítottak végig a fejemen, dalt dúdolva takartak vissza, és mellettem maradtak egészen addig, míg újra el nem aludtam. Egészen addig, míg végül el kellett hinném, amit mondanak.

A gyerekek felnőnek, maguk mögött hagyják gyerekes képzelgéseiket, és már maguk sem hiszik el, hogy egykor erre gondoltak. Én sem hittem volna, hogy pár év alatt ennyire megváltozhatok. A szekrény már csupán egy ártalmatlan bútor volt, és az ágyam alól is elmenekültek a szörnyek. A szobám csak az enyém volt. Az én saját kis rejtekhelyem, ahová visszavonulhattam, ha túl sok volt a világból. Ha úgy éreztem, összecsapnak fejem fölött a hullámok, ha már képtelen voltam elviselni a felnőttek egyre bonyolódó életét, mindig ide menekültem. Tudom, a hátam mögött mindenki azt mondta, hogy furcsa gyerek vagyok, hogy nem ilyennek kéne lennem, de szerintem ők voltak a furcsák. Ők voltak azok, akik az én világomba beléptek, és minden egyes mozdulatukkal, minden egyes szavukkal leromboltak belőle egy keveset. A szüleim tanítónak hívták őket, én inkább csak a pusztítást éreztem, amit maguk után hagytak. Nem értettem miért szükséges ez. Nem tudtam megérteni, miért kell ugyanazt tennem, mint a többi embernek. Miért fontos az, hogy ugyanúgy, ugyanazt gondoljam? Azt hittem érdekes, új dolgok várnak rám, de ehelyett egy falakkal körülzárt réten találtam magam. Igaz minden oldalról lefestették a falat, mintha a távolban folytatódna a világ, de ez csak megtévesztés volt. Egy egyszerű, ostoba próbálkozás arra, hogy elhitessék velem, még mindig szabad vagyok.

Egyre jobban behatároltak, egyre inkább elvárták, hogy olyan legyek, mint ők. Gyűlöltem, hogy ezt teszik. Nem tudtam mit tegyek. Nem akartam, hogy a szüleim csalódjanak bennem, nem akartam, hogy szégyellniük kelljen a többiek előtt. Olyan gyermek akartam lenni, akire büszkék lehetnek. Olyan, aki mindig önmagát adja. Ez a kettő pedig nem fért össze. Mintha kardot próbáltam volna kenyérrel élesíteni. Harcoltam magammal, küszködtem minden pillanatban, és ez megviselt. Próbáltam megoldást találni, próbáltam menekülni, de mindenhol ott voltak a falak, amiket körém húztak. Úgy éreztem magam, mint egy állat, amit ketrecbe zártak csak azért, hogy mutogathassák. Kívül mosolyogtam, de belül olyan voltam, mint egy vár, amit porig romboltak. A falak körvonalát még megtalálni, egy-egy torony halvány maradványa még fellelhető, de minden más elveszett. Csupán találgatni lehet, hogy mi hol volt, a régi fény és dicsőség már rég eltűnt. Legalábbis ezt hittem.

Már nem tudom hogyan, azt sem hogy pontosan mikor kezdtem el, mikor jöttem rá, hogy ez az egyetlen, ez a legjobb megoldás, ami segíthet rajtam. Nem emlékszem semmi másra, csak a festék illatára. Annyi minden történt aznap és azóta annyi más, mások szerint talán maradandóbb dolog, nekem mégis ez a legélénkebb. Korábban is éreztem már, hiszen annyi portré, annyi családi festmény készült rólunk, én mégis akkor szerettem bele. A dolgok egészen másként hatnak, ha te magad csinálod. Nem tudhatod milyen nehéz rajtamaradni egy vágtázó lovon, míg egyszer fel nem ülsz a nyeregbe. Fogalmad sincs, milyen nehéz megfeszíteni egy íjat, vagy csupán felemelni egy kardot, míg magad meg nem próbálod. Azt hiszem így van ez a festészettel is. Amíg csak a vászon túloldalán ülsz, és várod, hogy a művész elkészítse rólad a képet, nem tudod, milyen varázs is rejlik benne. Bármit megalkothatsz, létrehozhatod a saját világodat, csak a képzeleted szab határt annak, hogy mit vetsz a vászonra. Olyankor nem marad más, csak te, és a kép. Rájöttem, hogy ez jelent számomra mindent, amiről azt gondoltam, elveszítettem. A gyerekkori álomvilágom visszatért, újra átélhettem mindazt, ami a valóságból hiányzott. Egy pár ecsetvonás megváltoztathatta a tanítóim aznapi szavait, átformálhattam az elméleteiket, hátrahagyhattam azt, amit ostobaságnak találtam. Csak azokat a dolgokat őriztem meg, amiket hasznosnak gondoltam. Az én világom olyan volt, amilyennek akartam. Nem volt benne gonoszság, ármánykodás, katasztrófa, pénz. Semmi, ami a valóságot annyira tönkretette. Úgy éreztem minden helyrejött. Egy rövid ideig legalábbis.

A tükrökkel kezdődött. Legalábbis ezt mondták. A világ egyre furcsább lett. Különleges kalandokra vágytam, hát megkaptam. De nem így szerettem volna. Az emberek furcsa módon kezdtek meghalni. Van, akinek a holttestét sem találták meg. Napról napra egyre több áldozat volt. Az emberek féltek. Rettegtek. Bezárkóztak a házaikba, és nem beszéltek senkivel. Azt hitték így megmenekülhetnek. Tévedtek. Mind tévedtünk.

Aznap, mikor először láttam, el sem akartam hinni. Azt hiszem nem is hittem el. Gyerekként hittem a szörnyekben, ám ahogy nőttem, elfelejtettem őket. Ezért nem akartam felfogni. Mindenem tiltakozott az ellen, amit láttam. Hiszen csak a szemem sarkából, egy apró kis árnyat pillantottam meg a tükörben. Lehet, hogy saját magam láttam. Ezt hittem. Ezt akartam hinni. De egyre nehezebb volt. Egyre gyakrabban láttam. Eleinte alaktalan volt, csak egy sötét folt. Próbáltam letörölni, megkérdeztem másokat, hátha csak képzelődöm, de ők is látták. Sosem volt ugyanott, és sosem mozgott, ha néztem. Órákig ültem a tükör előtt, hátha láthatom, ahogy tesz valamit. Már untam a saját arcomat. Szinte képtelen voltam elviselni a látványomat. Minden apró hibát felfedeztem magamon. Az orrom furcsa állását, hogy a jobb szemem nagyobb, mint a bal, még egy apró, szinte láthatatlan anyajegyet is az államon. Jobban ismertem már magam, mint bárki mást. Ám hiába volt az egész. Sosem láttam, hogy bármit csinált volna. Semmit, amiből akár csak következtethettem volna, hogy mi is ez. Soha nem is tudtam meg.

Pár nappal később katonák érkeztek. Parancsuk volt rá, hogy az összes tükröt elvigyék a házból. Nem ellenkeztünk. Bántam ugyan, hiszen így sosem tudhattam meg, mi is volt az egyre növekvő folt, de anyám megkönnyebbülése fontosabb volt az én kíváncsiságomnál. Hatalmas kő esett le a szívéről, arca kisimult, és úgy tűnt, végre nem retteg. Nem tudtuk hová viszik a tükröket, nem tudtuk miért teszik, csak azt éreztük, hogy így minden sokkal jobb lesz. Legalábbis eleinte. Én sosem éreztem igazán jól magam. Szorongva figyeltem, ahogy a katonák tovább járőröznek az utcákon, és ha a szolgálóknak hinni lehetett, a gyilkosságok sem szűntek meg. Kevesebb lett ugyan, sokkal kevesebb, de nem maradtak abba. Az állandó, szorongató félelem elől a képeimhez menekültem. A festett, megálmodott világomban még mindig béke honolt. Ott nem volt halál, nem voltak ismeretlen sötét árnyak, ott biztonságban érezhettem magam. Az ecset súlya a kezemben, a festék illata, minden olyan volt, mintha csak azért találták volna ki, hogy megnyugtassa az idegeim. Sokszor az sem érdekelt, hogy mit festek, csupán húztam egymás után a vonalakat, cserélgettem a színeket, míg meg nem untam. Mintha csukott szemmel vágtam volna át egy sűrű erdőn, csak a többi érzékemre hagyatkozva. Volt benne valami varázslatos. Ám egyre óvatosabbnak kellett lennem. A festékem fogytán volt, és nem tudtam, hogyan vásárolhatnék újat. Az életünk teljesen megfordult. Senki sem gondolta, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. A felnőttek közül legalábbis senki. Hinniük kellett volna gyerekeknek.

A tükrökkel kezdődött, de nem állt meg itt. Életem legfájdalmasabb napja volt. Reggel füstre ébredtem. Nem értettem, hiszen a nyár közepe volt, ilyenkor senki sem szokott tüzet gyújtani. Elég volt kinéznem az ablakon, azonnal megértettem. Egy hatalmas máglya lobogott az épületektől távol, körülötte emberek. Polgárok és katonák. Hunyorognom kellett, hogy lássam, mit tartanak a kezükben, de mikor felismertem, levegőt sem mertem venni. Képek. Festmények. Keretükben vagy azok nélkül. Kicsik és nagyok, drágák, vagy csak egyszerű, saját művek. Minden ott volt, és egymás után vetették be őket a tűzbe. Szinte hallottam, ahogy a vászon felnyög, az lángok ostromló erejétől. Láttam, ahogy a festék megrepedezik, majd szépen lassan minden porrá lesz. Nem akartam, hogy a világommal is ez legyen. El akartam rejteni mindent, de mozdulni sem tudtam. Csak bámultam a pár napja megfestett erdőt, és a fák között feltűnő árnyakat. Azok nem az én műveim. Azok nem voltak ott. Addig biztosan nem. Egy szót sem tudtam szólni. Hallottam a szüleim hangját, majd vaskos lépteket, ahogy valaki feljön a lépcsőn. Mintha ütemesen verték volna a fejem egy kalapáccsal. Katonák voltak. Akkor tértem magamhoz, mikor az első megragadta a portrét, amit apámról készítettem. Nem hagyhattam, hogy tönkretegyék a világomat. A menedékem nem válhatott a tűz martalékává. Nem engedhettem. Küzdöttem, hadakoztam, de esélyem se volt. Mintha egy hópihe próbálna széllel szembe szállni.  Lefogtak, és mindent elvittek. Parancsuk volt rá. Parancsuk volt rá, hogy tönkretegyék az életem. Mindent, ami igazán jelentett nekem valamit. Nem hagytak hátra semmit. A festékek, a vásznak, az ecsetek, minden eltűnt, amivel új képet készíthettem volna. Azt mondták a saját biztonságunk érdekében. Lehet, hogy igazuk volt, de én a festményeim akartam. A világot, amit elvettek tőlem. Pár pillanat alatt tönkretettek mindent.

Nem hagytam annyiban. Volt eldugva festékem és ecsetem, a lepedő pedig tökéletes vászonnak bizonyult. Nem festettem sokat. Naponta pár vonást, nehogy lebukjak. A rendelet túl szigorú volt. Szigorú, de az emberek nem bánták, mert így biztonságban lehettek. Talán én voltam az egyetlen, aki nem bírta ezt az életet. Nekem szükségem volt rá. Ám az árnyékok hamarosan feltűntek. A lepedőn is ott voltak. Napról napra egyre közelebb, napról napra egyre nagyobb utat téve meg. Mintha gyorsabbak lennének. Próbáltam őket leállítani. Lefestettem őket, akadályokat készítettem az útjukba, de mind hiába. A gyerekkor szörnyek itt voltak. Egy karnyújtásnyira tőlem. Éreztem, hogy ha akarnám, megérinthetném őket. Egyetlen mozdulatomba kerülne. Az utolsó mozdulatomba. Tudtam, hogy gonoszak. Éreztem, hogy ők igazi szörnyek. Olyanok, akik a szekrényemben laktak, csak gonoszabbak. Már láttam az arcukat. Láttam őket mozogni. Lassan jöttek, szinte minden lépésük órákig tartott, de közeledtek. Úgy néztek ki, mint mi. Csak sötétek voltak. Minden porcikájuk sötét volt. Nem fekete, a fekete festékem szinte szürkének tűnt mellettük. Ők maguk voltak a sötétség. Már nem aludtam. Bezárkóztam és csak bámultam őket. Tudtam, mint kellene tennem. Tudtam, mégis képtelen voltam rá. Féltem, hogy ezzel olyanná válok, mint a többi ember. De ezek az árnyak az én világomat is megtámadták. Ott voltak a képeimen, abban, amit felépítettem magamnak, s próbálták tönkretenni. Nem hagyhattam. Nem hagyhattam, hogy minden elvesszen. Meg kellett tennem. Begyújtottam a kandallót, és rávetettem a művem. Mintha egy darabot téptem volna ki a saját testemből. Sajgott a helye, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Talán csak képzeltem, de mintha tényleg sikolyokat hallottam volna. Rémes, sikolyokat, amik azóta is kísértenek.

Minden a tükrökkel kezdődött, de a festményekkel zárult. Ez véget vetett a gyilkolásnak. A Szörnyek, démonok, vagy árnyak, ki hogy nevezte őket, nem jutottak át a mi világunkba. Azt mondták, ha elég közel érnek, ölni tudnak. Gyilkolni, és nem tudsz ellenük védekezni. Senki sem tudta honnan jöttek, hogy mi zavarta fel őket, csak azt, hogy itt vannak. Egyre élénkebbek, egyre gyorsabbak. Már nem kellenek nekik napok ahhoz, hogy elérjenek. Lefestesz valamit, és már nyújtóznak is érted a sötét karok. Hogy honnan tudom? Nem bírtam leállni. A világomat meg kell valahogy mentenem. Ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha festek. Ha festek bármivel, bármire, bármi legyen is az ára.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).