|
~A művészet rabja~
Kategória: Anime, Naruto
Szereplők: Deidara, Sasori
Korhatár: 18
Műfaj: Dráma, Sötét, Sounen-ai
Figyelmeztetések: yaoi, szereplő halála
Befejezett: Igen
Hűs szellő cirógatja arcom, hajtincseim lágyan lebegnek a szélben.
Fáj… annyira fáj…
Nem… nem a karom. Pedig az is nagyon lestrapált, valami más sokkal jobban fáj, ami még karjaim fájdalmát is elfeledteti velem.
A szívem…
Bágyadt tekintetem az égre vezetem. A lemenő nap sugara narancssárgássá festi az eget, és a felhők… Mintha egy robbanás utáni színes állapotot látnék. Igazán szép…
Benyúlok oldaltáskámba, amiben egy kis megmaradt agyag van, majd tenyeremen lévő számba veszek egy kicsit.
Körbenézek a lerombolt barlangon, ami már csupán egy csatatér elpusztított helyszíne. Romok, törmelékek, fegyverek, fadarabok hintik be a felszínt, kaotikus elrendezésben.
Végül lábam elé nézek. Egy báb… Vörös hajkoronával, hátában megannyi kard és kés, két katana keresztben áll. Hason fekszik, feje oldalra hajlik. Szájából vér szivárgott, tekintete teljesen üres.
Összeszorul a szívem a látványtól…
„Szobánkban ültem, s csak néztem merev körvonalait, épp fa öklét recsegtette, tekintete komor és rideg volt… de ha rám nézett… Teljesen más volt…
Jobb alkarja elhagyta testét, majd ökle arcommal találkozott, bosszúsan zuhantam oldalamra, majd villámokat szóró tekintettel néztem rá.
- Ezt most miért kellett?! – morogtam rá.
- Olyan csúnyán nézel rám rosszcsont – beleborzongtam ha hallhattam hangját, de most ez sem hatott meg ütése után. Goromba nézésem miatt újabb ütéssel „jutalmazott”, s repülve, pördülve egyet zuhantam ismét a földre, immáron hasra érkezve. Két karommal feltápászkodtam, majd bágyadtan néztem rá.
- Hogy én? De hát nem is csináltam semmit… - lesütöttem szemeim, majd felültem törökülésbe, ölemen megtámaszkodva. Csak a földet néztem, önös gondolatok repkedtek fejemben.
- Min jár az eszed? – zökkentett ki lágy hangja, de nem néztem rá, tekintetem felvezettem a falra.
- Csodálom, hogy ilyen szerencsés vagy danna… - sóhajtottam cseppnyi irigységgel.
- Szerencsés? – kérdezett vissza kíváncsian.
- Igen… Neked sikerült azzá a művészetté válnod, amiért élsz… hogy a szépség örökkévaló, un… - válaszoltam, mondatom végén egy újabb sóhajjal. Csodálatra méltó, ha valaki eléri amit akar… Irigységgel és egy kis szégyennel tölt el. Hisz az én művészetem… teljesen eltérő… - ami pedig engem illet – felemeltem egyik kezem, mosolygó tenyeremre tekintettem, majd ökölbe szorítottam – Én más vagyok… - sóhajtottam álmodozón – beléptem az Akatsukiba…
- Nem is tudtam, hogy vajon kiejtettem e a szavakat, vagy csak gondoltam őket… nem is volt lényeges…
- Akkor… - szólalt meg ismét és barna szemeibe néztem – miért nem változtatod magad kis húsvér cafatkákká? – kérdezte kifejezéstelen arccal, s hirtelen azt hittem komolyan gondolja, de ismertem már.
„Hogy mondhatsz ilyet? Szörnyen sértő!”
Felemeltem karjaim, s tarkó alá téve hunytam le durcásan szemhéjaim.
- Ki tudja…? – válaszoltam vállat vonva – Ez is a te hibád danna – nyögtem halkan, miközben hátra vetettem felsőtestem, és elnyúltam a földön, hogy pihenjek kicsit.
Lassan egy test közeledését éreztem, a lámpa fényét eltompította egy alak, s kíváncsian nyitottam fel ismét pilláim.
- Hm? – kérdeztem álmos hangon, és ahogy felnéztem, lágy tekintetével, enyhén mosolygó arcával találtam szemben magam. Szívem hevesebben vert közelségétől, melegem lett, ha csak éreztem hozzámér, karjaival mellettem támaszkodott meg.
- Tehát… miattam nem robbantod fel magad? - mosolya szélesedett, ellenállhatatlan külsőt kölcsönözve neki – Ez egész előnyös… te kis rosszcsont… - susogta egyre közelebb hajolva, de én csak nyeltem egy nagyot.
- Egyszer úgyis felülmúllak… - válaszoltam elhalkulón, félig lesütöttem szemeim, majd mikor ajka enyémhez ért, teljesen behunytam szemem, hagytam hogy nyelve enyémmel játsszon, hogy ujjai lesimogassák rólam a ruhát, és én viszonozva a gesztust másoltam la minden mozdulatát.
- D… dannah… - sóhajtottam fel, mikor tiltott területre ért, de nem löktem el… nem taszítottam testét… hagytam… csak hagytam magam…
- Dei… - sóhajtott a nyakamba, csókolta a már izzadtságtól fényes és csúszós bőrt… furcsa érzések keringtek bennem.
- Ne akarom hogy múlandó légy az életemben… - nyögte halkan, mélyen a szemembe nézve.
- Na de danna… - dacoltam volna szavai ellen, de félbeszakított és tovább folytatta.
- Azt tedd meg miután eltűnök…
- De… de ez igazságtalan – sóhajtottam kéjesen – Te örökké szándékozol élni… Bár… én nem hiszek az örökkévalóságban… - mondtam elgyengültem, majd kezét combomon éreztem meg, amit elkezdett lefelé tolni – Un… - nyögtem fel ismét.
- Higgy bennem… - hintett csókot számra – Mert ha megtalállak… és azt látom, hogy előttem tűntél el… - tekintete elkomorult – Akkor soha nem fogok megbocsájtani neked! – Barna szemeiben láttam, hogy komolyan gondolja, hogy minden szava őszinte. Szívem nagyot dobbant, a testem remegni kezdett, nem csak ettől… más érzéstől is.
- Rendben… - bólintottam rá, majd hagytam hogy újabb csókért hajoljon.
- Szeretlek Dei… - duruzsolt a csókba, bizsergető hangon, hajába túrtam, úgy vontam közelebb magamhoz.
- Én is szeretlek… te önző disznó… „
Halványul az emlékkép, s újra az agyagon rágódó tenyerem kerül látóterembe. Épp a bombáim formáját rágja ki.
„ Danna már elment… eltűnt az életemből… Így már szabad vagyok a fogadalmam alól, és végre magamon is érvényesíthetném a művészetem…
most boldognak kéne lennem… de nem vagyok az. Miért? Miért nem?”
- Deidara – dörren fel mögöttem a Leader karcos hangja – túl sokáig tart. Szabadulj meg tőle gyorsan, és siess vissza.
- Hé! – mordulok rá – Menni fog… nyugi…
- Nem… te még új vagy az Akatsukinál – öklöm összeszorítom mérgemben – Neked még minden mennyiségben a parancsaim szerint kell cselekedned.
- Soha nem akartam az Akatsuki tagja le-
- Elég… - vágja félbe kitörésem, majd szürke hologram képe lassan kezd el szétfoszlani – számítok a gyors visszatérésedre- szól még utoljára.
- Bassza meg! – dobbantok egyet idegességemben, majd tenyerem kiköpi a kis skorpió alakú bombákat. Egy félkezes jutsuval felélesztem őket, majd saját lábukon másznak el halkan az általam parancsolt helyekre. Öklöm még mindig remeg a dühtől és a fájdalomtól.
Nem bírom tovább és könnyezve térdre rogyok holtteste előtt.
„Miért fáj ez ennyire kibaszottul? Miért? Miért érzem azt hogy nagyobb csapdában vagyok mint valaha? Miért?”
Összeszorított öklömmel a fölbe csapok.
- A fenébe… a fenébe danna! – szipogom összeszorított szemekkel, majd erőt veszek magamon, letörlöm könnyeim, és felállok. Felmegyek a volt barlang tetejére, tekintete végigvezetem a kráteren és ellenőrzöm, hogy minden bomba a helyén van-e. Újra félkezes jutsura emelem kezem.
„ Ez már nem művészet… Nem…”
- KATSU – még mindig bágyadt, üveges tekintettel hagyom, hogy a robbantás menetszele perzselje végig arcom, hajam szétfújja és összeborzolja.
„ Ezek már csak törött… élettelen bábok… ez… ez már nem ő…”
Hátat fordítok mindennek, az egész romhalmaznak, az égő maradványoknak… A múltamnak.
Várakozó agyagmadaram felé veszem az irányt.
„ A legnagyobb ihletadóm.. a múzsám eltűnik, és ezen már változtatni nem tudok… és elvesztettem egy érzést”
~*~
Mire visszaérek a bázisra, már rég leszállt az éj, igaz a bent folyosó amúgy is sötét, és csak a fáklyák lobogó fénye ad valami világosságot, de látszik, hogy kihalt a tér. Már messziről láttam a folyosó közepén egy alakot a fal mellett állni, de nem törődöm vele. Tobi az…
Elhaladok mellette, testem még mindig remeg, szüntelenül, és képtelen vagyok visszafogni.
- Ah! Sempai! – csillan fel az idióta hangja, mikor meglát – Üdv újra itthon. Elég késő van már, furcsa hogy csak most találkozunk – válasz nélkül hagyom, csak haladok lassan tovább, de folyamatosan követ – A Leader elég zabos lett, hogy késtél… - nem érdekel. Leszarom Peint, leszarok mindent és mindenkit. Nem érdekel. Semmi sem érdekel… - El kellett volna vinned magaddal… Mert valakinek szemmel kell tartania téged.
Megáll, lemarad mellőlem. Épp nyugodnék meg, mikor ismét megszólal.
- El kell őt felejtened… - megtorpanok… hirtelen fordítom vissza fejem.
- Hogy mi?! – dörrenek rá, de meg se rezzen, csak csípőjére teszi a kezét.
- Tudod kiről beszélek… Sasori-sanról… - jelenti ki vidáman, nem figyelek rá, csak ujját figyelem, és a rajta pihenő gyűrűt.
Gömb..
Nem… az nem lehet…
„Ne bámulj már egyfolytában Dei…”
Szívem összeszorul, ha csak felidézem emlékeimben selymes hangját, körvonalát, ahogy köpenyében az asztalon könyökölve támasztja meg a fejét, és az Ő… az Ő ujján virít a gömb gyűrűje.
Nem ezen a pojácán.
De lenyugszom… nem zökkenthet most ki… nem….
- Csak… csak hallgass el… és hagyj békén – mondom halkan, öklöm ismét összeszorítva. Hátat fordítok neki, de nem hagy, csuklóm után kap.
- Sempai…
- Tobi, tűnj innen.
- Sasori-san már halott. Kis darabokká vált.
- Tűnj innen!
- Értelmetlen a halottakra gondolni Sempai!
Elég.. eddig bírta a béketűrésem.
- Pofa be! - ordítok rá, fordulnék meg, és már ütésre emelném kezem, mikor egy erős marok fog meg, és szorít, fájdalom hasít a karomba.
- Elég! – morog halkan Kakuzu, felismerem a hangját. Kissé lenyugszom, szaporábban veszem a levegőt.
- Mit tudsz te… semmit nem tudsz rólam… és semmit sem tudsz Sasori no Danna-ról… Egy olyan… tudatlan kis szar mint te… SOHA NEM FOGJA MEGÉRTENI! SZÓVAL CSAK FOGD BE A KURVA SZÁD! – újra ütésre emelnél karom, de Kakuzu ismét visszaránt. Hagyd… könyörgöm hagyd hogy szétverjem a narancsképét!
- Azt mondtam elég, Deidara! – szól rám megint ridegen.
- Engedj el Kakuzu! Most megölöm ezt a kis szardarabot! – hörgök fel, de szorítása egyre erősödik, és karom fájdalma az egekbe szökell, felszisszenek.
- Csak nem fájnak? A karjaid… - jegyzi meg fennköltesen – Én raktam őket helyre ma reggel, mielőtt küldetésre mentél… Már akkor is mondtam, hogy a gyógyulási fázisban vagy. Meg kell várnod, míg minden seb teljesen be nem gyógyul.
Kicsit megint szorít karomon.
- Csodálkozom, hogy a hülyeséged miatt még nem esett le… Bár ez csak a bal karod… ha ütöttél volna, darabokra szakadt volna az egész… Légy hálás… hogy megkíméltelek a fájdalomtól… - óvatosan kezdi el lazítani ujjait, de még nem enged el, végül Tobi felé fordul.
- Ami pedig téged illet…
- Ki? Én? – mutat magára az idióta.
- Igaza van Deidarának. Mutass egy kis tiszteletet a sempaiod iránt, és tartsd csukva a szád.
- Igenis, uram!
Lehajol fülemhez, de én csak fogaim csikorgatom, hogy nyugton tudjak maradni.
- Megnyugodtál már Deidara? – kérdi halkan.
- … igen… - sóhajtom válaszként, csalódottan és meggyötörten.
- Jó. Akkor add ide a kabátod, mert… - be sem fejezi a mondatot, kibújok megcakkozott köpenyemből, majd zsebre tett kézzel suhanok el Tobi mellett, még utoljára hallom Kakuzu hangját.
- Hé Tobi!... Deidara miért vállalta el ezt a küldetést? Nem Zetsu dolga lett volna? – majd váglek kisétálok a hallótávolságukból. Hogy miért? Miért? Egyértelmű…
Az a nyers és undorító módszer… amit Zetsu használ… Nem méltó Sasoi no Danna-hoz. Nem… Az én művészetem volt a megfelelő most erre a célra. Ezt érdemli… Hogy utolsó maradványait… én tűntessem el…
Bemegyek a szobánkba… a szobámba… majd magamra zárom az ajtót, elfordítom a zárat… Homlokom a hideg fának döntöm… Könnyek csorognak összeszorított szemimből. Nem bírtam tovább…
Fa… Lapos és rideg… Ez más… Ez csak egy fadarab…
Az ő teste más volt… teljesen más. Éreztem benne a melegséget, az életet… Báb volt külsőleg… belül egy ember lakozott benne. Én már csak tudom. Én voltam az egyetlen, akinek meg merte mutatni emberi és érző oldalát. Csak én… én… szerettem…
~*~
Megtehetném most… hogy felrobbantom magam. Hisz az esküm alól felszabadultam. Eltűnhetek a világ szeme elől, minden nélkül.
De nem teszem meg… nem…
Nem lenne a művészetemhez méltó, hogy csak úgy, bánatból és dühből felrobbantsam magam. Nem lenne semmi maradandó nyoma… Más kell ehhez, ami sokkal nagyobbat szól…
Az a rózsaszín koloncos kis liba… biztos vagyok hogy ő tette… elpusztította a számomra legfontosabbat…
Megtalálom rá az alkalmat, hogy a kölcsönt visszaadjam… Készülj fel te kis szuka…
~*~
Az új totem rejtekhelyén állunk. Sötét van, minden nyirkos és dohos… undorító… Körbeáll a maradék tag, Itachi és Kisame teljes lényünkben… mi és a többiek szivárványos hologramokkal. De utáltam mindig is ezt az alakot… szörnyű… túl színes…
- Be kell jelentenem nektek valamit… - szól mély hangján Pein, némán figyelem én is és mindenki más.
- És mi lenne az? – kérdez rá Kisame egyből. Eléggé megfogyatkozott a csapatunk. Kakuzu, Hidan… Sasori no danna… mind eltűntek köreinkből… a két zombit még nem is bánom…
- Orochimarut… megölték… - azonnal kipattannak szemeim.
- Ki ölte meg? – szorítom ökölbe markaim – én akartam őt megölni!
- Sasuke… Uchiha – néz rám totális hidegvérrel Pein, egyetlen pillanatra bennem reked a levegő a név hallatán, majd tekintetem Itachira terelem, szemében most is az az istenverte Sharingan… ami megszégyenítette a művészetemet. Miatta poshadok ebben a társaságban, ahova soha nem vágytam.
- Egy olyan kölyök hogy volt képes legyőzni? Biztos vagyok benne, hogy mázlija volt… - ciccenek fel, majd karba teszem kezeim, közben lapos tekintetem még mindig nem veszem le az Uchiháról.
Szó nélkül hagyják megjegyzésem, és a Leader tovább folytatja mondandóját.
- Sasuke állítólag alakított egy csapatot… néhány emberből… valamint… - tekintetét már ő is a sharinganosra emeli – Konoha jinjuurikije mozgolódásba kezdett…
Az hogy lehet? Ő is tudomást szerzett volna a…
Már tudom… Az a vén sennin… különleges kémei vannak… Mint dannanak anno… még jó hogy őket most én használom, így az elmúlt időben sok infirmációt szerezhettem szinte bármiről… és bárkiről…
- Deidara… - szól rám Pein, és felé kapom fejem – Tobi, és a te közeledben van a találkozási pontjuk…
Gunyoros mosolyra húzom ajkaim.
- Itachi… választhatsz… Elorozom a munkád… vagy megölöm az öcséd.
- Na de sempai! – vág közbe Tobi.
- Fogd be! Legalább az egyiket én akarom elkapni… - morgok rá, de tovább tiltakozik. Elegem van ebből a semmirekellőből. Állandóan útban van, kekeckedik, tiltakozik… szórakozik velem. De csak addig, míg meg nem ölöm…
~*~
Csípős szél fúj szembe, ahogy madaram hátán állok, kezeimmel lazán egyensúlyozok, felveszem bal szememre a műszert, majd körbekémlelek, hátha látok valami érdemlegeset.
- Sempaaaaaaai! – visít Tobi, de figyelemre sem méltatom – Hogy kell ezzel menniiiii – vonyít tovább. Találd ki… idióta…
Az erdő rejtekében észreveszek egy alakot, fekete hajjal, és ismerős lila kötéllel a derekán. Ő lesz az… az a mitugrász Uchiha… Most elkaplak…
Megvárom míg egy nyíltabb terepre ér, majd egy közepes C1-es bombával támadom meg, majd Tobival leszállunk a földre. Hehh… Ez könnyű volt…
- Nézd Tobi… Máris végeztem a kölyökkel – amint elfújja a szél a füstfelhőt, csak akkor látom, hogy kivédte a támadásomat. A kis nyomorult. Fogam csikorgatva nézek vele farkasszemet.
- Mondjátok meg hol van Itachi… és szabadon elmehettek… - morog teljes hidegvérrel… akár csak a bátyja. Utálom őket… Azokat a vörös szemeket… Gyűlölöm.
- Mit képzelsz? Te egy tehetségtelen kölyök vagy, akinek mázlija volt, hogy egy erős vérvonalú családba született. Egyszerűen csak egy szerencsés gyerek vagy nem több! Orochimarut is csak ezért tudtad megölni.
Megtámad minket, de kitérek előle, Tobit pedig majdnem megsebesíti.
Ez a kölyök meg még mindig a bátyját keresi. De nem hagyok neked lehetőséget arra, hogy megtaláld, akármennyire meg akarod ölni. Én előbb öllek meg a művészetemmel, minthogy eltűntess te a föld színéről. Én csak a művészetem által halhatok meg… ez a végzetem!
Kivédek egy újabb támadást Tobi kisebb segítségével, majd vigyorogva nyúlok bele kezeimmel az agyagos oldaltáskáimba.
- Most véged… - nézek szemébe, majd megformálom sárkányom, ami nem csak maga bomba, hanem gyártja is őket. Először az aknák –Tobi… rejtsd el ezeket! – adom ki parancsba.
~*~
Megvágva, meggyötörve, szétütve, lihegve ülök a földön. Nem.. ez egyszerűen lehetetlen. Edzettem a szemem a sharingan ellen, és még így is… még így is képes volt genjutsuba kergetni! Lehetetlen! A nanobombáimtól rég szét kellett volna foszlania… HOGY A ROSSEBBE LEHET MÉG ÉLETBEN?
Észrevette a pecsétjeleim… kijátszotta a taposóaknáim, a nano bombáimat. Talán értelmesebb a kölyök mint hittem… de engem nem játszik ki! Én fogok győzni!
Két agyag kígyót küldök a bálára, de azonnal belevezeti a raikit, így kénytelen vagyok elszakítani azokat magamtól. De… de összeesik.
- Hehh! Már te is alig bírsz a lábadon állni! Ne tettesd, hogy kemény vagy! – vigyorodom el ismét, bár fáj minden tagom, de nem adom fel… itt a lehetőség… három legyet egy csapásra leüthetek itt és most azonnal. Elveszem a kis rózsaszín szuka egyik célját… tudom, hogy vissza akarják szerezni… legyőzhetem a művészetem kigúnyolóját… és végre… végre művészetem teljessé és emlékezetessé válhat!
- Még nem győztél le! Még van egy trükk a tarsolyomban! – fenyegetem vigyorogva, de lihegését szabályozza, szemeiből kihal a vörös fény, csak feketeség marad.
Fel idegel… fel idegel ez a higgadtság, ez a nyugalom.
- Idegesítő vagy! Ugyan olyan minta bátyád! Félned kéne, hisz mindjárt meghalsz! – rivallok rá – Gúnyt űztök a művészetemből! Utálom azokat a szemeket! A szemeket amik figyelmen kívül hagyják a művészetem! Gyűlölöm őket!
- Ne törődj vele… - hogy mi? Hogy merészeled? Te kis fattyú – Mondd el, hogy hol van Itachi… engem csak ez érdekel.
Elszakad bennem a cérna, remeg egész testem, majd végül letépem magamról a pólót. Megrezzen a szeme… helyes.. félj csak. Félj a végzettől! Tenyerem mellkasomon lévő jelhez és varráshoz emelem, hagyom hogy levárja a vaskos cérnát, amit felszisszenve egy rántással húzok ki mellkasomból. Kinyílik, sőt kitör az újabb száj testemen, nyelve éhesen nyúlik ki a fekete jelek közül. Tenyerembe veszem a megmaradt agyagot, máris érzem, hogy töltődik fel testem, hogy ebbe a pontba egyesül minden, hogy halványulok, hogy múlok… átalakulok…
Halk repedés hangja… fájdalom, amit elfojtok… bizsergés… éget…
- Félj… nézd a művészetem… sikíts! Kiabálj… Fuss! Úgysem menekülhetsz! A robbanás tíz kilométeres sugarú lesz, esélyed nincs a menekülésre!
Karom széttárom, arcomon vigyor ül…
A művészetem… amiért eddig éltem… végre.. végre azzá válhatok amit akartam…
Danna… megyek hozzád…
A belőlem vált fekete fonalak egy gömbbe gyűlnek, majd összegyűjtöm minden chakrám, megmaradt energiám, és egyre koncentrálok… Hogy minél nagyobbat szóljon.
- Ez… Ez a művészet…. – szakadnak ki a fények, rés esik a burkon, már nem tart sokáig – A ROBBANTÁS! – egy utolsó kiáltás, egy utolsó pillanat, feltör, majd szétterjed a fény, a robbanó erő. Sebessége határtalan, ereje elsöprő, mérete utánozhatatlan. Ez… ez az én művészetem… Danna… felülmúltalak… megígértem! Nézd... nézd a művészetem! Beteljesedett… fentről látom a pusztítás hatását. Gyönyörű… csodálatos…
Forróság, majd hideg. Elmúlik az érzés, csökken az erő, elfoszlik, elenyész, eltűnik…
Sötétség…
~*~
Fény… erős és fehér, bántja szemem, fel kell ébrednem… Fehér fény… se nem hideg, se meleg, épp tökéletes. Nem vakít, nem rikít, de nem is szürke. Kemény puhaság, ami alattam van. Mi lehet ez? Hó ágyba bújt hegycsúcs talán? Nem. Az hideg…
Kinyitom szemem, de még midig csak fehér, de a közeli távolban egy folt foglal helyet. Vörös szín válik ki a fehérségből, barna szemeket keretez. Egy arc… egy ismert arc.
- Danna… - súgom halkan, de még én sem hallom, tátogom csak talán. Ő az… mégis itt vagyok… - eljöttem… megígértem… - nem hallom szavaim, csak érzem az apró mozgást. Közeledik felém.
Mosoly… Ugyan az a mosoly.
Akarva-akaratlanul állok fel, kinyújtom ép kezeim, s csak repülök felé, egyenesen karjaiba.
Beteljesítettem művészetem… megvan amiért éltem. Velem van akiért sokáig éltem. Nem kell több ennél már.
Ez lenne talán a boldogság?
Nem…
Ez…
Ez a művészet…
|
