Most akkor hogy’ is van ez? Ki a rossz? Én? Persze, hogy ezt gondolod, mert azt akartam, hogy ezt gondold! Az egész „kiszállsz az életembõl” dolog nem a te ötleted volt, hanem az enyém. Én, akartam, hogy eltûnj az életembõl, és nem te! Én akartam ezt az egészet lezárni, és nem te! Én elmondtam az igazságot, mert tudtam, hogy a kimosott agyaddal miként fogod felfogni!
Téged érdekelt, hogy december óta csak fogyok? Hogy már megszólnak, hogy mennyire sovány vagyok? Hogy minden egyes fillérem arra kell költenem, hogy ruhákat vegyek magamnak? Hogy lelkileg és idegileg teljesen kész vagyok, és néha megint úgy érzem, jobb lenne meghalnom? Nem, téged nem érdekel.
Önzõ vagy! Végig az voltál!
Én nem tudok kompromisszumot kötni, mindig ezt mondtad. Az nem számított, hogy harcoltam érted és értünk! Az nem számított, hogy nem hagytam ott az egyetemet és kezdtem el dolgozni helyette, pedig minden egyes reggel gyomorideggel, remegve, hányingerrel indulok el az iskolába, mert neked „diplomás asszony kell”! Az sem számított, hogy a családom elé helyeztelek, és az sem, hogy a nehezen megkeresett nyári fizetésemnek több, mint háromnegyedét rád költöttem négy nap alatt!
Én sosem voltam áldozat, mindig csak te! Neked rossz, nagyon rossz! Nem mondom, hogy neked könnyû, mert nem az, de nekem sem könnyû. Te csak azt hitted, hogy nekem könnyû, mert a felét sem mondtam el annak, ami az életemben folyik.
Én szerettelek, sokkal tovább, mint te engem. Két év után közölted, hogy „Tulajdonképpen mi csak kihasználtuk egymást.”! Már megbocsáss, de akit kihasználok, annak nem kérem meg a kezét, azzal nem tervezek közös jövõt! És ez volt az utolsó mondatod, amivel elérted azt, hogy számûzzelek az életembõl!
Szép és jó voltam, amikor mennem kellett hozzád dolgozni, és akkor is, mikor kitépted a szívemet, én mégis segítettem a diplomádat és felvételidet. És persze, akkor is jó voltam, mikor elmentem hozzád négy napra, azok után is, hogy kidobtál, mint egy darab szart, és ki kellett, hogy elégítsem minden vágyadat. Én akkor már a barátod akartam lenni. Persze, jól esett az, hogy valaki hozzám ért, de ezen kívül… Súgjak egy titkot? Januárban már nem szerettelek, és ezért nem tudtál kielégíteni!
Te azt mondtad, nincs senkid. Tényleg? Hány emberrel jársz össze, mennyi barátod van? Nekem ténylegesen nincs senkim egy ideje. Nincs, és soha nem is volt, csak ezt nem tudtam. Annyira kikészített a magány, hogy nem létezõ dolgokat éltem tíz évig, és erre csak nem sokkal ezelõtt jöttem rá! Lenyûgözõ az emberi agy, és ugyanakkor félelmetes dolgokra képes. Én tíz évet töltöttem hazugságban, mert a kis agyam úgy gondolta, megkönnyíti a helyzetem, és teremt nekem néhány embert, odabent.
Vitatkozhatnánk, hogy kinek rosszabb, felesleges. Egyikõnk élete sem felhõtlen.
Miért is mondtam el neked az igazat? Amire tíz év után jöttem rá? És miért nem rögtön mondtam el? Azért, mert amikor rájöttem, még féltem. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, szerettelek, a barátom voltál! Legalábbis, azt hittem. De azután, hogy azt mondtad, hogy kihasználtuk egymást, már láttam, mennyire mosta ki a biztosító cég az agyad, amelyiknek egy ideig dolgoztál. Ezért döntöttem úgy, hogy elmondom. De csak annyit mondtál, hogy rendben van, csak máskor ne „hazudjak”. Hazudtam?! Tényleg? Végülis, így is fel lehet fogni. De akkor nem csak neked, és másoknak, magamnak is. Tíz évig! Aztán egyszer, váratlanul azt mondtad, hogy neked nem megy. Tiszteletben tartottam, hiszen nem akartam tõled semmit. Nem akartalak darabokra tépni, mint másokat, akik megbántanak. Aztán közölted, hogy nem fogsz nekem megbocsátani. Te nekem? Nem fordítva kellene ennek lennie?
Igen, neked nem mondtam el rögtön, mert tudtam, milyen vagy. De valakinek, rajtad kívül az egyetlen embernek az elsõ találkozáskor elmondtam, mi a helyzet. Érdekes dolog, megértette, amit mondtam! És nem menekült el, nem röhögött a képembe, egyszerûen csak mosolyogva azt kérdezte, hogy honnan tudom, hogy õ valódi. Egyszerû a válasz: nem tudom. De reménykedem benne, mert õ, veled ellentétben, egy tündéri teremtés, aki nem azért tudott közel férkõzni hozzám, mert azt mondja, amit hallani akarok, vagy úgy reagál a dolgokra, amiket mondok és teszek, ahogy én akarom. Éppen ellenkezõleg! Azt teszi és mond, amit gondol. És gondol rám, törõdik velem, még akkor is, ha nem tölti velem minden egyes szabad percét, hiszen nincs is sok neki. Nem kapkodom el vele a dolgokat úgy vele, mint veled, mi értelme is lenne?
Te kapcsolatból kapcsolatba menekülsz, és ezen szoktál elcsúszni, nagyon jól tudom, hogy most is ezt tetted. Én viszont még mindig szingli vagyok, és nem küzdök azért, hogy legyen valakim. Az igazat megvallva már éppen errõl a lányról is lemondtam, mikor beindult a beszélgetésünk, a találkozások, a telefonálások. Rájöttem, hogy majdnem azt tettem, amit te, görcsösen próbálkoztam, hogy legyen valaki az életemben. Aztán rájöttem, hogy nincs értelme.
Újra el fogod követni azokat a hibákat, amiket velem, és az összes többivel. Kapkodsz, félsz, hogy egyedül maradsz. És a végén így is lesz. Belezúgsz, benyalod a dumáját, azt hiszed, tudod ki õ, azt hiszed, minden tökéletes, aztán letelik a rád jellemzõ két éves periódus, és vége lesz, kiég az egész, mielõtt elkezdõdhetne. Újra és újra elköveted ezt a hibát.