Halkan lépkedek a szobában. Minden sötét, hideg, néhol ijesztően torz.
Az ágyatokhoz lépek, megfogom a kezed. Jéghideg, mint mindig.
Arcomhoz vezetem kezed,és megcsókolom a kézfejedet. Ahogy te tetted mindig az uraknak.
Könnyeim áztatják a kézfejedet, de ebből már semmit nem érzel.
- Ma is voltam ott - kezdek bele halkan. - Megint elmentem oda. Tudom, hogy megtiltottad. De mit tegyek, mondd? Látnom kellett őt. Látnom azt, aki miatt most nem vagy itt.
Leengedem a kezedet, és megigazítom fejed alatt a párnát, rajtad a takarót.
- Láttam szép ruhákat is. Amik biztosan tetszenének. Gyönyörű ruhák volták.
Megigazítom a függönyt az ablak előtt, és bezárom az ablakokat. Átmegyek a másik oldalra. Megpuszilom apu arcát, majd megigazítom rajta is a takarót, feje alatt a párnát. Azt akarom kényelmesen feküdjetek.
- Voltak horgolt kesztyűk, tudod, amiről meséltél, mama. Emlékszem, mikor azt mondtad, Hana, nekem lesz olyanom.
Elnevetem magam, és te velem nevetsz. Bár csak a fejemben, mert most nem tudsz nevetni. Ajkad hűvösen ível, nem mosolyog, de nem is jelez szomorúságot. Csak egyszerűen... van. Ajkadon most pecsét van. Átok, amit én majd megtörök. Holnap elmegyek az urasághoz, és megölöm azt, aki téged bántott.
De a papa nem nevet. Ő csak mosolyog rajtunk. Mindig ezt tette, amikor bohóckodtunk egymással.
- Mama, papa - térdelek le az ágy mellé. - Holnap nagy nap lesz. Holnap találkozunk végre. Megígértem nektek. De előtte majd elintézek valamit.
Homlokodhoz érek, és kisimítok pár éjfekete tincset.
- Gyönyörű vagy, mama. Olyan vagy, mintha aludnál. Miről álmodsz? El fogod mesélni? Úgy szeretem hallani a meséidet. De látom, fáradt vagy. Hagylak aludni, mama. Holnap találkozunk.
Felállok, és megcsókolom az arcotokat, még egyet igazítok a párnán és a takarón, majd csendben távozok a szobádból.
Az enyémbe megyek, ahol apu kardja, tőre és páncélja vár. Holnap nagy nap lesz, igen. Érzem az egész testemben. Remegek, de nem félek. Nem tudok félni. Nem ismerem a félelmet, mióta magamra hagytatok, mama.
Kibontom a hajam, és a csontfésűddel átfésülöm az éjfekete hajtömeget. Ruhámat is levetem, átveszem egy könnyű hálóingre. Meleg van most, kint a nyár tombol. Fáradtan, de boldog-nyugodt mosollyal fekszek le. Holnap ünneplünk, mama. Csinálunk majd sütit? Finom almásat. Apu azt szereti...
Másnap ragyogó napsütésre ébredek. Felkelek, nyújtozok egyet, és boldog mosollyal rohanok át hozzád.
- Mama, süt a nap. Látod? Isten már tudja, milyen boldog nap lesz a mai. Most el kell mennem. De ígérem visszajövök.
Megigazítom a párnát, a takarót, és kinyitom az ablakokat.
- Így ni. Megyek öltözni, mama. A papát is üdvözlöm. Mindjárt visszajövök hozzátok. Papa még alszik. Tudod milyen álomszuszék tudott lenni. Na tényleg megyek. Sziasztok.
Átfutok a szobámba, ahol magamra kapom a ruhákat, apu páncélját. Magamhoz veszem a kardot és a tőrt, és elindulok.
Izgalomtól hevesen verdeső szívvel lépkedek az uraság házához. Arcomon boldog mosoly, szememben a szüleimmel való találkozás miatti boldog csillogás.
Mikor átérek a városon, az uraság házához, tisztelettudóan bekopogok.
- Ki vagy? - nyit ajtót egy kapuőr.
- Hana vagyok, uram. Többet az uraságnak szeretnék mondani.
- Gyere - int az őr, én pedig boldogan szaladok az urasághoz.
Berontok a nagyterembe, ahol díszes trónon ül az uraság. Letérdelek elé, és lehajtom a fejem.
- Ki vagy, lányom? - kérdezi kedvesen.
- Hana vagyok. Apám hadvezér volt. Anyámmal együtt megölte egy fogoly katona. Látni szeretném, és ítélkezni,.
- Gyermek vagy még. Hogy akarsz ítélkezni?
- Uram, az az ember megölte apámat és anyámat. Látni akarom őt. Gyermek vagyok testben, de lelkem e kor fölé emel. Kérlek, uram - emelem fel a fejem és nézek az uraság szemébe.
- Szépen beszélsz. jól van. Végül is, a te családodról van szó. Kövess - int nekem, én meg elindulok a nyomába. Egy pincébe vezett le, ahol rabok ezrei vannak.
- Felismered őt, Hana? - teszi a kezét a vállamra az úr.
- Igen, uram - nézek szét a pincébe. Szemem megakad rajta. Tudom, hogy ő az. kopaszodó fej, mélyen ülő szemek, vékony ajkak, hiányos fogsor. Anyám nem adott menedéket neki, ezért megölte a családomat.
- Ő az - mutatok rá.
- Hozd ki őt - szól az uraság az ott lévő őrnek.
A pince előterében megvárjuk míg kihozzák őt.
- Kegyelmezz nekem, jó uram - könyörög azon a szánalmas hangján.
- Hallgas, féreg. Nem én akarok veled beszélni - szól rá az úr, és felém fordul. - Te jössz, lányom.
- Te voltál az, aki két hete, egy házba berontva menedéket követelt. Te voltál az, aki az elutasításért megölte apámat, majd megerőszakolta és megölte anyámat. Te voltál az, aki egy ártatlan kislányt is megerőszakolt, majd röhögve elhagyta a házat. Igaz?
- Nézd, én... én...
- Felelj! - kiáltok rá.
- I... igen, én voltam. Kérlek, ne bánts.
- Anyám is így könyörgött. Meg apám is. Sőt a lány is. Meghallgattad őket?
- N... Nem. - A férfi szemében már a könny csillog. Valahogy nem tud meghatni.
- Mondd el, mit éreztél akkor? Megkönnyebülést? Örömöt? Szétzúztál egy boldog családot. De tudod, a lány most fogja meglátogatni a szüleit. Igen, látni fogja őket.
- Megbántam... Esküszöm...
- Hasztalan az eskü egy olyan hazug szájából, mint te. Nem öllek meg. Az kegyelem lenne, és én nem akarok kegyelmezni neked. Jól nézd meg ezt arcot. Éjjel-nappal kísérteni fog. Soha nem fog téged nyugton hagyni. A füledbe fogja súgni az összes elkövetett bűneidet. Füledbe fogja sikítani a megöltek utolsó sikolyait.
Átkom megfogant. Látom rajta. Látni lehet rajta. A rémületet, a menekülni akarást.
- Vezessétek el - kiált rá az úr, majd elhagyjuk a pincét.
- Ügyes voltál, Hana - dicsért meg az uraság.
- Köszönöm.
- Ha gondolod, biztosítok neked itt szállást, élelmet. Lakhatsz itt...
- Kedves az úrtól, de engem várnak a szüleim - felelem, majd kirohanok a palotából. Keresztül szelem a várost és egészen hazáig futok, és alig lépek be, máris ledobom a páncélt és a kardot, csak a tőr marad nálam.
Bemegyek hozzátok, és közétek fekszek. Mama karját a derekamra teszem, papa mamát átölelve húz minket magához. Mint amikor kicsi voltam, és köztetek aludtam.
- Jó éjszakát - suttogom könnyezve , és egy mozdulattal a szívembe vezetem a tőrt. Szorosan hozzátok bújok, és boldog mosollyal lehunyom a szemem.
- Siessünk - szól a király két lovagjának. Hana nyomát kövtve vágtatnak egy kis házhoz.
- Hana - kiált a király, és a házba ront. - Hana!
Feltépi a szobákat, és egy kisebb szobában rá is akad az egész családra. A tizenéves kislány apja és anyja közt fekszik, mindhárman halottak.
- Jézusom - nyög fel egy katona.
- Mintha aludnának - szólal meg a másik.
- Hazatért a szüleihez - mondja a király.
A kis családhoz lép, és megérinti a hideg arcokat. Hanáé még egy kicsit meleg.
- Temessük el őket, egy sírba. Én ásom a sírt.
A katonák bólintanak.
A két katonán kívül senki más nem látta, hogy a király sírva ásta ki a sírt, és temette el a kis családot. A fejfát is maga készítette el.
- Szép álmokat - súgta a király, majd lovához lépett. Alig értek haza, hívatta feleségét és két lányát. Azok csodálkozva mentek elé, de a király szó nélkül átölelte őket. Arcát felesége hajába temetve zokogott. A családja átölelte és vigasztalta a megtört királyt.
Mikor felnézett, Hanát látta a szüleivel. Mosolyogva intettek neki. A király visszaintett, és ebben a pillanatban velőtrázó sikoly hallatszott fel a pincéből.
|
