Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Egy felejthetetlen játék két emberrõl, akiket egymásnak teremtett a Sors.
Irdatlan hosszú, irdatlan gyönyörû, irdatlan... Szerelem. Az a nagybetûs, az az igazi, igen. Bajtárssal közösen írt remekmû, ami nem azért kapja tõlem ezt a jelzõt, mert szárnyal az egóm, hanem azért, mert szerelmes vagyok a történetbe és a karakterekbe.
Andy Jack Griffin és Justin Stafford története. Rengeteget tanultam belõlük és tõlük, igazi mérföldkövek voltak õk, akiket ha akarnék sem tudnék soha elfelejteni.
Köszönjük mindenkinek, aki olvasta õket és végig velünk izgult! Örülünk, hogy osztoztatok velünk ezen a csodás történeten, és reméljük, nem utáltok minket nagyon a befejezésért. Higgyétek el, nekünk sem volt könnyû, mégis... valahogy méltónak érzem hozzájuk.
Hiszen nem választották el õket - nem lehet. Õk egyek, a Hadnagy és az Õrmester - együtt lesznek mindörökké.

Andy Jack Griffin: Justin Stafford:

- Igen, anya. – Nyugtatólag a vállára teszem a kezem, és figyelmesen nézem az arcát, ahogy rám emeli tekintetét a papírról. – Nem lesz semmi baj, tudod jól. Irakból is hazajöttem.

- Karcolások. – Bátorítóan rámosolygok. – Ugyan már, anya, kevés ahhoz néhány arab, hogy engem seggbe rúgjanak!

Nem csodálkozom rajta, hogy most ennyire ki van bukva. A bátyám alig két hete ült fel a repülõre, ami elvitte Líbiába. Amikor Irakban voltam, legalább Sam itthon volt. De most, hogy szinte teljesen egyszerre megyünk el, két különbözõ helyre... Na nem mintha sok közünk lehetne egymáshoz, ha ugyanott lennénk, de anya még azt is meg tudná magyarázni, hogy úgy hogyan tudjuk megvédeni egymást.

Hagyom, hogy magához szorítson, mert tudom, hogy ez képes megnyugtatni õt valamelyest.

- A következõ táviratban megírom Samnek, hogy kihajózol – szólal meg néhány perccel késõbb.

Elfojtok egy sóhajt. Samnek valószínûleg sokkal jobban esne egy „az öcséd itthon dekkol és baromira unja magát a biztonságban” típusú levél, mint egy „az öcséd már csak a parancsra vár, és egy héten belül kihajózik Afganisztánba”-féle.

Egyenruhámban állok a csapatszállító hajónk fedélzetén, a korlátra támaszkodva hagyom, hogy a hûs, sós szellõ belekapjon a hajamba. Nagyjából egy órája hagyhattuk el Amerika partjait, hogy megcélozzuk Afganisztánt.

A búcsúzás majdnem simán ment. Anya természetesen sírt, és könyörgött, hogy maradjak, de csakhamar erõt vett magán, és megnyugodott – gondolom egészen addig, míg haza nem értek. Apa úgy búcsúztatott, ahogy azt egy katonának illik. Egy hivatalosnak tûnõ kézfogásból húzott a vállához, hogy meglapogassa a hátamat, de én láttam a tekintetét. A szemében büszkeség és féltés csillant, ahogy annyit mondott:

Nem túlzok, ha azt mondom, rengetegen utazunk. Sokukat ismerem is, valakiket az akadémiáról, másokat Irakból, de van, akit csak a laktanyából. Az afgán kiküldetésen lévõk közül mind fölött szinte teljes tisztcsere lesz végrehajtva. Nekünk semmit nem árultak el azzal kapcsolatban, hogy miért, de az tuti, hogy nagy galiba lehetett, ha majdhogynem az egész kirendelt tiszti kart lecserélik.

Hasonló helyzetekben szinte teljesen biztos lehet benne az ember, hogy nem ismeri leendõ beosztottjait. Az elöljárók még hagyján, õket van esélyünk – ha máshonnan nem is – hírbõl ismerni. A tiszthelyettesek és közlegények viszont más esetek, ha nem volt vele közös küldetés, akkor nem valószínû, hogy ismerjük, hacsak nem az egyetemrõl. Ettõl az ismeretlenségtõl viszont egyáltalán nem félek. Félni?! Milyen katona az, aki a saját embereitõl tart? Ha valaki azoktól is be van szarva, akik majd a parancsait teljesítik, mi lesz vele az ellenséggel szemben?

Nem sokkal késõbb az egyik hajón dolgozó matróz a kezembe nyom egy vaskos aktát, benne az összes személlyel, akivel kapcsolatba fogok kerülni a misszió során. Visszavonulok a kabinomba, és a vaságyra heveredve kinyitom az aktát.

Javarészt mindenki csak egy lapot kapott benne. Csak azokról van benne kissé bõvebb információ, akikhez közvetlenül közöm lesz, a többi mind csak három dolgot tartalmaz: fénykép, név, rang. A mappa végében elkülönítve pedig ott pihen a csapatom összes tagjának teljes aktája. Na, erre már magam is sokkal több figyelmet fordítok. Ajánlom, hogy jó és rátermett társaság legyen.

Amikor megkapjuk a felszólítást, hogy készüljünk fel az érkezésre, nyugodtan pakolok össze a kabinban. Mostanra már mindent megjegyeztem a „kis” puskaaktámból, amit kellett, így zsákommal a hátamon vissza is küldöm az egyik matrózzal. Nem tudom, ki küldhette, a nagy fejesek az esetek túlnyomó részében a mi fejünkre is nagy ívben szoktak kakálni... Mindegy.

Nem tudom nem kiszúrni rögvest az újonc tiszteket. Vagy legalábbis éles háborúban kezdõk... Égeti a retinámat a grimasz, amit az arcukon látok – húzzák a szájukat, mert itt már nem jár ki nekik a tiszti kényelem. Háborús övezetekben csak annyi különböztet meg egy tisztet a tiszthelyettesektõl, hogy ki kinek parancsol. Itt ugyanúgy szállítanak minket, ahogy azt akár egy közlegénnyel is tennék – nagy teherautók platójára zsúfolódunk föl, ki-ki amerre megy. Számomra ez se nem újdonság, se nem zavaró, megszoktam Irakban, és már ott fel voltam készülve rá.

Mit vártak, hogy majd limuzinokkal szállítanak át minket Afganisztánon? Mi lesz ezekkel a Humvee-kban? Röhej...

Néhány órával késõbb már a kirendelt tábor középsõ, üres területén állok, sivatagi gyakorlóruhámban, kis terpeszben, hátul összekulcsolt ujjakkal. Mellettem szépen sorjában a többi tiszt, valamivel elõttünk Jared Miller alezredes tart éppen beszédet. Elõttünk tökéletes alakzatban, szépen felsorakozott katonák sokasága.

Miller az érkezésünkrõl beszél az itt állomásozó katonáknak – egyedül õ, és néhány közvetlen tanácsadója maradt itt a tisztek közül (hogy tartsák a frontot, a megérkezésünkig a többi, lecserélendõ tiszt is itt volt még, mostanra távoztak mindannyian). Nem ismerem személyesen Millert, de nem húzza el a beszédet, és nem tûnik fellengzõsnek sem, így egyelõre besorolom a jófiúk közé. Miközben beszél, szememet végigfuttatom a tömegen, tekintetemmel a csapatomat keresem. Rövidesen ki is szúrom az egyik õrmestert, aki nem messze áll tõlem, az egyik oszlop elsõ embereként. Utána sorra beazonosítom a többieket is. Mindegyik fegyelmezetten áll, eddig jó.

Miller parancsára mindenki visszavonul a saját sátrához. Minket még ott tart egy rövid megbeszélés erejéig, majd utunkra bocsát minket, hogy menjünk a szakaszainkhoz. Pontosan tudom, melyik sátorhoz kell mennem – a térképekkel mindig is jóban voltam –, úgyhogy ráérõsen odasétálok.

Az egyik katona, egy kb. velem egy magas, barna hajú és –szemû, rögtön kiszúr, ahogy belépek a sátorba. Emlékszem a fényképére az aktából, õ bizonyos Peter Nelson tizedes.

- Elöljáró! – szólítja fel a többieket, mire mindenki felkapja a fejét.

Abbahagyják, amit éppen csináltak, és vigyázzba vágják magukat. Hm, még a végén kifogom az egyik legjobb szakaszt.

- Pihenj. – Megvárom, míg mindegyikük lazább testtartást vesz föl, mielõtt újra megszólalok. – Uraim – biccentek –, a nevem Justin Stafford hadnagy, és én leszek a szakasz új parancsnoka.

Lassan végigjártatom rajtuk a szememet, beazonosítom az arcokat. Látom némelyikük szemében a kétkedõ, vagy éppen csalafinta csillogást, mire elfojtok egy mosolyt. Ezek is azt hiszik, hogy egy zöldfülû kis pöcs vagyok – az embereknek sosem tûnnek fel az arcomon lévõ hegek, bezzeg anyának rögtön ki kellett szúrnia õket... De mindegy is. Mentegetõzni nem fogok, õk pedig elõbb-utóbb meg fogják jegyezni maguknak, hogy jó szakaszparancsnokot kaptak.

- Nincsenek külön elvárásaim vagy kéréseim. Amíg a parancsaim nincsenek megkérdõjelezve, és nem hallok panaszt, jóban leszünk. – Néhány arcon kétkedõ mosoly villan fel, egyenesen rájuk nézek. – Én is voltam már a maguk helyében, kételkedtem és kételkedem néha ma is néhányak alkalmasságában. Az újoncság már nem az én reszortom, viszont nem egy elöljárónk az, a szemmeresztgetést inkább hagyják meg nekik. De, mint mondtam, ha megfelelõen csinálják, amit kell, sem velem, sem mással nem lesz gondjuk. Értve?

- Helyes. Oszolj! – hangzik az utasítás, és mikor mindenki mozgolódni kezd, szólalok csak meg újra. – Griffin õrmester, jöjjön ide!

Úgy tûnik, a szakasz legmagasabb tagja indul el felém – na igen, a fényképen ez nem látszik... Na meg, úgy tûnik, semmi nem látszott azon a képen. Nem csak magas termetû, hanem rendkívül férfias is, még a viszonylag lenge gyakorlóruha is tökéletesen kiadja nem csekély izomzatát. Ráadásul az ördögien jóképû fickók táborát erõsíti, fõleg azokkal a hegekkel az arcán, és hihetetlenül kék szemeivel olyan zavarbaejtõen mér végig, hogy ha nem lenne millió százalékos önuralmam, valószínûleg tényleg zavarba jönnék.

- A szakaszvezetõ továbbra is ön marad, õrmester. A felállás is a régi lesz, nem kívánok semmin változtatni, a szakasz így összeszokott, marad az autók sorrendje és az utasaik személye is. Miller alezredes parancsa szerint holnap, legkésõbb holnapután napkeltekor útnak indulunk, a tábor nyugatabbra költözik. Készítse fel az embereket!

Már alkonyodik, mikor egy sötét árnyék nyújtózik be a sátram bejáratán. Megfordulok, majd meglepetten felvonom a szemöldököm, mikor Andy Griffint pillantom meg.

Hitetlenkedve ingatom a fejem a látványra, amint két tengerészgyalogos egymással birkózik a homokban, és egymás felmenõit teszik hosszabb életûvé. A két mamlasz egymásnak esett, mert az egyik a másik barátnõjének fényképére verte ki magának.

Az ilyesmin még van, aki meglepõdik? Azt hittem, elég természetessé vált már ez a „kedves” szokás.

- Elég legyen! – kiáltok rájuk. Hirtelen dermednek mozdulatlanná, és felpillantanak rám. Igazából elég komikus látvány, amint az éppen felülkerekedett fél egyik kezével a bajtársa hajába markol, a másikat ütésre emelve tartja, lába között az alatta vergõdõ férfi térdével. Látom, hogy az õrmester ajkain is mosoly játszik. – Felállni.

Viharos gyorsasággal ugranak föl, és vágják magukat haptákba. Mindkettõ csupa homok, a gyakorlójuk tiszta kosz és összevissza áll, a hajuk szintén mocskos-bozontos. Legszívesebben elnevetném magam, de egyelõre meg kell tanulniuk, mi a rend.

- Nem a hablaty érdekel. Elmondják, mi a konfliktus tárgya, és nekem kell megoldanom, vagy képesek elintézni maguk között kulturáltan?

Szemem sarkából megpillantom, hogy nem messze tõlünk felbukkan Woods százados, mellette a talpnyaló tanácsadó hadnagyával. Kétségkívül felénk tartanak. Hát ez remek, az elsõ napom itt, de máris húzhatom ki a szakaszomat a szarból. Mindegy, a bunyót még könnyû kimagyarázni.

Már csak azt szeretném tudni, hogy az õrmester miért figyel olyan kíváncsian. Csak nem tesztelni akar?

Homok, homok és még több homok. Fasza, ráadásul bent a sátramban. Az este jó kis szélvihar volt, a franc se gondolta volna, hogy épp szarás közben megy tele a gatyám homokkal. Alig múlt el hat óra, a Nap már égetõen süt. Nem sokat aludtam, négy órát összesen. Kissé ingerlékeny vagyok, így a lehetõ legtovább maradok távol a katonáktól. Felkapom a világos egyennadrágot és a pólót, majd futok egyet a bázis körül. Kaja elõtt jó futkosni, utána már nem lenne hajlandóságom. Szeretem kínozni magam. Érzem, hogy már követelõzõen karmol a gyomrom, ám nem állok meg, futok rendíthetetlenül. A könnyed kocogás után még annyi felülést csinálok, hogy elzsibbadjon a hasfalam. Kurva jó érzés, mikor annyira fáj már mindenem, hogy legszívesebben leszaggatnám a fájó részeket. Ettõl érzem igazán férfinek magam.

A sajátos edzés után elindulok, hogy megtöltsem a bendõmet. Megnyalom az ajkaimat, mikor eszembe jut a dugi csoki a párnám alatt. Basszus, tuti szétolvadt már. Mindegy, valami édességet muszáj ennem, lassan két hete nem kajáltam hasonlót.

- Póker. A gyõztesé az utolsó káposztás konzerv – bök Swanson tizedes az említett ételre.

Nem telik el sok idõ, a balomon ülõ Wilson nyeri a partit. Ász drillel elvitte a király párom, így nyögve veszem az ölembe a kajámat. Löncshús, lassan egy hete ezt eszem. Jöhetne már a kurva szállító, mert kezdem unni. Ráadásul a kajám is elfogyott.

- Ma jön az új hadnagy – szólal meg Wilson, miközben kinyitja a káposztás konzervet.

- Azt mondják valami kisgyerek. Nem tudom, ki lehet, valami szerencsétlen balfasz.

Alighogy eltüntetem az utolsó falatokat, összetrombitálom a csapatot. A sátrunkba vonulunk, ahol az orromat masszírozva járkálok fel-alá. A lelkükre kötöm, hogy ne inzultálják a hadnagyot, különben csak magukkal csesznek ki. Túl sok a fafejû, maguktól talán nem lenne ennyi eszük. Remélem, az új parancsnok jobb lesz, mint az elõzõ. Õt kicseszettül rühelltük, nem is végezte jól a dolgát.

Mindenki megilletõdve a bejárat felé kapja a fejét, majd feláll. Basszus, máris itt a hadnagy? Vigyázban állunk, míg meg nem szólal.

- Pihenj – adja ki a parancsot. – Uraim, a nevem Justin Stafford hadnagy, és én leszek a szakasz új parancsnoka.

Hsz, azt a kutya mindenkit neki. Nem rossz, nem rossz, sõt! Valami néger gorillára számítottam, amolyan Kõagy õrnagyra, ehelyett kaptunk egy szõke herceget. Arcát néhány világos heg borítja. Ábrázata végtelenül tekintélyt parancsoló, ez tetszik! Tudnék vele mit kezdeni. A szemeibe nézek, és meg is rettenek. Elapadnak a perverz gondolatok. Basszus, mintha a vesémbe látna!

Csupán akkor eszmélek fel, mikor a nevemen szólít. A cigim végét rágcsálva odasétálok hozzá, majd eldobom, és el is taposom azt.

Estefelé összeülünk a fiúkkal, hogy elrendezzük a csapatbeosztást. Péntek van, ilyenkor mindig focizunk, ha idõnk engedi. Megkevertük a szokásos csapatot, így az õrmesterek és tizedesek egyenlõ arányban oszlanak meg a két csapat között.

- Valaki bõgni fog – ropogtatja meg ujjait Matthews. Õ az ellenséges csapatban játszik.

Erre mind röhögésben törünk ki, majd felállunk a rögtönzött pályára, és játszani kezdünk. Kettõ-nullra vezetünk, mikor Matthews fellöki Wilsont.

Több se kell Matthewsnak, akár a kutyák, úgy gabalyodnak össze, és kezdik püfölni egymást. Hiába próbálom fékezni a katonákat, nem hallgatnak rám. Heh, nem is erõsködök sokáig, a hadnagyért sietek. Jó kis teszt lesz számára.

Együtt sietünk vissza a balhé helyszínére, ahol lassan már fogadni készülnek a bajtársak, ám a hadnagy láttán felhagynak a próbálkozással.

- Nem a hablaty érdekel. Elmondják, mi a konfliktus tárgya, és nekem kell megoldanom, vagy képesek elintézni maguk között kulturáltan?

No, egész engedékeny. Úgy tûnik, a közeljövõben együtt fog mûködni velünk.

Késõn veszem csak észre, hogy Woods százados közeledik. Kicsit bemajrézok, a múltkor már kaptunk épp eleget tõle, azóta ránk szállt. Legutóbb a Hummerünk miatt ordibált. Valami baja mindig van.

A két katona összenéz, majd bólint, és elszelel. Én maradok, már csak a show kedvéért is. Kíváncsi vagyok, hogy vágja ki magát Stafford. Gyanítom, valami emberbarát módszert alkalmaz majd.

Menyét pofája csupa gúnyt és megvetést sugároz. Mintha az alatta szolgálók nem is emberek, hanem férgek volnának.

- Hadnagy, elárulná, mit keresett két embere a földön? – dörren a hangja.

Talpnyaló hadnagya sunyin vigyorog a háttérben. Valaki felnyomott minket, talán valamelyik kibaszott újonc ment árulkodni a faterhoz.

- Természetesen, uram – bólint Stafford. – Csupán önvédelmi fogásokat gyakoroltunk.

Hm, nem is rossz. Nekem nem jutott volna ilyesmi az eszembe. Elõhozakodtam volna a darwini kiválasztódással, majd eztán próbáltam volna megértetni a századossal, hogy õ sem örülne, ha a felesége képére verném ki a farkam.

- Unalomûzésbõl, uram – vonok vállat. – Lehet, hasznos lesz a közeljövõben.

Erre még a százados sem tud mit mondani. Staffordra néz, aki rezzenéstelen arccal állja a tekintetét. Micsoda önuralom, le a kalappal. Woods feladja, és elkullog, akár a zsákmányát vesztett farkas.

- - Legközelebb jobban figyeljen az embereire, õrmester – paskolja meg a vállam, majd visszavonul a sátrába.

A számat rágva fordulok utána, és nézem, ahogy eltûnik a szemem elõl. Parázok tõle, túl nyugodt figura.

Mélyet sóhajtva lépek be a sátrunkba, és telepedek le az ágyamra. Elõhúzom a párna alól az olvadt csokit, majd kibontom. Mintha a híg fos… baszki. Mindegy, megeszem, a többiek röhögnek rajtam. Mintha szart nyalogatnék a papírból, he-he, iszonyú elmés…

Másnap reggel a Hummert tisztogatjuk, mikor megkapjuk a parancsot az indulásra. Költözködünk, heh, milyen családias. Összecuccolunk alig két óra alatt. Feldobjuk a sátrakat, ládákat, „bútorokat” a teherautók platójára, majd a Hummerbe ülünk, és útnak indulunk. Wilsonnal, Swansonnal és Cooperrel ülök egy kocsiban. Cooper vezet, magas, nyúlánk kölyök, belevaló fickó. Ezerszer húztuk már ki egymást a szarból. Swansonnak szokás szerint jár a szája, ontja magából a hülyeséget. Wilson védekezik ellene, hunyorogva keresztrejtvényt fejt. Micsoda csapat… kikönyökölök az ablakon, hagyom, hogy a menetszél elsüvítsen a bõröm felett. Meleg van ebben az egyen cuccban, csak így tudok védekezni a hõség ellen.

Egy hídon megyünk át éppen, mikor meglepetés ér bennünket. Pizsamások ugranak a kocsik elé, majd vadul tüzelni kezdenek. Mi vagyunk legelöl, így gyakorlatilag golyófogóként funkcionálunk. A lábam között pihenõ fegyverem után kapok, majd felhúzom.

Ez az, végre egy kis akció! Wilson kibújik a tetõnyíláson, majd tüzelni kezd a támadóinkra. A ránk zúduló golyózápor lanyhulni látszik, így kipattanunk a kocsikból, és megkezdjük a tisztogatást. Hamarosan csatlakozik hozzánk a csapat többi tagja is. A hadnagy is ott oson a kocsik mellett, rendíthetetlenül szedi le az afgán geciket. Mi tagadás, egész jól mozog… na, jó, kurva jól mozog! Ha ráérnék, a nyálamat csorgatnám, de a fülem mellett elsüvítõ golyók jobban érdekelnek.

Törhetetlenül nyomulunk elõre. Az ellenség sorban hullt a lábunk elé. Már épp felröhögtem volna, hogy mekkora kretének, mikor oldalról kezdtek el tüzelni ránk. A szemetek megbújtak, hogy itt kapjanak el minket.

Dühödten fordulok oldalra, és kezdem meg a viszonzó tüzelést. A fegyverem fájdalmasan ugat fel minden egyes alkalommal, mikor meghúzom a ravaszt. Más csapatok is érkeznek ekkor már, rendezetlenül futkosnak, azt sem tudják, hol a helyük. Ordítva tüzelnek a pizsamásokra, mint valami béna filmben. Profik vagyunk, ez tisztán látszik. Õk még csak a lábnyomunkat sem érinthetnék meg.

Lihegve keresem a szememmel a hadnagyot. Meg is pillantom, ahogy épp tölti a fegyverét. Picsába, pont jókor. Feltûnik egy szutykos elõtte, és rá fogja a fegyverét. Reflexbõl emelem fel a sajátom, és szép kis lyukat szaggatok a hasába. Kurva anyád! A szemét nyögve hullik el, hadnagyom pedig felém pillant. Köszönömképpen biccent egyet, válaszul én is ugyanezt teszem. Nincs sok idõnk hálát rebegni, hiszen komoly harc folyik körülöttünk.

- Százados. – Az õrmester és én is tisztelgünk neki, annak ellenére, hogy meg sem érdemelné.

Az arca egyébként is visszataszító, de a tekintete merõ gúny és lenézés. Én meg nem bírom az ilyet. Majd kíváncsi leszek, a harctéren mit fog kezdeni a fellengzésével... Bár lehet, hogy jobban járnánk, ha nem tapasztalnánk meg.

- Hadnagy, elárulná, mit keresett két embere a földön? – dörren rám, de nem tud megijeszteni, megõrzöm a nyugalmamat.

- Természetesen, uram. Csupán önvédelmi fogásokat gyakoroltunk – hazudom rezzenéstelen arccal.

Kíváncsian pillantok az õrmester irányába. Ahogy eddig láttam, õ a lelkiismeretes, tökéletesen alkalmas katonák közé tartozik, úgyhogy nem tartom valószínûnek, hogy bemártaná a csapata tagjait.

- És mégis miért gyakoroltak maguk önvédelmi fogásokat? – kérdez vissza nem tágítva a százados.

Majdnem elmosolyodom. Azt hiszem, az õrmesterrel nem lesz probléma. A százados nem tud semmilyen ellenvetést, rám pillant, de én továbbra is pókerarccal tûröm a tekintetét. Woods végül feladja, és inkább visszavonul a kis talpnyalóval együtt.

- Szép volt, hadnagy – mosolyog rám, én pedig igyekszem nem észrevenni, hogy ettõl csak még jóképûbb lesz.

Jesszus, még egy napja sem vagyok itt, de máris bekattanok? Ideje leszállni a felhõkrõl, Stafford, Afganisztánban vagy szolgálatban.

- Legközelebb jobban figyeljen az embereire, õrmester – lapogatom meg a vállát, hiszen ez valahogy jobb ötletnek tûnik, mint megosztani vele a gondolataimat.

Visszamegyek a sátramhoz, és reménykedem benne, hogy most már a pihenés lesz az egyetlen dolgom. Ha valóban útnak indulunk holnap, akkor attól a naptól kezdve beindul a gépezet, és egy-két óránál többet nem valószínû, hogy tudunk majd aludni.

A másnapot az eligazításon indítom. Miller alezredes ismerteti a mai nap terveit – úgy fest, hogy a tervezett indulás végre is lesz hajtva. Figyelmeztet minket, hogy fennáll a veszélye az ellenállásba ütközésnek, de csak közvetlen támadás esetén adhatunk parancsot tüzelésre. Woods százados – aki egyébként nem rest szúrós-kutató pillantásokat lövellni az irányomba – bizonyítja „rátermettségét”, mikor megkérdezi, hogy az engedélyt ugye csak a századosok adhatják meg. Lesújtó tekintettel viszonzom sokatmondó pillantását, ami elég egyértelmû célzás volt, hogy az én szakaszomat akarja szarba keverni. De ebbõl nem eszik.

Miller szerint sem. Woods húzza is a száját a nemleges válaszra, pedig szerintem tök egyértelmû és logikus a magyarázat. Ha lõni kezdik a vezetõkocsit, akkor míg eljut az engedélykérés a századoshoz, meg a válasz vissza, az elsõ autót nyilván szarrá lövik.

Nagy sóhajjal hagyom ott az alezredes sátrát, így próbálván elûzni magamtól az emberi hülyeséget. De persze nem úszom meg ilyen könnyen, miért is úsznám... Woods elkap, mielõtt biztos távolba érhetnék tõle.

- Nagyon remélem, hogy semmilyen kellemetlenségbe nem fognak keverni a parancsai, hadnagy.

- Vajon mi lehet a legjobb egy újonctól – mormogja színpadiasan forgatva a fejét, olyan hangerõvel, hogy azért én is biztosan meghalljam. – Figyeljen oda!

Nem strapálom magam azzal, hogy emlékeztessem: én már bizony Irakot is megjártam, inkább nyugalmat erõltetek magamra.

Megkeresem Griffint, hogy továbbítsam neki a parancsot. Éppen a Humvee tisztogatásával vannak elfoglalva, mikor megtalálom. Kiadom a parancsot, hogy legkésõbb három óra múlva álljanak készen, aztán visszavonulok a sátramba, hogy én is összepakoljak. Nem mintha egy éjszaka alatt olyan sok mindent pakoltam volna ki.

Nagyjából két óra is elég hozzá, hogy mindenki kész legyen. Az én szakaszom vezeti a konvojt, Griffinéké a vezérkocsi, én jó néhány autóval mögöttük utazok McCabe és Smith tizedesekkel, valamint Tatum õrmesterrel. A Humvee platója tele van pakolva, így McCabe és Smith jóformán a ládákon ülnek hátul, Tatum pedig vezet.

Éberen figyelek, és rossz elõérzetem támad, mikor a közelben hirtelen géppuskaropogást hallok meg. Aztán a rádió recsegni kezd, és rövidesen meg is hallom Griffin õrmester hangját.

Muszáj megvárnunk, míg az ellenséges tûz alábbhagy egy kicsit, egyelõre csak az elsõ Humveek géppuskáira támaszkodhatunk, hiszen ha most kiugranánk az autókból, halomra lõnének minket. Amikor már nagyobb arányban hallom a mi fegyvereinket, visszavonom a parancsot a kocsikban maradásról. Mindenki fegyverével a kezében száll ki, és óvatosan megindulunk elõre.

Rohadt sokan vannak. De hozzánk nem elegen. Miközben sorra lövöm a pizsamásokat, meg kell állapítanom, hogy profi csapatot kaptam. Egyik sem szarakodik vagy balfaszoskodik, mindenki higgadtan – na jó, talán egy kicsit izgatottan – veszi célba és szedi le a lázadó afgánokat. Tökéletesen elégedett vagyok velük, ahogy folyamatosan nyomulunk elõre.

Már éppen fellélegezhetnénk, mikor hirtelen oldalról kapunk ellenséges tüzet. Cseles, hogy rohadnának meg...

Miközben viszonozzuk a tüzet, végre felbukkan a többi szakasz is, bár közel sem olyan nyugodtan és összeszedetten, mint az én csapatom. Némelyik fel-alá kezd rohangálni, mint valami elmeháborodott, ami igencsak bosszantó, mert hiába érdemelné meg, nagy szívás lenne, ha belé is kerülne a mi lövedékeinkbõl.

Hamarosan sikerül az egész táramat beleengednem az arabokba, így kénytelen vagyok cserélni. Veszélyes dolog ez a tûzvonalban, de muszáj. Aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy az egyik rohadék az orrom elõtt vágódik el, miután szinte kettészaggatták a hasánál. Nyilván engem vett célba. Oldalra fordulok, és megpillantom Griffint, a fegyvere állásából egyértelmû, hogy õ mentette meg a seggemet. Biccentek neki hálám jeléül, amit viszonoz is, de utána mindketten visszafordítjuk figyelmünket a küzdelem felé.

A kis rohadékok egyszerûen nem akarnak elfogyni. Ráadásul a hídon átnézve a messzeségben sötét foltokat, és az azokat körülvevõ porfelhõt vélem felfedezni. Vagy kamionok, vagy páncélosok, de az biztos, hogy nem a mieink.

Rendíthetetlenül irtom a ránk tüzelõk afgánokat, de közben a százados keresésére indulok. Utálom a pofáját, de muszáj szólnom neki, mert valószínûleg légi csapást kell kérnünk.

- Százados! – kiabálom át a harc zaját. – Nagyjából tízmérföldnyire ellenséges jármûvek tartanak felénk. Velük már nem tudjuk felvenni a harcot, szólnia kell az alezredesnek, hogy hívja a légierõt!

Legszívesebben leüvölteném a sisakot a fejérõl, de saját szerencséjére elindul a kocsija felé, hogy felvegye a kapcsolatot rádión Millerrel. Pipa. Visszamegyek a szakaszomhoz, mi vagyunk a leghatékonyabbak, már majdnem az összeset eltakarítottuk.

- Hadnagy! – Oldalra pillantok, Griffin került mellém. – Látta azokat a jármûveket?

- Igen, láttam – felelem, majd beleeresztek egy golyót az egyik felénk vetõdõ afgán fejébe. – Szóltam a századosnak, hogy hívjon légi támogatást, remélhetõleg hamarosan megérkezik.

Az õrmester egyetértõen bólogat, miközben õ is ad néhány lövést a felénk nyomulóknak. Nem sokkal késõbb ütemes zúgást hallunk meg, amint egy helikopter elhúz a fejünk felett, és rövidesen néhány rakétát lõ a felénk tartó ellenséges jármûvekre. Azok hatalmas robbanásokkal adják meg magukat, ez a veszély elhárítva.

Reflexszerûen vetõdünk hasra és húzzuk le a fejünket. Griffin a hátamra téve tenyerét tart a földön, nem tudom, hogy ez elöljáróknak kijáró külön védelem, vagy mi... De nem zavar. Az RPG gránátja elzúg a fejünk felett, és valahol mögöttünk csapódik be – szerencsére csak a homokban, egyik autónkat sem találja el. Ahogy elmúlik a veszély, az RPG-s máris legalább öt tengerészgyalogostól kap néhány golyót magába.

A maradék, egyszerû Kalasnyikovokkal felszerelt afgánt hamar kivégezzük. Kivárunk egy ideig, de aztán még meg kell bizonyosodunk róla, hogy már nem leselkedik ránk veszély. Griffinnel és egy másik õrmesterrel elõre indulunk, az ellenség területére, a többiek a hátunkat fedezik. Óvatosan, éberen, lassan haladunk elõre, észrevéve a legapróbb neszezést is. Ellenõrizzük, hogy mindegyik meghalt-e, és hogy nem bújt-e el valahol még néhány mocsadék.

Amikor hirtelen hangos visítást hallunk meg valahonnan oldalról, reflexbõl mindhárman letérdelünk, abba az irányba kapjuk a fegyverünket, és...

A kurva életbe, ez tényleg nem komplett. Woods százados áll tõlünk nem messze, kezében az egyik afgán fegyverével, amit diadalittasan emelget a magasba.

Döbbenten meredek rá. Éppen a területet ellenõrizzük, ez meg nekiáll itt üvöltözni egy fegyver miatt. Bezzeg, ha beleeresztettünk volna néhány golyót, neki állt volna feljebb... Vagy inkább nem állt volna már semmi sehova.

Felegyenesedünk, és visszamegyünk a Humveekhoz. Ellenõrzöm a szakaszomat, hogy minden és mindenki rendben van-e, és miután megbizonyosodtunk róla, hogy sehol nincs sérült, tovább indulunk. Ez a „kis” kellemetlenség majdnem két óra hátrányt okozott nekünk, így valószínûleg nem fogjuk elérni az eredetileg kijelölt táborhelyet.

- Tartsák a követési távolságot és a sebességet, és nagyon figyeljenek – szólok bele a rádióba.

Késõ délutánig meg sem állunk, csak akkor kapom meg a parancsot a századostól, hogy nagyjából húsz kilométer után megállunk.

- Vadász21, itt Vadász2 – mondom a rádióba. – Húsz kilométer múlva álljanak meg, ideiglenes tábort állítunk.

Mire felállítjuk a Humveek mellé a sátorlapokat, már majdnem be is esteledik. Hamarosan megkapjuk a parancsot a védelemrõl is, szakaszonként két õrt kell állítani, akik figyelik a környéket, egyórás váltásokkal, a többiek addig alszanak.

Mikor teljesen besötétedik, az elsõ õrök ki is válnak a csapatokból. Én vállaltam az elsõ szerepét, Tatum pedig vállalta, hogy jön velem. Fegyvereinkkel kiegészülve telepedünk le egy közeli dombra, ahonnan tökéletesen belátjuk a környéket.

Tatumon meglátszik, hogy egész nap vezetett, a gyorsító tabletták ellenére is hamarosan elnyomja a buzgóság, de nem teszem szóvá, és nem is keltem fel, csak ha vészhelyzet lesz. Addig elég vagyok egyedül is.

- A hadnagy õrjáratban, hát így járja ez? – hallok meg egy hangot nem sokkal késõbb magam mögött.

- Azt látom. – Letelepszik mellém, és õ is elõre bámul, akárcsak én. – Pozitív csalódás volt a szakasz számára, hadnagy.

- Igyekezni fogok – mosolyodom el. – Na és ön, õrmester? Hogyhogy nem alszik?

A fegyverropogás zaja lassan az agyamig hatol. Fáj, kicseszettül fáj. De katona vagyok, tûrnöm kell! Stafford visszahúzódik, majd a századoshoz siet. Fogadok, légi támogatást kér tõle. Az a sunyi seggfej inkább nézné végig, ahogy szitává lõnek minket, minthogy megmozdítsa a kocka valagát. Hülye pöcs, egyszer „véletlenül” úgyis lelövöm.

Hirtelen idegen jármûvek közelednek a semmibõl. Aha, akkor ezért kéri a repcsiket, fasza! Ha szerencsénk van, megússzuk, hogy egy kilowatt bomba robbanjon elõttük. Tuti menõ lennék pár újabb heggel, de nem akarom kockáztatni, hogy leszakadjon a fél pofám.

- Igen, láttam. Szóltam a századosnak, hogy hívjon légi támogatást, remélhetõleg hamarosan megérkezik – feleli.

Király, rögtön cselekszik, szép. Ez tetszik nekem! Jó hadnagya lesz a csapatunknak, most bizonyított. A fiúk is más szemmel néznek majd rá.

Bólintok, majd felkapom a fejem. Elhúz felettünk a várva várt helikopter, és a levegõbe röpíti a közeledõ jármûveket. Anyátokat, köcsögök! Szórakozzatok a kölykeitekkel otthon, szemetek! Vigyorogva nézem, ahogy a lángok a magasba szöknek, majd az arcomra fagy a vigyor. Valaki elkiáltja magát.

Mindenki a földre hasal, én pedig reflexszerûen teszem a kezem Stafford hátára. Soha a büdös életben nem fogdostam elöljárót, õ viszont annyira… hhm… a szõke herceget óvni kell. Mit csinálnék, ha baja esne…

Leszedik az RPG-s barmot, aztán újból nyomulunk elõre. Sima fegyveresek, nincs gond velük. Egyszer majdnem eltalálták a karom, de Wilson, botlásának hála, meglökött, így kitértem a golyó elõl. Szépen letakarítottuk a harcmezõt, csupa vérzõ hulla mindenütt. Francba, nem akarnám így végezni. Nem értem, hogy ezek a nyomorékok is miért jöttek nekünk. A biztos halálba meneteltek. Miért nem robbantották fel a hidat? Ehm, persze, örülök, hogy nem így történt, csak nem vall józanészre, ha egy felfegyverzett konvojjal ütköznek meg.

A hadnaggyal és az egyik õrmesterrel elindulunk, hogy ellenõrizzük, tiszta-e a terep. A lábammal megbökdösök egy pizsamást, de nem mozdul, így lassan haladok tovább. Minden oké, azt hiszem, tiszta a levegõ. Épp intenék Staffordnak, hogy szerintem rendben van a terep, mikor idegtépõ visítás hangzik fel mellettünk. Mindhárman egyszerre fordulunk oda, és tüzelnék is, de… ah, de…

Woods pofája virul, mert bezsebelt egy Kalasnyikovot. Azt a kurva, itt volt a lehetõség, hogy „véééletlenül” lelõjem, erre… aahh, rossz katona vagy, Andy. Kurva rossz katona!

Látom, hogy Stafford arcára kiül a döbbenet. Nem csodálom, talán még nem látta így ezt a barmot. Pedig, pedig… Én már megszoktam tõle, hogy ilyen. Még a sapkát is elszedi a halottaktól, ha arra van szüksége. Hülye fasz!

- Tartsák a követési távolságot és a sebességet, és nagyon figyeljenek – hallatszik a hadnagy hangja, miután visszamásztunk a helyünkre.

Hm, szeretem õt hallgatni. Olyan megnyugtató a hangja. Magabiztos, erõt sugárzó. Mintha bárkitõl és bármitõl meg tudná védeni az embert. Egyszerûen… jó!

Õszintén szólva, kurva sok idõ elment a kis csetepatéval, így késõ délután megállunk. Úgysem érjük el a tábort, így rögtönzött alvóhelyet varázsolunk magunknak.

- Vadász21, itt Vadász2 – hallatszik Stafford mámorító hangja. – Húsz kilométer múlva álljanak meg, ideiglenes tábort állítunk.

- Itt Vadász21, értettem – felelem, majd Wilsonra sandítok, aki sunyin rám vigyorog.

Estére majdnem készen is vagyunk. A sátrak állnak, kaja van, így a fekhelyemen ülve burkolok. Matthews megdobott egy pástétomos konzervvel, cserébe odaadtam a babosomat. Fosson õ tõle, ha ennyire hülye.

Wilson nemsokára megáll elõttem, csípõre tett kezekkel néz le rám. Az arca szigorú.

- Mint hadnagy, kijelenthetem, ön igen jó munkát végzett – bólint egyet. – Szeretném, ha a sátramba fáradna a jutalmáért, õrmester.

Megilletõdve szemlélem az eseményeket. A többiek fojtott hangon röhögnek, és csak akkor horkantanak fel igazán, mikor Wilson az ágyamra fekve széttárja a lábait.

- Ó, õrmester, mire vár még? Keféljen meg! – nyögi színpadiasan Wilson.

Nelsonék a fejüket fogva röhögnek, Wilson pedig úgy vonaglik, akár egy pornósztár. Vigyorogva teszem le a konzervemet a földre, majd felállok.

- Chris, te egy kibaszott nagy kretén vagy! – vigyorgok Wilsonra, majd elhagyom a sátrat.

Gondoltam, járok egyet, így zsebre dugott kezekkel, és egy szál cigivel a számban, elindulok felfedezõutamra. Alig teszek meg fél kört, Staffordot pillantom meg, ahogy a félig bekómált Tatummal õrködnek. Szerencsétlen, szar lehetett egész nap vezetni.

Lassan mögéjük osonok, majd alaposan szemügyre veszem a hadnagyot. Iszonyú dögös, ahogy a halovány fények játszanak az arcán. Az orrának íve elragadó, a szája pedig… hm… csókra termett. Tuti jó buksza az anyja, ha ilyen istentelenül jóképû fia született. Az apja meg... ááh, gondolni sem merek rá.

- Azt látom – ülök le mellé. – Pozitív csalódás volt a szakasz számára, hadnagy.

- Igyekezni fogok – mosolyog rám. – Na és ön, õrmester? Hogyhogy nem alszik?

- Áh, nem tudok most. Mindig izgatott vagyok az elsõ fegyveres összetûzés után – vakarom meg a tarkóm.

A rossz fényviszonyok, könnyen merülõ elem, balfasz gyalogságiak kitárgyalása után… hát… kissé összemelegedtünk. Persze nem úgy, ahogy Wilsonék gondolják. Kölcsönösen rokonszenvesek lettünk egymásnak.

- Nem hinném, hadnagy – sóhajtok fel. – Három hónapig éltem csak velük, aztán jött a behívó. A kölyköt egy évben, ha egyszer látom, szerintem meg sem ismer. Az asszony meg… kúrja a kertész. Csak azért nem válik el tõlem, mert sok pénzt kap utánam. Talán azt várja, hogy mikor döglök meg.

Stafford meglepetten mered rám. Talán egy boldog család képét képzelte maga elé? Hogy a kölyköm zokogva rohan felém, mikor hazaérek, majd boldogan veti magát a karjaim közé? Szerintem elbõgné magát, ha betoppannék a házba. Azt hinné, hogy mumus vagyok, aki el akarja vinni, vagy valami hasonló.

- A szüleimmel élek – pillant rám. – Anyám kibukott, mert a bátyámat is behívták.

- Frankó, mindig is akartam egy bratyót. De hát utánam már nem jött össze – vigyorgok Staffordra.

Észre sem vesszük, de hamar elmegy az egy óra. Gyakorlatilag végigdumáltuk az egészet, és észre sem vettem. Jó fej ez a Stafford, nagyon bírom a búráját.

- Vegyük úgy, hogy a maga órája lement, Griffin, menjen aludni – tápászkodik fel a hadnagy.

- Hm. Ne vegye rossz néven, hadnagy, de most lesmárolnám – vigyorgok rá, majd felállok én is.

Halkan kuncogva fejet ráz, majd körbenéz. A váltás megérkezik, így mindketten elindulunk a sátrunk felé. Remélem, Brooks nem fog megint horkolni, mert akkor kibaszom onnan. A hadnagynak hála most egész sokat aludhatok, az erõ pedig kelleni fog holnapra.

- Kíváncsi vagyok, holnap mivel rukkolnak elõ a pizsamás köcsögök – morgom.

- Bármivel is, állni fogjuk a sarat – bólint Stafford jelentõségteljesen. – Remek csapata van, Griffin.

Bólint, mire bemászok a sátramba. Már mindenki alszik, Brooks pedig horkol. Bassza meg! Mindegy, most úgysem tudnék hamar elaludni. Túlságosan élénken él bennem annak a kék szempárnak a képe. A vesémbe látsz velük, Stafford. Kurvára a vesémbe látsz!

- Áh, nem tudok most. Mindig izgatott vagyok az elsõ fegyveres összetûzés után – feleli a tarkóját vakargatva.

Az õrmester csakhamar meggyõz róla, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban. Õ azon katonák egyike, akiket jómagam is tisztelek, igazi, rátermett. Ráadásul hamarosan rá kell jönnöm, hogy még rokonlelkek is vagyunk, ahogy kitárgyaljuk a kellemetlenségeket – neki is ugyanaz szúrja a szemét, ami nekem, és neki is ugyanaz tetszik, ami nekem. Durva...

- Járt már erre, õrmester? – kérdezem, miután kivégeztük a körülöttünk lebzselõ balfaszabbik társaság témáját.

- Ez dicséretes – biccentek, tökéletesen elnyomva magamban az oda nem illõ gondolatokat.

Feleség és gyerek... Segáz, legalább lesz mire emlékeztetnem magam, amikor olyasmin kezd el járni az agyam, amin eleve nem szabadna.

- Nem hinném, hadnagy – sóhajt. – Három hónapig éltem csak velük, aztán jött a behívó. A kölyköt egy évben, ha egyszer látom, szerintem meg sem ismer. Az asszony meg… kúrja a kertész. Csak azért nem válik el tõlem, mert sok pénzt kap utánam. Talán azt várja, hogy mikor döglök meg.

Megütközve nézek rá. Ejha... Ez azért egészen ellentmond annak az idilli képnek, amit a lelki szemeim elõtt láttam. Ahogy Griffin megérkezik a reptérre, a zokogó gyerek már messzirõl rohan felé, õ meg a karjába kapja, aztán átöleli könnyes szemû feleségét. Nos... ezek szerint nem.

- A szüleimmel élek. – Igyekszem kikerülni a kényes témát, miszerint valószínûleg azért nincs se barátnõm, se feleségem, se gyerekem, mert... Nos, mert nem ott kutakodok, ahol kéne. – Anyám kibukott, mert a bátyámat is behívták.

- Igen, õ tüzérségi tiszt – bólintok, örülve, hogy az õrmester nem gondolatolvasó.

- Frankó, mindig is akartam egy bratyót. De hát utánam már nem jött össze – vigyorog rám, amit halvány mosollyal viszonzok.

Furcsa dolog belegondolni, de secperc alatt elment ez az egy óra. És csak még biztosabb lettem benne, hogy az õrmesterrel jól meg fogjuk érteni egymást.

- Vegyük úgy, hogy a maga órája lement, Griffin, menjen aludni – állok fel a földrõl.

Halk nevetéssel ûzöm el a fejembõl a gondolatot, hogy bár megtenné... És magamban megajándékozom a tarkómat egy jókora nyaklevessel. Nálam nagyobb idióta nincs a földön. Még csak az hiányzik, hogy belezúgjak a szakaszvezetõbe... Jézusom.

Körbenézek, a váltás õrség már érkezik is, nagyon jó. Az õrmesterrel együtt visszaindulunk a rögtönzött sátrakhoz.

- Kíváncsi vagyok, holnap mivel rukkolnak elõ a pizsamás köcsögök – morogja.

- Bármivel is, állni fogjuk a sarat – jelentem ki. – Remek csapata van, Griffin.

Viszonzom a biccentést, mire bemászik a sátrába, én pedig elgondolkozva folytatom utamat a sajátom felé. Tény, hogy ez volt szolgálatom eddigi legkellemesebb õrködése, de a másik oldalon az is ott van, hogy remélem, az õrmester legközelebb tud majd aludni... különben elég rosszul jöhetek ki ebbõl az egészbõl.

Bemászok a Humvee mellé emelt sátorlap alá, ahol Smith és McCabe is mélyen alszanak már. Igen, ilyen helyzetekben nem vagyunk elkülönítve, de nekem igazából mindegy is, nem zavar. Az elkényelmesedett újonc tisztek bezzeg biztos szívják a fogukat... Így jártak.

Elheveredek a rögtönzött fekhelyemen, a fegyveremet magam mellé teszem, és – amiért reggel újabb nyaklevest kell majd adnom magamnak gondolatban – az õrmester kutató, kékségesen kék tekintetével a szemeim elõtt merülök álomba.

Szerencsére csak reggel kelek fel. Nem volt semmi probléma, az éjszaka nyugodt volt, az ellenségnek nyoma sincs. Körbejárom a szakaszomat, a legtöbbjük még alszik, csak néhányan vannak ébren, de ez nem is baj. Rájuk fér a pihenés. Biccentek az éppen õrködõknek, és megmosolygom a még mindig alvó Tatumot. A katonák mindig kölcsönösen szívatják egymást, rendes tõlük, hogy nem kelltette fel senki.

Hamarosan elindulok a kötelezõ eligazításra. Az elsõk között érek oda, de lassan minden tiszt összegyûlik. Amikor meglátom Woods századost, nem tudom eldönteni, hogy röhögjek-e, vagy felvilágosítsam az eszementségérõl. A tegnapi Kalasnyikov most is ott van a kezében. Idióta...

- Önt és a szakaszát külön dicséret illeti. Remekül helytálltak a roham során, ilyen katonákra van szüksége a tengerészgyalogságnak.

Az alezredes biccent, aztán rátér a mai nap terveire. Közben nem tudom nem észrevenni Woods egyre vörösödõ fejét. Na mi van, százados, savanyú a szõlõ? Talán õ is külön dicséretet várt a légi támogatás kérése miatt... ami egyébként nélkülem eszébe sem jutott volna.

Ezúttal sikerül szerencsésen lelécelnem, mielõtt még Woods elkaphatna némi frappáns megjegyzés erejéig. Visszamegyek a szakaszomhoz, és elégedetten látom, hogy mostanra már mindegyikük zokszó nélkül felkaparta magát a fekhelyekrõl. Van, aki már a Humvee körül ügyködik, mások még mosakszanak, vagy csak járkálnak. Némelyikük lazára vette a figurát, és félmeztelenül flangál a reggeli napsütésben...

Én pedig rövidtávon a harmadik nyaklevest osztom magamnak gondolatban. Igazán nem szabadna, hogy ennyire rohadtul lekösse a figyelmemet, hogy Griffin is félmeztelen. Pedig nem tudom nem részletesen szemügyre venni minden egyes pontját kidolgozott izomzatának, a karján, a mellkasán, a kockás hasfalán...

A francba. És még Woodsra mondom, hogy nem komplett? Hozzám képest semmi a csávó...

Kiûzöm a fejembõl az oda nem illõ gondolatokat – éppen ideje, mert az embereim kezdenek felfigyelni a jelenlétemre.

- Uraim – szólalok meg. Erre már minden fej felém fordul. Mindannyian üdvözölnek, amit egy bólintással viszonzok. – Elõször is, szeretném továbbítani önöknek Miller alezredes dicséretét. Mindannyiukat külön dicsérettel illette a tegnapi helytállásukért.

Elmosolyodva figyelem, ahogy örömteli vigyorral néznek össze és pacsiznak le egymással. Ezt az összetartást szeretem.

- A mai napról pedig annyit, hogy a parancs szerint hamarosan továbbindulunk – folytatom. – Maximum két óránk van összepakolni, utána indulnunk is kell. Nem kizárt, hogy ma is érnek majd minket kisebb-nagyobb meglepetések, úgyhogy legyenek résen.

Hm, az õrmesternek igaza lehetett. Most már nem látom senki tekintetében a kételkedést. Sarkon fordulok, és már éppen indulnék a Humveehoz, mikor egy hang megállít.

- Én... én csak... Szeretnék elnézést kérni a tegnapi viselkedésemért, nem teljesítettem megfelelõen az õrszolgálatot...

- Szóra sem érdemes, õrmester. Nem volt vészhelyzet, és bõven magára fért a pihenés – nyugtatom meg mosolyogva.

Szerencsétlen egészen elképedve bámul rám. Hm... Az elõzõ hadnagyuk talán kitekerte volna a nyakukat ilyesmiért? Lehetséges. Mindegy, én nem szándékozom átvenni azt a szerepet. Azt viszont nagyon is érzem, hogy mikor folytatom az utamat a sátor felé, egy pillantás szinte lyukat éget a hátamba. Valamiért fogadni mernék, hogy a tekintet Griffinhez tartozik...

Az út egyelõre simán megy. Bõven idõben sikerült elindulnunk, és délelõtt óta még semmiféle ellenállásba nem ütköztünk. Én is éberen figyelem a környéket, szinkronban McCabe-bel és Smith-szel, de a szakasz többi kocsijától is folyamatos jelentést kérek, hogy nem tapasztalnak-e valami furcsaságot.

- Nagyjából tíz kilométernyire, tõlünk jobbra a nap furcsán megcsillan valamin. Lehet, hogy csak egy elhagyatott jármû, de akár egy RPG csöve is lehet.

Kezembe fogom a távcsövemet, és szemügyre veszem a mondott irányt. Valóban, tényleg van ott valami. Újra magamhoz veszem a rádiót, és kelletlenül ugyan, de szólok Woodsnak, hogy szóljon az alezredesnek. Hamarosan meg is érkezik a parancs.

- Itt Vadász2, minden jármûnek. A szakasz öt kilométer múlva leválik a konvojtól, jobbra tartunk, és megnézzük, veszélyt jelent-e a beazonosíthatatlan tárgy a távolban.

Abból a szempontból megnyugtató, hogy csak az én szakaszom vált le, hogy legalább a hülyék nem lesznek láb alatt. Az viszont cseppet sem nyugtat meg, hogy nem tudhatjuk, ütközünk-e nagyobb mértékû ellenállásba. A csapatom profi, ez tény, de bizonyos túlerõvel mi sem tudnánk megbirkózni.

Biztos távolban állunk meg az azonosítatlan tárgytól, de úgy, hogy megfelelõen szemügyre lehessen venni. Kiszállok a Humveeból, Griffin addigra már rajta is van az ügyön. Az autóktól kicsit távolabb, féltérdre ereszkedve figyel a fegyvere távcsövén keresztül. Mellé térdelek.

- A második tipp volt a jó, az kétségtelenül egy RPG. Ketten biztosan vannak, a másik rohadék minden valószínûséggel minket figyel.

- Egy kisebb domboldal mögött rejtõznek, csak õket látni, de nincs kizárva, hogy nem rejtõzik ott még több pizsamás.

Néhány perc múlva már mindketten hason fekve helyezkednek el megfelelõen a földön. Howard megadja a paramétereket, Roe beállítja a fegyvert, és lõ. Egy kiiktatva. Újabb beállítás, megint lõ, és a másik afgán is elterül. Homlokráncolva figyelem a távoli domboldalt, az szakaszt már elõre védekezõ állásba helyeztettem, mert sosem lehet tudni.

Aztán már csak az õrült csatakiáltást halljuk, és a domb mögül egy csapat afgán ugrik elõ, felfegyverkezve. A francba! Ezekkel még elbánunk, de remélem nincsenek még többen...

Álmomban Stafforddal hemperegtem egy bíborszínû hotelszobában. Testhez simuló, szûk farmert viselt, gömbölyû feneke csodás látványt nyújtott. Telt ajkai mosolyra húzódtak, szemrehányóan nézett rám, amiért még mindig volt rajtam ruha.

A hadnagy anyaszült meztelenül feküdt a selyemmel letakart ágyon, majd egyik lábát felhúzva billentette oldalra a fejét. Kérette magát. Fura, álmomban mindig lefagyok, csupán a körülöttem lévõk mozognak. Ez az álom viszont más volt. Félõrülten vetettem magam Staffordra, és…

Nelson, a kurva anyád! Morogva nyitom ki a szemeimet, és pillantok fel. Még sötét van, de páran már ébredeznek. Mi a rákért kellett felkelteni?? Pont MOST?!

Feltápászkodok, majd elsietek fürdeni, amíg még van víz. Egy szál gatyában megyek vissza, akkor veszem észre, hogy Stafford is ott van. Ó, hello, béjbe, mi újság? Bah, miket gondolok, a végén még hangosan kimondom. Bár… szó mi szó… érdekelne, hogy a hadnagy benne lenne-e egy kis… kalandba… velem. Ciki lenne úgy rámászni, hogy hetero.

Bármi megadnék, hogy az ajkaiba kóstolhassak. Most is úgy néz… mintha méregetne. Lehet, pusztán féltékenységbõl. Végül is nagyobb vagyok nála.

- Uraim – szólal meg. – Elõször is, szeretném továbbítani önöknek Miller alezredes dicséretét. Mindannyiukat külön dicsérettel illette a tegnapi helytállásukért.

Azta, ilyen királyak voltunk? Ez örömmel tölt el. Végül is nem hiába gürizünk ennyit a szztyukban. A fiúk is rohadtul örülnek.

- A mai napról pedig annyit, hogy a parancs szerint hamarosan továbbindulunk – folytatja. – Maximum két óránk van összepakolni, utána indulnunk is kell. Nem kizárt, hogy ma is érnek majd minket kisebb-nagyobb meglepetések, úgyhogy legyenek résen.

Stafford elindul, én pedig utána, ám Tatum megelõz. Picsába, pedig valahogy kitudakoltam volna, hogy mi újság. Fenébe. Valamirõl nagyon dumálnak, majd Tatum lelép, Stafford pedig indul tovább. Apám, de jó segge van. Bármennyire is nézem… egyre jobban tetszik, nem tudok hibát felfedezni benne.

Úton vagyunk. Ásítozva nézelõdik, majd mindannyian rázendítünk a fiúkkal.

- I think I did it again.I made you believe, we're more than just friends. Oh, baby! – bólogatunk, miközben a térdünket verdessük.

- Éééés! Oops! ... I did it again. I played with your heart. Got lost in the game. Oh, baby; baby!

Csodásan szar hanggal áldott meg mindenkit a sors, de ez cseppet sem érdekelt. Én az autó oldalát ütöttem, Wilson a kormányt, hátul a srácok pedig röhögve nyomták. Mint egy kibaszott banda… négy hülye, aki a sivatagban Britneyt énekel. Ha gyerekkoromban álmodhattam volna ilyen sorsról… hááát…

Megállunk, majd kimászunk a humveekból. A földön térdelünk, nehogy valamelyik paraszt leszedje a fejünket. Hm, hm, mik lehetnek, nézzük csak. Ó, naná, hogy RPG, más sem hiányzott.

- A második tipp volt a jó, az kétségtelenül egy RPG. Ketten biztosan vannak, a másik rohadék minden valószínûséggel minket figyel.

- Egy kisebb domboldal mögött rejtõznek, csak õket látni, de nincs kizárva, hogy nem rejtõzik ott még több pizsamás.

Addig a két hülye muksót figyelem. Idegesítõen szánalmas fejük van ezeknek a pizsiseknek. Bajszos rohadékok, rühellem õket. Büdösek, mocskosak, putriban élnek…

Durr, az egyik pacák feje szétloccsan. Durr, a másiké is. Szép volt, emberek. Nyomás tovább! Vagy mégsem? Már épp örülnék a sikernek, mikor egy hordányi afgán barom ugrik ki a dombok mögül. Mi a tosz?

A humveek védelmébe húzódunk a golyózápor elõl. Felkapom a stukim, és a megfelelõ pozíció felvétele után, vadul tüzelni kezdek. A kurva anyátokat, rohadékok! Matthews a humvee tetejérõl lyuggatja õket, mi pedig lentrõl adunk az érzésnek. A koszos pizsamások engedelmesen elhullanak, csupán pár igyekszik fejvesztve elmenekülni. Vigyorogva teszem a vállamra a fegyverem. Kész, ezt is elintéztük.

Épp fordulnék a hadnagy felé, hogy engedélyt kérjek a pihenésre, mikor a szemem sarkából közeledni látok valamit. Odafordulok, ám kiáltani már nem tudok. RPG. A legjobbkor. Ijedten a hadnagyra nézek, aki észrevette ugyan a közeledõ veszélyt, de nem számol a kutya-mechanizmusommal. Olyan erõvel ugrok felé, hogy egybõl feldöntöm. Védelmezõen borulok fölé, szinte elveszik alattam. A hátunk mögött lévõ humvee nagy dörrenéssel felrobban, lángoló szilánkjai a földre hullnak. A felkaromra is esik egy vasdarab, meg is pörköli a bõröm, de… valahogy nem érdekel. Eleinte észre sem veszem, mert egy tündöklõ, kék szempár vonja el a figyelmem. Irtó szépek, ráadásul fél centre vannak tõlem. Teljes egészében a hadnagyon fekszem, a szám alig egy centire az övétõl. Meg is feledkezek a ropogó fegyverek zajáról, a rikoltozó afgánokról, lángolo hummerrõl. Csak Stafford arcát látom, semmi mást. Az apró koszfoltokat, melyek az arcára ragadtak és azt az ennivalóan édes, kicsi rést, mely szétnyílt ajkai között tátong. Megcsókolnám, istenemre mondom, megcsókolnám. Nem látom jelét, hogy ellenkezne, ám lehet, hogy a meglepettség hat rá így.

Hirtelen éles fájdalom hatol a felkaromba. Meg is szûnik a csend, a béka, újra hallom a csata zaját, az aggódó bajtársak hangját.

- Õrmester, õrmester! – harsogják, majd lesöprik rólam a forró humvee darabot.

Kegyetlenül fáj a karom, ám a fogaimat összeszorítva tûrök. A fiúk hamarosan visszatérnek, és indulunk is a konvoj után. Érzem, hogy Stafford végig engem bámul, követ a tekintetével. Fenébe, remélem, nem fog szopatni, mert rámásztam. Basszus, megmentettem! Ezért nem kaphatok semmilyen lebaszást, sõt!

Nem nézek rá, amíg oda nem érünk a táborhoz. A többiek már ott vannak, keresztapa tanácskozik a fejesekkel. Fasza, kit érdekel? Valamit rá kell tennem a karomra, mert meggyullad ebben a kibaszott hõségben! Kimászok a humveeból, ekkor régi ivócimborám, Kevin mellém lép.

Az embereim felállítják a sátort, míg én távol leszek. Nem is baj, nincs kedvem most emberek közt lenni. Kurvára fáj ez a seb, szeretném kiordítani magamból.

Megadóan sóhajtok, és leülök az egyik buckára. A Nap már lemenõben, ideje sietni. Kevin kibújtat a ruháimból, majd a zsebébe nyúl, és egy apró csipesszel operálja ki a húsba égett textildarabokat. Összeszorított fogakkal tûrök, nem tehetek mást. Nem fogok ordibálni, mint egy hülye tinédzser. Kinõttem már belõle.

Azzal feláll, majd elsiet. A számat rágva meredek a távolba. A francba, megint Staffordra gondolok. Szinte látom a szemeit, ahogy meglepõdik, ahogy résnyire nyitja az ajkait. Biztos hülyének néz, amiért feleslegesen hõsködtem. Talán pökhendinek gondol, azt hiheti, a dicséretért tettem. Pedig egyáltalán nem. Még csak tudatos sem volt. Egyszerûen… ugrottam, és kész!

Eszembe jut az álmom. A pajkos, ribanc Stafford. Aki az égõ hummer mellõl felnézett rám, cseppet sem volt olyan. Nem tudom, miért képzelem õt ilyennek, mikor… mikor nem olyan!

- Mondom kicsit csípni fog, de óvatosan csinálom, rendben? – vonja fel a szemöldökét.

Felszisszenek, ahogy a csípõs folyadék a sebembe kerül, de nem moccanok. Kevin szép lassan ellát, majd a hátamra csap.

- Most már nyugi lesz. Egy hétig lesz csak szar, utána észre sem fogod venni – vigyorog rám. – Ha szükséged van valamire csak…

- Látom az eszed még a helyén van. Na ,csõ! – int, majd szaporán a sátora felé indul.

A számat rágva lehajolok értük, ám ekkora fura érzésem támad. Mintha figyelnének.

Visszahúzódunk az autók takarásába, hogy az elsõ golyórohamot megússzuk, aztán nekünk sem kell több, a biztos fedezékbõl kezdjük a viszonzó tüzet. A géppuskások felmásznak a Humveek tetejére, onnan lövik a vakmerõ afgánokat, akik még mindig felénk tartanak. Némelyik menekülni próbál, de annak sem kegyelmezhetünk.

Már éppen indulnék vissza a kocsinkhoz, hogy rádión jelentsek Woodsnak, de mielõtt még sarkon fordulhatnék, meglátok valamit. Konkrétan farkasszemet nézek egy közeledõ RPG-gránáttal. A francba! Aztán, mielõtt még a földre vethetném magam, valami besegít ebben.

Nem, sokkal inkább valaki. Egészen pontosan az én pofátlanul szexi õrmesterem vetette rám magát, hogy aztán a saját testével védjen meg. Ahogy fölém borul, az a Humvee, ami mellett az elõbb még ott álltam, hatalmas robbanással adja meg magát az RPG-nek. Forró lángok csapnak a magasba, a Humvee lángoló darabjai szanaszét röpülnek. Rögtön elfog az aggodalom Griffin iránt, hiszen könnyen kaphat magára õ is egy keveset belõle, de mielõtt megszólalhatnék, elkövetem azt a hibát, hogy egyenesen a szemébe nézek. Rögtön elveszek a feneketlen kékségben, és hirtelen mintha nem is egy afganisztáni tûzharc kellõs közepén lennék, csak azt érzékelem, hogy milyen közel van hozzám az arca. Mindössze egyetlen apró mozdulatba kerülne, hogy megcsókolhassam. És... mintha... mintha õ is így nézne rám...

- Õrmester, õrmester! – zökkentenek ki a körülöttünk lévõk aggódó kiáltásai.

Griffin legördül rólam, tökéletesen tartja a pókerarcot, de látom a szemében a fájdalmat. Tekintetem a karjára téved, és már nem nehéz összekapcsolni a közelünkben izzó darabbal a Humveeból.

Na persze. Majd ráuszítom a tábori orvost, ha addig nem kapcsol, hogy talán el kellene látni a karját. De a francba, nem tudom kiverni a fejembõl az elõzõeket... Úgy nézett rám... Vagy csak beképzelem magamnak? Rohadt élet, fogalmam sincs. És hiába nézem, figyelem, olyan, mintha direkt nem akarna rám nézni.

Összeszedünk mindenkit, és indulunk a konvoj után, hogy becsatlakozhassunk. Tatum faggat, hogy biztos nem sérültem-e meg, de én csak vaktában válaszolgatom a „nem”-eket. Nem tudok odafigyelni, szégyen, de csak az õrmesteren jár az eszem.

Végül nem kell becsatlakoznunk sehová, mert mire elérjük a tábort, a többiek már ott vannak. Rohanhatok is, mint a hülye, Woods türelmetlenül integet, hogy menjek már a tanácskozásra. Bocs, öregem, hogy kis híján ránk robbantottak egy Humveet...

Nos, igen, Miller nem repes a hírért, hogy oda az egyik kocsi, Woods pedig ezt látva ki is használja az alkalmat, hogy megpróbáljon befeketíteni.

- Hadnagy, elárulná, hogy hogyan történhetett ez? Miért nem akadályozták meg a balesetet?

Úgy nézek rá, mint egy elmebetegre. Mert ezzel a kérdéssel elmehetne annak is.

- Már megbocsásson, százados, de mégis mit kellett volna csinálnom? A jármû elé ugrani kitárt karokkal, hogy felfogjam a gránátot? – kérdezek vissza kissé szkeptikusan.

Körülöttünk néhányan visszafogják a nevetésüket, és látom, hogy az alezredes is elnyom egy mosolyt.

- Elég lesz, uraim – szól ránk végül. – Stafford hadnagy, a jármûvük haladéktalanul pótolva lesz. Történt sérülés az osztagában?

- Igen, Griffin õrmester karja megégett, de mostanra már minden valószínûséggel ellátták. – Remélem, teszem hozzá gondolatban. – Az elsõ dolgom lesz megnézni, hogy van.

- Szeretném felterjeszteni az õrmestert dicséretre. Amikor megsérült, az én életemet mentette meg.

Többen meglepve pillantanak rám, és Miller is felvonja a szemöldökét, de mivel nem hazudok, ha akarnák, sem tudnák felfedezni az arcomon a hazugság jeleit.

Az eligazítás hátralevõ részében képtelen vagyok koncentrálni. A lényeges foszlányokat elkapom, de Miller is csak azt ragozza folyamatosan, hogy a sok meglepetés miatt most egy-két napig biztosan maradunk a táborban, és nem lesznek razziák. Még jó, ennyire lefoglalt gondolatokkal két perc alatt lelövetném magam az elsõ zöldfülû pizsamással.

Nagy sóhajjal gyûjtök erõt, ahogy kilépek az alezredes sátrából. Most meg kéne találnom Griffint... de ahhoz megfelelõ lélekjelenlét is szükséges.

De a francba, miért mentett egyáltalán meg? Olyan, mintha fontos lennék neki, vagy mittudomén... Vagy egyszerûen csak a felettese vagyok és kötelességének érezte? Nyilván. Sokkal logikusabban hangzik. Mióta lett nekem ilyen élénk a fantáziám?

A sátraktól egy kicsit távolabb bukkanok rá végül. Gondolatban fohászt küldök az égnek, hogy fogjon vissza, mikor meglátom, hogy megint félmeztelenül van. Egy buckán ülve éppen a maradék ruhájáért hajolt le, amik a földön hevernek, és ahogy meglátom karján a kötést, az is egyértelmûvé válik, hogy miért hiányos az öltözete. Helyes, legalább ellátták, nekem meg van önuralmam. Mert van, ugye?

Lassan fordul meg, és rám néz. Csak azután tudok a szemébe nézni, hogy megbizonyosodtam róla, van még némi önuralmam.

Odalépek hozzá, és leülök mellé, de ilyen vészes közelségbõl már nem merek ránézni, úgyhogy a földet bámulom elõttünk.

- Én csak... meg akartam köszönni, amit tett. Felterjesztettem az alezredesnél di...

- Ugyan – intem le most én –, tudom, hogy nem azért csinálta. Ha azért csinálta volna, nem terjesztettem volna fel – eresztek meg egy halvány mosolyt.

Most már muszáj ránéznem... meg is bánom, meg nem is. Nem bánom, mert így láthatom a mosolyát, de megbánom, mert így még világosabb lett, hogy milyen közel ülünk egymáshoz. Egy kicsit déjà vu érzésem támad, ahogy megint elhibázom.. mert ahelyett, hogy elfordítanám a tekintetem, megint belenézek abba az elképesztõen kék szempárba. Ráadásul úgy, hogy õ kissé elõredõl a könyökére támaszkodva, pont egy szintben van az arcunk, így mikor megszólal, majdhogynem az ajkaimon érzem a lélegzetét.

- Én... – A francba, hova tettem az önuralmamat?! Egy pillanatra még azt is elfelejtem, mit akartam mondani. Elkapom a pillantásomat és megköszörülöm a torkomat. – Kettõnk közül csak nekem van köszönnivalóm. – Sietve felpattanok, mert félõ, hogy ha még sokáig maradok a közvetlen közelében, elõbb-utóbb hadnagyhoz nem méltóan rávetem magam az egyik õrmesterre. – Pihenjen, õrmester!

Életem egyik legrosszabb éjszakáját kell ma túlélnem, azt hiszem. Igen, élnem, merthogy aludni nem tudok. Az agyam folyamatosan csak kattog, kombinál, szövöget... Fogalmam sincs, hogy miért csinálok egyáltalán ekkora problémát ebbõl az egészbõl. Az õrmester nyilván nem akar tõlem semmit, hiszen családja van, legyen az akár jó, akár rossz. Mit csinálna, ha visszamennénk az Államokba? Bemutatna a kisgyereknek, hogy én vagyok a pótmami..? Vagy eleve csak egy kis kalandra kellenék neki, hogy ne unatkozzon annyira?

Nagy sóhajjal vakarom föl magam a fekhelyemrõl, és kimászok a sátramból. Most rendes táborban vagyunk, az õrség nem lõ le mindenkit, aki él és mozog, a sátrak között meg csak hosszabb idõközönként van járõrözés. Az én éjszakámnak meg sok értelme nincs, úgyhogy inkább szívok egy kis friss levegõt.

Elsétálok a tábor hátuljában katonás rendben beparkolt Humveekhoz. Ez a rész távolabb van a sátraktól, így az emberektõl is, akik talán szintén nem tudnak aludni. Éppen ezen gondolat után nem is tudom, hogy ki lepõdik meg jobban, mikor az autók mögött befordulva megpillantom, Griffin õrmester, vagy én.

Hátát az egyik Humveenak vetve ül a földön – ha jól látom, a saját kocsija az –, és nagyon úgy néz ki, mint akit szintén a gondolatai nem hagynak pihenni.

- Hadnagy? – vonja föl a szemöldökét meglepve. – Mit keres itt ilyenkor?

Most már nyilván nem kerülhetem ki nagy ívben, ugye? Még a végén félreértené. Inkább odasétálok, és leülök mellé.

Furcsa, egyikünk sem tér ki arra, hogy miért is nem megy neki az alvás. Talán nem is kell... Talán ez jelenti azt, hogy a probléma kölcsönös. Talán hülye vagyok.

Néhány perc kínos csend után végül feloldódni látszik a légkör. Újra beszélgetni kezdünk, úgy, mint azon az éjjelen, mikor odajött hozzám az õrszolgálatban. Most valahogy a gyerek- és tinikor kerül szóba, még a legkínosabb szitujainkat is elmeséljük egymásnak végül, hogy aztán jót röhöghessünk magunkon, és a másikon.

Nem tudom, mikor kerültünk megint szorosan egymás mellé, vagy hogy ki kezdett el közeledni kihez, de az biztos, hogy mikor legközelebb oldalra fordulok, hogy ránézzek, megint nagyon közel van az arca. Hirtelen hallgatunk el mindketten. A szája alig néhány centire az enyémtõl, forró lélegzete az ajkaimat csiklandozza.

- Tudja, nagyon meglepett a mai viselkedése, õrmester – szólalok meg, de és hol gyönyörû kék szemeit, hol az ajkait mustrálom.

- Tényleg? – kérdez vissza szórakozottan, és látom, hogy õ is az ajkaimat figyeli.

Érzem, hogy ujjai finom cirógatással elindulnak a kézfejemtõl, föl a karomon, végül a nyakamra simítja tenyerét a fülem alatt, de eszemben sincs ellökni magamtól.

Aztán egy mozdulattal eltünteti az utolsó millimétereket is kettõnk között. Ahogy ajka az enyémhez ér, mintha villámcsapás járná át a testem. Nagy levegõt vesz, mintha önuralmat próbálna erõltetni magába, aztán nyelvével finoman végignyal az alsóajkamon. Veszem a lapot, ajkaim elnyílva engednek szabad utat neki, és elfojtok egy halk nyögést, ahogy elmélyíti a csókot. A külvilág megszûnik létezni, számomra most csak ketten vagyunk, ahogy a Humvee mögött csókolózunk, mint két bujkáló szerelmes kisiskolás.

Mellém telepszik, tekintetébõl aggodalom sugárzik. Nocsak, miattam lenne ilyen?

- Én csak... meg akartam köszönni, amit tett. Felterjesztettem az alezredesnél di...

- Ugyan – vág közbe most õ. –, tudom, hogy nem azért csinálta. Ha azért csinálta volna, nem terjesztettem volna fel.

Ha csak sejtenéd, hogy miért csináltam, Stafford. Veled álmodok, egész nap a szemeidet látom, Rád gondolok. A megszállottad lettem. Ha ezek után nem lépek feléd, akkor inkább fogom magam, és hazamegyek. Nem bírlak tovább kerülgetni, vágyom Rád!!

Rámosolygok, ám hirtelen észreveszek valamit a tekintetében. A gondolataiba mélyedve néz a szemeimben. Ártatlan, kiskutya szemek. Imádom õket. Bár otthon lennénk, és az ágyamban fekve bámulnál így rám. Bár csókolnád meg a vállam, és bújnál hozzám, mert aludni akarsz. Aztán… mellettem ébrednél.

- Én... – elakad a szava. – Kettõnk közül csak nekem van köszönnivalóm – hadarja el, majd felpattan. – Pihenjen, õrmester!

Megilletõdve nézek végig rajt, ám mire észbe kapnék, már messze jár. Basszus, basszus, basszus, mi volt ez?! Úgy rohant el, mint egy… nem tom’ mi!

Morogva kapom fel a ruháimat, és csörtetek a sátramba. Mindenki látja rajtam, hogy bizony szarul vagyok, nem piszkálnak. Sötét van már, én mégsem alszok. Stafford körül járnak a gondolataim. Wilsonék a szokásos rasszista dumájukat nyomják, így lelépek. Hátul a humveeknál jó lesz, úgysem jár arra senki.

Letelepszem a miénk mögé, majd rágyújtok. Kurva ideges vagyok, arról pedig nem is beszélve, hogy iszonyú kanos lettem a hadnagytól. Fél éve már, hogy utoljára keféltem, Stafford pedig pont az az alkatú pasi, akit szívesen meghúznék. Jóképû, ruganyos, kisebb nálam. Kell ennél több?

Mintha csak a gondolataimban olvasna, megjelenik a humveek mellett. Kurvára megijedek tõle, még a cigimet is elejtem. Látom, õ is megilletõdik, bennem a szar is megállt.

Valóban, de én inkább arról szeretnék beszélni, hogy mi a szart keres itt ilyenkor! Olyan gáz, így kussban ülni… a francba már!

Ezen a szálon elindulva kezdünk a kölyökkorunkról beszélni. Azon kapom magam, hogy még azt is elmesélem, mikor bepisiltem a bevásárlóközpontban, és pucér seggel caplattam végig a tömegen. Stafford jót nevet rajtam, és egy hasonlóan cikis sztorival áll elõ. Õ a fogorvosi székbõl ugrott ki, és rohant el üvöltve, meg sem állva hazáig. Szép!

Észre sem veszem, a duma közben teljesen közel húzódtam hozzá. Szinte centis távolságokra vagyunk egymástól. Érzem a finom illatát, a testébõl áradó hõt. Megõrülök! Felnéz rám, majd a szemeibe bámul.

- Tudja, nagyon meglepett a mai viselkedése, õrmester – szólal meg hirtelen.

Lassan a kézfejére simítok, majd végig a karján. A durva környezet és megfelelõ tisztálkodás ellenére is puha a bõre. A szõrszálai felállnak a karján, ahogy végigsimítok rajtuk, majd megfogom az arcát. Gyönyörû teremtés, tejben, vajban kéne füröszteni, nem pedig kidobni egy poros csatamezõre. Az a magamfajta, véresszájú pitbullok sorsa.

Lassan a tarkójára simítok, és magam felé kezdem húzni. Nem ellenkezik, szemei élénken csillognak. Készen áll.

- Végre megteszem, amit már régóta akarok – mormogom az ajkait mustrálva.

Megadja magát, így könyörtelenül megcsókolom. Telt ajkai vértõl duzzadnak, érzem, ahogy halványnyit megremeg. Igencsak vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjem el harapdálni. A vér színe nem állna jól neki. Az ajkára nyalok, s miután magába enged, behatolok a szájába. Mindene lesz egyszerre forró és hihetetlenül lágy.

Eredetileg is kanos voltam, pláne, mikor megérzem a ficánkoló nyelvét, merevedésem lesz. Nagyot szusszanva markolok a mellkasára, majd térdelek az öle fölé. Hosszú ujjaival a hátamba mar, egyre gyorsabban kapkodja a levegõt. Zihálva megszakítom a csókot, és a hajába markolva esek a nyakának. Feltartóztathatatlanul támadok, nedves csókokkal borítom el a libabõrös felületet.

A vállait felhúzva szorítja össze a szemeit. Nem vagyok tétlen, vándorútra indult kezeimet az ölére irányítom. A méretes dombra markolok, és a vállára harapok. Óvatosan csinálom, nehogy nyomot hagyjak. Sóhajtva öleli át a fejem, ahogy egyre lejjebb csókolgatom. Elõször a mellkasát, majd a hasát. Játékosan kioldom a nadrágját, majd a térdéig húzom. Tökéletes, izmos combjai remegnek az izgalomtól. Nem bírom ki, megkóstolom õket.

Szabad kezemmel a combjára markolok, majd a humveenak döntöm. Újból az öle fölé térdelek, ám ezúttal teljesen hozzásimulok. Érezze csak, hogy mit mûvelt velem egyetlen csókkal! Az ajkai után kapok, és újból elmélyíteném a csókot, ám ekkor halk beszélgetés zaja üti meg a fülemet.

- Ja, kinézem belõle. Vagy lehet, hogy Stafford azzal fenyegeti, hogy lefokoztatja, ha nem kúrja meg minden héten.

A hangok egyre közelednek. Ijedten mászok le a hadnagyról, és ragadom meg a karját. Gyorsan a legszélsõ humveehoz húzódunk. Az ölembe ültetem, és befogom a száját. A legkisebb helyet kell foglalnunk.

- Ellenõrizni kell, különben a százados szétrúgja a seggünk – hallhatjuk egész közelrõl a másik hangot.

Levegõt sem merek addig venni, amíg el nem mennek onnan. Stafford megfeszített izmokkal kapaszkodik a combomban, s csak azután mer fellélegezni, hogy a járõrök elhúztak.

A hadnagy szó nélkül feláll, és felhúzza a nadrágját. Csodálkozva bámulok rá, hiszen a lábam között minimum az Eiffel-torony áll.

- Ez egy jelzés volt, Griffin. Menjen aludni – mormogja a hadnagy, majd sarkon fordul, és elsiet.

Döbbenten bámulok utána. Mi van?! Hiszen az elõbb majdnem lefeküdtünk! De… Stafford! Idegesen a hajamba túrok, és felállok. Nem hiszem el, komolyan mondom, nem hiszem el! Az ölemben lüktetõ fájdalom elviselhetetlen. Morogva nyúlok a nadrágomba, és veszem kézbe minden bajom forrását. A hummer oldalának dõlve tolom le a nadrágom, és könnyítek magamon. Nyögve szorítom meg a farkam, ahogy Staffordra gondolok. Jól kibasztál velem, hadnagy, ezer köszönet!

Másnap karikás szemekkel indulok fogat mosni. A sátor elõtt leülök, és egy kikapart lyukba köpöm a mentolos habot. Kurva ideges vagyok, nem is szól hozzám senki. Matthewsék elvannak, szokás szerint kártyáznak. Hirtelen megpillantom a hadnagyot, ahogy ásítását elkendõzve igyekszik minél nagyobb ívben elkerülni a sátrunkat. Abból nem eszel, Stafford!

- Valamit félreértett, Griffin – rázza meg a fejét, majd kikerül, és futólépésben távozik, mintha épp elkésne valahonnan.

A szentségit! Földhöz vágom a fogkefémet, észre sem veszem, hogy vicsorogva bámulok Stafford után. Hogy képes ilyen lenni velem azok után, hogy… hogy majdnem???

Egy pillanat alatt végtelenül felizgat. Ahogy vadul csókol, pont úgy, ahogy arról azóta álmodtam, mióta... Nos, mióta elõször megláttam. Mellkasomra markol, fölém térdel, és így csókol tovább, így hamarosan a maradék józan eszemet is elvéve. Levegõért kapkodva marok a hátába, õ pedig ugyanolyan szomjúsággal csókol, ugyanazzal az éhséggel ostromol, amit én is érzek vele kapcsolatban. Zihálva szakítja el ajkait az enyémtõl, nekem pedig a levegõ is a torkomon akad, ahogy a hajamba markolva a nyakamra veti magát.

- Griffin! – nyögök föl, ahogy érzéki ajkaival végigcsókolja érzékeny bõrömet.

Ahogy bele is nyal a fülembe, újfent eszemet vesztem. Érintései nyomán mindenhol tûz gyúl a testemen, úgy érzem, itt helyben fogok elégni, mégis, ha nem érint meg, mintha jeget tennének az érintetlen felületekre. Ahogy merevedésemre markol és ezzel egy idõben finoman, de rohadtul izgatóan a vállamba harap, újabb nyögés szalad ki a számon, aztán kéjes sóhajjal ölelem át a fejét, amint csókjaival elindul lefelé a testemen. Mellkasomon és hasamon simítanak végig ajkai, aztán kioldja az övemet és nadrágomat, hogy lehúzhassa a térdemig. Hangosan, hajába markolva nyögöm a nevét újfent, ahogy a combjaimat sem kerüli ki.

Combomra markol, majd nekidönt az autónak. Újból fölém térdel, és ahogy egész testével hozzám simul, maradéktalanul érezhetem, hogy õt is legalább annyira beindította ez az egész, mint engem. Újra ajkaim után kap, megcsókol, én meg megveszek érte...

- Ja, kinézem belõle. Vagy lehet, hogy Stafford azzal fenyegeti, hogy lefokoztatja, ha nem kúrja meg minden héten.

Szerencsére Andy... Griffin is kapcsol, megragadja a karom, és a legszélsõ Humveehoz húz, ahol aztán az ölébe ültet, és befogja a számat.

Rohadt közel vannak. Egész testem megfeszül az idegességtõl, és csak akkor veszek legközelebb levegõt, mikor az õrök eltakarodtak a környékrõl.

Én viszont egy cseppet sem tudok örülni ennek... Ez jelzésértékû volt. A francba, mit is képzeltem?! Hogy majd összejövök az egyik õrmesterrel, és happy end? Hogy mindenki elnézne fölötte, csak mert nekem úgy lenne a jó? Egy idióta barom vagyok. Régen megtanulhattam volna már, hogy az élet nem habostorta. És egyébként is... ezzel a pozíciónkat fenyegetnénk. Nem játszhatok Andy munkájával... mármint Griffin munkájával.

Igyekszem nem észrevenni csodálkozó, már-már döbbent tekintetét, amivel rám néz, mert szíven üt. Kurva élet, én is itt maradnék legszívesebben, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de... nem lehet. Az ilyesmi egyszerûen lehetetlen ilyen közegben...

Természetesen semmit nem aludtam az éjszaka, így úgy érzem magam, mint a mosott szar. Egész éjjel csak az õrmester járt a fejemben, nem tudtam elûzni az emlékeimet a történtekrõl... Francba, elég rágondolnom, és kész lennék felizgulni. Hülye, hülye, hülye fantázia! Egyszer sikerülne száz százalékig a józan eszemre hallgatnom...

A lehetõ legnagyobb ívben próbálom elkerülni Griffinék sátrát, fõleg, mikor már messzirõl kiszúrom, hogy a sátor elõtt ül. Nem nézek oda, nem nézek oda, nem nézek oda...

Rohadtélet. Legalább vette volna föl a pólóját, a francba is! Muszáj megnehezíteni a dolgomat?! Ráadásul olyan eszméletlenül édes, ahogy kézfejével megtörli csupa fogkrém képét. ...Na jó, ezek már tényleg durva gondolatok.

- Griffin? – irányítom pillantásomat határozottan a földre, még véletlenül se azokra a szexisen domborodó izmokra.

- De, hadnagy! – Lehalkítja a hangját. – A tegnap éjszakáról lenne szó.

Kikerülöm, és fotólépésben spurizok onnan. Vészesen közel volt, félmeztelenül... Nézett ez már valaha tükörbe? Tudja, hogy milyen kurva nehéz ellenállni ilyesminek? Vagy én vagyok végletesen meghülyülve?

Egész nap sikerül elkerülnöm. Néha a szemem sarkából megpillantom, de olyankor már pucolok is a közelbõl. Nem egyszer észreveszem viszont, mikor véletlenül találkozik a tekintetünk, hogy egészen... dühösen néz rám. Jó, ezen mondjuk illene nem csodálkoznom, hiszen tegnap éjjel ott hagytam...

De basszus, nem tehettem mást. Nem kockáztathatom, hogy kitegyék a szûrét a TGY-bõl. Vagy az enyémet. Vagy mindkettõnkét.

Kicsit megkönnyebbülök, mikor beszáll a nagy csoportba összegyûlt katonák közé, akik focizni készülnek. Én kivonom magam a forgalomból, az ilyen programok meg egészen estig el szoktak húzódni, úgyhogy tiszta a levegõ.

Mint késõbb kiderül, nekem is akad dolgom bõven. Miller már most megunta a semmittevést, az õ szavaival élve „végtelen ideje meresztjük itt a seggünket”, pedig még teljes 24 órája sem vagyunk a táborban. Legalábbis mi nem. Azt viszont már megfigyeltem, hogy a fickónak mindig leküzdhetetlen mehetnékje, vagy inkább küldhetnékje van, merthogy õ csak a parancsokat adja ki nekünk, mi elvégezzük a piszkos munkát, õ meg learatja a babérokat.

Mondjuk érthetõ. Mindenki szívesen zsebelné be elismerések, jelvények és kitüntetések sokaságát „seggmeresztésért”, nemde?

Mindenesetre már holnap délutánra szervezett egy razziát, a szükséges térképeket pedig valami csoda folytán azonnal kézhez is kaptuk. Woods megnyugtatott, hogy nyugodtan elvihetek minden nekiadott térképeket. Kösz, százados, hogy kidolgozhatom a lusta feje helyett a stratégiát. De így legalább nem csinálunk majd hülyeséget. Hacsak nem egy G, egy R, egy I, két F, még egy I és egy N alakjában húzom meg az útvonalakat... Ha-ha.

Sötétedésre már tele a fejem a tervekkel, útvonalakkal és stratégiákkal, a hátam zsibbad a térképekre hajlástól, a szemeim meg jojóznak a sok rajzolgatástól és térkép tanulmányozástól. Miller elképzelhetetlenül szerencsétlen helyet szúrta ki magának, így nem kevés idõmbe került, hogy a lehetõ legkisebbre csökkentsem a meglepetések kockázatát.

Kapott egy fülest, hogy nem is olyan messze van egy nagyobb falu, ami szinte tele van a fejünkre pályázó afgánokkal, ezt a helyet akarja holnap lerohanni. Ezzel eddig nincs is semmi probléma, de a falu alakja és elhelyezkedése nem egyszerû dolog. Tisztán látszik, hogy a helység nagyjából félkör alakú, ezt megint csak egyszerûbben ki lehetne védeni, de a másik oldalán egy bokros-erdõs rész – ami tökéletes búvóhelyként funkcionálhat – U alakúvá egészíti ki. Ennél jobb helyet el sem tudnék képzelni bekerítésre...

Igyekszem úgy elosztani a szakaszokat, hogy megfelelõ mennyiségû figyelem irányuljon minkét kinyúló szakaszra, valamint a hátunk mögé is, és legyen kinek elvégezni a falu lerohanását is. A védelemmel még így sem vagyok teljesen elégedett, mert nem száz százalékos, de kihoztam magamból a legjobbat, amit tudtam.

Ásítva lépek ki a sátramból, nulla alvás után ez a délután tényleg eléggé lefárasztott. Fogom a térképeket – az összes példányra rárajzoltam mindent –, és megcélzom a százados sátrát. Egy kivételével, amit magamnak tartok meg, mindet átadom neki, õ meg leplezetlenül örül neki, hogy szart sem kellett csinálnia. Mindegy.

Mielõtt visszatérnék a saját sátramba, hogy végre elájulhassak, elslattyogok a Humveenkig, hogy bekészítsem a térképeket másnapra. Gyorsan elpakolom õket az ülés alá, aztán megfordulok, és elindulok vissza.

Hogy aztán a következõ pillanatban a Humvee oldalára felkenve találjam magamat. Mi a...

Ahogy felmérném a helyzetet, egyenesen a legszebb kék szempárba bámulok a világon.

- Van egy rendezetlen ügyünk, Stafford hadnagy. Eddig szerencsésen menekült, de engem sem ejtettek a fejemre. – Elnyílt ajkaimon halk sóhaj szökik ki, ahogy ujjait a tarkómnál finoman a hajamba futtatja, hogy közelebb húzhasson lejjebb hajtott arcához. – De most...

És tényleg. Egész testével a kocsinak szorít, esélyem sincs a menekvésre.

- Griffin... – kezdem elhaló hangon, de a közelsége olyan hatással van rám, hogy menten elfelejtem, mit akartam mondani.

Nem bírom ki, egyszerûen nem tudom tartani magam. Megragadom a pólója elejét, magamhoz rántom, és megcsókolom. Elégedett morgással fogja szorosabbra ujjai ölelését a tarkómon, hogy így tartson magánál, miközben hevesen visszacsókol. Másik kezével a fejem mellett támaszkodik meg a Humveen, közben szándékosan egész testét az enyémhez szorítja. Tényleg az egészet. Mindenhol... Mindketten inkább kapkodjuk a levegõt, minthogy enyhítsünk a csók hevén.

Ahogy egy pillanatra résnyire nyitom a szemem, valahol a távolban, a táboron kívül apró villanást látok a sötétben, de ez a kis szikre is elég ahhoz, hogy úgy hasson rám, mintha felkapcsolták volna a sötétben a villanyt.

Minden maradék erõmet összeszedve, és kihasználva, hogy az õ figyelme is elterelõdött, zihálva lököm el magamtól.

- Már miért ne szabadna? - próbál meg újra közelebb lépni, de elslisszolok a Humvee oldalától.

- Nem helyes? Tökös hadnagynak ismertem meg, erre megfutamodik valamitõl, mert nem... helyes?

A tiédre gondoltam, felelem gondolatban, de nem szólalok meg, némán nézek rá. Puffogó, haragos sóhajjal mér végig, aztán sarkon fordul, és faképnél hagy.

Az éjjel történtek nem sokat segítettek az éjszakámon, csak a fáradtság miatt tudtam aludni néhány órát, de így is minimum fél doboz gyorsítóra lenne szükségem, ha élni akarnék. Ha fél dobozt nem is, de jó néhány szemet beveszek. Ma nem spórolhatok az energiával.

Délelõtt Woods ismerteti az emberekkel az aznapi feladatokat, terveket és stratégiát, de én nem jelenek meg a gyûlésen, mert már úgy is tudom, és nincs merszem Griffin elé kerülni. Na tessék, itt egy katona, aki halomra lõné az afgánokat, de be van szarva egy bizonyos személlyel való találkozástól... Gyönyörû.

Miután mindenki megette az ebédre való fejadagját, felszólítanak minket, hogy szedelõzködjünk. Senki nem késlekedik, így alig egy óra múlva már a Humveekban ülve robogunk ki a tábor kapuján.

Élesben még rosszabb a helyzet, mint gondoltam. A bokros-erdõs rész valójában egy olyan sûrû susnyás, hogy szinte ordít róla: ott rejtõznek valahol a mélyén. Az ég tudja csak, hányan lehetnek. De a mi szakaszunk a támadó szerepet tölti be, úgyhogy emiatt csak látatlanban kell aggódnom.

Mindenki elfoglalja a helyét, mi pedig készen állunk a roham megkezdésére, már csak a százados parancsára várunk. Hátrapillantok, Woods éppen felénk is tart.

A balunkon elterülõ sûrûbõl hangos kiáltással törnek elõ a pizsamások. Rengeteg pizsamás. A francba, ettõl féltem... Még szerencse, hogy az egyik legerõsebbeket állítottam arra a vonalra. Arra viszont még én sem számítok, hogy Woods feje üresebb, mint azt sejteni lehetne. Az idióta olyan parancsot ad, hogy még a számat is eltátom.

Ez megõrült, pontosan így fognak minket egyenesen hátba támadni. Egyértelmûen erre megy ki a játék, és ez a szerencsétlen most egyenesen a csapdájukba készül belesétálni.

- Nem lehet, százados – kiabálom túl a kezdõdõ fegyverropogást. – Majdnem biztos, hogy csapdába akarnak minket csalni, ha mindenki odavezényel, a faluból fognak minket hátulról támadni.

- Nem érdekelnek az összeesküvés elméletei, Stafford – dörren rám. Türelmetlenül int a hátam mögött várakozó embereimnek. – Gyerünk, menjenek már!

Fogamat csikorgatva nézem, ahogy a szakaszom engedelmesen a védekezés segítésére siet. Ennek nagyon rossz vége lesz. Woods még áldoz rám egy szúrós pillantást, aztán futólépésben távozik valahova az autója irányába. A szakaszom után sietek, mert muszáj, és segítek az erdõbõl támadó afgánok leszedésében.

Talán negyed órája lõhetjük a pizsamásokat, mikor rossz elõérzetem támad. Hátrapillantok, és azt kell látnom, hogy sajnos igazam lett. A kibaszott pizsamások hátulról készülnek támadni, és már jönnek is.

- Figyelem, hátulról is jönnek! – üvöltöm át a csatazajt, miközben sarkon fordulok, és mint eddig is hátrébbálló, az újonnan jötteket kezdem lõni.

Néhányan rögvest utánam fordulnak, hogy segítsenek leszedni a sunyikat, de egyelõre úgy néz ki, túl kevesen vagyunk rájuk. A francba...

Kitartóan lövöm õket, miközben egyre többen csatlakoznak be, és még az sem állít meg, hogy egy afgánok által leadott sorozat után valami belenyilall a jobb vállamba, valahol a kulcscsontom alatt. Biztos csak begörcsölt a fegyver tartásától.

Azt már viszont kezdem furcsállni, hogy furcsán zsibbadni kezd a jobb kezem, és a ravaszt is egyre nehezebben húzom meg. Mi van, beragadt? Aztán a szemem elõtt kissé elhomályosul a kép. Fura, nem emlékeztem, hogy köd lenne... Végül a világ hirtelen megbillen, és teljesen elsötétül.

Kurva ideges leszek, bár hányszor csak meglátom. Annyira… Mrrhh! Forr a vérem, mikor meglátom, hogy elkezdi kapkodni a lábait. Menekül, mikor meglát, menekül, ha nem lát meg. Úgy viselkedik, mint egy tinilány, aki beégett a publikum elõtt. Faszom, nincs kedvem ehhez a fogócskához! El foglak kapni, Stafford. És azt megkeserülöd.

Elvonulok, és focival vezetem le a feszültséget. A többiekre úgyis ráfér egy kis mozgás, én meg szívesen elpicsáznék valakit. Hát itt a lehetõség. Akkor állok ki csupán, mikor izomból sípcsonton rúgom Nelsont. Bocs, nem volt szándékos. Tatum pattog, hogy vadállat vagyok, így elhúzom a csíkot. Nem hiányzik egy bunyó. Másfajta érintkezésre vágyom… másvalakivel.

Este újból rám jön, hogy kefélhetnékem van. Iszonyúan kívánom Staffordot, és hiába verem ki, még azután is érzem a lüktetõ fájdalmat az ölemben. Nem bírom ki nélküle, muszáj éreznem õt. Ha kell, akkor… akkor… megerõszakolom!

Kiugrok az ágyamból, és elsietek a humveekig. Szívesen gondolkodnék, deee… nocsak, Stafford épp erre tart. Helyes, a földet bámulja, mint mindig. Remek! Elbújok az egyik kocsi mögé, megvárom, míg megkerüli a hadnagy a jármûvet, majd nemes egyszerûséggel elkapom, és a kocsi oldalához szorítom.

- Van egy rendezetlen ügyünk, Stafford hadnagy. Eddig szerencsésen menekült, de engem sem ejtettek a fejemre… De most...

A hajába túrok hátul, és közelebb húzom magamhoz. Érzem a leheletét, a szíve ritmusát. Látom, ahogy a pupillái kitágulnak, orrlyukain még több levegõ áramlik be. Csodás látvány vagy, hadnagy. Túl szép, hogy igaz legyél.

Elveszti az önuralmát, mohón az ajkaim után kap. Tudta, hogy vágysz rám, tegnap is vágytál, ma is ugyanúgy akarod! A pólómat markolva kapaszkodik belém, én pedig teljesen hozzá simulok. Nem menekülsz, hadnagy.

Mohón marcangoljuk egymás ajkát. Nem érdekel, hogy alig kapok levegõt, hogy folyik a nyálam. Szarok rá, bár tartana örökké ez a pillanat! Persze, amint erre gondolok, hirtelen elrántja a fejét. Ellök magától, arcán aggodalom ül, ajkai vöröslenek a fogaim nyomától.

Hogy micsoda?! Este a nevemet nyögöd, most pedig arról papolsz, hogy nem helyes?! Egy tömeggyilkos hadnagy mondja ezt nekem?!

- Nem helyes? Tökös hadnagynak ismertem meg, erre megfutamodik valamitõl, mert nem... helyes?

Nem válaszol. A hallgatás, beleegyezés. Hogy rohadnál meg, te utolsó féreg! Megremegek, legszívesebben felképelném. Jobb is, hogy még idejében sarkon fordulok, és elvágtatok onnan. Feldöntöm az utamba akadó, összes széket, dobozt, ládát. Belerúgok a sátor ponyváját tartó szegekbe is. Ilyen…. nincs!!!

Elmesélem neki mindazt, ami kettõnk között történt. A mentõakciót, a csókot a humveenál… a majdnem szexet és az újabb csókot. Wilson figyelmesen hallgat, majd mosolyogva megpaskolja az arcom.

Nem akarom magamnak beismerni… nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Igen, belezúgtam a hadnagyomba. Ezért védelmezem minden áron, és bántott meg annyira, hogy most látni sem akarom.

Másnap ugyanolyan dühös vagyok. Kurvára nem aludtam semmit, ott vertem a farkam a tábor szélén, és rugdaltam a köveket. Dögölj meg, Stafford a kurva rangoddal együtt!! Pedig hazavinnélek… igen, el magamhoz, és… még anyámnak is bemutatnálak! Apám tuti kitagadna, de leszarnám, ha Veled lehetnék. Alig ismerlek, mégis ilyen hatással vagy rám. De Neked a rangod fontosabb. Pedig a köztünk vibráló szenvedély nem mindennapi. Még sosem éreztem ilyet…

Reggel összetrombitálnak minket, ismertetik a megszállás részleteit. Sokszoros túlerõ, blablabla, falu, blablabla, nem érdekel, induljunk már! Talán ha lenyomok pár pizsamást, akkor jobban fogom érezni magam.

Ott már javában áll a buli. Az afgánok izgatottan lesnek minket, mi pedig hamarosan rájuk rontunk. Dirr-durr, csak úgy hullnak, mint a legyek. Élvezem, ahogy látom a vérüket kifröccsenni. Legszívesebben rájuk rontanék, és a puszta fogammal tépném fel a torkukat. Utálok dühösen harcba szállni, ilyenkor könnyen elvonják a figyelmem.

Woods az egyik szarban tocsogó csapat segítségére küld minket. Mi van? Jó, hogy nem már lõjük fejbe magunkat, elment ennek a maradék józan esze is? Staffordot keresem a tekintetemmel. Leszarom, hogy gyûlölöm, segítséget várok tõle. Nem hajszoltathatja halálba a csapatát. Be is szól a századosnak, de az ledorombolja. Fasza, azon kapom magam, hogy menetelünk a biztos halálba.

Wilsonnal fedezzük egymást, Matthews hátulról véd minket. Jó velük lenni, gyorsan reagálnak, jól céloznak, és sosem kérdeznek. Ölnek.

Épp levadásznám a legközelebb álló pizsamásokat, mikor látom, hogy Stafford testét vérgõz lengi körül. Mozdulatai egyre gyengébbek, majd összeesik. M… Mih?! Hadnagy?! JUSTIN?!

Félõrülten rohanok hozzá, nem érdekel, hány golyó süvít el a fülem mellett. Társaim követnek, szó nélkül védenek a kurva afgánoktól. Ijedten tapogatom végig a hadnagy testét. A ruhája lassan átázik a vérétõl, én pedig… én pedig kurvára tehetetlen vagyok! Csak markolom a felkarját, mintha azt várnám, hogy röhögve felül, sikerült átbasznia. Nem tesz ilyet. Fekszik, és… nem mozdul.

Felnézek rá, alig fogom fel, mit akarnak jelenteni a szavak. Wilson segít nekem, így hamarosan Stafforddal a karjaim közt rohanok a kocsik felé. A többiek fedeznek, míg kiérek, majd újból bevetik magukat a harc hevébe. Woods csodálkozva mered rám, ahogy lefektetem a hadnagyot az egyik kocsi hátsó ülésére.

- Na, ide figyeljen, maga féleszû barom! – ugrok ki hirtelen a humveeból, majd elindulok Woods felé.

Azt hiszem, nagyobbat öklelnék, mint egy felbõszült bika. Érzem, ahogy az erek kidagadnak a nyakamon, a szemeim vérben forognak. Kis híján elment az eszem.

- A halálba küldte a csapatomat… a csapatunkat! És ezek után azt meri mondani, hogy nem kár egy emberért?! Justin Stafford a hadsereg legjobb hadnagya!! És most ott fekszik a humvee hátsó ülésén a MAGA hibájából!! Ha bármi baja lesz… én esküszöm, hogy megfojtom magát!!

A körülöttünk állók, csak bámulnak, még maga Woods sem tud egy szót sem kinyögni. Fújtatok, alig kapok levegõt. A testemet a hideg rázza, nem bírok megnyugodni. Stafford véres testének képe lebeg a szemem elõtt. Tántorgok csupán, alig bírok észnél lenni. Még az épp megérkezõ orvost sem veszem észre.

A táborban vagyunk, már két nap is eltelt a csata óta. sok embert vesztettünk Woods baromsága miatt. Sajnos én is hülyeséget követtem el. A százados akármekkora pancser is, tiszteletlenül beszéltem vele. Pár perc múlva lesz a fegyelmim, de elõtte szerettem volna látni a hadnagyot.

Pár perc múlva Stafford valóban magához tér. Helyettem azonban Wilson van ott, õ felügyeli az állapotát a távollétemben.

- Héh, nyugi. Mindent elmondok, csak maradjon fekve, jó? – emeli fel a hüvelykujját Wilson.

A hadnagy lemondóan sóhajt, majd körbepillant. Kellõen magához tér, mikor Wilson nekifog a mesének.

- Nos… talán érzi is, hogy lelõtték. Két napja fekszik itt eszméletlenül. Woods baromsága miatt történt az egész. A keresztapa iszonyú dühös. Rengetegen megsérültek… és… sajnos meg is haltak.

- Majdnem nekiment Woodsnak, miután kihozta magát a csatatérrõl. De végül is, csak kiabált vele. Azt hittem, hogy a századoson meggyullad a nadrág. Andy teljesen bekattant.

Stafford megilletõdve mered Wilsonra, mint aki nem akarja elhinni, hogy mi történt.

- Andy? A fegyelmin. Kétlem, hogy baja lenne, a vezetõség túlságosan haragszik most Woodsra. Ne aggódjon, hadnagy. Pihenjen, majd szólok Andynek, hogy felébredt.

Zúgó fejjel kezdem érzékelni a külvilágot. Ezen kívül az egyetlen, amit érzek, az az, hogy a jobb vállam úgy lüktet és ég, ahogy van. Mi a franc...

- Tizedes? – Remek, igazán erõteljes hangom van. Kurvára fáj ez a szar... – Hol… ?

- Héh, nyugi. Mindent elmondok, csak maradjon fekve, jó? – próbál hatni rám Wilson, ahogy mocorogni kezdek.

Nagy sóhajjal egyezek bele, miután világossá válik, hogy bármennyire is szeretnék, egyelõre képtelen vagyok megerõltetõbb mozdulatokat tenni. Vagy egyáltalán a karomat fölemelni.

- Nos… - kezd bele Wilson – talán érzi is, hogy lelõtték. Két napja fekszik itt eszméletlenül. Woods baromsága miatt történt az egész. A keresztapa iszonyú dühös. Rengetegen megsérültek… és… sajnos meg is haltak.

Sorra fogom fel a dolgokat, tolulnak a kérdések a fejembe, de ahogy elhangzik az utolsó mondat, megáll bennem az ütõ. Meg is haltak. Szégyen, de engem most csak egyetlenegy név érdekel mindenképpen. Talán nem kéne kimondanom...

- Griffin? – Késõ, ráadásul a hangom rémült színe is megfelelõen árulkodó.

- Majdnem nekiment Woodsnak, miután kihozta magát a csatatérrõl. De végül is, csak kiabált vele. Azt hittem, hogy a századoson meggyullad a nadrág. Andy teljesen bekattant.

Tágra nyílt szemekkel pislogok a tizedesre. Az õrmester tényleg...? Mindezt csak miattam? Én meg fatális barom módjára viselkedtem vele, erre megint megment, aztán még egy elöljáróval is pöröl miattam. Muszáj látnom...

- Andy? A fegyelmin. Kétlem, hogy baja lenne, a vezetõség túlságosan haragszik most Woodsra. Ne aggódjon, hadnagy. Pihenjen, majd szólok Andynek, hogy felébredt.

Búcsút intve távozik a sátorból, magamra hagyva a gondolataimmal. Újra körbenézek, felmérem a terepet. Nem az orvosi sátorban vagyok – ami amolyan tábori kórház szerepet lát el –, hanem a sajátomban. Ez valószínûleg szerencsés is, tuti elöntené az agyamat a szar, ha látnom kéne, mekkora veszteséget okozott nekünk Woods baromsága. Megerõltetem magam, hogy meg tudjak mozdulni, bal kezemet felemelve lassan a jobb oldalamhoz vezetem, és végigtapogatom magam a vállam környékén. A szoros kötés a jobb vállamtól indul, betakarja a mellkasom jobb oldalát, és párszor teljesen a derekam köré van tekerve, hogy megfelelõen tartson. Összeszorítom a fogam, ahogy a mellkasom felsõ részéhez érek – megtaláltam a bemeneti sebet.

A francba, ha csak egy kicsit is arrébb állok, ezt biztos, hogy nem élem túl.

Ahogy újra felidézem Woods hülyeségét, rögvest eszembe jut az õrmester is. Na jó, lehet, hogy ez inkább csak egy találó ürügy arra, hogy miért gondolok megint rá, de akkor is... Remélem, semmi komolyabb következménye nem lesz a kirohanásának. Ha nem is elég Miller haragja Woods-szal szemben, én biztos, hogy szót emelek az érdekében, ha kell. Még akkor is, ha ez sérteni fogja a büszkeségét. Nem hagyok veszni egy ilyen kiváló õrmestert.

Nem sokkal késõbb meglátogat az orvos is. Eugene Steel, a tábori orvosunk, a legjobbak egyike, már otthon is sokat hallottam róla, úgyhogy semmi kétségem nincs a megfelelõ ellátással szemben. Megkérdezi, hogy érzem magam, közben ellenõrzi, hogy nem vérzett-e át a kötés. Utána én is faggatni kezdem a sérülésrõl, és megtudom, hogy tényleg nem sokon múlt. Ha a lövés egy kicsit lejjebb megy, a golyó egyenesen a tüdõmön megy át, amin a harc hevében nemigen tudtak volna segíteni, ha pedig még enyhén balra is, akkor a szívemet kapja el. Nos, ezen már nem kellett mit magyarázni.

Aztán felkészít a következõ egy-két hét viszontagságaira. A golyó ugyanis nem távozott magától, õ vette ki késõbb, mikor visszahoztak a táborba, az afgánok viszont meglehetõsen mocskos lõszereket használnak, aminek köszönhetõen némi fertõzés bejutott a szervezetembe. Ennek pedig egyenes következménye, hogy egy-két napon belül 99%, hogy jó néhány napra be fogok lázasodni. Remek.

A kezembe nyom egy pirulát, hogy vegyem be, elvileg fertõtlenítõ meg fájdalomcsillapító hatása van. Megköszönök neki mindent, aztán õ távozik.

A nap folyamán még sok látogatóm érkezik. Tatum, McCabe, Smith, Matthews, Nelson... Egyikük sem az, akire nekem szükségem van. Azon viszont kifejezetten meglepõdöm, mikor maga Miller alezredes toppan be a sátramba. Kicsit ciki, mivel mozdulni is alig tudok, így nem vagyok képes az illendõ üdvözlésre sem.

- Maradjon csak, hadnagy – int le, mikor meg akarok mozdulni. – Személyesen akartam megbizonyosodni róla, hogy jól van.

- Uram... – szólalok meg tétován. – Tényleg akkora a veszteségünk, mint mondják?

- Igen. – Miller komoran bólint. – Jelenleg a razziában résztvevõ katonáink 60%-át veszteségnek számíthatjuk, de ennek nagy része szerencsére csak sérült. De így is túl sokan estek el ahhoz képest, hogy senkinek sem szabadott volna. Szomorú tény viszont, hogy a sérültek között is akad, akit haza kell küldenünk, mert nem tudja folytatni a harcot. Nagyon úgy fest, hogy jókora utánpótlást kell igényelnünk.

Nagyot nyelek. Az én sérülésem sem valami egyszerû... Könnyen lehet, hogy engem is...

- Ne aggódjon, hadnagy – mosolyodik el hangom hallatán –, magát nem fenyegeti a hazaküldés veszélye. Bevallom, megfordult a fejemben, de maga az egyik legjobb hadnagy a zászlóaljban, ráadásul a szakasza hallani sem akar új hadnagyról. De persze, ha kérelmezi, hogy küldjük haza...

- Nem – jelentem ki határozottan. – A lehetõ leggyorsabban fel fogok épülni, és eszemben sincs hazamenni.

- Mindig öröm ilyesmit hallani egy sok dolgot megjárt katonától. Apropó, elbeszélgettem Woods századossal is... megpróbálta magára kenni az egész felfordulást.

Lehetetlen küldetésbe kényszeríti a csapatomat, lelövet, és után még én legyek a hibás?!

- Az lehet, viszont én megnéztem a maga terveit, és az az egyik legjobb stratégiát tartalmazza, amit valaha láttam. A százados a saját parancsát is magára akarta hárítani, de többen is igazolták azt az egyértelmû feltételezésemet, miszerint ez marhaság.

- Egyszerû szóbeli megrovás, elöljáróval szembeni tiszteletlenségért. Legszívesebben nem is indítottam volna meg az eljárást, mert érthetõ volt a viselkedése, de a tábornoknak az nem tetszett volna.

- Nekem viszont mennem kell. Örülök, hogy jobban van, hadnagy – áll föl a ládáról. A bejáratnál még visszafordul. – Ja! A doki üzeni, hogy hamarosan meglátogatja, és a láz veszélye miatt akar magával hozni valakit, hogy folyamatosan maga mellett legyen, amíg lábadozik. Azt kérdezte, van-e esetleg valaki, akihez ragaszkodna.

Úgy gondoltam, az õrmester lesz az utolsó, aki elvállalja, hogy mellettem legyen. Talán pont ezért döbbenek meg annyira, mikor Gene doki vele az oldalán jelenik meg a sátramban.

- Hogy érzi magát, hadnagy? – kérdezi, miközben lepakolja az orvosi cuccokat mellém. – Remélem, önnek is megfelel a választásom.

Zavarban pillantok az õrmesterre, aki furcsán néz vissza rám. Látom a szemében, hogy még mindig haragszik, de a harag mellé aggodalom is társul, ami megmelengeti a szívemet.

Griffin szótlanul leül az egyik láda tetejére, és csendben figyeli, míg a doki ügyködik. Fasza, a kötés természetesen átvérzett, ki kell cserélni... És nem elég, hogy az õrmester elõtt, még a segítségére is szükség van. Ez húzós lesz...

A két oldalamra térdelve segítenek felülni, aztán az õrmester feladata, hogy segítsen tartani a felsõtestem, meg kicsit felemelni a jobb karomat. Az elkövetkezendõ negyed óra valóságos kínszenvedés. Fel tudnék üvölteni, ahogy megmozdítom a jobb kezem, a lövés helyét mintha tüzes piszkavassal égetnék, a fájdalom pedig hamar továbbterjed. De ez nem elég... Ahol Griffin hozzámér, a bõröm egyszerre lángol fel és járja át a hideg az izgalomtól. A francba, hogy lehet rám ilyen hatással?!

Tudatosan kerülöm a pillantását, neki is éreznie kell, mit idéz elõ bennem, úgyhogy nincs az az isten, hogy ránézzek. Csendben tûrök, míg a doki letisztogatja a sebet, aztán újra betekeri a fél felsõtestemet. Ordítani tudnék, de katona vagyok, nem tehetem. Az õrmester ráadásul olyan gyengéden segít utána visszafeküdni, hogy a szívem is belesajdul. Miért... miért érzem ezeket a megmagyarázhatatlan dolgokat vele kapcsolatban?

Gene doki még belém diktál egy újabb tablettát, aztán összeszedi a holmiját, hogy távozzon.

- Pihenjen, hadnagy! Aludjon minél többet. Õrmester, figyeljen rá, és ha rosszul lenne, kövesse az utasításaimat.

Griffin bólint, a doki pedig távozik, behajtva maga mögött a sátor bejáratát. Ketten maradtunk...

A fegyelmin csak szóbeli rovást kaptam. Még jó, bebaszott volna, ha engem kibasznak, Woods meg járja az örömtáncot, miközben annyi ember halálát okozta. Kurva anyját, olyan lefitymáló vigyort eresztettem meg felé kifele menet, hogy majdnem nekem jött. Báááár tette volna, palacsintává lapítottam volna a kurva menyét fejét!

Wilson átkarolja a vállam, és elvezet a humveekhoz. Fura, mostanában egész sokat ülünk itt. Olyan csendes, és rohadtul nem zavar senki. Egyetlen kellemetlen emlék fûzõdik a helyhez, amit igyekszem elfelejteni. Stafforddal együtt.

Nem válaszolok rögtön. A szívem hatalmasat dobban, boldogság tölt el. Vége! Már azt hittem, meghalt, vagy ilyesmi. Képzelem, milyen fájdalmai lehetnek. Egyszer lõttek csak meg eddig, az is csak súrolta a derekam. Hát ülni nem tudtam, nemhogy enni vagy ilyesmi. Akkor mit érezhet szerencsétlen hadnagy. Mh…

- Látnod kellett volna az arcát, mikor benyögtem, hogy fegyelmin vagy – vigyorog rám Wilson.

- Kit érdekel – pattanok fel, majd hagyom faképnél a tizedest. A vérem õrült sebességgel száguldozik az ereimben. Hallom, ahogy lüktet a fülemben, alig bírok talpon maradni. Elönt a vágy, hogy meglátogassam a hadnagyot. Nagy léptekkel el is indulok a sátra felé, ám 20 méterrel elõtte lefékezek. Nem, nem megyek hozzá! A tudtomra adta, hogy nem akar engem. Kétszer is!

Estefelé a sátram elõtt ülök, és cigizek. Már kajáltam, így gondolkodva meredek a semmibe. Mióta Stafford kiugrott az ölembõl, gyakran csináltam ezt. Hányszor újraéltem a pillanatot, ahogy forró teste az enyémhez simul. Aztán képzeltem tovább. Vadul a földre döntöm, a haja csupa por lesz. Nem érdekli, a lapockámba kapaszkodva tárja szét a lábait, majd beléhatolok.

Nagyot nyelek, majd felkapom a fejem. Észre sem vettem, de a tábori doki dobog elõttem türelmetlenül.

Azzal elindul a hadnagy sátra felé. Bassza meg, mivel érdemeltem ezt ki?! Egész eddig faszán elkerültem, most meg… ?? Mintha a sors akarná így. Kurva jó!

Belépek a sátorba, pedig rohadtul nem akarok. Gyûlölöm Staffordot, semmi keresnivalóm itt. Talán az arcomon is látszik, hogy nemigen örülök az ittlétemnek. A hadnagy elkeseredett képe legalábbis errõl tanúskodni. Faszom, annyira szép még így elgyötörten is. Annyira… nem! Nem akarom õt!

Leülök az egyik ládára, majd szótlanul figyelem, ahogy a doki leszedi a kötést. Átvérzett teljesen. Hsz, az a seb fájhat, nem is akármennyire. Elég szerencsésnek mondhatja magát a hadnagy, hogy nem lett komolyabb baja. Nem mintha ez nem lenne épp elég probléma. A fürdést, evést, ivást, öltözködést tuti nem fogja tudni egyedül megcsinálni. Ezért vagyok itt én! Andy Jack Griffin, helyettes épolonõ, szolgálatra jelentkezik! Már csak egy csini miniszoknya kellene… pfh, szánalmas. Semmi közöm ehhez az emberhez, minek taperoljam akkor?!

A doki megkér, hogy segítsem felültetni Staffordot. Kelletlenül mellé térdelek, és óvatosan felültetem. Még most sem néz rám. Nincs benn annyi, hogy rám nézzen! rohadt szemét! Látom, fáj neki a kötözõsdi, így a lehetõ legnagyobb odafigyeléssel fektetem vissza. A doki kisétál, mi pedig egyedül maradunk. Bosszúsan figyelem a hadnagyot, majd hátat fordítok neki, és a bejáratot kezdem bámulni.

Percekig kussolunk, mikor is a hadnagy megszólal. Hangja kissé erõtlen, meggyötört.

Újra csend van, egy kis szellõ támad, ami hûsíti a testünket. Elkél a segítség, hiszen forrok az indulattól.

- Sajnálom, hogy magára kényszerítették ezt – hallom meg újból a hangját.

Újra csend, ez szinte már kínos. Talán nem mer megszólalni, hiszen úgyis tudja, csupán egyszavas választ kap tõlem. Nem csoda, látszik rajtam, hogy kurva mérges vagyok.

- Bocsásson meg, de… szomjas vagyok – nyögi halkan negyed óra kussolás után.

- Értem – morgom, majd felállok, és a dobozos gyümölcslevekhez sétálok. Beleszúrom a szívószálat, majd Stafford ágyához lépek. Letérdelek mellé, és a szájához tartom a vékony szívószálat.

Aprót bólint, arcán fájdalom jelei látszanak. Szerencsétlen, a végén még megsajnálom. Nem, Andy! Kibaszott Veled, utálnod kell!

Kucogva igyekszik nem megfulladni. Szem forgatva teszem le az üdítõs dobozt, majd finoman felültetem, és megpaskolom a hátát. A száján kifolyó almalé végigcsurog az állán, majd apró csöppökben a lepedõn köt ki.

Csillogó szemekkel néz fel rám, kissé mintha könnyes lenne a szeme. Szar dolog fulladozni, tudom én. Aprót bólint, majd a mellkasomra teszi a kezét.

A francba! Megremegek a saját nevem hallatán. Olyan, mintha hosszú ujjaival a szívemet markolná meg. Érzem, hogy egyre nehezebben lélegzek, egyre furább gondolatok fészkelik be magukat a fejembe.

- Megõrülök érted, Andy – suttogja, majd hozzám dõlve a fülem alá csókol.

Nagy szemekkel kapom felé a fejem. Az arca piros, a szemei szokatlanul csillognak. Megérintem a homlokát, és bizony a gyanúm beigazolódik. A hadnagy lázas.

- Feküdjön le, hadnagy – fektetem le óvatosan, ám bal kezével az enyém után nyúl.

- Baromságokat beszél, hadnagy. Lázas, félrebeszél. Igya meg a maradék üdítõjét, addig hozok egy vizes rongyot.

Azzal a kezébe nyomom a dobozkát, és elsietek. Egy lavórba hozok friss vizet, na meg egy rongyot. Gondosan áttörölgetem a testét, hogy lehûljön, majd a homlokára terítem a nedves ruhadarabot. Stafford nyögve hunyja le a szemeit, pokoli fájdalmai lehetnek. Tuti a nyüves afgán golyó mérgezett volt. Faszom, nem elég, hogy lelõtték, még ezzel is bajlódnia kell. Egyszer akadjon Woods a kezem közé, minimum a farkával tömöm be a száját!

Botrányos éjszakán vagyunk túl. A hadnagy végig félrebeszélt álmában, nyögött, rítt, ami kell. Karikás szemekkel vetem le a felsõm, fürdéshez készülõdök. Pucéran állok a hadnagy ágya mellett, mikor kinyitja a szemeit. Hirtelen XXLesek lesznek a golyóbisai, nem nagyon veszi le a szemeit az ölemrõl.

Megszoktam már, hogy meztelenül mászkálok a többiek elõtt. Az az icipici tényt viszont figyelmen kívül hagyom, hogy a hadnaggyal kicsit belsõségesebb viszonyba kerültem, mint a többiekkel.

Remek, már nem a keresztnevemen szólít. A láza lement. Legalábbis egyelõre.

- Nem tetszem, hadnagy? Pár napja pedig igenis úgy tûnt, hogy odáig van értem.

- Maga faképnél hagyott… kétszer is, hadnagy! – sziszegem. – Pedig fülig szerelmes vagyok magába. Nem tudom, hogyan, de így van. Jól hallotta, Stafford!

A hadnagy szaggatottan veszi a levegõt. Azt hiszem, sikerült teljesen lesokkolnom õt. Nem is baj, így nem ellenkezik, mikor vadul megcsókolom. A haját markolva harapdálom az ajkait, minden dühöm, tehetetlenségem, szomorúságom vegyítem ebbe a csókba. Persze nem megy el az eszem teljesen, nem mászok rá, hogy fájjon neki. Épphogy csak annyira vagyok durva, amennyibõl leszûri, komolyan beszélek.

Tekintetének egyértelmû mondanivalója egyenesen a szívembe fúródik. Aztán hátat is fordít nekem... A francba... De miért fáj ez nekem ennyire?

Legalább... legalább tenne úgy, mint akinek nem ekkora teher mellettem lenni. Tudom, hogy magamnak köszönhetem, de akkor is... rossz. Nagyon.

Aha, hát akkor nem beszélünk. Mondjuk eddig is a hátával kommunikáltam, de így legalább nem kell látnom az undort és a gyûlöletet a tekintetében. Kínos csend ereszkedik közénk, rám pedig hirtelen egyszerre tör rám a szomjúság és a hidegrázás. Nem csoda, az elõbb elég hideg szél kúszott a sátorba. Viszont... egyedül nem tudok inni.

Kelletlenül lép a sátorban álló italokhoz, felvesz egy doboz gyümölcslevet, beleszúrja a szívószálat, aztán letérdel mellém.

Finoman bólintok, de egy is belehasít a sebe fájdalom. Furcsán feszül, és a doki által adott tabletta ellenére rohadtul fáj, olyan, mintha lángolna a vállam. De nem csak a vállam, valahogy furcsán tüzel belülrõl a testem, mégis fázom.

Ahogy nem oda figyelek, éppen abban a pillanatban sikerül félrenyelnem, mikor az õrmester figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Igyekszem felköhögni a téves útra ment gyümölcslevet, de ez fekve csak még közelebb sodor a fulladásközeli állapotokhoz. Az én õrmesterem viszont megint megment, óvatosan felültet, és finoman megpaskolja a hátamat, a gyümölcslé pedig végre arra megy, amerre eddig is szerettem volna.

Felnézek rá, arcának minden apró részletében gyönyörködve. Bólintok, majd a mellkasára fektetem a kezem.

Érzem, hogy kissé megremeg a teste. Tenyerem alatt mintha hevesebben verne a szíve, légzése elnehezül. Istenem... Olyan csodálatos ember... És én elszúrtam vele mindent... Vajon jóvá tehetem még?

- Mit szeretne, hadnagy? – fordítja el a pillantását, hangja fájóan hideg.

Nekidõlök, teste még ruhán keresztül is kellemesen melegít, ahogy egyre jobban fázom. Megcsókolom a füle alatti részt, és reménykedem benne, hogy most már csak átölel, megcsókol, aztán minden úgy lesz majd, ahogy mi akarjuk... De õ ehelyett csak a homlokomra teszi a kezét, majd igyekszik visszanyomni az ágyba.

- Baromságokat beszél, hadnagy. Lázas, félrebeszél. Igya meg a maradék üdítõjét, addig hozok egy vizes rongyot.

A fejem egyre kótyagosabb. A kezembe nyomott dobozt is épphogy le tudom tenni anélkül, hogy felborulna, de inni nem iszom belõle, mert már nem kell. Most az a legzavaróbb, hogy a vállam lángokban áll, a testemmel együtt, mégis mintha egy kád jégkockában feküdnék. Ráz a hideg, fõleg ahogy az õrmester végigtörölget hideg vizes ronggyal. Ahogy a rongy a homlokomra kerül, egyszerre érzek kínt és megkönnyebbülést. Jól esik, hogy hût, de nem tudok nem felnyögni fájdalmamban, ahogy a vállamba újra és újra belehasít a fájdalom. Mintha tüzes tõrrel szurkálnák...

Reggel elkínzottan ébredek. Abból ítélve, hogy úgy érzem magam, mint akit bedobtak nagymosásra egy mosógépbe – de elõtte a vállán gondosan keresztülszúrtak egy karót – sejtem, hogy túl vagyok az elsõ lázrohamon. Basszus, remélem semmi hülyeséget nem csináltam...

Ezzel a gondolattal nyitom ki a szemeimet... hogy farkasszemet nézzek Griffin takaratlan ágyékával. Mi... Mi a... Mi a franc...

- Nem tetszem, hadnagy? Pár napja pedig igenis úgy tûnt, hogy odáig van értem.

A francba... Basszus, még el is pirulok. Mi a szent szar?! Katona vagyok, nem valami pisis szüzike. Hacsak nem az õrmester közelében vagyok...

A hajamba túr, amit annyira imádok, így fordítja maga felé a fejem. Nem, nem, nem gyengülök el...

- Maga faképnél hagyott… kétszer is, hadnagy! Pedig fülig szerelmes vagyok magába. Nem tudom, hogyan, de így van. Jól hallotta, Stafford!

Elképedve bámulok rá, még a levegõ is a torkomon akad. Szerelmes...? Belém?! Felfogni sincs idõm a gondolatot, vadul kap ajkaim után, hajamba markolva csókol meg. Az ajkaimat harapja, csókja durvaságában ott rejtõzik a dühe és az elkeseredettsége. Mindezt csak azért, mert... mert elutasítottam? De hát miatta tettem...

Bassza meg, mekkora barom vagyok. Ha tényleg... ha tényleg szeret, akkor a lehetõ legnagyobb marhaságot csináltam. Ha érte akarok valamit tenni, akkor nem elutasítom, hanem... engedelmeskedek saját vágyaimnak, és nem állok ellen az övéinek.

Õ viszont épp ezt a pillanatot választja, hogy elengedjen. Na, azt már nem! Felemelem mozdítható bal karom, tenyerem az arcára simítok, úgy húzom vissza magamhoz.

Látom, hogy elkerekednek a szemei meglepetésében, és már nyúlna is a homlokomhoz, de nem. Nem vagyok lázas, és nem engedem, hogy megnézze. Vagy legalábbis nem a kezével... Ezúttal én csókolom meg, majd az ajkaim hõmérsékletébõl eldöntheti, lázas vagyok-e, vagy nem. Csak ne tévessze össze az általa bennem gyújtott tüzet a beteg lázzal...

Szívem izgatottan kezd dobogni, mikor érzem, hogy kezdeti meglepetésén túllépve viszonozza a csókomat. Érzek benne némi félelmet is, valószínûleg arra vár, mikor lököm újra, de... nem akarom ellökni. Csókolni akarom, érezni...

A csók egyre mélyebb és szenvedélyesebb. Kezeim lecsúsznak izmos vállára, és érzem, hogy az egész teste megfeszül.. mintha attól próbálná visszafogni magát, hogy különösebben hozzám nyúljon. De.. én kívánom, akarom..! Ezen felbuzdulva akarok hirtelen felé mozdulni, de ez nagy hibának bizonyul, mert a sebemrõl kurvára megfeledkeztem. A fájdalom hirtelen hasít belé, nyilallva terjed szét a felsõtestem jobb oldalán. A testem ösztönösen fagy le, hogy megkíméljen mindenfajta mozgástól, az isteni csók megszakad, és a szenvedély ködét egy aggódó, gyönyörûen kék szempár váltja föl.

Félreérti, majdhogynem elnézést is kér, pedig egyáltalán nem arról van szó. Istenem, milyen gyomor remegtetõen hangzott az õ szájából!

- Eszedbe se jusson emiatt visszakozni – simítok végig az arcán. – Senki nem mondja olyan szépen, mint te...

- Nem – söpröm le a kezét, mert tényleg nem. – Soha többet ne magázz és hadnagyozz magunk között! – Már-már félõen suttogva szólalok meg, ezért véletlenül sem parancsnak hangzik, hanem kérésnek.

- Rendben.. Justin. – Nem tudom nem újra megcsókolni, de nem engedi, hogy sokáig elhúzzam. – De akkor cserébe ne húzz fel ennél is jobban... – jegyzi meg szelíd mosollyal.

Rögtön zavarba jövök. Basszus, tényleg... Õ még mindig meztelen, és mivel valamiért átöltözött, feltételezem, dolga lenne... Én meg itt feszítem a húrt. Ahj, kurva afgánok! Nektek is pont most kellett meglõni...

- De akkor most... – Nem is tudom, mit csináljak. Annyira szeretném folytatni, de így tehetetlen vagyok.

- Most megyek fürdeni – feleli egyszerûen, pedig nem nehéz kitalálni, hogy neki sem olyan egyszerû.

Mikor elhagyja a sátrat, sokáig elgondolkozva bámulok ki a fejembõl. Ez most... ez most vajon mi? Vagy mi lesz? Fogalmam sincs. Ezt... meg kell majd beszélnünk. Nem tudom mi ez, de határozottan jó.

Természetesen megint csak gondoltam, hogy simán átvészeljük a napot, és még beszélgetni is tudunk. Erre akkor kell rájönnöm, mikor kissé kótyagos fejjel ébredek, és érzem, hogy a testemet veríték borítja. Fasza, újabb lázálomból keltem...

Körülpillantok, de Andyt sehol nem látom. Andy... elmosolyodom magamban. Most valahogy olyan... természetes, hogy így emlegetem. A hideg vizes lavór ott van az ágy mellett, a rongy még a homlokomon. Megint gondoskodott rólam...

Alig telik el negyed óra, a sátor bejáratot takaró része elhúzódik, és belép Õ. Mikor látja, hogy ébren vagyok, mintha megkönnyebbülne. Mellém lép, és leguggol.

- Perpillanat egész jól. A seb még eléggé lüktet, de túlélem – mosolyodom el, bár elég erõtlenre sikeredik.

Gene doki hamarosan meg is érkezik. Újra végigcsináljuk a kötözéses ceremóniát, de most nem teszi rám rögtön az új kötést, hanem vissza kell feküdnöm, hogy ellenõrizhesse a sebet. Egy kicsit gyulladtnak látja, de csak annyira, amennyire azt várta is tõle. Kitisztogatja, lefertõtleníti, én meg a fogamat csikorgatom közben. Az újrakötözés csekélyebb fájdalma valóságos felüdülés. Ezúttal több pirulát is hagy ott, hogy ha újra belázasodnék – amire szerinte még számíthatunk egy-két alkalommal –, legyen mivel csillapítani. Egy külön tablettát már most be kell vennem, aztán a doki távozik is.

Az elsõ mosoly viszont szinte azon nyomban meg is jelenik az arcomon, ahogy az én õrmesterem végigsimít az arcomon. Kinyújtom fel a kezem.

Megcsókolom, ajkai és finom csókja azon nyomban elterelik a figyelmemet a fájdalmaimról. A csók után viszont megszólalok, nem akarom a következõ lázasodásig halogatni ezt.

Elhúzódok tõle, ennyi épp elég volt. El akarok menni innen. Minél távolabb akarok lenni tõle. Ha ez a sátor sarkát jelenti, akkor oda települök, de… ezt nem bírom! Utánam kap, az arcomat fogva pillant fel rám.

Hoppá, már megint lázas? Megilletõdve fognám meg a homlokát, ám nem hagyja, ezúttal õ csókol meg. Érzem a szenvedélyt, az elfojtott vágyat. Nem bírok ellenállni neki, viszonzom a csókot. Istenem, hadnagy!

Érzem, hogy mindketten egyre jobban kívánjuk a másikat. Csak igen nagy koncentráció árán tudom megállni, hogy ne rontsak ajtóstul a házba. Megfeszülve parancsolok megálljt magamnak, mikor a vállaimra simít a kezeivel. Meg akarom kapni! Le akarom tépni a nadrágját, és szeretkezni akarok vele! Azt hiszem, az érzés kölcsönös, hirtelen moccan, majd teljesen lefagy. Picsába, Justin! Ijedten húzódok el tõle, arca fájdalmas vicsorba torzul, majd látom, ahogy próbálja elkendõzni a fájdalmát. Azt már nem, így biztos, hogy nem fogjuk csinálni.

Picsába, észre sem vettem! Beharapom a számat, most rohadtul szégyellem magam.

- Eszedbe se jusson emiatt visszakozni – simít végig az arcomon. – Senki nem mondja olyan szépen, mint te...

- Nem – tolja el a kezem. – Soha többet ne magázz és hadnagyozz magunk között!

- Rendben.. Justin – felelem, majd viszonzom a csókját. – De akkor cserébe ne húzz fel ennél is jobban... – simítok végig az arcán.

Egen, még mindig pucér vagyok, errõl az alapvetõen jelentéktelen, hangyányi tényrõl megfeledkeztem.

Rohadt nehéz egy ilyen pasit itt hagyni, de nekem is megvannak a kötelességeim. Nem tehetem folyton azt, ami jól esik. Na, meg jót fog tenni az a kis víz, fejben meg helyre tudom majd tenni a dolgokat. Ah, kurvára nem ártana.

Justinnak egész éjjel láza volt, alig gyõztem borogatni. Picsába, szerencsétlen, olyan marhaságokat mondott, hogy már röhögni sem voltam képes rajta. A bátyját szólongatta, félelmetes volt. Mintha megszállta volna valami.

Reggelre elhúzok a dokihoz, leadom a jelentést, ahogy kérte. Minden nap egy rövid beszámoló a hadnagy állapotáról. Azt persze nem közölhetem, hogy bazijól csókol, és úgy képes cirógatni, hogy majd elolvadok. Egyszerû, vázlatos jelentést írok. Láz? Van. Alvás? Egész éjjel. Folyadékigény? Kicsit több a kelleténél. Hányás? Nincs. Lázgörcs? Még nem volt. Remélem, hogy nem is lesz. Akkor lennék csak igazán beszarva.

A dokitól visszafele azon morfondírozok, hogy hogy tudnám felébreszteni. Nincs szívem felrázni. Talán, ha megcsókolnám. Ah, de az olyan nyálas. A sátorba belépvén látom, hogy már ébren van. Huh, megkímélhetem magam a feladattól. Zsír!

- Perpillanat egész jól. A seb még eléggé lüktet, de túlélem – mosolyog rám erõtlenül.

A doki megérkezik, megvizsgálja Justint. Kirakja az újabb pirulaadagot az egyik ládára, aztán újrakötözzük a hadnagyot. Látom rajta, hogy fáj neki, de derekasan helyt áll. Igen, ilyen egy igazi férfi. Egy igazi vezetõ. Példaértékû magatartásával bizonyítja, hogy tökéletes hadnagy számunkra. Na, meg partner… de az már csak rám tartozik.

Ajkaival mohón kap az enyémeim után, vékony ujjaival beleszánt a hajamba. Mh, nagyon jól csókol. A gyomrom bizsereg tõle. Fura, de a legelsõ csókom óta nem éreztem ilyet. Lassan elhúzza a fejét, majd csillogó, kék szemeit rám emeli.

- Vagy úgy – sóhajtok fel. – Nos, mint már mondtam, beléd estem, mint egy vak tetõfedõ.

- Azt hiszem… ha normális körülmények között lennénk, megkérdezném tõled, hogy járnál-e velem – sütöm le a szemeimet.

Fura, de borzasztóan kínosan érint a kérdés. Nem szeretek semmit megmagyarázni. Úgyis… jön minden magától, azt meg érzi az ember.

- Háth… akkor nincs mese. Justin Stafford, hajlandó vagy járni velem? – nyújtom felé a kezem színpadiasan.

Mindketten mosolygunk, sugárzunk a boldogságtól. Istenem, csak Te tudod, mikor éreztem ezt utoljára. Talán, mikor megházasodtam. Nem, az ehhez nem fogható. Valami marha nagy boldogságot érzek. Minden olyan fennkölt, emelkedett. És kurvára nem mû.

Nem mondok rá semmit, csak örülni tudok, ha tényleg így gondolja. Mosolyogva hajolok a vállához, és csókolok rá, majd apró puszikkal haladok fel a nyakán, végül az arcára is nyomok egyet. Justin az az ember, akivel egyszerûen nem tudok betelni. A nap minden percében babusgatnám, pedig nem szeretem a nyálas dolgokat. De vele… olyan… jó.

Pár nap alatt annyira felgyógyul a hadnagy, hogy különösebb fájdalom nélkül tud ülni. Ketten vagyunk a sátrában, az ágya szélén ülök, és az oldalát simogatom. Lágy csókokat hintek a bal oldali vállára, mire õ mosolyogva a hajamba túr.

Halkan felnevetek, majd mosolyogva megcsókolom. Végre boldog vagyok, hogy ilyen közel ülhetek hozzá, és akkor csikarok ki belõle akármit, amikor csak akarom.

- Este bebújhatnál mellém. Csak egy egész kicsit – mormogja az ajkaimra, miután megszakította a csókot.

Hát… igen… a tegnap este… bepréseltem magam Justin mellé, úgy kezdtünk el beszélgetni. A kezeink közben vándorútra indultak, majd azon kaptuk magunkat, hogy a piros jelzésû veszélyzónában cirógatjuk egymást. Kurva nehéz volt megállnom, hogy ne simuljak hozzá, miután elhúzódtam. A forró test lágy pulzálása mellettem… ah… önmagában is kibaszottul izgató.

- Ígérem, ha meggyógyultál, annyit bújunk össze, amennyit csak akarsz – csókolom homlokon.

Kissé mintha más lennék. Sosem szoktam ilyen lenni másokkal, most mégis… olyan jó így viselkedni. Természetes, hogy elõzékeny vagyok vele, hogy kész vagyok teljesíteni bármilyen kívánságát. Nem kell azon morfondíroznom, hogy mit tegyek a jókedv érdekében. Valahogy… magától jön.

A menés már megy, igaz segítséggel. Élvezem, ahogy a karomba kapaszkodik, és úgy bukdácsol, hogy a lehetõ legkevesebbet mozgassa a jobb felét. A közelségem megnyugtató számára, magabiztosabban mozog, mintha egyedül kéne járnia.

- Ennyi elég lesz mára, jó? – fordulok meg, és vezetem vissza a sátrába.

Egy kis friss levegõ nem árt neki, ezért vállaltam, hogy kisebb sétákra viszem õt.

- Jóóó! De semmi kedvem focizni. Inkább idehívom Wilsont a közelbe. De nem hagylak sokáig egyedül.

Mélyet sóhajtva tapogatja meg a sebhelyét, majd dõl neki az ágy rögtönzött háttámlájának. Felpakoltam oda pár nagyobb ládát, hogy kipárnázva neki tudjon dõlni, ha akar.

- Akkor megyek – bólintok, majd felegyenesedek, ám a hadnagy a kezem után kap.

Szalutálok, majd sietõsen elhagyom a sátrat. Fura egy manusz ez a hadnagy. Elõször azt hinnéd, egy faszarcú kezdõ, aztán bebizonyítja, hogy kurva jó hadnagy, aztán kiderül, hogy beindul, ha a nevét morgom. Eh, nem szokványos fazon, annyi szent, de megõrülök érte.

- Nocsak, a kalitkából szabadult madár – tárja szét a karjait Wilson, ahogy elé toppanok.

- Dehogy! Asszem’… járunk… vagy valami olyasmi – vakarom meg a tarkóm.

- Tudooom – rázom meg a fejem, majd ülök le a humveek farához, miután odaértünk.

- Jól, már járni is tud, bár elég érdekesen. A sebe fáj, gyógyszert is szed, de a lázrohamok elmúltak.

- Ezt figyeld! A doki sátrából csórtam, azt mondják, ha megiszod, beállsz tõle.

Mindketten lehúzzuk a fura ízû folyadékot, majd fintorogva eldobjuk az üvegeket.

Értetlenül pislogok rá, nem értem, mi a jó abban, hogy ez a szar végigmarja a torkomat. Mindegy. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elindulok vissza Justinhoz. Menet közben egyre furcsábban kezdem érezni magam. Sajnos a várt hatás elmaradt, helyette borzasztó hányingerem támad. Picsába, Andy, mekkora barom vagy!

Lassan megfordulok, magával Millerrel nézek farkasszemet. Woods is vele van, meg pár hadnagy. Szalutálok, majd a hasamat fogva próbálom kihúzni magam.

- Érth… urh… - érzem, ahogy felbucskázik a torkomon a cucc, de még idõben le tudom nyelni.

Tang, a gyomrom ûrtartalma Woods lábaira kerül. A százados lefagy, akár a windows, Miller pedig belül a szájába harap, nehogy elmosolyodjon. A körülöttünk állók is mind a szájuk elé kapják a kezüket, bár jobban örülnék én annak a röhögõ hullámnak, mint ennek a csendnek. Justin épp kilép a sátorból, hatalmas szemekkel nézi, ahogy görnyedten állok Woods… hm… mûsoros lábai elõtt. Kicsit gáz csak. Arra pedig gondolni sem merek, hogy ezután mit fogok kapni…

- Vagy úgy –sóhajt. – Nos, mint már mondtam, beléd estem, mint egy vak tetõfedõ – feleli, amit nem tudok megállni mosolygás nélkül.

- Azt hiszem… ha normális körülmények között lennénk, megkérdezném tõled, hogy járnál-e velem – mondja szemlesütve.

Úgy tûnik, kínosan érzi magát a kérdéseimtõl, de... egyszerûen ennivaló így, és egyébként is, tényleg tudni szeretném.

- Ó, hogyne, Andy Jack Griffin – csúsztatom ujjaimat a színpadiasan felém nyújtott tenyerébe.

Szinte... fel sem tudom fogni, mi ez az egész. Sugárzó mosollyal nézünk egymásra, és amikor a szemébe nézek, abba a gyönyörû kék szempárba, azt látom benne, amit mindig is szerettem volna. Hogy ugyanazok az érzések tükrözõdjenek vissza a másik szemében, mint amit bennem is tombolnak... És most megtörténik. Azt hiszem, ez a határtalan, végtelen boldogság.

Újra elmosolyodik, majd a vállamhoz hajol, hogy megcsókolja a bõrömet. Mosolyogva, lehunyt szemekkel élvezem, ahogy utána apró puszikkal indul el felfelé a nyakamon, egészen az arcomig, bár utána egy csókot is bezsebelek. Nem is értem, miért álltam ellen eddig... mikor pontosan erre vágytam. Mindig, de mióta õt megismertem, pláne. Az érzéseink pedig elég erõsek ahhoz, hogy a saját érdekünkben tudjuk tartani magunkat, azaz, hogy illetékteleneknek ne jusson tudomására a dolog – gondolok itt Woods talpnyalóira, akik bármire képesek lennének, hogy a kedves századosuk kedvére tegyenek.

Bár... az még mindig aggaszt egy picit, hogy mi lesz, ha hazamegyünk. Mármint... a családjával.

Néhány nappal késõbb már ott tartok, hogy képes vagyok ülni úgy, hogy ne fájjon nagyon, ráadásul a felüléshez is csak kis segítség kell, amit Andytõl maradéktalanul meg is kapok. És, lássuk be, így minden sokkal kellemesebb, hiszen most, hogy már jobban vagyok, sokkal közelebb lehetünk egymáshoz.

Néha túl közel is... Mint például egyik este, mikor befeküdt mellém... Nos, a kezeink elég merészen vándoroltak, és sikerült oda jutnunk, hogy csak igen nagy nehézségek árán tudjuk magunkat leállítani. Basszus... meg fogok õrülni.

Másnap is el vagyok kényeztetve. Az ágyam szélén ülve csókolgatja lágyan a vállamat, miközben finoman simogatja az oldalamat. Mosolyogva túrok a hajába, imádom.

- Persze, mint tegnap, igaz? – kérdez vissza szelíden. – Ígérem, ha meggyógyultál, annyit bújunk össze, amennyit csak akarsz – csókolja meg a homlokom.

Finom csókot nyom az orromra, majd fejét az enyémre hajtja. Ezért is imádok annyira vele lenni, semmit nem kell tennünk azért, hogy teljes legyen köztünk az összhang.

A gyomrom bizseregni, a szívem pedig hevesen dobogni kezd. Tudom, mondta már, hogy belém esett, de... de így, hogy kimondta... Olyan hihetetlenül gyönyörûen hangzik. Egyetlen, egyszerû szó, mégis felér egy egész élet értelmével, ha õ mondja nekem. Ráadásul... határozottan biztos vagyok benne, hogy nem egyoldalú.

Nem sokkal késõbb már felkelni és menni is sikerül, persze csak Andy segítségével. Jó, hogy ott van velem, sokkal több magabiztosságot ad, hogy belé kapaszkodhatok, miközben igyekszem nem túl sokat mozgatni a felsõtestem jobb felét, mintha egyedül kellene szenvednem.

- Ennyi elég lesz mára, jó? – kérdezi megfordulva egyik sétánk alkalmával.

Bingó, akkor ma kicsit kirugdosom, mielõtt szó éri a ház elejét, hogy teljesen kisajátítom. Még ha legszívesebben meg is tenném... de nem vagyok önzõ.

- Jóóó! De semmi kedvem focizni. Inkább idehívom Wilsont a közelbe. De nem hagylak sokáig egyedül.

Tudom, hogy igaza van. Sóhajtva tapogatom meg a sebet a vállamon, most már igazán vége lehetne ennek a szarságnak. Lenne... khm... dolgom. Nekidõlök az ágy rögtönzött támlájának, amit Andy csinált nekem néhány ládából meg párnából.

A szívem újra hevesen dobogni kezd, mint aki nem tudja megszokni, hogy ez tényleg így lehet. Mosolyogva, boldogan csókolom meg.

Elégedetten dõlök vissza, aztán intek neki, hogy menjen, mire szalutálva hagyja el a sátrat. Mosolyogva rázom a fejem. Hihetetlen ez a férfi... és hogy viszont szeret, az még inkább. De így van, és ez engem mérhetetlenül boldoggá tesz.

Egy kicsit el is bóbiskolhattam, szemeim hirtelen pattannak fel, ahogy valaki mintha Andy szólítaná. Körülnézek, de még nincs a sátorban. Álmodtam volna..? Nem tudom, de a sátor elõl hangokat hallok. Homlokráncolva igyekszem hallgatózni, mert mintha Andy hangját hallanám. De amikor ehhez csatlakozik Woods idegesítõ ugatása is, rögtön mozdulok, és a még fennmaradó fájdalomtól kissé fintorogva fölkelek az ágyból. Egész jól megy az út a sátor bejáratáig, ott meg meg tudok támaszkodni a bal kezemmel, úgyhogy kilépek...

A látványtól nem tudom, hogy röhögni vagy aggódni kezdjek-e elõbb. Amit elõször megpillantok, az ugyanis Andy és Woods párosa... miszerint Andy görnyedten áll Woods elõtt, akinek... hát, szépen le van bulizva a lába. Mellettük ott áll Miller is, aki a száját harapva igyekszik megállni vigyorgás nélkül, meg néhány hadnagy, akik a röhögésüket próbálják elfojtani.

- Griffin, mégis hogy képzeli...? – kezdené üvöltve a százados, de közbevágok.

Mindenki meglepve kapja felém a fejét – hát na, rajtunk kívül nem sokan tudják, hogy már jobban vagyok –, köztük Andy is, meglehetõsen kótyagos tekintettel. Mi a fene lehet vele?

- Igen, én – felelek fagyosan. – Megtenné, hogy nem üvöltözik az õrmesterrel, mikor láthatóan meglehetõsen rosszul van? Inkább segíthetne neki.

- Segíteni?! – kérdez vissza Woods úgy, mintha arra kértem volna, rohangáljon meztelenül.

- Még szép. Akár hiszi, akár nem, az elöljárók feladata nem csak a parancsolgatás, felelõsséggel tartoznak a beosztottakért. Adott esetben akár segítséget is kötelesek vagyunk nyújtani – világosítom fel.

- Sajnálom, uram, de mint ahogy azt nagyon is jól tudja, én erre jelen állapotban egyelõre képtelen vagyok – jegyzem meg szúrósan.

Miller most már nyíltan vigyorog a háttérben, némely hadnagy viszont elképedve bámul rám, hogy hogy merészelek így beszélni egy századossal. Hiába, õk valószínûleg nem tudják Woodsról azt, amit mi.

- Hogy merészel ilyen hangot megütni a századossal szemben, Stafford? – sipákolja Woods talpnyaló hadnagya, Petersen.

- Maga viszont nem rangomon felüli, úgyhogy ne kérjen rajtam számon semmit – vetek rá egy megsemmisítõ pillantást, majd visszafordulok kedvenc századosomhoz. – Szóval, Woods százados, volna olyan szíves, és bekísérné a sátramba Griffin õrmestert, hogy segíthessek neki?

Vetek egy feltûnõ pillantást meglehetõsen visszataszítóan festõ lábára, és látványosan elfintorodom.

- Nem, inkább vizet hozzon, kérem. Majd Petersen segít az õrmesternek. Igaz, hadnagy? – mosolygok rá negédesen.

Páran már el is röhögik magukat, de se Woods se Petersen nem mozdul, csak döbbenten bámulnak.

- Woods, Petersen, megkérték magukat valamire – szólal meg hirtelen Miller.

Fél óra múlva Miller távolodó röhögésétõl kísérve merítek egy poharat a vödör kellemesen hideg vízbe, és nyújtom át Andynek a sátramban. Van egy üres vödör is, hogy rendesen meg tudjon mosakodni, meg az arcát is megmoshassa.

- Szóval, elárulod, mi történt? – faggatom közben aggódva. – Csak rosszul lettél, vagy beteg vagy?

Némán rázza a fejét, miközben kiöblíti a száját, aztán a fogkeféért nyúl.

- Azért annyira õ sem ronda – jegyzem meg értetlenül, mire fáradtan felnevet.

Õ is szélesen elvigyorodik, aztán a habot az üres vödörbe köpi, és fogkefe nélkül válaszol.

- Hozott a dokitól valami gyógyszert. Azt mondta, kicsit elvarázsol, de hát... nem az lett a vége – magyarázza.

Kicsit mintha félve sandítana rám, gondolom azt hiszi, majd megharagszom érte. Édes..

Alig látható megkönnyebbüléssel mosolyog vissza. Megmossa az arcát is, és végül elégedetten sóhajtva kel föl a vödrök mellõl, hogy aztán kivigye õket. Visszatérve próbál magára szigorú arckifejezést erõltetni, nem is olyan rosszul, de én azért átlátok rajta.

- Most pedig irány az ágy, hadnagy, és érezze magát lecseszve, amiért egyáltalán kikelt belõle.

Elnevetem magam, de hagyom, hogy gyengéden lenyomjon az ágy szélére. Kis helyezkedéssel csakhamar ismét a támlának dõlve ülök kényelmesen.

- Bocsánat, hogy menteni akartam a kedvenc õrmesterem seggét – kacsintok rá.

Elmosolyodik, aztán finoman, de annál hosszabban megcsókol. A gyomromban megindul a kellemesen bizsergetõ érzés, ujjaimat a hajába futtatom a tarkójánál. És hát... a csók kicsit jobban elfajul a tervezettnél. Csakhamar olyannyira elmélyül, hogy már nem pusztán az érzelmeink vannak benne, hanem lángoló szenvedélytõl fûtött. Ujjaim már nem finoman cirógatják a tarkóját, hanem követelõzõn markolnak a hajába, õ pedig izgatóan harapdálja az ajkaimat. Megõrülök érte...

Pár perccel késõbb már meglehetõsen izgató helyzetben vagyunk. Fölém térdel az ágyra, a testünk összesimul – de még így is figyel arra, hogy a jobb vállamat elkerülje –, így csókoljuk egymást tovább vadul, szenvedélyesen. A levegõ izzik körülöttünk, Andy a hasamat és a bal oldalamat simogatja izgatóan, az én ujjaim pedig bekúsznak a pólója alá, hogy felfedezzék az izmos felsõtestet. Egyre gyorsabban kapkodjuk a levegõt, és tudom, hogy nem fogom kibírni, hogy megint ne tegyünk semmit.

Ujjaim gyengéden simítanak végig mellkasán és hasfalán, aztán a nadrágjánál megállnak.

- Justin – zihálja, ahogy elkezdem kigombolni a nadrágot. – Mit csinálsz?

Hamar kiszabadítom férfiasságát a nadrág fogságából, aztán vele együtt sóhajtok fel, ahogy ujjaimat köré kulcsolom. Forrón, betonkeményen lüktet a kezemben, enyhülésért áhítozva.

Fejét a nyakam hajlatába ejti, hangosan zihál, én pedig ajkamba harapva kezdem kényeztetni. Rekedten nyögök fel, mikor fejét kissé elfordítva a nyakamat kezdi kóstolgatni, szememet lehunyva döntöm oldalra a fejem, hogy jobban hozzáférjen, közben egy kicsit sem lassítok a kezem mozgásán, csak növelem a tempót. Néha fel-felnyög, amibe beleborzongok, olyan jó hallani, pláne mikor a nevemet kántálja érzékien.

Hajamba markolva feszíti hátra a fejem, hogy a torkomat is megkóstolhassa, mire hangosan nyögök fel, és kezemet még gyorsabban mozgatom. Másik kezével erõsen szorítja az ágy szélét, majd visszahúzza a fejem, hogy ajkaim után kaphasson. Vadul csókoljuk egymást, ajkamat és nyelvemet is harapdálja, és csak akkor enged el, mikor már nagyon közel jár. Így is csak milliméterekre van egymástól az arcunk, ajkaimon érzem ziháló lélegzetvételét. Végül teste egészében megfeszül, és hangos nyögéssel élvez el.

Arcát újra a nyakamhoz rejti, zihálva szuszog a bõrömbe. Szerelmes mosoly kúszik az arcomra, gyengéden simítom végig izmos hátát.

Hoppá-hoppá, talán meglepõ, hogy a hadnagy él, igaz? Heh, nincs mit csodálkozni, hiszen én kezelem. Khm, mindenhogy.

- Igen, én – sziszegi. – Megtenné, hogy nem üvöltözik az õrmesterrel, mikor láthatóan meglehetõsen rosszul van? Inkább segíthetne neki.

A jelenlévõk csak ámulnak. Micsoda erõ, micsoda férfiasság. Én is csak gyõzöm felkaparni az állam a padlóról!

- Sajnálom, uram, de mint ahogy azt nagyon is jól tudja, én erre jelen állapotban egyelõre képtelen vagyok – célozgat nem is enyhén Justin.

Tyuhuhúh, ez még Millernél is betalál. Leplezetlenül vigyorog, a többiek viszont nagy szemekkel bámulnak az én merész hadnagyomra. Ezt kapd ki Woods. Úgy ég a fejed, hogy még a hányás is megszárad a gatyádon. Ch, lúzer.

- Hogy merészel ilyen hangot megütni a századossal szemben, Stafford? – visítja Petersen.

Woodsnál jobban csak ezt a köcsög seggnyalót rühellem jobban. Egyszer baszná agyon valami elektromos kütyü, szívesen megnézném, ahol kisül a szeme.

- Maga viszont nem rangomon felüli, úgyhogy ne kérjen rajtam számon semmit – vakkantja Justin ingerülten. – Szóval, Woods százados, volna olyan szíves, és bekísérné a sátramba Griffin õrmestert, hogy segíthessek neki?

- Nem, inkább vizet hozzon, kérem. Majd Petersen segít az õrmesternek. Igaz, hadnagy?

Itt majdnem mindenki felröhög, nagyon tetszik nekik Justin modora. Ilyen arcok kellenek a seregbe, nem olyan pöcshuszárok, mint ez a Woods, meg a bandája.

- Woods, Petersen, megkérték magukat valamire – szólal meg hirtelen Miller.

Kicsit megijedtem, hogy megint fegyelmit kapok, de ez egész jól sült el. Igaz, azt hittem, Justin kap valamit, amiért kicsit csípõsen fogalmazott Miller jelenlétében, de Woods ez egyszer kurvára megérdemelte, amit kapott.

Justinnál ülök, és épp a számat öblögetem, mikor a hadnagy fürkészõen végignéz rajtam. Félek, hogy le fog baszni, amiért hülye voltam. Végül is igaza lenne.

- Szóval, elárulod, mi történt? – kérdi aggodalmas hangon. – Csak rosszul lettél, vagy beteg vagy?

Megrázom a fejem, majd öblögetek, és a fogkefém után kapok. Borzasztó szar íze van a számnak.

Annyira édes, csilingelõ a hangja, hogy nem bírom megállni mosolygás nélkül.

- Hozott a dokitól valami gyógyszert. Azt mondta, kicsit elvarázsol, de hát... nem az lett a vége – húzom fel a vállaimat.

Huh, semmi lebaszás, még a sarokba sem kell állnom. Ez tetszik.Megmosakszom, majd kiviszem a vödröket. Odakint szigorúra rendezem az ábrázatom, úgy érzem, meg kell nevelnem az én engedetlen hadnagyomat. Bezonyám!

- Most pedig irány az ágy, hadnagy, és érezze magát lecseszve, amiért egyáltalán kikelt belõle – vakkantom, miután beléptem a sátorba.

Még azután is nevet, hogy lenyomtam õt az ágyra. Olyan jó érzés hozzáérni. Mintha napról napra selymesebb lenne a bõre, és percrõl percre szépülne meg. Lehet ezt még fokozni? Aligha.

- Bocsánat, hogy menteni akartam a kedvenc õrmesterem seggét – kacsint rám.

Te kis dög, ezek után még kacérkodsz is velem? Legszívesebben leteperném, és vadul harapdálnám, hogy kifejezzem ellenérzésemet az utolsó mondatával kapcsolatban, ám ehelyett csak finoman megcsókolom. Az illata elbódít teljesen, édes méregként járja át a tüdõmet. Finom ujjaival a tarkómra simít. Kiráz tõle a hideg, imádom, ha a tarkómat, a nyakamat, vagy a hátamat babrálják. Akkor olyan fura érzésem támad.

Lassacskán érzem, hogy felmegy bennem a pumpa. Fõleg a nadrágomban lezajló, biológiai folyamatokra értem ezt. Egyre kevésbé bírok ellenállni a hadnagy csábításának. Túlságosan kiismert az elmúlt idõszakban, pontosan tudja, hová nyúljon, ha el akar érni valamit. Á, momentán épp a nadrágom környékén lebzsel.

Istenem, ez a kölyök egyszer a sírba visz. Bárki beléphet, és aahh, picsába! Érzem, ahogy kiszabadít a nadrágom börtönébõl, és az ujjait körém kulcsolja. Teljes testemben remegek. Köszönhetõ ez az elfojtott indulatoknak és a többhónapos koplalásnak. Legalábbis a szexuális értelemben vettnek.

A nyakához bújok, intenzívebben akarom érezni az illatát. Teljesen felhergel, ahogy egyre gyorsabban és szorosabban ölel körül odalent. Az ágy szélébe kapaszkodva kapok a nyakához, finoman csókolgatni, harapdálni kezdem. Olyan jól esik kényeztetni õt, miközben velem is ugyanezt teszi. Egyre gyorsabban, egyre jólesõbben.

Hirtelen az sem érdekel, ha valaki meghallja. Már közel járok, érzem, nagyon, nagyon közel! A hajába túrok, majd megmarkolom, és hátrafeszítem a fejét. A torka csábítóan villan meg, nem bírom ki, végigharapdálok rajta. Kellemesen megborzong, hangos nyögéssel adja a tudtomra, hogy igenis tetszik neki, amit csinálok.

Érzem, másodpercek választanak el csupán a gyönyörtõl, így vadul megcsókolom. Az eszemet vesztem, mindenék harapdálom, ami csak a számba kerül. Õrülten hajszolom magam a kielégülés felé, ezt Justin vöröslõ szája is megsínyli. Hónapok óta, most elõször, végre valaki más keze által élvezek el. Hangosan nyögve marok az ágy takarójába, érzem, ahogy a csúcspont után minden tagomon erõt vesz a fáradtság. Zihálva temetem az arcom a hadnagyom nyakába, mire õ mosolyogva a fülemhez fordul.

Mosolyogva rázza meg a fejét, majd csókolja meg a fejemet. Kicsit várok, amíg lanyhulni kezd a testemet uraló fáradtság, majd újult erõvel emelem fel a fejem. A csillogó, kék szempárral nézek farkasszemet. Milyen gyönyörûek. Látom rajtuk, hogy akarnak engem. Sajnos egyelõre még nem állsz készen rá. Addig is… érd be kicsit kevesebbel!

Újfent az oldalát cirógatom, ám ezúttal sokkal messzebbre megyek. A hasát is vágykeltõen karmolgatom, majd a markom az ölére siklik. Hm, érzem, õ is legalább annyira begerjedt, mint én.

- Nocsak, hadnagyúr, kicsit mintha nõtt volna. Nem szoros a nadrág – incselkedek.

- Tudom, látom – kuncogok, majd nemes egyszerûséggel lehúzom róla a lenge alsót.

Csodás látvány tárul a szemem elé. Vagyis… nem az, hiszen nekem is van szerszámom, de pont abban rejlik a szépsége, hogy olyan elérhetetlennek tûnt még pár napja. Most meg itt van, és csak arra vár, hogy Andy bácsi kezelésbe vegye. Lassan a férfiasságához hajolok, ám mielõtt akár rálehelnék is, elkapom a fejem, és vigyorogva Justin arcára pillantok.

Mosolyogva csókolom meg, még tovább fokozom a kínját. Azt akarom, hogy maradandó, elsõ élmény elegyen velem. Újból lefelé kezdek haladni. Elõször csak az arcát csókolgatom, majd a nyakát, a vállát és a mellkasát. Idegtépõen lassan haladok, s csak nagy sokára simítok végig a férfiasságán. Elégedetten sóhajt fel, ahogy megérzi a közelségemet.

Mosolyogva lehelek a hasára. Megfeszíti, mire egyenként végigcsókolom a formás kis kockákat. Olyan, mint egy tábla fehércsoki. Bár… nem szeretem a fehércsokit. Úgy döntök, nem kínzom tovább, és véget vetek a szenvedéseinek. Lassan a számba veszem a férfiasságát. Oldalra rántja a fejét, úgy nyög fel. Érzem, ahogy megremegnek a lábai a gyönyörtõl. Felsimítok az izmos combján a szabad kezemmel, majd óvatosan mozgatni kezdem a fejem. Elég régen vetemedtem hasonlóra. Konkrétan 20 éve, kicsit talán kiestem a gyakorlatból. Heh, semmi baj, úgy érzem, Justinnal nagyon sok alkalmam lesz gyakorolni.

Eleget teszek a kérésének, boldogan fokozom a tempót. Justin egyre vadabbul zihál, ujjaival görcsösen szorítja a hajamat. Érzem, nem sok van már hátra neki, ám amikor a számba élvez… hát… meglepõdik. Nagyokat pislogva húzom el a fejem, majd a földre köpöm a szám tartalmát.

- Baszki… kész szerencsecsomag vagy. Meglepi meglepi hátán – nevetek fel. - Elõször felderítõ hadmûveletre indulsz, aztán megbénítasz, végül szájba lõsz. Szép katona vagy.

- Gondoltam. Most az egyszer elnézem. De ha a közeljövõben is elõfordul ez, hadnagy, kamatostul vissza fogom fizetni – vigyorgok rá.

Halványan mosolyogva simít fel a karomon, majd ábrándos tekintettel mér végig. Annyi mindent látok a szemeiben. Szeretetet, megbecsülést, tiszteletet. Csodálom, hogy képes ennyi érzelemre egyszerre, na, meg, hogy ezt belõlem is elõ tudja varázsolni.

- Szerintem húzzuk vissza a nadrágod, mielõtt Millernek eszébe jutna, hogy visszajön gratulálni, és kedve támadna rábukni a témára – pillantok az ölére.

- Tudom, de nem kockáztathatom meg, hogy egy magas rangú tiszt beléd essen. Túl kockázatos lenne megölni – bólintok jelentõségteljesen.

Zavarában elmosolyodik. Nem tehetek róla, a rajongás, amit iránta érzek, idáig fajult. Talán… talán tényleg képes lennék ölni érte. Sutba dobnám a józan eszem – mint általában -, és minden erõmet bevetve küzdenék érte. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok.

Mosolyogva rázom meg a fejem, és gyengéd csókot nyomok a fejére. Eszméletlenül édes, és a tudat, hogy az elõzõeket én válthattam ki belõle, határtalanul boldoggá tesz. Szerettem, élveztem, hogy jót tehettem neki. Mikor kifújta magát, felemeli a fejét, és a szemembe néz. Tekintetében még mindig ott a történtek köde, és én imádom ezt látni.

Újabb szenvedélyes csókcsatába kezdünk, nem bírok betelni vele... Pláne, amikor már nem csak az oldalam simogatja, hanem izgatóan karmolgatja a hasam, végül keze megtalálja azt a helyet, ahol perpillanat minden rajongásom összpontosul.

Látja, hogy milyen hatással van rám, incselkedik, kínoz... Aztán egy mozdulattal megszabadít az alsómtól. Végigmér, majd lassan lehajol... és vigyorogva vissza. Megõrülök, esküszöm... Újra megcsókol, és hiába érzem úgy, hogy mindjárt felrobbanok, tovább kínoz. Arcomat, nyakamat és mellkasomat csókolja végig izgalmasan, de gyilkos lassúsággal. Szent meggyõzõdésem, hogy meg fogok õrülni, mire eléri a hasamat.

Forrón lehet a hasamra, mire megfeszülök, õ pedig végigcsókolja a hasfalamat. Csak ezután könyörül meg rajtam, és ahogy megérzem magam körül szája forróságát, felszabadultan nyögök fel, és egész testem beleremeg az érzésbe. Rohadt régen volt már részem ilyesmiben, és ezt érzem is magamon. Sóhajtok, nyöszörgök, zihálok, egyre vadabbul, ujjaim görcsösen markolnak Andy hajába, már azt sem tudom, hol vagyok... És végül nem is sikerül idõben szólnom neki, hogy engedjen ki a szájából, elélvezek.

Megilletõdve pislog nagyokat, és a földre köpi a szája tartalmát. Basszus...

- Baszki… kész szerencsecsomag vagy. Meglepi meglepi hátán – neveti el magát. - Elõször felderítõ hadmûveletre indulsz, aztán megbénítasz, végül szájba lõsz. Szép katona vagy.

- Gondoltam. Most az egyszer elnézem. De ha a közeljövõben is elõfordul ez, hadnagy, kamatostul vissza fogom fizetni – vigyorog.

Megkönnyebbülten mosolyodom el, végigsimítok a karján, és végigmérem. Szeretem, a fenébe is, rohadtul szeretem. Ez lett volna az utolsó dolog, ami otthon eszembe jut... Hogy találok itt valakit, akivel olyan szikra keletkezik közöttünk, amit ha akarnánk se tudnánk eltûntetni, sõt, hatalmas láng keletkezett belõle. Szerelmes vagyok. Durva ezt ilyen rövid idõ után kijelenteni, de akkor is... Soha nem akarom elveszíteni.

- Szerintem húzzuk vissza a nadrágod, mielõtt Millernek eszébe jutna, hogy visszajön gratulálni, és kedve támadna rábukni a témára – ránt vissza hangja a gondolataimból.

- Tudom, de nem kockáztathatom meg, hogy egy magas rangú tiszt beléd essen. Túl kockázatos lenne megölni.

A következõ egy hét alatt megint rengeteg javuláson megyek keresztül. A fájdalom lassan enyhülni kezd, aztán szinte teljesen elmúlik, csak jelentéktelen, tompa fájdalom jelentkezik, ha esetleg rosszul mozdulok. A nagy kiterjedésû kötést pedig lassan egyszerû, a bõrömre ragasztott gézlap váltja fel.

Az esték meglehetõsen izgalmasan telnek Andyvel... Nos, igen. Elég volt egyszer átlépni egy bizonyos határt, hogy utána azt végleg lerombolt akadálynak tekinthessük. Alig bírunk betelni egymással, de tartja a szavát, hogy amíg kötés van rajtam, addig nem lehet semmi, legyen az teljes felsõtestre rögzített kötés, vagy egy sima gézlap.

A következõ héten aztán egyik nap Andynek gyakorlatozásra kell mennie. Ez nekem nem tetszik... nagyon nem tetszik, mert ez az jelenti, hogy Miller újabb razziát forgat a fejében a közeljövõben. Ez lehet akár két hét múlva, akár már holnap. Engem viszont Gene doki még nem hajlandó engedni sehova, mert „annyira azért még nem vagyok jól”. De a kötést legalább leveszi... teljesen.

Andy sötétedés tájékán lép be a sátramba. Egy jó ideje már nem lenne szükségem sem ápolóra, sem figyelõre, de mi azért fenntartjuk a látszatot, hogy mégis. Odalépek hozzá, és csókot nyomok az ajkaira. Elmosolyodva veszek nagy levegõt, illata frissen és intenzíven érzõdik, minden bizonnyal most fürdött, akárcsak én kis idõvel ezelõtt.

- Na, milyen érzés volt újra nem a lábadat lógatni egész nap? – kérdezem vigyorogva.

- Irigyellek – biggyesztem le az ajkaimat, mire mosolyogva hajol le, hogy megcsókoljon.

Mikor elengedjük egymást, sokáig homlokráncolva méregeti a felsõtestem a pólóm keresztül. Már éppen rákérdeznék, mit néz ennyire, mikor megszólal.

Hosszú másodpercekig csak a szemembe néz, tekintete egyre forróbb lesz, aztán pislantani sincs idõm, máris magához ránt, hogy vadul tapadjon ajkaimra. Elégedetten szusszanok nagyot, jólesõen, és legalább ugyanakkor szenvedéllyel viszonzom csókjait, miközben végre mindkét kezemmel átölelhetem. A jobb kezemmel továbbra is óvatos vagyok, de amit tudok, azt tétovázás nélkül csinálom vele.

Hihetetlen, hogyan képes pillanatok alatt feltüzelni, halkan nyögök bele a csókba, ahogy tenyere a fenekemre siklik, belemarkol, és úgy húz magához, egyenesen az ágyékának préselve. Csakhamar már a ruhákat kapkodjuk le egymásról, bár amikor az én pólóm van soron, még így, vágytól felhevülve is odafigyel rám, óvatosan bújtat ki belõle, hogy ne okozzon fájdalmat.

Aztán végre megtörténik az egyik mozzanat, amire mindennél jobban vágytam. Forró, lüktetõ testünk szorosan simul össze, ahogy végigdönt az ágyon, és rám fekszik. Ajkaink egy pillanatra sem eresztik egymást, ujjaim a hátát simogatják, miközben õ a combomat kezdi cirógatni, amit fel is húzok mellé, hogy kényelmesebben hozzáférjen.

Megszakítja a csókot, ajkaival arcomon indul vándorútra, majd egyik kezével oldalra billenti a fejem, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. Csókolja, harapdálja, egy kicsit még szívogatja is, de csak úgy, hogy ne hagyjon nyomot.

Vágytól lángoló tekintettel, mosolyogva tér vissza az arcomhoz, hajába túrva csókolom meg újra, de nem sokáig hagyja. Újra rátér a nyakamra, majd még lejjebb, a mellkasomra. Levegõ után kapkodva élvezem a kényeztetést, aztán megérzem simogató ujjait az ajkamon. Értem a célzást, érzékien veszem õket ajkaim közé. Vadul kapja föl a fejét, hangosan szuszogva figyeli, ahogy ujjait szopogatom, mert hát... nem egészen úgy csinálok, mintha az ujjai lennének ott. Aztán visszatér mellkasom kényeztetésére, én viszont majdhogynem felsikkantok, ahogy finoman megszívja a mellbimbómat. Egész testem remeg már az izgatott várakozástól és az eddig elfojtott vágytól, mire megkönyörül rajtam, és visszatér az arcomhoz. Végignyal a nyakamon, és a fülemhez hajol, miközben egyik kezével eléri, hogy széttárjam a lábaimat.

- Lazíts – suttogja, miközben kiveszi ujjait a számból, és lefelé indítja a kezét.

Felsóhajtok, ahogy elsõ saját kezûleg (vagy inkább nyelvileg...) síkossá tett ujja belém csúszik. Finoman, lassan mozgatja, miközben hol ajkaimat, hol a nyakamat kóstolgatja. Zihálni kezdek, mikor második ujja is csatlakozik az elsõhöz, bár itt érzek egy kis kellemetlen érzést, de az is csak az elsõ mozdulatig tart. Utána már csak a jólesõ érzet marad.

Végül addig húzza a felkészítésemet, hogy tudatosan átviszi kínzásba. Addig hajszol, míg önfeledten nem kezdek nyögdécselni, és ezen nem segít az sem, hogy szándékosan a legérzékenyebb területeket keresi a nyakamon, a fülemnél, a vállamon és a mellkasomon.

Kaján vigyorral csókol meg vadul, és miközben megkönyörül rajtam, és abbahagyja a kínzásomat, ágyékát az enyémhez dörzsöli. Legalább annyira készen van már mint én, de nem ússza meg ilyen könnyen. Fordítok a helyzetünkön, és most én játszok vele kínzósdit. Lassan, nagyon lassan kezdem el csókjaimat elindítani arcáról. A fülénél és a nyakánál különösen elidõzök, jól tudom, hol vannak a legérzékenyebb pontjai. Neki sem kell sok, hogy türelmetlenül zihálva kezdje tépni a hajam, de nem hagyom magam, folytatom, amit elkezdtem. Minden egyes kockát körbecsókolok izmos hasfalán, de férfiasságához érve sem fújok visszavonulót. Végignyalok rajta, mire hátravetett fejjel nyög fel, aztán a számba veszem. Ha már elõkészítés, akkor itt sem árt némi házi síkosítás... hehe.

Élvezettel hallgatom nyögéseit, de nem húzom sokáig, másra tartogatjuk a végét. Elég, hogy egy pillanatra kiengedjem a számból, a következõ pillanatban máris megint alul találom magam. Éhesen mar ajkaimra, vadul csókol, harap, miközben magamtól tárom szét a lábaimat. Egész testem vágyakozóan pulzál, ahogy az övé is. Akarom...

Ahogy elhelyezkedik, megszakítja a csókot, és a szemembe néz. Mintha kérdés bujkálna a tekintetében, hogy itt még megállhatunk... De isten ments. Válasz helyett finoman harapok az alsóajkába, mire elmosolyodik. Aztán a csípõje határozottan mozdul...

Egyszerre nyögünk fel, ahogy belém hatol. Fájdalom és kéj keveredik bennem, mert bár felkészített, a méreteihez nem vagyok hozzászokva, de ezt õ is pontosan tudja, mert kivár.

- Mindjárt jobb lesz, kicsim – csókolja le az arcomról a fájdalom fintorát.

Nekem már ez a gyengédség is úgy felgyorsítja a szívverésemet, hogy attól félek, ki is ugrik a torkomon. Egy kicsit még vár, aztán lassú mozgásba kezd. Arcomról könnyedén olvassa le, ahogy a kezdeti fájdalom lassan nyomtalanul eltûnik, ezzel egyenes arányban fokozza a tempót. Az õ zihálásával és sóhajaival szinkronban nyögdécselek, ahogy minden lökése a megfelelõ pontot találja meg. Ujjaim a hátába marnak, a nevét nyöszörgöm.

Teljesen együtt tudok érezni vele. A tudat, hogy most tényleg megtörténik, végre azt tesszük, amit már olyan régen akartunk, és megpecsételjük az érzelmeinket, csak még inkább gyomorbizsergetõ. Fejem az ágynak feszül, mire csókjaival és finom harapásaival le is csap a nyakamra. A tempó tovább fokozódik, mélyeket lök, én pedig kicsit feljebb húzom a lábaimat, hogy még intenzívebben érezhessem.

Nem bírom már sokáig, és látom, hogy õ sem. Utolsó mozdulatai lassúvá, de annál mélyebbé válnak, én pedig nem tudom tovább tartani magam, hangos nyögéssel élvezek el, és ahogy izmaim satuba zárják, õ is felnyögve adja meg magát.

Rám borul, arcát megint a nyakamhoz nyomja, én pedig a hátát cirógatom, így próbáljuk kiheverni az iménti eszméletlen élményt. Ez... elsöprõ volt. Hányszor gondoltam már rá, hogy milyen érzés lesz majd, amikor végre az övé lehetek, de ez... ehhez fogható még a képzeletemben sem létezett.

- Justin? – emeli föl a fejét. Tekintete még mindig ködös, haja a homlokához tapad, elmosolyodva simítom ki a tincseket onnan. Õ meg úgy néz rám, olyan érzelmekkel teli tekintettel, hogy belehalok. – Szeretlek.

Arcára simítom a kezem, hogy aztán magamhoz húzhassam a tõlem telhetõ legszerelmesebb csókra.

Reggel egyedül ébredek. Tudom, hogy ez csak egyet jelenthet: a legrosszabbik sejtésem igazolódott be, és Miller már ma elküldi õket valami razziára, ezért összetrombitált mindenkit. Gondolom, az utánpótlás idõben megérkezett, õ meg máris hasznosítja õket. De miért pont ma?! Ma egész nap Andyvel akartam lenni...

Erre, mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok, betoppan a sátorba. Már a friss gyakorlóruha van rajta, kezében golyóálló mellény. Francba, akkor ennek a fele sem lesz tréfa...

Elmosolyodik a látványomra, majd az ágyhoz lép, és leül a szélére. Felülök, és boldogan zsebelem be a csókomat.

- Nem akarom, hogy nélkülem menj ki. Félek, hogy valami idióta seggfejet kaptok helyettem, és most nem én fogom megfizetni az árát.

- Igen, de egyelõre hallani sem akar róla, hogy máris fejjel menjek a falnak, az õ szavaival élve – grimaszolok.

- Tudod, hogy vigyázok magamra. Kettõt pislogsz, és már itt fogok toporogni a sátrad elõtt.

Csak tudnám, miért van ilyen szar érzésem... Remélem, hogy csak azért, mert nem mehetek vele.

- Viszont mindjárt indulunk, úgyhogy mennem kell. Hamarosan jövök – nyom egy búcsúcsókot az ajkaimra.

- Andy – nyúlok utána, mielõtt még elmehetne. Kérdõn pillant vissza. – Szeretlek!

Egész nap nem tudom, mit kezdjek magammal. Sétálgatok a táborban, vagy csak ülök az ágyamon. Meglátogatom az orvosi sátrat, hogy megnézzem, vannak-e még lábadozók, és találok is néhány ismerõst. Elbeszélgetünk, elmesélik, õk hogyan sérültek meg. Legtöbbünkérõl Woods tehet.

Késõ délután viszont már kezdek nagyon nyugtalan lenni. Már délelõtt elmentek, rég vissza kellett volna érniük. Mi a franc tarthat ilyen sokáig?! Az egyik szintén lábadozó állományban lévõ, de egyébként már egészséges tizedes osztja aggodalmaimat.

Együtt álldogálunk az orvosi sátor elõtt, mikor meglátjuk a tábor felé közeledõ jókora porfelhõt, ami a jármûvek közeledtét jelzi. Feszülten várakozok, a szívem a torkomban dobog, aztán mikor a jármûvek behajtanak a táborba, és meglátom Andyék Humveeját épen és karcolásmentesen, fellélegzem.

Aztán minden újrakezdõdik, csak sokkal intenzívebben. A rémület vasmarokként szorítja össze a torkomat, ahogy Andy helyérõl Wilson pattan ki, Cooper ugyanilyen gyorsasággal ugrik ki a kormány mögül, Swanson meg egy másik autó felõl rohan. Feltépik a hátsó ajtót, össze-vissza üvöltöznek Gene doki után. Aztán kiemelnek a Humveeból egy hordágyat. Rajta Andyvel.

Teljesen lefagyva, mozdulatlanul figyelem az egész jelenetet, úgy érzem, mintha a vérem helyett jég lenne az ereimben. Ólomlábakon, lassított felvételként indulok el feléjük, mintha nem is én lennék, mintha nem is ott lennék, mintha ez az egész meg sem történne. Kifejezéstelen tekintettel bámulok magam elé, Gene doki rohan el mellettem, de én is hamarosan odaérek. Wilson azonnal kiszúr, és sietve ugrik elém.

Szólásra nyitom a számat, de még a levegõ is a torkomon akad, ahogy elrohannak mellettünk a hordággyal, és meglátom Õt. Eszméletlenül, mozdulatlanul fekszik, körülötte minden csupa vér. A fejébõl... a fejébõl pedig egy vasdarab áll ki. Egy nagyobb repesz.

Zombiként sétálok be az egyszemélyes, külön megfigyelt sátorba. Wilson szótlanul jön mellettem, a könyökömet fogva támogat, de az ágy mellé már egyedül lépek. Nézem a mozdulatlan testet, aztán térdre esek mellette.

- Andy – szólalok meg elõször, mióta megláttam, hogyan hozták vissza, de a hangomba semmi élet nem szorult. – Andy...

Remegõ kézzel nyúlok az övéhez, miközben érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Pedig én nem sírok. Soha nem sírok. De most...

Újabb hét, újabb kielégítõ eredmények. Az én Justinom kezd jobban lenni. Újra szín költözik az arcára, tekintete sugárzóbb, mint ébredése óta bármikor is. Mintha a hernyóból lassan lepke válna. Kedvesem testét már nem az a bumszli múmiakötés fedi, hanem egy egyszerû gézdarab. Sokkalta kellemesebb látványt nyújt így, mint eleinte. Szinte látom magam elõtt, ahogy az elsõ kötéscserénél szivárog a vér a sebébõl. Váh, bár el tudnám felejteni.

Ebben sokat segít nekem Justin, hiszen minden este valami felejthetetlen programot eszel ki nekem. Mióta megtörtént a mélyebb ismerkedés köztünk, nem tudunk gátat szabni az érzelmeinknek. Sem a kíváncsi végtagoknak. Rájöttem, hogy a függõje lettem Justin érzéki cirógatásainak. Elég a fülembe suttognia, és érzem, hogy máris akarom õt. Persze, lefeküdni még ezután sem fogunk, szeretném, hogy teljesen meggyógyuljon. Ennél még az ölembe markoló, édes fájdalom sem fontosabb.

Fura, Miller összehívta a bandát, hogy húzzunk gyakorlatra. A hülye is tudja, hogy ilyenkor egy razziára készülünk. Picsába, semmi kedvem elmenni. Túlságosan elkényelmesedtem Justin mellett. Csak a becézõ ujjak, meg a lány csókok, hm. Ehelyett most mehetek a port nyalni.

Jól besötétedik már, mire egyáltalán elszabadulunk. Wilson mocskosul szidja a rendszert, és én is beszállnék, ám túlságosan is máshol jár az eszem. Félek, rohadtul félek, ráadásul valami szart is érzek. Nem tudom mit, lehet, hogy csak a razziától való félelmem miatt érzem. Elhúzok fürdeni, aztán tisztán, illatosan belépek Justin sátrába. Mosolyogva bólintok neki, mire odalép hozzám, és egy csókot nyom a számra. Akár egy engedelmes kis feleség.

- Na, milyen érzés volt újra nem a lábadat lógatni egész nap? – kérdi széles vigyorral a képén.

Nem bírom ki, megcsókolom. A hideg is kiráz, ahogy szálkás testével az enyémnek feszül. Igaz, elég fura érzésem támad. Mintha hiányozna valami. Homlokráncolva húzom el a fejem, és nézek végig a mellkasán. Valami… valami… de mi? Ah, várjunk csak!

Egyik pillanatról a másikra kap el a szenvedély. Elképzelem, ahogy izzadtan nyögdécsel alattam. Elvesztem a fejem. Magamhoz rántom, és vadul az ajkai után kapok. Érzem, ahogy megemeli a jobb kezét, és a testemre fekteti. Jól van, ez egy jel, készen áll.

A fenekére simítok, és jólesõen bele is markolok. Olyan jó, hogy végre az egész testét birtokolhatom. Hogy érezhetem, teljes egészében az enyém. Megszabadítjuk egymást a ruháinktól, majd elnyúlunk a keskeny ágyon. Justinra fekszek, így testünk minden egyes centimétere a másikéhoz simul. Egy pillanatra sem hagyjuk abba a csókolózást, egyre jobban elmélyítjük. Érzem, ahogy a hátamat cirógatja, kiráz tõle a hideg is. Annyira érzékien csinálja, ha nem lennék teljesen magamnál, tutira belehalnék a gyönyörbe. Combját a derekamnak feszíti, az ölemben tomboló, lüktetõ érzés egyre csak fokozódik. Oldalra sandítok, így gondosan szemügyre vehetem a hosszú, feszes combot.

Oldalra billentem Justin fejét, majd a nyakának rontok. Nem bírok magammal, minden egyes centiméterét harapom, csókolom, szívogatom. Szerencsére annyira sikerül visszafogni magam, hogy ne hagyjak nyomot. Az kicsikét lenne csak égõ.

Imádom, ahogy a nevemet leheli a légbe, így úgy érzem, minden örömének a forrása én vagyok.

Újra a nyakához hajolok, majd egyre lejjebb haladok. A mellkasát csókolgatom, miközben a szájára simítok. Khm, kis hazai kenõanyagra lenne szükségem, hogy tökéletesen csússzon a gépezet fõ alkatrésze. Veszi a lapot, olyan rohadt érzékien kapja be az ujjaimat, hogy hú. Az állam kis híján leesik. A füléhez hajolok, és érzékien belesuttogok.

Lassan a feszes combjaira simítok, mire engedelmesen széttárja õket. A gyomrom is beleremeg a látványba. Szavakkal le sem tudom írni, hogy milyen gyönyörû.

Lassan belé hatolok, elõször csak a mutatóujjammal. Halkan nyüsszenve veti oldalra a fejét. Tetszik neki. Mosolyogva csókolgatom a nyakát, az arcát, az ajkait. Mindenem bizseregni kezd, mikor a második ujjamat is társítom az elsõhöz. Érzem, ahogy megfeszülnek odalent az izmai, talán elsõre fájhat is neki. Óvatosan mozgatom a kezem, igyekszem kellemessé tenni neki azt a feszítõ érzést. Túl jó nézni, ahogy szenved, így hosszabbra nyújtom az elõjátékot. A mellkasát kidomborítva nyögdécsel. Vigyorogva harapom meg hol a nyakát, hol a vállát. Libabõrös lesz minden egyes aljas támadásom után. Magamban nevetek, hát ilyet is képes vagyok elérni nála.

Nem bírom tovább, abbahagyom a kínzását, és újból ráfekszem. Körkörös csípõmozdulatokkal izgatom magam, érzem, hogy ugyanazt a hatást váltom ki belõle is. Két kézzel átölel, majd legnagyobb meglepetésemre jókorát lódít rajtam. Kacéran vigyorogva mászik fölém, és kezd neki a bosszúnak. Minden létezõ pontot megtalál, ami egy kicsit is felizgat. A hajába túrva zárom marokba az ujjaimat. Nem bírom, belehalok, ha tovább húzzuk! Le se szarja, telt ajkaival végighalad a testemet, majd hirtelen az ölemnél érzem forró leheletét. Megfeszítem minden izmomat, ám ahogy nedves nyelve a férfiasságomhoz ér, átszakadnak bennem a gátak. Hangosan nyögve húzom meg a haját, ennek ellenére a szájába fogad. A takarót markolva nyögdécselek, mint egy rohadt kurva. Elég egy pillanat, hogy ne érezzem az engem körülzáró, forró falakat, már kapok is kedvesem után, és magam alá gyûröm. Nem szeretem, ha nem én irányítok, túlságosan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Vad csókcsatába kezdünk, ám hamar rájövök, lehet, még nem áll készen. Elhúzom a fejem, és jelentõségteljesen a szemeibe bámulok. Azt hiszem, olvas a fejemben, szelíden mosolyogva megharapja a számat. Igen, ez a jel. A rajtolást jele. Még várok egy kicsit, majd célállásba helyezkedek, és tûz. Csodás érzés, ahogy a lüktetõ izmai körülzárnak. Nyögve támaszkodok meg, nem akarom, hogy ennél jobban fájjon neki.

Igaz, engem még sosem csináltak fel, de el tudom képzelni, milyen lehet. Még a meleg pornókban is látni a pácienseken, hogy fáj nekik. Fura, a csajoknak jobban megy a fájdalom elkendõzése.

Lassacskán megszokja a méreteimet, így fokozatosan növelhetem a tempót. A hátamat karmolja, lerí róla, hogy rohadtul élvezi az egészet. Egyre jobban növekszik bennem is az élvezet. Kis híján beleõrülök.

Semmi értelmes sem jut eszembe. A nevén kívül nem tudnék mást sóhajtozni. Túlságosan magával ragadott a pillanat heve. Na meg az alattam fekvõ férfi.

Újból a nyakát veszem célba, majd a combjaira markolok. Annyira szexi, ahogy izzadtan nyög alattam. Csak nekem, senki másnak!

Az utolsó „métereket”, már szinkronban nyögve tesszük meg. Szinte egyszerre élvezünk el, egyszerre érezzük át azt a gyönyört, amit csakis a másik tud nyújtani nekünk. Fáradtan hajtom a fejem a nyakához, a tagjaim szinte leszakadnak, olyan fáradt vagyok. Nem csoda, szinte végigtreníroztam a napot. Ez az esti mozgás viszont határozottan jobban esett, mint a menet-felszereléses futás a melegben.

- Justin? – emelem fel a fejem, mire õ mosolyogva elsimítja a homlokomra tapadt hajszálakat. – Szeretlek.

- Én is téged, Andy – feleli, majd a tõle megszokott módon, gyengéden megcsókol.

Aznap a mennyországban jártam. Olyan boldog voltam, hogy talán még repülni is sikerült volna. A valóságba azonban Miller parancsa rántott vissza. Razziát tartottunk egy 10 kilcsire fekvõ településen. Állítólag kurva sok fegyveres bújt meg a civilek között. A parancs egyszerû, oda kell mennünk, és le kell lõnünk mindenkit, aki mozog.

Indulás elõtt visszatérek az én egyetlenemhez. Már felébredt, az ágyában ül. Mosolyogva sétálok oda hozzá, és csókolom meg.

Szélesre húzom a vigyoromat, ezek szerint, tetszett a tegnap éjszaka. Nem csodálom, még mindig izomlázam van tõle. Hosszan megcsókolom, ezzel is bizonyítom, mennyire örülök neki, hogy jól érezte magát.

Gyengéden hozzám bújik, és mosolyogva a nyakamba csókol. Még a hideg is kiráz.

- Nem akarom, hogy nélkülem menj ki. Félek, hogy valami idióta seggfejet kaptok helyettem, és most nem én fogom megfizetni az árát.

- Igen, de egyelõre hallani sem akar róla, hogy máris fejjel menjek a falnak, az õ szavaival élve – grimaszol.

- Tudod, hogy vigyázok magamra. Kettõt pislogsz, és már itt fogok toporogni a sátrad elõtt.

Szelíd mosoly ül ki az arcomra. Lehajolok hozzá, és hosszan a homlokára csókolok.

A humveeban rohadunk. Wilson idegesen csapkodja a kormányt a hüvelykujjaival, vagy fél üveg gyorsítót vett be.

Ezt én sem bírom megállni mosolygás nélkül. Megérkezünk a város széléhez. A többi osztag mögöttünk jön, így van idõnk körülnézni. Kiszállunk a humveekból, majd a fegyvereink csövén át körbenézünk.

Valóban, rajzanak, mint a hangyák. Örülök, hogy Justin nincs itt, tuti be lennék majrézva, hogy mi van vele. Intek a többieknek, és megközelítjük a legközelebbi susnyást. Lehasalunk, és onnan figyeljük a pizsamásokat. Sajna távcsõvel skubiznak, nehéz lesz így elõrejutni.

Alig telik el egy perc, a hülye Smith-féle csapat megérkezik. Bármit szívesebben megéltem volna, csak ezt nem. Smith egy hülye, fosós faszi, aki elõreküldi a csapatát, hogy azok ordítozva szétverjenek maguk elõtt mindent. Semmi szervezettség nem volt abban a selejt bandában. Az ellenség tüzet nyit, mi pedig a földön hasalva igyekezzük kilõni õket. A csatazajban hirtelen meghallom azt a bizonyos mondatot, amitõl mindig jeges félelem járja át a testem.

Ijedten gördülnék odébb, hiszen a lövedék mögöttem csapódik be, ám hirtelen lefagyok. Éles fájdalom hatol a fejem hátuljába, aztán minden elsötétül.

Nem, nem akarok felkelni. Még annyi idõm van. Hiába mondom, a hang csak hívogat. Andy! Jajj, muszáj? Egy kicsit csak…

Lassan kinyitom a szemeimet. sokkal nagyobb erõfeszítésbe kerül, mint gondoltam volna. Wilson pislog rám aggodalmas tekintettel. Mi az? Már aludni sem hagysz? Megszólalnék, de túl nehéz. Kussban figyelem, ahogy végignéz az arcomon. Mintha valami lenne a fejemen. Sapka? Kötés?

Hamarosan beront a sátorba egy szöszi. Kék szemei aggodalmat sugároznak. Hû, ki ez a srác? Rohadtul bejön, nagyon jól néz ki. Szálkás test, gyönyörû arc. Kicsit mintha karikásak lennének a szemei, de nem olyan zavaró.

Mi… a… fasz?? Összerezzenek, mert… elég durván csókol. A mellkasomon markolja a ruhámat, érzem, hogy iszonyúan visszafogja magát. Nem értem, mit akar, így elhúzom a fejem. Fel is szisszenek, mert hátul rohadtul fáj. Mi a szar történt??

- Váó, rohadtul kanos lehetsz, de most már tiplizz, okés? – húzódok el tõle.

Elég ijesztõ ez a fazon, nem értem, mi a francért mászott rám. Még életemben nem láttam.

- A doki szerint… nos… a rövidtávú memóriája… tönkrement – folytatja Wilson.

- A repesz pont úgy találta el az agyad, hogy megsérültek az ott található lágy részek.

Hát… ez szarügy. Egyelõre csak ez jut eszembe. Döbbenten a hadnagyra pillantok, aki szintén felém fordítja a fejét.

Nem is kell válaszolnom, a tekintetembõl is kiolvashatja, hogy fogalmam sincs róla, ki õ valójában. Az utolsó emlékem az, ahogy bejelentik, új hadnagyot kapunk… de… nem emlékszem rá, hogy be is mutatták volna. Ezek szerint, õ lenne az?

Mielõtt kinyithatnám a számat, a szöszi feláll, és szó nélkül kiviharzik a sátorból. Ajajj, harapós a kicsike.

- Hát ez meg? – kérdem Wilsont, aki lesüti a szemeit, majd szintén elhagyja a sátrat.

Egy hét is eltelik, de semmi. A szöszit azóta nem láttam, hogy felébredtem. Mint utólag megtudtam, egy repesz fúródott a fejembe, amit aztán sikeresen el is távolítottak. Három napig feküdtem eszméletlenül. A jelenlegi állapotom sem kielégítõbb, mert magamtól azt sem tudom, hol vagyunk. A nap nagy részét odakint ücsörögve töltöm. A doki szerint, a sok ismerõs dolog talán visszahozza a memóriámat. Hát, nem tudom, csupán a régi dolgok rémlenek. Wilson az egész napot mellettem tölti, és mesél nekem a hadnagyról. A kapcsolatunk viharosan indult, ám a balesetem elõttre már nagyon összegabalyodtunk. Szó szerint, Wilson szerint le is feküdtünk. Basszus, kurvára nem emlékszem!

- Most megyek, el kell hoznom valami papírt Staffordnak. A tábornok küldi neki, majd jövök – int, majd elsiet.

Nem találok jobb elfoglaltságot, sétálgatni kezdek. Távolról megpillantom Staffordot. Engem figyel. Furcsa érzés kerít a hatalmába. Olyan ismerõs. De nem tudom, honnan.

Nem jön ide hozzám, én sem közeledek felé. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Bocs, mondták, hogy dugtunk, de nem emlékszem, haragszol? Elég abszurd lenne.

Mélyet sóhajtok, és letelepedek a humveek mögé. Itt senki sem zavar. A mi kocsink mögé ülök le, és nekidöntöm a fejem a farának. Milyen ismerõs itt, mintha valami történt volna, amit nem szabadna elfelejtenem. De mi??

Már javában este van. A többiek lefekvéshez készülõdnek, Wilson morogva csap egyet a felkaromra.

Ekkor fura dolog történik. Mintha megszállt volna az ihlet, vagy nem tudom. Magam elõtt látom, ahogy a hadnagy kéjesen sóhajtozva vonaglik alattam, én pedig a humveenak döntöm. Kikerekedett szemekkel állok talpra, s mire a mozdulattal végzek, minden emlékem visszatér Justinról. Igen, itt kezdõdött minden. A humvee mögött.

Halomnyi ládát ugrok át, és gázolok át az alvókon, mire odaérek Justin sátrához. Fülig érõ szájjal rontok be, ám a sátor tök üres. Rémülten hõkölök hátra, mi a tosz?? Megkövülten állok ott, majd kérdõn Wilsonra pillantok, aki lihegve fékez le mögöttem.

- Jól hallottad… a papír… egy távirat volt a tábornoktól. Hazarendelték.

Minden nap ott virrasztok Andy mellett, de semmi. Nem tér magához, meg sem moccan, még a szemhéja sem rándul meg egy kicsit sem. Csak az mutatja, hogy életben van-e egyáltalán, ahogy a mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. Végtelenül tehetetlennek érzem magam, ahogy ott ülök az ágy mellett, és csak nézem õt. Annyira szeretnék tenni valamit... Bármit, csak segíthessek rajta! Még azt is elnézném, ha egyszer csak hangosan felröhögne, hogy „bevetted, te hülye!”, de még ennyivel sem könyörül meg rajtam a sors.

Wilson bosszúsan hesseget el Andy mellõl. Csak azért alszom és eszem, mert õ állandóan rugdos, hogy Andy sem szeretné, ha belehalnék a kialvatlanságba, vagy éhen döglenék. Igaza lehet... ennek ellenére, amikor már nem lát, mindig visszalopózom Andy mellé. Inkább alszok az ágy mellett a kényelmetlenül kemény földön, mint hogy a sátramban legyen, és elszalasszak egy lehetséges bíztató momentumot. Mi van, ha pont akkor moccan meg, motyog valamit, netalántán ébred föl, amikor én éppen húzom a lóbõrt, vagy tömöm a fejem?

De ezt persze magyarázhatom Wilsonnak. Õ egy ideje már csak a pornóújságokhoz vonzódik, olyan régóta van már itt, azok meg nem fognak eszméletlenül, sérülten feküdni.

Most is éppen azon van, hogy elküldjön enni valamit, de annyira nem akaródzik ott hagyni Õt...

- Nincs semmi de – vág közbe. Furcsa, ezért a viselkedésért simán jelenthetném Millernél, de egyébként sem vagyok olyan, másrészrõl meg õ az egyetlen, aki tud Andyrõl és rólam, úgyhogy tudom, nem pimaszságból csinálja mindezt. – Incsifincsi konzervkaja, nyami!

Nézem néhány percig, ahogy szokás szerint szuggerálni kezdi Andyt, hátha attól felébred. Szólongatja is, hol halkabban, hol hangosabban. Eddig se jött be neki, most sincs semmi változás... Sóhajtva fordulok sarkon, és sétálok ki a sátorból. Nem tudom, mi lesz így...

Õrült módjára fordulok sarkon, és rohanok vissza a sátorba. Ahogy belépve megpillantom, ahogy imádott kék szemeit rám emeli, mintha egy valódi kõszikla omlana le a mellkasomról. Magához tért... Magához tért!

Nem bírom magamban tartani az érzéseimet, muszáj, egyszerûen muszáj éreznem, hogy tényleg él, magánál van. A ruhájába markolok a mellkasán, úgy csókolom meg, vissza kell fognom magam, hogy ne essek neki. Istenem, el sem hiszem, hogy...

- Váó, rohadtul kanos lehetsz, de most már tiplizz, okés? – húzódik még távolabb.

Értetlenül figyelem Õt. Miért... miért csinálja ezt? Mintha azt sem tudná, ki vagyok...

Mi a franc folyik itt?! Miért viselkedik így Andy a történtek után és miért döbbenti meg, hogy hadnagy vagyok, mintha nem tudná pontosan?

- A doki szerint… nos… a rövidtávú memóriája… tönkrement – folytatja Wilson.

- A repesz pont úgy találta el az agyad, hogy megsérültek az ott található lágy részek.

Nem... Nem emlékszik... Semmire...? Nagyot nyelve fordulok vissza Andyhez, a választól való félelem jeges marokként szorítja a torkomat, ahogy megszólalok.

Nem kell válaszolnia. Most, hogy nem ködösíti el a látásomat a végtelen öröm és megkönnyebbülést, most látom csak igazán... Nem úgy néz rám, mint a baleset elõtt. A végtelen kékségben nyoma sincs szerelemnek, vagy a szeretet bármilyen szikrájának... Nem. Nem tudja, ki vagyok. Fogalma sincs... semmirõl.

Javarészt csak az ágyamon fekszem, és kifejezéstelen arccal bámulok elõre. Nem is tudom, mit kellene csinálnom... Kellene egyáltalán valamit?

De akkor sem vagyok képes felkeresni Õt. Nem... azt nem élném túl. Így is élénken él bennem az a kifejezéstelen, értetlen, érzelemmentes pillantás, ahogy rám nézett, mikor magához tért. Még egy ilyet egyszerûen képtelen lennék elviselni...

Nem megyek oda hozzá soha, de távolról néha figyelem. Egyszer-kétszer õ is rám pillant, de a tekintete és az arckifejezése változatlan. Nem ismer fel. Fogalma sincs, hogy a baleset elõtt együtt voltunk... Hogy mi minden történt kettõnk között... hogy még le is feküdtünk egymással, pont a balesetet megelõzõ éjszakán...

Ha... ha vissza is tér az emlékezete... Hogyan fogom túlélni, ha rá kell jönnöm, hogy emlékszik ugyan mindenre, de nem szeret? Hogyan...?!

Egyik nap éppen a sátram menedékébe menekülök, mikor alig pár perccel késõbb betoppan Wilson. Egy apró, hangyányi, egészen kis picike reményfoszlány éled bennem, úgy pillantok rá, de némán rázza meg a fejét. Újra magamba roskadok.

- Csak egy levelet hoztam, hadnagy. A tábornok küldte – nyújt felém egy vékony borítékot.

Wilson tanácstalanul vonja meg a vállát, aztán tapintatosan távozik, miközben elkezdem kinyitni a nekem címzett borítékot. Nagyon hivatalos, a széle végig van mozaikozva az amerikai zászlóval... Tippem sincs, mi a fene lehet ez. Kiveszem belõle a kettéhajtott papírlapot, és az ágyam szélére telepedve nyitom szét, és kezdem olvasni.

A szívem akkor hagy ki egy ütemet elõször, mikor átfutom a legelsõ sort. Elõször.

Nincs rá szó, amellyel ki tudnám fejezni, mekkora sajnálattal írom ezt a levelet. Igazán sajnálom, hogy éppen egy olyan fontos misszió alatt kell megtudnia ezt a szörnyen tragikus hírt, mint amilyenre ön vállalkozott.

Sajnálattal kell értesítenem, hogy fivére, Samuel James Stafford fõhadnagy a minap életét vesztette egy kiemelkedõen fontos küldetés alatt Líbiában. Fogadja legmélyebb részvétemet az önt ért veszteség miatt. A fivére kiváló katona volt, és hõsként esett el, de – ami a legfontosabb – már életében is hõs volt. A sors iróniája, hogy ha sok olyan ember élne a földön, mint Samuel James Stafford, nem lenne szükség a hadseregre.

A legmélyebb tisztelettel és részvéttel írom ezt a levelet személyesen önnek, Stafford hadnagy. Egy ajánlatot szeretnék tenni önnek, és kérem, hogy a legjobb belátása szerint cselekedjen, semmit ne érezzen kötelességének.

A katonai vezérkar közös megegyezéssel arra a döntésre jutott, hogy kész vagyunk engedélyezni ön számára egy két hetes hazautazást, hogy részt vehessen fivére temetésén. Az alezredesét már értesítettem, az ön dolga csak annyi, hogy továbbítsa neki a döntését.

Legalább tízszer olvasom újra a sorokat. Nem. Nem, nem, nem, nem, nem, nem... Az nem lehet, hogy... Az nem létezik, hogy Sam... Nem... Sam nem halhat meg...

Hirtelen kapom fel a fejem, ahogy valaki hozzáér a vállamhoz. Wilson döbbenettel vegyes ijedtséggel néz rám, tekintetem olyan lehet, mint az ûzött vadé.

- Wilson... Szóljon... kérem, szóljon az alezredesnek. Mondja meg neki, hogy hazamegyek.

Talán ott kellett volna maradnom... Nem tudom, hogy fogom túlélni a temetést.

Ott viszont ott van Andy. Mellette sem biztos, hogy huzamosabb ideig kibírnám ép ésszel. Így is elviselhetetlen, hogy úgy néz rám, mint egy vadidegenre, mikor én... Miközben én mindennél jobban szeretem Õt. Õ lenne most az egyetlen, akire támaszkodhatnék, aki úgy tudna állni mellettem, hogy életben tartson, de... de elveszítettem.

Csak addig tudom tartani magam, míg haza nem érek. Ami otthon fogad, a családi házban, ami addig mindig nevetéstõl és boldogságtól volt hangos, leírhatatlan. Csend. Mélységes csend, hogy szinte még a szívdobogást is hallani lehet. Anya összetörten ül a kanapén, apa üres tekintettel áll az ablaknál, pedig... pedig õ mindig ura tudott lenni önmagának.

- Itt vagyok. – Magam is meglepve érzékelem, hogy a hangom színtelen, élettelen.

Ahogy anya a karjaimba rohan, és zokogni kezd, bennem is eltörik valami. Katonához nem méltó módon sírok együtt anyával, elõször engedve szabadjára könnyeimet azóta, hogy Andy nem ismert fel. De abba sem tudom hagyni... Ebben benne van minden. Andy elvesztésével a lelkembõl kitéptek egy darabot, de Sam halála most a maradékát is elvette tõlem.

- Az Egyesült Államok elnöke, a hadsereg fõparancsnoka, és a haza nevében fogadja el e zászlót fia hû szolgálatának jeleként!

Anya egész testében remegve zokog, így apa veszi át a felé nyújtott összehajtogatott amerikai zászlót, ami addig Sam koporsóját takarta. Apa és én tartjuk magunkat. Mindketten díszegyenruhában állunk anya két oldalán, és a könyökét fogva támogatjuk.

Mindenki itt van. Az egész családunk, Sam terhes menyasszonya, a barátai, a bajtársai, és rengeteg katona. Mindenki gyászol.

Három póznán húztak fel egy-egy zászlót a sír mellett. A koporsót még nem engedték be a sírgödörbe, egyelõre a milliónyi virág és koszorú gyûrûjében áll, lábánál egy nagyméretû, fekete fénykép Samrõl, amint egyenruhájában, tányérsapkáját a hóna alá fogva mosolyog a kamerába.

A tiszteletére leadott három lövés mindegyikénél úgy éreztem, mintha mind az öt katona egyenesen a szívembe lõtt volna. És most, hogy a zászló lekerült a koporsóról, néhány katona fegyelmezett lépésben sorakozik fel mellette, hogy a sírba ereszthessék. Másik oldalamon Blair, Sam menyasszonya fájdalmasan zokog fel, és kis híján térdre is esik, az utolsó pillanatban kapom el.

- Justin – kapaszkodik a karomba, a szívembe maró fájdalom csak tetézõdik kétségbeesett tekintetét látva, hiszen... pontosan ugyanazt érzem én is.

- Csss – vonom magamhoz szorosan –, nem lesz semmi baj, Blair. Minden rendben lesz...

Alig néhány nappal a temetés után már minden holmim össze van pakolva. Hosszú idõbe telik, hogy egy elesett katona hazakerüljön, és megrendezzék a temetést, így hamar eljön a pillanat, hogy vissza kell térnem. Egyik halálból a másikba. Nem is tudom, mit kellene tennem. Talán önzõség, hiszen nem tehetnék ilyet a családommal, de legszívesebben én is meghalnék. Az lenne a legegyszerûbb, ha visszatérve szerezhetnék egy újabb sérülést... ezúttal véglegeset.

- Nem! Nem mehetsz vissza, Justin! Nem hagyhatsz itt te is, kisfiam! – sikoltja anya kétségbeesve.

- Mary, engedd el... – igyekszik apa a lehetõ leggyengédebben lefejteni anya ujjait a gyakorlóruhámról.

Összeszorítom az állkapcsomat, és mély levegõt véve nyelem vissza a könnyeimet.

- Fiam – fogja meg a karom szorosan apa. Egyenesen a szemembe néz. – Vigyázz magadra..!

A Humvee, amivel a repülõtérre jöttek értem, sebesen száguld. De én azt kívánom, bár az ellenkezõ irányba tartana... el innen, minél messzebb, valahova a világ végére. A sok „fogadja õszinte részvétemet, hadnagy, a testvére egy hõs volt” rohadtul ki tudja készíteni az embert... Pláne ha éppen a lelke halálának másik okához készül visszatérni.

A Humvee beparkol a többi közé, a holmim cipelésében többen is segédkeznek. Már nem szívesen lépek be a sátramba. Elég az ágyra pillantanom, hogy a fájdalom mardosni kezdje a szívemet. Üresnek érzem magam. Elfáradtam...

Miközben visszasétálok a Humveehoz, hogy ellenõrizzem, semmi nem maradt benne, minden velem szembejövõ katona úgy néz rám, mintha szellemet látna. Nem csodálom... talán úgy is nézek ki. Könnyen lehet. Átnézem a Humveet, de minden ki lett pakolva belõle. Becsukom az ajtót, aztán a szemem sarkából megpillantom Andyt a távolban. Nem erre néz, oldalasan áll hozzám képest, és valakivel beszélget.

Összeszorul a szívem. Annyira... Annyira hiányzik. Olyan nagy szükségem lett volna rá most... Kínomban összeszorítom a szemeimet, még csak az hiányzik, hogy nekiálljak itt bõgni mindenki elõtt. A Humvee takarásába lépek, és akkorát ütök a hátuljába, amekkorát csak tudok. Homlokomat a hûs fémnek támasztom, kezeim ökölbe szorítva pihennek mellette.

Nem tudom feldolgozni a történteket. Justin elment, és csupán azt tudom róla, hogy hová, és miért. Meghalt a bátyja. Micsoda csapás lehet neki. Hiszen mindig olyan szeretettel beszélt róla. Annyira csodálta, féltette. Most pedig szembesülnie kell azzal, hogy többé nincs neki. Nincs, ki izguljon érte, nincs, ki megdicsérje otthon, ha csak pár karcolással megy haza. Az élet túl múlékony ahhoz, hogy megálljunk, és eltöprengjünk azon, vajon mit is jelenthet egy emberélet. Justinnak valószínûleg egy világot.

Két razziát is tartottunk azóta, hogy a hadnagyunk elment. A géppisztolyok ropogása sem tudta velem feledtetni, vajon mit élhet át az én egyetlenem abban a pillanatban. Folyton csak rá gondoltam. Magam elõtt láttam a szomorú, fakó szemeit, melyek olyanok voltak, akár a bánatos óceán. Haragudtam magamra. Túlontúl is, hiszen mellette lett volna a helyem. Valami ürüggyel elutazhattam volna vele, foghattam volna a kezét, sírhatott volna a vállamon. Ehelyett itt ragadtam ebben a tetves porfészekben. Justin azt hiszi, emlékek nélkül. Eddig bele sem mertem gondolni, miattam mit érezhet. Valószínûleg minden pozitív érzelem kiveszett belõle. Talán vissza sem jön. Megérteném. De… ha nem látom többé, abba belehalok. Ki tudja, azt hiheti, hogy többé nem fogok rá úgy tekinteni, mint azelõtt. Ó, Justin, bárcsak elmondhatnám Neked, mennyire szeretlek. Hogy rám támaszkodhatsz, bármikor melletted állok, legyen szó bármirõl.

Felé kapom a fejem, majd behúzódok a humvee mögé. Csupán két centin múlott, hogy eltaláljanak. Nem lesz ez így jó, mihamarabb vissza kell kapnom õt.

A napok teljesen egybefolynak. Egyik humveeban alvós nap a másik után. Már azt sem tudom, mióta nem láttam Justint. Mintha évek óta távol lenne, és semmi sem garantálja, hogy visszatér. Borzalmas érzés. Üresnek, elhasználtnak érzem magam. Abba bele sem merek gondolni, hogy Õ mit érezhet.

Legszívesebben beverném a képét, hagyjon békén, nem látja, hogy épp szenvedek?!

- Matthews tizedes mondta, hogy szóljak önnek. Stafford hadnagy két hét után megérkezett.

Tényleg ott van. Megtörten hanyatlik a kocsi hátuljára. Fájdalom markol a szívembe, ahogy így látom. Sosem gondoltam volna, hogy az én kacér, romantikus hadnagyomból egy megtört, megkeseredett ember válhat. Pillanatok alatt.

Elküldöm a picsába a küldöncöt, majd rohanvást indulok meg a kocsihoz. Némán fékezek le kedvesem mellett. Olyan elesettnek tûnik, mégis mit mondjak neki??

Jobb nem jut az eszembe. Lassan felemeli a fejét, és döbbenten felém fordul. Az arca teljesen más. Olyan idegennek hat. Már nem ég a tûz a szemeiben, a bõre is fakóbbá vált. Pontosan úgy fest, mint mikor lelõtték. Csak most nem a fizikai fájdalom kínozza.

Hitetlenül bámul rám, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Vagy, hogy emlékszem rá.

A keze után nyúlok, majd magamhoz vonom. Szorosan ölelném, ám eltol magától. Fájdalomtól csillogó szemei a tekintetemet fürkészik.

- Annyira sajnálom – simítok végig az arcán, majd újból megölelem. – Veled kellett volna lennem.

Érzem, ahogy teljesen elgyengül, majd a lábai felmondják a szolgálatot, és összecsuklik. Lassan eresztem a földre, majd nekidöntöm a humvee hátának. Õ erõtlenül kapaszkodik a pólómba, miközben halkan zokogni kezd. A számat harapdálom, hogy ne figyeljek oda a mellkasomon bucskázó, forró könnycseppekre. Kitartóan ölelem, ha eddig nem is, most mellette vagyok. Hatalmas mennyiségû fájdalmat zúdít rám, pedig még jóformán meg sem szólalt. Érzem, ahogy a teste erõtlenül rázkódik, teret enged az újabb és újabb vulkánszerû rohamnak. A hátát simogatom a jobbommal, míg balommal a hajába markolok, úgy vonom közelebb magamhoz. Nem csitítom, minek. Sokkal jobban fogja érezni magát, ha mindez kiszakad belõle.

Nem tudom, pontosan mennyi idõt töltünk így, de lassacskán megnyugszik. Az orrát törölgetve húzódik el tõlem annyira, hogy kényelmesen rendbe szedhesse magát.

- Butaságokat beszélsz – sóhajtom. – Kinek öntenéd ki a szíved, ha nem nekem?

- Igen, azt. Talán a sors kegyetlen fintora volt, hogy akkor, mikor elmentél. Már csak az üres ágyadat találtam – sandítok szomorúan a földre.

Nem szól semmit, hunyorogva bámul rám. Talán elmerengett, mi is történt azóta, hogy elváltunk. Nem, én gondolni sem bírok rá. Túlságosan fájdalmas.

- Mert nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám – nézek fel azokba a gyönyörû, kék szemekbe.

Mély csend telepedik ránk. Justint mintha az érzelmei fojtogatnák, engem a bûntudat. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy ilyen felelõtlen, ostoba, barom állat voltam. Vékony ujjai lassan az arcomra csúsznak, majd vastag ajkai az enyémeimhez érnek. Olyan hideg a szája, mintha nem is az övé lenne, hanem egy kõszoboré. Elkeseredetten markolok a hajába, és csókolom meg. Igyekszem minden szeretetemet, megértésemet, odaadásomat belepréselni ebbe az átkozott csókba. Csak remélni tudom, hogy egyszer minden olyan lesz köztünk, mint régen.

A napok egyre csak múlnak, Justin pedig egyre furcsább. Mintha távolságtartó lenne. Igaz, mióta itt van, csupán egyszer csókoltam meg. Nem szeretném, ha felzaklatva másznék rá, és… ebbõl baj lenne. Inkább ráhagyom a dolgot, bármikor a rendelkezésére állok, ha hozzám szeretne bújni. Talán túl sután kezelem az ilyen helyzeteket, eddig még senkihez sem kötõdtem ennyire… hogy vigasztalnom kelljen.

- Édesem, biztosan jó ötlet, hogy Te is gyere? – kérdem Justint, miközben készülõdik.

A fejemet vakarom, nem tudok hogy viszonyulni a helyzethez. Biztosan rossz kedve van, azért ilyen hideg velem. Nem piszkálhatom ezzel, hiszen… hiszen meghalt a bátyja.

Elhúzom a számat, majd bólintok, és elhagyom a sátrát. Annyit sikerült kiharcolnom, hogy mellettem utazzon. Wilson került mögém, így én vezetek. Justin a helyemen ül, és onnan irányít.

Egész úton odafelé õt figyelem. Persze csak a szemem sarkából. Látom rajt, hogy nincs jól. Nagyon, nagyon nincs jól. Olyan, mint egy élõhalott. Sápadt, az arca beesett. Látszik rajt, hogy aludni sem alszik sokat. Komolyan aggódok érte.

Megérkezünk a repülõtér pereméhez. Jó nagy kuss van, csak a humveek halk morgása hallatszik. Valami bûzlik itt nekem.

- Vadász 2, itt vadász 3-as. A fõhangártól keletre 400 méter távolságban mozgást észleltünk.

- Vadász 3, itt vadász 2, meg tudná határozni, hogy pontosan hányan vannak? – mormogja Justin a rádióba.

Sokáig nem jön válasz, majd megkapjuk a kellõ infokat. Géppisztolyos gárdisták lapulnak a kisebb hangárok körül. Ch, egyszerû menet lesz.

- Lõj mindenre, ami mozog – küld felém egy sokatmondó pillantást, majd kimászik a kocsiból.

Tíz perc múlva már bõven a harc közepénél járunk. Ezek a gecik jóval erõsebbek, mint gondoltuk, Woods meg persze megint elszámította magát. Ránk hárul a munka nagy része. Végig Justin közelében maradok, és azt hiszem, ez a szerencséje. Vagy szerencsétlensége.

Vagy három afgán nyit rá egyszerre tüzet, és én épphogy csak ki tudom rúgni a lábát, hogy elessen. A golyózápor elsüvít a feje mellett, Wilsonék pedig intézik a többit. A düh elsöprõ erõvel tör fel bennem. Vicsorogva kapok a mellénye után, majd magamhoz rántom Justint.

Döbbenten figyelem, ahogy eltávolodik tõlem, és úgy folytatja a harcot. Mintha nem is õ lenne.

Úgy kúrom be a humvee ajtaját, hogy az majdnem leszakad a helyérõl. Wilsonék végig kussolnak, hiszen Justin hasonló hevességgel teszi helyre az ajtót. Õ a sátrába vonul, én pedig egyenesen Millerhez. Hosszasan beszélgetek vele, elõveszem a lehetõ legilledelmesebb, legmeggyõzõbb formámat. Igyekszem úgy alakítani a helyzetet, hogy az a fogamra való legyen. Remélem, sikerült.

Justin sátra elõtt toporgok. Nem nagyon akaródzik bemennem. Félek, hogy mi lesz, ha megmondom neki, mit tettem. Úgysem fogja megérteni. Gyerünk, Andy! Nem félhetsz a saját szerelmedtõl! Ahj, dehogyisnem…

Belépek a sátorba, majd határozottan kihúzom magam. Justin hideg tekintete fogad, szinte felnyársal vele.

Érzem, ahogy az indulatok feltörnek. Egyre több vér szökik a fejembe, bele is sajdul a halántékom.

Elképedve bámulok rá. Nem tudom, hogy az elkeseredettség mondatja ezt vele, vagy komolyan gondolja. Bárhogy is, sikeresen megbántott. A nyelvemre harapok, majd sarkon fordulok, és kiviharzok a sátrából. Kis híján letépem a ponyvát, ahogy kivágtatok. Nem szeretnék rontani a helyzeten azzal, hogy nekiesek. Nem. Meg kell nyugodnom. Minél elõbb.

Lassan, nagyon lassan fordulok meg, mintha egy látomás vagy hallomás lenne, amit egy hirtelen mozdulattól elfújna a szél. Pedig nem. Tényleg õ az. Andy...

- Justin – szólít meg újra, szívem hatalmasat dobban, pont ahogy közelebb lép.

Még mindig döbbenten bámulok rá. Tényleg... tényleg itt van. És... És Justinnak szólított...

Magához von, de én hitetlenül tolom el magamtól. Lehetséges volna...? Emlékszik?

- Annyira sajnálom – simít végig az arcomon, mielõtt újból magához ölelne. – Veled kellett volna lennem.

Nekem ez az utolsó csepp a pohárban. A lábaim felmondják a szolgálatot, de õ meg sem lepõdik, lassan a földre ereszt, és a Humvee hátának dönt. Pólóját markolom, abba kapaszkodok, de nem bírok megálljt parancsolni az érzelmeimnek, halkan zokogni kezdek. Nem csitít, szorosan ölel magához, a hátamat simogatva várja türelmesen, hogy elmúljanak a fájdalom hullámai.

Egész testemben remeget. Annyi ideje vártam már erre, hogy a karjában tartson, hogy magához öleljen... Hogy érezhessem, õ mindig itt lesz nekem, bármikor támaszkodhatok rá... Õ az egyetlen, aki visszaadhatja az életemnek az értelmet.

- Bocsánat – szólalok meg rekedten, majd kifújom az orrom. Nem szól, csak hihetetlen gyengédséggel simít végig a hajamon. – Többet nem fordul elõ.

- Butaságokat beszélsz – sóhajt fel. – Kinek öntenéd ki a szíved, ha nem nekem?

- Igen, azt. Talán a sors kegyetlen fintora volt, hogy akkor, mikor elmentél. Már csak az üres ágyadat találtam – siklik pillantása szomorúan a földre.

Szótlanul figyelem az arcát. Miközben szinte iszom a látványt, elgondolkozom a történteken. Amikor elmentem... Mintha ezer hosszú éve lett volna már. Annyira összecsaptak a fejem fölött a hullámok, hogy az elmúlt idõ csak egy hatalmas, végtelen, sötét és rohadt fájdalmas masszának tûnik.

- Mert nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám – pillant fel.

Ahogy az imádott kék szempár az enyémbe fúrja pillantását, teljesen elgyengülök. Minden érzésem egyszerre indul meg, szinte megfulladok tõlük... és tudom, hogy Õ az egyetlen mentsváram. Lassan simítom arcára ujjaimat, aztán közelebb hajolok, és finoman az ajkaihoz érintem az enyémeket.

Elkeseredetten, érzelmektõl feldúltan markol a hajamba, hogy megcsókolhasson. Életem egyik leggyönyörûbb és egyben legfájdalmasabb csókja.

Ironikus... Mondják, hogy a remény hal meg utoljára, az enyém mégis képes többször egymás után felkötni magát, ráadásul engem aljas módon életben hagy. Pedig szívesen mennék vele. A sors furcsa és kegyetlen játékot ûz velem... Feltámasztja a reményt, életet egy kicsit, de csak azért, hogy utána egy még nagyobb pofonnal terítsen le újra.

Elõször nekem adta Andyt, úgy varázsolta elém, mint valami csodás ajándékot. Ezután elvette tõlem, és közvetlenül utána a bátyámat is. Andyt pedig újra visszakaptam, hogy aztán megint elveszítsem.

A sejtésem beigazolódni látszik, miszerint a baleset nem csak az emlékeket, hanem az érzelmeket is eltörölte. Mert bár az emlékei visszatértek, nem érzem azt, mint régen... Kerül és távolságtartó, a Humvee mögötti csókon kívül még csak hozzám sem ér. Vagy lett valakije idõközben, vagy már nem szeret... vagy mindkettõ. Azt mondjuk nem tudom, lehetne-e valakije, hiszen mindennek ellenére sokszor van velem, hogy fenntartsa a látszatot. Gondolom szánalmat ébresztett benne az állapotom, és nem akar még jobban tönkretenni... Hacsak nem éjszaka van vele. Merthogy már véletlenül sem lopózik vissza hozzám éjszaka, hogy együtt aludjunk...

Nem mintha sokat aludnék. Sam halála óta folyamatosan rémálmok gyötörnek, az elképzelhetõ összes módon láttam már a halálát, ami nem sokat segít rajtam. Egy idõ után már félek az elalvástól, vagy egy órát tudok csak aludni, aztán verejtékben úszva riadok föl. Nem bírom nézni, tönkretesz, és már arra sem támaszkodhatok, hogy Andy majd segít, mert egyre biztosabb, hogy elveszítettem. Õt, aki mindennél fontosabb számomra.

Elgondolkozva készülõdöm. Ma újabb bevetés lesz, el kell foglalnunk egy repülõteret. De nem is ez a legfontosabb... Az éjjel furcsa álmom volt. Igen, el tudtam aludni, de most nem a megszokott módon álmodtam. Ezúttal nem kívülrõl néztem végig Sam halálát, hanem... én magam voltam õ. Nem néztem, hanem éreztem, átéltem a halált. Három sorozatot kaptam a mellkasomba.

Ez talán egy jel volt, hogy melyik utat kéne választanom. Mindenkinek megkönnyíthetném a dolgát... Persze, a családomnak rossz lenne, de legalább nem jutna eszükbe Sam, amikor meglátnak. Andynek pedig nem kéne tovább színészkednie.

- Édesem, biztosan jó ötlet, hogy Te is gyere? – kérdezi Andy, aki végig engem figyelt.

Száját elhúzva megy ki a sátorból. Annyi elért, hogy mellette fogok utazni, de azt nem fogom hagyni, hogy visszatartson. Ez talán egy soha vissza nem térõ alkalom lesz.

- Vadász 2, itt Vadász 3-as – szólal meg a rádiónk a Humveeban. – A fõhangártól keletre 400 méter távolságban mozgást észleltünk.

- Vadász 3, itt Vadász 2, meg tudná határozni, hogy pontosan hányan vannak?

Csak nagy sokára méltóztatnak válaszolni. Géppisztolyos gárdisták a kisebb hangároknál. Magyarán Woods megint elbaszott valamit, mert ez túl könnyû lenne.

- Lõj mindenre, ami mozog – felelem, csak egy pillanatra nézve rá, mielõtt kiszállnék.

Hát persze, hogy imádott századosunk elnézte a dolgokat. Ezek nem egyszerû géppisztolyos gárdisták, hanem kurva nagy erõvel bíró lázadó harcosok. De nem zavar, le tudjuk nyomni õket. Az én figyelmem viszont megfelelõen elterelõdik, mikor kiszúrom, hogy három afgán vesz célba egyszerre. A kis pöcsök azt hiszik, nem látom õket, pedig az én figyelmemet csak az köti le, hogy hárman vannak. Rögtön eszembe a jut az álmom... Talán nem Sam testében voltam, hanem a saját halálomat láttam meg elõre.

Eszemben sincs megmozdulni. Már várnám a megszabadító lövéseket... aztán bamm, eltaknyolok, az áhított golyózápor pedig a mellkasom kellõs közepe helyett a levegõt szeli át a fejem fölött. Nem kell sokat gondolkoznom, ki rúgta ki alólam a lábaim, Andy õrjöngve ránt magához a mellényemnél fogva.

A düh még mindig felemésztõ lángokkal csapkod bennem, ahogy visszaérünk a táborba. A büdös francért nem lehetett hagyni, hogy lelövessem magam! Egyszer már meglõttek, senkit nem lepett volna meg, ha kinyírnak.

A Humvee ajtaját is szó szerint bebaszom, de a sátramban is õrjöngve járkálok fel-alá. Kurva élet!

Amikor Andy betoppan a sátorba, nem tudom eldönteni, hogy ordítsak-e, vagy sírjam el magam.

- Mirõl beszélsz, Andy?! – kérdezem kétségbeesve, értetlenül tárva szét a karjaimat.

Aha, szóval errõl fúj a szél. Meguntad a színészkedést, mi? Hagyhattál volna meghalni is akár, sokkal több munkát spórolhattál volna meg magadnak.

- Vagy már egyáltalán nem szeretsz? A baleset miatt? – kérdezem szégyenkezve konstatálva, hogy még remegek is.

- Te tisztára meghülyültél! – lép közelebb, szemeiben egyre nagyobb harag lángol.

Már válaszra sem méltat, csak kiviharzik a sátorból. Kár volt a színészkedés, látszik, hogy õt sem érdekli, életben vagyok-e vagy sem.

- Miben állhatok szolgálatára, uram? – kérdezem, mintha nem tudnám pontosan.

- Sajnos nem hiszem – rázza meg a fejét, majd felsóhajt. – Nézze, nem tudom, hogy miféle konfliktus van maga és Griffin õrmester között, vagy hogy van-e egyáltalán, de többen is alátámasztották azon állítását, hogy tegnap kis híján meghalt.

- Az lehet, de egyikünkkel sem szánt szándékkal, közvetlenül az után, hogy a testvérünk elesett – néz egyenesen a szemembe.

- Nézze, Stafford, nem szívesen mondom ezt, hiszen maga az egyik legkiválóbb hadnagyom, de pont ezért nem engedhetem, hogy kockára tegye az életét. Menjen haza, és pihenje ki magát!

- Az egyik kocsi két óra múlva kiviszi a reptérre. Egy hónap múlva találkozunk.

Az egyik felem õrjöng, a másik sírni szeretne. Legfõbb oka mindkettõnek Andy. Sokkal egyszerûbb és jóval kíméletesebb lett volna, ha egyszerûen a szemembe mondja, hogy nem kellek neki többé. De így... Így elvette tõlem az utolsó kapaszkodót is, kitaszított a munkámból, az álmomból, a kötelességembõl... Az életembõl. Csak azért, hogy neki jó legyen?!

A hír, hogy alig tértem vissza, újra elveszítenek, ezúttal egy teljes hónapra, futótûzként terjes az embereim között. Talán csak ezért nem lep meg, mikor Andy megjelenik a sátramban. Körülöttem már ott sorakozik minden holmim, csak néhány dolog még összepakolva. Körülpillant, aztán rám néz. Érzem, de én nem nézek rá. Nem tudok.

Megállok a mozdulat közben. Nagyon nyelve tartom vissza a könnyeimet. Miért kell még ennél is jobban megnehezítenie?!

Felemelem a hangom vele szemben, ezzel azonban meglehetõsen ellentétesek az arcomon végiggördülõ könnycseppek. Hosszú óráknak tûnõ másodpercekig csak néz, aztán sarkon fordul, és kisétál. A sátorból.

A napok csigalassúsággal telnek. Anya rendkívül élvezi, hogy itthon vagyok, hiszen nem kell aggódnia értem. Legszívesebben körül is rajongana – valószínûleg belõlem akar erõt meríteni, hogy enyhítsen a gyászon –, de nem hagyom. Szeretem õket, de most egyáltalán nem vagyok vevõ a családi otthon melegére.

Most már én is érzem, hogy elfáradtam. Andy utolsó húzásával végleg kiveszett belõlem minden pozitív érzelem. A napjaim általában csak abból állnak, hogy az ágyamon fekve, vagy a kanapén ülve nézek ki a fejembõl. Aludni még mindig nem tudok rendesen, sõt. Enni sem eszem sokat.

Azt a részét viszont senki nem látja, mikor éjszakánként a CNN képernyõjére vagyok tapadva, hátha hallok valami hírt Afganisztánból. Meg azt sem, hogy minden hajnalban, közvetlenül napfelkelte után futni megyek. Sokat. Gyorsan. Amikor a kimerültség már végképp erõt vesz rajtam, akkor sem állok meg, csak ha a lábaim már összecsuklanak alattam. Olyankor fél órán keresztül csak fekszem, néha könnyekkel az arcomon, és várom, hogy összeszedjem magam.

Ezen kívül csak Sam sírjánál vagyok, de ott nagyon sokat. Nem lesz jobb, egy cseppet sem enyhíti a fájdalmamat, csak növeli, de... valahogy megnyugtat. Amikor csendben ülök a sírja mellett, egy kicsit olyan, mintha õ is ott ülne mellettem. Mikor megjártunk az elsõ háborúnkat, hazatérve sokszor csináltuk azt, hogy csak ültünk szótlanul egymás mellett, de mégis tudtuk, hogy ott a másik. Ez is ahhoz hasonló.

Nagyjából két-két és fél hét telhetett el azóta, hogy hazajöttem, mikor egy teljes délutánt töltök a sír mellett ücsörögve. A szokottnál is jobban fáj most minden, mert éjszaka Andyvel álmodtam... Elmondhatatlanul gyötör a hiánya. Annak ellenére, amit csinált... Nagyon hiányzik. Az iránta érzett szerelmemen semmi nem tudott csorbát ejteni. Naponta elõjön az érzés, hogy nem szeretnék semmi mást, csak a karjaiba simulni, odabújni hozzá, hogy érezhessem az illatát, a bõrét, a csókjait... Õt magát. De nem lehet, hiszen nem szeret már, és egyébként is több ezer kilométernyire van tõlem.

- Megjöttem – szólok be a konyhába anyának, mikor késõ délután hazaérek.

- Ó, szia, kicsim – fordul hátra mosolyogva. – Jött hozzád valaki nemrég, mondtam neki, hogy Samnél vagy, addig felküldtem a szobádba, hogy ott nyugodtan megvárhat.

Mégis ki a franc lenne kíváncsi rám? Vállat vonva célzom meg a lépcsõt, és felmegyek az emeletre. Elsétálok a folyosó végén lévõ szobámig, de már a küszöbön földbe gyökerezik a lábam.

A szobámban ott áll Õ, rendkívül elegánsan, ingben és fekete öltönynadrágban.

Az íróasztalom mellett áll, éppen az egyik Samrõl és rólam készült közös képet tartja a kezében, de ahogy megpillant, visszateszi a helyére.

Igyekszem nem törõdni vele, hogy hangjától kellemesen libabõrös lesz mindenem, és a szívem is hevesebben kezd dobogni.

- A feleségem beadta a válópert, úgyhogy addig hazajöhettem – von vállat. – De egyébként, ha már erre jártam... téged.

Ahogy közelebb lép, minden józan gondolat kiröppen a fejembõl. A hangja, az illata, az arca, az ajkai és azok a gyönyörû szemek... Képzeletben leosztok magamnak egy jókora pofont. A francba is, Justin, térj már magadhoz! Hiszen... hiszen miatta kellett hazajönnöm. Õ volt velem közömbös és távolságtartó, õ nem akart már engem többé. Eldobott, mert már nem szeret.

- Mégis miért? – kérdezem magamra erõltetve a hidegséget, amit egyébként képtelen lennék érezni vele szemben.

Bûnös vagyok. Egy rohadt gyilkos. Nem érdekel a sk afgán, akiket eltettem láb alól. Csupán egy élet elvétele miatt vezeklek. Megfosztottam Justint az álmától. Legalábbis egy hónapra mindenképp. Nem akartam neki rosszat, hiszen mindennél jobban szeretem. Ha ez a pokolian kínos döntés a javára válhat, én kibírom. Bármit kiállok érte. Csak ne kelljen látnom, ahogy eleven golyófogóvá válik. Abba belehalnék.

A fejesektõl hallottam, hogy indulni készül. Elválnak útjaink… megint. Nem tudom, ki fogom-e bírni ép ésszel. De én kezdtem el az egészet. Jót fog tenni neki a pihenés. Aztán visszajön és én… és én újból szerethetem. Ahogy eddig tettem. Igen.

Felém kapja a tekintetét. Nyoma sincs annak a békés, szeretõ fiatalembernek, akit megismertem. Teljesen kifordult magából.

Kiabál. De nem tudom nem észrevenni azokat a fájdalmas könnyeket. Legszívesebben én is sírnék. De valami meggátolt benne mindig is. Talán a kemény utcagyerek imázsa égett így belém. Nem tudom.

Érzem, ahogy a lábaim magamtól mozdulnak. Engedelmeskedek a hadnagyom parancsának. Ha emiatt megharagudtál rám, szerelmem, akkor biztosan meg is érdemeltem. Remélem, elõbb-utóbb majd rájössz, csak a javadat akartam azzal a kérvénnyel. Bocsáss meg, ha emiatt egy pillanatig is rosszul érzed magad. Könyörgök. Bocsáss meg!

Justin humveeja lassan kigördül a táborból. Én csak bámulok utána, érzem, hogy a lelkem egy darabja kiszakad, és a hadnagy után száll. Az erõ elszáll a tagjaimból, egyre gyengébbnek érzem magam. Wilson a távolból figyel, ám hagyja, hogy bevonuljak a humveek mögé. Nem bírom tovább. A földre hullok, és úgy kezdek el zokogni, mint egy kislány. A homokba markolok, a homlokom a földre támasztom. Nem így akartam elbúcsúzni. Nem akartam, hogy fájjon. Nem akartam semmit, mégis minden balul sült el. Miért?! MIÉRT?!

Felriadok. Már megint a semmibe bámultam. Akár csak egy hete minden nap. Mióta… mióta Õ elment. Hiányzik, kurvára hiányzik!

Az embereim nem értik, mi ez a búskomorság. Már focizni sincs kedvem velük. Nem akarok senki közelében lenni. Csak az egyedüllétre vágyom.

Összeszedem magam, majd megjelenek az ezredesnél. Mintha aggódna, vagy ilyesmi. Nem a szokott módon néz rám. Talán… talán sejtheti, hogy Justin miatt vagyok ilyen?? Nem, lehetetlen!

Ne! Ugye nem Justinnal történt valami?? Lezuhant a gépe? eltûnt? Megölte magát?? Könyörgök, ne róla legyen szó!!

Sosem könnyebbültem meg ennyire. Még el is mosolyodok, aztán csak meglepettséget erõltetek az arcomra.

- Hogy mondja, uram? – kérdezek vissza, mert Miller naaaggyon fura képet vág.

- Itt a hivatalos végzés. Legkésõbb holnap haza kell mennie, Griffin. Tudom, milyen egy válás, nem szeretnék bonyodalmat. Sajnos Stafford hadnagy távozása után nem igazán akarnám elengedni Önt. De a példamutató magatartásáért megteszem.

- Ha még egyszer köptetõt mernek inni Wilsonnal… harmincszor körbefutják a tábort – vigyorog rám.

Durva érzés újra Amerika földjére lépni. Mélyen magamba szívom az afgánmentes levegõt, majd felpattanok az elsõ buszra. Az emberek kicsit furán néznek rám. Gondolják valami puhány buzi lehetek, hogy a háború befejezte elõtt hazamegyek. Haza… miket beszélek. Nekem sosem volt otthonom.

Lekászálódok a buszról, egy kissrác a seggembe tapad. Mindenáron el akarja kunyizni a dögcédulám. Picsába, alig tudom lerázni. Vagy a fél városon át jön utánam. Aztán lemarad… én pedig… azon kapom magam, hogy ott állok a kicsiny ház elõtt. Be kéne lépnem, de olyan idegen. Pedig elvileg.. papíron ez az otthonom. Nem akarom.

Mint utólag kiderült, az én drága feleségem mégiscsak összeállt azzal a kertésszel. Mondjuk hülye voltam, minek kertész, mikor kertünk sincs. Nyírni a sövényt, aha. Mindegy, legalább nem áll az utamba, ha… ha… Justin. Érzem, hogy a szívembe markol a fájdalom. Ne tudja, hogy itt vagyok. Lehet, hogy elküldene a picsába.

- Remélem, nem fogsz hisztériázni - sziszegi ez az ótvaros kurva már a tárgyalóban.

Nem válaszolok, végighallgatom a bírónõ zagyvaságait. Ki a faszt érdekel, inkább… adják a papírt, és hadd mehessek. Justin. Justin, kérlek ne dobj ki.

Felállunk, majd az ügyvédek jelenlétében aláfirkantjuk a papírokat. A nejem.. khm.. ex nejem szeretne koccintani, ám faképnél hagyom õket. Fontosabb dolgom is van, mint mûmájerkedni. Hamarosan indul a vonatom. A fél országot át kell utaznom Justinért.

Lekésem az utolsó vonatot, így az állomáson éjszakázok. A ruhásbatyumra hajtom a fejem, úgy alszok a mûanyagszékeken. Igen, mint egy szakadt csöves, gratulálok, õrmester. De végülis nem tudom, mit vártam. Hiszen nincs hová mennem. Mindegy, túlélem, aludtam már szarabb helyeken is. Csak akkor nem volt ennyire gáz.

Reggel felkelek, persze, megint majdnem lekésem a vonatot. De hála az edzett lábaimnak, utolérem a szerelvényt, és fel tudok ugrani rá. Lihegve dobom le a táskám, majd foglalom el a helyem.

12 órányi utazás vár rám. Vagy háromszor kell átszállnom. Picsába, hogy lakhat valaki ilyen kikúrtul messze? Ah, kész rémálom, gyûlölöm a vonatokat.

Lássuk csak, jó nyomon vagyok-e. Elõkapom a frankó kis térképemet, és abba bújva szelem át az utcákat, mint egy turista. A zsákom kezdi szétvágni a vállam, jó lenne megpihenni egy kicsit. Ah, lófaszt, Andy, mindjárt ott vagy!

Megállok egy takaros kis ház elõtt. Az udvar rendezett, a környék is szuper. Nem úgy, mint ahol én lakok… laktam. A számat rágva nézem a kertkaput, majd erõt veszek magamon, és besétálok. Félek, vajon mit fognak szólni a szülei? Mondjuk… honnan tudnának rólam. Lehet, nem is mesélt rólam. Ahj, fenébe. Jobb lenne elmenni. Hagyni õt, hadd pihenjen.

Épp ellépnék, mikor észreveszem, hogy megnyomtam a csengõt. Nagy szemekkel meredek a kis gombra, majd az apró asszonyra, aki ajtót nyit. Csodálkozva néz rám, elég gyérül festhetek.

- Justint.. õhm.. Stafford hadnagyot keresem – vakarom meg a tarkóm. – Andy Griffin vagyok. Az egyik õrmester a csapatában.

Belépek az elõszobába. Váó, nem kispályás a hely, pont ilyennek képzeltem Justin otthonát. Minden olyan, mint õ. Nyugalmat sugáron.

- Õ most nincs itthon, de hamarosan hazaér. Parancsol egy teát esetleg? – kérdi udvariasan.

Anyuka felvezet egy közepes méretû szobába. Mindennek Justin illata van. Meghalok, komolyan mondom, meghalok! Amint kimegy a nõ, ledobom a zsákom, és az ágyára mászik. A párnájába fúrom a fejem, és mélyen magamba szívom az illatát. Felidézem magamban az emlékeket. Az elsõ csók, az elsõ szex. Minden olyan csodás volt, aztán minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Hiábavalónak bizonyult az a csodálatos idõszak, amit együtt töltöttünk. Hiszen gyûlöl.

Negyed órát tölthetek várakozással, mikor hallom, hogy valaki közelít. Justinról és a bátyjáról nézek egy képet. Milyen egyformák, milyen boldogok. Mire felnézek, már maga a hadnagy áll az ajtóban. Döbbenten néz rám, mintha kísértetet látna. Végül is igaz. A múltad rémalakja vagyok, Justin.

- A feleségem beadta a válópert, úgyhogy addig hazajöhettem – vonok vállat. – De egyébként, ha már erre jártam... téged.

Közelebb lépek hozzá, látom, ez nagy hatást gyakorol rá. Megrezzen, ahogy végignéz az arcomon. Nem, kizárt, hogy gyûlöljön. Inkább csak próbál, de nem tud. Jól tudom, mit érzel. eleinte én is megpróbáltam ellenállni Neked. Butus, úgysem fog menni. Mi ketten összetartozunk. A Hadnagy és az Õrmester.

Az arcára simítok, mire zavartan elkapja a fejét. Csalódottan döntöm oldalra a fejem.

- Nem, ezúttal nem. Mi egyek vagyunk, Justin Stafford. Soha többé nem engedlek el – simítok közben az orrommal a hajába. – Ha visszajössz, minden olyan lesz, mint régen.

Érzem, ahogy remegni kezd. Nem tudom eldönteni, hogy sírni készül, vagy mérgében rázkódik.

Mindezt hihetetlen gyorsasággal. Értetlenül pislogok rá, az elõbb úgy tûnt, mintha ugyanazt akarnánk.

- Mirõl beszélsz? Azért tettem, mert féltem, hogy bajod esik – felelem nyugodtan.

- De igen. Hallgass végig! Pokoli volt az utóbbi idõszak nélküled. D ekibírtam, mert abban a hitben éltem, hogy itt nem eshet bajod.

- Miért nem csókoltál meg egyszer sem, miután visszatértem? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.

- Nem akartalak traktálni. Láttam, milyen szarul voltál… miután visszajöttél. Csendes támaszod szerettem volna lenni. De elbasztam.

Félve pillantok fel rá. Düh helyett azonban valami egészen mást látok az arcán. Mintha szánna, vagy… a történtek miatt sajnálkozik?

Piciny fejét a mellkasomra hajtja, ahogy megölelem. Olyan törékenynek tûnik így. Pedig nem az. Legalábbis elsõ ránézésre nem.

Lehajolok hozzá, és egy puha csókot lehelek az ajkaira. Érzem, ahogy megremeg. Ezúttal azonban a megkönnyebbüléstõl. Érzem, ahogy húsos ajkai az enyém után kapnak. Szorosan ölelve csókoljuk egymást, amíg el nem fogy a másik levegõje.

A nyakához hajolok, és ott is megcsókolom. Olyan selymesen puha a bõre, mintha nem is ember lenne, hanem egy tökéletes szövet. A nyakamat átölelve ül le az ágyra, húz magával. A mellkasára simítva döntöm el, majd hajolok fölé. Újabb csók. Ezúttal nem vadul, szenvedélyesen csináljuk. Lassan, kiélvezzük minden pillanatát, hiszen Isten tudja csak, mikor tettük meg utoljára.

Mi tagadás, én is vágyom már a teste közelségére, így engedelmesen simulok a lábai közé. A hátamat karmolgatja, ahogy körkörös mozdulatokkal kezdem összedörzsölni az ölünket. Szusszanva túrok a hajába, mikor lassan gombolgatni kezdi az ingemet. Még jó, hogy az ajtót becsukta, mikor bejött. Kicsit cinkes lenne, ha anyuci véletlen meglátna minket. Húh!

Pár pillanat múlva az ingem halk suhogással landol a padlón. Justin gondos kezei a felsõtestem minden porcikáját érintik. Egy apró foltocskát sem hagynak ki. Imádom.

Most sem sietünk el semmit. A vad csókcsatákat felváltják az érzéki simogatások, apró harapások. Lomhán csókolom végig a mellkasát. Kéjesen sóhajtozva túr a hajamba, és húzza fel az egyik lábát. Hamarosan õ is megszabadul a tökéletes felsõtestét takaró ruhától. Újra összesimulunk, de csak addig, amíg el nem kezdem bontogatni az övét. Megszabadulunk a nadrágjainktól is, majd meztelenül simulunk egymáshoz. A gerincem mentén cirógat, libabõrös leszek.

Megfogom a kezét, majd felemelem. Elõször a kézfejére csókolok, majd az alkarján át a vállához jutok el apró, pillangó csókokkal. Halkan felnevet, ahogy a nyakához fúrom a fejem, és harapdálni kezdem. Mindeközben igyekszem megfordítani õt. Miután szabaddá válik a háta, a lapockáihoz hajolok. Finoman végigharapdálom, majd a gerince mentén lecsókolok a derekáig. Halkan sóhajtozva illegeti a fenekét. Nem is emlékeztem, hogy ilyen formás. Kacéran mosolyogva harapok bele, mire õ a takarót markolva felsikkant. Kis híján elélvezek, ahogy a szemem láttára fut végig a libabõr a hátán. Olyan rohadtul izgató, mégsem érzem most szükségét, hogy nekiessek. Túl élvezetes ilyen lassan haladni.

Bekapom a mutató, és a középsõ ujjamat, majd miután eléggé benyálaztam õket, a derekára csókolva kezdek körözni a bejárata körül. Halkan sóhajtva fúrja a fejét a takaróba, milyen édes. Lassan belé hatolok az elsõ ujjammal, majd finoman mozgatni kezdem.

Lassan társítom a középsõ ujjam az elsõhöz, úgy mozgatom õket óvatosan. Érzem, ahogy összeszorul az ujjaim körül, így lágy csókokkal igyekszem oldani a merevségét. Lassan ellazul, úgy érzem, készen áll.

Oldalra fordítja a fejét, hogy lásson, szemei vágytól csillognak. Olyan gyönyörû.

- Szeretlek – suttogom, majd a lehetõ legnagyobb óvatossággal beléhatolok.

A homlokomat a hátának támasztom, úgy ösztökélem magam a lehetõ leglassabb tempóra. Érzem, ahogy az izmai megfeszülnek, teljesen körém záródik. Annyira nehéz így!

Újra libabõrös lesz. Lassan enyhülni érzõdik a görcsös szorítás, teljesen magába fogad. Eleinte lassú mozgásba kezdek, majd egyre fokozom a tempót. Justin sóhajaival biztat, sajnos kénytelenek vagyunk csendben elintézni a dolgot. De nem bánom, tökéletes vele így is.

Érzem, már csak másodpercek választanak el attól, hogy beteljesüljek. Justin ismét megelõz, édes hangja tompán hallatszik a párna fogságából. Nem sokkal utána, én is elérem a csúcspontot, ami után annyi ideje áhítozok már.

Lihegve hanyatlok mellé, és ölelem magamhoz. Engedelmesen a karjaimba simul, majd tengerkék szemeit rám függeszti.

Fáradtan mosolyogva nézek rá. Igazán boldog vagyok. Még sosem éreztem magam ennyire megkönnyebbültnek. Örülök, hogy nem neheztel rám. Vagy, ha mégis, legalább nem próbál már gyûlölni.

- Tudod, én utcagyerek voltam. Anyám, apám mindig is rühellt, alkoholista volt mind a kettõ. Ha tanultam valamit az élettõl, az az, hogy sose mutassam ki az érzelmeimet, és fojtsam el õket. De Nálad nem érzem ennek szükségét. Csak… ettõl függetlenül ügyetlenül fejezem ki magam. Nem akartam, hogy azt hidd, eltávolodtam Tõled. Azt hittem, jobb lesz, ha békén hagylak.

Szégyenlõsen sütöm le a szemeimet. Nem akarom, hogy egy érzelmi roncsnak tartson. Pedig még a felét sem tudja annak, ami valójában történt velem.

Zavartan kapom el a fejem, ahogy végigsimít az arcomon. Az érintése még mindig olyan hatással van rám, mintha áramütés érne... pozitív értelemben.

Összezavarodok. A szemei, a tekintete... Annyira... Annyira õszintének tûnik...

- Baromság, tûnj innen! – fordítok hátat neki, így leplezném zavartságomat.

- Nem, ezúttal nem. Mi egyek vagyunk, Justin Stafford. Soha többé nem engedlek el. – Orrával gyengéden simogat a hajamba. – Ha visszajössz, minden olyan lesz, mint régen.

Egész testemben remegni kezdek. A szavai és az érintései a szívemig hatolnak. „Mi egyek vagyunk, Justin Stafford.” Én is... én is mindig ezt éreztem vele kapcsolatban. De nem... õ nem akart... elküldött...

- Tudom, miért küldettél haza. Meguntad a színészkedést! – vágom a fejéhez.

- Mirõl beszélsz? Azért tettem, mert féltem, hogy bajod esik – feleli teljes nyugalommal.

- De igen. Hallgass végig! Pokoli volt az utóbbi idõszak nélküled. De kibírtam, mert abban a hitben éltem, hogy itt nem eshet bajod.

- Miért nem csókoltál meg egyszer sem, miután visszatértem? – teszem fel neki az egyik legfontosabb kérdést.

- Nem akartalak traktálni – vakarja meg a tarkóját zavartan. – Láttam, milyen szarul voltál… miután visszajöttél. Csendes támaszod szerettem volna lenni. De elbasztam.

El tudnám sírni magam. A francba, ez annyira az én Andymre vall... én meg úgy tûnik bemagyaráztam magamnak minden baromságot...

Lehajol, és puhán, gyengéden csókol ajkaimra. Megremegek, a szívem még hevesebb dobogásba kezd, ajkai után kapok, és nem engedem. Szorosan öleljük egymást, a csókban ott van minden érzelmünk... Csodálatos.

Mikor a nyakamra is kapok egy istenien puha csókot, a nyakát átölelve kezdem az ágy felé húzni magammal. Leülök, õ pedig a mellkasomra simítva dönt végig a takarón. Fölém hajolva csókol meg újra, lassan, szenvedélyesen, tele érzelmekkel és kiélvezve minden pillanatot. Nyoma sincs most vadságnak, a szenvedély tüze viszont úgy lángol kettõnk között, hogy lehetetlen neki ellenállni.

Nem kell gyõzködnöm. Lábaim közé simul, miközben újra lecsapunk egymás ajkaira. Iszonyatosan kívánom, amire bõven rásegít azzal, hogy csípõje mozgásával izgatóan dörzsöli össze ágyékunkat. Ujjaimat ingje elejére futtatom, lassan gombolni kezdem kifelé, mire nagyon szusszanva túr a hajamba. Másodpercek múlva az ing már a földön van, az én kezeim pedig bebarangolják Andy egész felsõtestét. Szinte megveszek, ahogy újra érinthetem és simogathatom õt, ujjaim egyetlen apró felületet sem felejtenek el bejárni.

A csók meg-megszakad, hogy elhintsünk egy érzéki csókot, vagy egy izgalmas, finom harapást a másik testén. Lehunyom a szemem, és sóhajtva fúrom ujjaimat a hajába, ahogy lassan végigcsókolja a mellkasom. Elképesztõ...

Hamarosan minden ruhánk a padlón köt ki. Testünk szorosan összesimul, testem egészen beleremeg a fantasztikus érzésbe, ahogy forró bõre újra szorosan az enyémhez tapad, és szinte minden porcikánk egymáshoz ér. Érzem, hogy libabõrös lesz a bõre ujjaim mentén, ahogy a gerince vonalánál simogatom a hátát. Édes...

Mellém fekszik, majd magához emeli az egyik kezem. Kézfejemtõl indul el apró, érzéki csókjaival, bebarangolva a karomat, egészen a vállamig. Felkuncogok, ahogy édesen fúrja a nyakamba a fejét, és finoman harapdálni kezdi érzékeny bõrömet. A hasamra fordít, majd a lapockáimhoz hajol. Halkan sóhajtozva, lehunyt szemekkel élvezem a kényeztetést, ahogy finoman végigharapdálja a lapockámat, majd puha ajkaival egészen a derekamig halad. A takaróba markolva sikkantok fel halkan, ahogy érzékien beleharap a fenekembe.

Újra a derekamon érzem csókjait, ezzel egy idõben egyik ujja bejáratom körül kezd körözni. Kéjesen sóhajtva fúrom fejem a takaróba, nem lehet túl hangos... Aztán egy ujját már belém is vezeti, és finoman mozgatni kezdi.

Hamarosan már két ujját mozgatja bennem óvatosan, de a kéj hamar átveszi az irányítást az eleinte kicsit kellemetlen érzéstõl.

Fejemet oldalra fordítva nézek rá, ahogy fölém térdel. Gyönyörû kék szemei élénken csillognak a vágytól, izmos mellkasán izzadtságcseppek gyöngyöznek, a lélegzetem is eláll a látványtól.

Homlokát a hátamra hajtja, így fogja vissza magát, hogy ne okozzon fájdalmat, míg megszokom az érzést. Hallom, ahogy fojtottan, rekedt hangon felnyög, ahogy izmaim megfeszülnek körülötte.

Szavai és nyakamat csiklandozó, forró lehelete csak jobban segítenek a kéjnek eluralkodni rajtam. Testemnek sikerül ellazulnia, és végre teljesen magamba tudom fogadni. Kezdetben lassan mozog, majd egyre gyorsítja a tempót. Legszívesebben sikoltanék, ahogy minden mozdulatával megtalálja legérzékenyebb pontomat, de nem tehetem, így csak zihálva sóhajtozok. Bár ezt sem sokáig bírom, ahogy egyre közelebb érek a csúcshoz.

Õ is hangosan zihál és sóhajt, én pedig nem bírom tovább tartani magam, minden erõmmel és a párnámmal fojtom el feltörõ nyögésemet, ahogy elélvezek. Alig néhány másodperc múlva érzem, hogy Andyt is elérte a beteljesülés.

Zihálva fekszik el mellettem, rögvest magához húzva, én pedig örömmel simulok ölelõ karjai közé. Felnézek rá, mert valami fontos elmaradt részemrõl.

Fáradt mosollyal néz rám, ölelése erõsödik körülöttem. Visszabújok a mellkasához, boldogságban úszva hallgatom szapora szívverését. Végre azt érzem, amire már hetek óta annyira vágytam... boldog vagyok. És roppantmód szerelmes. Furcsa érzésem támad, ahogy Andy karjaiban fekszem, szinte érzem, ahogy a lelkünk újra összekapcsolódik.

- Tudod, én utcagyerek voltam. Anyám, apám mindig is rühellt, alkoholista volt mind a kettõ. Ha tanultam valamit az élettõl, az az, hogy sose mutassam ki az érzelmeimet, és fojtsam el õket. De nálad nem érzem ennek szükségét. Csak… ettõl függetlenül ügyetlenül fejezem ki magam. Nem akartam, hogy azt hidd, eltávolodtam tõled. Azt hittem, jobb lesz, ha békén hagylak.

- Akkor jó sok mindent kell még tanulnod – mosolygok rá, de õ csak lesüti a szemeit. – Nekem nem kell megjátszanod a kemény legényt – simítok végig az arcán gyengéden.

Magához szorít, és a homlokomra csókol, majd kissé eltol magától, hogy újra a szemembe nézhessen.

Éppen a szobámban öltözünk tiszta ruhába Andyvel, miután elcsábítottam magammal zuhanyozni. Vagyis hát... nem nagyon kérette magát. Nem történt semmi, néhány csókcsatát, finom simogatást és érintést leszámítva, de azért meglehetõsen érzéki élménnyel gazdagodtunk.

- Egy pillanat – felem, majd visszacsukom az ajtót. Felkuncogok, ahogy Andy hátulról átölelve csókol a nyakamba, közben érzem, hogy felsõ még mindig nincs rajta. – Hát te azóta sem öltöztél föl rendesen?

- Nem, túlságosan lefoglalt a látvány – paskolja meg a fenekem vigyorogva.

- Annyit mondtam, hogy az egyik õrmester vagyok a csapatodban – sandít rám, mire elmosolyodom.

- Vááárj, várj, várj – vág közbe. – Nem akarok a szüleid terhére lenni, édesem.

- Egyáltalán nem – simítok végig az arcán bíztatóan mosolyogva. – Eddig is sejtették már, hogy mi a helyzet.

Öt perccel késõbb már a lépcsõn megyünk lefelé. Andy mögöttem jön, de egyik kezemet hátrafelé nyújtva fogom az õ kezét.

- Gyertek csak bátran, apád is mindjárt hazaér – lép ki a konyhából mosolyogva anya. Aztán pillantása a kezünkre siklik, és meglepetten vonja föl a szemöldökét. – Ó!

- Anya, szeretnék valamit mondani – kezdem mosolyogva. Nem félek, hiszen tényleg jó ideje sejtik már a nyilvánvalót, egyszerûen csak sosem került ez szóba köztünk, mert nem volt senkim. – Tudod, Andy nem csak az õrmesterem... hanem a barátom is.

Anya arca felderül, ahogy azt vártam is. Mit érdekli õt, hogy fiút vagy lányt szeretek, tudom, hogy neki csak az a fontos, hogy boldog legyek.

- Ó, kicsim! – libben elém, és szorosan átölel. Aztán Andy legnagyobb meglepetésére õt is alaposan megölelgeti, én pedig kuncogva figyelem zavarát. – Szólítson csak Marynek, drága fiatalember!

Mosolyogva figyelem, ahogy Andynek kell néhány másodperc, hogy feldolgozza az iménti élményt.

Boldogan sasszézik vissza a konyhába, én pedig Andyhez fordulok, és átölelem.

- És honnan lehetek biztos benne, hogy az apád nem légpuskával fog kikergetni a házból?

- Ó, ne aggódj, a régi gépkarabélyát tartja itthon. – Felnevetek, ahogy Andy arcáról lefagy a vigyor, aztán a hajába túrva csókolom meg újra. – Nehogy elhidd! Imádni fog, hiszen kiváló katona vagy.

Újfent igazam lett. Apa szinte atyai büszkeséggel néz Andyre egész idõ alatt. Persze, sokan egy konzervatív, citromba harapott katona-apának tartanák, de én tudom, hogy cseppet sem az. Nem mutatatja ki ugyan túl gyakran az érzelmeit, de mélyen belül vajszíve van. És ahogy megtudja, hogy Andyvel Afganisztánban ismerkedtünk meg, az elfogadása büszkeségbe csap át.

Boldogan figyelem, ahogy lassacskán Andy is feloldódik. Eleinte láttam rajta, hogy kissé feszült, de a vacsora felénél már felszabadultan beszélget, vitatkozik és nevet apával. Andynek is elõadja régi meséit és történeteit, hogy „bezzeg az õ idejében”, aztán Andyt kezdi faggatni eddigi katonai karrierjérõl. Elismerõsen és elégedetten bólogat. Aztán persze azt sem bírják ki, hogy közös kalandjainkról ne kérdezzenek.

Anya sokszor ijedten kapja a szája elé a kezét, fõleg, amikor szóba kerül Andy nemrégen elszenvedett sérülése. Az emlékektõl kicsit el is szontyolodom, de Andy átöleli a vállam, és gyengéd csókot nyom a halántékomra, ezzel három arcra is mosolyt csalva. Én rá mosolygok szerelmesen, anyáék pedig minket néznek boldogan.

- Úristen, el sem hiszem – nyög föl Andy, ahogy végigfekszik az ágyamon. – Párnák, puha matrac és takaró...

Kuncogva lépek oda az ágyhoz. Igen, pontosan tudom, mirõl beszél. Azt hiszem, ezt minden missziós katona megéli, mikor hazatér.

- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – mutat a pólómra, amit az alsónadrágon kívül viselek.

- Nagyon gyorsan szokj le róla. – Válaszomat meg sem várva már húzza is le rólam, és a földre dobja. – Máris jobb – mér végig elégedetten.

Mosolyogva simítok végig a haján, ahogy felkönyökölve lehajol, és ajkaival gyengéden végigsimítja a jobb vállam alatt éktelenkedõ heget.

- Ezt sosem fogom elfelejteni – mormolja, majd ad rá egy csókot, és az arcomhoz tér vissza. Mutatóujját gyengéden futtatja végig a bal szemem alatt és fölött húzódó hegvégeken. – Elmondod, hogy szerezted?

- Ez egy cseppet sem hõsies – sóhajtok fel. – Még a kiképzésen szerezték nekem. Volt egy elég... hm... finoman fogalmazva is balfasz csoporttársam. Azt hitte, menõ, ha késsel hadonászik a csoporttársai közelében, csak arra nem számított, hogy ha pont õ nem tud bánni egy fegyverrel, abból hétszentség, hogy baleset lesz. Valamivel mögötte álltam, mi figyeltünk az oktatóra, az meg az agyát játszotta, míg el nem esett a saját lábában. Én oldalra fordultam a nagy visításra, és megkaptam a kést az arcomba.

- Nem sokon múlt, csak egy kicsit kellett volna lejjebb jönnie a késnek. Így a lendületét a homlokom fogta föl, a többi csak mély vágás lett.

- Már ha nem lõtte még mellbe magát a gépfegyverével – nevetem el magam.

Nem sokat beszélgetünk már, mert látom rajta, hogy majd’ leragad a szeme. Szegénykém, biztos nagyon fáradt lehet. Boldogan vackolom be magam mellé, szorosan hozzábújok, arcom a mellkasánál pihen, õ pedig átölel.

Aznap éjjel, hosszú idõ után elõször nyugodtan, rémálmok nélkül alszom át az egész éjszakát.

Hûh, egy pillanatra el is felejtettem, hogy õ is itt van. Na, jó. Vagy húsz percre elfelejtettem! De mentségemre váljon, hogy iszonyú jót szeretkeztem. És ez… megmagyarázza a helyzetet.

Érzem, hogy illatozok. Végre fürödhettünk… normálisan, együtt. Hihetetlenül jó volt. Justin végig az izmaimat masszírozta, tusfürdõvel kenegetett. Olykor az ajkait is felkínálta, hogy még tökéletesebbé tegye a legelsõ fürdésemet idehaza. Vele minden olyan filmbeli. Mintha örökké boldogok lennénk, és happy enddel zárnánk. Kimondhatatlanul szeretem õt emiatt.

Justin résnyire nyitja az ajtót, és kikukucskál rajta. A feneke úgy gömbölyödik abban a nadrágban, hogy húúúhh! Anyám, milyen szexi. Ha az imént nem pakoltam volna bele, most tuti gerince vágnám.

Kuncogva húzza fel az egyik lábát, ahogy hátulról átölelve a nyakába csókolok. Finoman végigsimítok a hasán, majd az arcára is csókolok. Lehetetlenség betelni vele.

Felnevet, majd egy puha csókot lehel az ajkaimra. Imádom, hogy ennyire bõkezûen bánik a csókokkal.

- Mondd csak... mit mondtál anyának? Mármint, hogy mutatkoztál be? – kérdi.

- Annyit mondtam, hogy az egyik õrmester vagyok a csapatodban – pillantok rá.

- Vááárj, várj, várj – emelem fel a kezeimet. – Nem akarok a szüleid terhére lenni, édesem.

- Egyáltalán nem – simít végig az arcomon. – Eddig is sejtették már, hogy mi a helyzet.

Hááát, nekem azért nehezen akaródzik elhinni. Bár… Justin mintha azt mesélte volna, hogy a bátyjának felesége is volt. Hm, talán nem fogja érdekelni õket, mit akar a fiuk. Csak szeretnék boldognak látni. De mi van, ha belé helyezték az utolsó reményt? Tõle várják az unokát? Eltiltanak majd tõle? Neeem, azt nem tehetik!

- Gyertek csak bátran, apád is mindjárt hazaér!- aztán a tekintete a kezünkre siklik. – Ó!

- Anya, szeretnék valamit mondani – kezdi mosolyogva Justin. – Tudod, Andy nem csak az õrmesterem... hanem a barátom is.

Pár pillanat, és a nõ boldogságban tör ki. Baaazmeeeg, pedig már elképzeltem, hogy felkapja a nagykést, és agyonszurkál.

Aztán én következem. Lefagyok, nem tudom, hogy mit csináljak, mi az illendõ ilyenkor. Zavartan pislogok elõre, mire az asszony rám emeli a tekintetét.

Boldogságban úszva vonul vissza a konyhába, talán jobban örül ennek az egésznek, mint a saját fia. Neeem, visszaszívom. Azok a kéjes sóhajok mindent elárulnak.

- És honnan lehetek biztos benne, hogy az apád nem légpuskával fog kikergetni a házból?

Lefagyok. MIVAN?? Hová hoztál engem, Justin Stafford?? Nevetve a hajamba túr, és megcsókol. Kuuurvára nem vicces, élve fel leszek koncolva!

Cseppet sem nyugtatott meg vele, szinte pillanatok alatt leizzadok, ahogy a fater belép a ház ajtaján. Szigorú arcú, érzelemmentes kívülrõl. Picsába, Andy, nyitva az ajtó, rohanj, amíg még nem késõ!

Oké, tévedtem, kellemeset csalódtam. Az oroszlán barlangja helyett most egy kellemes hangulatú ebédlõben ülök. Mindkét szülõ nagyon kedves velem. Érdeklõdnek irántam. Nem csoda, hiszen a fiuk a bizalmába fogadott, és egyenrangú társaként tekint rám.

Nem is tudom, mitõl aggódtam ennyire. A kaja vége felé már egészen belejövök a beszélgetésbe. Justin apja roppant szimpatikus. Tipikus öreg katona, élvezettel mesél az õ idejérõl. Aztán lassan a mi vizeinkre evezünk. Komolyan élvezem, ahogy az öreg kérdezget. Igaz, annak nem örülök, hogy szóba kerül a fejsérülésem. Fájó pont ez Justinnak, és nekem is.

- Úristen, el sem hiszem – nyögök fel, ahogy az ágyába zuhanok. – Párnák, puha matrac és takaró...

Kuncogva lép az ágyhoz, és néz végig rajtam. Tudja õ, hogy mirõl beszélek. Ilyen szempontból örülök, hogy katona pasim van. Nem kell semmit sem magyaráznom. Van közös érdeklõdési körünk, na, meg nem kell könnyes búcsút vennem tõle, ha megkapom a behívóm. Attól sem tartok, hogy megcsal. Kivel tenné?

Höjj, Justin fiam, mi ez a sok ruha? Nem hiszem, hogy igényt tartok én ilyesmire.

Nem várom meg, mit lépne, feltolom a derekánál a ruhát, majd messzire hajítom. elégedetten csókolok a vállára.

Olyan édes. A hajamat simogatja, míg a mellkasához hajolok, és végig nem simítom az ajkaimmal a válla alatt lévõ heget.

- Ezt sosem fogom elfelejteni – nyomok egy csókot rá, majd az arcához hajolok.

Nem bírom ki, végigvezetem a mutatóujjam az ottani hegeken is. Annyira vonzanak az efféle sérülések. Rohadt izgatóak, mindenáron meg akarom érinteni õket.

- Ez egy cseppet sem hõsies – sóhajt fel. – Még a kiképzésen szerezték nekem. Volt egy elég... hm... finoman fogalmazva is balfasz csoporttársam. Azt hitte, menõ, ha késsel hadonászik a csoporttársai közelében, csak arra nem számított, hogy ha pont õ nem tud bánni egy fegyverrel, abból hétszentség, hogy baleset lesz. Valamivel mögötte álltam, mi figyeltünk az oktatóra, az meg az agyát játszotta, míg el nem esett a saját lábában. Én oldalra fordultam a nagy visításra, és megkaptam a kést az arcomba.

Baz…zeg. Az ilyeneket egyáltalán emberek közé engedik? Tuti sicher, hogy páros lábbal rúgnám ki.

- Nem sokon múlt, csak egy kicsit kellett volna lejjebb jönnie a késnek. Így a lendületét a homlokom fogta föl, a többi csak mély vágás lett.

- Már ha nem lõtte még mellbe magát a gépfegyverével – neveti el magát.

Sajnos nem sokáig beszélgetünk már, talán észrevette rajtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Sokat utaztam, ráadásul az a fincsi pozitúra is megerõltetõ volt. De a fáradtság ellenére megérte.

Érzem, ahogy finom testével hozzám bújik. Átölelem, és még közelebb vonom magamhoz. Érezni akarom a szívverését, hogy megbizonyosodjak róla, ez a valóság, és nem pedig egy édes álom.

Nem tudom, mikor alszok el, de viszonylag hamar elkábulok. Jólesõ fáradtság tompít el, aztán boldogságban úszva lépek át az álom mezsgyéjén.

- Andy – hallom meg Justin édes hangját közvetlenül a fülem mellõl. – Úgy alszol, mint egy medve.

Hirtelen azt sem tudom belõni, hol vagyok pontosan. Húh. Kedvesem mosolyogva hajol fölém. Kócos haja az ég felé meredezik. Elmosolyodok.

- Szemét vagy – sóhajtom fáradtan vigyorogva, majd megtörlöm a szemeimet.

- Hogy édesanyádék vigyázban álljanak, mert idejöttem. Kiveszek szépen egy hotelszobát valahol, nem fog…

Megalázkodva becsukom a szám, és behúzom a nyakam. Ajaj, nem szeretnék vitázni.

- Tudom, csak… - itt érdeklõdve pillant rám. – Szégyellem, hogy nincs hová mennem. Így olyan, mintha szánalomból lehetnék itt.

Csend borul a szobára. Félek, hogy megsértettem, ezért bûnbánóan nézek fel rá.

- Szeretlek, ezért vagy itt. Nem pedig azért, mert nincs hová menned. Veled szeretnék lenni… kényelemben, amíg tudunk. Aztán úgyis vissza kell mennünk.

Õ már kint ácsorog, én viszont megkértem, hogy fáradjon ki, amíg átöltözök. Elhívtam randira, úgyhogy szeretném elkápráztatni. Pár perc múlva kilépek elé, a száját is eltátja. Egy fekete inget húztam fel, a mellkasomon kissé kigombolva. Egy kék farmert választottam mellé, úgy tûnik, helyesen.

Duzzogva néz el oldalra. Akár egy morcos kisgyerek, ennivaló. Vigyorogva megcsókolom az arcát, majd megfogom a kezét.

Nem bírja ki mosolygás nélkül, az ujjaim köré kulcsolja az övéit, majd levezet az emeletrõl. Már besötétedett, odakint égnek a lámpák. Tutira eltévednék, mint idefele párszor.

Justinnal egymásra nézünk. Jóknak mondja. Akit lelõttek, meg akinek repesz ment a fejébe. Mosolyogva veszünk búcsút a szülõktõl, majd kilépünk az éjszakába.

Mindketten a fülledt levegõhöz szoktunk, furcsa, hogy hideg van. Mosolyogva karolom át a derekát, és húzom közel magamhoz.

Felsimít a mellkasomon, majd a vállamra hajtja a fejét. A hajába csókolok, olyan jó illata van.

Elõször moziba megyünk. Sajnos épp lekéssük az utolsó vetítést, így más program után kell, nézzünk. Megpillantok a sarkon egy pizzázót. A nyál összefut a számban. Te jó ég, isten tudja csak, mikor ettem utoljára gyorskaját. A káposzta meg babkonzerv után kész felüdülés lenne egy meleg pizzát betolni. Szerencsére Justin olvas a gondolataimban, így hamar az egyik kis asztalnál ülve találjuk magunkat.

Mindketten felnevetünk. Az… milyen cikis volt, te jó ég. És milyen régen is történt. Még sebesült volt Justin. Hogy repül az idõ, észre sem veszi az ember.

Kihozzák a meleg pizzát, és lerakják elénk. Legszívesebben kétkézzel tömném marokszáma képembe, amíg szét nem szakadna az állkapcsom. A fenébe is, most mégsem a seregben vagyok. Kulturáltan kezdem harapdálni a forró tésztát. Már a felén is túllehetek a szeletnek, mikor a szám is tátva marad harapás közben. Justin még hozzá sem ért az övéhez, mosolyogva néz eldöntött fejjel.

Vagy úgy. Hunyorogva bámulok rá, aztán folytatom az evést. A hasam követelõzõen korog, amíg el nem pusztítom teljesen a fejadagom. Bedobnék egy hideg sört, de nem akarom megtörni vele az idillt. Az üdítõink mellé kapunk két ajándék forró csokit, így miután kifizettem a kajánkat, a két kis gõzölgõ pohárral indulunk útnak. Egy kikötõvel szemben állunk meg, egy vastag betonfal választja el a járdás a nyílt víztõl. Egy kurvaszéles folyó lehet ez, bár nem tudom, melyik. Mindig gyér volt a tudásom földrajzból. A túlpart gyönyörûen ki van világítva, gyönyörû látvány tárul a szemünk elé.

- Hülye! – nevet fel, majd átöleli a derekam. – El sem hiszem, hogy itt vagy.

Lassan kibújok a pulóverembõl, majd a vastag kõre terítem, aztán hirtelen felkapom Justint. Meglepetten nyög fel, és kapaszkodik a vállamba, majd nevetve öleli át a nyakam. A pulóverre ültetem, nehogy felfázzon. Mosolyogva simítok fel a combjain, és a lábai közé dõlök. Átkulcsol a lábaival, a nyakamat is átöleli.

Összesimulva csókoljuk meg egymást. Édes, csoki ízû a szája. Azt hiszem, az enyém is. Önfeledten csókolózunk, úgyse látja senki. Ha mégis, kinek, mi köze van hozzá? Sosem érdekelt a mások véleménye. Ha meg valaki beszól Justinnak, azt nemes egyszerûséggel leütöm… ha már golyót nem ereszthetek a fejébe.

- Háth… nem túl izgalmas. Egy idõben észrevettem, hogy felizgulok a szobatársamra. Aztán egyszer, mikor felébredtem, ott állt meztelenül a szoba közepén, és épp öltözni készült. Csak ketten laktunk egy szobában, úgyhogy elkaptam, és megkettyintettem – vonok vállat.

Halál lassan emelem el a forró csokis poharat a számtól, mert épp ittam volna. Megütközve fordulok vontatottan Justin felé.

Mintha nem lenne nyilvánvaló! Vigyorogva húzza fel a vállait, azt hiszem, megpróbál felhúzni. Beleiszok a forró, édes löttybe, majd a fények felé pillantok.

- Oda voltam egy srácért – néz el oldalra. – Aztán az egyik buliban leitta magát, én meg kihasználtam az alkalmat, és lefeküdtünk. Józan voltam persze. Aztán a srác el akarta terjeszteni, hogy meleg vagyok. Persze megmondtam neki, hogy tegye, de cserébe õt is buzinak nézik, és még azt is megtudják, hogy kicsi a farka.

Elmosolyodom. Milyen édes. Elképzelem, ahogy fut azután a kölyök után, mint egy kiskutya. Jó nagy barom lehetett, ha nem foglalkozott vele, csak egy éjszakára kellett neki.

Érdeklõdve kúszik fel a tekintetem az arcára. A szemei szinte világítanak, olyan élénken csillognak. Az arcára simítok, majd lassan közelebb húzódok hozzá. Felsimítok a combjain, majd igyekszem a lehetõ leghosszabban, legédesebben és legforróbban megcsókolni.

Reggel az elsõ, amit megpillantok, az az én édesdeden alvó õrmesterem. Úgy alszik, mint akit fejbe vertek, de még így sem engedne el egy pillanatra sem. Mosolyogva lehelek egy puszit a mellkasára, de meg sem moccan, eszméletlenül aranyos. Halk kopogás hallatszik, így óvatosan az ajtó felé fordulok az ágyban. Andy keze lecsúszik a derekamról, mire elégedetlen mormogással helyezkedik, és visszateszi. Majdnem felnevetek, de nem akarom felkelteni, úgyhogy csak megmosolygom.

- Jó reggelt – köszönt halkan, mosolyogva anya. – Ha Andy felébredt, gyertek le, csináltam reggelit.

Visszacsukja az ajtót, én pedig újra az álomszuszékom felé fordulok. Sokáig csak mosolyogva nézem, néha cirógatom egy kicsit a karját vagy a mellkasát, amit még álmában is elégedett mormogással jutalmaz. Kis morgós. Az én morgós medvém. Igen, pont olyan, mint egy nagy maci, aki éppen téli álmot alszik.

Lassan kinyitja azokat a gyönyörû szemeit... Bár csak félig. Félig még alszik.

- Hogy édesanyádék vigyázban álljanak, mert idejöttem. Kiveszek szépen egy hotelszobát valahol, nem fog…

- Ezt verd ki a fejedbõl! – vágok közbe megkönnyebbülten. – Nagyon gyorsan! Szívesen látunk.

- Tudom, csak... Szégyellem, hogy nincs hová mennem. Így olyan, mintha szánalomból lehetnék itt – magyarázza. Némán nézek rá, ennél nagyobb hülyeséget nehezen mondhatott volna. – Ne haragudj, ez paraszt volt…

- Bolond vagy, Andy – mosolygok rá, õ meg mintha megbabonázva nézne engem. – Szeretlek, ezért vagy itt. Nem pedig azért, mert nincs hová menned. Veled szeretnék lenni… kényelemben, amíg tudunk. Aztán úgyis vissza kell mennünk.

Türelmetlenül-kíváncsian toporgok a szobám elõtt. És izgatottan. Andy randira hívott, hogy bepótolhassuk az Afganisztánban lehetetlen alkalmakat. Ott maximum a Humveekhoz sétálhattunk el, meg vissza. Most viszont semmi akadálya.

A szobámból egy félisten lép elém. Nem is, egy teljes. Andy fekete inget visel, ami csak a mellkasáig van begombolva, izgalmasan sejttetve az ing alatt megbúvó szexi izmokat. A kék farmer pedig pompásan kiemeli, hogy nem csak a felsõteste bõvelkedik izomzatban. Mindezek mellett ott van az az ördögien jóképû arca, és a csillogó, hihetetlenül kék szemek...

Mohón kapok ajkaira, ahogy megcsókol. A francba, hirtelen nem is akarok sehol máshol kikötni az ágyon kívül... De Andynek más tervei lehetnek, mert megszakítja a csókot, mielõtt igazán belelendülhetnénk.

Duzzogva biggyesztem az ajkaimat és fordulok el, de õ csak szélesen vigyorogva lehajol, hogy arcon csókolhasson, majd megfogja a kezem.

Ahj... Úgysem bírom ki mosoly nélkül. Boldogan kulcsolom össze ujjaimat az övéivel, majd lemegyünk a lépcsõn.

- Akkor kénytelenek leszünk összebújni – húz közel magához Andy a derekamnál fogva.

Boldogan bújok hozzá, fejemet a vállára hajtom, és elmosolyodom, mikor a hajamba csókol. Imádom.

Egy pizzázóban kötünk ki végül. Mozit terveztünk, de pont lekéstük az utolsó vetítést, így más után kellett néznünk. De elég volt Andy arcára néznem, mikor kiszúrta a pizzázót, hogy tudjam: ide kell jönnünk. Egyébként is szeretem ezt a helyet, aranyos, a kiszolgálás is megfelelõ, és még a pizzájuk is remek.

- Annyi mindent ennék – gondolkozik az ajkait rágcsálva. Hmm, én is tenném... ...Na. – Hamburgert, gyrost, pizzát…

- Áú, ne tévessz össze Woodscal! – ellenkezek, és mindketten felnevetünk az emlékre.

Rendelünk, és hamarosan ki is hozzák a frissen készült, forró finomságokat. Andy rögtön neki is lát a sajátjának, de én még nem... Túlságosan tetszik a látvány. Mosolyogva figyelem, ahogy jóízûen harapja a pizzát, jól esik így látni. Aztán hirtelen abbahagyja a rágást, és rám sandít.

Miután mindketten megettük az utolsó morzsát is a tányérunkról, az üdítõk mellé még kapunk egy-egy pohár ajándék forró csokit, így van mi melegítsen minket odakint. A város kikötõjével szemben állunk meg legközelebb, a folyóparton.

- Hülye! – nevetem el magam, majd a derekát átölelve bújok hozzá. – El sem hiszem, hogy itt vagy.

Igen... És milyen jó így! Egy röpke másodpercig sem akarok távol lenni tõle többé.

Meglepetten nyögök fel, ahogy hirtelen felkap, aztán nevetve ölelem át a nyakát. A kõre terítette a pulcsiját, és arra ültet rá. Imádom... Mosolyogva simít végig a combjaimon, és a lábaim közé dõl, mire átkulcsolom velük a derekát, és a nyakát is átölelem.

Összesimulunk, és önfeledt csókolózásba kezdünk. Finom csoki ízû a szája, bár én a forró csoki hiányában is imádnám õt csókolni. Bárhol, bárhogy, bármikor...

Lemond arra irányuló tervérõl, hogy beleiszik a forró csokiba. Döbbenten, vontatottan fordul felém.

Majdnem elnevetem magam, vigyorogva húzom fel a vállaimat. Kis édes... Tipikusan nem az a fajta pasi, aki engedné az ilyesmit, de pont ezért kérdeztem rá... És úgy reagált, ahogy vártam is.

- Oda voltam egy srácért – kezdem oldalra pillantva. – Aztán az egyik buliban leitta magát, én meg kihasználtam az alkalmat, és lefeküdtünk. Józan voltam persze. Aztán a srác el akarta terjeszteni, hogy meleg vagyok. Persze megmondtam neki, hogy tegye, de cserébe õt is buzinak nézik, és még azt is megtudják, hogy kicsi a farka. – Amikor felé fordulok, mosolyog. – Igaz, nem volt sok pasim, de mindközül veled a legjobb. Minden.

Egyenesen a szemembe néz, majd az arcomra simítva húzódik még közelebb. Felsimít a combjaimon, aztán olyan forrón csókol meg, hogy a gyomrom a szokottnál is jobban beleremeg. Testünk összesimul, szorosan tart a derekamnál fogva, én pedig egyik kezemmel a nyakát ölelem át, másik kezem ujjaival pedig a hajába túrva cirógatom a tarkóját. Azt viszont határozottan érzem, amikor egyre jobban elragadtatjuk magunkat...

Nemcsak a zuhanyrózsából már ömlõ víz forrósítja a fürdõszoba légterét.

Körülöttünk is izzik a levegõ, ahogy szenvedélyesen csókoljuk egymást, miközben lassan kigombolom az ingét. Izgatóan harapdálja az ajkaimat, ujjai a fenekem markolásszák, én pedig vágyakozva simítok végig mellkasán, mielõtt letolnám a vállán az inget. Csak annyi idõre szakad el ajkaimtól, míg egy gyors mozdulattal lehúzza rólam a pólómat, aztán újra egymás után kapunk, miközben bontogatni kezdjük a másik nadrágját.

Hamarosan minden ruhadarab a földön végzi, és ahogy beállunk a jólesõen meleg vízsugár alá, Andy rögvest magához húz. Halkan felsóhajtva simulok hozzá, arcára simítok, és magamhoz húzom egy forró csókra. Nem esünk rögtön egymásnak. Tudatosan feszegetjük a másik határait, finom érintésekkel, csókokkal, simogatásokkal, gyengéd harapásokkal... Újra bekenem és végigsimogatom-masszírozom Andy egész testét tusfürdõvel, de nem úszom meg ilyen könnyen – nagyon feltüzelem, de egyben arra is, hogy kamatostul kapjam vissza.

Még mindig mindketten csupa tusfürdõ vagyunk, mikor újra magához ránt. Ajkunk vad csókban találkozik, hangosan szuszogva vesszük a levegõt.

- Andy! – sóhajtom hangosan, ahogy megérzem ujját a fenekem két partja közé csusszanni.

Finoman harap az alsóajkamba, miközben a bejáratomat kezdi masszírozni. Hátravetett fejjel nyögök fel, ahogy aztán belém vezeti ujját, és lassan mozgatni kezdi. A nyakamra hajol, megharapdálja, aztán fölfelé haladva végigcsókolja.

Felsóhajtok és egyik kezemmel a hajába túrok, miközben puha ajkaival visszatér a nyakamra. Másik kezemmel végigsimítok a mellkasán, majd a hasán, csak férfiassága tövében állítom meg ujjaimat, hogy aztán mutatóujjamat finoman végighúzzam rajta. Hangosan mordul fel, mire ujjaimat vágya köré kulcsolva kezdem el izgatni.

Szenvedélyesen csókolom meg, közben õ belém vezeti második ujját is. Most már csak egy egészen kis kellemetlenséget érzek, hamarosan már kéjesen sóhajtozok a karjaiban, bár kényeztetésem révén õ sem panaszkodhat.

Hosszú, forró csókkal zárja le az elõjátékot, majd megfordít, és a csempéhez tol. Megtámaszkodok, és vágytól ködös tekintettel pillantok rá hátra, miközben kitolom neki a fenekemet. Lapockáimtól csókol fölfelé a tarkómig, aztán elhelyezkedik mögöttem.

Egyszerre nyögünk fel, ahogy elmerül bennem. Megint csak hamarabb sikerül ellazulnia a testemnek, így Andy bátran mozdulhat. Egyik kezével a csípõmre markol, másikat a csempén támaszkodó kezemre simítja, és összefûzi az ujjainkat, így kezd egyre gyorsabban mozogni. Mindketten hangosan zihálunk, fel-felnyögünk, ujjai szorítása fokozatosan erõsödik a csípõmön és az ujjaim mellett is.

Körmeimet végighúzom a csempén, lehunyt szemekkel nyögdécselek tovább, érzem, már nincs sok hátra. Andy a hátamra hajol, finoman harap a vállamba, majd a nyakamba, fülemben hallhatom, ahogy a nevemet sóhajtja. Már csak néhány lökés kell, aztán testem megfeszül, és Andyvel együtt, felnyögve élvezek el.

Én a csempének dõlök, õ pedig nekem, így próbáljuk kiheverni az élményt, mindketten zihálunk.

Imádom az elkövetkezendõ reggeleket és napokat. Minden nap Andy karjaiban elaludni, és mellette ébredni... Soha nem voltam még ilyen boldog. Semmi nem tud elszomorítani, de tényleg. Még az sem, amivel mindketten tisztában vagyunk, hogy hamarosan vissza kell mennünk Afganisztánba. Ott is vele lehetek majd. Sokat fogok aggódni érte, ez biztos, de soha többet nem engedem el magamtól, most már biztosan belehalnék.

Egyik nap kijön velem Sam sírjához. Nem mond semmit, de ahogy átöleli a vállamat, és a homlokomra csókol, mindennél többet ér. Sam elvesztését is sokkal könnyebb megemésztenem így, hogy mellettem van. Annyira szeretem...

Mikor hazaérünk a délutáni látogatásról Samnél, és anya meglát minket, könnybe lábad a szeme.

Nem értem, mi baja lehet... Az meg aztán pláne összezavar, mikor még el is mosolyodik mellé.

Ó, aha... Hát igen, eddig ahányszor Samnél voltam, kisírt szemekkel és az addiginál is rosszabb állapotban jöttem haza, de most Andy támasza teljesen megkönnyíti a dolgomat. Mosolyogva pillantok fel rá, és látom, hogy bár nem igazán tudja hova tenni ezt, azért anyára mosolyog.

Már éppen indulnánk föl az emeletre, mikor csengetnek. Adok egy csókot Andynek, aztán az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam és utána kis híján levigyen a lábamról egy zokogó fekete hajzuhatag.

A francba, meg is feledkeztem róla... Szegény még mindig borzasztó állapotban van, anyával néhányszor már elgondolkoztunk rajta, hogy ide kellene költöznie egy idõre. Az a hatalmas, üres ház szörnyen lehangoló lehet, és aggódunk a piciért.

Látom, hogy Andy elég furcsán néz ránk. Nos, valóban elég furcsán mutathatok egy zokogó, terhes lánnyal a nyakamban.

- Blair! Blair, drágám, nyugodj meg, rendben? – simogatom meg a haját. Szipogva emeli föl a fejét, zöld szemeit vörösre sírta már. – Gyere be, kapsz egy pohár vizet, és szépen megnyugszol, oké? Te is tudod, hogy ezzel csak a kicsinek ártasz.

Bólintok, átölelem a vállát, és beljebb vezetem, hogy be tudjam csukni az ajtót. Andy még mindig értetlenül figyel, így odavezetem hozzá.

- Blair, hadd mutassak be neked valakit. Õ itt Andy, a barátom. – Nem, nem tagadok semmit. Blair és én mindig is nagyon jó barátok voltunk, õ az egyetlen, akivel nyíltan beszéltem egyszer arról, hogy nem a nõket részesítem elõnyben. – Andy, õ itt Blair. Sam menyasszonya...

Nem bírom hozzátenni, hogy volt, de senki nem is javít ki. Andy rögtön megérti az egészet, tekintete együttérzõvé válik. Kedvesen megsimogatja Blair vállát.

- Én is – szipogja Blair, majd szemügyre veszi Andyt. Elég felmérnie az arcán lévõ hegeket. – Maga is katona, igaz?

- Nagyon vigyázzon magára és Justinra is – szorítja meg a kezét Blair, mire Andy halvány mosollyal bólint.

Anya bekíséri Blairt a konyhába, de minket elhesseget. Gondolom, meg akarja vele beszélni, nem érzi-e rosszul magát, vagy ilyesmi. Andyvel fölmegyünk az emeletre, és ahogy elterülök az ágyon, õ mellém fekszik, és magához húz. Elégedett sóhajjal fészkelem magam az ölelésébe, és a karját kezdem simogatni.

- A hetedik hónapban volt, mikor megtudta – sóhajtom szomorúan. – Mindenki attól fél, hogy a rengeteg idegeskedés miatt már nem fogja tudni megszülni a babát.

- Igazad van – lehelek egy csókot az ajkaira. – Ki gondolta volna, hogy az én Macilacim ilyen érzelmes gondolatokkal bír?

Durcásan sóhajt, aztán mégis felnevet. Hiába, ez a Macilaci elõ fog kerülni még párszor.

A fürdõben kötünk ki. Vágytól feltüzelve szabadítjuk meg a másikat a ruháitól, majd egymást csókolva nyomulunk be a meleg vízsugár alá. A hideg is kiráz, ahogy a kövér vízcseppek végiggördülnek a gerincem mentén.

Csigalassan csókoljunk, harapjuk, nyaljuk végig egymást. Elõkerül egy tubus tusfürdõ is, élvezettel kenjük szét a másikon. Justin teste nedvesen csillog, izmainak barázdái habtól fehérlenek. Annyira kibaszottul izgató, itt helyben el tudnék élvezni.

Vadul csókolózni kezdünk, érzem, nem bírom tovább, lesimítok a fenekére, majd az alsó ajkába harapok.

Az ujjaim csúsznak a tusfürdõtõl, így gondtalanul hatolok belé. Mosolyogva figyelem, ahogy az izmai összerándulnak, majd lassan elernyednek, ahogy lágy tempóban kezdem mozgatni a kézfejem.

A hajamba túr, én pedig a nyakát kezdem csókolgatni. Érzem, ahogy hosszú ujjaival az ölemre simít, majd marokba fog. Nem bírom így sokáig, iszonyú jól csinálja!

Vadul csókolózni kezdünk, s a hév csak fokozódik, mikor a második ujjamat is belévezetem. Érzem, sokkal hamarabb áll készen, mint legutóbb. Csodás érzés, hogy a teste alkalmazkodik hozzám. Olyan, mintha a kurva sors is azt akarná, hogy egymáséi legyünk. Szeretném azt hinni, hogy ez örökké tart.

Hosszan megcsókolom, majd a fal felé fordítom. A hátán végigfolyó hab a végtelenségig fokozza bennem a kábulatot. Ész nélkül rontanék neki, a hevességemmel összetörném. Hihetetlen, milyen féktelen, vad indulatot képes bennem szítani a puszta látványával. Ösztönemberré válok, mikor a közelében vagyok. Félek, hogy egyszer bántani fogom. Ha nem is akarattal de…

Eggyé válunk. Az ölemben összpontosuló kéjérzet feledteti velem az aggodalmat. Feleslegesen aggódok, ezt mind a ketten élvezzük. Nagyon is! A csípõjére markolva húzom közelebb magamhoz, míg a szabad kezemmel az õt támasztó kézre simítok. Teljes lényünkben egyek vagyunk. Egyre gyorsabb a tempó, egyre kevesebb a levegõ, és a köztünk lévõ hely.

Vigyorogva harapok a vállára, majd a nyakára is. Annyira hívogatóan tiszta és nedves, hogy képtelen vagyok ellenállni a csábításának. Egy tökéletes ember vonaglik a karjaim közt, már a puszta látványtól elmegyek.

Lihegve próbáljuk csillapítani tomboló vágyunkat. Megint majdnem egyszerre élveztünk el. Azt hiszem, ez jelenthet valamit. A francba is, annyira el vagyok foglalva a jelekkel, hogy… kezdem úgy érezni magam, mint egy csaj. Jajj, a végén még valaki seggbe talál tolni! Ááh… Justinnak talán még hagynám is. Mit meg nem tennék érte… Ha csak a felével is tisztában lenne… Hm.

Fura, de simán el tudnám képzelni az életünket itt. Reggel egymás karjaiban ébredünk, aztán szeretkezünk a zuhany alatt. Justin ebédet fõz, kaja elõtt egy gyors szex az asztalon. Aztán délutáni programnak egy kis tv, meg kufirc a kanapén. Végezetül újabb zuhanyzás vacsi után, persze megint szeretkezéssel megfûszerezve. Aztán irány az ágy, és alvás. Másnap minden elölrõl. Meg tudnám szokni ezt az életet a sivatagi lyukba szarás helyett.

Egy nap elmegyünk a bátyja sírjához. Kötelességemnek éreztem, hogy tiszteletemet tegyem nála. Na, meg ildomos volt neki is bemutatkoznom, hiszen „családtaggá” váltam. Hazafelé eszünk egy hamburgert. Justin megint a fejembe látott, a szemem majd kiesett, mikor megláttam a hamburgeres óriás posztereket az üzletek elõtt.

Justinék házához érve szembesülünk az ijesztõ ténnyel, miszerint az édesanyja könnyes szemekkel mustrál minket. Hm, talán mégis beindítják a szétválasztás projektet?

Vávávávárjunk csak. A mondat így hangzana helyesen: „Andy, te szörnyû dolgot mûveltél a fiammal”. Fogta volna arra, hogy hallott minket akció közben, és az életkedve is elment, de… mi az, hogy csodát mûveltem? Oké, tisztában vagyok vele, hogy milyen lehengerlõ személyiség vagyok, de még a feleségem anyja se adta meg ilyen könnyen magát. Kifogtam egy kurva jó anyóst, heh! Rámosolygok a nõre, mire õ a szemeit törölgetve elaraszol a konyhába.

Justinra pillantok, aki mosolyogva kezd el húzni a lépcsõ felé. Nem jutunk el az elsõ lépcsõfokig, csengetnek. Fenébe, pedig muszáj lenne elmondanom neki, mit érzek. Mindegy…

Legnagyobb meglepetésemre egy nõ ront be az ajtón, és veti magát Justin nyakába. What… the… fuck?! Ki ez a szuka? Úgy kapaszkodik az ÉN szerelmembe, mintha az övé volna.

- Blair! Blair, drágám, nyugodj meg, rendben? – simogatja a fejét. – Gyere be, kapsz egy pohár vizet, és szépen megnyugszol, oké? Te is tudod, hogy ezzel csak a kicsinek ártasz.

Drágám? DRÁGÁM?! Egyedül engem hívhat így…. hogy a bánatos Isten rakná belé a….

- Blair, hadd mutassak be neked valakit. Õ itt Andy, a barátom. Andy, õ itt Blair. Sam menyasszonya...

…faszát. Mi?! Menyasszony? Samé? Akkor… hûûû… Azt hiszem, megint lesüllyedtem egy õsember szintjére. Ez nagyon gáz. Nagyon, nagyon gáz! De legalább kiderült, hogy szó sincs alkalmi nõrõl. Bár… ha Justin meleg, akkor… Baszdmeg, Andy, annyi eszed sincs, mint egy tál epernek.

Apró kanyarban végzõdik a szám, úgy bólintok. Kisvártatva kilép Justin édesanyja, és elvezeti a nõt. Tuti zakkant. Én is beleõrülnék, ha elveszíteném Justint.

Odafönt az ágyára fekve ölelem magamhoz. Furán szomorúvá váltam, ahogy beférkõzött a gondolat a fejembe, egyszer véget ér majd ez is. Valamelyõnk meg fog halni, a másik pedig pokoli kínokat fog kiállni. Nem akarom. Még csak a gondolatát sem bírom elviselni!

- Nem is tudtam, hogy terhes – próbálom elterelni a figyelmem az õrült gondolatról.

- A hetedik hónapban volt, mikor megtudta. Mindenki attól fél, hogy a rengeteg idegeskedés miatt már nem fogja tudni megszülni a babát.

- Igazad van – csókol szájon. – Ki gondolta volna, hogy az én Macilacim ilyen érzelmes gondolatokkal bír?

Az oldalát simogatva viszonzom a csókot, majd simítok a hátánál a pólója alá. Édesen felhúzza a vállait, a lábát a derekamra fekteti. Hosszú percekig csókolózunk, majd csak bámuljuk egymást töretlen lelkesedéssel. Még a vak is látná, hogy szeretjük egymást.

Szorosan átölelem, majd hosszan megcsókolom. Pár anyuka megbotránkozva figyel minket, de õszintén… ki nem szarja le? Úgy csókoljuk egymást, mintha ez lenne az utolsó csók, amit valaha egymásnak adhatunk.

- Egy hét múlva találkozunk, szerelmem – suttogom az ajkaira, miután megszakítottam a csókot.

- Nagyon vigyázz magadra, Andy – túr bele a hajamba, majd markolja meg, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

A táborba érve a társaim vihogva üdvözölnek. Wilson privátban kikérdez, én pedig olvadozva mesélem el, micsoda kalandokban volt részem, amíg a hadnagynál laktam. Szerettem, ha Wilsonnak mesélhettem. Mindig meghallgatott, tanácsokat adott, vagy éppen bátorított. Amire szükségem volt.

Kajánul elvigyorodok, ám örömöm nem tart sokáig, Miller összehívja a bandát. Idegtépõ perceket élek át, amíg ismerteti a fejesekkel a haditervet. Wilson mondta is, hogy valami kurva nagy akcióra készülnek. A köcsög afgánok ezt nem élik túl.

A sátrunkba hamarosan belép egy nyakigláb kis szutyok. Õ az új hadnagy… legalábbis amíg Justin vissza nem tér. Már alig várom, hih, milyen meglepetésben lesz része!

Egy egyszerû razzia, csak most hátulról támadunk. Egy városba fogunk behatolni, közepes méretû. Remélem, nem fog sokáig elhúzódni, mert nem pihentem ki magam teljesen az ide út során. Mindegy, két órán belül felszerelkezve robogunk a humveekkal a város felé. A nyomorék hadnagy elfelejt arról tájékoztatni, hogy lesben állhatnak, így útközben kicsit lepõdünk csak meg, ahogy RPG-s pizsamások támadnak ránk. A kibaszott kurva életbe, abba!

A kocsik szétszakadnak, szabálytalan alakzatban gurulnak ide-oda. Mi a franc történik? Ki vezeti az egész támadást??

Vagy fél óránkba telik, mire teljesen megtisztítjuk a terepet a lázadóktól. Véres holttestek mindenütt, ezek vagyunk mi. Kegyetlen, véresszájú pitbullok. Wilson lihegve támaszkodik a vállamra, egész végig rohangált a hadnagy és Woods között. Hát igen, rádióról még nem hallottak az urak. Ekkora töketlen balfaszokat még életemben nem láttam. Borzalmas érzésem van. Félek. A csontjaimban érzem azt a jeges rémületet, ami úrrá lesz rajtam. Legszívesebben meghátrálnék. Egy ilyen csapattal a hátam mögött… kizárt, hogy bemegyek abba a terroristáktól hemzsegõ városba. Nem, nem és kész!

- Gyere, valakinek vezetni is kell ezt a sok agyatlan barmot – paskolja meg Wilson a hátam, majd visszaül a humveeba.

Aggodalmas képpel pillantok végig a csapatom kocsijain, majd beülök a tizedes mellé. A térdemet ütögetve nézem, ahogy a házfalak egyre közelebb másznak hozzánk. Vagy éppen fordítva, mi közeledünk.

Nem kell, hogy még jobban beparáztassanak. Megállunk a külvárost körülvevõ drótkerítés elõtt, majd várjuk a parancsot, ami kurvára nem akar megérkezni.

Nelson szinte úgy esik be a kocsiba, alig tudta elkapni a fejét a golyózápor elõl.

- Mi a fasz van?? – kiáltom túl a fegyverropogást, majd a rádió után nyúlok.

Mintha álmodnék. Ez tuti nem történik meg igazából. Nem kaphatunk ekkora segghülye barmokat a hátunk mögé! Ha véletlen nem szed le minket egy kurva pizsamás, majd megteszik ezek!

. Vadász 21, itt Vadász 2. Parancs érkezett Keresztapától. Vonuljanak be a városba, és tisztítsák meg az utcákat!

- Figyi, nézd a jó oldalát. A következõ háború már atom lesz – vigyorog rám.

- Vadász 2, itt vadász 21, hallanak minket?? Beragadtunk! Ismétlem, beragadtunk a városba!! – ismétlem meg a hívást harmadszorra.

Egyre kétségbeesettebb vagyok, egy humvee sincs a közelben, csak mi maradtunk egyedül. Hála a remek stratégiának, amit Woods eszelt ki. Jó katonák révén itt ülünk, nyakig a szarban, és egyelõre annak örülhetünk, hogy nem hullámzik.

Lassan földes területhez érünk, valahol a város nyugati felének peremén lehetünk. Mindjárt kijutunk… mindjárt… mindjárt!

Azzal BUMM! A humvee hatalmas csattanással ér földet. Aknára futottunk. Szerencsére élek… vagyis azt hiszem, élek. A nem érzem a lábam. És a fejem is olyan nehéz lett hirtelen. Wilson, hé, Wilson! Hová tûnt mindenki?

Mintha egy zavaros álomból ébrednék. Áh, tuti lidércnyomás volt az egész. Ah, nem érzem a humvee kellemes zötykölõdését a fenekem alatt, bekötve sem vagyok. Huh, milyen megnyugtató…. lenne, ha nem szegezné rá három pizsamás a kurva géppisztolyát.

Nagy szemekkel tekintek körbe. A társaim megkötözve hevernek a sötét helyiségben elszórtan. Az én kezeimet is kötelek tartják fogva, így esélyem sincs a menekülésre.

- Azt hinni, ti vagytok nagy sztár! – fröcsögi a rohadék. – Jöttök puska fegyverrel, szétlövitek otthonainkat?

Kurvára nem érdekel az otthonod, azt szeretném tudni, hogy a többiekkel mi van!

Picsába, mirõl beszél ez? Még csak utasítást sem ad ki, a géppisztolyosok a hónom alá nyúlnak, és felrángatnak. Egy székbe ültetnek, aminek karfáihoz odaszíjazzák a csuklóimat. Ne, mire készülnek?!

- Mosolyogj kamera! – tolja vigyorogva a képembe a mocsadék a kézi kameráját.

Mindeközben megérkeznek a segédeszközök. Szikék, kések, bárd, kézifûrész, láncok, kampók. Jaj, ne! Wilson!!

Felé kapom a tekintetem, akkor látom csak, hogy csupa vér. Megkínozták. Nem is akárhogyan. Darabokat vágtak ki belõle. Ezek betegek! A többiek is hasonló állapotban vannak. Nelsonnak egy ujja hiányzik, Matthews arca szike ejtette vágások tömkelegétõl vöröslik. Nem, nem, velem ezt nem csinálhatják! Nem akarom! Félek!

- Mosoly! – élesíti be a kamerát az egyik, mire a másik egy méretes varrótût tol a körmöm alá.

Teljes erõmbõl felordítok. Kétségbeesetten kiáltozok, ahogy sorban végighalad mindegyik ujjamon. Szidom az anyjukat, apjukat, Istent, hogy hagyja, ez történjen velünk.

Még el sem ér a tízedik ujjamig, Könnyes szemekkel kérlelem, hogy hagyja abba. Eleinte észre sem vettem, összevizeltem magam a fájdalomtól. Sosem rettegtem így semmitõl, sosem fájt még valami ennyire. Remegek a sokktól, ami vagy harmadszorra tör rám. Nem bírom tovább, meg akarok halni! Végezzenek velem, csak legyen vége ennek!

- Ordít gyáva katona. Társaid mind bömböltek, mint kislányok. Elküldjük fejetek a tábornoknak – vigyorog rám az afgán rohadék.

Andynek máris vissza kell mennie, de nekem még van egy hét kényszerpihenõm. Hiába vagyok már teljesen jól és visszarázódva az eredeti kerékvágásba, ha Miller egy hónapot szabott ki, akkor egy hónapot kell itthon töltenem. De a francba... Nem akarom elengedni Andyt. Egy hét Afganisztánban rengeteg idõ. És ha... ha bármi baja történik... Abba belehalok.

Természetesen kimegyek vele a repülõtérre. Aggodalmasan simítok végig gyakorlóruhája mellkasi részén. Már megint olyan szar érzésem van, és annak legutóbb sem lett jó vége. Bár megpróbálom inkább azt mondogatni magamnak, hogy ezt most csak azért érzem, mert mindezek után nehéz lenne elengednem akár egy órára is.

A nyakába borulok, mire szorosan átölelve csókol meg. Hosszan, szenvedélyesen, tele szerelemmel... De valamiért olyan érzésem van, mint egy búcsúcsóknál. Nem! Nem búcsúzunk. Nem lesz itt semmi baj... Ugye?

- Nagyon vigyázz magadra, Andy – túrok a hajába, majd nyomatékosan bele is markolok.

Ha baja lesz... Nem. Annyi mindenen kellett már keresztülmennünk, nem történhet meg semmi ilyesmi még egyszer.

- Igen, ismerlek. Pont ezért félek – bólintok, mire nevetve csókol homlokon. – Szeretlek – suttogom.

Ezt már nem tudom megállni mosoly nélkül. Mrs. Griffin... Hehe. Még tetszene is.

A mosoly viszont azonnal lefagy az arcomról, ahogy távolodó alakját kell néznem, amint felszáll a C-130-asra. Kurva hosszú lesz ez az egy hét nélküle...

- Justin, valami baj van? – ül le mellém anya, mikor már vagy egy órája gubbasztok a kanapén, a TV-t bámulva.

- Nem, nincs semmi – rázom meg a fejem, aztán szomorúan pillantok rá. – Csak... hiányzik. Nagyon.

- Megszakítjuk adásunkat, rendkívüli hírek érkeztek Afganisztánból – szakítja félbe gondolataimat a CNN mûsorvezetõje. Ahogy kimondja az „Afganisztán” szót, görcsbe rándul a gyomrom, és eluralkodik rajtam a pánik. – Biztos értesüléseink szerint afgán lázadók ejtettek fogságba több ott állomásozó amerikai tengerészgyalogost. Különös kegyetlenséggel kínozták meg õket, mindezt videóra vették, és továbbították országunknak. A felvételek megtekintését gyenge idegzetû nézõink számára nem ajánljuk!

Teljesen ráfagyok a képernyõre, a félelem és a rossz elõérzet a torkomat szorongatja. Aztán amikor a képernyõn megjelenik Matthews... Tudom, a józan eszem pontosan tisztában van az egyértelmûvel, de nem tudom, nem akarom felfogni. Leesett állal, döbbenten, hamarosan már könnyes szemmel nézem végig, ahogy sorra megkínozzák a legjobb embereimet. A Matthews arcán ejtett mélyebbnél mélyebb vágások beleégnek a tudatomba, fájdalmas üvöltése még keveredik Nelsonéval, akinek egyszerûen levágják egy ujját. Kétségbeesve imádkozom, de mind hiába, a videóknak nincs vége, és Wilson következik. Darabokat vágnak ki a testébõl. A könnyek már végigfolynak az arcomon.

Aztán végleg meghalok legbelül. A kép megint vált, és megpillantom Andyt. Anya felsikkantva kap a kezem után, én pedig hangosan felzokogok, pedig még nem is tettek vele semmit... Valójában már akkor tudtam, mikor megláttam Matthewst. De reménykedtem... mindhiába.

Olyan, mintha nem is lennék ott. Mintha csak kívülrõl nézném az egészet, magamat is, ahogy katonához nem illõ módon sírok, mint egy kisgyerek. Tompán érzékelem, hogy valamikor apa is megérkezik, aztán döbbenten zuhan mellém a kanapéra.

Egész testemben remegek, ahogy a videók lemennek. Lassan minden TV-csatornán felbolydulás van, mindenki izgatottan-félve beszél az eseményekrõl, de nekem nem jut el a fülemig egyik riporter vagy bemondó hangja sem.

Szólásra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki rajta. Andy üvöltése, fájdalomtól eltorzult arca... örökre beleégtek a tudatomba. Ezeket a képeket már soha nem fogom tudni elfelejteni... Felcsuklok, újabb könnyáradat indul meg a szemeimbõl, de mielõtt zokogni kezdhetnék, legnagyobb meglepetésemre apa megragad a vállaimnál fogva, és hirtelen maga felé fordítva egyenesen a szemembe néz.

- Justin, fiam – szólal meg határozott hangon. Most igazi katona. – Te is jól tudod, hogy mi a dolgod, ugye? – Újra felcsuklok, és megilletõdve pislogok rá. Dolgom? Gondolkozni sem tudok, csak Andy jár a fejemen és azok a szörnyûségek... Apa kissé megráz a vállaimnál fogva. – Te vagy a hadnagyuk, Justin. Bizonyos érzések pedig csak felerõsíthetik a tudatodat. Ne engedd magad megint a béka segge alá, fiam! Gondolkozz tisztán!

- Az ÉN embereim estek csapdába a MAGUK hibájából, úgyhogy lesz olyan szíves és elintézi nekem azt a kurva repülõutat!

Baszott nagy szerencsém van, hogy csak a vezetõségi titkárral beszélek. Ha mindezt egy magasabb rangú tiszttel csinálnám végig... Könnyes búcsút vehetnék katonai pályafutásomtól.

- Hadnagy, értse meg, hogy pont a történtek miatt nem indíthatunk csapatszállító gépeket Afganisztánba. Kizárólag a vadászgépeink léphetik át a...

- Maga szerint ez mennyire érdekel engem? Nos, személyesen kell felhívnom a vezérezredest, vagy képes elintézni maga is?

Másnap hajnalban már O’Brian õrmester mellett sietek végig a légitámaszpont kifutópályájának végén. Egyetlen nyitott hangár van, ahhoz igyekszünk. Odabent ide-oda rohangálva dolgoznak a katonák, az utolsó ellenõrzéseket végzik az F-18-ason.

Csak a legszükségesebb dolgokat viszem most magammal, amiket bõven el tudtak helyezni a gépben – a többit majd késõbb hozzák utánam, most nincs vesztegetni való idõnk. O’Brian derék tengerészgyalogos és kiváló pilóta, így örülök is, de nem is csodálkozom rajta, hogy õ vállalta a feladatot. Legalább fél órán keresztül taglalta, milyen mélységesen megrendítették a videók, és amikor megtudta, hogy az én embereim voltak azok, ráadásul a legjobbak, a lehetõ legnagyobb tisztelettel kívánt sok szerencsét elõre is.

Az F-18-as nem kicsit fel van fegyverezve. Az összes bombáját és rakétáját felszerelték rá, a biztonság kedvéért. A sürgölõdõ katonák hamar végeznek a géppel, aztán elõhozzák a gépnek tolható lépcsõ-szerkezeteket, mi pedig felmászunk a gépbe. Én természetesen hátra kerülök, a navigátor helyére. Sosem volt bajom a monitorokkal és kijelzõkkel, így ha nagyon nem kavarodok bele, talán tényleg segíthetek is majd a repülésben. Félni egyáltalán nem félek, világéletemben kibírtam a legeszementebb vidámparki játékot is.

A landolás és az út is simán megy. Meg gyorsan. Lássuk be, egy vadászgép jóval praktikusabb, ha az ember siet valahová. O’Brian biztonságos helyre parkolja a gépet az USA ideiglenes repterén, aztán még a cuccaimat is segít elhozni. Az egyik közlegény szól, hogy egy Humvee hamarosan itt lesz értem, úgyhogy olyan kapkodva cserélem le a repülõegyenruhát a gyakorlómra, ahogy csak tudom. Nem érdekel, Miller vagy bárki más mit fog szólni a visszatérésemhez. Egyetlen cél lebeg a szemem elõtt: ki kell hoznunk a rohadékok markaiból Andyéket. A lehetõ leghamarabb. És abból ítélve, hogy ilyen helyzetbe kerülhettek, az utódom Woodsra üthetett.

A Humvee hatalmas sebességgel száguld be a táborba, majd jókora porfelhõt kavarva áll meg. Nem csoda, egy újonc tizedest küldtek, aki nemigen mert szembeszállni határozott parancsommal, miszerint olyan gyorsan hajtson, ahogy csak tud. Mikor kinyitom a kocsi ajtaját, felajánlja, hogy elviszi a holmimat a sátramba, amit én egy biccentéssel el is fogadok. Kiszállok, és Miller sátra felé veszem az irányt.

Megfordulok, hárman sietnek felém. Megkönnyebbülten sóhajtok fel – Tatum, McCabe és Smith, Andyék után a legjobb embereim.

- Hát még magát, hadnagy! Itt minden a feje tetejére állt, fõleg a történtek után...

Nem tudom nem észrevenni megkönnyebbült, reménykedõ arcukat, miközben tovább sietek a sátor felé. Azért jó látni, hogy így gondolkoznak rólam az emberek.

- Meglepett a hír, hogy visszatér hozzánk. Úgy tudtam, még nem járt le az egy hónap.

- Valóban nem, uram. De már teljesen jól vagyok, és a történtek után nem ülhettem otthon ölbe tett kézzel.

- Teljes mértékben. – Miller biccent. – Legalább húsz katonára van szükségem, és a legjobbakat akarom összetoborozni, mivel az én legjobbjaimat kell kiszabadítanunk.

Na igen... Lehet, hogy ezt saját szempontomból még nagyon meg fogom szívni. De nem hagyhatom cserben Andyt.

- A százados nélkül szeretném intézni a dolgot. Vállalom a felelõsséget.

A francba, az az eszement képes lenne légicsapást kérni arra a helyre, ahol Andyék vannak. Miller jó néhány percig összeszûkült szemmel méreget. Nem tetszik neki a stílusom, de leszarom. Õ is pontosan tudja, hogy igazam van. És tényleg. Végül még bólint is.

Megköszönöm az engedelmét, aztán futólépésben megyek vissza Tatumékhoz.

- Rendben. Húsz katonára van szükségem, a legjobb veteránok és a legígéretesebb újoncok közül.

- Kiszabadítjuk Griffin õrmesteréket. Mi leszünk a vezéregység, Tatum, maga lesz a szakaszvezetõ.

Egy teljes délutánom, estém és éjszakám rámegy a mûvelet megtervezésére. A délutánt és az estét csak az veszi el, hogy rájöjjünk, vajon hol lehetnek, ebben Tatumék segítenek. Fogcsikorgatva nézzük végig újra és újra a videókat, a részletekre koncentrálva. Milyen helyiségben vannak, milyen a falak, a bútorok, a belmagasság, vannak-e ablakok, milyen irányból jön a napfény, hogyan verõdnek vissza a hangok... Mindent összevetünk, osztunk-szorzunk, gondolkozunk, és végül egyértelmû következtetésre jutunk: egy hangár, pincehelyiség-szerû kamra, vagy raktár lehet az ominózus helyszín, mindenképpen a föld fölött, az apró ablakai pedig keletre néznek.

Rendelkezünk az összes ellenség kezében lévõ terület és hely tervrajzával, valamint leírással is, így már csak ki kell választanunk a típust, aztán megnézni, klappol-e a feltételezéseinkkel. Estére sikerül is kiválasztanunk egyetlen egyet. A leírásban és a tervrajzban minden összevág azzal, amire mi jutottunk, úgyhogy Tatum máris izzítja Millert. Másnap napfelkelte után odaküldenek egy helikoptert, hogy megfigyelhesse a feltételezett helyszínt. Tökéletes.

Tatumékat elzavarom aludni, én meg magamba döntök néhány gyorsítót, és nekiállok a stratégia kidolgozásának.

Egy szemhunyásnyit sem alszok, de ezt a luxust valahogy nem is akaródzik megengedni magamnak, amíg Andy nincs biztonságban. A gyorsítók meg egyébként is ébren tartanak. Kora reggel meg is érkezik a jelentés a helikoptertõl. Igen, fegyveres afgán felkelõk járkálnak ki-be az épületbe, és nem egyszer mintha véres rongyokat, ruhákat is kiszúrtak volna a kezükben. Hát ez nagyon bíztatóan hangzik...

Délelõttre hívok össze mindenkit. Örömmel látom az ismerõs arcokat, de az újoncok közül is csak olyanok vannak, akiknek elszántság tükrözõdik a tekintetében. Jó, nagyon jó... Ismertetem a stratégiát és a terveket, mindegyik kocsi kap egy-egy térképet is, hogy ki tudjanak igazodni mindenen.

- Mindenki készen áll, uraim? – Hangos „igen, uram” zendül fel. – Helyes. Remélem, mindenki megértette, hogy ez most mennyire fontos. Ne feledjék, tengerészgyalogos társaik élete a tét! – Újabb igenlés. – Rendben, mindenki a kocsikba!

Mindenki elindul, aztán egy emberként állnak meg, mikor harsány kiáltás hallatszik.

- Stafford, mégis hogy képzeli, hogy nélkülem intéz bármit is?! – Aha, ez Woods.

- Na persze – horkan fel, majd a gondosan összeállított csapatra néz. – Menjenek a dolgukra, nem lesz itt semmiféle megmentõ akció! Mik maguk, szuperhõsök?

- Nem – felelem elhûlve. – Csak valódi tengerészgyalogosok, akik helyrehozzák azt, amit a századosuk elbaszott.

Mindenki elnémul körülöttünk, a levegõ szinte megdermed. Woods elképedve néz rám.

- Stafford, a maga elsõ útja egyenesen Millerhez fog vezetni. Az akciót pedig most azonnal lefújom. Nem fogom több tíz katona életét feláldozni azért, mert maga megmentõset akar játszani!

- Na és Griffin õrmesterék életét kész lenne feláldozni? – kérdezem vészjósló hangon.

Egy csapásra befogja azt a nagy pofáját, ahogy öklöm teljes erõbõl az arcába vágódik. Kurvára nem kellett volna ezt mondania. Le se szarom, ahogy Woods elvágódik, kezembe kapom a fegyveremet, és visszafordulok a csapathoz.

- Hadnagy... gondolja, hogy nagy baj lesz, mikor visszaérünk? – szólal meg Tatum a kormány mögött.

Láthatatlanul és hangtalanul közelítjük meg az épületet. Ez az egyik legalapvetõbb és legfontosabb különbség köztünk meg a pizsamás gecik között – õk még a meglepetés támadást is csatakiáltással indítják, mi viszont láthatatlan gyilkosok vagyunk.

Tökéletesen elégedett vagyok az újoncokkal is. Mindenki hibátlanul dolgozik, eddig kurva jól haladunk. Sokáig figyeljük az ablakokat és a fõbejáratot, hogy van-e mozgás, de csak odabent látjuk, és senki nem közelít az ajtó felé. A csapat fele a fedezékben marad, a másik fele átvonul a fõbejárat mellé. A falhoz lapulunk, Tatum és én állunk az ajtó két felén.

Összenézünk, majd biccentek, mire fegyvere segítségével egy gyors mozdulattal betöri az ajtót. Én ugrok be elõször, a vállamon átgördülve jutok egy széles oszlop fedezékébe, miközben a rohadékok máris meglepett kiáltásokkal kezdenek tüzelni. Féltérdre emelkedek, hátamat a falnak támasztom, fegyveremet a kezembe fogom, majd egy mély levegõt véve kihajolok az oszlop mögül, és végiglövök rajtuk egy sorozatot.

Ahogy az ellenséges fegyverek hirtelen elhallgatnak, a csapat itt lévõ fele is behatol az épületbe, rögtön tüzet nyitva az afgánokra. Miközben végzünk velük, idegesen veszem észre, hogy bejött a tippem, az egész épület több helyiségbõl áll, és ez csak a fogadóbizottság volt. Kilõjük az utolsót is, de az még végsõ erejével meghúzza a ravaszt. Gyorsan oldalra vetõdöm, hiszen a fegyver csöve egyenesen rám szegezõdik, de még így sem vagyok elég gyors, néhány golyó súrolja a karomat.

Fogamat csikorgatva nyomulok elõre a csapatommal, csak az lebeg a szemem elõtt, hogy kimentsem innen Andyt. A helyzet nem olyan rossz, mintha kétszer annyira lenne, a következõ helyiség már az, amit mi keresünk. Csak kurvára sok itt a nyomorult pizsamás. De mi sem szarakodunk, rögtön leszedjük az elsõket.

Megfordulok, de addigra már ott van az orrom elõtt az egyik undorító kis féreg. Már éppen ellökném a közelembõl, hogy valaki lelõhesse, mikor ujjait egyenesen a karomon lévõ friss sérülésbe mélyeszti. Felordítok, õ meg kihasználja a gyengeségemet, és egyenesen az egyik közeli asztallapra lök, majd a nyakamhoz szorít egy baszott nagy pengéjû kést. Kurvaélet...

Undorító, ahogy a pofámba liheg. Legalább valami szépet látnék utoljára...

- Másik kékszemû ámerikánó szerette ez pengét nagyon – vigyorog a képembe.

Elsötétül a tekintetem. Wilson és Matthews barna szemûek, Nelson zöld. Andy.

- A kurva anyádat! – üvöltöm, majd felhúzom mindkét lábamat, és teljes erõbõl gyomorszájon rúgom bakancsom talpával.

A kis geci megilletõdött pofával repül hátra, esik seggre, majd csúszik még egy kicsit a földön. De nem sokáig, mert egy egész tárat beleengedek. Gyors tárcsere, majd körbepillantok, a csapat kitûnõen gyilkolja sorra a nyomorultakat. De a sarokban összegyûlt csoportot mindenki figyelmen kívül hagyja. Hiba, mert valószínûleg ott õrzik Andyéket.

Hozzám szaladnak, és megközelítjük a családiasan közel álló afgánokat. Tüzet nyitnának,d e mi gyorsabbak vagyunk, néhány sorozattal mindet leterítjük, így láthatóvá válik, mit takartak annyira. Egy falba épített nagyobb helyiséget, benne még néhány pizsamás gecivel... és Andyékkel. Elõször megkönnyebbülnék, de aztán észreveszem a kibaszott nagy kereszteket, kalapácsokat és hatalmas szegeket.

Aztán megpillantom azt is, hogy az egyik rohadék éppen azon ügyködik, hogy minél közelebb vigye Andyt az egyik kereszthez. Na, abból nem eszel, baromarc! Míg Tatumék a többit veszik célba, én rá pályázom, mögé ugrok, és talpammal egyenesen a háta közepébe rúgok, mire orra esik. Nem tudok nem rápillantani Andyre, de nem nézem meg alaposan, mert tudom, hogy akkor elveszteném a fejem. Elég látnom, ahogy gyönyörû szemeivel nehézkesen rám fókuszál, és bár a szívem is belesajdul a tekintetében csillogó fájdalomba, tudom, hogy felismert. És azt is, hogy él.

Meg azt, hogy a faszkópé még mindig nem engedte el. A pizsamás hátára taposok, fegyverem csövét a tarkójához nyomom.

És a kis szarzsáknak még van képe hátravigyorogni rám. Segáz, engem nem hat meg, hogy az arca bánja. Gyorsan körbepillantok, Tatumék elintézték a többit, és már Wilsonék mellett térdelnek. Kint is egyre gyérebb a fegyverropogás, és tudom, hogy mi tartjuk sakkban az afgánokat. Fegyverem tartóját átvetem a vállamon, így térdelek le Andy mellé. Felé nyúlok, hogy megsimogassam az arcát, de aztán remegve húzom vissza a kezeimet, mikor meglátom arcán a vágásnyomokat. Szégyenszemre még a szemem is könnybe lábad.

Csak néz engem némán, mintha el sem tudná hinni, hogy ott vagyok. Elkapja a kezem, mielõtt elhúzhatnám, és gyengén ugyan, de maga felé húzza. Tenyeremet a mellkasa bal feléhez húzza, érzem, hogyan ver a szíve.

Gyors mozdulattal törlöm le az arcomon végigfolyó könnycseppeket, mielõtt még Tatumék megpillanthatnák.

- Bemehetek hozzá – veregeti meg a vállamat Gene doki. – Este pedig ugorjon be a sátramba, megnézzük a karján a kötést.

Ja, igen. Elég csúnya „kis” sebet szereztem magamnak. Egyébként még éppen idõben, negyed órám van a fegyelmiig. Igen, Woods bepanaszolt... szemtelenség, tiszteletlenség, parancs megtagadása, ráadásul meg is ütöttem. Nem sok jóra számíthatok. Mindegy, most Andy a fontos. Belépek a sátorba, mire Andy szemei kinyílnak. Odalépek hozzá, és leülök az ágy szélére.

Lehajolok és nagyon óvatosan apró puszit lehelek a szájára, hogy még véletlenül se okozzak neki semmilyen fájdalmat.

- Figyelj... – kezdem, amiért tulajdonképpen muszáj is lett volna bejönnöm. – Hamarosan mennem kell, de ezt muszáj mondanom neked, a lelkemre kötötték... Mind a négyõtöknek lehetõsége van hazamenni, a tábornok mondta. Még nem tudom, ki hogy dönt... De a te kérdésed rajtad áll, Andy.

Az idõ fogalma teljesen megszûnik számomra. Kínkeserves gyötrelmeken megyek keresztül. Már csak a halált várom. Szeretnék meghalni, nem akarok többet szenvedni. Annyira fáj! Annyira végtelen!

A kurva afgánok érthetetlenül makognak nekem, majd egy késsel kezdik vagdalni az arcom. Már nem üvöltök, nem mozdulok. Hagyom, hogy szabdaljanak, úgysem tehetek semmit. Olyan vagyok, mint egy halott hús.

- Õrmester – hallom, ahogy Nelson rekedten suttog. – Örültem, hogy Önnél szolgálhattam.

- Mindjárt vége – suttogom vissza neki, mire az engem kínzó afgán a képembe nyomja a koszos cipõjét.

Szétkeni a vért, ami most már saras állagú a rá ragadt por miatt. Szeretném megtörölni az arcom, mert rohadtul csípi ez a szar, de nem tudom. Ha nem lenne megkötözve a kezem, akkor sem bírnám megfogni az arcom. A tûk még mindig a körmeim alatt vannak. Ó, istenem, bárcsak meghalnék!!

A kínzásnak vége. Félig eszméletlen vagyok. Most a kereszt jön, ezt nem fogom túlélni. Végre vége. Hálát adhatok a sorsnak, hogy megkímél a további fájdalmaktól. A testem szinte epekedve várja, hogy a tenyereimbe szögeljék a vasdarabokat, majd lassan meghaljak. Csupán egy valaminek örülök. Hogy voltam akkora barom, hogy hazaküldettem Justint. Most õ is itt lenne, és halálra kínoznák. Nem bírnám végignézni. Nem. Õ otthon van, talán épp az ágyán fekszik, és rám gondol. Bárcsak így lenne, és tudná, mire gondolok épp. Szeretném, ha megbocsájtanál. Egyszer, ha majd meg fogsz tudni… én megnyugszom. Nem akartam, hogy így alakuljon. Úgy terveztem, ha vége ennek a háborúnak, összeköltözünk. Talán még el is veszlek. Boldogok lettünk volna, de én most elveszem az esélyét, hogy az legyél. Aljas dolog tõlem, nem tagadom. Bocsáss meg, szerelmem… de most meg fogok halni.

Két könnycsepp gördül végig az arcomon. Az afgán ezen jót mulat, azt hiszi, miatta sírok. Nem, fingja sincs róla, mi a bajom. Nem tudja, mennyire szeretnék beletúrni Justin hajába, és azt suttogni az ajkaira, hogy szeretem.

Kintrõl mintha valami ropogást hallanék. Áh, biztosan képzelõdök. Ahogy az este is magam mellett láttam Justint. Vastag ajkait az enyémre tapasztva simított végig az arcomon. Talán álmodtam, nem tudom… annyira kusza minden.

Fogalmam sincs róla, mennyi idõ telik el. Félig eszméletlen vagyok már, alig érzékelem a külvilágot. Valaki vonszol… aztán a földre zuhanok. Az afgán is fekszik, ráadásul mellettem, aztán nem mozdul. Lassan a fölé magasló alakra pillantok. Aranyló, szõke haj, tengerkék szemek… nem lehet… nem… õ… nem!

Ez a hang. Csakis az övé lehet. Lehunyom a szemeimet, majd erõt gyûjtök, hogy felnézhessek rá. Újból látni akarom õt. Annyira gyönyörû, ahogy kecsesen mozog a félhomályban. Mint egy angyal,a ki azért jött, hogy segítsen rajtam. Szerelmem…

Olyan megnyugtató a hangja. A nevét nyögném, de egy árva hang sem jön ki a torkomon. Még a szám sem mozdul. Csak bámulom õt megbabonázva.

A keze után nyúlok, mely az elõbb olyan csábosan tartott felém, majd jobb híján a szívem fölé helyezem a tenyerét. Azt akarom, hogy érezze. Dobog. Csakis érte. Még ha meg is akartam halni… élek… élek, mert megmentett, és mert az övé vagyok.

A táborba szállításról, vagy az ellátásomról egy emlékem sem maradt. Olyan távolinak tûnt ez az egész. Mintha csak egy külsõ szemlélõje lettem volna az eseményeknek.

Egy elkülönített sátorban fekszem egyedül. A doki még ügyködik, aztán kimegy. Nemsokára Justin lép be hozzám. Megkönnyebbülök. Egész idõ alatt feszült voltam, de most… hogy õ is itt van. Olyan megnyugtató, biztonságérzetem van. Ennyi kínzással eltöltött idõ után ez csodálatos érzés.

Az ágyam szélére telepszik, majd megsimogatja az arcom. Legalábbis annak a részét, ami nem sebektõl tarkított.

Idehajol hozzám, majd egy puha csókot lehel az ajkaimra. Nagyon apró, inkább már puszinak nevezhetõ. De mindennél többet jelent nekem.

El sem tudja képzelni, milyen hálás vagyok neki. Megmentett. Úgy viselkedett, mint a szuperhõsök a mozik vásznain. Berontott, alázott, gyõzött. És még épp idõben megmentett.

- Figyelj... – mondja zavartan. – Hamarosan mennem kell, de ezt muszáj mondanom neked, a lelkemre kötötték... Mind a négyõtöknek lehetõsége van hazamenni, a tábornok mondta. Még nem tudom, ki hogy dönt... De a te kérdésed rajtad áll, Andy.

- Apám elintézné, hogy ott lakhass nálunk. A gondodat viselnék, amíg távol vagy.

- Kínoztak, Andy! Borzalmasan lehetsz. Ne, ne próbáld bemagyarázni, hogy nem! Érzem rajtad, hogy baj van… csak segíteni szeretnék…

Bólintok, majd szomorúan figyelem, ahogy kivonszolja magát a sátorból. Bajba került már megint… miattam…

Gene épp az ujjaimat köti át, mikor Justin belép a sátorba. A torkom kiszárad, a szívverésem felgyorsul. Nincs valami boldog arca. Nem… ugye nem… nem akarom… kérlek… ugye nem fokoztak le? Vagy küldtek haza?

- A fájdalomcsillapítóból napi hármat csak – paskolja meg a doki a vállam, majd Justinra pillant, és kisétál.

Kopp, az állam elgurul. Dicséretet? Mert megütött egy tisztet? Legalábbis a többiek elmondása szerint, ez történt…

- Kinyalhatja. Mindenki bejött a fegyelmire, hogy elmondják, mi történt. Miller még jól le is baszta, mert szándékosan hergelt engem, holott nagyon jól tudta, hogy aggódok az embereimért.

Ennyivel? Ennyivel?! Nem bírok fogni, mert majd összehugyozom magam a fájdalomtól, amint nyomást érzek az ujjamban.

- Nem így értettem… amikor megláttalak a tévében… azt hittem már meghaltál.

- Valamilyen szinten örülök neki. Így azonnal idejöhettem hozzád. És most együtt vagyunk – simít bele a hajamba.

Tûnõdve pillantok végig rajta. Vajon megéri-e ennyi nehézség árán együtt lennünk? Nem kérdés… bármit megér, hogy akár egy pillanatot is vele legyek.

Lassan felém fordul, majd végtelen óvatossággal az ajkaimra csókol. Nincs is ennél jobb orvosság. Egy darab az én hõn szeretett Justinomból. Még ilyen állapotban is szárnyalnék, annyira boldog vagyok, hogy Vele lehetek.

Megint abban a raktárban vagyok. Az afgánok egy baltát lengetnek az orrom elõtt. Ne, ne, ne, kérem, ne!!

Rohanni kezdek. Érzem, hogy a lábaim fájnak, alig bírok futni. Aztán minden megáll körülöttem, én pedig hiába rohannék, mint egy õrült, nem növelem a távolságot köztem és az arabok közt.

Érzem a nyilalló, kellemetlen érzést a nyakamnál. Aztán minden olyan meleg lesz.

Lendületbõl ülök fel, és nézek körül lihegve. A sátorban vagyok, Justin vigyáz rám. Csupán álmodtam az egészet… egy álom… volt. De mi van, ha mégsem? Ha most is odakint ólálkodnak, és arra várnak, hogy varrótût döfjenek a körmöm alá??

Ijedten nézek rá. Még a szája is tátva marad, ahogy bámul. Nem akarom… nem… semmit sem akarok!! Meg fogok halni, mindenki meghal, eltûnünk innen! Haza, haza akarok menni, de hová??

Remegni kezdek, majd elkeseredetten döntöm a homlokom Justin vállára, aztán zokogni kezdek. A szívem hevesen kalapál, majd kiugrik a helyérõl. Érzem, ahogy Justin összerezzen, halálra rémül a viselkedésemtõl.

- Csak Te maradtál nekem – suttogom továbbra is. – Nem veszíthetlek el. Nem szakadhatunk el. Félek! El fognak kapni…

Érzem, ahogy becézõ ujjai a tarkómat simogatják. Lassan lenyelem a könnyeimet, úgy pillantok fel Justinra. Szomorúság tükrözõdik a szemeibõl. Azt hiszem, a látvány miatt. Nem akarok ilyen lenni… nem… én sosem féltem semmitõl, most viszont… megéreztem, hogy bármelyik percben meghalhatok, és a kapcsolatom Justinnal túl mély, hogy csak úgy meghaljak.

Kicsit jobban érzem magam… de csak egy egész kicsit. Valahol bennem még most is ott bujkál a halálfélelem, és csak arra vár, hogy újult erõvel lecsaphasson rám.

- Apám elintézné, hogy ott lakhass nálunk – magyarázom. – A gondodat viselnék, amíg távol vagy.

- Kínoztak, Andy! – ellenkezek. – Borzalmasan lehetsz. Ne, ne próbáld bemagyarázni, hogy nem! Érzem rajtad, hogy baj van... csak segíteni szeretnék...

- Rendben – pillantok hátra, majd fölállok, és visszafordulok Andyhez. – Ezt még folytatjuk.

Bólint, én pedig kimegyek a sátorból. Halkan felsóhajtok, egy kicsit azért félek. Azzal az ütéssel elég messzire mentem, még ha rohadtul meg is érdemelte az a barom... De nekem senki ne mondjon olyat, hogy nem kár Andyért, mikor õ az életem. Ekkora kihágásért viszont minimum lefokozás jár...

Még mindig megilletõdve lépek ki Miller sátrából. Ez meglehetõsen érdekesen és váratlanul alakult... mindenre számítottam, csak erre nem. Woods hozta a formáját, és kérvényezte, hogy zártkörû legyen a fegyelmi eljárás, így csak vele meg a nagyfejesekkel kezdõdött. Én meg már éppen kezdtem véglegesen búcsút venni a katonaságtól, amikor egyszer csak sorra kezdtek jönni befelé az embereim, meg néhány olyan is, aki nem az én irányításom alá van beosztva, de a mentési akcióban részt vett.

Aztán tövirõl hegyire elmesélték Millernek a történteket, õ meg csak csodálkozott, merthogy Woods nem kicsit forgatta ki a dolgokat. Mindebbõl az jött ki, hogy a fegyelmi eljárásom során a százados lett lebaszva, én meg dicséretet kaptam.

Elsõ utam Andyhez vezet. Hova máshová? A doki épp az ujjain cseréli a kötést, amit elszomorodva figyelek. Még mindig annyira fáj, mi mindenen kellett keresztülmennie... Bele sem merek gondolni, õ mit érezhet, hiszen neki nem csak a lelke sérült, hanem nem enyhe fizikai fájdalmai is vannak.

- Dicséretet kaptam. – Andynek az álla is leesik. Nem csoda... – Igen, mert kihoztunk titeket.

- Kinyalhatja. Mindenki bejött a fegyelmire, hogy elmondják, mi történt. Miller még jól le is baszta, mert szándékosan hergelt engem, holott nagyon jól tudta, hogy aggódok az embereimért.

- Nem így értettem... – magyarázkodom rögtön, majd halkabban folytatom. – Amikor megláttalak a tévében... azt hittem már meghaltál.

- Igen... leadták a videót – felelem, szívem belesajdul a szörnyû képsorok emlékébe.

- Valamilyen szinten örülök neki. Így azonnal idejöhettem hozzád. És most együtt vagyunk – simítok a hajába.

Tûnõdve néz végig rajtam. Nem tudom eldönteni, most jó-e vagy rossz, hogy nem vagyok gondolatolvasó...

Lassan fordulok felé, hogy aztán a lehetõ legóvatosabban csókolhassam meg. Imádom az ajkait és a csókját, és bár a szívem is tombol a mellkasomban, fegyelmezem magam. Soha nem tudnék fájdalmat okozni Neki.

Azonnal felriadok. Andy nyugtalanul fészkelõdik az ágyban, nyöszörög, zihál, és erõsen összeszorítja a szemeit.

Úgy kapja felém a tekintetét, mintha én is rá akarnék támadni. A tekintete akár egy ûzött vadé, rémült, zaklatott... Aztán reszketve a vállamra borul, és zokogni kezd. Összrezzenek, a viselkedése rémisztõ és nagyon aggasztó... Várható volt, de nem... nem akarom, hogy így legyen. Nem akarom, hogy szenvedjen, õ annyira nem ezt érdemli!

- Csak Te maradtál nekem – suttog tovább. – Nem veszíthetlek el. Nem szakadhatunk el. Félek! El fognak kapni...

Gyengéden simogatom a tarkóját, igyekszem megnyugtatni. A viselkedése megijeszt, de nagyon aggaszt is. Olyan rossz így látni õt, nem akarom...

Határozottan bólintok, de megrendülök. Sosem gondoltam volna, hogy Andyt valaha ilyen kiszolgáltatottnak fogok látni... Istenem, bár ne kellene! Mit meg nem adnék azért, hogy enyhítsek a szenvedésén, a fájdalmán... Bármit, bármit megtennék. De fogalmam sincs, mi az a bármi, úgyhogy csak szorosan magamhoz ölelem. Arcát a nyakamba rejti, szorosan kapaszkodik belém, mint valami végsõ menedékbe.

Az elkövetkezendõ napok kínkeservesen telnek el, legalábbis számomra. A napnak majdnem minden órájában Andy mellett vagyok, folyamatosan ölelgetem és puszilgatom, igyekszem minél többet szeretgetni, hogy megnyugodjon a lelke. Nem tudom ugyan, hogy használ-e... de ennél jobbat nem tudok. Borzasztó tehetetlennek érzem magam, amikor minden éjjel felkeltem a rémálmából, és nincs jobb ötletem, mint hogy magamhoz szorítsam, simogassam, és a fülébe súgjam, mennyire szeretem, és megígérem, hogy minden rendbe fog jönni.

Csak akkor mozdulok el mellõle, ha nagyon muszáj, meg amikor megnézem a többieket. Wilson, Matthews és Nelson is hazamennek. Wilsont és Nelsont mindenképpen hazaküldték volna, Wilsont a súlyos sérülései miatt, Nelsont pedig azért, mert le is szerelik. Elvesztette egy ujját, a tengerészgyalogságnál ez a milliódolláros sérülés... Nekem azt mondta, még maga sem tudja pontosan, nevessen-e vagy sírjon, hogy soha többé nem teheti harctérre a lábát. Matthews maga döntött úgy, hogy hazamegy a családjához.

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy talán Andynek is az lenne a legjobb. Ilyen borzalmas lelkiállapotban nem tábori ágy meg konzerves fejadag kell neki, hanem hatalmas, puha franciaágy és finom, meleg fõtt étel. Vagy pizza, esetleg hamburger. Ennek a gondolatára el is mosolyodom, ahogy eszembe jut kisfiúsan csillogó szempárja a gyorskaja látványára.

Õ persze hajthatatlan, nem hajlandó sehová sem menni. Mindig azt mondja, hogy neki én vagyok a legnagyobb segítség, és bár aggódom érte, nem próbálom meg többet gyõzködni. Ha õ ezt érzi megfelelõ támasznak, akkor én kész vagyok akár hátralévõ életem minden éjjelén õt nyugtatni.

Nekünk sincs viszont örökké nyugalom. Miller összetrombitál minket, újabb razziát szervezett ma délutánra. Nem tûnik se túl bonyolultnak, se túl veszélyesnek a dolog, emiatt nem is aggódok... Andy miatt viszont annál inkább. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni.

Csak néz rám azokkal a gyönyörû, de rémült szemeivel. Megszakad a szívem.

Megfelelõ módon fel vagyok spannolva, pizsamás vérre szomjazom. Nagyon sokra. Ujjaimmal idegesen dobolok a Humvee ajtajának külsõ részén.

Kétkedve néz rám, de aztán vállat von, és vezet tovább. Hol vannak már azok a kis gecik?!

Harmincnál tartok, számoltam. De még mindig nem vagyok elégedett... Andy legalább három napig szenvedett, az egy napért tíz rohadék, nem olyan rossz, de akkor a sérüléseit még nem toroltam me...

Az utolsó pillanatban ugrok fedezékbe egy golyósorozat elõl, hogy aztán lendületbõl visszafordulva lõhessem agyon a nyomorultat. Már csak néhányan vannak, hamar leszedjük õket, egyszerû lázadó csapat, akik elég bátornak érezték magukat, hogy ránk támadjanak.

A holttestek között lépdelek, mikor az egyik megmozdul. Gyorsan odaugrok, még él... és kurvára hasonlít Andy egyik kínzójára. Ráfogom a fegyverem, és tíz golyót kap a mellkasába, Andy tíz ujjáért. Még le sem engedem a fegyvert, mikor egy kéz nehezedik a vállamra.

Tatum úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, mennyire gyûlölöm most ezeket a férgeket.

Woods hozza a formáját. Hiába mondom neki, hogy rossz helyen készül elkanyarodni, neki aztán mondhatom, akkor is arra kell mennünk. Sikeresen bele is botlunk egy RPG-s csoportba, és nem sokon múlik, hogy ne lõjék szét egy-két jármûvünket... Ráadásul nem kevés idõbe telik mindet leteríteni, így már akkor besötétedik, mikor még csak elindulunk visszafelé – ezúttal a jó irányba.

Késõ éjjel érünk vissza a táborba. Mindenki ideges, nyûgös és fáradt, fõleg emiatt a ráadás miatt. Kapkodva ugrik ki az autóból, és már sietek is Andy sátrához. A francba, remélem, nem idegeskedett azon, hogy nem jöttem haza idõben.

A sátorba lépve látom, hogy már alszik... a lehetõ legnyugtalanabbul. Ide-oda forgatja a fejét a párnán, és a nevemet nyöszörgi. Bassza meg! Gyorsan leteszem a fegyveremet a földre, mellé dobom a sisakom és a mellényem, aztán már ugrok is Andy ágyához.

- Andy... – simítok végig az arcán. Semmi reakció. – Andy! Ébredj fel, itt vagyok...

- Justin... – Az ágy szélére ülök, és ahogy felül, azonnal magamhoz ölelem. Szorosan átfogja a derekam, én pedig egyik kezemmel a hátát cirógatom, másik kezem ujjaival a hajába túrva simogatom a tarkóját. – Azt hittem... azt hittem...

- Nem – suttogom a fülébe megnyugtatóan. – Itt vagyok, szerelmem, nincs semmi baj.

Mély levegõt vesz, érzem, hogy lassan megnyugszik. Majdnem felkiáltok örömömben, mikor érzem, hogy egy finom csókot nyom a nyakamra. Azóta nem csinált ilyet, hogy kihoztuk abból a pokolból. Lehet, hogy tényleg elég leszek neki én...?

Borzalmas álmok gyötörnek. Mindegyiknek ugyanaz a vége. Halál. Hol Justiné, hol az enyém. Egy roncsnak érzem magam. Már azt sem tudom, mi dolgom itt, ki voltam valaha. Félek, minden perc egy kínszenvedés, amit Justin nélkül töltök. Már várom, hogy valamelyik tizedes azzal lépjen a sátramba, sajnálom, õrmester, a hadnagy elesett. Nem, nem, nem!! Õ NEM HALHAT MEG!

Justin Millernél van. Már vagy fél órája. Mi a fasz van? Miért?? Lehet, hogy baj van? Megtámadták õket? Bár… itt? Hallanom kellene… és ha addig aludtam, de nem emlékszem rá? Justin, könyörgöm, gyere már!!

Nem jön… már rég vissza kellett volna érnie… Justin, merre vagy?! Rossz érzésem van. Biztosan megsebesült. Vagy már meg is halt? Nem, nem halhatott meg! Érezném!! Vajon elengednének a temetésére? Justin… könyörgöm, gyere!

Gene altatókat ad nekem, hogy felhagyjak az állandó remegéssel. Aludnom kell, mondja, de minek? Hiszen ott sem szabadulok az engem kínzó gondolatoktól. Sõt! Még kép is társul hozzájuk.

Ez õ!! Összerezzenek, és kinyitom a szemeimet. Szõke, bozontos hajat látok, majd egy aggódó kék szempár is a képbe kúszik. Istenem, végre!

- Justin... – leül mellém, majd magához ölel. Olyan erõsen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. Istenem, hát él?? Kedvesem… annyira… örülök!– Azt hittem... azt hittem...

Kezdek megnyugodni. Tényleg semmi baja. Itt van velem. A hangja pedig annyira izgató, még a hideg is kiráz tõle. Megcsókolom a nyakát. Olyan puha. Folytatnám még, de feleslegesen nem akarom feltüzelni. Akarom õt, de képtelen lennék kielégíteni, hiszen alig bírom behajlítani az ujjaimat. Borzalmasan érzem magam…

Meglepetten nézek fel rá. Azt hittem, haragudni fog, eltol magától, hogy ne virgonckodjak így. De ehelyett boldogságtól sugárzik az arca. Ó, Justin. Bárcsak mindig így maradnánk.

Kötelességem megvédeni õt, nem pedig siránkoznom. Férfi vagyok, õ pedig… a barátom, aki bizonyos szemszögbõl nézve nõi szerepet tölt be a kapcsolatunkban. Olyannak kell lennem vele, mint egy oroszlán… nem pedig mint egy gyáva nyúl.

Majd lesül a képemrõl a bõr. Justin is biztos érezte, hogy más lettem. Hogy a picsába ne érezte volna… istenem, mi van, ha neheztel rám? És még rá sem kérdezhetek. Francba, megint jól megkevertem magamnak a szart. Gratulálok, Andy!

Nemigen tudok még mozogni. Az ujjaim ugyan pokolian fájnak, de már kevesebb fájdalomcsillapító kell. A doki szerint hamarosan rendbe jönnek az ujjaim. Végre, holt sicher, hogy úgy megdöntöm Justint, egy hétig nem bír majd ülni. Igen, a humvee motorháztetõjén… aztán a hátsó ülésen is… aztán mögötte is.

Épp akkor jön be hozzám, mikor magam elõtt látom, ahogy izzadtan markolja a homokot maga alatt. Vigyorogva pillantok rá, ám hamar elkomorulok, ahogy az érzelemmentes arcába ütközök. Valami baj van.

Eltátom a számat. Riporter? Õsrégi szeretõ? Ne… picsába, ez nem lesz így jó, nagyon nem lesz jó! Idegesen harapok rá a nyelvem hegyére, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant. Nem bánthatom, hiszen nem tehet róla, hogy itt van az a…

A száját rágva leszegi a fejét, majd bólint. Finoman a keze után nyúlok, és ráteszem a sajátom. Megfogni még mindig nem tudom.

Mélyet sóhajtok, majd magamhoz ölelem. Megpuszilom a fejét, aztán az arcát, majd a száját. Lassan, érzékien igyekszem csókolni, hogy eltereljem a gondolatait az érkezõrõl. Gyengéden simul a karjaimba, majd viszonozza a csókom. Percekig tartjuk ezt a pózt, majd lassan elhúzza a fejét.

Gyanakodva néz rám, de felé küldök egy szívdöglesztõ mosolyt, és fel is hagy vele. Halványan mosolyogva csókol a homlokomra, és kel fel az ágyról.

Kicsit szíven üt a válasz, ilyenkor mindig igennel felel. Sebaj, biztos dolga van. Nem érdekes… majd… máskor. Tuti a kurva riporterrel van!

Morogva mászok ki az ágyból, s bár Gene világosan megtiltotta, öltözni kezdek. Felszenvedem magamra a gyakorlóruhám, és kilépek a sátorból. Kurva féltékeny vagyok már most, pedig… még nem is láttam. Tuti valami szemüveges, ragyásképû kis geci. Egy gyenge kis szar, semmi félnivalón nincs… Basszameg!

- Nagyon örülök, hogy itt lehetek, Justin – ráz kezet vele az a… a… riporter.

Egy magas, szõke srác az. A bõre olyan makulátlan, mint a… nem tudom mi, a ruhája mind azt sejteti, hogy bizony tehetõs. A mozdulatai finomak, légiesek. Tuti valami gazdag ficsúr. A fogai szinte világítanak, olyan fehérek. Nem értem, mi a fasznak jön ide egy ilyen… kurva életbe!!

Egy semmi vagyok ehhez a kölyökhöz képest. Süt róla, hogy mûvelt, okos, ért a szavakhoz. Nem olyan kõbunkó, mint én. Elegáns, pénzes, nem olyan ágrólszakadt hajléktalan, mint én. Tipikus helyes gyerek, bomlanak érte a fõiskolás csajok… és pasik. Francba is, hát ezért volt olyan rossz érzésem. Bízom Justinban, hogyne bíznék. De mi van, ha önhibáján kívül is megtetszik neki ez a köcsög riporter? Végül is… szerelmes volt belé. És vele vesztette el a szüzességét. Tökömet, Justin az enyém és engem szeret! Az én farkam úgyis nagyobb, téma lezárva.

Elégedetten vonulok vissza a sátramba. Nem fogom egy ilyen kis pöcs miatt elbaszni a napom.

Lassan egy hete már, hogy komolyabban kezelésbe vették az ujjaimat. Már egész jó, bár nyomás hatására érzem a fájdalmat, de markolni azért tudok. Boldogan ugrok fel a helyemrõl, és indulok sétálni. Justin most nincs itt, elvileg razziát tartanak. Már megint… azóta egy rossz szót nem szóltam, hagytam elmenni. Bár iszonyúan aggódtam, nem mutattam ki felé. Higgye, hogy teljesen jó vagyok.

Sétára indulok, hogy megmozgassam kicsit az izmaimat. Lassan kéne futnom is, nehogy eltunyuljak. A humveeknál járok épp, még csodálkozok is, hogy mind a helyén áll. Tehát megjöttek, remek. Furcsállom, hogy Justin be sem nézett hozzám, mindegy, biztos jelent, vagy a tököm tudja…

- Jó, legyen, ahogy akarod. Fejezzük be méltóképpen – sziszegi a riporter.

Túl nagy kuss támadt hirtelen. Félve pillantok ki a humvee mögül, ekkor olyan látvány tárul a szemem elé, hogy az agyam eldobnám. A riporter a humvee hátuljának dönti Justint, és vadul csókolja. Nem, nem, nem, ez tuti nem velem történik meg!!

Nem bírom sokáig szemlélni a jelenetet, elhúzok a bal fenéken. Remegve lépek a sátramba, biztos vagyok benne, hogy nem láttak meg. Justin… hogy tehetted?? Miért?? Én azt hittem, szeretjük egymást… de ezek szerint túl kevésnek bizonyult, amit nyújtani tudtam. De miért? Tudta, hogy csóró vagyok, nem érdekelte. Azt látta, hogy nézek ki… ebbõl sem lehetett a probléma. Akkor… ? Várjunk csak.. az utóbbi idõben történtek miatt lehetett mindez. Holt biztos vagyok benne. Justin kiszeretett belõlem, mert már nem az a macsó voltam, akihez hozzá szokott. Igen, ez… így van. Támaszra vágyott, mert unt már az enyém lenni. Ezért van most a riporter karjaiban az enyéim helyett…

Velem együtt dõl vissza az ágyba, hagyva, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. Hihetetlenül jól esik újra úgy feküdni a karjaiban, mint régen, de... félek, hogy fájdalmat okozok neki.

Nem ellenkezek többet. Ha neki ez így jó, akkor én egy életre itt akarok maradni...

A napok telnek, Andy állapota pedig lassacskán, de javul. Az ujjaival még mindig meggyûlik a baja, viszont fájdalomcsillapítóból szerencsére már kevesebb is elég. A rémálmai pedig szinte teljesen eltûntek. Annyira várom már, hogy teljesen felépüljön...

Miller magához hívat, amin csodálkozom is, mert reggel már volt egy eligazítás.

- Igen, hamarosan érkezik hozzánk egy újságíró a New York Times-tól, valami Lawson. Magához lesz beosztva, tudja, mi a dolga – mosolyodik el sunyin.

Igen, persze, minél fényesebben feltüntetni õt és a munkáját, meg a tengerészgyalogságot, és persze minél rosszabb fényben a pizsamásokat. Világos.

Távolról figyelem, ahogy a Humvee begördül a táborba. Mindjárt megyek Andyhez, a firkásszal egyelõre úgyis Miller foglalkozik, nekem csak utána kell beszélnem vele. A Humvee megáll, én meg eléggé meglepõdök, mert valami idõsebb fószerre számítottam, de a kiszálló férfi fiatal. Fekete nadrág, fehér ing, napszemüveg. A mozdulatai viszont ismerõsek valahonnan... de honnan? Honnan ismerhetném én a NYT egyik firkászát? Leveszi a napszemüvegét, körülnéz...

- Értem – mondja végül, de utálom a hangjában lévõ érzelemmentességet.

Bûnbánóan nézek rá. Nem akarom én õt bántani, csak annyira sokkolt ez az egész.

- Dehogy szeretem! – kapom fel a fejem ijedten. Hogy szerethetném, ha itt vagy nekem Te, Andy? – Hogy kérdezhetsz ilyet?!

- Akkor meg? Nem mindegy, hogy itt van? – von vállat. Idegesen harapdálom a számat, de végül bólintok. – Nem lesz baj... felnõtt, és biztos elfelejtette, ami volt.

Nagy sóhajjal ölel magához. Kapok egy puszit a fejemre, majd az arcomra, végül a számra is, aztán lágyan megcsókol. Engedelmesen simulok a karjaiba, boldogan viszonzom finom, érzéki csókját. Igen, ez kell nekem... Másodpercek alatt eltereli a gondolataimat.

- Pihenned kell még – simítok végig az arcán, miután kelletlenül, de megszakítottam a csókot.

Gyanakodva tekintek rá, de ahogy megvillantja szívdöglesztõ mosolyát, rögtön elolvadok. Legszívesebben itt maradnék, de... muszáj mennem. Mosolyogva csókolom homlokon, aztán felkelek az ágyról.

Igazából fogalmam sincs, miért nem vágtam rá, hogy igen. Annyi minden kavarok a fejemben kifelé menet, hogy úgy érzem, szétdurran. Egyáltalán hogy viselkedjek Josh-sal? Tegyek úgy, mintha nem ismerném? Vagy felesleges? És õ mit fog szólni? Mi van, ha röhögve kürtöli világgá, hogy meleg vagyok?

Nem is kell sokáig mennem, alig megyek ki a sátorból, már meg is pillantom. Elõször megtorpanok, aztán lassan elindulok felé. Ahogy felém fordul és megpillant, felderül az arca. Én meg megdöbbenek. Joshua Lawson örül nekem? Lemaradtam valamirõl? Hozzám siet, és lelkesen kezet ráz velem.

Elõször csak bámulom. Faszom... Már suhancként is az a tipikus „döglenek utána a csajok” típus volt, de most, hogy megférfiasodott... Bassza meg, kurva jól néz ki, na. De miért nem tudok megszólalni? Remélem semmi igazság nincs abban, hogy ha valaki felbukkan az ember múltjából, akkor visszafejlõdik azzá, aki akkor volt...

Újabb kínkeserves hét. Most, hogy riporterünk van, Miller sorra szervezi a razziákat, hogy megírhassák rólunk, milyen tökösek vagyunk. Ez viszont azt jelenti, hogy alig tudok Andyvel lenni... Josh-sal viszont annál többet. És mindketten kínoznak. Andy hiányzik, Josh meg... egyértelmû célzásokat tesz arra, hogy akar engem.

Épp egy razziából térünk vissza, és a térképeket rendezgetem a Humvee ülésén. Mindent elpakolok, becsukom a kocsi ajtaján, és sarkon fordulok, hogy már mehessek is Andyhez... de Josh elállja az utamat. Meglepõdök, azt hittem, már egyedül vagyok.

Újabb kísérletet teszek a menekülésre, de nem jutok messzire, csak a Humvee hátuljáig. Újra az utamba áll, felemeli a kezét, és végigsimít az arcomon.

- Szállj le rólam, Josh – fordítom el a fejem. – Ezt már lejátszottuk egyszer.

- Azóta megváltoztam, nézz rám – fordítja újra maga felé az arcom. – Mondd a szemembe, hogy nem tetszem!

Döbbenten nyílnak tágra a szemeim, ahogy hirtelen lehajol és megcsókol. Vad, de mégis jó. Elvesztem a fejem, és hagyom, hogy a Humvee hátuljának döntve csókoljon tovább. Nem is rossz, ráadásul olyan régen csókoltak már így, ilyen hévvel és akarattal...

Egy csapásra magamhoz térek, ahogy eszembe jut Andy. Dühösen lököm el magamtól Josht.

Meglepetését kihasználva sikerül elmenekülnöm. Reszketek a dühtõl, de nem csak Joshra vagyok márges... sokkal inkább magamra. Hogy tehettem ilyet?! Andy nyilván nem saját akaratából nem csókolt meg így mostanában, hanem azért, mert nincs jól. Én meg... Én meg hagyom, hogy Josh megcsókoljon.

Egy fatálisan nagy barom vagyok. Nem tudom, hogy leszek képes Andy szemébe nézni, de... de most szükségem van rá. Látnom kell, tudnom kell, hogy szeret... Ráadásul már sötétedik, és megígértem, hogy ma vele alszom.

Mikor belépek a sátorba, nem várt látvány fogad. Andy az ágy szélén ül, és úgy mered elõre, mint valami nem is tudom mi. Rögtön elönt az aggodalom.

- Andy? – kérdezem aggódva. Odasietek hozzá, és letérdelek elé. – Andy, mi a baj? Rosszul érzed magad?

- Mi történt? – kérdezem értetlenül, és már nyúlnék felé, hogy megsimogathassam az arcát, de ellöki a kezem. – Andy...?

Összeszorítom az ajkaimat, hogy ne engedhessen utat az érzéseimnek. A viselkedése... nagyon fáj. De értek a szép – vagy inkább nem szép – szóból, felállok, és szótlanul kisétálok a sátorból.

A következõ pár nap megint csak szenvedés. Andy nagyon furcsa... Olyan hidegen viselkedik velem, mintha halálos ellenségek lennénk, nem egy pár. Bunkó, egyszavas válaszokat ad, hozzám sem ér, és még azt sem hagyja, hogy megcsókoljam. Annyira fáj...

Éppen Andyhez mentem volna, hogy egy újabb elkeseredett kísérletet tegyek arra, hogy talán elmondja, mi a baja. De Miller szólt, így muszáj odamennem hozzá.

- Csak gondoltam szólok, hogy tudjon róla, Griffin õrmester ma eljött hozzám, és kérte, hogy helyezzem vissza. A következõ razziára már õ is magukkal megy majd.

- Beszéltem a dokival, õ azt mondta, végül is rendben van – von vállat. – A sebei begyógyultak, és az ujjait is 95%-osan tudja már használni, így nem volt semmi ellenvetése.

Értetlenül pislogok. Andy... már jól van? Nekem soha nem mondott semmit, sõt, még tegnap is azt hajtogatta, mennyire fáj még az ujja. Nem értem...

- A kocsik beosztása így visszaáll a régibe. Griffinnel megkapják maguk mellé Adams tizedest meg a géppuskához Boyle-t, és persze a riporter is magukkal utazik.

Bólintok. Miller elmegy, én pedig dühösen megyek Andyhez. Lehet, hogy már jól van, de ki tudja, milyen hatással lesz ez a lelkére?! Szerintem akkor is túl korai még. Mérgesen trappolok be a sátorba.

- Mégis hogy gondoltad ezt, hogy máris visszatérsz a harchoz? – támadom le azonnal.

- Ahhoz neked kurvára semmi közöd – mordul rám, de még csak felém sem fordul.

Elhûlve nézek rá. Mikor jutottunk odáig, hogy semmi közöm ne legyen hozzá?

- Mi bajod van ezzel? – fordul felém hirtelen. – Talán meg foglak zavarni valamiben?

Könnyes szemekkel bámulom a hátát. Miért, Andy? Miért viselkedsz így velem...?

Csak egy sóhajt kapok válaszul. Csalódottan nézek újra elõre. Megérkeznek a többiek is, Boyle felmászik a géppuskához, Adams beül Andy mögé, Josh meg mögém. Róla az óta a csók óta tüntetõen nem vagyok hajlandó különösebben tudomást venni.

Végig igyekszem Andy közelében maradni, akkor is aggódom érte... Még ha õ szarik is a fejemre, én akkor sem tudnám elviselni, ha bármi baja esne. Erõs ellenséges tûz alá vesznek minket, sokáig csak a fedezékben lapulunk, és csak néha-néha tudunk visszalõni. Gránát vagy rakéta kellene, de Woods szokás szerint baszik cselekedni.

- Vadászvezér, itt a Vadász 2-es – lihegem a rádióba. – Az ellenség tüze túl erõs, gránát- vagy rakétatámadásra van szükségünk!

Remélem, nem csak vette, hanem csinál is valamit. A szemem sarkából hamarosan megpillantom az egyik katonát az AT4-essel a vállán. Helyes. A rakéta már megy is, és hamarosan jókora robajjal csapódik be valahol mögöttünk, a hõhullám még minket is elér. Kilesek a fedezék mögül, a pizsamások 80%-a kiterült, a többi viszont lassan magához tér a meglepetésbõl.

Mindenki egyszerre mozdul, kibújunk a fedezék takarásából és sorra lõni kezdjük õket. Josh valahol mellettem lapul, természetesen továbbra is fedezékben, éppen ezért lepõdök meg rohadtul, mikor a szemem sarkából látom, hogy hirtelen ki... repül? Körülbelül. Döbbenten nézek oda, és remélem hogy csak tévedek, de Andy mintha éppen visszahúzná a kezét. És tényleg. Kilökte Josht a fedezékbõl. Mi a franc?!

Szerencsétlennek így viszont csak másodpercei lennének hátra, amit nem engedhetek, mert én tartozom érte felelõsséggel. Gyorsan vetõdöm mellé, és miközben igyekszem visszataszigálni a fedezékbe, majdnem kapok is egy lövést, de még idõben elkerülöm, és leszedem a pizsamást, aki felém lõtt.

- Megõrültél?! Mégis mi volt az a jelenet a riporterrel? – kérdezem felháborodva.

Nem válaszol, csak szinte vicsorogva, gyilkos tekintettel néz rám. Értetlenül bámulok utána, ahogy a Humveehoz megy. Ennél még az is jobb volt, amikor nem emlékezett rám...

Egész visszafele úton nem szólunk egy szót sem. Elgondolkozva, szomorúan nézek ki az ablakon. Hova lett az én Andym? Miért csinálja ezt, mi történhetett? Annyira hiányzik, pedig itt ül mellettem. Szinte sóvárgok az érintésére, a csókjaira, a simogatására, a mosolyára, vagy egyáltalán egy szerelmes pillantásra tõle. De csak a lekezelést, a közönyt és a gyûlöletet kapom. És fogalmam sincs, hogy miért.

Visszaérve a táborba mindenki hamar otthagyja a Humveekat. Az, hogy Andy és én utoljára maradunk, mintha a Sors keze lenne, úgyhogy meg is ragadom a lehetõséget. Így, hogy tényleg csak ketten vagyunk, talán elmondja, mi baja. Mögé lépek, ahogy a Humvee oldalán igazgatja a felszerelést.

- Andy, kérlek... – Végigsimítok az arcán. – Kérlek, ne csináld ezt...

Olyan hirtelen mozdul, hogy reagálni sincs idõm. Megragadja a gyakorlóruhám elejét, és olyan erõvel vág neki a Humveenak, hogy felnyögök a fájdalomtól. Elkerekedett szemekkel nézek rá, döbbenten és egyben ijedten.

Ahogy felemeli a kezét, rémülten szorítom össze a szemeimet, a könnycseppet végigfolynak az arcomon... de az ütést nem én, hanem csak a Humvee oldala kapja. Nem is kicsit. Levegõt sem merek venni, a következõt talán már én fogom kapni. Aztán már csak azt érzem, hogy elengedi a gyakorlóm elejét, és elhúzódik tõlem. A szemeimet kinyitva már csak távolodó alakját látom a sötétben.

Felidézem magamban a szavait. „Hogy tudsz egyáltalán a szemembe nézni?”, ezt mondta. De...

A felismerés szinte gyomorszájon vág. Hiszen én pontosan ugyanezt kérdeztem magamtól, miután... Istenem, lehetséges, hogy látta? A francba, hát persze, hogy lehetséges! Mikor utána visszamentem, azért volt olyan... Reszketeg nyögéssel csúszok a földre a Humvee mentén, újabb könnycseppeket hullajtva.

Látta. Látta, hogy Josh megcsókolt, és azt is, hogy egy pár másodpercig még viszonoztam is, de azt már nem, hogy ellöktem... Hangtalanul zokogok fel, tehetetlenül ütve egy jókorát a földbe. Elbasztam... Minden annyira szép lett volna, én meg...

Én vagyok a világ legnagyobb idiótája. Andy sosem fog megbocsátani. Andy... annyira szeretlek...

Öt nap. Öt teljes nap eltelt már, és én megint süllyedni kezdtem. A napok olyanok, mint miután Andy megsérült, és nem emlékezett rám, csak még sokkal rosszabb. Akkor legalább szóba állt velem, nem küldött el, és láthattam a szemében, hogy szeretne felismerni, csak nem tud. De most... most sokkal inkább azt sugallja a tekintete, hogy bár ne ismert volna meg soha. És ez nekem mindennél jobban fáj. Egy hülye barom voltam, ez tény, de még ha nem is hiszi el, én akkor is szeretem. Csak õt és senki mást. Mindennél és mindenkinél jobban.

Újabb bevetésre készülünk, de nekem megint nem tetszik a dolog. Be kell hatolnunk egy gárdistáktól hemzsegõ városba, és átvennünk az irányítást. A gárdisták a legrosszabbak, õk senki oldalán nem állnak, õk azok a helyiek, akik minket is gyûlölnek, mert szerintük nem segíteni, hanem rombolni jöttünk. Ilyenek kínozták meg Andyéket is. Bár ilyesmi most nem fordulhat elõ, amíg az én irányításom alatt állnak, addig egy jármû sem fog teljesen egyedül végigmenni egy városon.

A Humvee szokásos szótlanságba burkolózik, miközben a város felé megyünk. Mostanra már feladtam, hogy megpróbáljak enyhíteni Andyn. Ha tudomást sem vesz rólam, én nem fogom erõltetni. Ha ez neki így jobb...

Hamarosan el is érjük a város peremét. Azt a parancsot kaptuk, hogy ne álljunk meg, menjünk egyenesen tovább, befelé.

Adams és én kitesszük az ablakba a fegyvereink csövét, Boyle elhelyezkedik a géppuska mögött, Andy pedig fokozottan figyel a kormány mögött. Elég néhány háztömbnyit haladnunk, és máris két oldalról kezdenek tüzelni ránk. Mi is tüzet nyitunk, Adams és én az ajtókban és alacsonyabban lévõ ablakokban megbúvó pizsamásokat lõjük, Boyle pedig mindenkit, akit csak tud, fõleg a magasabb elhelyezkedõket. Hamarosan a mögöttünk lévõ jármûvekben is elkezdõdik a fegyverek ropogása, a zaj felerõsödik.

Hol erõsebb, hol gyengébb az ellenség tüze, aztán a szûkösen álló háztömbök közül lassan kibukkannunk egy térszerûségre. Olyan, mint egy fõtér, csak annál sokkal nagyobb.

- Vadász 2-es, itt a Vadászvezér. Azonnal álljanak meg! – hallatszik a rádióból Woods hangja.

- Itt nem állhatunk meg! – válaszolom. – Minden irányból lõhetnek ránk, nyílt a terep. Túl veszélyes!

Andy legalább olyan döbbent és ideges, mint én. Idegesek vagyunk, mert Woods egy õrült, és idegesek vagyunk, mert ez kurvára a saját sírunk megásása. Nem is kell sokat várnunk, hamarosan annyi pizsamás ugrik elõ a semmibõl, hogy nem gyõzöm nézni. Megrökönyödve nézek körbe... igen, körbe. Körbevettek minket és legalább háromszor annyian vannak, mint mi összesen. Woods tökéletesen belesétált a nekünk felállított csapdába. Általában szoktak ötleteim lenni minden helyzetre, de most kurvára nem tudom elképzelni, hogy fogunk kimászni a slamasztikából. Mert, hogy most már nem csak nyakig ülünk a szarban, hanem hullámzik is, az tuti.

Josh a Humvee fedezékében lapul, mi pedig különbözõ irányokban tartjuk fegyvereinket az ellenségre. Nem mintha nem lenne tökmindegy... Lelõhetem az elõttem lévõt, cserébe az összes többi irányból kapok egy-egy golyót. Kurva nagy szarban vagyunk.

Mielõtt szólhatnék neki, hogy várjon, már el is indul. Rögtön célba veszem az õt fenyegetõ pizsamásokat, de legnagyobb megkönnyebbülésemre hagyják, hogy mozogjunk.

Kurva nagy a csend és nem történik semmi. Olyan, mintha a gárdisták várnának valamire. Néha össze-össze nézünk, Tatum is ott áll nem messze tõlem, látszik, hogy õ sem tudja, mi lesz ebbõl. Aztán hirtelen megpillantom, hogy Woods tart a szakaszunk felé, fegyvertelenül, sisak és mellény nélkül, a keze hátracsavarva, és négy gárdista kíséri. Mi a faszom...? Megállnak és végignéznek rajtunk.

A szemem sarkából látom, hogy többen is megmozdulnak, de egy szigorú pillantással elintézem õket. Helyettem senki ne akarja feláldozni magát, semmivel nem érek többet senkinél. Lassan, óvatosan engedem le a fegyveremet, mire a pizsamás felém kapja a fejét. Vakkant valamit a mellette állóknak arabul, mire a négybõl kettõ kiválik, és felém indul. Feszülten figyelem õket, az embereim már mozdulnának, hogy lõjenek, de leintem õket. A gárdisták mellém lépnek, kiveszik a kezembõl a fegyvert, aztán rám parancsolnak, hogy én is vegyem le a sisakomat és a mellényemet. Megteszem, mire hátracsavarják és összekötik mind a két kezem.

Csodálkozom, milyen magabiztos a hangom. Nem vagyok az a félõs típus, de most én is kurvára félek... A gárdisták megfogják a karom, és Woodsék felé rángatnak. Látom a százados arcán, hogy õ is be van szarva. Hát igen, baromarc, ezért nem kellett volna megállni...

Mindkettõnket elvezetnek, egyenesen egy szemközti nagyobb épületet megcélozva. A gárdisták tömege szétnyílik elõttünk, a lábuk elé köpnek, miközben undorodva néznek ránk. Talán már csak képzelem, de mintha Andyt hallanám, ahogy kétségbeesve kiáltja a nevem... De biztosan nem. Neki ez csak egy gonddal kevesebbet jelent.

Egy semmilyen helyiségbe vezetnek be minket. Nincs benne semmi, csak egy-két szék meg asztalok... és a falnál egy nagy rakás fegyver felhalmozva.

- Ámerikánó lenni rossz – köp egyet az a gárdista, aki a fõnöknek tûnik. – Nektek kell menni innen el! – Woods felé fordul. – Te lenni nagyobb fõnök, mint lenni õ? – bök felém a fejével.

A ’vezér’ biccent a mögöttünk álló gárdistáknak, mire mindhárom körém áll. Ketten a vállamnál fogva kényszerítenek térdre, a másik marad elõttem.

Intésére az elõttem álló gárdista egyenesen a homlokomnak nyomja a gépfegyver csövét. Nagyot nyelek. Itt fogok meghalni...

- Ha nagyfõnök akarni õ ember él, hívni nagy nagy fõnököt, hogy menni el.

Woods nem felel, csak bámul rá. Az elõttem álló pizsamás erre teljes erejébõl gyomorszájon rúg a csizmájával. Összeszorított szemekkel nyögök föl a fájdalomtól.

Woods még mindig csak kifejezéstelen arccal bámul, látszólag teljesen lefagyott. Újabb rúgást kapok, ezúttal még erõsebbnek hat.

Woods rám néz, az arca teljesen üres. Kikészült. Bassza meg, pont most?! Még véletlenül sem szólalna meg. Hosszú ideig csak ez az oda-vissza megy, hamarosan már kétrét görnyedek a fájdalomtól. Aztán a gárdisták inkább a földre is löknek, így már hárman tudnak rugdosni. Woods csak még inkább lefagy, még mindig nem beszél.

Egy idõ után kezdem alig érezni a rúgásokat. A szemeim képtelenek magukban tartani a fájdalom könnyeit, a számban érzem a vér fémes ízét, és valami meleg folyik végig az arcomon, az államon... felételezem az is vér. A felsõtestem kívül, belül lüktet, már alig vagyok magamnál, csak félig hallom, amit a vezér mond.

- Menni vissza. Ti maradni itt éhezni, szenvedni. Megunni egyszer éhezést, szólni én, hívni nagyfõnök. Mondani menni el, lenni szabadok.

Halványan érzékelem, ahogy a hónom alá nyúlva két gárdista vonszolni kezd. Levegõt akarok venni, de majdnem megfulladok a saját véremtõl. Felköhögök, de megint csak vér jön ki a számon. Woodsot elõttem vezetik, alig tud lépni a sokkos állapota miatt. Megint átmegyünk a gárdisták körén, az engem vonszoló két pizsamás egyszerûen ledob a földre. Átvágnak a körön, ami újra bezárul.

Újabb adag vért köhögök fel, szeretnék segítségek kérni, de nem tudok...

Hamarosan belép a sátorba. Nem akarok ránézni, biztos úgy tenne, mintha semmi sem történt volna. A gyomrom felfordul tõle. Miért tette? Mert nem volt erõm megcsókolni? Mert támaszra volt szükségem?? Ennyire fáj ez neki?!

- Mi történt? – kérdezi, és az arcom felé nyúl, de ellököm a kezét. Hozzám ne merjen érni. – Andy...?

Azt hiszem, felfogja, hogy nem érdemes próbálkoznia, feláll, majd csendben kisétál. Nem bírtam volna elviselni, ha megcsókol… azután… hogy… annak a ficsúrnak a nyelve járt a szájában. Érzem, ahogy valami meleg csurog végig az arcomon. Észre sem vettem, hogy sírva fakadtam. Végre kezdenék jobban lenni, de… valami meggátol benn, hogy teljesen meggyógyuljak. Miért teszed ezt velem Justin? A csillagokat is lehoznám az égrõl, akkor miért keresel másnál menedéket? Miért hagyod, hogy rajtam kívül más csókoljon? Miért??

Justin nyomul. Kérlelhetetlenül nyomul. Azt hiszi, hogy ezzel mindent lerendez? Hogy majd elfelejtem, milyen mohón csókolta azt a nyakigláb seggfejt?? Olyan volt, mint egy szopós kurva… Nem engedem, hogy hozzám érjen, hogy megcsókoljon. Nem… Tudom, hogy õ kell neki, én már nem számítok. Mégiscsak többet ér neki az elsõ szerelem. Féltem, hogy így lesz, de el kell temetnem magamban az érzéseket Justin iránt. Lehetetlen… inkább… öljenek meg.

Miller egyik hadnagya értesít, hogy engedélyt kaptam a visszatérésre. Örülök neki, meg nem is. A jó benne az, hogy így szemmel tarthatom Justint… bár… már semmi közöm hozzá, hiszen rám unt. Bár nem értem, hogy akkor minek teper ilyen elkeseredetten. Talán, hogy elmondhassa, õ megtett mindent, az én hibám az egész. Megmondhatta volna a szemembe is, hogy nem jó velem, vagy nem bírja, hogy nem vele foglalkozok… mit tudom én, miért nem volt õszinte?! Ah, mindegy. Sajnos az ujjaim még mindig rohadtul fájnak, alaposan össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy Gene doki bevegye, már nincs semmi bajom.

- Mégis hogy gondoltad ezt, hogy máris visszatérsz a harchoz? – csörtet be Justin, miután az üzenetközvetítõ elment.

Nem akarom, hogy lássa, mennyire fáj. Hogy legszívesebben leugranék valahonnan, hogy törjek darabokra…

- Mi bajod van ezzel? – fordulok meg hirtelen. – Talán meg foglak zavarni valamiben?

Elönti a vér az agyam. Érzem, hogy szédülök, olyan ideges vagyok. Értetlenül, bambán pislog rám. Miért tetteted a hülyét, baszd meg?!

Csak nagy sokára tágít mögülem. Ahogy kilép a sátramból, hatalmasat ütök az ágyamra. Összetörik benn a deszka, mely középen a helyén tartja a matracot. Kurvajó….

- Andy, elárulnád végre, mi bajod van? – kérdi Justin, mikor mellém ül a humveeban.

A kormányra markolok, és nagy levegõt veszek, majd lassan kiengedem. Nem akarok semmit mondani. Nem akarok ránézni, vagy kommunikálni vele. Nem… meg kell nyugodnom, különben jelenetet rendezek mindenki elõtt…

Boyle és Adams csatlakoznak hozzánk, aztán megjön a kurva riporter is. De kibaszottul gyûlölöm az önelégült pofáját… Ha tehetném, egy tárat eresztenék bele. Aztán szétzúznám a pofáját, még az anyja se ismerje fel. Hiba volt idejönnöd, Te rohadék. Ami pedig a legvégzetesebb hiba volt, hogy rámásztál a pasimra. Ma kurvára meg fogsz dögleni, ha rajtam múlik!

Kurvára lõnek ránk. De tényleg, még viszonozni sem tudjuk a tüzet. Félek, lerepülne a fejem, ha kidugnám a humvee mögül. A számat harapdálva szorítom magamhoz a fegyverem, és várok. Hamarosan érkezik a segítség, egy AT4-essel lövik szét a sok pizsamás gecit, így tüzet nyithatunk rájuk. Hirtelen érzem, hogy valaki a kezem után nyúl. A köcsög újságíró rámarkol a kezemre, úgy tornássza fel magát, hogy körbenézzen a csatatéren. Érzem, ahogy jeges fájdalom mar az ujjaimba. Felmegy bennem a pumpa. Szeretnéd látni, milyen egy igazi harcmezõ? Gyõzõdj meg róla, seggfej!

Teljes erõmbõl lököm el magamtól, mire kivetõdik a barikádon túlra. Eh, nyavalyás, már ennyitõl kifekszel? Épp elvigyorodnék, mikor látom, hogy Justin azonnal a segítségére siet. Ch, ennél jobban is titkolhatnád, hogy odáig vagy érte!!

- Megõrültél?! Mégis mi volt az a jelenet a riporterrel? – támad le Justin, mikor már a humveekban ülünk.

Riporter? Miért nem nevezed a nevén? Vagy szeretõdnek? Szerelmednek? Jövendõbeli férjednek?? Miért?! Üvölteni tudnék, de nem fogok. Nem adom meg nekik ezt az örömöt… soha. Elõbb fordulok fel, vagy vágom ki a nyelvem.

Visszafele szelni lehet a csendet. Nem bírok még Justin oldalára sem nézni. A köcsög riporter végig engem néz, bassza meg!! Miatta van ez az egész, meg kellett volna halnia… még ott… most jobban lennék, és talán Justinnal is tudnék beszélni. Kibékülnénk, és minden olyan lenne, mint régen. Azt akarom érezni, amit a kikötõben éreztem. A szívem most is belesajdul, bármennyiszer gondolok rá. Annyira szerelmes voltam akkor. Minden porcikámmal õt akartam érezni. Kívül és belül is. Újra érezni akarom azt a vibrálást, ami akkor volt köztünk. Borzasztóan hiányzol, Justin, pedig karnyújtásnyira vagy csak tõlem, mégsem lehetsz az enyém.

Már a táborban vagyunk, a kocsi felszerelését rendezgetem, mikor Justin mögém lép.

Olyan hirtelen fordulok meg, hogy kis híján pofán vágom. A hideg is kiráz az érintése nyomán.

Megmarkolom a ruháját, és a humvee oldalának toszom. Nyögve nyekken a kocsi szélén, könnybe lábadnak a szemei. Gyûlöllek, gyûlöllek!!

Nem, ne szólíts a nevemen, ne nézz rám, ne rimánkodj!! Felemelem a kezem, és jókorát ütök a humvee oldalába. Asszem’ be is horpadt. Lényegtelen, sokkal inkább foglalkoztat a látvány, amitõl sokkot kapok. Justin a szemeit összeszorítva préselõdik a humvee oldalának. Döbbenten nézek végig rajta. Mintha csak magamat látnám kölyökként, ahogy a falhoz lapulva várom, hogy apám megüssön a piszkavassal. Nem, én sosem tudnám bántani… soha, soha, még így sem! Justin… ne csináld ezt!

Ellépek tõle, majd amilyen gyorsan csak tudok, meglépek elõle. Nyögve esek be a sátramba. Már vissza lettem helyezve, de még így is egyedül vagyok, mivel Wilsonék hazamentek egy idõre. Az ágyam mellé roskadok, és megmarkolom a takarót. Justin rémült képe lebeg a szemem elõtt. Nem, kicsikém, még most sem tudnálak bántani… de… egy pillanatra, mintha elkapott volna az inger. Nem lehet… én nem leszek olyan agresszív állat, mint az apám. A földre fekszem, és felhúzom a lábaim. Már most olyan vagyok, mint õ… csak nekem pia sem kell ahhoz, hogy kárt tegyek másokban. Milyen ember vagyok én… ??

Öt kínkeserves nap telik el. Kezdek besokallni. Justin hiánya elviselhetetlen… egyedül ezen a rozoga ágyon… már az illatára sem emlékszem, pedig imádtam a haját szaglászni, valahányszor csak összebújtunk.

Nemsokára parancsot kapunk, hogy indulhatunk bevetésre. Egy gárdisták által sûrûn lakott város. Dekiráály, megyünk meghalni? Remek, úgysincs már értelme az életemnek. Vagyis.. az életem valódi értelme most már rám se bagózik. Nem nézünk egymásra, mikor elmegyünk a másik mellett. És ez borzasztó. Annyira õrülten hiányzik, hogy legszívesebben golyót repítenék a fejembe. Nem tagadom, nem egyszer szemeztem már a fegyverem csövével. Annyira kilátástalan a helyzet. Nem tudom, hogy oldódhat meg.

Szótlanul robogunk a kijelölt város felé. Kicsit félek, hogyne tenném, hiszen veszélyes terepre merészkedünk.

A számat rágva nézelõdök, kicsit szar érzés vezetni, mivel megszoktam már, hogy fegyver van a kezemben. Mindegy, kibírom. Hamarosan tüzelni kezdenek ránk. Igyekszem nem figyelni a golyózápor fülsiketítõ hangjára, csak az útra koncentrálok. Egyszer csak a rádió recsegni kezd, majd meghallom Woods hangját.

- Itt nem állhatunk meg! – feleli Justin. – Minden irányból lõhetnek ránk, nyílt a terep. Túl veszélyes!

Picsába! Megállítom a kocsit, majd idegesen a kormányra markolok. Kurva nagy szarban vagyunk, ezt tuti nem ússzuk meg élve! Ezt a sejtésemet csak alátámasztja a következõ eseménysorozat. Mi megálltunk, pizsamások szállták meg a környéket, majd totál körülvettek. Jaa, hogy ez csapda lett volna, kérem? Gratulálok, Woods, ügyesen belesétáltál! Hogy basznád meg, nem fogok megdögleni helyetted!!

- Megkeresem azt a baromarcút – morgom, majd leszarva a következményeket, elindulok.

Jövök-megyek, de kurvára nem találom azt a seggfejt. Már az is megfordul a fejemben, hogy elfutott, de akkor meglátom, hogy gárdisták viszik õt a tér közepére. Faszom, remélem tarkónlövik, mi meg mehetünk haza… Elindulok visszafelé, akkor szembesülök a szörnyû ténnyel, hogy Justin a következõ, akit kirángatnak a sorok közül. Mi a fasz?? Mi történik?! Justin!!

Mire visszaérek, már elfele rángatják õket. Rémülten kiáltok a hadnagy után, de semmi. Idegtépõ várakozás következik. A köcsög pizsamások nem mozdulnak, csupán figyelnek. Az arcukra van írva, hogy gyûlölnek minket. Ch, én sem szívlelem jobban õket… fõleg azok után, hogy úgy megkínoztak.

Jeges rémület lesz úrrá rajtam. Justint úgy vonszolják ki, majd hetykén elénk vetik, mint egy szemeteszsákot. Azonnal odarohanok hozzá, és letérdelek mellé. Sutba dobva a büszkeségem, felültetem, és igyekszem lehajtani a fejét, hogy meg ne fulladjon a visszafolyó vértõl. Senki sem mer a közelünkbe jönni túlzottan, mindenki tudja, hogy Justinnal szoros a kapcsolatunk. Csak senki sem sejti, hogy valójában mennyire.

Remegek a hirtelen jött adrenalintól. Justin hörögve próbál levegõhöz jutni, én pedig a pólómba törölgetem a vérét. Senkinek sem kívánom azt az érzést, mikor a kezében kell tartania a szerelmét, aki az életéért vív harcot. Leírhatatlan érzés. Egyszerûen kegyetlen.

Hamarosan a gárdisták felszednek minket a földrõl, és egy romos épület pincéjébe visznek. Négyesével mindenkit egy helyiségbe zárnak, kivéve Woodsot és Justint. Õket egy szûk, ablaktalan szobába zárják külön-külön. Eleinte le akarják fejteni rólam Justint, ám túlságosan élvezik, hogy üvöltve ellenállok, így behajítanak mellé. Nézzem csak végig, ahogy szenved.

Leveszem a pólóm, és végigtörlöm az arcát. Sajnos nem látok sokat, csupán a körvonalait. Talán jobb is, mert épp elég borzalmas volt látnom odakint. Óvatosan megtörölgetem az arcát, majd a farzsebembe nyúlok. Még reggel elcsórtam egy tasakos almalevet a konyháról, és a gatyámban maradt. Most kapóra jön! Belebököm a szívószálat az infúziószerû tasakba, majd Justin szájához tartom. Nem iszik, csak hunyorogva bámul rám.

Morogva szívom meg az almalevet, majd a szájához hajolok, és finoman rátapasztom az ajkaimat az övéire. A gyümölcslé eltelíti a száját, majd egy nagy nyeléssel már úton is van a gyomra felé. Ezt még megismételjük háromszor, akkor azonban nem húzom el a fejem. Érzem, ahogy Justin forró nyelve a számba hatol. Megilletõdve rántanám el a fejem, de túl jó érzés ahhoz, hogy ellenálljak. A csókot nem viszonzom, de hagyom, hogy kedvére kutasson a számban. Lassan elhúzza a fejét, csalódottan hajtja le a fejét.

Felemeli a fejét és érdeklõdve néz rám. Nem mondok semmit, hirtelen megérzem, hogy fémes íze lett a számnak. hát persze, a vér…

- Hibáztam – dönti a homlokát az állkapcsomnak. – Annyira… szeretlek…

Érzem rajt, hogy minden szó kipréselése egy kínszenvedés neki. Nagyot kell nyelnem, hogy lecsússzon a torkomban akadt gombóc. Bár tudnék enyhíteni a fájdalmaidon… bár meggyógyíthatnálak!

Érzem, ahogy a torkom elszorul. Sírnom kell, kegyetlenül sírnom kell. De nem szabad, én férfi vagyok, támaszt kell nyújtanom, nem pedig bõgni, mint egy kislány.

Már vagy tíz perce lehet csendben, meg sem moccan. Nem igaz, örülök, hogy nem erõlteti meg magát, de bennem van a félelem, hogy egy élettelen testet szorongatok.

Látom, ahogy megmoccan a feje. Remek, másra nem is vagyok kíváncsi. Lassan magamhoz ölelem, figyelek arra, hogy ne fájjon neki annyira. Miközben a vértõl tisztogattam, észrevettem, hogy eltört pár bordája. Hatalmas szerencséje van, hogy az egyik nem döfte át a tüdejét. Akkor lennénk csak igazán bajban. Nem mintha most rózsásabb lenne a helyzet…

Miller egy percre sem tököl, másnap már mentõalakulatok közelítik meg a várost. Persze, nem olyan profi katonák, mint mi, de megteszi. Sokan vannak, és ütõsek. Ennyi épp elég ahhoz, hogy szétbasszák a gárdistákat. Röpködõ rakéták hangját hallom, majd robbanás, aztán egy leomló épület utolsó sikolya. Most már bizton hihetem, hogy meg fogunk menekülni.

Justinnal ugyanabban a pózban ülünk még most is. Nem merem egy pillanatra sem elengedni. Félek, mire újra a kezembe kerül, egy hûvös test lesz csupán.

- Sh, megbeszéltük, hogy csak én dumálok – motyogom, majd egy csókot nyomok a homlokára.

Nem bírok haragudni rá. Már az a kurva csók sem érdekel. Kötelességem megvédeni õt, életben tartani.

Nem tudom, komolyan gondolom-e, vagy csak magam akarom hitegetni vele. Mindenesetre örülnék, ha a közeljövõben beszélni tudnék Justinnal a történtekrõl. Nem bírom tovább távol tartani magam tõle. Az sem érdekel, ha nem szeret, és megcsal… csak… hadd legyek mellette.

Pár óra múltán ránk törik az ajtót. A mieink azok, a lehetõ legnagyobb óvatossággal visznek ki minket a fogdából. Pizsamás gárdisták holttestei mindenütt. Bár én végeztem volna a sok gecivel, most boldogabb lennék, mint amilyen vagyok. Az egyik felem örül annak, hogy végre kijutottunk, míg a másik önzõ módon csak Justint akarja.

Miller magához hívat. Francba, vajon mit akarhat? Woods miatt estünk fogságba, én nem tehetek róla!

- Valóban. Sajnálom, ami a hadnaggyal történt. Õ egy igazán kiváló katona. Épp ezért szeretném, ha mihamarabb felépülne.

- Nyugodjon meg, nem maradandó – ráz fejet. – Csupán pár bordája törött, és belsõ vérzése volt. Amint jobban lesz, vissza fog térni önökhöz. Addig is új hadnagyot kapnak. Fura, hogy az önök csapatánál egyre gyakoribb a hadnagy csere.

Isten tudja csak, mióta rostokolok a táborban Justin nélkül. Idõ közben Wilson és Matthews visszatértek. Sajnos az örömteli viszontlátás elmarad. Nem tudok olyan felhõtlenül örülni az érkezésüknek, mint egyébként.

Az elmúlt idõszakban túl szimpatikussá vált nekem a fegyverem. Az ágyamban fekve gyakran simogattam, a csövét az államhoz illesztettem. Leadtam volna egy sorozatot magamnak. Már nem az vagyok, aki voltam, és így feleslegesnek érzem, hogy egyáltalán éljek. Semminek sem tudok örülni, senki sem tud elbeszélgetni velem. A gondolataim mind Justin körül forognak. Miért kellett ennek a sok szörnyûségnek megtörténnie velünk? Másnak olyan egyszer élete van, mi miért nem kaphattunk egy ilyet??

Valaki mellém térdel, de még mielõtt jobban megnézhetném magamnak, felültet. Orromba szökik az illata, és én már tudom is, ki az. Andy... Andy, hát itt vagy? Szerelmem... segíts...

Nagy levegõt akarok venni, hogy megszólalhassak, de csak szánalmas hörgés lesz belõle. A saját véremtõl fuldoklom, Andy kitartóan törölgeti a pólójával. Ne... Nem akarok meghalni... Még nem... Bocsánatot kell kérnem Tõle...

Fogalmam sincs, hol vagyok. Minden olyan furcsa, homályos és zavaros. Éreztem, hogy megmozdítanak, hallottam Andy üvöltését, most meg sötét van. Vajon... igen, itt van. Érzem, itt az illata... Vagy csak képzelõdök?

A hasamban egyre fokozódó égõ fájdalom tüzes vasként erõsödik fel, aztán visszanyugszik, mikor nem beszélek tovább.

Megtörölgeti az arcom. Kicsit szédülök... Valamit elõhalász a zsebébõl, aztán a számhoz ér valami... szívószál? Nem tudom, csak Andy körvonalait bámulom, hátha kirajzolódik végre az imádott arca. Valamit morog.

Megint éles, nyilalló fájdalommá válik az állandó égõ érzés, de nem érdekel. Aztán már csak azt érzem, hogy hozzám hajol, és ajkai az enyémhez érnek. Valami édes telíti meg a számat, ösztönösen nyelek. Almalé... Megint. Megint. És megint. Csókolj meg, Andy... Nem teszi, így megteszem én. De... nem viszonozza. Csalódottan húzódok el, ez jobban fáj, mint a hasam és a mellkasom.

Felnézek rá. Akkor...? Nem haragszik? Egy pillanat... Nem kértem bocsánatot.

- Andy, bocsáss meg – préselem ki magamból nehezen, nem törõdve az éles fájdalommal.

- Hibáztam. – Fáradtan döntöm a fejem az állához. – Annyira... szeretlek...

Nehézkesen emelem föl a kezem, mellkasához érek. Meztelen... a pólójával törölgette az arcom. Vér bugyog fel a torkomon, de nem érdekel.

Elhallgatok. Olyan nehéz a fejem... és minden annyira... homályos. És zavaros. A hangok összemosódnak, és a színek is a szemem elõtt. Nagyon fáj...

Rá akarok nézni, de a fejemnek elég egy kis mozdulat és megszédülök. Andy... Szerelmem... Ha meghalok, csak úgy halhatok meg, hogy te megbocsátasz nekem... Szeretlek... Szeretlek... Szeretlek... Szer...

Hangok. Furcsák. A fejem egyre tompább, már alig-alig érzékelem a világot. Csak azt tudom, hogy jó érzés Andy karjaiban lenni. Megkönnyíti az utolsó órákat. Sokkal több már nem lehet hátra.

Hangja tompa suttogásként jut csak el hozzám, de keze gyengéd simítását még érzem. El kell mondanom neki, tudnia kell, mennyire szeretem...

A szúró fájdalom megint elõtör, újabb adag vér lökõdik a számba. Van még egyáltalán...? Andy mond valamit, de már alig hallom. Csak a gyengéd csókot érzem a homlokomon. Megint mond valamit, de azt már egyáltalán nem hallom. A világ egyre távolodik. Vagy én távolodok tõle? Nem... Ne..! Nem akarom... Szerelmem, ne hagyj elmenni... kérlek, ne engedd...

Ütemes zúgást hallok. Lassan résnyire nyitom a szemeimet. Egy repülõn vagyok.

Hirtelen nyílnak tágra a szemeim, élesen szívom be a levegõt, mire a mellkasomba égetõ, szúró fájdalom hasít. Felnyögök a fájdalomtól, számon vér buggyan ki.

- Nyugalom, hadnagy! – hajol fölém egy nõ. Fehér ruhában és fejkötõben van. Ápolónõ. – Nyugodjon meg, kérem, mindjárt jobb lesz. Segítünk magán, ne féljen – törölgeti le a vért egy kendõvel.

- Andy... – suttogom újra, a könnycseppek és a vér egyszerre folyik végig az arcomon.

Felcsuklok az újabb könnyáradattal, aztán majdnem meg is fulladok. Hirtelen fordulok az oldalamra, testem mit sem törõdik a mellkasom és a hasam fájdalmas tiltakozásával, görcsösen kezdek vért hányni.

- Adj neki morfiumot! Sokat! – hallok valahonnan a távolból egy idegen hangot.

Lassan kezdem csak érzékelni a külvilágot. Az orromba émelyítõ fertõtlenítõszag kúszik, undorodva grimaszolok egyet.

Anya? Igen, ez az õ hangja. Megpróbálom lassan kinyitni a szemem. Minden egyes levegõvétel fáj, a bordáimban kellemetlen, szúró érzést okoz, de valami megsúgja, hogy ez sokkal jobb állapot, mint amiben voltam. Bár arra nem nagyon emlékszem.

Arca bekerül a látóterembe. Könnyesek a szemei, de mosolyog, ahogy gyengéden végigsimít a homlokomon.

- Itt vagyok, kicsim. – Az ajkába harap, szipog egyet, és igyekszik visszanyelni a könnyeit. – Annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél!

- Két teljes hétig eszméletlen voltál. Nagyon sok vért veszítettél, azt sem tudták, életben maradsz-e... – sírja el magát.

Az ajkamba harapok. Olyan homályosak az emlékeim, nem tudom, mi történt, mi lett a gárdistákkal, hogy jutottunk ki, ki jutott-e egyáltalán mindenki... Fõleg egyvalaki érdekel.

- Õ nincs itt, kicsim. Téged hazahoztak a honvéd kórházba, hogy megfelelõ ellátásban részesülj, de õ nem jöhetett. Azt is mondták, hogy õ még késõbb tudta meg, hogy elhozattak...

Összeszorul a szívem. Tudom... Tudom, hogy most gyûlöl amiatt, ami Josh-sal történt, de... De arra emlékszem, halványan ugyan, de emlékszem, hogy végig mellettem volt és segíteni próbált rajtam. Talán... lehet, hogy annyira mégsem gyûlöl... És most megint egyedül kell lennie.

Számat összeszorítva bólogatok. Legszívesebben nem mondanám el senkinek, annyira szégyellem és gyûlölöm magam miatta, de muszáj... Muszáj kisírnom magam valaki vállán, muszáj elmondanom valakinek, anya talán még segíteni is tud... És anya tényleg meghallgat, csitítóan simogatja a fejem és törölgeti a könnyeim, próbál vigasztalni.

- Mit tegyek, anya? – szipogom. – Én... én meghalok, ha nincs velem... Beleõrülnék az elvesztésébe...

- Mindenképpen beszélned kell vele, Justin. Mondd el neki is mindezt, amit nekem, kérj tõle bocsánatot, és gyõzd meg róla, hogy tényleg nagyon szereted. Szerintem nem is igazán amiatt a csók miatt rendült meg ennyire, hanem mert szent meggyõzõdése, hogy kiábrándultál belõle. Mondd el neki, mennyire szereted! A többi már csak rajta múlik.

Bólogatok. Remélem, még nem gyûlölt meg teljesen... Én tényleg mindennél jobban szeretem Õt, és szeretném, ha ezt õ is elhinné. Ha meg tudna bocsátani nekem... az felérne mindennel.

Még három teljes hétig otthon kell rostokolnom. Öt hét Andy nélkül... Úgy érzem, beleõrülök. A hiánya egész egyszerûen megõrjít. Nem tudom, õ hogy érez perpillanat irántam, nem tudom, mi zajlik most ott, nem tudom, jól van-e. Semmit nem tudok. Elviselhetetlen a hiánya... bármit megadnék érte, hogy visszamehessek végre hozzá, hogy minden rendben legyen... Csak zárjon a karjaiba és feledkezzünk meg a világról! Semmi más nem érdekel.

Apa és anya sokszor vannak bent nálam. Blair is meglátogat, örömmel látom, hogy kezd jobban lenni. A legnagyobb meglepetés viszont az, amikor a vezérezredes jön el hozzám. Elõször azt se tudom, mit kellene kezdeni magammal, aztán a bordáim tiltakozása ellenére megpróbálok feltápászkodni, mert azért illene megadni a tiszteletet, de õ meg leint, hogy maradjak nyugton. Ejha...

A döbbenetem pedig csak fokozódik és fokozódik. Elõször is, a kezembe nyom egy hivatalos értesítõt, mégpedig arról, hogy a vállsérülésemért elnyertem a Bíbor Szívet, a gárdistákkal történekért és Andyék kiszabadításáért meg...

Hosszú percekig csak bámulom a papírt a kezemben, anya és apa a vállam fölött olvassák. Anya rögtön elsírja magát apa pedig olyan büszkeséggel néz rám, mint... mint katona apa a katona fiára. Nem is igazán tudom feldolgozni az eseményeket. Azért nem mindennap tiszteleg egy semmi kis hadnagynak maga a vezérezredes a bátorságáért.

A következõ értesítõnél, amit a kezembe ad, már az én mellkasom dagad a büszkeségtõl. Ezt az értesítõt ugyanis Andynek kell majd átadnom. Az én egyetlenemnek odaítélték a lehetõ legmagasabb kitüntetést, amiért olyan hõsiesen helytállt a kínzásnál. A Becsület érdemérmet csak a legkiválóbb katonák kaphatják, ez is bizonyítja, hogy milyen csodálatos ember az én szerelmem.

Egyelõre csak ez a papírunk lesz a kitüntetésekrõl. Papíron még mindketten Afganisztánban vagyunk, a kitüntetési ceremóniák akkor lesznek megtartva, mikor hivatalosan is hazatérünk.

Öt és fél héttel az után, hogy elszakítottak Andytõl, végre repülõn ülök, és visszafelé tartok Afganisztánba. A bordáim már 98%-osan összeforrtak, ami azt jelenti, hogy visszatérhetek, de ezen a héten még nélkülöznöm kell a bevetéseket, ha lehetséges.

Végigizgulom a repülõutat is, és a Humveeban ülve is idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen. Vajon... vajon hogy fog reagálni Andy? Hogyan üdvözöl majd? Üdvözöl egyáltalán?

Sokan segítenek behordani a sátramba a holmimat, hogy ne erõltessem meg magam. Mindenki örömmel üdvözöl, és én is õket, fõleg Wilsont és Matthewst. Örülök, hogy mindketten jól vannak már, és vissza is tértek. Wilsonon sokkal feltûnõbbek a hegek, hiszen õt nem csak összevagdosták, de ez csak tekintélyt parancsolóbbá teszi.

Wilson teszi le az utolsó csomagokat a sátramban, de mielõtt még kimenne, utána szólok.

A kezemet tördelve ülök le az ágy szélére. Úgy izgulok, mint valami tinilány az elsõ randija elõtt. Mit mondja, hogy üdvözöljem, hogy kezdjem...? Idejön egyáltalán? Utóbbi kérdésem hamar megválaszolódik, amint valaki sietve lép be a sátorba, és felnézve megpillantom Õt.

A szívem már a látványára hevesebben kezd dobogni. Magamba iszom a látvány, minden egyes porcikáját, a szemét, a száját, az arcát, a haját, a nyakát, a vállát... mindenét. De a legjobban talán akkor döbbenek meg, mikor egy lépéssel elõttem terem, és szorosan a karjába zár.

A szívem hatalmasat dobban a szavaira. Kezeimet a nyaka köré fonom, ujjaim a hajába túrnak a tarkójánál, pont úgy, mint régen. Majdnem felsóhajtok. Milyen régen simogattam már ezeket a selymes tincseket! Milyen rég voltam már a karjaiban...

- Ühüm – bólogatok. Aztán hirtelen eszembe jut az értesítõ. – Oda kell adnom neked valamit.

Értetlenül néz rám, ahogy kibontakozom a karjaiból, és elõhalászom a hátizsákomból a papírt.

- Igen, neked – fordulok felé mosolyogva, és odaadom neki az értesítõt. – Olvasd el!

Mosolyogva nézem az arcán végigfutó érzelmeket. Döbbenet, hitetlenkedés... Édes.

- Bassza meg – kommentálja döbbenten, mire majdnem elnevetem magam. Még mindig hitetlenkedve pillant föl rám. – Ez most... Ez most komoly, vagy csak szívatsz?

- Ez teljesen komoly, soha nem hülyéskednék ilyesmivel. Maga a vezérezredes adta. – Nem bírom ki, gyengéden végigsimítok az arcán. – Hõs vagy, Andy. Megérdemled.

- Nem vagyok hõs – húzza el a fejét idegesen. – Úgy bõgtem ott, mint... mint egy kislány!

- Andy! – szólok rá. Nem fogom hagyni, hogy lekicsinyítse magát. Két kezem közé fogom az arcát, úgy nézek a szemébe. – Nem az számít, hanem az, hogy helytálltál. Senki nem bírta volna ki pókerarccal.

- De nem álltam helyt. Meg akartam halni, Justin. Csak... csak te tartottál volna vissza...

A szívem ismét hatalmasat dobban. Ezt... errõl még soha nem beszélt nekem...

- Andy – suttogom elérzékenyülve. Ujjaim végigsimítják az arcát, amit mintha... A francba, túl közel van. – Andy... kérlek... ugye megbeszélhetjük azt, ami történt? Ugye? Kérlek, mondd, hogy igen..!

Egyik tenyerét felsimítja a derekamról a nyakam oldalára, úgy tart közel magához, miközben bólint. Határtalan megkönnyebbülést érzek... és izgalmat. Meg fog... meg fog csókolni. Szerelmem...

- Hé, srácok... Bocs, tényleg nem akartam zavarni, de... Andy, Miller hívat.

Csalódottan sóhajtok fel, és mintha Andy sem örülne túlzottan a dolognak. De hát Miller az Miller...

Természetesen Miller sem könnyítette meg a dolgunkat semmivel. Gyakorlatozásra küldte Andyéket, mert holnapra megint valami razziát szervezett. Én meg ugye még nem mehetek, mert miért is mehetnék... A dolog viszont igencsak elhúzódik. Még sötétedésre sem érnek vissza, így inkább elmegyek a sátrukhoz. Nem nagyon izgatom magam, Wilson mindent tud, Matthews pedig minimum sejti a dolgokat... így hát nyugodtan ülök le Andy ágya mellé a földre, hogy inkább ott várjam meg. Muszáj. Beszélnem kell vele, különben...

Hirtelen ülök fel, és körbenézek. Már reggel van... Viszont már nem a földön vagyok, hanem Andy ágyában, betakarva. A francba, biztosan elnyomott a fáradtság az út miatt. Õk meg mostanra már elmentek a razziára. Basszus...

De... létezik, hogy valaki olyan figyelmes legyen, hogy még a földrõl is felkapart, hogy ágyba tegyen, aztán még be is takart? Ó, szerelmem...

Egész délelõtt tûkön ülök, mire dél magasságában meglátom a távolban a közeledõ Humveekat. Végre! Türelmetlenül várom, ahogy mind katonás rendben leparkol, aztán a katonák szállingózni kezdenek a sátruk felé. Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már...

Mikor az utolsó emberek is elindulnak, de Andyt még nem láttam köztük, a Humveek felé indulok. És bingó, tényleg ott is van még.

- Andy – szólítom meg, mire megfordul. És... elmosolyodik. Én meg elolvadok... – Ne haragudj, hogy tegnap elaludtam...

Halványan rámosolygok, de a gyomrom görcsbe rándul az idegességtõl, hogy vajon mi lesz ennek a beszélgetésnek a kimenetele. Nem is kertelek inkább.

- Várj! – teszem ujjam a szájára. – Kérlek, hadd mondjam el. Én... én tudom, hogy hibáztam, nem is kicsit. Egy barom voltam, azt sem tudom, mi ütött belém. Utána... utána el is löktem magamtól, de ez nem mentség, mert attól még megtörtént... Nem is akarok kibúvókat keresni. Én csak azt szeretném, ha tudnád, mennyire szégyellem magam emiatt... Soha nem akartalak megbántani, mégis sikerült és ez nekem nagyon fáj, mert... mert mindennél jobban szeretlek. Csak téged és senki mást. Senki másra nincs szükségem rajtad kívül, de rád nagyon, mert már egy nap is kínszenvedés nélküled. És pont ezért kell tudnom... – Nagyot nyelve nézek a szemébe. – Meg tudsz nekem valaha bocsátani, szerelmem?

Szinte már beleõrülök a hiányába. Elõször agresszív vagyok, majd mély depresszióba süllyedek. Gyakran töltöm az estéimet a humveek farának döntve. Ott gondolkodok, sírok, tervezgetek. Egyre többször merül fel bennem a kérdés, mi lenne, ha végleg elmennék. Csak pár másodpercig fájna, utána minden megszûnne. Végre boldog lennék, hogy nem kell a gondjaimmal foglalkoznom.

Wilson általában tarkón basz, ha ilyesmiken járatom az agyamat. Alig hagyja, hogy egyedül legyek, mióta rajtakapott, hogy a fegyverem csövét a tarkómhoz illesztgetem.

Rám néz, majd egy aprót bólint. Most rajtam a sor, hogy ránézzek, és bólintsak. Borzalmasan érzem magam Justin nélkül. Mintha valaki kitépett volna valamit a mellkasomból, és elrabolta volna. A köcsög riporter még mindig itt van. Azóta olyan beszari, hogy sosem jön olyan bevetésre, ahol épületekbe hatolunk be. Igyekszik távolról szemlélni az eseményeket. Bárhogy is, itt van, és róla csak az a kurva csók jut eszembe. Azt hiszem, most már megértem Justint. Túl büszke voltam, hogy belássam, miattam volt minden. Isten tudja csak, mikor csókolóztunk már utoljára… meg… végtére is… egy csók nem a világ. A pillanat heve is magával ragadhatta.

- Holnap razzia – gyújt rá Wilson, majd az én számba is nyom egy szál cigit.

Csendben bámuljuk tovább a kietlen vidéket. Kicsikét hasonlít a belsõmre az elõttünk lévõ táj. Sötét, hideg és kopár.

Miller sátra felé trappolok. Idegesen rágom az egyik tollam kupakját. Észre sem vettem, hogy egyáltalán a számba vettem. Mostanság sok olyan dolgot teszek, amirõl csak utólag van tudomásom. Wilson ilyenkor gyakran mondja, hogy húzzak el a dilidokihoz, különben megkattanok, és az M15-ösömmel kicsinálok mindenkit a táborban. Szép is lenne, legalább tudna mit adni a CNN.

- Rég láttam, Griffin. Olyan betegesen néz ki, jól érzi magát? – kérdi.

- Nem, uram – rázom meg a fejem. – Stafford hadnagy után szeretnék érdeklõdni.

- Ó, a hadnagy, igen. Már felébredt, és azt hiszem, jól is van – dünnyögi gondolkodva.

Legszívesebben ordítanék, annyira örülök. Alig tudom leplezni az arcomra kiülõ vigyort. Ezen Miller is elmosolyodik.

- Még három hetet bírjon ki, Griffin. Az orvosok szerint, amint összeforr a bordája, újból visszajöhet.

Nem bírom ki, körbesprintelem a tábort. Többen komplett hülyének néznek, de leszarom. Az is vagyok. Muszáj levezetnem a feltörõ energiákat, különben még valaki nyakába találnék ugrani. Wilson vigyorogva figyel az egyik oszlopnak dõlve. Lihegve állok meg mellette, majd felnézek rá.

Kimondhatatlanul boldog vagyok. Már alig várom, hogy Justin végre visszatérjen, és…

A tábor végében pakolom épp a ládákat az egyik raktárba. Dög nehezek, alig bírom el õket. Még a pólómat is levettem, remélem, nem szúr ki magának egyik köcsög elöljáró sem, hogy eltértem a küllemszabályzattól. Kurva meleg van.

- Kössz! – paskolom meg futólag, majd belebújok a pólómba, és sprintelni kezdek. Csak úgy porzik utánam az út. Lihegve rontok a sátrába. Szinte lesokkolok, ahogy megpillantom õt. A haja ugyanolyan kócos, mint mindig, a teste még mindig olyan törékeny számomra, mint eddig. Az ajkai szétnyílnak a csodálkozástól, hangtalan sóhaj hagyja el a száját. Szemei vágyakozva csillognak, ahogy végignéz rajtam. Justin…

Odalépek hozzá, és se szó, se beszéd, magamhoz ölelem. Megdöbben, hogyne tenné, hisz eddig azt sem hagytam, hogy megérintsen. Összeszorított szemekkel bújok a nyakához, és magamba szívom az illatát. Az én egyetlenem… végre itt van!

Nem késlekedik, hosszú ujjaival a hajamba túr, miután átölelte a nyakamat. Hihetetlen érzés, a szívem már eszméletlen iramban dübörög. Újraélem a régi, vele eltöltött napokat. Mikor éjszakákon át simogattuk, becézgettük egymást. Annyira jó volt vele, és… most újrakezdhetjük az egészet… csak… akarnunk kell!

Homlokráncolva figyelem, ahogy kislisszol a karjaim közül, és a táskájába nyúl. Mégis mit akarsz adni?

- Igen, neked – fordul felém mosolyogva, majd egy borítékot nyom a kezembe. – Olvasd el!

Lássuk csak. Tisztelt Andy Jack Griffin… blabla.. örömmel értesítjük… blabla… kitüntetésben részesítjük vitézségért… miiivaaan?? Újra visszasiklik a szemem a kitüntetésre, aztán az okra. Azért kapom, mert kibírtam a kínzást? Ne már… A tekintetem azonban lejjebb vándorol, akkor kerülök csak igazán infarktus közeli állapotba. Megütközve olvasom újra és újra: Medal of honor. Lehetetlen… egy szaros kis õrmesternek mióta ítélnek Becsület érdemérmet?? Az a lehetõ legnagyobb kitüntetés, amit katona valaha kaphat... én… én nem… ez faszság!!

- Bassza meg – szorítom meg a papírt. – Ez most... Ez most komoly, vagy csak szívatsz?

- Ez teljesen komoly, soha nem hülyéskednék ilyesmivel. Maga a vezérezredes adta – Nem simít végig az arcomon. – Hõs vagy, Andy. Megérdemled.

- Nem vagyok hõs – rántom el a fejem. – Úgy bõgtem ott, mint... mint egy kislány!

- Andy! – csitít, két tenyere közé fogja az arcom. – Nem az számít, hanem az, hogy helytálltál. Senki nem bírta volna ki pókerarccal.

- De nem álltam helyt. Meg akartam halni, Justin. Csak... csak te tartottál volna vissza...

- Andy – suttogja, miközben az ujjait végigvezeti az arcomon. – Andy... kérlek... ugye megbeszélhetjük azt, ami történt? Ugye? Kérlek, mondd, hogy igen..!

Kicsit nehezen kapcsolok. Aztán csak megértem, mit akar. Lassan felsimítok a derekáról a nyakára, és az arcát fixírozva vonom közelebb magamhoz. Megõrülök érte, nem tehetek róla. Aprót bólintok, majd az ajkaihoz közelítek. Végre megcsókolhatom. Érzem, ahogy az ujjaim bizseregni kezdenek, a gyomrom is beleremeg a rám váró érzéstõl… se.

- Hé, srácok... Bocs, tényleg nem akartam zavarni, de... Andy, Miller hívat – hallom meg a hátam mögül Wilson hangját.

Fel tudnék robbanni. Annyira rákészültem, már szinte éreztem a nyelvét a számban. Vááhh!! Nagy levegõt veszek, úgy engedem el Justint, majd kisétálok a sátorból.

Miller felvilágosít minket, hogy holnap egy kisebb falut kell megfigyelésünk alá vonni. Természetesen az ott meglapuló lázadókat ki kell irtanunk. A parancs világos, irány gyakorlatozni. Estig rohangálunk gázmaszkkal a fejünkön, majd lerohadnak a lábaim, mire végre a sátramba léphetek. Akkor pillantom csak meg Justint, Az ágymanak dõlve alszik. Milyen édes, meg kell zabálni.

Mosolyogva lépdelek hozzá, csendre intem Wilsont és Matthewst. Õk összenéznek, majd ki-ki a saját ágyára telepszik, és nekiáll vetkõzni. Én addig az ágyamra fektetem Justint, és betakargatom. Hideg van, nem akarom, hogy megfázzon, hiszen nemrég gyógyult csak meg. Nem ébred fel a mozgatásra, totál kimerült az ide út során. Szegényem, megérdemli a pihenést. Egy halvány csókot nyomok a fejére, majd leülök a földre, és az ágynak dõlök. Nem gond az ülve alvás, már megszoktam, csak kicsit bosszant, hogy nem tudok bebújni Justin mellé. Az ágyam még mindig le van szakadva középen, ráadásul pont olyan szerencsétlenül, hogy még véletlenül sem tudok odakucorodni mellé. Kurva élet…

Vigyorogva rázom a fejem, már közeledünk a falu felé. Nem tûnik nagy eresztésnek, sima vájogházak mindenütt. Odakint csak nõk és gyerekek lézengnek, mi pedig szépen várunk. Várunk, és várunk.

- Vadászvezér, itt vadász 2, semmilyen ellenséges tevékenységet nem fedeztünk fel, vétel – mondom a rádióba.

- Vadász 2, itt Vadászvezér, hatoljanak be a házak közé, gyõzõdjenek meg róla, hogy nem-e bujkál ott senki – válaszol Woods.

- Mi van, ha találok itt végre egy jó bulát? Hazavihetem? – tûnõdik Wilson.

- Vidd, aztán add be a kölykeidnek is – nézek a puskám távcsövébe, majd intek az embereimnek, hogy lassan közelítsük meg a házakat.

Természetesen nem találunk semmit néhány halálra rémült emberen kívül. A férfiak egyszerû pásztorok, könyörögve borulnak a lábunk elé.

- Jól van, emberek, vissza! – intek nekik, majd szép sorban visszamászunk a humveekba.

Ezért treníroztam magam egész este? Ahh… hasznosabb testmozgást is el tudtam volna képzelni.

Mikor visszaérünk a táborba, Justin már vár rám. A humveet pakolom, mikor hallom, hogy megáll mögöttem.

- Andy – szólít meg, mire mosolyogva felé fordulok. – Ne haragudj, hogy tegnap elaludtam...

- Nincs miért haragudnom – lépdelek oda hozzá. – Fárasztó az út idáig.

- Várj! – vág közbe, az ujját a számra tapasztja. – Kérlek, hadd mondjam el. Én... én tudom, hogy hibáztam, nem is kicsit. Egy barom voltam, azt sem tudom, mi ütött belém. Utána... utána el is löktem magamtól, de ez nem mentség, mert attól még megtörtént... Nem is akarok kibúvókat keresni. Én csak azt szeretném, ha tudnád, mennyire szégyellem magam emiatt... Soha nem akartalak megbántani, mégis sikerült, és ez nekem nagyon fáj, mert... mert mindennél jobban szeretlek. Csak téged és senki mást. Senki másra nincs szükségem rajtad kívül, de rád nagyon, mert már egy nap is kínszenvedés nélküled. És pont ezért kell tudnom... Meg tudsz nekem valaha bocsátani, szerelmem?

Egyelõre fel kell dolgoznom a sok információt. Annyira édesen kisfiús, ahogy mindezt eldarálta, ahh, imádom! Mosolyogva simítok végig az arcán, majd kikattintom a sisakom pántjának csatját, és leveszem azt. A humvee ülésére dobom, aztán Justin felé fordulok.

- Nézd – kezdek neki sóhajtva. – Láttam, és szarul esett. Azt hittem, hogy már nem kellek Neked,mert leépültem, és így már nem vagyok izgi. De valahogy nem tudott érdekelni, mikor vérben tocsogva láttalak viszont.

Oldalra pillant, beharapja a száját. Engem is rosszul érint annak a napnak az emléke. A szívem majd megszakadt, mikor látnom kellett, ahogy minden apró levegõvételért meg kell küzdenie. Istenem, csoda, hogy túlélte!

- Azt mondom, felejtsük el, hm? – mosolygok rá. – Mindketten hülyék voltunk.

Látom, ahogy felderül az arca, boldogan elmosolyodik. Átölelem a derekát, ahogy magamhoz húzom. Lassan teljesen hozzám simul, majd újból a hajamba túr. Végignézek az arcán, aztán végre megadom magunknak, amire annyira vágytunk. Megcsókolom. Mindketten megremegünk, ahogy az ajkaink finoman kóstolgatni kezdik egymást. Aztán... elvadul a helyzet. Azon kapom magam, hogy a humvee oldalának döntöm Justint, és a ruháját tépem. Õ ugyanígy tesz, a hátamat karmolja, jobb lábát a derekamhoz húzza. Finoman összedörzsölõdünk, érzem, ahogy minden gerjedelmem egy pontban kezd összpontosulni. Hirtelen engedem el Justint, és lépek el tõle. Nem, itt nem szabad, fõleg nappal!

- Ne higgy semmit – simítok végig az oldalán, majd kicsatolom a mellényem, és kibújok belõle. – Meleg van, nem?

Beharapja a száját, és végignéz rajtam. Azt hiszem, kissé elkalandozik, muszáj felnevetnem.

Vigyorogva csókolom homlokon, majd a sisakomat és a mellényemet felnyalábolva megpaskolom a hátát.

Beharapott szájjal követ egészen a sátramig. Odabent az ágyam ép részére ültetem, és lassan kihúzom a pólómat a nadrágomból. Végig az arcát figyelem. Látni akarom, hogy kíván-e még, hogy vágyik-e a testemre, hogy akar-e. Csigalassan húzom fel a pólóm, majd bújok ki belõle. Látom, ahogy Justin izmai megfeszülnek, résnyire nyitja a száját. Ez az, ezt akarom látni! Vigyorogva kezdek neki a nadrágom levételéhez. Egyre gyorsabban veszi a levegõt, s mikor az alsónadrág is lekerül rólam, elszabadul a pokol. Felpattan az ágyról, majd vadul megcsókol. Vigyorogva igyekszem viszonozni, ám hamar felhagyok a próbálkozással, mivel rögtön a nyakamnak támad, amint reagálhatnék. Nyögve túrok a hajába, és hunyom le a szemeimet. Semmi mást nem akarok, csak érezni, ahogy azok a gyönyörû, vértõl duzzadó ajkak lassan birtokba veszik a testem.

Finoman harapdál, egymás után fut végig rajtam a hideg. Olyan régen éreztem már, hogy szavakba sem tudom önteni, amit érzek. Vékony ujjai lassan a férfiasságom köré kulcsolódnak, és vágykeltõ mozgásba kezdenek. Szusszanva szorítom meg a haját, ahogy lassan lecsókol a hasamon, majd a szájába vesz. Az egyik kezével elölrõl kényeztet, míg a másikkal a fenekembe markol. Halkan nyögdécselve hajtom hátra a fejem, és hagyom, hogy Justin kedvére taszigálhasson a vágy hullámain lovagolva. Érzem, már nem sok van hátra, így megpróbálom magam visszarántani a valóságba.

- Justin... mhh… el… - nyöszörgöm, érzem, már csak másodpercek kérdése és…

Hirtelen elrántja a fejét, én pedig egy óvatlan csuklómozdulatra elélvezek… ja… az arcára. A haját markolva nyögdécselek, s csak azután veszem észre az „apró” malõrt, miután lihegve magamhoz tértem egy kicsikét.

- Justin?! – kapom el a kezem tágra nyílt szemekkel. – Úristen, én… basszus… sajnálom!

- Legalább szóltál – kuncogva, majd elõvesz egy zsebkendõt, és megtörölgeti a képét.

- Nem akartam, esküszöm! – mentegetõzök, mire lágyan a szám szélére csókol.

Annyira… kimondhatatlanul szexi, hogy el sem hiszem. Legszívesebben ledönteném az ágyamra, és a magamévá tenném, de… Wilsonék. Az emlegetett szamarak be is lépnek a sátorba. Egybõl abbahagyják a beszélgetést, amint megpillantják Justint. Óú, tényleg, rajtam még ruha sincs.

- Uraim – bólint Justin, majd sunyi vigyorral a képén kisétál a sátorból.

Matthews álla kis híján leesik, pedig tudtommal nem leprás. Wilson követi Justint a szemeivel, majd rám emeli a tekintetét.

- Jó, nem kell rajtam témázni – villantok feléjük egy szigorú pillantást, mire mindketten elhallgatnak.

Csak késõ este jelenek meg Justin sátránál. Friss vagyok, tiszta és tettre kész. Hangtalanul lépek be hozzá, a látvány, ami fogad, szinte lesokkol. A hadnagy egy szál alsónadrágban feszít… vagyis, inkább hajol nekem háttal. Hm, épp a táskáját pakolja. A pakolás nekem is bejön, csak én mást tennék máshová. Hehe.

Odalépdelek mögé, majd hirtelen elkapom a derekát, és az ölemet a fenekéhez dörzsölöm. Mondanom sem kell, eldobja, ami a kezében van, úgy megijed. Összerezzen, nagy lendülettel egyenesedik ki, majd rémülten hátranéz.

- Nem vagy normális! – paskolja meg durcásan a mellkasom, miután megfordult a karjaimban.

- Nagyon – nyögi, ahogy a kezemet az alsónadrágjába csúsztatom, és két kézzel a fenekére markolok.

Vigyorogva döntöm végig az ágyán, és mászok fölé. Seperc alatt megszabadulok a pólómtól, a földre dobom. Meg is érzem Justin meleg tenyereit a hátamon. A bõröm minden centiméterét végigsimítja, egy apró pontot sem hagy ki. Annyira jól csinálja, hogy az valami hihetetlen. Vigyorogva csókolom meg, majd a nyakához hajolok, és a hófehér foltra csókolok, ami kilóg a szõke tincsek közül. Igyekszek gátat szabni a szenvedélyemnek, nem akarok nekiesni. Hiszen… hiszen olyan régen voltunk már együtt. Semmiképp sem fájhat neki. Gyengéden, szinte légiesen suhanok végig a vállain, a karjain. A szám már bizsereg, a testem is többre éhezik, de ügyesen csitítom a bennem tomboló oroszlánt. Lágyan csókolgatom, harapdálom, nyalogatom Justin testét, amíg nem érzem, hogy kellõképpen ellazul.

Lassan kellene találnunk valami mesterséges síkosítót, nem mintha a házi gyártmány nem válna be eléggé. Finoman a bejáratához irányítom az ujjam, és belé hatolok. Elõször görcsösen összerándul, majd lassan engedni kezd. Istenkém, milyen szûk, mintha szûz lenne. Mosolyogva figyelem, ahogy az ujjam mozgására megremeg a teste. A combjai irtó szexin feszülnek meg, ahogy széttárja a lábait. Nem bírom ki, vigyorogva végignyalok rajta, majd meg is harapom. Halkan nyögve túr a hajába, kitolja a mellkasát is. Lassan csatlakoztatom a középsõ ujjamat is az elsõhöz, persze, miután jól megáztattam. Érzem, hogy Justin nagyon feszül, mégis élvezi a dolgot. Nem tudom elképzelni, milyen lehet az a fájdalom, amit élvez az ember. Egyszer jártam proktológusnál és… miért gondolok én szex közben proktológusra?!

Vigyorogva felpillantok az arcára, majd lassan kihúzom belõle az ujjaimat. Nem hagyom sokáig úgy, hamarosan újból belé hatolok, ezúttal már egy komolyabb szerszámmal. Nyögve mar az alattunk lévõ takaróba. Imádom ezt a hangot, hát még az érzést, ami hozzá párosul. Szuszogva kezdek el csigalassan mozogni, nem akarom, hogy annyira fájjon. Nem sok idõ kell az én élvhajhászomnak, követelõzve karmol végig a mellkasomon.

Sunyin vigyorogva fogom meg az egyik lábát, és emelem fel, majd a vállamra teszem. Teljes testsúlyommal ráhelyezkedek, így a lehetõ legmélyebbre hatolok belé. Engedelmesen gyorsítok a tempón, ezzel érzéki sikolyokat csalok ki Justinból. Helyes, minimum a mennybe akarom repíteni.

Percek multán már mindketten izzadtan lihegve hajszoljuk a kielégülést. Justin combjába marva fokozom egyre csak a tempót, amit õ hálás nyögésekkel viszonoz. Érzem, már nem sok van hátra, ám megint csak Justint érik el elõbb a vágy elsõ hullámai. Nekem sem kell soká totojáznom, ütemesen remegõ testétõl én is a mennybe jutok.

Mosolyogva hajolok az arcához, és csókolom meg. Még mindig libabõrös vagyok az elmúlt negyed óra történései miatt. Olyan hihetetlen, hogy végre itt lehetek, a karomban tarthatom õt, és szerethetem, ahogy csak tudom.

Az éjszaka folyamán még kétszer szeretkezünk. Egyre vadabbul csináljuk, és ennek rohadtul örülök. Ennyi „koplalás” után jó újra érezni azt a pórias vadságot, amit egymás iránt tanúsítunk, amint lekerül rólunk a ruha.

Izzadtan simulunk össze, miután mindketten kielégültünk. Zihálva teszem a homlokom a lapockái közé, alig kapok levegõt.

- Ejnye, hadnagy úr, nagyon nyámnyila tetszik lenni – fúrom fáradtan a fejem a nyakába. – De ilyen a jó békülõs szex.

Mosolyogva csókolom meg a nyakszirtjét, majd lehunyom a szemeimet. Csend ereszkedik ránk, amit pár perc múlva Justin tör meg.

Mosolyogva végigsimít az arcomon, aztán kicsatolja a sisakját, leveszi, és a Humvee ülésére dobja.

- Nézd – fordul újra felém sóhajtva. – Láttam, és szarul esett. Azt hittem, hogy már nem kellek neked, mert leépültem, és így már nem vagyok izgi. De valahogy nem tudott érdekelni, mikor vérben tocsogva láttalak viszont.

- Azt mondom, felejtsük el, hm? – mosolyog rám. – Mindketten hülyék voltunk.

Boldogan mosolyodok el. Megbocsát nekem! Boldogságom csak fokozódik, ahogy a derekamat átölelve magához húz. Engedelmesen simulok hozzá, vágyakozva túrok a hajába, õ pedig megkönyörül rajtunk... és végre megcsókol. Beleremegek, ahogy újra érezhetem ajkait az enyémeken, és azt is érzem, hogy õt sem hagyja hidegen a dolog.

Nem tudnám megmondani, mikor vadulunk meg. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Andy a Humvee oldalának dönt, miközben vadul tépjük egymás ajkait. Úgy fogja a ruhámat, mint aki itt helyben le akarja tépni rólam, én pedig a hátát karmolom. Ahogy lábamat a derekához húzom, összedörzsölõdünk.. majdnem belenyögök a csókba, ahogy megérzem éledezõ vágyát. A francba, akarom...

- Nyugi, nem itt akarom – simít végig az arcomon mosolyogva, mire megkönnyebbülök.

Ajkamat harapva követem a sátorig. Leült az ágyra, aztán... megöl. Csigalassúsággal húzza ki a pólóját a nadrágból, majd ugyanilyen lassan húzza fel és bújik ki belõle. Elnyílt ajkakkal fixírozom azt a tökéletes, izmos, elképesztõen szexi felsõtestét. Aztán következik a nadrág. A szívverésem felgyorsul, egyre több levegõre van szükségem, ahogy lassan attól is megszabadul... az alsónadrág után viszont nem bírom tovább.

Felpattanok az ágyról, és éhesen csókolok ajkaira. Azt sem engedem, hogy igazán visszacsókolhasson, máris nekiesek a nyakának, csókolom, nyalogatom, harapdálom... Nyögve túr a hajamba, felpillantva látom, hogy lehunyt szemekkel élvezi a kényeztetést.

Finoman harapdálom végig, kiélvezve minden egyes másodpercet. Olyan régen érezhettem már a bõrét az ajkaim és az ujjaim alatt... Miközben kényeztetem, ujjaimmal lesimítok az ágyékáig, majd ujjaimat férfiassága köré kulcsolva kezdem mozgatni a csuklómat. Nagy szusszanással szorítja meg a hajam, ahogy lassacskán végigcsókolom izmos hasfalát, majd letérdelve a szám is kiveszi a részét férfiassága kényeztetésébõl. Egyik kezemmel elöl segítek be, másikkal a fenekébe markolok, õ pedig nyögdécselve élvezi a tevékenységeimet.

Az utolsó pillanatban engedem ki a számból, és így az arcomra élvez. Kicsit meglepõdök, de végül is nem zavar, pláne mikor felpillantok rá. Percekig még csak nyögdécsel és liheg, mielõtt magához térne.

- Justin?! – engedi el hirtelen a hajam tágra nyílt szemekkel. – Úristen, én... basszus... sajnálom!

- Legalább szóltál – állok föl kuncogva, majd egy zsepivel letisztogatom magam.

Olyan bikavadító tekintettel néz rá, hogy huh... Nem csodálkoznék rajta, ha hirtelen az ágyára teperve találnám magam. De persze nem lehet, hiszen Wilsonék bármelyik percben visszaér...

Érdekes helyzet, mi, fiúk? Az õrmester egy szál farokban... még jó, hogy a térdelõ helyzetbõl már fölálltam. Bár így sem nehéz kitalálni, hogy nem a pucéran sakkozást gyakoroltam Andyvel... hehe.

- Uraim – biccentek, majd ördögi vigyorral az arcomon kisétálok a sátorból.

Az órák csak telnek és én egyre türelmetlenebb vagyok. Annyira vágyom már rá, hogy kezdem azt hinni, átmentem valami nimfomán kiscsajba... de hát ha egyszer ilyen szexi pasija van valakinek, mint nekem?! Egyértelmûen az õ hibája.

Még azon is elgondolkozom, hogy én megyek hozzá, és Wilsonék orra elõtt esek neki... bár az elég morbid lenne. Így hát inkább egy jó kis fürdés mellett döntök. Hamar elintézem, visszafelé pedig megpillantom a távolban Josht, amint éppen kiszúr magának, és felém indul. Na neeeem, hagyjál békén! Gyorsított tempóban spurizok el a környékrõl, õ úgysem tudja, melyik sátor az enyém.

Egyelõre csak alsógatyát húzok, úgyis ki kéne még válogatni a ruháimat. Éppen ezek ügyködök, mikor valaki hirtelen elkapja a derekam, és ágyékát a fenekemhez dörzsöli. Majdnem felsikkantok, minden kiesik a kezembõl, nagy lendülettel fordulok...

Én meg már megijedtem, hogy Josh mégis megtalált. Andy viszont határozottan tökéletes meglepetés.

- Nem vagy normális! – paskolom meg a mellkasát, miután megfordultam a karjaiban.

- Nagyon – nyögöm, ahogy kezeit az alsónadrágomba csúsztatva a fenekembe markol.

Percek múlva már az ágyamon fekszem, fölöttem az én félmeztelen õrmesteremmel. Tenyeremmel mohón simítok forró bõrére, bebarangolom, simogatom, cirógatom minden négyzetmilliméterét. Imádnivaló vigyorral csókol meg, majd rögtön utána tovább is halad a nyakamra. Sóhajtozva élvezem, ahogy csókolja, harapdálja, nyalogatja a testem, teljesen megveszek érte, annyira vágyom már rá...

Percekkel késõbb már egyik ujját mozgatja bennem finoman. A kezdeti feszítés hamar abbamarad, olyan mesterien bánik a testemmel, hogy arra nincs is megfelelõ szó... Ösztönösen tárom szét a lábaimat, felnyögve feszítem testem az ágynak, ahogy Andy forró nyelve végigsimít a combomon, majd bele is harap. Második ujja is csatlakozik, de ez sem rossz már annyira, a kéj és a vágyakozás Andy után teljesen elnyomja a kellemetlen érzéseket.

Vigyorogva pillant fel rám, majd lassan kihúzza belõlem az ujjait, és a lábaim közé helyezkedik. Akarom, akarom, borzasztóan vágyom már rá... Felnyögve marok a takaróba, ahogy belém hatol. Nagyokat szusszanva kezd lassú mozgásba, de én hamar megszokom az érzést... és még többre vágyom. Követelõzõen karmolok a mellkasára.

Elvigyorodik, majd egyik lábamat felemeli és a vállára teszem. Így nehezedik rám újra, és... ahh, rohadt mélyen belém csúszik. Nem tudom visszafogni magam, hangosan nyögök fel az érzésre, aztán ahogy fokozatosan növeli a tempót, egyenesen sikolyokat csal ki belõlem.

Egyiküknek sem kell sok idõ, hogy máris a csúcs határán legyünk. Olyan intenzíven érzem így, hogy majd’ beleõrülök, mindkettõnkrõl folyik a víz, szinkronban nyögve hajszoljuk a kielégülést. Combomba mar, én a hátát karmolom, a tempó még tovább fokozódik... Nem bírom tovább, hangosan felnyögve elélvezek, ezzel õt is átlendítve.

Úristen, ez fantasztikus volt... Lusta vagyok kinyitni a szemem, de boldogan érzem lágy csókját az ajkaimon. Az elõzõ percek élménye még élénken él bennem.

Nem vesztegetjük az idõnket... Az éjjel még kétszer tesz magáévá. Egyre vadabbak vagyunk, egyszerûen képtelenek vagyunk betelni a másik testével, nem tudjuk kordában tartani az érzéseinket és a szenvedélyt.

Mindketten izzadtak vagyunk és zihálunk, ahogy kielégülten egymáshoz simulunk.

- Ejnye, hadnagy úr, nagyon nyámnyila tetszik lenni – fúrja fejét a nyakamba. – De ilyen a jó békülõs szex.

Nyakamra csókol, én pedig boldogan mosolygok ki a fejembõl. Igen, erre vágytam már mióta... Hogy újra boldogan, minden gondtól mentesen fekhessek az ölelésében. Az Õ karjai között mindig olyan érzésem van, hogy minden rendben van, hogy soha többé nem történhet semmi rossz... nem csak fizikai, lelki biztonságot is ad. Szeretem.

Közelebb furakszom hozzá, boldogan fúrom arcomat minél inkább a bõréhez, és végtelen boldogságba süppedve merülök álomba.

Morcos-álmos morgással csúsztatja kezét derekamról a vállamra, és egyszerûen maga alá fordít.

- És mit fognak szólni az elöljárók, ha együtt találnak egy macit meg egy cicát az ágyban?

- Engem ugyan egy RPG-vel se fognak kirobbantani innen – fúrja arcát a nyakamba.

Halkan felnevet, gondolom õ is elképzelte a jelenetet. Aztán fáradt sóhajjal fordul a hátára, engem is magával húzva, így jóformán a mellkasán kötök ki. Feltámaszkodva, mosolyogva nézem, ahogy még mindig lehunyt szemekkel fekszik.

Elmosolyodva csukja vissza a szemeit. Szórakozottan cirógatni kezdem mutatóujjammal a mellkasát, aztán a hasát, de mikor már a hasa aljánál vagyok, elkapja a kezem. Hopp, pedig ez most tényleg nem volt szándékos...

Ez ki is hallatszódhat a hangomból, mert a következõ pillanatban ismét a hátamon találom magam, Andy rajtam, kezeimet a fejem fölött fogja le.

Ajkaim után kap, de még idõm sincs viszonozni a csókját, máris a nyakamat kezdi csókolgatni. Olyan lágyan és érzékien csinálva, bele-beleharapva az érzékeny területekbe, hogy csakhamar kikészít.

Már felöltözve állunk a sátramban, rendbe is kaptuk magunkat, hogy azért ne legyen egyértelmû, hogy Andy azért sétál ki a sátramból, mert itt aludt. Miután háromszor is szeretkeztünk... Hhmm... Na mindegy.

- Egyelõre nem tudok róla – csókolja meg a fejem búbját. – De Miller azt is képes bejelenteni, hogy kerek 5 perc múlva lerohanjuk egész Afganisztánt, úgyhogy...

- Tudom, csak gondoltam megnyugtatlak – vigyorog rám. – Egyébként meg... hát, nem olyan rossz. Elég kapkodós ugyan, de lehetne rosszabb is. Woodsot még így is messze felülmúlja.

- Õt mondjuk nem nehéz, de azért örülök – mosolyodom el. – A héten még úgyis vele lesztek.

- Azt mondták, szörnyû állapotban voltál... – Látom rajta, hogy elkomorul az emlékek hatására. – Abból ítélve, ahogy minket informáltak, legalább 10 napig magadhoz sem tértél.

- Egészen pontosan két hétig, de az nem számít, csak a vérveszteség miatt volt, de azt pótolták. Már két hete visszajöhettem volna, ha bordám nem törik.

- Semmi bajom, szerelmem – simítok végig az arcán, majd huncutul elmosolyodom. – Vagy úgy tûnt az éjszaka?

- Oké – ölelem át a nyakát, és magamhoz húzom egy hosszú-hosszú csókra. – Úgysem bírom ki nélküled huzamosabb ideig.

Vigyorogva nyom még egy csókot az ajkaimra, aztán elengedem, és kimegy a sátorból. Szentimentálisan, szerelmesen mosolyogva és sóhajtva nézek utána. Ez tök nyálas... de akkor is így van.

Persze, hogy nem úszom meg Josht. Pedig most rohadtmód pikkelek rá... Mondjuk eddig is. Fura, eddig csak csendesen gyûlöltem, de most, hogy kibékültünk Andyvel, ki tudnám tekerni a nyakát. Éppen Millernél tett látogatásomról baktatok vissza a sátram felé, mikor egyszer csak elém ugrik. Duplaszívbaj, kétszeresen hõkölök hátra – meg is ijeszt, meg fel is fogom, hogy õ az.

Már éppen lépne közelebb, hogy átöleljen, de hátralépek, így nem jön össze.

- Régen, Josh! Régen. Legalább tíz éve. Egyébként is, most már má... – kezdem, de a nyelvemre harapok.

Francba, miért nem tudom tartani a szám? Bár... attól, hogy elmondom neki, szerelmes vagyok valakibe, még nem fogja megtudni, hogy Andy az. Az sem zavarna, de õ könnyedén veszélybe sodorhatná a kapcsolatunkat... és okozott már elég bajt eddig is.

- Ahhoz már semmi közöd nincs. Ehhez sem volt több, de így talán felfogod és leszállsz rólam – közlöm vele hidegen.

Pár másodpercig dühösen fújtatva mered rám, aztán elviharzik. Szemforgatva sóhajtok fel, és indulnék tovább, de rögvest meg is torpanok, ahogy meglátom Andyt nem messze. Megijedek, mi van, ha nem hallotta, csak azt látta, hogy beszélgetünk, és téves következtetéseket von le...? De csak rám mosolyog. Elolvad a szívem... Boldogan mosolygok vissza.

Csak este van alkalmunk újra együtt lenni. Nem tudom, miért pont ott, de a Humvee hátuljánál vagyunk. Egészen konkrétan én a Humvee és Andy közé préselõdve, miközben vadul faljuk egymás ajkait. Hihetetlen, micsoda vadságot, milyen féktelen szenvedélyt képes kiváltani belõlem...

Egyszerre kapjuk fel a fejüket, ahogy lépteket hallunk közeledni. Andy beránt magával a Humvee oldalához, arra az oldalra, ahol a többi kocsi eltakar minket. Egymáshoz simulunk, és naaagyon csöndben vagyunk. Amikor a léptek elhalnak a távolban, összemosolygunk.

Látom, hogy elkomorul az arca, én meg nem értem... de aztán rájövök, hogy nem rám néz. Követem a pillantását, és megpillantom a Humvee oldalán a horpadást. Ó, igen, emlékszem...

- Ugyan már, Andy – simítok végig az arcán. – Jogos volt, én egyáltalán nem haragszom rád.

- Mire gondolsz, szerelmem? – simítok arcára a tenyerem, így fordítva magam felé a fejét. – Mondd el nekem!

Hajnaltájban arra kelek, hogy mocskosul fázok. Lassan felemelem a fejem, akkor látom csak, hogy miért. Justin jó feleséghez híven, lerántotta rólam a takarót. Úgy begubózott, mint egy apró lárva. Hajj, nekem meg befagy a tököm, de jó!

Megpróbálom lefejteni róla a takarót, de valahogy nem jön össze. Taktikát váltok, megpróbálok bebújni mellé. Ez az eljárás már hatásosabb, lassan odakucorodok mellé, és betakarózok. A fenébe is, Justin, legközelebb hozok magammal egy kurva takarót.

Morogva simítok fel a hadnagy oldalán, aztán magam alá fordítom. Nyughass, kicsikém, még jócskán reggel van.

- És mit fognak szólni az elöljárók, ha együtt találnak egy macit meg egy cicát az ágyban?

Valóban, a lábaim minimum hatfelé repülnének. Baszki, jobban járnék vele, ha egy tank átmenne rajtam. Bár… ahogy érzem most magam, mintha az éjszaka folyamán tényleg megtette volna. Aztán még rám is tolatott.

Nevetve fordulok meg, és húzom magamra. Annyira imádom, ahogy mindene hozzám tapad. Eszméletlenül szexi. Fõleg, ahogy most is néz. Néz?

Vékony ujjaival lassan cirógatni kezd. Annyira jó érzés, teljesen ellazulok. Imádom, mikor a mellkasomat kényezteti. Mindig megtalálja azt a pontot, ahol kiráz a hideg, ha érintenek. Nem sokáig marad idefent, a hasamra téved a keze. Lassan a köldököm körül kezd körözni. Ahh, mennyei. Érzem, ahogy lassan elönt a szenvedély. A vér az ölembe tódul és… Justin?! Kipattannak a szemeim, azonnal elkapom a kezét.

A pimasz kis mindenedet! Elkapom a karjaid, és a hátára fordítom, majd diadalt aratott oroszlán módjára mászok fölé. Vigyorogva nézek végig rajta, annyira gyönyörû. Mintha egy mesekönyvbõl lépett volna elõ. A csuklóira markolok, majd a feje fölé hajtom a kezeit. Istenem, milyen kiszolgáltatott, bármit megtehetnék vele!

Hirtelen megcsókolom, ám nem hagyom, hogy viszonozza, rögtön a nyakának esek. Falni kezdem, mint egy õrült. Érzékien harapdálom, csókolom, nyalogatom, amivel épp sóhajokat tudok kicsalni belõle. Csakhamar rákap a dologra, csukott szemekkel nyögdécsel.

Ez az, ezt akartam hallani. Sunyi vigyor terül el a képemen, ahogy felnézek rá.

Lássuk csak. Kitakarítani a humveet, aztán megkalapálni kicsit, bepakolni az új szállítmányt. Semmi komoly.

- Egyelõre nem tudok róla – csókolok a fejére. – De Miller azt is képes bejelenteni, hogy kerek 5 perc múlva lerohanjuk egész Afganisztánt, úgyhogy...

- Tudom, csak gondoltam, megnyugtatlak. Egyébként meg... hát, nem olyan rossz. Elég kapkodós ugyan, de lehetne rosszabb is. Woodsot még így is messze felülmúlja.

- Õt mondjuk nem nehéz, de azért örülök. A héten még úgyis vele lesztek.

- Azt mondták, szörnyû állapotban voltál... – nézek a földre komoran. – Abból ítélve, ahogy minket informáltak, legalább 10 napig magadhoz sem tértél.

- Egészen pontosan két hétig, de az nem számít, csak a vérveszteség miatt volt, de azt pótolták. Már két hete visszajöhettem volna, ha bordám nem törik.

- Semmi bajom, szerelmem – simít végig az arcomon. – Vagy úgy tûnt az éjszaka?

Te piszok! Nem bírom ki vigyorgás nélkül, ahogy eszembe jut, hogy csatakosan a nevemet nyögi.

- Nyertél. Most viszont megyek, mert még feltûnést keltünk – engedem el egy puha csók után.

- Oké – ölel magához, és csókol meg jó hosszan. – Úgysem bírom ki nélküled huzamosabb ideig.

Az érzés kölcsönös, kicsim. Még váltunk egy utolsó csókocskát, aztán kisétálok a sátrából. Páran megbámulnak, ám a szigorú arckifejezésem láttán, inkább másfele fordulnak. Gondoljatok csak rosszat, szararcúak, nem érdekel.

Higgadtan lépdelek a sátramhoz, ám mikor belépek, Matthes és Wilson vádlón bámulnak rám.

- Az kurvára nem ér, hogy te végigkeféled az egész háborút, mi meg egy darab kalandban nem veszünk részt! – morogja Wilson.

- A nyomor összehozza az embereket. Döntsétek meg egymást, ha ennyire zavaró a hiány – vigyorgok a képükbe.

Matthews egyenesen elvörösödik, na, igen, õ katona létére is a prûdebbik fajta.

- Nem is rossz ötlet – vakarja meg az állát wilson, majd a derekánál fogva, magához rántja Matthewst.

- Eressz el! – próbálja eltolni magától Wilsont, de nem igazán megy neki.

Na, ja, csak olykor a saját dolgaimat nem bírom tisztába rakni, ha Justinról van szó…

Épp befejezem a ládák pakolását, mikor Wilson erõsen az oldalamba fúrja a könyökét.

A fejével a sátrak felé bök. Hunyorogva pillantok oda, az agyvizem rögtön felforr. A köcsög újságíró legyeskedik Justin körül. Hát én most tuti kicsinálom! Morogva indulnék neki, de megtorpanok. Justin hárít. De még milyen ügyesen! A köcsög riporter csak les, hogy mi a rák van. Helyes, tartsd csak távol magad az én bakomtól, mert még a beled is kitaposom, ha bepróbálkozol, öcsi!

Hamarosan dühödten elviharzik, Justin pedig ijedten kapja felém a fejét. Szigorú képpel nézek a ficsúr után, majd sunyi mosollyal pillantok Justinra. Ezt még meghálálom, szerelmem.

Este a humveekhoz vezetem Justint. Mosolyogva döntöm a hátának, és csókolom meg. Sajnos a táborban túl sok a mozgolódás, hallanának minket, ha elszabadulnának az indulatok. Ott éjfél után már a kutya sem járkál.

Pikk-pakk elvesztem a fejem, mohón kezdem el csókolni Justint. Olyan bizsergetõ, ahogy az ajkaival játszik vele, nem bírok magammal. A mellkasát markolva préselem egyre közelebb a kocsihoz, amikor meghallom, hogy valaki közeledik. Azonnal a szokásos menedékhelyre vonulunk, ott várjuk, míg elül a veszély.

- Ez ismerõs volt valahonnan – vigyorgok Justinra, aztán megpillantom a horpadást…

- Ugyan már, Andy – simít végig az arcomon. – Jogos volt, én egyáltalán nem haragszom rád.

- Mire gondolsz, szerelmem? – fordítja maga felé a fejem. – Mondd el nekem!

Nem, ezt el akartam kerülni. Nem akarom, hogy tudja, hogy egy rohadt gettószökevény vagyok.

Elengedem, majd a humvee oldalának dõlök, és lecsúszok a mentén. Automatikusan cigiért nyúlok, pár pillanat múlva már füstölök is. Justin érdeklõdve huppan mellém, majd megfogja a kezem.

- Az apám egy alkoholista állat. Anyámmal együtt. Bronxban laktam velük a gettóban. Apám építõmunkás, anyám meg varrónõ. Szép kilátások, mi? Egy omladozó kis szar viskóban laktak, még a számlákat is alig tudták fizetni. Akkor kezdtek el piálni, mikor megszülettem. Képzelheted, hogy rühellik a képem. Apám mindig nekem esett, ha hisztiztem, hogy éhes vagyok, vagy meg mertem mukkanni bármi szar miatt. Nehezen viselték, hogy még engem is etetni kell. De lényegében alig voltam otthon. Aztán jöttek a közép suliba a katonák, ígérgették, hogy überkirály életem lesz, én meg megléptem. Bunyózni nagyon tudtam, az erõléttel sem volt probléma, úgyhogy ösztöndíjjal végeztem az egyetemet, és itt vagyok. Anyámtól pár hete kaptam egy levelet, hogya CCN által megtudta, még mindig élek. Kicsit gáz, nem? Vagy két évig azt hitte, hogy halott vagyok.

Neki ez nem megy. Látom rajta, hogy rohadtul dühös a szüleimre… pedig… a felét sem tudja.

- Egyszer eltörte a karom. Apám. Nyolc éves, ha lehettem. Meg akart rángatni, csak nem jött össze. Asszem’ akkor a gyámügyesek is kijöttek. De nem nagyon emlékszem rá – vonok vállat.

- Nem akarom, hogy sajnálj, vagy valami. Ezért is nem mondtam eddig – nézek rá a cigimet szívva.

- Legalább volt mivel elmenõsködnöm a haveroknak. Hogy ezt is túléltem. Meg aztán, ha nem lettek volna ilyenek, sosem pattanok meg. Sosem megyek el katonának, és sosem ismerlek meg – mosolygok rá.

- Ha ennek meg kellett történnie, hogy találkozhassak Veled, akkor egyáltalán nem bánom. Sõt… végigcsinálnám újra, hogy biztosan egymás mellett kössünk ki – mosolygok rá.

Furcsa, a cigitõl vártam megnyugvást, most mégis Justin ölelõ karjai lazítják el az izmaimat. Justin Válium Stafford, ismét gyõzelmet arattál felettem.

Le akarom zárni ezt a témát, nem akarok egy percig sem rá gondolni. Az apám anno terrorban tartott, de ennek mostanra vége. Itt van nekem Justin, és csak ez számít, semmi más. Többé nem érhet baj, ha vigyázunk egymásra.

Feltétlen szeretet, figyelem és kitartás. Talán ez egy jó kapcsolat alapja. Nos, a szeretet kipipálva, bárgyú vigyor ül ki a képemre, bár hányszor csak megpillantom az én szõke hercegemet. Olyan hatást gyakorol rám, amit még a legerõsebb drog sem képes kiváltani. A kitartással sincsenek problémáim, ha megsértõdök, képes vagyok rá napokig haragudni. Na, jó, nem, valóban kitartó vagyok. Sokkal türelmesebb vagyok, mióta ismerem. Igaz, nehéz volt változtatni magamon, de érte megtettem, és azóta kitartóan küzdök, hogy ne csússzak vissza. A figyelem… figyelem. Egy olyan dolog, amit az embernek akkor is a sor elején kell tartani, ha épp fáradt, nyûgös, ideges az ember. Nálam a figyelem annyit tesz, térfigyelõ kamera üzemmódba kapcsolok, és árgus szemekkel figyelem Justin minden lépését. Nem vagyok féltékeny típus, de ez a rohadt hiéna állandóan ott köröz körülötte. Nekem pedig jó medvéhez híven, pofán kellene basznom, hogy a feje is leszakadjon. Mindegy, bízom Justinban, nem fogok balhézni…. faszt nem.

Egyik este a sátramban ülök, a fegyverem pucolgatom, mikor Wilson komor képpel lép be hozzám.

Fél perc múlva ott is vagyok, és tényleg! Az a rohadt dög már megint megkörnyékezte Justint. Most azonban elveti a sulykot. Megint pofátlanul megcsókolja az ÉN barátomat. Érzem, ahogy megremegek a dühtõl, de nem lépek semerre. Bosszúsan figyelem, ahogy a kis szemétláda többszöri ellökés után sem adja fel. Justin minden erejével ellenkezik, ám a kis rohadék hamar megunja a játékot, erõszakosan a humveenak dönti az én hadnagyom. Erõszakosan igyekszik minél közelebb kerülni hozzá, és amikor a pólóját kezdi tépkedni, elszakad a cérna.

Észrevétlenül ott termek, megragadom a ficsúrt a ruhájánál fogva, és a lehetõ legerõsebben vágom a humveenak. Csak úgy kong a kurva feje.

A kezem a feje két oldalára teszem, úgy dõlök hozzá egyre közelebb. A testtartásom, az arcom, a tekintetem… mindenem fenyegetõ. Elég egy apró szikra, és úgy megcsapom, hogy többé fel sem kel.

- Kicsit késõ van este sétálgatni, nem gondolod, riporter? – még arra sem méltatom, hogy a nevén nevezzem.

Úgy tûnik, a kis rohadék a nagyszájúak táborát erõsíti. Sajnos, ez velem szemben nem célravezetõ.

- Griffin… - kezdene neki a fenyegetõzésnek, de gyorsan véget vetek a beszélgetésünknek.

- Ha még egyszer hozzá mersz érni a hadnagyhoz, C4-et dugok a seggedbe, te aljas kis patkány – morgom neki.

Erre õ sem tud mit mondani, futásnak ered, amint elveszem a kezem. Ch, gyáva féreg, kurvára megbánod, hogy kóstolgatsz.

Lassan Justin felé fordulok, aki döbbenten bámul a riporter után. Ijedten néz rám, talán azt hiszi, félreértettem valamit.

Épp ideje volt már leszerelni ezt az idiótát. Hiába, még mindig úgy érzem, hogy valamit tartogat számunkra. Csak tudnám, hogy mit…

Kicsinyes bosszúmra csupán egy hét múlva kerítek sort. Wilson és Matthews természetesen cinkostársaim, miért ne lennének, õk sem csípik ezt a piperkõc bájgúnárt. Melyik porban fetrengõ katona csípné…

A humveeban ülünk, és épp bevetésre megyünk. Már Justin is ott ül mellettem, a világért sem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy részt vegyen egy könnyed kis razzián. Örülök neki, hogy velünk van, így maga is láthatja, milyen fergeteges mûsort eszeltünk ki a srácokkal.

- Hé, Andy, nem ennél egy kis zsírban tocsogó gyorskaját? – kérdi Wilson sunyi vigyorral a képén.

- Ah, egy jó kis anyám-féle sültliba. Ki se látszik a szaftból. sült krumplival, káááposztával – kontrázik rá Matthews.

Alig bírom visszatartani a röhögést, Justin értetlenül bámul minket. Az ajkamba harapva vezetek, aztán egyszer csak kivágódik a humvee ajtaja, a riporter pedig félig letolt gatyával igyekszik a legelsõ bokros felé.

- Odanézz, mindjárt összefossa magát! – kiáltja Matthews, mire mindhárman vad röhögésben törünk ki.

A kormányt markolva fékezek, majd elõredõlve röhögök, mint egy kettyós. Justin tátott szájjal bámul bennünket, így itt az ideje beavatni.

- Vallja be, hadnagy, hogy ez kurva jó volt – hajol elõre Wilson a két ülés között.

- Ühm – helyeselek a könnyeimtõl fuldokolva. – Wilson egyik konzervét belekevertük a vacsorájába. Igaz, az a káposzta már vagy három hónapja megromlott.

Itt megint kegyetlenül felröhögünk, nem volt semmi egész úton a riporter zöld képét nézni. Justin elképedve bámul ránk, aztán megereszt egy vigyort.

Lepacsizok Wilsonnal, majd felszólok Matthewsnak, hogy kicsit siettesse meg Patyolatmant, mert egy egész konvoj rostokol miatta az út közepén.

Elenged, majd a Humvee oldalának dõlve csúszik a földre. Rágyújt, én pedig kíváncsian-aggódva ülök mellé és megfogom a kezét.

- Az apám egy alkoholista állat – szólal meg. – Anyámmal együtt. Bronxban laktam velük a gettóban. Apám építõmunkás, anyám meg varrónõ. Szép kilátások, mi? Egy omladozó kis szar viskóban laktak, még a számlákat is alig tudták fizetni. Akkor kezdtek el piálni, mikor megszülettem. Képzelheted, hogy rühellik a képem. Apám mindig nekem esett, ha hisztiztem, hogy éhes vagyok, vagy meg mertem mukkanni bármi szar miatt. Nehezen viselték, hogy még engem is etetni kell. De lényegében alig voltam otthon. Aztán jöttek a közép suliba a katonák, ígérgették, hogy überkirály életem lesz, én meg megléptem. Bunyózni nagyon tudtam, az erõléttel sem volt probléma, úgyhogy ösztöndíjjal végeztem az egyetemet, és itt vagyok. Anyámtól pár hete kaptam egy levelet, hogy a CNN által megtudta, még mindig élek. Kicsit gáz, nem? Vagy két évig azt hitte, hogy halott vagyok.

Hogy képes mosolyogni?! Ennyi minden után... Még mindig le vagyok döbbenve, de egyben dühöt is érzek. Soha nem fogom megérteni az ilyen szülõket...

- Egyszer eltörte a karom. Apám. Nyolc éves, ha lehettem. Meg akart rángatni, csak nem jött össze. Asszem’ akkor a gyámügyesek is kijöttek. De nem nagyon emlékszem rá – von vállat.

- Nem akarom, hogy sajnálj, vagy valami – szólal meg újra, miután továbbra is hallgatok. – Ezért is nem mondtam eddig.

Lehunyt szemekkel hajtom fejem a vállára. Én vagyok a világ legboldogabb embere, amiért van nekem, de ez elég abszurd...

- Ha ennek meg kellett történnie, hogy találkozhassak Veled, akkor egyáltalán nem bánom. Sõt… végigcsinálnám újra, hogy biztosan egymás mellett kössünk ki.

Nem erõltetem, hogy maradjunk, el tudom képzelni, milyen fájó lehet neki ez a téma, úgyhogy nem firtatom. Inkább megesküszöm magamban, hogy ezentúl még sokkal több szeretet fog tõlem kapni. Bõven kárpótolnom kell a múltja miatt, és én azok leszek, hogy bõven kiegyenlítsem a mérleg jó emlékekkel teli oldalát.

Az elkövetkezendõ napok a felhõtlen boldogság jegyében telnek el. Már-már hihetetlen is számomra, hogy semmi rossz nem történik, mi nem errõl vagyunk híresek... Na nem mintha zavarna. Kiélvezem minden egyes percét. Andyvel együtt vagyunk, amikor csak tudunk. Az éjszakákat általában nálam tölti, és az azért nem kis dolog, ha az ember az afganisztáni háború kellõs közepén minden éjjel a szerelméhez bújva alhat el, és a karjaiban ébredhet. De persze nem csak aludni jár hozzám...

Úgy érzem, napról napra jobban szeretem Andyt, pedig minden éjjel kételkedni kezdek benne, hogy ennél még jobban is lehet szerelmesnek lenni... Aztán másnap reggel rá is cáfolok a kétkedésre. Hát lehet nem szeretni valakit, aki még a karjaiból sem hajlandó kiengedni korán reggel? Fõleg ha az a valaki az én gyönyörû szemû, szexi macim...

A sors egészen egyik estig kegyes hozzám. Tatumnak segítek kicsit rendbe szedni a Humveejukat, meg megpróbálom kinyomozni, hogy ki lesz velük ezután a helyemen, bár utóbbit nem sok sikerrel. Megtalálok még néhány régi térképet is az ülés alatt, amiket még én hagytam ott, úgyhogy miután végeztünk, én még nem megyek vissza a sátrakhoz Tatumékkal, hanem maradok, hogy összeszedhessem õket.

Kicsit furcsállva fordulok meg, ez nem Andy hangja, más meg nemigen szólíthatna a keresztnevemen... Ja, de. Sóhajtva fohászkodom türelemért. Már megint Josh.

Ezt sértésnek szántam, így nem kicsit lep meg, amikor perverz vigyor terül el a képén.

Õ viszont ahelyett, hogy elhúzná a belét, inkább magához ránt, és megcsókol. Egészen elámulok a vakmerõségén, de hiába vagyok döbbent, nem fagyok le, azonnal ellököm.

Nem adja fel. Hiába lököm el magamtól undorodva újra és újra, mit sem ér, rögtön újrakezdi. Aztán megunja, hogy állandóan ellököm magamtól, és taktikát vált: egyenesen a Humvee oldalának taszít, így próbálkozik újra. Kétségbeesve igyekszem minél távolabb tartani magamtól, de kitartóan küzd. Amikor viszont a pólómat kezdi tépni, egy kicsit meg is ijedek. Mi van, ha ez most itt...

Josh jókora csattanással vágódik neki a Humveenak. Pislogok néhányat, és megpillantom... Andyt? A szívem nagyot dobban. Az én hõsöm...

- Mit képzelsz magadról? – hajol Josh fölé, mindenébõl nyers erõ és fenyegetés sugárzik.

- Ha még egyszer hozzá mersz érni a hadnagyhoz, C4-et dugok a seggedbe, te aljas kis patkány.

Josh úgy iszkol el, mint akinek máris ott a C4 a seggében. Csak pislogok utána, aztán kicsit délve pillantok Andyre. Nem tudom, mit láthatott, vagy minek tûnhetett külsõ szemmel...

Magához ölel, én pedig hálásan bújok karjai közé. Én vagy a legszerencsésebb ember a világon.

Nyugis héten vagyunk túl. Josh meghúzta magát, a legutóbbi incidens után a közelembe sem jött, bár Andyt sokszor szúrós szemmel méregeti. Így jártál, baromarcú... Én már csak az Övé vagyok. Andy kedvéért még kivártam az idáig eltelt idõt. Bár Gene doki és Miller is hangoztatta, hogy talán még nem kéne erõltetnem, én csak az õ kedvéért vártam még. Most viszont végre én is mehetek velük erre a kis razziára.

- Hé, Andy, nem ennél egy kis zsírban tocsogó gyorskaját? – szólal meg egyszer csak Wilson.

- Ah, egy jó kis anyám-féle sültliba. Ki se látszik a szaftból. Sült krumplival, káááposztával – csatlakozik Matthews is.

Úgy bámulok rájuk, mintha teljesen megzakkantak volna. Mert hát... olyanok, mint akik teljesen megzakkantak. Andyn látszik, hogy alig bírja visszatartani a röhögést. De vajon miért? Miközben ezen mélázok, hirtelen kivágódik a Humvee hátsó ajtaja, én pedig döbbenten pislogva nézem, amint Josh félig letolt gatyával esik-kel a legelsõ bokrosabb rész felé. Hát ebbe meg mi ütött?

Mindhárman röhögésben törnek ki, Andy lefékez, majd a körmányra dõlve röhög tovább. Olyanok, mint a vadbarmok. Õszinte döbbenettel bámulom õket. Mi van itt, mindenki bekattant?

- Tegnap ágyba vittük az úrfi vacsoráját – hallatszik Matthews hangja a géppuska mögül.

- Ühm. – Andy már a könnyeit törölgeti. – Wilson egyik konzervét belekevertük a vacsorájába. Igaz, az a káposzta már vagy három hónapja megromlott.

Megint felröhögnek. Pár másodpercig csak döbbenten bámulok rájuk, aztán elvigyorodom. Ez annyira kicsinyes bosszú... de Andysen édes.

Kinézek az ablakon, Josh ki sem látszik a bokrosból. Matthews röhögve ordít oda neki Andy kérésére, hogy igyekezzen, mert egy egész konvoj vesztegel miatta. Végül sikerült kimásznia a bokrok közül, úgy rángatja felfelé a gatyáját. A mögöttünk lévõ Humveekból kurjongatás és szívató kiáltások hallatszanak, így mikor bevágódik a kocsiba, az arca már nem zöld, hanem vörösödik a szégyentõl. Andyék még mindig fulladoznak a visszafojtott nevetéstõl, mikor elindulunk.

A razzia teljesen simán megy. Csak egy nagyobb fegyveres csoportot kell elkergetnünk, akik állandóan akadályozzák a haladást az egyik fõútvonal mentén – ami többek közt a mi szállítmányozóink útvonalának is része. Nem gárdisták, és a pizsamások közül is a gyengébbik fajtából vannak, így könnyûszerrel iktatjuk ki õket.

Az egyetlen baj forrása Josh. Megint rájön a csikarás, de az idiótája egyenesen néhány arab elõtt rohan el, hogy egy bokor mögött landolhasson. Az utolsó pillanatban lövöm csak el egy sorozattal a pizsamásokat, már majdnem le is lõtték. Andy természetesen nem hagyhatja szó nélkül a kis mentõakciómat.

- Hiába szeretném annyira, engem vonnának felelõsségre, ha kapna egy golyót a seggébe – vonok vállat.

- Andy – sóhajtok fel. Elfojtok egy hangos nyögést, ahogy tovább mozgatja ujjait. – Biztos, hogy ezt itt...?

A Humvee oldalánál rejtõzünk, pólóm felgyûrve a mellkasomig, nadrágom a térdemig tolva. Andy pólója hasonló helyzetben, nadrágja kigombolva, a lényeg kiszabadítva. Erõsen rászorítok a Humvee ajtajára, ahogy forró csókokkal kezdi beborítani a nyakam, a vállam, a hátam... Megõrülök.

Ujjait kihúzza belõlem, majd hamarosan már férfiasságát érzem a bejáratomnál. Csípõmre markol, majd egy határozott mozdulattal elmerül bennem. Erõsen össze kell szorítanom a fogaimat, hogy ne nyögjek fel hangosan. Szabad kezével elõrenyúl, felsimít a hasamon, majd a mellkasomon, miközben mozogni kezd. Most szó sincs gyengédségrõl, vadak vagyunk, hiszen nem kicsit hergeltük fel egymást az elõbbiekben...

Mozdulatai határozottak és erõsek, minden lökésével mélyre hatol. Minden erõmmel azon vagyok, hogy visszafogjam magam, hiszen legszívesebben sikítanék a gyönyörtõl, de ezt most sóhajokká és zihálássá kell redukálnom. A nevét sóhajtom újra és újra, engem ölelõ karjába marok, aztán mikor már úgy érzem, képtelen vagyok tovább visszatartani nyögéseimet, hátrafordulva ölelem át fél kezemmel a nyakát, így húzván magamhoz egy szenvedélyes csókra. Szájába nyöszörgök, érzem, hogy elvigyorodik, de ugyanolyan hevesen csókol vissza, mint ahogy én falom az õ ajkait.

Nem kell sok idõ, hamarosan már mindketten eszeveszetten hajszoljuk a kielégülést. Elég még pár lökés, aztán szinte teljesen egyszerre élvezünk el. Nem enged el, tart, ami jó is, mert hiába támaszkodok a Humveenak, a lábaim biztosan összecsuklanának alattam. Szuszogva bújik hozzám hátulról, arcát a nyakamba fúrja.

- Igen, szerintem is eszméletlen volt – harapdálja meg a fülcimpám, mire felkuncogok.

- Szeretlek – fordítom oldalra a fejem, és nyomok egy csókot a halántékára.

Másnap újabb razziára készülünk. Nekem tartogat egy kis meglepetést is a dolog. Miller ugyanis tájékoztat, hogy mivel Tatumék mellé nem talált fölösleges embert, így az a hadnagy fog odakerülni, aki engem helyettesített, míg kórházban voltam. Ez elég fura helyzet... A szakaszparancsnok továbbra is én leszek, de attól még rangban egyenlõk vagyunk. Nem tagadhatja meg ugyan a parancsomat, de ha úgy látja, felülbírálhatja, és mivel Woods engem nem szívlel... Nem tudom, milyen a hadnagy, de ha hajlamos a hülyeségekre, könnyen megszívhatjuk.

Felszerelkezve, fegyveremmel és sisakommal a kezemben sétálok a Humvee felé. Még oda sem érek, mikor megpillantom, hogy Tatumék jármûvénél is mozgolódás van. Nem bírok a kíváncsiságommal, alaposan megszemlélem magamnak a másik hadnagyot. Hát na, valamilyen szinten vetélytársak vagyunk vagy mi...

Ajkamba harapva komorulok el. Hé, ennek a fele se tréfa... Ez nem valami tagbaszakadt nyakigláb, vagy tömzsi fatörzs. Ez egy angyalarcú kis szöszi, hosszú lábakkal és kerek seggel. Francba. Így külsõleg kapásból semminek érezhetem magam mellette.

Morcosan lépek a Humveenkhoz, aztán meglepetten vonom fel a szemöldököm, mikor látom, hogy a srácok nagyon poénkodnak valamin.

Mellé lépek, õ meg a kocsi oldalára mutat. Majdnem felnevetek. Hopp, ezek bizony mi voltunk... Andy is épp akkor ér oda az autóhoz, úgyhogy nem bírom ki egy kis ugratás nélkül.

- Az õrmester biztosan nem bírt magával az éjszaka – pillantok rá vigyorogva.

Csodálkozom, hogy Andy egész úton meg sem mukkan. Úgy markolja a kormányt, mintha menten össze akarná roppantani, és csak néz elõre. Mi ütött belé? Halvány lila gõzöm sincs, de egész úton nem változik semmi, csak vezet, és mufurc marad. Mikor végre elérjük a célunkat, egy város peremét, és a konvoj megáll, megvárom, míg mindenki kiszáll, aztán felé fordulok.

Alaposan ellátjuk a város bejáratát elálló pizsamások baját, nekünk csak ennyi a feladatunk, be szerencsére nem kell mennünk, bár az sem kizárt a késõbbiekben. Egyelõre csak annyit kellett tennünk, hogy megnyissuk az átjárót, így mindenki tud ki-be járkálni.

Visszaérünk a táborba, de Andy viselkedése mit sem változik. Csak velem szemben ilyen, én meg nem értem, mi van. Most mit csináltam? Megint megvárom, míg elkotródnak a közelünkbõl, aztán odalépek hozzá.

- Andy – simítom kezem a vállára, de elhúzódok. Homlokráncolva, aggódva nézek rá. – Mi baj van?

Mindezt olyan hidegen mondja, hogy... fáj is egy kicsit. Rosszul esik, hogy így beszél velem, és keresztülnéz rajtam, mikor tudtommal semmi rosszat nem tettem.

- Mondom, hogy nincs bajom – mordul rám, aztán hátat fordít, és egyszerûen elsétál.

Sokáig várok a sátramban. Az ágyam szélén ülök, vagy járkálok, rendezgetem a cuccaimat, az idõ repül – Andy pedig nem jön. Pedig reménykedem benne, hogy megint rám ijeszt, mint nem is olyan régen, néha reménykedve pillantok a sátor bejárata felé, de mind hiába. Szeretném, ha betoppanna, és kinevetne, hogy csak szívatni akart ezzel az egész napos viselkedéssel, de nem teszi.

Szomorú sóhajjal fogok a kezembe pár cuccot, aztán inkább elvonulok fürdeni. Ha nem jön, hát nem jön...

A fürdõrészlegnél azonban érdekes dolognak leszek szemtanúja. Rögtön kiszúrom a „rivális” hadnagyot a csapatomból, amint pironkodva nevetgél valaki takarásában – az illetõ vagy a füléhez, vagy a nyakához hajolhat éppen, kezei a srác derekán –, mint egy szüzike, akinek épp udvarolnak. Aztán jobban szemügyre veszem a nekem hátal állót...

A szöszi éppen felém fordítja tekintetét a nagy kuncogásban, és ahogy kiszúr, tágra nyílt szemekkel fagy le, majd a vállánál fogva löki el magától az incselkedõ alakot. Megtörten nézek a rám pillantó Andyre.

A kis pöcsös riporter lett a téma az egész gyalogság körében. Az újságíró, aki varázsánuszával megállított egy egész konvojt. Heh, ez az elmés mondatocska terjedt el a táborban. Nem is bánom, minimum nyilvános megszégyenítés jár ennek a kis patkánynak. Egyszer merjen az én Justinomhoz hozzáérni… a kezét is eltöröm mindenki szeme láttára.

- Andy – sóhajt fel, amint mozgatni kezdem az ujjaimat. – Biztos, hogy ezt itt...?

Kihúzom belõle az ujjaimat, majd újból beléhatolok. Nyögve dõlünk elõre, mindkettõnket remegésre késztet a finom érzet, ami eluralkodik rajtunk. Vadul mozgok benne, egyre mélyebbre jutok, Justinban pedig átszakadnak azok a bizonyos gátak. Az ajkát beharapva nyög, bár ahogy érzem, menten felrobban. Nem is bírjuk sokáig, ismét majdnem egyszerre élvezünk el. Zihálva dõlünk egymásra, a fejem a nyakához fúrom, és apró csókokat lehelek a nyakára.

Aznap este borzalmas álmot látok. Apám ver, mint kiskoromban, Justin pedig póker arccal nézi. Nézi, ahogy szenvedek. Egy rakat ember áll körülöttünk, az apám pedig csak rugdal. Érzem, ahogy a szám megtelik vérrel, sorra köpködöm ki a fogaimat. A tömeg egységesen kezd el nevetni… miért?? Justin, hol vagy? Nevet rajtam. Mi történik? Miért történik?!

Mikor a humveekhoz érek, nagy a nyüzsgés. Razziára készülünk, érthetõ, hogy sok az ember, de… mindenki röhög. Mi a fasz? Gyanakodva lépek oda, akkor látom csak, hogy a kocsi oldalán lévõ foltra mutogatnak. Faszom, lehet, jobban oda kellett volna figyelni, hová nyomom Justint. Franc esne bele a világba!

- Az õrmester biztosan nem bírt magával az éjszaka – pillantok rám Justin vigyorogva.

Erre mindenki felröhög. Rajtam… rajtam röhögnek!! Tágra nyílnak a szemeim, összerezzenek. Szinte érzem, ahogy apám lesújt rám, a vér fémes íze marja a nyelvem. Nem… nem… Justin…

Érzem, ahogy megrándul a szám, mentem sírva fakadok. Pontosan úgy röhög körbe mindenki, ahogy álmomban… ez nem lehet véletlen. Elvonulok a társaságtól, nevessenek csak. Nem vagyok rá kíváncsi. Más helyzetben tuti én is röhögnék velük, de most más a helyzet. Mélyen megrendít ez a viselkedés.

Egész úton kussban vezetek. Nem kívánok megszólalni. Wilson próbál ugratni valamivel, de nem figyelek rá. Csak az utat fixírozom. Még Justin érintései is hidegen hagynak. Nem, nem akarok senkivel sem beszélni. Egyedül lennék…

- Andy – csúsztatja a kezét a combomra, miután célhoz értünk. –, baj van?

A táborba érve sem jobb a helyzet. Borzalmasan érzem magam. Egyre nagyobb a nyomás a mellkasomban, pedig… pedig csak egy szaros álom, mégis mi van akkor??

Ne Andyzz, hagyj békén, látni se bírlak! Senkit… senkit se akarok látni…

Estére azért jobb kedvem lesz. Bár idegesítõ, hogy a fürdéssel késõ éjszakáig kell várnom, de most mit tegyek… Egy törölközõvel a vállamon slattyogok a sátram felé, mikor a hadnagy megszólít. Egen, az a jóképû szöszi. Kicsit feszült vagyok, mert épp Justinhoz indultam, ilyenkor mindig azt hiszem, hogy tudják, mi van köztünk.

- Mh… tudja… elég fura nekem itt. Ez az elsõ csapatom, és… érzem, hogy nem vagyok olyan jó, mint Stafford.

De még mennyire, hogy nem. Õt senki sem múlhatja felül. Még a kibaszott hadseregtábornok is egy balfasz mellette. Ráadásul a szaktudása mellett iszonyú helyes is. Sõt, mi több, gyönyörû. Férfi jobb pasit álmában sem kívánhatna magának. Ó, Justin, bár ott lennék már Nálad, úgy odabújnék a nyakadhoz. Szar ez így, lógok neki minimum egy bocsánatkéréssel.

Fura, de beszélgetésbe elegyedek a hadnaggyal. Kiderül, egész jó fej, csak kissé gátlásos, nem olyan határozott, mint Justin. Egy vezetõ szempontjából ez egy elég nagy hiba, de istenem, majd belejön, fiatal még. Látszik, hogy könnyen szót ért az embereivel, azon kapom magam, hogy vigyorogva mesélek neki.

- Olyan égõ volt… elkapta a derekamat, és úgy bámulta a nyakamat, hogy ki van-e szívva – magyarázom neki.

Igen, õsrégi történet, még „kissrác” voltam, és bekúrtam a nyakam az ajtóba. Persze, bekékült, és mindenki azt hitte, hogy egy pajkos katonatársammal töltöttem az éjszakát. A fõtörzs akkor olyan mustrát tartott a tábor közepén, hogy azt hittem, leég a pofámról a bõr.

- Iiiilyen közel hajolt, nagyon gáz volt – hajolok vigyorogva a hadnagy nyakához, hogy szemléltessem az elöljáró alaposságának mértékét.

A szöszi édesen kuncog, aztán lefagy. Picsába, valaki tuti meglátott minket. Á, nem igaz! Elõzõ éjjel a tábor legszexibb hadnagyát csináltam fel, azt senki sem látta, ezt a félreérthetõ mozdulatsort viszont igen. A hadnagy ellök magától, így kissé idegesen pillantok a sötétben kirajzolódó alak felé. A… büdös… picsába.

- Bocsánat – leheli Justin színtelen hangon, azzal megfordul, és elviharzik.

Alig érem utol, olyan gyorsan megy. A sátra oltalmába veti magát, de egy perc szabadidõt sem hagyok neki, hogy kombinálni kezdjen.

Olyan dühödten villantja rám a szemeit, hogy félve hátrahõkölök. Az izmai megfeszülnek, szinte érzem, ahogy perzsel a dühe. Justin…

- Arról, Jack, hogy egész nap hozzám sem szólsz, most meg egy idegen férfivel enyelegsz…

- Miért nem hiszel nekem? – kérdem inkább szomorúan, mint kétségbeesetten.

- Pont Te beszélsz? – szalad ki a számon a mondat, ami a sátorba lépés elõtt is ott csücsült a nyelvemen.

Azt hiszem, kissé elvetettem a sulykot. Tudom, az a csók… az… azt nem õ kezdeményezte. De az isten szerelmére, értse már meg, hogy nem csináltam semmit a hadnaggyal! Én csak õt szeretem, senki mást. Miért akarnék mást a helyére léptetni?!

Nincs mit tenni, ez durván hivatalos volt. Biccentek, majd kilépek a sötétbe. A picsába, nem ezt akartam. Úgy megörültem, hogy a hadnagy ilyen jófej, még a bocsánatkérés is könnyebben ment volna. Odabújtam volna Justin mellé, végigcsókoltam volna mindenét, csak hogy érezze, semmi sem múlhatja felül a szerelmet, amit iránta érzek. De így… így nehezen fog hinni nekem.

Másnap újból próbálkozok. Justin sátránál toporgok, erõt gyûjtök. Ahj, gyerünk, Andy, hódítsd meg! Belépek a kis helyiségbe, de az tök üres. Mi? Hogyhogy? Justin ilyenkor még tollászkodni szokott. Most mégis hol lehet?

Azonnal megpördülök a tengelyem körül. Elszántan bámulok Justin hideg, kifejezéstelen arcába. Nem tud átverni, látom a szomorúságot a szemeiben. Lassan odalépek hozzá, és az arcára simítok.

Idegesen kap fel egy térképet az egyik ládáról, és vágtat ki a sátorból. Na, nem! Nem lóghatsz meg! Elszántan követem, a humveekhoz megy. Bedobálja a térképeket az elsõ ülésre, úgy tesz, mintha ott sem lennék. Hihetetlenül felbasz ezzel a gyerekes hisztivel. Akkor meg pláne, mikor mosolyogva közli Wilsonnal, hogy ma mégsem lesz razzia. Megremegek, majd a karja után nyúlok, és a humvee oldalának csapom. Legalább olyat nyekken, mint az újságíró. A tekintete megváltozik. A düh mellett rémület is tükrözõdik a kék golyóbisokból.

A kocsi oldalához támasztom a kezem a feje két oldalán. Ijedten húzza be a nyakát, de a tekintetét nem kapja el.

Varázsütésre megszûnik a szorításom. A dühöm elpárolog, mélységesen mély döbbenet veszi át a helyét. Olyan… mint az apám?

Döbbenten lépek el tõle, és nézek megtörve a szemeibe. Legszívesebben sírnék, de nem tudok. Mintha a szívem ebben a minutumban hasadna ketté… fájdalmas. Elviharzok, mielõtt Justin bármit is mondhatna. Egyedül kell lennem.

Nem beszélünk Justinnal. Párszor meg akart keresni, de nem jutottunk odáig, hogy beszéljünk. Már a riporter miatt sem basztatom, õ sem cseszeget, ha a hadnaggyal beszélek. Olyanok vagyunk egymásnak, mint két idegen. borzasztó érzés… már megint.

Gyanakodva bontogatom a hófehér borítékot, majd futom át a szöveget. Az anyámék a totális megsemmisülés szélén állnak. Két napom van, hogy rendezzen a számlájukat különben utcára kerülnek. Faszom, ki kíváncsi rájuk?!

Miller értetlenül néz rám, de én csak bólintok, és egyéb mondanivaló híján, elhagyom a sátrat. A fejemet fogva kászálódok a sajátomba, és telepedek le az ágyamra. Mi a francból fizessek én ki annyi mindent? Oké, van egy számlám, ahol jókora összeget sikerült felhalmoznom, de kurvára nem úgy terveztem, hogy az ittas szüleimre fogom költeni. Enné meg õket a fene, ahol vannak.

Pontosan ez a baj. Most úgy hozzábújnék, hogy segítséget kérjek tõle, kikérjem a véleményét. De nem kíváncsi rám, és én sem õ rá. Hazugság, mindennél jobban vágyom rá, de amit mondott… lehetetlenné teszi, hogy valaha is a szemébe nézzek.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy összepakoljak. A kezeimet mintha ólomsúly húzná lefelé, alig tudok mozogni. Úgy odarohannék Justinhoz. Sírva tépném a ruháját, hogy fogadjon vissza, felejtsük el, ami kettõnk közt történt. De nem tehetem. Talán fél tõlem, látja a rejtett agressziót, és ez undort vált ki belõle. Fene tudja.

Behúzom a táskám cipzárját, majd az összes holmim a humveeba pakolom, ami kivisz a reptérre. Már másodszor cuccolok fel, furcsa érzés. Mielõtt beszállnék a kocsiba, még visszanézek Justin sátrára. Nem bírom ki, a lábaim maguktól cselekszenek. Mire észbe kapok, már a szõkeség sátrába lépek.

Háttal áll nekem, reakciója csupán annyi, hogy felemeli a fejét. Kedvesem, kérlek, hadd köszönjek el!

Szomorúan szegezem a tekintetem a padlóra, majd jobb híján a hadnagy hátára. Úgy megölelném…

Azzal sarkon fordulok, és meg sem állok a humveekig. Bepattanok abba, amelyik a szállításomra kész, majd nagy port kavarva elrobogunk a reptérig. Kínkeserves egy hét vár rám.

A hangom színtelen és alig hallható. Gyenge vagy, Justin... Érzem, hogy a szemeim szúrni kezdenek, ahogy a lehetõ leggyorsabban igyekszem elérni a sátramat. Szinte rohanok. Miért, Andy? Miért...? Miért nem kellek már? Miért jobb õ, mint én? A szememre szorítom az ujjaim. Nem sírhatok...

Hirtelen kapom felé a fejem. Félreértettem?! Ez pont az a szituáció volt, amit csak egyféleképpen lehet értelmezni.

Majdnem felröhögök kínomban. Jó tudni, hogy manapság már így szokás mesélni.

- Magyarázd meg, hogy hülye is vagyok, nem csak egy megunt játékszer... – halkulok el a hangom.

- Arról, Jack, hogy egész nap hozzám sem szólsz, most meg egy idegen férfivel enyelegsz...

Elhûlve meredek rá. Szóval így... Milliószor bocsánatot kértem már, ha kellett volna, térden állva könyörgök neki... És felrója.

- Tûnj innen! – ordítok, rázúdítva minden dühömet és csalódottságomat.

Sokáig csak meredten bámulom a sátor bejáratát, ahol Andy kilépett, mielõtt zokogva az ágyamra vetném magam. Andy...

Mikor másnap felkelek, csak reménykedni tudok benne, hogy nem olyan vörösek és dagadtak a szemeim, mint ahogy érzem. Azok után, hogy álomba sírtam magam, már semmin nem lepõdnék meg... Felöltözök, aztán elhúzok megmosakodni meg hasonlók. Bár legszívesebben ott maradnék az ágyon, elbújva a takaró alá... Az lenne a legszebb.

Megpördül, és a szemembe bámul. Remélem, a tekintetem olyan hideg, amilyennek én akarom. Bár ebben eléggé elbizonytalanodom, amikor közelebb lép, és az arcomra simít.

Meg se hallom. Idegesen felkapom az egyik térképet a ládáról, aztán kitrappolok a sátorból. De õ nem adja fel, jön utánam... Nem érdekel. Bedobom a térképet az ülésemre, aztán mosolyogva mondom Wilsonnak, hogy a mai razzia elmarad. Mindeközben igyekszem levegõnek nézni Andyt.

Ez viszont akkor már nem megy, mikor hirtelen elkapja a karom, és egy mozdulattal a Humvee oldalának vág. Fájdalmas nyögéssel landolok, és borzasztó érelemben vett déjà vu-m támad.

Rémülten húzom össze magam, ahogy fenyegetõen támaszkodik meg a fejem mellett. Pont, mint ahogy Josh-sal tette... Azt mondta, soha nem tudna bántani, de... De most határozottan nem ezt látom.

- Állath! – nyögöm ijedten. – Ugyanolyan vagy, mint az apád! – csúszik ki a számon, mielõtt meggondolhatnám magam.

Ennél azért kevésbé övön aluli eszközt is találhattam volna, hogy elengedjen...

Úgy lép el tõlem, mintha leprás lennék, aztán sarkon fordulva elviharzik. Szeretnék utána szólni... de magam sem tudom, miért, vagy mit mondhatnék. Tényleg megijesztett, és tényleg nagyon fáj, amit a hadnaggyal csinált.

Megint oda kerültünk, hogy nem kommunikálunk. Most már inkább tudomást sem veszünk egymásról... Sokszor látom a hadnaggyal beszélgetni, úgy tûnik, egy hullámhosszon mozognak. Fáj... hiszen velem is így indult. Minél többször nézek rájuk, annál inkább érzem semminek magam. Úgy fest, elég mélyre süllyedtem ahhoz, hogy már labdába se rúghassak a szöszi mellett. Éjszakánként mindig ezen jár az eszem. Felidézem a gyönyörû emlékeket Andyvel, és magam elõtt látom, ahogy ugyanezeket átéli a hadnaggyal... és boldog. Olyankor mindig összegömbölyödök, és a takarót ölelem magamhoz szorosan. Mintha bármi vagy bárki is helyettesíthetné Õt...

A szerencse soha nem az én oldalamon áll. Mikor úgy érzem, nem bírom tovább, elmegyek Andyék sátrához. Ha kell, térdre esek elõtte, megteszek bármit, csak... csak legyen újra velem. Csak mondja azt, hogy kellek még... De nincs ott. Biztosan megint a hadnaggyal van...

A sátramba visszatérve minden erõmre szükségem van ahhoz, hogy ne sírjam el magam.

Felemelem a fejem. A szívem hatalmasat dobban hangja hallatán, az eddig visszatartott könnycseppek végigfolynak az arcomon.

Mikor felfogom, mit is mondott, ijedten kapom hátra a fejem. Szia?! Miért búcsúzik? Kirontok a sátorból és rohanva megyek a sátrukhoz. Aztán összetört szívvel nézem Andy üres helyét.

Nagyot nyelve nézek vissza az üres ágyra. Ajkamba harapva igyekszem visszanyelni a könnyeimet. Wilson nem szól semmit, csak a vállamra teszi a kezét, aztán együtt érzõ tekintettel elsétál.

Elkínzott tekintettel nézek rá – még csak egy nap telt el, de már majd’ belepusztulok a hiányába. Aztán meglátom Wilson zaklatott tekintetét, és meg is rémülök. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés szorítja össze a szívem.

- Hogy... hogy az Afganisztánból Amerikába tartó gép... – Rettegve markolok az ágy szélébe. - ...lezuhant.

Erõtlenül csúszok le az ágyról, a térdeimen landolok a földön. Elkeseredetten kezdem püfölni a földet. Nem... Nem, nem, nem, nem, nem... Andy nem... Õ nem... Az nem lehet, hogy õ...

Megpróbál felkaparni a földrõl, nem sok sikerrel. Végül inkább õ is mellém térdel. Felnézek rá könnyeim függönye mögül, látom, hogy õ is megszenvedi a történteket.

Lelki szemeim elõtt megjelennek az utolsó napok. Ahogy tudomást sem vettünk egymásról... Istenem, az utolsó mondatom az volt számára, hogy ugyanolyan, mint az apja... Hogy mondhattam egyáltalán ilyet?! Egyetlen másodpercig sem gondoltam komolyan. Andy a legjobb ember, akit valaha ismertem...

Újra felzokogok, de Wilson nem enged kiterülni a földön. Esetlen mozdulattal karol át, én pedig gondolkodás nélkül borulok a vállára. Most valahogy nem tud érdekelni, hogy õ tulajdonképpen a beosztottam. Õ legalább sejtheti, mit érezhetek most.

Ki gondolta volna, hogy pont én fogok rábukkanni a zokogó hadnagyra? Igen, Rye hadnagy, a szöszi szintén Andy miatt sírt. És arra ki számított, hogy éppen nekem fogja kiönteni a szívét? Elmondja, hogy õ kezdett beleszeretni Andybe, hogy milyen jól érezte magát vele, hogy szerinte ez nagyon is kölcsönös volt, hogy akkor akart neki színt vallani, amikor visszajön... de már nem teheti meg.

Ironikus, hogy ugyanazt érzem, mint õ. Én is akkor akartam bevallani neki, hogy képtelen vagyok nélküle élni, mikor visszatér. De ezt már soha nem mondhatom el neki.

Túl sok a napjaimban a „miért”. Folyamatosan csak ezt kérdezgetem magamtól. Miért pont õ? Miért nem inkább én? Miért vették el tõlem? Miért, miért, miért? Elõször Sam, most pedig Õ... És ez most még sokkal rosszabb. Szabályosan fizikai fájdalmat okoz. Mintha... mintha kitépték volna a szívemet a helyérõl. Andy nélkül... üres vagyok. Nélküle nincs értelme semminek... Minden éjjel sírva alszom el, a gyönyörû közös emlékek kínoznak. A tudat, hogy soha többé nem lehetek már a vele, õrületbe kerget... soha többé nem fog már szorosan magához ölelni, soha nem hallhatom már a nevetését, nem láthatom a mosolyát, azokat a gyönyörû szemeit... Nem túrhatok a hajába, nem csókolhatom meg soha többé, nem fogja már a fülembe suttogni a nevemet. Soha nem fogja megtudni, hogy én mindennél jobban szeretem Õt...

Wilsonnak köszönhetem az életem. Többszörösen is. Bár inkább nem köszönöm... de õ kitartóan állja a dühös pillantásokat, amiket minden esetben kap tõlem. Nos, igen, nem egyszer szabályosan a karomnál fogva rántott vissza, hogy ne tudjak kimenni a golyózáporba. Most újra õ vezet a Humveeban, és minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Azt mondta, egyszer még hálás leszek neki ezekért, de én ezt valahogy nem tudom elhinni. Miért lennék hálás? Azért, mert Andy nélkül kell élnem? Mert nem mehetek utána?

Lihegve toppan be a sátramba, valószínûleg egész idáig rohant. Úgy nézek rá, mint egy elmebetegre. Nem hallottam félre, tényleg boldog volt a hangja... most meg vigyorog. De ki a francnak van kedve vigyorogni...?

- Egy kuuurvanagy tévedés volt az egész – jelenti be vigyorogva. Mirõl beszél ez? – Nem az a gép volt, amelyiken Andy ült.

- Andy éppen most érkezett vissza a táborba. Él és virul – szélesíti ki vigyorát.

Pár másodpercig csak nézek rá, aztán kitör belõlem a megkönnyebbült nevetés, az öröm könnyeivel együtt. Andy él! Életben van! Se szó, se beszéd viharzok el Wilson mellett, és egyenesen a sátrukhoz sprintelek. A sátor bejárata elõtt megtorpanok, mély levegõt veszek, és letörlöm a könnyeimet. Arcomon levakarhatatlan mosoly ül, tudom, hogy még tisztáznunk kell az ügyünket, de akkor is... Él! Semmi baja, az én szerelmem az égvilágon semmi baja!

A mosoly levakarhatatlansága meg is cáfolódik, ahogy belépek a sátorba. Éppen elkapom a pillanatot, amint Rye Andy nyakába veti magát, „Istenem, de örülök, hogy élsz!” felkiáltással. Jogos, Élet, köszi a pofont. Meg is feledkeztem a szöszirõl. Addig boldog mosolyom erõltetetté válik, szememet újra elfutják a könnyek, de ezúttal a fájdalom csalja õket oda. Elõször nem is sikerül megszólalnom a torkomban növekvõ gombóc miatt, csak második nekifutásra.

- Én... igazán örülök, hogy a híresztelések tévesek voltak. Jó újra látni, õrmester.

Csak ennyire futja. Sarkon fordulok, és úgy megyek ki a sátorból, mintha kergetnének. Most már szabadjára is engedem a könnyeimet, és futásnak eredek.

A nap hátralévõ részét és az éjszakát is elbújva töltöm. Úgy értem, tényleg elbújva, hogy senki ne találhasson meg. Találok egy jó kis rejtett zugot az egyik raktár mögött, tökéletes búvóhely. Leginkább csak hangtalanul sírok, nézek ki a fejembõl, vagy gondolkozok. A szöszi mostanra már minden bizonnyal bevallotta az érzéseit Andynek. Talán már össze is jöttek. Talán ma este már együtt alszanak.

Erre a gondolatra elfekszem a földön, és összegömbölyödök, mint ahogy gyerekkoromban csináltam mindig, ha rosszat álmodtam. Bár ez is csak egy rossz álom lenne. Andy... Bármi is hiányzott belõlem, bármiért is nem voltam Neked elég jó, sajnálom, szerelmem. Én... szerettem volna mindent megadni neked, de ezek szerint rosszul csináltam. Remélem, a másik hadnagy mellett jobb dolgod lesz majd.

Elgémberedve, kómás fejjel ébredek. Legalább öt percen keresztül kell dörzsölnöm a szemeimet, hogy rendesen lássak, annyira kisírtam õket az éjjel. Felkászálódok a földrõl, leporolom a gyakorlóruhámat, és nagy sóhajjal indulok útnak a sátram felé. Azért nem ártana emberi külsõvel rendelkezni...

A táborban már nagyban folyik a jövés-menés, a hadtáposok a Humveek melletti bazinagy ládákat pakolják föl-le a teherautókról, vagy bánom is én, mit csinálnak velük, a gyalogságiak közül pedig páran a Humveek körül téblábolnak.

Értetlenül pislogok oldalra, de nem látok semmit. Aztán fölfelé... lefagyva figyelem, ahogy az egymás tetejére sorakoztatott ládák legfelsõbb darabjai meginognak, majd határozottan lefelé indulnak. Egészen pontosan... felém. Dermedten nézek fölfelé, egyszerûen... képtelen vagyok megmozdulni.

Aztán már csak egy taszítást érzek az oldalamon, a lendület elsodor, és méterekkel odébb landolok. A ládák hatalmas robajjal csapódnak a földnek, éppen ott, ahol az elõbb még én álltam. Nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy ki mentett meg, hiszen most is fölöttem támaszkodik, nekem pedig elég éreznem az illatát ahhoz, hogy tudjam: Õ az.

Lassan emelem rá a pillantásomat, a szívem belehasad, ahogy a csodálatos kék szempárba nézek.

A szívem újra meghasad a hangjára. Érzem, hogy megint könnyek gyûlnek a szemembe. Nem volt még elég...? Némán rázom meg a fejem.

Nem válaszolok, arcomat a nyakába fúrva sírok tovább. Feje mozgásából ítélve gyorsan körbepillant, aztán derekamat átfogva tápászkodik fel a földrõl velem együtt. Nem engedem el, képtelen vagyok rá, inkább a lábaimmal is átfogom a testét. Nem totojázik, mielõtt még bárki megláthatna minket, elslisszol a raktár árnyékába, aztán egy ládához lép. Mivel továbbra sem eresztem, jobb híján velem az ölében ül le rá.

- Ezt az egészet. Megõrülök nélküled... – csuklik el a hangom. Kicsit elhúzódok tõle, de csak annyira, hogy bátortalanul ránézhessek. – Minden értelmét veszti, ha nem vagy mellettem. Én ezt így nem tudom tovább csinálni, Andy, túlságosan szeretlek...

Borzalmas érzés fog el, ahogy megállok a szûk kis utca végében. Rettegek. Félek az ismeretlentõl, az engem ütlegelõ, atyai kezek hideg érintésétõl. Nem akarom, nagyon félek!

Lassan mégiscsak elindulok, az ismerõs út emlékek ezreit szabadítja fel. Látom magam, ahogy triciklivel száguldok a poros úton, vagy macskát kergetek a barátaimmal. Barátok… mára csupán egy maradt a régiek közül. Ilyen a külvárosi élet, könnyen hullnak az emberek. Sorra váltják egymást a lakókocsik, drótkerítések, bádog postaládák. Az udvarban leláncolt kutyák mindegyike megugat, az ablakokba hamarosan kíváncsiskodók állnak. Olyan idegen ez a hely, mintha nem itt éltem volna. Egy koszos Rambler hangos zakatolása ébreszt fel a gondolataimból. Elzúg mellettem, nagy port kavar, miközben kavicsokat lõdöz felém. Összerezzenek, kísérteties a hely. Az otthonom elõtt állok éppen. Végigfut rajtam a hideg, ahogy a rozsdás kiskapura markolok. Mély levegõt veszek, és besétálok a kopott, köves kisúton. A fû itt-ott már kiégett, leginkább egy kopár pusztasághoz hasonlatos. Félek.

Fellépdelek a szürke lépcsõkön, és bekopogok. Ide-oda lépdelek, feszülten várok. Hamarosan cipõsarkak kopogását vélem felfedezni odabentrõl, majd feltárul az ajtó. Anyám az. Tengerkék szemei döbbenten kerekednek ki, ahogy végigmér. Õsz haja rikítóan fehérlik a sötét lakáshoz képest.

Szinte arcon csap a kérdés. Gondolom, azt hitte, belehaltam a kínzásba. Pfh, akkora szerencsém úgysincs.

Érzem rajta, hogy nem lát szívesen. Még ha megölelne… éreztetné velem, hogy ugyan, fiam, bármekkora teher is voltál számunkra, azért jó, hogy még mindig létezel. Nem, ilyet még sosem hallottam tõle, és nem is fogok. Ebben az életben legalábbis.

A táskámat is csak az ajtó mellé teszem, semmi keresnivalóm sincs az üzlet lebonyolításán kívül. Egy kibaszott percet sem maradok itt, ha nem muszáj. Jó nagy kuss van, anyám még csak meg sem kínál semmivel. Nem mintha elfogadnám, csak… egy kicsit mûmájerkedne.

Apám hamarosan megérkezik, hóna alatt egy dosszié. Megáll az ajtóban, és végigmér. Automatikusan nyelek egyet, ez a pálinkagõzös tekintet…

- Én is örülök, hogy látlak – eresztek el egy fintort, mire elém lép, és elkapja a mellkasomon a ruhát.

- Vigyázz, kivel beszélsz – sziszegi, automatikusan összeszorítom a szemeimet.

Heh, ennyire kell a pénzem? Eljátssza a szentet, a jót, hogy még véletlenül se róhassam fel a szemére, hogy sosem védett meg. Annyira átlátszó… undorító, szégyellem, hogy közöm van hozzájuk.

Aláírom a szükséges papírokat, otthagyok egy csekket az asztalon, majd rohanvást elhagyom a házat. Sírni lenne kedvem. Ilyenkor jönne jól Justin illatos, meleg nyaka és a puha tincsei. Bár odabújhatnék hozzá, hogy a hátamat simogatva megnyugtasson… Justin… vajon mit csinálsz most? Rossz érzésem van.

A vigasztalásra szükségem van, így felkeresem a legjobb barátomat. Tárt karokkal fogad, szó nélkül magához ölel, és próbál csitítani. Õ az egyetlen ember, aki elõtt fesztelenül tudok sírni. Még Justin elõtt is szeretném megtartani a törhetetlen férfi képét. De Dannél erre semmi szükség. Hiszen ismer, mint a rossz pénzt.

- Tehát Justin… és szerelmes vagy belé – sóhajt fel, mikor már a kanapén ülünk.

- Persze, mert alig próbálkoztál. Agresszívan kell – bólogat. – Azok alapján, amiket meséltél róla, egy heves csóknak nem tudna ellenállni.

- Persze, szeretitek egymást. Egy hülye félreértés miatt nem mehet tönkre a kapcsolatotok.

- Igazad van – biggyesztem ki az alsóajkam, mint egy kisfiú. – Én… én el akarom õt venni.

Kis szünet következik, Dan a kigúvadt szemeit próbálja a helyükre igazítani.

- Igen – bólogatok. – Elköltöznék vele egy nagy házba. Aztán elvenném, elutaznék Vele nászútra. Megcsókolnám az Eiffel-torony tetején!

Dan fintorgása veteti észre velem, hogy ábrándosan mosolyogva hadarok. Khm, nem teljesen akartam megosztani mással ezeket a gondolatokat. Olyan féltve õrzöm õket, nehogy elvesszenek.

- Fura, a sereg általában tökös legényt farag az emberbõl… de belõled egy nyálas buzeráns lett – vigyorodik el.

- Vastagon szarok rá, végre olyat érzek, amit eddig nem – simítok végig a mellkasomon.

Nem, nem a fájdalomra gondolok. Hanem arra a lángoló szerelemre, amit még így is tisztán érzek. Pedig utálhatnám Justint, miért ne? Nem hallgatott meg, nem bízik bennem… De egyszerûen nem megy. Túlságosan szeretem õt.

Fáradtan csukódnak le a szemeim a humveeban. Visszafele zötykölõdök, az út egy örökkévalóságnak tûnik. Nem akarok visszamenni. Sõt, sehol sem lennék most szívesen. Szeretnék egy idõre eltûnni. Valahová… mondjuk a semmibe. Vagy az ûrbe, még jobb! Hallgatni a világegyetem csendjét. Milyen jó lehet.

Ásítozva szállok ki a humveeból, és rángatom ki a cuccomat a hátsó ülésrõl. Mély sóhajjal indulok a sátram felé, Matthews vigyorogva ugrik a nyakamba.

Aztán valami olyan történik, amire egyáltalán nem számítok. Bevágtat Candy Man, a hadnagy és a nyakamba veti magát.

- Én... igazán örülök, hogy a híresztelések tévesek voltak. Jó újra látni, õrmester – hallom a bejárat felõl a rekedt hangot.

Ne, ne, bármit, csak ezt ne… !! Justin… Justin leõrmesterezett. Hirtelen nem tudom eldönteni, azért tette, mert nem akart feltûnést kelteni a hadnagy elõtt, vagy… nem érez irántam semmit? De hát… az arca… miért? Az engem ölelõ hadnagyra téved a tekintetem. Engem ölelõ?! Tágra nyílt szemekkel lököm el magamtól. Bassza meg, Justin! Még mindig ezt hiszi, hogy van köztünk valami. De… aajj, nem lehet ennyire hülye!

- Pontosan tudom, hogy értette – sóhajtok. – De a válaszom nem. Már másba vagyok szerelmes.

Igyekeztem körmönfont lenni, így talán azt hiszi, egy lányról van szó, és nem Justinról, akihez nem tudok eljutni, mert az utamban áll.

Felesleges szócséplésre nem pazaroljuk az idõnket. Neki gáz, nekem meg dolgom van. Vagy fél órán át rohangálok, mint egy hülye, mérgezett egét, de semmi. Justint mintha elnyelte volna a föld. Wilsonnal órákon át keressük. Eredménytelenül. Elkeseredetten roskadok le az ágyam szélére, Wilson mellé Matthews is betársul a vigasztalásomba. Nem tudom elhinni, miért történik mindez??

Nem tudok aludni. Ez a nyomasztó tudatlanság. Kedvesem, hol lehetsz? Miért nem akarsz idebújni hozzám? Reggelig várok, aztán felöltözök, és újabb körútra indulok a táborban. Woods jól lebasz, hogyha ennyi a szabadidõm, tegyem hasznossá magam. Ch, köcsög, még csak tegnap érkeztem… Beoszt ládákat rakódni, így elszáll az utolsó reményem is, hogy megtalálom Justint. Remélem, nem indult neki a sivatagnak… ahj, csak van annyi esze, hogy nem!

Odakapom a fejem, és Justin… Justin?! Miért nem mozdul?? A feje felett ingó ládák kis híján agyonnyomják, ahogy zuhanni kezdenek.

- Justin! – kiáltom el magam, el is felejtem, hogy mások is vannak körülöttünk.

Nekiiramodok, és a lehetõ legnagyobb lendülettel vetõdök neki a hadnagynak. Kedvesem nagy csattanással ér földet, de legalább én nyomom agyon, nem a ládák. Ijedten kapom fel a fejem, és nézek végig az alélt férfin.

Szótlanul rázza a fejét, a szemei megtelnek könnyel. Faszom, eltört valamid??

Basszus, a nyakamhoz bújik. Érzem a forró leheletét a bõrömön. Mióta várok erre… Gyorsan körbenézek, vajon hányan látják az ominózus jelenetet, de szerencsére mindenki a ledõlt ládák felállításával van elfoglalva. Jó, egy gonddal kevesebb. Egy már így is levakarhatatlanul kapaszkodik a nyakamba. Feltápászkodok, és a fene alá nyúlva cipelem be az egyik raktár takarásába. Az egyik ládára telepszek, Justint pedig az ölembe ültetem. Olyan így, mint egy kismajom.

- Ezt az egészet. Megõrülök nélküled... – pillant fel rám ártatlan képpel. – Minden értelmét veszti, ha nem vagy mellettem. Én ezt így nem tudom tovább csinálni, Andy, túlságosan szeretlek...

Megilletõdve bámulok azokba a csodálatos, kék szemekbe. Nem? Hát ezért bujkáltál?

A nyelvem végére harapok. Annyira jól esik, hogy ezt mondja, és mégis bánatot érzek. Furcsa kettõsség, gyakorlatilag összeférhetetlen… de…

- Én… nem vagyok benn biztos, hogy nekünk ezt erõltetnünk kéne – pillantok oldalra.

Csend következik. Pokolian kínos, percekig tartó csend. Azt hiszem, az arcomat fürkészi, nem merek odanézni. Lassan megérzem, ahogy hosszú ujjai az arcomra csúsznak. Ó, Justin, olyan nehéz…

- Miért? – kérdi halkan, mintha attól félne, hogy a kérdésére elszaladok.

Csak most merek ránézni, szembesülnöm kell a döbbent arcával. Istenem, bár ne látnám ilyennek! Annyira szánni való, hogy az már komolyan fáj.

- Amit az apádról meg rólad mondtam. Nem akartalak megbántani, csak megijedtem… zaklatott voltam, nem gondolkodtam, ne haragudj rám! – néz rám kérlelõn.

Majd elolvadok tõle. Mint egy édes kiskutya, aki fülét-farkát behúzva néz fel rám, mert a szõnyegre pisilt. Lassan az arcára simítok, és a homlokára csókolok. Összerezzen, majd újból hozzám bújik.

- Én… sem… - szorítom össze a szemeimet. – De nem tudok mit kezdeni azzal, hogy azt hiszed, a hadnaggyal vagyok…

- Nem láttál az égvilágon semmit! Csak… elmeséltem neki, mikor a fõtörzs beégetett. Félreértetted. Miért csalnálak meg?!

- Nyugodj meg! – bújik a nyakamhoz és csókol a fülem alá. – Ha igaz lett volna, sem érdekel.

- Pedig igaz. Miért lennél rosszabb nála? Kiváló vezetõ vagy, ambiciózus, alapos, elõrelátó. Nem elhanyagolható, hogy Neked van a legszebb kék szemed a világon. Imádom a hajad, a bõrödet, olyan puha – suttogom. – Megveszek az izmaidért… a kis kerek seggedet imádom a legjobban.

Látom, ahogy az ajkára harap, hogy elfojtson egy mosolyt. Helyes, azt hiszem, jó úton járok.

- Arról pedig még nem is beszéltem, hogy soha nem élveztem senkivel sem annyira a szexet, mint Veled – dörmögöm a fülébe. – Fülig szerelmes vagyok beléd, Te kis szív tolvaj. Tehetsz bármit, én akkor is szeretni foglak.

Azt hiszem, valahol itt pirulhatott el. Vörös képpel néz oldalra, megmosolyogtat a látvány. Imádom, hogy ezt is el tudom érni nála ennyi idõ után.

Felhúzza a vállait, majd lassan rám pillant. A szemei ragyognak a boldogságtól, látom rajt, hogy rózsaszín felhõk lebegnek körülötte. Igen, én is ugyanazt érzem, mint õ. Halhatatlan szerelmet.

Hogy megbizonyosodjak róla, nem szokott-e teljesen el tõlem, lassan az ajkaira csókolok. Nem tétovázik, mohón az enyémeim után kap. Éhesen marcangoljuk egymás ajkát, ám nem engedem, hogy elmélyítsük a csókot. Félek, hogy páran Justin keresésére indulnak. Heh, nem csak én aggódok érte ebben a kurva táborban.

- Héh, nyugi – suttogom az ajkaira, mikor vágyakozva kap újból a szám után.

Érzem, ahogy mindene megfeszül. Ha nem tudnék uralkodni magamon, leteperném.

Lemászok a ládáról és magamhoz ölelem a derekánál fogva. Nem bírom ki, egy utolsó csókot hintek az ajkaira. Olyan jó újra látni, újra érezni, újra csókolni. Az illata ugyanolyan finom, mint mikor legutóbb elváltunk. Miért is változott volna, Justin ugyanolyan tökéletes marad mindig. Makulátlan, hibátlan.

Az estébõl sajnos semmi sem lett. Ahogy elnyúltam Justin ágyán, szinte a szájában elaludtam. Borzasztó érzés, mikor erõszakkal igyekszem nyitva tartani a szemeimet, és még egy olyan lehengerlõ pasi miatt sem akarnak nyitva maradni, mint az én egyetlenem. Iszonyúan szégyenlem magam, a reggel folyamán nem gyõzök bocsánatot kérni tõle. Annyira… égõ…

Razziára küldtek minket, így a humveekban ülve robogunk a sivatagban. Végig Justint figyelem a szemem sarkából, hátha elkapok egy csalódott pillantást, de semmi. Végig mosolyog rám, amit igen csodálok. Én biztos megsértõdtem volna a helyében… de… nem. Mindegy, ettõl függetlenül megpróbálom kiengesztelni. Lássuk, mivel is lehetne igazán. Ó, azt hiszem, már tudom.

- Ma-ia-hii, Ma-ia-huu, Ma-ia-hoo, Ma-ia-ha ha – zendítek rá hirtelen a fejemet rázva.

Justin ijedten kapja felém a fejét, majd hangos röhögésben tör ki, ahogy a refrénhez érünk.

- Vrei sa pleci dar numa, numa iei, Nu ma, nu ma iei, Nu ma, numa, numa iei. Chipul tau si dragostea din tei, Mi-amintesc de ochii tai – harsogjuk immáron Wilsonnal és Matthews-zal.

Justin a száját fogva nevet, még a könnyei is kijönnek. Háth, jah, elég érdekesen festhetünk így, de szeretünk énekelni. Más kérdés, hogy egyikõnk sem tud.

- Köszönjük, a Sakál-Vokál együttest hallhatta – düllesztem ki büszkén a mellkasom.

Justin még mindig nevet, minket is megmosolyogtat. Azt hiszem, boldog, hogy minden újra a régi. Vagyis majdnem minden.

A helyszínre érve elcsodálkozunk. A kis falu teljesen üres, pedig azt mondták, hogy több tucat gárdista védi. Pfh, ehhez képest… pár kölyök kerget egy nyúzott labdát a poros úton. Árgus szemekkel figyeljük az utcasarkokat, kapualjakat, ki tudja, lehet, hogy elrejtõztek.

Wilsonnal elõremegyünk, és szétnézünk a legnagyobb házban. Valami vályog kis fosadék, de attól még ez a legnagyobb mind közül. Az ott lakók hablatyolva borulnak a földre. azt hiszem, könyörögnek. Faszom, meg kéne tanulnom a nyelvüket, elküldhetném a jó kurva anyjukba mindet.

- Megyek – szólok neki, majd a fegyverem a háziakra szegezve hátrálok ki a nappaliból. Behúzódok a kis helyiségbe, és körülnézek. Wilson egy csapóajtót talált, ami… hát… amolyan kincseskamra ajtóként funkcionált.

- Ez kibaszás – nyúl bele Wildon a mélyedésbe, és húz ki egy valag pornóújságot a deszkák alól. – Ez…

Sorra kerülnek elõ a rózsaszín, szõrös bilincsek, vibrációs gyûrûk, síkosítók. Valami szexshopos-féle lehet az itt lakó faszi, ebbõl lehet ennyi pénze. Basszus, mennyi minden, amit elvihetnék… és el is viszek. Mikor Wilson nem figyel, zsebre dugok pár apróságot.

- Szemét füstös arcúak, lassan már Matthewst kell megdugnom, ha nem akarok megõrülni – morogja, majd kifelé veszi az irányt.

Szándékosan nem mondok semmit, még Justinnak sem ejtek szót a kis ajándékokról a zsebemben. Hadd legyen meglepetés… igen, ma estére.

Mi van, ha... Ha már tényleg a hadnagyot szereti, és én többé nem jelentek neki semmit...?

- Én... nem vagyok benne biztos, hogy nekünk ezt erõltetnünk kéne – fordítja el a tekintetét.

Hosszú percekig csak hallgatok, és figyelem õt. Félek megkérdezni, nagyon félek, de muszáj... Bármennyire is fájhat, tudnom kell.

Megdöbbenek. Akkor nem is a hadnagy? Mindez csak azért van, mert... mert egy idióta voltam, és nem tudtam befogni a számat?

- Amit az apádról meg rólad mondtam. Nem akartalak megbántani, csak megijedtem… zaklatott voltam, nem gondolkodtam, ne haragudj rám! – pillantok fel rá könyörgõ tekintettel.

Ahogy ujjai lassan az arcomra simulnak, aztán a homlokomra csókol, megremegek. Istenem, Andy... Annyira szeretlek.

- Én... sem... De nem tudok mit kezdeni azzal, hogy azt hiszed, a hadnaggyal vagyok...

- Nem láttál az égvilágon semmit! Csak... elmeséltem neki, mikor a fõtörzs beégetett. Félreértetted. Miért csalnálak meg?!

- Nyugodj meg! – A nyakához bújok, és puha csókot nyomok a füle alá, nem akarom, hogy miattam húzza fel magát. – Ha igaz lett volna, sem érdekel.

- Csak... – nyelek nagyot – úgy éreztem, labdába sem rúghatok a szöszi mellett...

- Pedig igaz. Miért lennél rosszabb nála? Kiváló vezetõ vagy, ambiciózus, alapos, elõrelátó. Nem elhanyagolható, hogy neked van a legszebb kék szemed a világon. Imádom a hajad, a bõrödet, olyan puha. Megveszek az izmaidért... a kis kerek seggedet imádom a legjobban.

Ajkamba harapva kell elfojtanom a mosolyomat, ahogy mindezeket suttogja. Nekem, és nem a szöszinek. Engem szeret, nem õt... Ó, Andy!

- Arról pedig még nem is beszéltem, hogy soha nem élveztem senkivel sem annyira a szexet, mint Veled – dörmögi a fülembe. – Fülig szerelmes vagyok beléd, te kis szív tolvaj. Tehetsz bármit, én akkor is szeretni foglak.

Lángoló arccal nézek oldalra, és közben átkozom a gyengeségem, amiért Andy még zavarba hozni is képes. De hát ha egyszer ennyire nagyon szeretem...

Csak azt nem, hogy mennyire, szerelmem. Újra felé fordulok, ha akarnám se tudnám eltitkolni, mennyire boldog vagyok most. Visszakaptam az én Andymet... Nem, nem visszakaptam. Végig az enyém volt, csak hülye voltam.

A szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy lassan megcsókol. Úgy igazán... Elég megéreznem ajkai puhaságát, csókjának ízét, hogy elveszítsem a fejem, és mohón kapjak ajkai után. Egyszerûen képtelen vagyok úrrá lenni a szenvedélyen, amit bennem ébreszt, és a lángoló szerelmen, amit iránta érzek. Nem tudok betelni vele... akarom testestül-lelkestül.

Igaza van, talán nem jó ötlet Miller, vagy bárki elõtt komolyabban egymásba gabalyodni.

Kimászok az ölébõl, így õ is felkel a ládáról, de még magához húz a derekamnál fogva, és kapok még egy édes csókot. Elégedetten sóhajtok fel, magamba szívva az illatát. Imádom...

Az este végül szimpla alvással ér véget. Szegénykém olyan fáradt, hogy épp csak váltunk egy-két csókot, már el is nyomja a buzgóság. Egyáltalán nem bánt a dolog, valószínûleg én is ugyanígy lettem volna vele a helyében, és egyébként is... olyan édesen alszik. Ki tudna rá haragudni?! Így hát bõven megelégszem azzal, hogy megsimogatom az arcát, hintek egy lágy csókot az ajkaira, aztán kényelmesen hozzábújok. Megmosolygom, hogy még álmában is ösztönösen átölel, hogy még közelebb legyek hozzá, aztán betakargatom magunkat, és boldogan merülök én is álomba.

Reggel igyekszem visszafojtani a mosolyomat, mikor Andy rám zúdítja a bocsánat-áradatot, mert még azt hinné, kinevetem. Pedig nem, de egyszerûen olyan édes, ahogy folyamatosan hajtogatja, hogy sajnálja, amiért elaludt... Pedig a legkevésbé sem haragszom rá. Ha akarnék, se tudnék. Ölelem, csókolom, simogatom, puszilgatom, csak higgye már el, hogy én még akkor is imádom, ha alszik. Olyan aranyos...

A reggel édes nyugalma sem tart sokáig, mert mehetek is eligazításra, ahol Miller közli velünk, hogy egy gárdisták tucatjai által védett falut kell lerohannunk. Jól hangzik... a múltkori kedves kis csevejünk után valahogy az átlagosnál is jobban rühellem a gárdistákat. De hát a parancs az parancs, így délelõtt már mászunk is be a Humveekba felfegyverkezve, és indulunk.

Andy sokszor pillant rám, feltételezem azt hiszi, haragszom rá. Én viszont mindig csak szerelmes mosollyal pillantok vissza rá. Aztán ijedten kapom felé a fejem, mikor egyszer csak elkezd vonyítani. Kell néhány perc döbbent bámulás hozzá, hogy rájöjjek... énekel. Aztán hangos röhögésben török ki, mikor tényleg felfogom: az én Andym tökéletes fahanggal rendelkezik, és szerencsések vagyunk, hogy a Humvee szélvédõje golyóálló, különben már a lehetõ legapróbb darabokban zúdult volna a nyakunkba.

A könnyem is kicsordul, amikor Matthews és Wilson is becsatlakoznak, akik szintén nem rendelkeznek különösebb énektudással vagy egyáltalán jó hanggal.

- Köszönjük, a Sakál-Vokál együttest hallhatta – jelenti be Andy büszkén, mikor vége a számnak.

Képtelen vagyok abbahagyni a nevetést, de ehhez már a boldog tudat is hozzájárul: végre megint minden visszakerül a régi kerékvágásba.

Miller valamit kegyetlenül elbaszott, mert itt egy darab gárdista sincs. Csak helyiek és gyerekek, õket meg nem bántjuk. Mindent alaposan szemügyre veszünk, de hiába nézzük, nincs itt semmi. Andy és Wilson a biztonság kedvéért elõre mennek, ellenõriznek néhány házat, én addig megkeresem Woods-ot, hogy eltakarodunk-e vissza a táborba, vagy sokáig ijesztgetjük még a helyieket a jelenlétünkkel.

- Megéltük azt a napot is, amikor a százados másra is hallgat az üres fején kívül – sóhajtom. – Gyertek, megyünk vissza.

Rápillantok Andyre, aztán már el is felejtem, mit mondtam az elõbb, ahogy rám villantja szívdöglesztõ mosolyát. Huh, bakker... Azért ennyire jó pasinak lenni már pofátlanság. Pláne ilyen hatással lenni az emberre... A francba, még a gárdisták géppuskáinak kereszttüzében is képes lennék nekiesni, ha engem lõnének le, és nem õt. Mosolya vigyorrá szélesedik, gondolom látta, milyen hatással van rám. Ezért este még megkapja a magáét...

A táborba érve már mehetek is eligazításra. És ez végül szerencsésen elveszi az egész délutánt... Miller nem tud mit kezdeni magával, valami „nagy dolgot” akar cégre csinálni, és tõlünk vár eget rengetõ ötleteket. De hát Millernek az sem lenne elég nagy, ha lerohannánk egész Afganisztánt... nem bírom az ilyeneket. Ráadásul hülyékkel vagyunk körülvéve. Woods konkrétan fel is veti az ötletet, csak úgy fogalmaz, hogy „mi lenne, ha kiterjesztenénk a hatáskörünket az egész országra”. Én már a fejemet fogom kínomban, többen pedig nyílt döbbenettel merednek rá. Azért ez egy tengerészgyalogostól is sok.

Végül természetesen az égvilágon semmire nem jutunk, kidobhatok az ablakon egy fél napot, amit akár Andyvel is tölthettem volna. Fasza.

Már sötétedik, mire visszatrappolok a sátramba. Gyorsan összekapom magam, és elhúzok fürdeni. Mára elegem van mindenkibõl, csak Andyt akarom látni. Imáim meghallgattatásra is találnak, mert gyorsított tempójú tisztálkodásomról visszatérve már az én szerelmemet találom a sátramban. Az ágyam szélén ül, és édesen elmosolyodik, mikor meglát.

Ledobok mindent a kezembõl egy ládára, majd szó nélkül bemászok az ölébe, és a nyakába bújok.

- Ma már senki mással nem akarok foglalkozni a kedvenc õrmesteremen kívül – mosolygok rá.

- Boldogan állok a rendelkezésére, hadnagy – suttogja ajkaimra közelebb hajolva.

Kuncogva ölelem át a nyakát, majd ajkaimat az övére tapasztva csókolom meg lágyan. Készségesen viszonozza csókjaimat, de ahogy azt már megszokhattuk, nem sokáig tudunk megmaradni a finomkodásnál... ez most nem az a pillanat. Egyre éhesebben faljuk egymást ajkait, kezei derekamról lecsúsznak a fenekemre, mohóságunk mutatja, mennyire hiányzott már nekünk a másik.

Seperc alatt az ágyra teperve találom magam, vadul csókolózunk, kezem besiklik a pólója alá, hogy végigsimíthassak vele minden egyes izmot, felhevült bõrének minden egyes centijét. Hamarosan már a ruháinktól szabadulunk meg, és én rajongó tekintettel, szinte tátott szájjal nézek végig rajta. Egyszerûen képtelen vagyok betelni még a látványával is... Nem létezik, hogy valaki ilyen tökéletes legyen, ez már bûncselekmény.

Meztelenül simulunk újra egymáshoz, mámorító érzés újra az enyémen érezni az õ testét. Mohón kapok ajkai után, aléltan hagyom, hogy feltornázza a kezeimet a fejem fölé, bár fogalmam sincs, mit akarhat. De csókja eltereli a figyelmem, így nem gondolkozom rajta. Még furcsább, amikor valami csikizni kezdi a csuklóm, aztán kattanást hallok, és a kezem nem jön lejjebb. Kipattannak a szemeim, és felsandítok. Egy... bilincs? Határozottan, méghozzá rózsaszín és szõrös. Visszafordulok Andyhez, aki huncut vigyorral néz rám.

Még sosem voltam így, de határozottan izgalmas érzés kiszolgáltatva lenni neki. Már ha nem tervezi, hogy a végletekig fog kergeti az õrületbe. Bár... van egy olyan sejtésem, hogy nagyon is erre megy ki a játék. Hm... ironikus, hogy délelõtt még én akartam megbüntetni õt.

Újra megcsókol, hevesen, szenvedélyesen. Vadul tépjük egymás ajkait, egyszer-kétszer erõsebben is beleharap az ajkamba, de nem érdekel, tetszik. Egyszerre izgató és kínzó, hogy az õ kezei lassan simogatni a testemet, de én nem érhetek hozzá. Hamarosan áttér a nyakamra, pontosan tudja, hogyan kergessen percek alatt az õrületbe nyelvével, csókjaival, harapdálásával...

Nem kell hozzá sok idõ, hogy teljesen elveszítsem a fejem. Gondosan csókolja és harapdálja végig a mellkasomat is, külön idõt szentelve a mellbimbóimnak. Türelmetlenül nyöszörgök, pláne, amikor végigcsókolja a hasamat, és a köldökömbe nyal. Tehetetlenül feszítem meg a testemet, annyira szeretnék a hajába túrni, hozzáérni, bármit... De nem tudok, és ez egyszerre õrjít meg jó és rossz értelemben.

Amikor visszatér az arcomhoz, és ágyékunk összesimul, felnyögök. Magamban akarom érezni...

Újra felnyögök. Érzem, hogy õ is legalább annyira akar már, de valószínûleg túlságosan élvezi a helyzetet. Kinyúl oldalra, határozottan keres valamit, aztán amikor meg is találja, meglepetten pillantok a síkosítós tubusra. Megérdeklõdném, honnan szerezte be ezeket, de a gondolkodás sem megy, nemhogy a beszéd... Most csak egyetlen egy dologra tudok koncentrálni.

Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, ahogy síkosítóval bekent ujjával simogatni kezdi a bejáratomat, majd belém is csúsztatja. A hideg találkozása felhevült testemmel egészen õrjítõ... Pláne az, amit Andy csinál. Nem elég, hogy már két ujját mozgatja bennem, szabad kezével férfiasságomat kezdi izgatni, mindeközben kínzó lassúsággal csókolja végig a combom belsõ felét.

Egész testem megfeszül az ingerekre, bele fogok õrülni ebbe... Andynek viszont nagyon tetszhet, a végtelenségig hajszol, így mire végül megkapom, amire vágytam, sikoltva adom meg magam, és elélvezek. Õ is felnyög, ezzel a váratással önmagát legalább annyira kínozta, mint engem, most pedig izmaim rögtön satuba zárják... Nem kell azonban sokáig várni, hogy összeszedjük magunkat, ahogy mozogni kezd, az elsõ néhány lökés elég ahhoz, hogy újra levegõ után kapkodva sóvárogjam a kielégülést. Eleinte kínzóan lassan mozog, majd fokozatosan begyorsít, de elõtte még szán idõt arra, hogy egy gyors mozdulattal elengedje a kezeimet. Mohón tapasztom tenyeremet a bõrére, majd egyre vaduló mozdulatai hatására a hátába marok. Egy pillanatra eszembe jut, hogy majd szóljak neki, holnap valószínûleg nem lenne jó ötlet póló nélkül flangálnia, de nem tudok gondolkozni.

Extázisban nyögöm a nevét újra és újra, teljesen elvesztem a fejem, mire mindketten oda sodródunk, ahová annyira vágytunk...

Lihegve zuhan mellém az ágyra, én sem kapok több levegõt, mint õ, csak annyi energiám van, hogy az oldalához bújjak. Szusszanva öleli át a vállam, arcomat a mellkasára fektetem, hallgatom szapora szívverését.

Fáradtan felnevet, és homlokom csókol. Felpislogok rá, és végigsimítok az arcán.

Boldog mosollyal csókolom meg. Hozzábújva helyezkedem el kényelmesen, aztán magunkra húzom a takarót. Másra nincs is energiám... Elég fél perc, és már alszom is.

Nincs is annál szebb, mint mikor az ember a szerelme ölelésében ébred, és elég felpillantania, hogy gyönyörködhessen benne, amíg õ alszik. Nincs szívem felkelteni, így csak közelebb kucorodok hozzá. Frissen felkelve még a reggel is hûvös, de Andy teste melege bõven ellensúlyozza.

Elmosolyodom, még a szemét sem nyitotta ki. Meg sem várja a válaszomat, mindkét kezét körém fonja, így húz szorosan magához.

A hajamba csókol, és ott is hagyja az arcát, kezével finoman simogatni kezdi a hátam. Jólesõ mosollyal hunyom le a szemem. Igen, ezt nevezem én csodálatos reggelnek.

- Borzasztó vagy, hogy egy éjszakával jobban ki tudsz fárasztani, mint egy razzia – dörmögi a hajamba.

- Azt mindjárt gondoltam – mosolygok rá. Lágyan ajkaira csókolok, aztán csak annyira könyökölök fel, hogy még mindig az ölelésében lehessek, de lássam az arcát. – Andy... Kérdezhetek?

- Pontosan miért kellett hazamenned? Wilson annyit mondott, hogy valami családi ügy, és... aggódtam.

Látom, hogy elkomorodik, már éppen azon vagyok, hogy azt mondjam, hagyjuk inkább, ne beszéljen róla, mikor megszólal.

- Anyámék elitták minden pénzüket. Ki kellett fizetnem a számláikat, hogy ne kerüljenek utcára.

Összeszorul a szívem. Azok után, amiket mesélt... hogy milyen élete volt... Belegondolni is szörnyû. És akkor most még a számláikat is neki kellett rendezni. Én meg a saját hülyeségemmel voltam elfoglalva, ahelyett, hogy mellette lettem volna... Pedig ott lett volna a helyem.

Hamar visszaérünk a táborba. Még jó, hiszen senkit sem találtunk a faluban. Na, jó, haszna mégis volt, hiszen csuda kincseket szereztem. Hehe, már alig várom, hogy Justin szeme elé tárhassam õket. Na, meg mást is, persze.

Wilson még mindig a krónikus szex hiány miatt hisztizik, igen erõsen szapulja anyámat, amiért nekem nincsenek ilyen problémáim. Heh, lehet, beajánlom a szöszi hadnagynál, legalább leakadna rólam. Egész nap a nyomomban van, próbál kedveskedni, szóba elegyedni velem. Mivel a felettesem, nem ejthetem rögtön pofára, igyekszem tompítani az esését.

- Ugyan, hadnagy, ön nagyon is jóképû, biztosan talál egy önnek megfelelõt – igyekszem nyugtatni.

Istenem, ezt a szívást. Justin tuti pipa lesz, ha megtudja, hogy még mindig rám van cuppanva a szöszi. Mit tudnék csinálni? Hárítok, jobbat úgysem…

No, ez még egyelõre eszembe sem jutott. Mindegy, akkor is túl kockázatos lenne. Mi van, ha valami nem úgy sül el, ahogy elõre el lett tervezve? Túl nagy a rizikó, nem tehetem ki az én hercegemet ilyen veszélynek.

Estefelé megfürdök, elrakom a zsebembe a kis ajándékaimat, és átlopózok Justin sátrába. Õ nincs ott, gondolom, fürdik. Kényelmesen elhelyezkedek az ágyán, és várok. Mindenhonnan az õ illata árad. Ennél már csak a szobája lehet hívogatóbb. Igen, az a puha ágy, benne Justin. Hm, már alig várom, hogy elmehessünk innen, és véget érjen a háború. Most már tuti, hogy összecuccolok vele. Egy hétig ki sem jövünk a hálószobából. Senki sem fog idióta parancsokkal elrángatni a másiktól… és minden percben együtt leszünk. Belegondolni is fantasztikus!

Hirtelen belép a sátorba vágyaim tárgya. Mosolyogva figyelem, ahogy végignéz rajtam, majd a cuccait lepakolva az ölembe mászik. Kérnem sem kell, a nyakamhoz fúrja a fejét. Milyen édes!

Lassan elhúzza a fejét, és felemeli, hogy rám tudjon nézni. Elveszek azokban a meleg, kék szemekben.

- Ma már senki mással nem akarok foglalkozni a kedvenc õrmesteremen kívül – mosolyodik el.

Lágy csókolózásba fogunk, ám hamar szabadjára engedjük féktelen szenvedélyünket. Lassan a fenekére csúsznak a kezeim, olyan formás! Egy pillanat alatt felizgulok tõle, ha csak eszembe jut, hogy hamarosan beléhatolhatok. De addig is egy kis játék… hehe. Végigdöntöm az ágyon, és élvezem, ahogy hosszú ujjaival bebarangolja a testem. Megtalálja a legérzékenyebb pontjaimat, így nem sokat tökölök, megszabadítom magunkat a ruháinktól. Újra összesimulunk, heves csókcsatákba bonyolódunk. Az ölemben lüktetõ, tompa fájdalom arra figyelmeztet, hogy ideje lenne lépni valamit, így lassan a feje fölé hajtom a kezeit. Nem ellenkezik, sõt! Az ajkaimat kezdi harapdálni. A gatyám zsebébe nyúlok, és kiveszem belõle a meglepetéseket. Elõször is átbújtatom a bilincset a sátor egyik tartóoszlopán, majd észrevétlenül rákattintom Justin csuklóira. Megmerevedik, majd megilletõdve felpillant a kis segédeszközre.

Lassan az arcához hajolok, és megcsókolom. A belõlünk áradó vadság ismét átveszi az irányítást, követelõzve csókoljuk a másikat. Lassan áttérek Justin nyakára, tudom, hogy itt vannak a legérzékenyebb pontjai. Csoda, hogy ennyire ki tudtam ismerni ilyen téren. Vigyorogva figyelem, ahogy megfeszül, sóhajtozik, a bilincs láncát markolja. Olyan kibaszottul izgató, én mégsem hatolhatok belé. Még nem. Lassan végighaladok a mellkasán, a hasán, ezzel nem csak magamat, hanem Justint is az õrületbe kergetem. Töretlen önuralom szükséges ahhoz, hogy mindezt végigcsinálja az ember. Hiszen ez mindkét fél részére kínzás. De megéri!

Hangosan felnyög, látom rajt, hogy teljesen kikészült. Pedig még a másik ajándékomat nem is látta! Vagy érezte…

Épp ezért nyúlok újból a gatyám után, és kapom kézbe a kis lila tubust. A kezembe engedem a trutymót, és különös odafigyeléssel elegyengetem az ujjaimon. Lassan Justin bejáratához irányítom õket, majd egy kis simogatás után beléhatolok. Libabõrös lesz, ahogy a hideg anyag a húsához ér. Mosolyogva figyelem, ahogy arca eltorzul a gyönyörtõl. A kezeit rángatja, szeretne már szabadulni, de nem engedek neki. Sõt, tovább fokozom a kínjait azzal, hogy a férfiasságára markolok, és ott is kényeztetni kezdem. félõrülten nyögdécsel, zihál, könyörög. A combjához hajolok, és a belsõ felét kezdem el lágyan csókolgatni. Olyan kívánatos.

Hagyom még egy kicsit, majd kicsúsztatom belõle az ujjaimat, és újból belé hatolok. Sikoltva kapaszkodik a bilincs láncaiba, majd az egész testében remegve, elélvez. Iszonyúan vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el mozogni, amint a bejárata teljesen összeszûkül. Lihegve figyelem, ahogy angyali arcán kövér izzadtságcseppek gördülnek le. Várok egy kicsit, majd lassan mozogni kezdek. Justint ez egyáltalán nem zavarja, sõt, ahogy látom, újból felizgul. Követelõzve rángatja a kezeit, ahogy egyre gyorsabbra veszem a tempót. Rendben, megkönyörülök rajta, kikattintom a bilincs zárát, és kiszabadítom a kezeit. Szinte rögtön a testem után kap, körmeit a hátamba mélyeszti. Ah, Justin!

Egymás nevét nyögve taszítjuk egymást egyre közelebb a kielégüléshez, mígnem egy jól irányzott mozdulatommal mindkettõnket a mennybe küldöm. Lihegve fekszem mellé az ágyban, õ pedig zihálva bújik hozzám. Érzem, milyen nehezek a tagjaim, alig bírom átölelni. Csuda egy dolog ez, mintha 100 km-t futottam volna. Ha nem többet!

- Ezt egyszer még kamatostul vissza fogod kapni – csókol a nyakamba, majd a mellkasomra ejti a fejét.

Na, persze! Nevetve csókolom homlokon, mire felém fordul. Gyönyörû, kék szemei boldogságtól csillognak.

Szívesen elmondanám neki, mit éreztem, míg távol voltam, milyen érzés, mikor nem láthatom, nem érhetek hozzá. Milyen kínkeserves napokat éltem át, míg haragban voltunk. Annyira szeretlek, Justin. El sem tudod képzelni, mennyire.

Csak egy csókra futja az erõnkbõl, aztán alvás. Igen, azt hiszem, jó nap volt ez a mai.

Másnap reggel Justin mocorgására ébredek. A felkarja hideg, azt hiszem, fázik. Apró testével az enyémhez kucorodik, szõke fejé a mellkasomhoz fúrja.

Gondolom, nyitná a száját, de a válasza elõtt átölelem mindkét kezemmel, és magamhoz szorítom.

A fejére csókolok, majd a hajába fúrom az arcom, és úgy maradok. Imádom a bozontjából áradó illatot. Bármilyen helyzetben képes megnyugtatni.

- Borzasztó vagy, hogy egy éjszakával jobban ki tudsz fárasztani, mint egy razzia – morgom.

- Azt mindjárt gondoltam – mosolyog rám, majd felkönyököl. – Andy... Kérdezhetek?

- Pontosan miért kellett hazamenned? Wilson annyit mondott, hogy valami családi ügy, és... aggódtam.

Franc, ez sem kellemesebb téma. Eszembe jut apám lefitymáló tekintete, az anyám hideg közönye. Fúj, hogy mennyire utálom mindkettõt!

- Anyámék elitták minden pénzüket. Ki kellett fizetnem a számláikat, hogy ne kerüljenek utcára – felelem.

- Justin, édesem, akadj le a témáról. Meg volt Neked a magad baja. Meg aztán… úgysem tudtál velem jönni, szóval kár ezen a hülyeségen témázgatni.

- Héééh! – hajolok a nyakához, és finoman a nyakszirtére csókolok. – Minden rendben van köztünk, ez az, ami számít. Ne edd magad ilyen jelentéktelen dolgokon.

A mellkasomra fektetem, úgy simogatom a fejét. Vékony ujjaival a köldökömet és a hasfalamat cirógatja. Gondolkodva fixírozom a sátor tetejét, csupán a hangja ránt vissza a valóságba.

- Egy pizsamás házából loptam. Még Wilson se tudja. Tele volt az ürge pornóújsággal, vibrátorral, meg mindenfélével. Remélem, nem baj, hogy bûnöztem egy kicsit – vigyorgok rá.

Újra csend telepszik ránk. Ezúttal nem az a kínos. Mindketten a gondolatainkba merülve cirógatjuk a másikat. Nem tudom, Justin gondolatai merre járhatnak, az enyémeim nagyon is a számláim körül. Lássuk csak, vagy félmillióm van összesen. Annak a töredékét át kell vezetnem apámékhoz, jó. A kurva gyerektartásra is elmegy egy kevés, nem téma. Szerencsére iszonyú spórolós fazon vagyok, így a biztosítótól összekapart pénzemhez hozzá sem nyúltam még. Remek, azt hiszem, minden adott ahhoz, hogy…

Tenyerét a mellkasomra fekteti, arra pedig az állát teszi. Érdeklõdve figyel, míg megpróbálom összeszedni a gondolataim.

- Ami kettõnk között van az… az nagyon komoly. Mármint… még sosem éreztem így senki iránt, és nem is fogok, azt hiszem. Szóval… szóval, ha Te is így vagy vele, akkor… akkor…

Látom az arcán a döbbenetet, és a sokkot. Nem is tud elõször mit mondani, aztán hangos nevetésben tör ki. A szemei megtelnek könnyekkel, érzem, ahogy teljesen felgyorsul a szívverése. Azt hiszem, ez felért egy házassági ajánlattal.

Csendben bámulja a képem, mintha azt várná, hogy egyszer csak elröhögöm magam. De elszántan állom a tekintetét, s csak pár perc múlva eresztek meg egy mosolyt.

Boldogan ölelem magamhoz. Ez az, sikerült! Apró orrát a nyakamhoz dörgöli, miközben a hátamat az arcomat cirógatva von egyre közelebb magához. Ajkaink végül forró csókban olvadnak össze, nyelve játékot táncba kezd a számban. Ez nem az a szenvedélyes, vágytól fûtött csók, dehogy. Az ellentettje. A nyugodt, boldog, végtelen szerelemmel átitatott csók.

Délután egy fõút mellé állítanak minket. Unottan bámuljuk a tõlünk párszáz méterre ácsorgó tömeget.

- Türelem – intem le, és a fegyverem távcsövén keresztül végigmérem a tömeget.

Újra végigmérem a tömeget, észreveszem, hogy valami hirtelen megcsillan a napfényben.

- Szerintem RPG. A kis rohadékok! Civilek közé bújtak – morzsolom a fogaim közt a szavakat.

Jogos, bár sejtem, mi lesz a válasza. A földön hasalva figyelem a mozgolódó gárdistákat. Nincsenek sokan, négyen, ha lehetnek, de mindegyiknél ott egy RPG, és ez kurvára felzaklat. Justin hamarosan visszatér, gondterhelten mellém térdel.

- Bûntársak, a vezetõség szemében ugyanolyan lázadónak minõsülnek, mint a gárdisták – nyel egyet Justin.

- Remek – morgom, majd felállok, és kipakolom a mesterlövész felszerelést a humveeból, és visszatelepszem a helyünkre.

- Rendben, mozgást látok középen – szólal meg Wilson a távcsövét bámulva. – Ötös, négyes, kilences.

- Látom – húzom össze a szemeimet, ahogy a célkeresztem az egyik pizsamás fejéhez ér.

A puska nagyot morran a kezeim alatt, a tömegben rejtõzõ afgán feje pedig apró darabokra hullik. A sikító nõk hangja szinte késként hatol az agyamba, az emberek eszeveszett rohanásba kezdenek.

Hunyorogva követem a legközelebbi afgánt, majd tüzelek. Durr, telibe, pont a háta közepébe kapja a golyót.

- Hármas célpont, bebújt egy személyautó mögé. Tíz méterre az úttáblától.

Az ujjaim bizseregnek, ahogy a ravaszhoz érnek. Egy pillanat… egy röpke pillanat, amíg kidugja a fejét. Bumm! Meghúzom a ravaszt, a golyó szétroncsolja ennek a fejét is. Már csak egy maradt.

- Hm… a zöld teherautótól nyugatra. Valakit maga elé fogott, úgy menekül.

A tömeg hamar elpárolog onnan, csupán az öt holttest marad az úton. Vérben úsznak, nem is csodálom.

- Vadászvezér, itt Vadász 2. A célpont kiiktatva – szól Justin a rádióba.

- Hát, öregem, nem lennék a firkász helyében – suttogja Wilson, mire vigyorogva felemelem a fejem, és a köcsög riporter felé pillantok.

Arcára semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni. Lassan rám emeli a tekintetét, majd sunyin elvigyorodik. Még a szar is megáll bennem. Látom rajta, hogy valamit tervez. A kurva életbe, valamit nagyon, nagyon tervez!

Gondterhelten pillantok utána, majd a firkászra. Nagyon nincs jó érzésem vele kapcsolatban.

Este alig várom, hogy a fürdés után Justinnál legyen. Mosolyogva lépek be hozzá, és ölelem magamhoz, ahogy elém lép.

- Dehogy… sõt… már azt is kitaláltam, milyen színû lesz a függöny a hálóban – simít fel a tarkómon.

- Õõh… utoljára talán 12 évesen. De ledobott, úgyhogy nem próbálkoztam azóta.

- Nem akarok feleleveníteni, milyen? Maradt még a trutymóból bõven – döntöm el a fejem.

Vigyorogva nézek végig az arcán, majd megcsókolom. A nyakamat átkarolva húzódik még közelebb hozzám. Érzem, milyen hevesen ver a szíve. Boldogok vagyunk. hihetetlenül boldogok. El sem tudom képzelni, milyen lesz a háború után. Gondtalanul élhetünk egymásnak. Jaj, Justin, már alig várom! Minden reggel ágyba viszem majd a reggelit. Na, jó, nem, mert mindig késõbb kelek Nálad, de… de majd megpróbálom!

- És még ennél is boldogabb leszel – suttogom a szájára, majd újból megcsókolom.

Érzem, ahogy elmosolyodik, közben a pólóm alá simít. Végigsimít az elõzõ éjszakából megmaradt hegeimen. Igen, Mrs. Griffin nagyon durva volt tegnap, de egyáltalán nem bánom. Szeretem tudni, hogy kihozhatom belõle az állatot.

Nyögve szorítom össze a szemeimet, mikor hirtelen a fenekembe vájja a körmeit. Az államat harapdálja, az ölét az enyémhez dörzsöli.

Ijedten kapjuk oda a fejünket, és mindketten ama szerencsétlen ténnyel szembesülünk, hogy a szöszi hadnagy áll kõvé dermedve a sátor szájánál. Baszd… meg… hogy kerül ez ide?!

- Justin, édesem, akadj le a témáról. Meg volt Neked a magad baja. Meg aztán... úgysem tudtál velem jönni, szóval kár ezen a hülyeségen témázgatni.

- Héééh! – hajol a nyakamhoz, és gyengéd csókot nyom rá. – Minden rendben van köztünk, ez az, ami számít. Ne edd magad ilyen jelentéktelen dolgokon.

A mellkasára von, és a fejemet kezdi simogatni. Szorosan bújok hozzá, egyetlen érintéssel képes megnyugtatni. Soha ne engedj el, szerelmem, soha... Elgondolkozva kezdem cirógatni a hasát és a köldökét, aztán eszembe jut, hogy nem is kérdeztem, honnan szerezte a kis ajándékait.

- Egy pizsamás házából loptam. Még Wilson se tudja. Tele volt az ürge pornóújsággal, vibrátorral, meg mindenfélével. Remélem, nem baj, hogy bûnöztem egy kicsit – vigyorog.

Hosszú ideig fekszünk egymás karjaiban, elgondolkozva. Miközben élvezem Andy ujjainak selymes érintését a bõrömön, én sem vagyok rest némi kellemes simogatásban részesíteni õt. Olyan békés így minden... Mintha nem is egy háború kellõs közepén lennénk Afganisztánban, hanem csak úgy, otthon. És ez így annyira jó. Nem tudom elképzelni az életem Andy nélkül. Mindennél jobban szeretem õt, az életem része lett. Nem lennék többé teljes, ha elszakadnánk egymástól. De nem is engedném... Annyi mindenen kellett már keresztülmennünk, megérdemeljük a felhõtlen boldogságot.

A mellkasára fektetem a tenyerem, és rátámasztom az állam, úgy figyelem az arcát.

- Ami kettõnk között van az... az nagyon komoly. Mármint... még sosem éreztem így senki iránt, és nem is fogok, azt hiszem. Szóval... szóval, ha Te is így vagy vele, akkor... akkor...

Egyszerre kezdek nevetni és sírni a boldogságtól, szívem olyan hevesen ver, hogy majd’ kiesik a helyérõl. Andy együtt akar élni velem... Össze akar költözni... velem!

A boldogságtól megrészegülve simulok szoros ölelésébe. Nyakához bújok, mélyen magamba szívom illatát, és szinte már látom magam elõtt, ahogy otthon ezt tényleg minden reggel a legnagyobb kényelemmel tehetem meg. Arcát simogatva húzom közelebb magamhoz, hogy ajkunk végül csókban forrjon össze. Ó, Andy... én egyetlenem, annyira szeretlek!

Délután Miller parancs egy fõút mellé szólít minket. Kivonulunk, de érdekeset nem sokat találunk, csak egy civilekbõl álló tömeget látok, semmi mást. El is megyek Woods-hoz, de azt állítja, neki biztos forrásból adták az infót, hogy gárdisták is vannak a civilek között.

Elõremegyek Andyékhez, hunyorogva szemlélem a terepet, de semmit nem látok. Ennek ellenére rejtegethetnek fegyvereket. De a rohadt életbe, civilek közé lõjünk?!

- Woods szerint, pár gárdista bújt meg a tömegben – térdelek Andy mellé.

- Picsába, még lõni sem szabadna rájuk a civilek miatt – sopánkodik Tatum.

Woods pontosan azt mondja, amire számítok. Amire mindannyian számítunk... Õt aztán rohadtul nem izgatják az ártatlan életek. Kurva jó... Bosszúsan megyek vissza Andyékhez.

- Bûntársak, a vezetõség szemében ugyanolyan lázadónak minõsülnek, mint a gárdisták – ismétlem Woods szavait.

Kipakolják a Humveeból a mesterlövész felszerelést, aztán visszahelyezkednek. Az elsõ tökéleteslövés után természetesen kitör a pánik a tömegben. Ökölbe szorul a kezem. Ezt kurvára nem így kellene csinálni... Pár gárdista nem fogja megváltani a világot, hagyhattuk volna õket a francba.

Hármat minden gond nélkül leszednek, de a negyedik cselesen maga elé ránt egy nõt, élõ pajzsként használva. Kurva élet...

- Vadászvezér, itt Vadász 2 – szólok a rádióba. – A célpont kiiktatva.

Persze, kurvára. Az egyetlen szép ebben az volt, hogy Andy milyen tökéletes pontossággal szedte le õket.

Visszasétálok a Humveehoz, és vetek egy megsemmisítõ pillantást az éppen rám bámuló Josh-ra. Most valahogy rohadtul nincs hangulatom még vele is foglalkozni.

A nap fénypontja az este – mint mindig. Boldogan sietek elé, ahogy mosolyogva belép a sátorba, engedelmesen simulok a karjaiba.

- Dehogy... sõt... már azt is kitaláltam, milyen színû lesz a függöny a hálóban – simítok a tarkójára.

- Õõh... utoljára talán 12 évesen. De ledobott, úgyhogy nem próbálkoztam azóta. – Huh, mi ez a széles vi... Ja. Ja, hogy ja... – Mármint… mármint?!

Vigyorogva figyel, aztán megcsókol. Átkarolom a nyakát, és még közelebb húzódok hozzá. Boldogan élvezem csókjait, faljuk egymás ajkait, hiszen soha nem tudunk betelni a másikkal, de ez egyelõre még csak érzelmes szenvedéllyel van fûtve.

Újra megcsókol, ezúttal egy kicsit hevesebben. Kezem pólója alá csúszik, végigsimítom a hátát. Magamban elmosolyodom, ahogy kitapintom a tegnap éjszaka szerzett hegeit. Hoppá... Hátába marok, ezzel egy idõben a nyakába harapok.

Összeszorított szemekkel nyög, ahogy körmeimet a fenekébe vájom. Az állát harapdálva kezdem ágyékomat az övéhez dörzsölni. Annyira akarom... Mindig.

Rémülten kapom fejem a sátor bejárata felé, ahol Rye szobrozik lefagyva. Ó, hogy a jó büdös kurva életbe... Egyikünk sem tud megszólalni, dermedtségembõl csak akkor ocsúdok fel, mikor a szöszi sarkon fordulva kiviharzik a sátorból. Reflexbõl ugrok fel Andy ölébõl, és utána rohanok. Faszom, ha ez most rohan a fõtörzshöz, nekünk lõttek...

De alig jutok néhány méternél tovább, muszáj megtorpannom. Már korom sötét van, a hadnagynak meg nyoma sincs. Rohadt élet, rohadt élet, rohadt élet... Ha bajba keveri Andyt, kicsinálom. Meg kell találnom!

- Miért? – Nem kell válaszolnia, az arcára van írva. Homlokráncolva nézek rá. – Még mindig rád van kattanva? Miért nem szóltál?

- Mert nem számít, meg azt hittem te is látod – von vállat. – Mindegy, nem érdekel, a lényeg, hogy nem fog köpni, mert neki sem érné meg. Ráadásul bosszúból mindenkinek elmondhatnám, hogy meleg.

Ez az este is elúszott a kedvenc hadnagyomnak köszönhetõen... Hiába esélyes, hogy megússzuk, valahogy mindkettõnknek elmegy a kedve a szexuális töltetû dolgoktól. Így hát inkább egyszerûen csak összebújunk a takaró alatt, és álomba merülünk.

Reggel valami furcsa kényelmetlenségre ébredek. Türelmetlen szuszogással kezdek mozgolódni, valami rohadtul nyomja a...

Széles vigyor ül ki az arcomra, az álmosság egy csapásra tovaszáll a szemembõl. Itt az ideje egy kis reggeli meglepetésnek. Óvatosan fordulok meg Andy karjaiban – eddig háttal feküdtem neki –, aztán elérem, hogy oldaláról a hátára helyezkedjen, természetesen úgy, hogy ne ébredjen föl. Még mindig mélyen alszik, milyen édes. Elhintek pár apró puszit a nyakán, mire elégedetten mormog valamit, aztán szuszog tovább.

Ördögi vigyorral az arcomon slisszolok be a takaró alá, és lassan lejjebb kúszok. Hm, igen, egy éjszakai kimaradás és máris követelõzõbbek vagyunk. Teste ösztönösen feszül meg, ahogy ujjaimat merevedése köré fonom, de ahogy felpillantok az arcára, még mindig nem ébredt föl. Halkan felkuncogok, még a végén álmodni is fog az elejébõl. Lassan kezdem mozgatni a csuklómat, közben figyelem arcának minden rezdülését. Ajkai kissé elnyílnak, orrán aranyos fintor jelenik meg, de továbbra is alszik. Helyes.

Lassan engedem ajkaim közé, teste megrándul, torkán rekedtes nyögés szalad ki, de.. a szemei még mindig csukva. Magamban elmosolyodom. Ez tetszik, nagyon tetszik. Eleinte lassú, vontatott tempóban kezdem mozgatni a fejem, csak fokozatosan gyorsítok be. Talán néhány perce csinálhatom, amikor érzem, hogy ujjaival a hajamba tûr.

Ó, szóval felébredtünk. Magamban mosolyogva folytatom tevékenységemet. Ujjaim lassan felkúsznak a hasfalára, gyengéden simogatom, de lehetõleg ott, ahol a legizgatóbb neki. Egyszer kétszer meg is karmolom, de csak finoman, nem durván. Egyre gyorsabban kapkodja a levegõt, zihálására felerõsödik, ujjai görcsösen markolnak a hajamba. Nem állok meg egy pillanatra sem, addig nem, míg a mennyekbe nem juttattam.

Keze hajamon végigsimítva esik vissza az ágyra, én pedig mosolyogva kúszok föl az arcához. Végigpuszilgatom a nyakát, majd a füléhez hajolok.

Mi a francot akar tõlem Miller már megint? Kissé bosszúsan megyek a sátrához. Mára nem kaptunk semmilyen feladatot, az egész napot Andyvel akartam tölteni, erre... Faszom. Mindegy, pókerarcot fel, és mehet a menet. Minél készségesebb vagyok, annál gyorsabban szabadulok.

Döbbenten bámulok Millerre, mintha az elõbb azt jelentette volna be, hogy kinõtt a második fejem. Bár azt talán jobban viseltem volna.

- Jól hallotta, hadnagy. Igazán sajnálom, de nem tehetek mást. A zászlóaljunk nem tûr meg ilyesmit.

- Még nem tudom pontosan, de valószínûleg Griffin õrmester ellen. A százados azt mondta, õ lõtt.

- Szükségtelen – szólalok meg. – Én adtam ki a parancsot a tüzelésre, uram.

Miller felvonja a szemöldökét. Mi van, ennyire ritka, hogy egy tiszt megvédje a beosztottjait? Ha nem Andyrõl lenne szó, akkor sem cselekednék másképp. De így meg pláne.

- Tisztában van vele, hogy ez esetlegesen mivel járhat? – hajol közelebb. – Civilekre lõni... ezt nehezen nézik el.

- Nem – rázza a fejét. – Jelentést kaptam róla, és igencsak szemet szúrt. Hívattam a századost, õ meg elmondta nekem, amit most én magának.

Biccentek, majd elhagyom a sátrat. Mit ad a sors, éppen szembe is jön velem Woods. Kurvára elégedett magával, úgy vigyorog, mint a tejbetök. Gyilkos tekintettel nézek rá. Mi a fenéért kellenek ilyen felfuvalkodott hólyagok a seregbe?! Hogy tönkretegyék másik karrierjét? Kibaszottul nem fogok örülni neki, ha emiatt nagyobb gáz lesz.

Belül dühtõl lángolva trappolok be a sátramba, kis híján elsodrom Andyt is.

- Miért? – kérdi homlokráncolva. – Még mindig rád van kattanva? Miért nem szóltál?

- Mert nem számít, meg azt hittem te is látod – vonok vállat. – Mindegy, nem érdekel, a lényeg, hogy nem fog köpni, mert neki sem érné meg. Ráadásul bosszúból mindenkinek elmondhatnám, hogy meleg.

A sötétbe bámul, nem úgy tûnik, mint akit maradéktalanul meggyõztem. Picsába…

Bevezetem a sátorba, majd az ágyára dõlünk. Sajnos oda az esti móka, pedig mindent olyan tökéletesen elterveztem. Egy csodás, három felvonásos történetet képzeltem el… ehhez képest… fasza.

Szorosan magamhoz ölelem, a tarkójába fúrom az arcom. Rossz érzésem van, nagyon, nagyon rossz érzésem, de nem teszem szóvá. Így is épp eléggé el lett baszva ez az este. Apró csókokat hintek a bõrére, majd az illatától elbódulva, lassan elalszok.

Egy harcmezõn kutyagolok, elfogyott a vizem, a legközelebbi településnek még csak nyomát sem látni. Utálom az ilyen álmokat. Épp egy keskeny folyású folyóhoz érnék, mikor az álmom érdekes fordulatot vesz. Egy tengerparti üdülõben vagyunk Justinnal. Õ éppen az erkélyajtóban vetkõzik, én az ágyról figyelem. Ruháitól megválva, lassan közelít felém. Iszonyú csábos, feszes combjai hívogatóan fénylenek a napsütésben.

- Parancsol még valamit, Mr. Griffin? – kérdi, miközben megnyalja a száját.

Széles vigyorral a képén az ölembe ül, pusztán a kecses mozdulataitól merevedésem lesz. Annyira kívánom magam belé, hogy kis híján szétrobban a nadrágom. Aztán hirtelen megérzem a nedves falakat magam körül, és… és a sátor tetejét bámulom. Mi?!

Justin szorgosan munkálkodik a lábaim között. Ah, istenem, ezt hogy?? A hajába túrva feszítem meg magam, az izmaim rendre görcsbe rándulnak, ahogy egyenletesen mozgatni kezdi a fejét.

Álmosan felemelem a fejem, és lenézek rá. Látom magam az ajkai közt mozogni, kis híján el is élvezek tõle. Zihálva kapkodom a levegõt, ahogy vékony ujjaival a hasfalamra simít. Justin, még! A haját markolva emelem meg kicsit az altestem, majd a szájába élvezek. Lihegve engedem ki az ujjaim közül a szõke tincseket, és ejtem a kezem az ágyra. Halványan mosolyogva pillantok rá, ahogy elégedetten a nyakamba csókol, majd a fülemhez hajol.

Mosolyogva néz végig az arcomon, majd csókol meg. Szusszanva vonom magamhoz, és fektetem le az ágyra, hogy fölé hajolhassak. Percekig csak némán bámuljuk egymást, majd az ajkunk egy forró csókban egyesül. Igen, határozottan jól indul ez a reggel.

Wilsonékkal ellenõrzõ körútra indulunk. Egy könnyed kocsikázás az egész, csupán ellenõrizzük, hogy van-e elég víz a környékbeli falvakban. Kiosztunk pár kajás csomagot, aztán már indulunk is vissza.

Wilson hangosan felröhög, Matthews is boldogan kuncog. Örülök, hogy ennyire átérzik, mi is játszódhat le bennem. Hihetetlenül boldog vagyok, még Rye sem tudja elrontani a kedvem.

Már alig várom, hogy visszaérjünk, és a karjaimban tarthassam Justint. Most még elviselhetetlenebb, ha távol kell lennem tõle.

A sátrában állok, izgatottan várom. Már rohadtul éhezek a csókjaira, a lágy harapásaira. Gyere már, Justin! Paff, mintha csak gondolatolvasó lenne, bevágtat a sátorba. Kis híján fellök. Mi a franc?

Érzem, ahogy sóbálvánnyá dermedek. Vizsgálat… ellene. Abból kurvára semmi jó sem sülhet ki. Bassza meg, pedig… pedig én lõttem, engem kellene csak elõvenniük!

A bõrén át perzsel a dühe. Kicsit megijedek tõle, nem nagyon láttam ilyennek.

Mélyet sóhajtok. Megértem, gondolom, semmi kedve veszekedni, vagy ilyesmi, így kilépek a sátorból, és a humveekhoz sétálok. A fejem fogom, hiszen útközben Woods örömittasan vakkantja nekem, hogy én leszek az elsõ, akit Miller behív. Faszom, kicsit félek. Nem akarom, hogy Justinnak bármi baja essen emiatt. Mi van… mi van, ha lefokoztatják?! Vagy felmentik? Csak mert lassú voltam, és… és nem öltem idõben. Rossz döntést hoztam…

Pontban hétkor belépek Miller sátrának ajtaján. Az ezredes az asztalkája mögött ül, és mereven bámul rám. Szalutálok, majd kényelmes állást veszek fel, amint engedélyt kapok rá.

Woods és még két hadnagy van jelen. Jah, az egyik Rye. Bosszúsan néz rám, ám a szemeibõl sugárzik a fájdalom. Basszus, miért kell még õ is ide?!

Woods és Rye egyszerre mosolyodnak el, kurvára úgy hangzik, mintha be akarnám mártani Justint.

- Vagy úgy. Tehát ön engedelmes beosztott volt mindvégig – mér végig Miller borúsan.

- Pontosan! A lázadókat, és nem a civileket! – emelkedik fel a székérõl.

- Határozott utasítást kaptunk, uram. Stafford hadnagy csupán a százados utasításai szerint járt el. Ahogyan én is.

Szorongva felelek a további kérdésekre, majd hagyom el a sátrat. Wilsont és Tatumot is behívják utánam, majd Matthewst és Justint is. Egy ládán ülve dobolok az ujjaimmal. Vagy 9 óra is lehet, mire Justin végre utolsóként elhagyhatja a sátrat. Idegesen indulok el a lakrésze felé, majd a számat rágva megállok a bejáratnál. Nem hív be, csupán a földet nézi.

Lassan rám emeli a tekintetét, majd az ágyára ül. Lassú léptekkel kerülök elé, és térdelek le elõtte.

Mintha ott sem lennék, lángoló gyûlölettel a szemeiben csak ül. Elhúzom a számat, és csendben mellé telepszek. Sok idõ kell ahhoz, hogy végre rám nézzen, és nekem dõljön.

A kedves szavak fikarcnyit sem érnek, azt hiszem, most az önérzete sérült… nem is akárhogy. Nagyon ki lehet bukva, alig reagál az érintéseimre. Persze, megértem, hiszen borzasztó, hogy Woods faszságai miatt mindig mi szívunk... de… tényleg lehetett volna rosszabb is.

Egész éjszaka csak cirógatom, próbálom nyugtatni. Nehezen bár, de lassacskán álomba simogatom. Olyan rossz így látnom õt. Gyûlölöm, mikor szenved. Az arcom a hajába fúrva húzódok közelebb hozzá, majd lassacskán én is elalszok.

Reggel fura érzés fog el. Mintha valaki figyelne. Hunyorogva nyitom ki a szemeimet, Justin mereven bámul rám. Összerezzenek, úgy megijedek tõle. Basszus, mint valami beteg horrorfilm, még cska nem is pislog!

Halványan elmosolyodik, és közelebb hajol hozzám. Azt hiszem, a tegnapi rosszkedve nem múlt el maradéktalanul, de határozottan jobban van, mint volt.

Aj, milyen édes! Halványan mosolyogva pillantok rá, majd simítok végig a fején. Hogy tudnék pont Rád haragudni, szerelmem?

- Megértem, én is ki lennék bukva a helyedben – bólintok együtt érzõen.

- Héh, sh, ne morogj, édes – csókolok az arcára. – Ne lássa rajtad, hogy idegesít. Különben meg, amiket mondtam, szerintem simán koppanni fog õ is.

Halkan nevetve vonom magamhoz, majd csókolok a szájára. Szerencsére elmosolyodik, és finoman az ajkamba harap.

- Igazán nincs mit – nézem felváltva a szemeit, majd csókolom meg újból.

Miller ezután összehívja a fejeseket, hogy tanácskozzanak. Ezalatt végig Justinnál lehetek, nedvesebbnél nedvesebb csókokat váltunk egymással. Már épp a nadrágja felé araszolnék, mikor Wilson hangját hallom meg odakintrõl.

- Egy óra múlva indulunk, razzia. A firkászt is mi visszük. Rye lesz a hadnagyunk.

- Sajnálom, kicsim – lépek oda hozzá, és nyomok egy utolsó csókot a szájára.

Magamra kapom az egyenruhámat, majd Wilsonékkal közösen felszereljük a humveet. Látom, ahogy Justin a távolból figyel minket. Bánthatja, hogy nem jöhet velünk, de én ennek csak örülni tudok. Legalább biztosan tudni fogom, hogy nem eshet bántódása. Küldök felé egy csábos mosolyt, majd beülök a volánhoz, és megvárom, amíg a többiek is beszállnak.

- Andy… beszélnünk kell – szólít meg a hadnagy, miután kiszálltunk a kocsikból.

- Griffin! – ordít rám a fõtörzs. – Szedje a kurva lábait, mert szitává lövetem!

A kurva firkász nagyon buzgó, végig úgy jön utánunk, mint egy rohadt tacskó. Morogva emelem a fegyverem az arcomhoz, és igyekszem a lehetõ leghalkabban megközelíteni az elõttünk álló épületegyüttest. A rohadt pizsamások nem tudnak rólunk, meglepetésszerû támadást kell végrehajtanunk.

A csapattal kettéválunk, Wilson jön mögöttem… ja, meg a kurva riporter. Esetlenül mozog, de legalább nem csap zajt. Hallom, felettünk afgánok járkálnak. A tenyerem izzadni kezd, a szívem egyre hevesebben ver. Már csak pár méter… még három… kettõ…

Rémülten kapom hátra a fejem, a szemeim nagyra nyílnak. Hallom, ahogy a fal túl oldalán lévõ emberek léptei közelednek, aztán felugatnak a fegyverek. A torkolattûztõl villogó puskacsövekkel nézek farkasszemet. Aztán a testem különbözõ pontjaiból érzem a fájdalmat. Mintha sokkot kapnék, csak egy pillanat az egész, aztán összezuhanok. Tompán hallom Wilson hangját, majd látom sorra elhullni a pizsamásokat. Aztán… sötét lesz.

Valami zúg…. asszem’, a fülem. Hunyorogva kinyitom a szemeimet, Justin égkék szemei rémülten csillognak a könnyektõl. Senki mást nem látok, csak õt.

Azt hiszem, ezt mondta, alig értem. Megpróbálok felé nyúlni, ám ekkor éles fájdalom nyilall minden porcikámba. Felnyögnék, de nem tudok. Justin megfogja a kezem… azt hiszem.

Meleg és fém ízû. Azt hiszem… azt hiszem, vér. A szemeim könnybe lábadnak, egyszerre érzem, hogy elégek a kíntól, és megfulladok. Justin ekkor valamit kiált, mire Gene doki térdel mellém.

Köhögve fordítom oldalra a fejem, a procedúra felér egy középkori kínzással. A véremet és könnyeimet nyeldekelve tûröm a fájdalmat. A combjaim, a karjaim, a vállam, az oldalam… Justin… Justin, segíts!

Hamar erõt vesz rajtam a sokk, a fájdalom tompulni kezd, ahogy az agyam is. Egyre kevésbé érzékelem a külvilágot. Nem, még nem halhatok meg… majd öregen, párnák közt… miután leéltem az életemet Vele. Justin… szerelmem… ne hagyj meghalni!

Nem rajta akarom letölteni a dühömet, hiszen nem az õ hibája. Nem szeretném megbántani.

Nem szól semmit, de mire megfordulok, már nincs ott. Reszketeg sóhajjal veszek nagy levegõt. Egyelõre még nem tudom, hogy sírni fogok-e, vagy magamhoz veszem a fegyveremet és egyszerûen agyonlövöm Woods-ot. Mindkettõ megnyugtató lenne.

A nap mintha soha nem akarna véget érni. Tudom, hogy Andyt hívják be elsõnek, utána sorban Wilson, Tatum és Matthews. Én majd csak mindenki után következhetek. Egy kicsit azért félek... Na jó, nagyon. Ha felmentenek, az én életemnek vége. Nem, nem csak a sereg miatt... Ha itt kellene hagynom Andyt, két héten belül véglegesen megõrülnék. Vagy talán még annál is kevesebb.

Dühösen és csalódottan sétálok ki Miller sátrából. Nem is... inkább megsemmisülten. Kurva nagy szarnak tudja érezni magát az ember, mikor saját megítélése szerint mindent megtesz a hazájáért, aztán mégis egy hét felmentéssel jutalmazzék, ha parancsot teljesít. Miller ráadásul figyelmeztetett, hogy jobb lesz, ha vigyázok magamra, mert Woods-nak nagyon a bögyében vagyok. És ha sok lesz a rovásomon, nem fogom megúszni egy héttel. Jó kilátások... Rye ráadásul ott állt Woods mellett és igyekezett minél szarabb fényben feltüntetni. Nagyon úgy tûnik, hogy Woods fejben már eldöntötte a dolgokat, és Rye-t szánjaa helyemre. Összegezve, az egész rohadtul azt sugallta, hogy a napjaim meg vannak számlálva...

Tudom, hogy Andy ott áll a sátram bejáratánál, de egyelõre még nem tudok megszólalni.

A lelki állapotom most valahogy Andyt sem engedi olyan közel, mint szeretném. Olyan jó, hogy itt van velem... De egyszerûen úgy érzem, megõrülök. Még az elalvás is csak nagyon nehezen megy. Andy kitartóan ölel, simogat és puszilgat, megnyugtató szavakat suttog a fülembe, de csak akkor nyugszom meg eléggé az elalváshoz, mikor belenézek azokba a gyönyörû kék szemekbe. Az a gondolat vigasztal, hogy Andy mindig mellettem lesz, történjék bármi.

Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy már nem történhet semmi rossz belünk. És ez jó...

Reggel már úgy ébredek, hogy bûntudat is társul a belsõ vívódásom mellé. Tegnap úgy viselkedtem Andyvel, mint valami tapló... Egy hülye, önzõ fasz vagyok.

Visszatérek a gondolataimból, észre sem vettem, hogy õt bámultam végig. Halvány mosollyal hajolok hozzá.

- Héh, sh, ne morogj, édes – csókol az arcomra. – Ne lássa rajtad, hogy idegesít. Különben meg, amiket mondtam, szerintem simán koppanni fog õ is.

Pillanatok alatt megmelengeti a lelkem, ahogy nevetve magához húz, aztán megcsókol.

Az egész délelõttöt együtt tölthetjük, és már éppen kezdenék reménykedni benne, hogy majd a délutánt is, amikor meghalljuk Wilson hangját odakintrõl.

Andy csalódott sóhajjal szakítja el magát tõlem, és megy ki a sátor elé.

- Egy óra múlva indulunk, razzia. A firkászt is mi visszük. Rye lesz a hadnagyunk – hallom Wilson hangját.

Kicsit távolabbról figyelem õket, ahogy felszerelik a Humveet. Olyan szar érzésem van... de szerintem csak azért, mert nem mehetek velük, ráadásul Rye lép a helyemre. Tudom, hogy Andy engem szeret, de ilyenkor akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy hogy viselném, ha vele kapcsolatosan is a helyemre lépne... Azt hiszem, belehalnék.

A rossz elõérzetem viszont nagyon idegesít. Remélem, tényleg csak ezért van. Mindig rohadt szar érzés Andyt úgy elengedni, hogy nem tarthatok vele, nem lehetek mellette, hogy lássam, jól van. Legutóbb is ilyenkor történt szörnyûség...

Egy pillanat alatt ugrik föl és lépek ki a sátramból Wilson hangjára. A torkom összeszorul. Miért... Miért szól Wilson? Miért nem Andy rontott be a sátramba, hogy visszaért? Istenem, kérlek, mondd, hogy nem... Ugye nem...?!

Elég ránéznem Wilson halálra vált arcára, hogy tudjam: de. Nagyon nagy gáz van...

Minden tagom zsibbad a félelemtõl, rettegek, hogy mivel kell szembesülnöm, de akkor is erõt veszek magamon, futólépésben közeledek hozzájuk. Valami azt súgja, hogy Andynek most hatalmas szüksége lenne rám... vagy legalábbis segítségre. Emberek kisebb csoportja áll körül valamit, vagy valakit, de elég néhány lépésre kerülnöm, hogy kiszúrjam Andy haját. Egy hordágyon fekszik a földön...

Rémülten kapom a szám elé a kezem, elborzadva nyögök fel. Andy mozdulatlanul, eszméletlenül fekszik, és szinte az egész testét vér borítja. A könnyek elhomályosítják a szemem, bár tiszta tekintettel sem tudnám megmondani, hol sebesült meg pontosan... Gene doki és három felcser igyekszik lázasan ellátni. Megroggyan a térdem, Matthews ugrik mellém és tart meg az utolsó pillanatban a könyökömnél fogva.

- Azonnali mentés kell. Helikoptert kell hívnunk – szólal meg a doki aggodalmasan.

Még mindig sokkolva bólintok. Szinte ráesek a térdeimre Andy mellett, Wilson és Matthews mögém lépnek, Andy feje mögött Tatum áll. Ajkamba harapva igyekszem visszanyelni a könnyeimet. Andy... én egyetlen szerelmem... Itt ne merj hagyni, hallod?!

Mintha csak meghallaná a gondolataimat, szemeit lassan kinyitja. Megszakad a szívem, ahogy a gyönyörû kékségben most végtelen fájdalmat kell látnom. Ne.. Ne õt! Könyörgöm, ne õt...!

Hunyorogva néz rám. Megpróbál megmozdulni, de arca rögtön eltorzul a fájdalomtól. A könnycseppek végigfolynak az arcomon, remegõ kézzel fogom meg a kezét.

Rémülten hallgatom ijesztõ hörgését, aztán még rémültebben veszem észre a szájából kifolyó vért. Ó, édes istenem...

Oldalra fordul, vért köhög. Tehetetlenül nyúlok felé, de... semmit nem tehetek érte. Óvatosan, a lehetõ leggyengédebben törlöm le a vért az arcáról, a kezem remeg, a szívem kettéhasad. Nem fogsz meghalni Andy Jack Griffin. Nem! Nem halhatsz meg... Te nem! Mi lesz az összeköltözéssel? Ha itt hagysz, hogy éljük le együtt az életünket?! Hogyan, szerelmem? Hogyan...?

Hangom elcsuklik és összerándulok, ahogy újra elveszti az eszméletét. Már csak halványan, lassított felvételként érzékelem a dolgokat. Ahogy a doki ordítva osztja ki a parancsokat, ahogy négyen küzdenek érte, hogy életben tartsák Õt. Még a helikopter okozta kisebb szélvihar sem zavar, csak Õt látom, csak Andy arca van elõttem. De nem nyitja ki a szemeit... Nem vigyorog rám, hogy ez csak egy rossz vicc... Csak fekszik ott, mozdulatlanul.

Meghal bennem valami. Szabályosan fizikai fájdalmat okoz ez az egész... Bárki is legyen ott fönt, könyörgöm... Könyörgöm, ne vegyétek el tõlem! Akár az életem árán is, de ne... Õt ne! Neki élnie kell...!

- Jöjjön, hadnagy... Mennünk kell – hallom Wilson hangját valahonnan mellõlem.

Hagyom, hogy felhúzzanak a földrõl, aztán lassan elvezessenek. A felszálló helikopter hangja olyan érzést kelt bennem, mintha a rotor az én szívemet szaggatná apró darabokra. Matthews és Wilson a sátramba kísérnek, ahol összeroskadok az ágyon. Tanácstalanul néznek össze, majd Wilson elém guggol.

Könnyeim fátylán keresztül bámulok rá. Nem. Semmi nem lesz oké, fõleg nem én...

Ennyi ideje már, hogy megsérült és elvitték. Folyamatosan tájékoztattak az állapotáról, de ezek csak az elsõ hónap után kezdtek jó hírek lenni. Három hétig nem is tért magához. A sérülései olyan súlyosak voltak és olyan sok vért vesztett, hogy kis híján kómába esett. Mikor végül mégis biztossá vált, hogy nem lesz annyira kritikus az állapota, még egy hétig mesterségesen alvó állapotban tartották. Muszáj volt altatniuk, mert félõ volt, hogy ha mégis eszméleténél van, hatalmas fájdalmai lennének. Azt mondták, a csodával ér fel, hogy végül sikerült elindulnia a felépülés útján. A sérülései önmagukban életveszélyesek lettek volna, õ mégis erõs volt, és meg akart gyógyulni.

Szeretném azt hinni, hogy ennek én voltam az oka a tudatalattijában, de minden jel arra utal, hogy nem. Mikor megtudtam, hogy egyre jobban van, minden áldott nap epekedve vártam egy levélre tõle, vagy bármire, amivel felveszi velem a kapcsolatot. De... semmi ilyesmi nem történt. Mikor meguntam a naphosszas várakozást, írtam neki én. Ez körülbelül egy hónapja lehetett. Azóta sem kaptam választ.

Andy hiánya és hogy még csak levél útján sem érintkezünk, végképp megölt bennem mindent.

Végzem a munkámat, razziákra járok, irányítom a szakaszomat, lövöm az ellenséges afgánokat. A tábor idõközben elköltözik, egy teljes hétig megyünk az új táborhelyre. Több város és több gárdista van a közelben, aminek Miller rohadtmód örül, én kevésbé. A razziák alatt, meg úgy egyáltalán, nem beszélek sokat, senkivel. Valahogy jobban esik csendes magányomban ücsörögni és elmélkedni, a pisztolyom csövével farkasszemet nézni. Wilson és Matthews néha elkapnak, hátha tudnak velem beszélgetést kezdeményezni, de általában nem túl sikeres az akció. Jobb pillanataimban esetleg igen. Viszont megbeszéltem velük, hogy egyszerûbb, ha magunk között tegezõdünk. Így legalább nem veszik majd bunkóságnak, mikor lerázom õket.

Minden nap, minden éjszaka ugyanaz a kérdés: Miért nem veszi fel velem a kapcsolatot Andy? Miért nem ír, miért nem válaszol? Nem hiányzom neki? Talált magának valakit odahaza a kórházban? Mi történt...?

Razziát tartunk az új helyen. Be kell mennünk az egyik városba, ellenõrizni egy gyanús épületet, amiben elvileg megannyi gárdista húzta meg magát. Ironikus, hogy Andy helyére Rye-t kaptuk a csapatba. Újra Wilson lett a sofõr, Matthews maradt a toronylövész, õ meg beült Josh mellé – aki szerencsére már nem zavarja sokáig a levegõt itt. Sokszor kaptam már el furcsa pillantásokat részérõl, de olyan szinten nem tud érdekelni, hogy arra sem fordítok energiát, hogy megpróbáljak rájönni, milyen furcsa is az a furcsa nézés.

A városba érve mindenki fokozottan, csõre töltött fegyverrel figyel. Egy-két lövést adnak csak le különbözõ jármûvekre, de mi mindig elõbb szedjük ki a pizsamásokat az ajtó- és ablaknyílásokból, meg a többi rejtekhelyükrõl, minthogy õk kárt tudnának tenni bennünk.

Hamarosan elérjük az ominózus épületet. Tipikus... hatalmas, beton, javarészt törött ablaküvegekkel – de ki tudja, mi van odabent. Kiszállunk a Humveekból, ellenõrizzük a környéket. Mindent rendben találunk, így aztán mikor Miller rádión kiadja a parancsot, Woods vezényszavára benyomulunk. Minden csapat külön szárnyrészt kapott, valamint négy kint maradt, az épület északi, déli, keleti és nyugati oldalának biztosítására, míg mi odabent vagyunk.

A ránk osztott épületszárny elég kacifántos. A második emeleten is bonyolult folyosórendszerek vannak, de a harmadikon már valódi labirintust találunk.

- Szét kell válnunk – fordulok Wilsonék felé. Mindenki bólint. – Két kettes csoport, valakikkel megy a riporter.

Meglepve vonom fel a szemöldökömet, a hadnagy háta mögött Wilson és Matthews is kérdõn néznek össze. Mindegy, most nincs idõnk meglepõdni.

Nos, igen... Azóta, ami Andyvel történt, fokozottan szemmel tartja. Amikor elmondta nekem az elméletét, miszerint Josh szánt szándékkal érte el, hogy Andy meglõjék, eldurrant az agyam. Miután fél órán keresztül üvöltöttem vele, teljes erõmbõl megütöttem, minden kétségbeesésemet és elkeseredettségemet beleadva. Nem sokon múlt, hogy eltörjön az orra.

- Rendben. Az elõzõ emeletbõl kiindulva negyed óra, legfeljebb 25 perc múlva itt találkozunk. Mindenki megértette? – Egyöntetû bólintás a válasz. – Gyerünk!

Már a folyosók nagy részét átkutattuk, de semmit és senkit nem találtunk. Nagyon úgy tûnik, hogy nincs itt senki. Mint mikor elküldtek minket az egyik faluba. Akkor még Andy is... Francba, már megint rá gondolok.

Hirtelen torpanok meg, és kezemet feltartva jelzek a mögöttem haladó Rye-nak, hogy álljon meg és fogja be. Az elõttünk lévõ ajtó zárva van, és hangok szûrõdnek ki rajta. Erõsen hallgatózok. Igen... Arabok.

- Igazán sajnálom, hogy ilyen eszközhöz kell folyamodnom – szólal meg mögöttem Rye.

Bosszúsan fordulnék meg, hogy lebasszam, amiért ilyen helyzetben pofázik, de a keze addigra már a kilincsen van. Reagálni sincs idõm, folytatja.

Szólásra nyitnám a számat, de aztán minden egy másodperc leforgása alatt történik. Kitépi a kezembõl a fegyveremet, felrántja az ajtót, majd egy jól célzott rúgással a gyomorszájamba, szó szerint berúg a terembe.

Ajtó csattan, afgánok hadarnak hangosan-idegesen, aztán rövidesen legalább húsz Kalasnyikovval nézek farkasszemet fegyvertelenül, a földön fekve. Alig egy másodperccel késõbb lendül az egyik keze, a fegyverének agya pedig fájdalmas puffanás kíséretében találkozik a halántékommal. A világ egykettõre elsötétül.

Nyöszörögve térek magamhoz és nyitom ki lassacskán a szemeimet. A fejem kényelmetlenül bicsaklik hátra, a nyakam teljesen elgémberedett, így nehézkesen mozdítom csak meg. Gyorsan mérem föl a terepet. Egy kényelmetlen faszéken ülök, a kezeim hátul összekötözve. Mindezt három afgán társaságában.

Jóhogy, nem mindennap löki bele a sírjába az embert a beosztottja. Szó szerint... Nem válaszolok, csak nézek rá.

- Te itt lehet kihasználni – vigyorodik el a „szóvivõ”. – Ámerikánók kell tudni meg, milyenek mi, ha lenni mérgesek. Te lenni kísérleti alany.

Felmordulok, és oldalra köpök. Ahogy visszanézek rá, döbbenten látom, hogy düh helyett vigyorog. Aztán... közelebb lép?! Undorodva hõkölök hátra.

Erõteljesen fogja arcomat ujjai közé, erõszakkal tart magával szemben. Felfordul a gyomrom a tekintettõl, amivel a szemembe néz. Mi a faszom... Mit akar ez?!

Elkerekednek a szemeim, a szívem is megáll egy pillanatra. Ez... ez... Mond valamit arabul a másik kettõnek, döbbenten látom, hogy õk is szélesen elvigyorodnak. Mindhárman leteszik a fegyverüket, egyszerre lépnek felém. Jeges rémület uralkodik el rajtam, ahogy megpróbálnak felhúzni a székbõl. Kétségbeesett kapálózásba kezdek, mire kapok egy pofont.

- Csendben lenni! – ripakodik rám a felbujtó. – Ámerikánó kell látni, milyen mi, ha mérges. Kapni szép ámerikánó, állni bosszút kellemes nekünk úton.

Még kétségbeesettebben próbálok szabadulni, de mit sem ér. Hárman vannak ellenem, ráadásul a kezem is össze van kötve.

- Engedjetek el! Hagyjatok békén, basszátok meg! Mocskos férgek! – ordítom. – Ne merjetek hozzám érni!

Újabb pofont kapok, megfejelem az asztalt. Asztalt?! A következõ pillanatban már egy asztallapra nyomva találom magam. Az egyik a felsõtestemet tartja az asztalon, a másik a fejemet. A harmadik, a pofázós, elõvesz egy zsebkést. De hiába reménykedek, hogy a torkomat fogja elvágni vele... Mögém sétál, és érzem, ahogy elkezdi végigvagdosni a gyakorlópólómat a hátamnál, bele-belehasítva a bõrömbe is. Mégsem tudok megnyikkanni sem. A sokk újult erõvel vesz erõt rajtam. Nem tudok kiszabadulni. Semmi esélyem...

Üvöltésem visszhangozva verõdik vissza a falakról, ordítva zokogok fel a fájdalomtól. Kapálózok, ellenkezek, megfeszítem magam, minden erõmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak, hogy vége legyen... De mindezzel csak a saját fájdalmamat növelem. Úgy érzem, mintha a testem ketté akarna szakadni. Borzalmasan fáj...

Ellenkezõ üvöltéseim hamar könyörgõ nyöszörgéssé alakulnak. A fájdalom teljesen eluralkodik rajtam, egész testemben remeg. Érzem, hogy a vérem végigcsordogál a combomon. Tehetetlenül zokogok fel újra. Miért... Miért nem segít senki...?

Agyam hamarosan jótékony ködbe vonja a tudatom. A másik kettõt már csak a tudatalattim raktározza el.

Mozdulatlanul heverek a hideg kövön. A hasamon fekszem, kezeim még mindig összekötve. A ruháim maradványait csak összevissza rádobálták a testemre. Nem mozdulok. Nincs erõm. Az egész testemet mintha mázsás súly borítaná, altestem úgy lüktet, ahogy van. Egy hete vagyok itt, és nem jött értem senki. Az afgánok kedvükre játszadozhatnak velem, nekem viszont már kiabálni sincs erõm.

Elfáradtam. Minden fáj, de fõleg a tudatom. Már csak arra vágyom, hogy legyen vége ennek az egésznek. Négyeljenek fel, feszítsenek keresztre, fejezzenek le... bánom is én, csak ezt ne folytassák. Már elveszítettem a reményt, hogy bárki is a segítségemre siet. Nyilvánvalóan nem érdekel senkit, élek-e vagy halok.

Lassan kitisztul elõttem a kép. A szoba mennyezete mintha forogna felettem. Azt hiszem, hányingerem is van. Az orvosok sürögnek-forognak körülöttem, de csupán elmosódott, fehér foltokat látok belõlük. Olyan idegen itt minden. Valami fura szag csapja meg az orrom. Tán fertõtlenítõ. Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mi vár rám. Félek!

Mint utólag megtudtam, több hétig feküdtem mesterséges altatásban. Hm, legalább nem éreztem azt a pokoli kínt… viszont ennyi idõ alatt az én egyetlenem kurva sokat szenvedhetett miattam. Meghagyom a dokinak, hogy tájékoztassa az ezredest az állapotomról. Legalább mindenki megnyugodhat, hogy élek még.

Lassan, de biztosan gyógyulok. Szeretném minél elõbb látni Justint, átölelni, a fülébe duruzsolni, hogy nincs semmi baj. Fura, az emlékezetemben úgy él, mintha tegnap váltunk csak volna el, de néhány apró részletet nem tudok felidézni. Az illatát például. Ez rohadtmód zavar. Muszáj hamarabb felépülnöm, muszááj!!

Kb. másfél hónapot töltök fekve, utána már járkálok. Nem hiába vagyok így kigyúrva, strapabíró pitbullnak képeztek ki. Azt sem hagyom, hogy a nõvérek finomkodva leültessenek, legszívesebben köröket futnék a kórház körül.

- Maga egy lehetetlen alak! – húzza fel az orrát, majd kitrappol a kórterembõl.

Dan szinte minden nap meglátogat. Ez elmondható Justin szüleirõl is, õk heti egyszer jönnek be hozzám. Mikor Mary elõször megpillantott… hát… úgy reagált, akárcsak a fia. Zokogva ölelt magához, én pedig majd leharaptam a nyelvem, hogy ne ordítsak fel a hirtelen rám törõ fájdalomtól.

Most is könnyáztatta szemekkel ül le az ágyam szélére. Szeretem, hogy ilyen anyáskodó velem. Nem tudja, milyen családi hátterem van, így félve teszi. Fura, hogy ennyi idõ alatt többet foglalkozott velem, mint az anyám egész életemben.

Keménynek kell látszanom a papa elõtt, végtére is még mindig észreveszem rajta, hogy méreget. Talán arról akar megbizonyosodni, hogy remek parti vagyok a fiának. Most is szótlanul ül le mellém, de az arcáról sugárzik, örül, hogy jobban vagyok.

- Hoztunk Neked friss gyümölcsöt – tesz egy kosárnyit az éjjeliszekrényre.

Mosolyogva figyelem a mozdulatait, olyan törékeny. Mint Justin… annyira hiányzol, kicsikém!

- Semmi. Még egy levelemre sem válaszol. Gondolom, akadozik a szállítmány – sóhajtok fel.

Már vagy hármat küldtem neki, de egyre sem írt. Tudom, ezer dolga van, sõt az is elképzelhetõ, hogy útközben megakadtak valahol a futárok.

- Megesik. Volt, hogy az én levelem sem ért haza idõben – szólal meg végre Justin édesapja.

Bólintok egyet, majd a kezeimet kezdem fixírozni. Annyira kikívánkozik belõlem… de… mi van, ha rossz néven veszik? Vagy ellenzik? Vagy… ?

Érdeklõdve kapják fel a fejüket, és függesztik rám a tekintetüket. Basszus, kurvára félek. Ha lenne ilyen pittyegõs szar az ágyam mellett, most tuti kiakadna. Veszek egy mély levegõt, majd felnézek rájuk.

- Szeretnék összeköltözni Justinnal – jelentem ki köntörfalazás nélkül.

Mindketten eltátják a szájukat, még a fater sem bírja megállni, hogy ki ne kerekedjenek a szemei. Hitetlenül néznek rám, aztán Mary lassan megfogja a kezem. Basszus, basszus, BASSZUS!

- Mivel jelenleg nem lakok sehol, így teljesen mindegy – sóhajtok fel. – Ahová Justin szeretne.

Szélesen elvigyorodik, ahogy megbizonyosodik róla, a végsõkig elszánt vagyok. Mary megszorítja a kezem, majd mindketten biztosítanak afelõl, teljes mértékben támogatnak minket. Milyen megnyugtató, dühre, féktelen indulatokra számítottam… ahhoz képest. Azt hiszem, minden kezd a lehetõ legjobban alakulni.

Három hónapig vagyok távol a harcmezõtõl. Az utolsó harminc napot Dannél töltöm. Már nem csak belsõleg vagyok rosszul, hanem érezni kezdem, ahogy a testem is reagál Justin hiányára. Reggelente állandó merevedéssel ébredek, és vannak olyan alkalmak, mikor egyszerûen rám jön a kangörcs. Legutóbb egy szupermarketben jártam, mikor megpillantottam egy konzervnyi káposztát. Eszembe jutott a köcsög firkász, róla pedig a humvee… aztán az a csodás éjszaka, amit ott töltöttünk Justinnal. Még szerencse, hogy a pulcsim nagyjából takarta a tökömet, így a családanyák nem hánytak vasvillára, mert… khm… egen.

Már a gépen ülve úgy pattogok, mint egy taknyos hülyegyerek, pláne, mikor végre leszáll a gép. Kirontok a „terminálból”, és egyenesen az engem szállító humvee felé veszem az irányt. alig bírok a seggemen maradni, levakarhatatlan vigyor ül ki az arcomra, amint megpillantom a tábor körvonalait. Justin, Justin, Justin!

Az út kurva sokáig tartott, mivel a tábort odébb tették, de végre révbe értem. Már látom a sátrak tetejét, a nyüzsgõ embereket és… WILSON!

Kiugrok a kocsiból, és õrült sebességgel rontok neki. Szorosan ölel át, és szorít magához. Drága barátom, végre! Mikor jobban szemügyre veszem, akkor tûnik csak fel, az arca komor. Mi… mi történt?

Nem szól semmit, csak lassan bólint. A vér megfagy az ereimben. Ugye… ugye nem??Ugye kurvára nem?!?!

Egyre növekvõ félelemmel követem. Matthews futtában üdvözöl, az õ arca sem tükröz semmit. Annyira kurvára aggódok, mi a franc történt itt, míg távol voltam?!

Állva maradok, a tekintetemmel követelem, hogy elárulja, mi is történt pontosan.

Érzem, ahogy a tagjaim megmerevednek, az ujjaimból kiszalad a vér. Mi… mi?!

- Mi az, hogy foglyul ejtették?! – ordítom, és megmarkolom a gyakorlóruháját.

Kétségbeesetten kapkodom a levegõt, érzem, hogy a sírás kerülget. Elég csak eszembe jutnia egy apró részletnek abból, amit velünk mûveltek. Nem, nem, Justin!

Wilson töredékesen beszámol a razziáról, hogy behatoltak, kettéváltak, majd Rye futólépésben hagyta el az épületet, mondván, hogy Justin óvatlanul pizsamásokba futott, és nagy a túlerõ. Nem, ez baromság! Justin sosem követett volna el egy ilyen hibát! Vagy… vagy mégis? Annyira felemésztette volna a hiányom, hogy… hogy óvatlan volt? Vagy talán direkt tette?!

- Nem tudom. Eléggé kivolt, miután elvittek… meg amiért nem írtál neki…

- Az lehet, de Justin egyet sem kapott meg. Szerintem azt hitte, hogy bepasiztál odahaza…

Olyan erõvel taszítom az ágyra Wilsont, hogy az majdnem kettétörik. A szemeim vérben forognak, érzem, hogy mentem nekiesek valakinek, és megölöm.

Megtántorodok, majd fenékre ülök. Remegve túrok a hajamba. Justin, mi a búbánatos kurva életért nem sikerül nekünk semmi?! Mindegy, a levelekrõl késõbb…

- Woods embereinek a fele oda. Kurva szarul sikerült a razzia. Sajnos nem lett tüzetesen áttanulmányozva az épület alaprajza…

Futva teszem meg az utat az ezredes sátra és a miénk között. Lihegve toppanok be az ajtón, aztán gyorsan szalutálok.

- Ennek igazán örülök – mosolyodik el halványan. – Minek köszönhetem a látogatását?

Nehéz lett volna nem tudni róla, hogy az egyetlen szerelmemet pizsamások kínozzák…

- Hallottam… és arról is értesültem, hogy nem indítanak mentõcsapatot a megmentésére – hadarom el.

- Tisztában vagyok vele, Griffin – pillant rám szúrósan. – Mit akar mondani?

- Önkénteseket toborzok, uram. Parancsba sem kell adnia… csak… csak az engedélye kell.

- Tudja, Griffin, Stafford valóban kiváló hadnagy. A szívén viseli az emberei sorsát. Többek között a magáét is. Ha nem lett volna ilyen kockázatos a behatolás, már rég kihoztuk volna.

- De, ha önkénteseket toboroz, Griffin… az ellen nemigen lehet kifogásom – mosolyodik el. – Bátor ember maga.

Basszus, kis híján a nyakába vetettem magam! Elintézzük a részleteket, majd futva a sátramba sietek, és szólok Wilsonnak, hogy kerítsen embereket. Még sosem terveztem egy támadást sem, csak az egyetemen. Basszus, kurvára izgulok.

Pár órája már görnyedhetek a térképek felett, mikor azon kapom magam, hogy kezd összeállni valami tervecske. Nem csoda, hogy nem lettem hadnagy, túl hülye vagyok én a tervezgetéshez. Basszus… Ebbõl is látszik, hogy Justin milyen tökéletes. Már régebben is feltûnt, hogy olyan okos… ha csak a tudásának töredékét birtokolhatnám… boldog ember lennék. Nem érezném magam egy üresfejû idiótának.

A kezembe nyom egy papírt. Húh, egész szép számmal jelentkeztek! Lehetünk vagy ötvenen, azt a kurva!

- Jó sokan utálják Woodsot, mi? Még az õ csapatából is jöttek segíteni. hihetetlen, nem?

De igen, az. A szívem hevesebben kezd verni, ha arra gondolok, mennyivel több esélyünk van így kiszabadítani Justint. Ha nem lettünk volna ennyien… akkor is megpróbálom. Ha kell, szitává lövetem magam, de az én szerelmem ki lesz szabadítva!

Másnap hajnalban indulunk. A terv kész, mondhatni tökéletes. Gyors, váratlan támadást terveztünk. A cél: kihozni Justint, és megölni mindenkit, aki az utunkba kerül. Úgy ülünk a humveekban, mint a vérszomjas pitbullok. Elég egy kurva pizsamást közénk dobni, és az összest széttépjük, ezt garantálom.

Attól a bizonyos épülettõl nem messze megállunk. Mindenki elfoglalja a saját helyét, majd jelt adok, és indulunk. Úgy cikázunk az apró házak között, mint a villám, észrevétlenül közelítjük meg a hatalmas betontömböt. Értem már, Miller miért nem akarta kockáztatni a csapatot. A labirintus, ami odabent vár ránk, igen veszélyes. Az épület alatt húzódik egy igen bonyolult barlangrendszer, amit rakéták tárolására alakítottak ki. Ezt is figyelembe vettem, semmit sem hagytam számításon kívül. Megcsípjük a rohadékokat!

Az elsõ lövés az érkezésünk utáni ötödik percben dördül el. Azután kezdõdik a haddelhadd. Én megyek be elsõnek, Wilsonék hátulról támogatnak. Benyomulunk az épületbe, majd ahogy a tervben is volt, elválunk. Minden folyosón egy ember megy elõl, kettõ fedezi. Nem hibázhatunk!

Egy tucat pizsamást kicsináltunk már, mikor kezdünk elérni az építmény belsejébe. Intek Wilsonnak, mire bólint, és lemaradva igyekeznek fedezni a hátulról jövõ támadás ellen. A folyosó, amin haladok, iszonyú szûk. Olyan, mint egy hosszú zuhanyfülke. Halkan lépdelek, akár egy macska, így a meglepetés erejével rúgom be az ajtót, és küldök golyót a bent lévõ három afgán fejébe. A velem szemközti ajtó egy pillanatra kitárul, fehér bõrt látok villanni. Ott lesz!! Úgy rontok be a szobába, mint egy oroszlán, aztán… aztán lesokkolok. Két riadt afgán néz velem szembe… az egyik épp Justinban van. Tekintetem lassan kedvesem elkínzott arcára siklik. Az arca mocskos, könnyei kérlelhetetlenül folynak gyönyörû, kék szemeibõl. Mit tettek Veled, Justin?!

Teljesen elborul az agyam. Vontatottan pillantok a mögötte álló afgánra, aki visszatömködi a szerszámát a nadrágjába, majd Justinra is felerõlteti az övét.

- Ámerikánó nem lenni hülye! Nem csinálni bolondság! – védekezik a kurva pizsamás.

Senkit sem gyûlöltem még ennyire, mint azt a rohadékot ott elõttem. Látom a szemem sarkából, ahogy a másik fegyverért igyekszik, beleeresztek egy sorozatot. Bumm, összeesik. Egy kipipálva. Most a másik rohadékra szegezem a fegyverem.

- Hogy mertél egy ujjal is hozzáérni… ? – lépek közelebb hozzá, majd a fegyverem a szájához tartom. – Vedd a szádba…

Az afgán könnyáztatta szemekkel mered az izzó puskacsõre. Remegve tátja ki a száját, majd nyögve kapja be a csõ végét. Felmordulok, és lenyomom a torkán a puskacsövet. Nyögve próbálja felöklendezni, de határozottan nyomom egyre lejjebb.

Valamit hörög, nem értem. De nem is akarom tudni. Meghúzom a ravaszt, majd elhúzódok tõle. Hagyom elvérezni a rángatózó testet, a fegyveremet eldobva lépek Justinhoz. Ahogy végignézek rajta, a szemeim könnybe lábadnak. Sikerült kiadnom magamból a feszültséget, most a bánat és mérhetetlen sajnálat veszi birtokba a szívemet. Édes istenem, hogy jutottunk ide??

Összerezzen, amint megérzi az érintésem a bõrén. Nem hagyom, hogy elhúzódjon, lassan magamhoz vonom, és megölelem. Érzem, ahogy remegni kezd a karjaim közt, majd forró könnycseppjeit is észreveszem, amint fürgén kopognak a kezeimen.

Nem marad sokáig a közelemben, elhúzódik tõlem. Az asztalba kapaszkodva lépdel odébb, alig bír menni. Istenem, milyen szívszorító látvány. Mikor legutóbb láttuk egymást, még… még élettel teli volt, most pedig… mintha minden életerejét kifacsarták volna!

- Kérlek… gyere – nyújtom felé a kezem. – Ha akarod, kiviszlek a karjaimban, nem kell erõlködnöd.

A szavai szinte késként hatolnak a szívembe. Kurvára fáj, nem így képzeltem a viszontlátást. Annyira boldogan jöttem ide, erre… megerõszakolják a barátomat… Tudom, nem tehet róla, de mégis borzasztóan rosszul esik.

- Rendben – nézek el oldalra, majd felveszem a fegyverem, és elindulok kifelé. – Gyere, Wilsonék odakint vannak.

Épségben kivisszük Justint az épületbõl, majd a humveeba pakoljuk, és elindulunk vissza a táborhoz.

Egy hét telt el Justin kiszabadítása óta. A helyzet, ha lehet ilyet mondani, rosszabbodott. Gene doki megfelelõen ellátja õt, ettõl nem is tartok. A lelki sérülései sokkal jobban izgatnak. Azóta sem értem hozzá, ha mégis, sikoltva ugrott el elõlem. Éjszakánként sem aludtam vele, csak az ágya mellett ücsörögtem a földön, vigyáztam az álmát. Pokoli idõszak ez, de mellette vagyok, mert tiszta szívbõl szeretem. Mindennél jobban.

- Egy ideig most nem kell razziára mennem. Itt maradok Veled, jó? – kérdem Justintól, miután visszatértem Millertõl.

Egen, az egyszavas válaszok mesterévé lépett elõ a drága. Mindegy, megszoktam, azt hiszem. Mélyet sóhajtva ülök mellé, és nézek végig az arcán.

Elhúzom a szám, és csak csendben figyelem. A tekintete lassan rám siklik, gondolkodva néz a szemeimbe. Olyan rossz így megtörten látni, de… még így is olyan szép. Francba, nem ideillõ gondolataim támadnak hirtelen. Egyre jobban belelem magam abba, hogy Justinnal minden okés lesz. Igen, látom a szemein!

Lassan az arcához hajolok, hogy megcsókoljam, mire ijedten hátrahõköl. Picsába, ezt benéztem! Résnyire nyitott szájjal pislogok fel rá, majd elhúzódok.

Mélyet sóhajtok, majd felállok, és a hajamba túrva kisétálok a sátorból. Most jobb lesz, ha egyedül hagyom. Igen.

Mióta gondok vannak Justinnal, iszonyú figyelmes velem. Nem is figyeltem fel rá, hogy milyen rendes. Persze, rám van startolva még mindig, de… de akkor is jól esik, hogy így figyel rám.

Lassan megérzem a hadnagy ujjait a vállaimon, finom masszírozásba kezd. Annyira jó…

Egyetértõen bólintok, majd lemerevedek, mikor a hadnagy nedves ajkai a nyakamhoz érnek. Felsóhajtok, ahogy a jólesõ érzés végigcikázik a testemen. Azt hiszem, ezen felbátorodik, még egy lágy csókkal illet. Érzem, ahogy a tagjaim remegni kezdenek, a testem õrülten követelõzik.

- Rye – suttogom, majd megfordulok, és a legközelebbi humvee oldalának döntöm.

Vadul megcsókolom, minden Justin iránt érzett szenvedélyem belevegyül abba az átkozott csókba. Legalább olyan hevesen viszonozza, mint ahogy kapta, én pedig azon kapom magam, hogy a nyakát harapdálva markolok a fenekébe. Akarom… borzasztóan akarom!

Összerándulok, ahogy meghallom az ismerõs ajtónyitódást. Még mindig nem öltek meg... Pedig már eltelt egy újabb hét. Azt hiszem. Egy ideje elvesztettem az idõérzékemet... Mentõcsapatnak nyoma sincs. Meg sem próbáltak még kiszabadítani. Az afgánok pedig úgy tûnik, a lelkemet célozzák. Nem vernek meg, nem csinálnak semmit egyetlen egy dolgon kívül... azt viszont rendszeresen. És ez rosszabb, mintha késekkel kínoznának...

Összeszorítom a szemeimet, egy nyikkanást sem hallatok, amikor a hajamba markolva felrántják a fejem a földrõl. Valamit hadoválnak arabul, egymáshoz beszélnek, röhögnek. Undorodó nyögéssel rántom el a fejem, ahogy az egyik megpróbálja az arcomhoz nyomni a nyálas száját, mire röhögve engedik el a hajam, és hagyják, hogy visszaessek a földre. Már meg sem próbálok ellenkezni, ahogy felhúznak a földrõl. Már az is fáj, ha a legkisebb mozdulatot kell megtennem, szemembe könnyek gyûlnek. A legrosszabb pedig még csak most jön...

Csendesen zokogok fel, ahogy belém nyilall a fájdalom. Az ember azt hinné, egy idõ után megszokja, pedig a legkevésbé sem. Minden egyes alkalommal jobban és jobban fáj, a szívemet markló kéz pedig lassan az utolsókat is kiszorítja a lelkembõl. Nem... nem akarom tovább... Semmit nem akarok tovább. Csak békésen meghalni. Vagy erõszakosan, olyan mindegy. Csak legyen már vége...

Tompán érzékelem a külvilágot, de mintha... lövéseket hallanék? Remek, kezdõdnek a hallucinációk is. Azt hiszem, az afgánok elérték a céljukat és megõrültem. De ahogy az ajtó kivágódik, az olyan valóságosnak tûnik.

Könnyeimtõl csak homályosan látom, de még így is... Olyannak látom, mint egy angyalt. Az én megmentõ angyalom... Hát mégsem... mégsem hagyott sorsomra. Aztán ahogy szemeit rám emeli, elfog a végtelen önutálat. Így nem csak tudni fogja... látja is, ahogy bemocskolnak.

- Ámerikánó nem lenni hülye! Nem csinálni bolondság! – hadarja rémülten a mögöttem lévõ afgán.

Érzem, hogy felrángatja a nadrágom. Aztán még én is megrémülök kissé, ahogy meghallom Andyt... olyan hangon szólal meg, mint valami vérszomjas fenevad.

- Hogy mertél egy ujjal is hozzáérni...? – lép elé, majd a szájához tartja a fegyver csövét. – Vedd a szádba...

- VEDD A SZÁDBA! – ordítja. Az afgán reszketve engedelmeskedik, mire Andy teljes erõbõl lenyomja a torkán a csövet. – Ízlik? – sziszegi.

Rövidesen meghúzza a ravaszt, az afgán elhullik. Ó, Andy... bár nekem is adnál egy golyót... Csak egyetlen egyet!

Testem ösztönösen remeg meg, ahogy ujjai a derekamhoz érnek. Ne..! Nem, az nem lehet, hogy az õ érintését se tudjam elviselni... Csak az... csak az menthet meg... Reszketni kezdek, könnyeim újra utat nyernek maguknak.

Nem, nem... Nem szabad hozzámérnie! Nem szabad, mocskos vagyok. Bemocskoltak... Õ tiszta és az is marad. De én... Koszos, koszos, koszos... Elhúzódok tõle, az asztalba kapaszkodva vonszolom odébb magam. Elviselhetetlen a fájdalom... Testi és lelki egyaránt.

- Kérlek... gyere – nyújtja felém a kezét. – Ha akarod, kiviszlek a karjaimban, nem kell erõlködnöd.

Egész testemben remegve húzódok el Gene doki közelébõl, mire felsóhajt. Összehúzom magam, de mikor rám néz, szemei nem tükröznek haragot. Úgy tûnik, végtelen türelemmel áldotta meg a sors. Lassan felém lép, és leereszkedik mellém az ágy szélére, biztonságos távolban.

- Justin – néz a szemembe. – Nézd, tudom... Nem, nem tudom. Valójában fogalmam sincs, mit érezhetsz most. Csak sejteni tudom, min mész keresztül. De engedned kell, hogy segítsek. Elhiszem, hogy nagyon rossz, de hidd el, hogy én a javadat szeretném, nem bántani téged.

- Nem érdemes szépíteni rajta, nagyon rossz lesz. De a saját érdekesben, engedd, hadd segítsek!

Nagyot nyelek, aztán máris könnyes szemekkel bólintok. Ez... ez az egész olyan... megalázó.

A napok csigalassan telnek. Én viszont képtelen vagyok a javulásra. Elég egy pillanatra lehunynom a szemem, máris magam elõtt látom az afgánok élveteg vigyorát, érzem magamon tapogató kezeiket, és magamban... Nem tudok végigaludni egy teljes éjszakát, mert kétóránként sírva riadok fel, ahogy újra és újra megálmodom a történtek egy-egy mozzanatát. De éberen sem jobb. Ha nem számítok rá, hogy valaki hozzám fog érni, megrémülök, és sikítva ugrok el, mert azt hiszem, visszajöttek értem. Még akkor is, hogy tudom, már itt vagyok a táborban, ide nem jöhetnek be... Viszont az sem jobb, ha számítok rá. Nem bírom ki az érintést, senkiét... még Andyét sem. És ez mindennél jobban fáj.

Csak késõ este megyek el fürdeni, mikor már mindenki mélyen alszik. Addig csutakolom és dörzsölöm a testemet teljes erõbõl, míg égõvörös színárnyalatot nem vesz föl. Alaposan megnézem, de nem... Nem elég. Még mindig érzem. Ott vannak, szinte látom a bõrömön a koszos ujjlenyomatokat. Még mindig rajtam vannak... Mint a sár. Vagy inkább a beton. Megkötött, és... és sehogy nem jön le. Minden este ez megy, amióta visszajöttem.

Összeszorul a szívem, ahogy Andy belép a sátramba. Nem, nem azért mert nem bírom elviselni, sõt, éppen azért, mert mindennél jobban szeretem és õ az egyetlen, aki erõt ad nekem. De pont emiatt halok meg minden egyes alkalommal, mikor meg kell látnom a fájdalmat a szemeiben, amiért vele is képtelen vagyok érintkezni.

- Egy ideig most nem kell razziára mennem. Itt maradok veled, jó? – szólal meg.

Ó, szerelmem, ha tudnád, mennyire szeretnék most odabújni hozzád és napokig el sem mozdulni az ölelõ karjaid közül... De egyszerûen nem tehetem. Nem koszolhatlak össze téged is.

Ránézek, tekintetünk összekapcsolódik. A szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy pillantásom találkozik a legszebb, legkékebb szempárral a világon. Annyira... Annyira szeretlek, Andy..!

Ijedten hõkölök hátra, ahogy hozzám hajol. Ne, Andy, ne..! Ne akarj engem, nem szabad...

Nagyot sóhajtva, szó nélkül felkel az ágy szélérõl, és kisétál a sátorból. Nagyot nyelek, hogy visszatartsam a könnyeimet, miközben a sátor bejáratát bámulom. Úgy sajnálom, szerelmem... Úgy sajnálom...

Csak két percig tudok nyugton ülni. Én ezt nem... nem bírom ki! Nem bírom látni a fájdalmat és a csalódottságot a szemében, nem akarom, hogy miattam így érezze magát. Megerõltetem magam, ha kell, bele is pusztulok, de ez így nem mehet tovább, tennem kell valamit. Muszáj!

Felpattanok az ágyból, egy kicsit el is fintorodom, a hirtelen mozdulatokra még mindig érzékeny vagyok. Nagy levegõt veszek, és eltökélten indulok ki a sátorból. Igazából fogalmam sincs, hova mehetett, de az ösztönöm nem a sátruk, hanem a Humveek felé irányít. Tudom, ha egyedül akar lenni, mindig oda szokott visszavonulni. És jól is tippelek, még éppen a Humveek mellett álló raktárnál járok, de hallom a hangját.

Már kissé fölemelt kézzel lépek ki a takarásból, hogy ha lehet, azonnal megérinthessem... De a kezem ernyedten hullik vissza a testem mellé, ahogy meglátom, amit látok. Andy éppen vadul csókolja az egyik Humveenak döntött Rye-t.

Remegni kezdek, a levegõ a tüdõmre szorul. Néhány hosszú másodpercig csak bámulom õket, de egy nyikkanást sem hallatok. Aztán lassan megfordulok, halála váltan indulok vissza a sátram felé. Szinte nem is érzem, hogy lépek, vakon teszem egyik lábam a másik elé, nemegyszer majdnem el is esek, de végül elérem a sátram bejáratát. Belépek, de nem jutok sokáig, az egyik láda tövében rogyok össze. Vadul reszketek, zihálva kapkodok levegõ után, észre sem vettem, hogy eddig egyáltalán nem lélegeztem.

- Hé, srácok... – lép be hirtelen Wilson a sátorba, aztán megtorpan, és értetlenül pillant körül. – Öö, hahó? – Pillantása csak most talál meg engem, ijedten ugrik oda hozzám. – Justin?! Hé, jól vagy?

Képtelen vagyok válaszolni, de ahogy újra megjelenik elõttem a kép, felzokogok, így mégannyira sem kapok levegõt, mint eddig.

- Basszus, a pánikroham és a zokogás nem túl nyerõ párosítás... – motyogja. – Próbálj meg nyugodtan lélegezni, szépen, mélyeket, jó?

Képtelenség... Könnyeim megállíthatatlanul ömlenek. Bizonytalanul néz rám, aztán legalább ugyanolyan bizonytalanul emeli föl a kezeit és fogja két tenyere közé az arcom. Összerezzenek, szinte ugrok egyet a földön, de a rohamot rögtön felváltja a megrendültség.

- Na végre – enged el sóhajtva. Könnyeim még mindig folynak, ezért kissé aggódva pillant rám. – Mi történt?

- A francba, Justin, mi van?! Rosszul érzed magad, baj van, történ valami? És hol van Andy? – Újra zokogni kezdek a neve hallatára, mire Wilson összeráncolja a szemöldökét. – Vele van valami?

Wilson elképedve bámul rám, aztán felpattan a földrõl, és kicsörtet. Nem tudok most túlzottan foglalkozni vele. Felhúzom a térdeimet és átölelem õket, kétségbeesetten zokogok. Magamban azt kívánom, bár ottmaradtam volna meghalni az afgánok kezében. Még azt is sokkal inkább elviselem, mint ezt... Inkább vigyenek vissza azzal a tudattal, hogy Andy szeret, de ezt ne.. ezt ne!

Miért.. miért nem lehetünk mi soha végtelenül boldogok? Miért kellett ennyi akadályt az utunkba állítani? És most miért... Miért kell elveszítenem õt? És miért pont Rye miatt?!

Észre sem veszem, mikor lép be a sátorba, csak akkor mikor már mellettem térdel. Könnyeim függönye mögül nézek fel rá, látom, hogy bizonytalanul felém nyúlna, de aztán inkább visszahúzza a kezét.

Nem tudok megszólalni, gondolataim nem hagynak nyugodni. Hát tényleg... tényleg igazam kellett, hogy legyen? Már Andy is látja rajtam a koszt, már õ is tudja, hogy undorítóan be vagyok szennyezve, undorítóan és lemoshatatlanul. Már õ is undorodik tõlem, és egyenesen annak a karjaiba menekült, akinek ezt az egészet köszönhetem...

- Mire kérsz? – kérdezem rekedtes hangon. Nem nézek a szemébe. Nem akarom látni az undort, nem bírnám ki... – Járjak örömtáncot?

- A francba... – mormogja. – Kurva élet, nem úgy gondoltam, ne haragudj – nyúl felém, de elfordulok és lehajtom a fejem.

- El tudod képzelni... – suttogom alig hallhatóan. – El tudod képzelni, milyen érzés az, amikor semmire, de semmire sem vágysz jobban, mint hogy szorosan átöleljen az ember, akit mindennél jobban szeretsz, de... egyszerûen képtelen vagy rá? Nem tudod megengedni magadnak, mert... mert mocskos vagy. És undorító. Tudod, milyen érzés, hogy minden éjjel sírva ébredsz, mert bármire gondolsz is elalvás elõtt, álmodban idegen kezek tapogatják a testedet, de még akkor sem bújhatsz oda a biztonságot nyújtó karok közé, mert nem érdemled meg?

Ránézek, könnyeim tovább folynak az arcomon. Tekintetemben nyoma sincs haragnak vagy vádnak. Egyszerûen csak fáj. Nagyon fáj. De nem õ tehet róla.

- Sajnálom... hogy megkeserítettem az életednek ezeket a napjait. – A hangom elcsuklik, a halk sírás már nem elég, újra zokogási inger tör rám, ahogy belegondolok, mit is készülök most tenni. – Nem akarom, hogy úgy érezd, felelõsséggel tartozol értem. Nem kell... Megleszek. Nem foglak erõszakkal magam mellett tartani... Áldásom rátok – lehelem.

- Ne – rázom meg a fejem, kézfejemmel letörlöm a könnyeimet, de mindhiába, egyre csak ömlenek. – Nem kell magyarázkodnod.

- Nem, Andy, kérlek! – vágok közbe. – Ne... ne mondj semmit. Elfogadom, megértelek. Csak... csak menj most el, kérlek, ne nehezítsd meg... – fordítom el a fejem.

Hosszú másodpercekig nem is történik semmi. Várom, hogy felálljon és kimenjen, de meg sem moccan, csak néz rám.

Ijedten nézem, ahogy felém nyúl. Megremegek, ahogy tenyerét a hátamra simítva magához húz, és szorosan átölel. Kétségbeesve próbálok szabadulni.

- Nem vagy mocskos, kicsim – folytatja. – Soha nem tudnék tõled undorodni.

- Soha nem fogom engedni, hogy újra elszakadjunk. Ha gondolod, lelõhetsz, de magamtól soha ebben az életben nem foglak elhagyni – suttogja a hajamba. – Szeretlek, kicsikém, és ezen semmi nem tud változtatni.

Remegni kezdek, félve emelem föl a kezeimet és fonom köré óvatosan. De nem... nem húzódik el, csak még szorosabban ölel. Igazat... igazat mondott... Nem undorodik tõlem, nem taszítja, ha hozzáérek...

Szorosan tart, megnyugtatóan simogatja a hátam, ahogy a nyakába bújva zokogok. Nem szól semmit, nem csitít, csak szorosan ölel, simogat és ringat a karjaiban. Kétségbeesve kapaszkodok belé, mint a végsõ mentsváramba, és lassan kiadok magamból mindent, amit az elszenvedett idõ alatt éreztem. Elõször sírok igazán, mióta kihoztak, ott, ahol mindig is lennem kellett volna – a szerelmem karjaiban.

Szinte kõvé dermedek. Nem, ez nem Justin hangja. Nem szabad! Úgy lököm el magam a hadnagytól, hogy kis híján seggre ülök. Mi a faszt mûvelek itt?! Én akarok összeköltözni Justinnal? Én akarom õt elvenni? Mikor a farkam után megyek, ha nem kapom meg, amit akarok? Milyen ember vagyok?!

- Én… Justint szeretem. Nem tudom, miért nem bírod felfogni! – acsarkodok.

A vita talán tovább is fajulna, de Wilson közbelép. Megragadja a karom, és egy akkora maflást oszt le, hogy megtántorodok. A hajamnál fogva rántja fel a fejem, és néz mélyen a szemeimbe.

Még válaszolni sem hagyom Wilsont, felpattanok, és Justin sátra felé veszem az irányt. Hogy tudtam ekkora barom lenni? Tudom, hogy nincs jól, nagyon nincs jól, erre…. erre megcsalom. Golyót eresztenék a fejembe.

Kis híján elsírom magam, ahogy megpillantom a ládáknál kucorogni. Olyan szívszorító. Miért kínozza meg ennyire a sors? Meg… most én. Az én hibám minden. Ha akkor jobban odafigyelek, és nem lõnek meg… akkor… akkor nem vitték volna el! Nem kellett volna szenvednie, és most sem zokogna. Kurvára megérdemelnék még egy golyót a fejembe, hogy biztosan megdögöljek.

Megállok a ládák mellett, majd letérdelek hozzá. Annyira elesett, én meg ahelyett, hogy felsegíteném, még belé is rúgok egyet. Felé nyújtom a kezem, de rájövök, hogy talán nem kellene. Hiszen normál esetben sem vágyik rám… akkor… most…

Látom, ahogy tekintetét a földre szegezi. Rám sem bírsz már nézni, kedvesem?

Ahogy ezt kimondom, rájövök, mekkora baromság csúszott ki a számon. Olyan döbbenten néz rám, hogy összefacsarodik a szívem.

- A francba... – morgom. – Kurva élet, nem úgy gondoltam, ne haragudj – nyúlnék felé, de elhúzódik.

- El tudod képzelni... – suttogja rekedten. – El tudod képzelni, milyen érzés az, amikor semmire, de semmire sem vágysz jobban, mint hogy szorosan átöleljen az ember, akit mindennél jobban szeretsz, de... egyszerûen képtelen vagy rá? Nem tudod megengedni magadnak, mert... mert mocskos vagy. És undorító. Tudod, milyen érzés, hogy minden éjjel sírva ébredsz, mert bármire gondolsz is elalvás elõtt, álmodban idegen kezek tapogatják a testedet, de még akkor sem bújhatsz oda a biztonságot nyújtó karok közé, mert nem érdemled meg?

Döbbenten nézek rá. M… Mi?! Mocskos? Undorító? De hát… de hát nem tehet róla, hogy gondolhat ilyet?!

- Sajnálom... hogy megkeserítettem az életednek ezeket a napjait – nyökögi, de újult erõvel tör fel belõle a zokogás. – Nem akarom, hogy úgy érezd, felelõsséggel tartozol értem. Nem kell... Megleszek. Nem foglak erõszakkal magam mellett tartani... Áldásom rátok.

- Ne – rázza meg a fejét, majd letörli a könnyeit. – Nem kell magyarázkodnod.

- Nem, Andy, kérlek! Ne... ne mondj semmit. Elfogadom, megértelek. Csak... csak menj most el, kérlek, ne nehezítsd meg... – fordítja el a fejét.

Összerezzen, ahogy végigsimítok a hátán, és magamhoz ölelem. Nem engedem el, hiába próbál eltolni magától. Nem, nem mész sehová! Végre… itt leszel velem, megvédelek, szeretgetlek, kérlek, csak hagyd!

Lassan az ölembe húzom, még közelebb akarom érezni magamhoz. Justin… ennyi idõt távol egymástól. Nem bírom tovább.

- Soha nem fogom engedni, hogy újra elszakadjunk. Ha gondolod, lelõhetsz, de magamtól soha ebben az életben nem foglak elhagyni – suttogom a hajába. – Szeretlek, kicsikém, és ezen semmi nem tud változtatni.

Remegve öleli át a nyakam. Istenem, milyen jó érzés. Végre, végre itt lehetek Vele! VELE!

A hátát simogatva igyekszem csitítani. A nyakamhoz bújva zokog, érzem, ahogy a meleg könnycseppjei lecsorognak a bõrömön. A szívem borzasztóan fáj, nem akarom õt így látni. Kérlek, hagyd abba! A ruhámba kapaszkodva áztatja el lassan a vállam. Egyre gyengébbnek érzem magam. Nem bírom… nem bírom!

Ijedten kapja fel a fejét, talán nem érti, miért bõgök, mint egy kiskölyök. Csukott szemekkel fúrom az orrom az arcához, minden keserûségem, reménytelenségem, hiányérzetem távozik a könnyeimmel. Annyira boldog lennék, ha nem látnám többé szenvedni. De ezért mindent meg fogok tenni. Igen, mindent! Justin, a világ legboldogabb embere leszel. Ígérem!

- Szeretlek. Õszintén. Mindennél jobban. És azon leszek, hogy elhidd végre – suttogom neki.

Ajkait résnyire nyitja, fénylõ, kék õzikeszemeit pedig rám emeli. Még a könnytõl áztatott arca is olyan hívogató. Finoman végigsimítok a bõrén, majd az orrommal a hajába túrok.

- Még sosem voltam ilyen boldog, mint mióta Veled vagyok. Soha – suttogom. – A halálom napjáig szeretnék Veled lenni… és szeretni Téged. Mert nincs értelme az életemnek nélküled.

Nagyokat nyelve nézi felváltva a szemeimet. A hazugság nyomai után kutathat, de mivel teljes mértékben igazat mondok, boldogan mosolyodik el.

A szívem olyan ütemben kalimpál, hogy félek, kiugrik a helyérõl. Boldogan vonom magamhoz, majd csókolok óvatosan az ajkaira. Félek, hogy elhúzódik, de nem így tesz. Eleinte talán vonakodva, de viszonozza az apró csókom. Boldogan túrok a hajába, és mélyítem el nagyon kicsit. Még ezt is engedi, csodás. Tovább nem is megyek, hagyom, hogy a saját tempójában idomuljon hozzám. Nem szeretnék tõle semmi komolyat, csak éreztetni vele, hogy mennyire imádom.

- Furcsa íze van a szádnak – jegyzi meg halkan, miután megszakítottuk a csókot.

A pofámról majd lesül a bõr, biztos Rye-t érzi. Büdös picsába, miért nem tudtam a seggemen maradni?!

Olyan édes, hogy még most is magát hibáztatja. Pedig õ aztán semmirõl sem tehet. Mosolyogva csókolom meg hosszan a homlokát. Annyira szeretem.

Az egyik vállát felhúzva mosolyog rám. Neki is hiányzott, hogy végre együtt legyünk. Ennek õszintén örülök.

Lassan a kezeim közé veszem a testét, és felemelem. Úgy viszem az ágyához, akár egy hercegnõt. Mosolyogva hajolok fölé, és nyomok egy csókot az orrára. Óvatosan betakargatom, majd végigsimítok az arcán. Hogy tudott egy ilyen csodás, gyönyörû emberrel elbánni az élet? Fura, mintha egy rossz ómen lennék. Justinnak azóta tragikus az élete, mióta megismert. Minden az én hibám lenne?

Bólintok, és finoman bebújok hozzá. Vigyázok, hogy semmi olyan helyen ne simuljak hozzá, ahol esetleg kellemetlenül érintené. Gyengéden cirógatom a felkarját, csókolgatom a fejét. Igyekszem a biztonságot sugárzó, erõs támasz képét belevésni a tudatába.

- Mindig itt leszek melletted – suttogom a fülébe, mikor már félálomban van.

Utolsó erejével még megereszt egy halvány mosolyt, majd végleg átevez az álom vizére.

Szégyenszemre végigalszom az egész éjszakát, így nem tudom, Justin felriadt-e álmából. Ami viszont boldogsággal tölt el, hogy õ most alszik, és végre én keltem elõbb! Helyes, úgyis ma jön szállítmány, legalább meglephetem valamivel.

Boldogan ugrok ki az ágyamból, és szaladok a teherautók felé. Már nagy a nyüzsgés, mindenki viszi, amire szüksége van. Én is így teszek, ám igen hülyén néznek rám, mikor képes vagyok 20 dolcsit kiadni egy tábla csokiért. Pont leszarom, a minõségi kaja itt luxusnak számít. Csodálom is egyébként, hogy volt náluk valami. Vigyorogva lépek be Justin sátrába, aki ijedten bámul fel rám. Egybõl elönt a rémület, rosszat álmodott?

- Mert el is mentem – pislogok rá, majd rájövök, hogy is értette igazából. – Hoztam Neked valamit.

Érdeklõdve húzza fel a szemöldökeit, én pedig mosolyogva telepszem mellé az ágyra. A számít rágva nyújtom át a csokit. Mintha az elsõ randin adnék neki valamit. Ilyen érzésem van.

Édesen mosolyog rám, mintha tegnap semmi sem történt volna. Nem, ez így nem igaz, látom a fájdalom apró jeleit a szemében, de úgy tûnik, egy kicsit most boldog. És ennek szívbõl örülök. Lassan az arcához hajolok, és finoman megcsókolom. A nyakamat átölelve húzódik közelebb hozzám. Átölelem a derekát, majd felsimítok a hátán, egészen a… CIGI!

A szemeim kipattannak, eltolom magamtól Justint, mire õ ijedten rezzen össze,

Úgy rontok ki a sátorból, mint egy elmebeteg. A kurva életbe, már napok óta kifogytam, de a csoki miatt teljesen kiment a fejembõl, hogy venni kéne. Végigsprintelek a táboron, de így is csak a teherautó hátulját látom. Elhúztak… el… faszom! Már most érzem, hogy egyre idegesebb leszek, mi lesz velem így?!

Az elkövetkezendõ pár nap borzalmas. Állandóan a számat rágom, a körömágyam kaparom, rázom a lábam. Wilson és Matthews szótlanul figyelik, ahogy szép lassan idegbajt kapok.

- Ahogy akarod – von vállat Wilson, de csak azért is folytatja. – Hol van Justin?

Kurvára semmi kedvem hozzá, de megfordulok. Bár a tulajt kép nélkül is megismerem. Rye követelõzve bámul rám. Mi a francot akar?

Undorodva emelkedek fel a helyemrõl, és lépdelek ki a sátor elé. Rye egy kicsit odébb vár már, sürgetõen pillant felém. Fúh, de beverném a pofádat!

- Nem lehetsz szerelmes egy ilyen selejtbe, mint Stafford! Még a leveleidre sem válaszolt!

Ellépnék tõle, de megállok a mozdulatban. Elõször is… hogy meri selejtnek nevezni Justint?! Másodszor pedig…

Nem válaszol. Érzem, ahogy remegni kezdek. Mindjárt megütöm… mindjárt…

Bumm, mint akit földhöz vágtak. Döbbenten meredek a hadnagy elszánt arcára. Ez… lehetetlen, nem velem történik!

- Stafford egy vesztes, nem értem, mit eszel rajta! – morogja, mire a nyakánál fogva az egyik ládának döntöm.

Látom, ahogy a pupillái összeszûkülnek, hatalmas pofont kever le. Érzem, ahogy a körmei végigszántják a képem, és bizony csak fél centin múlik, hogy nem kaparja ki a szemem. Nem tudok gátat szabni az indulatomnak, errõl fõként a krónikus cigi hiány tehet. Visszakézbõl pofán verem Rye-t.

A nagy bunyó addig fajul, míg mindketten fegyvert nem ragadunk. Akkor avatkoznak be Wilsonék. Õ engem, Matthews pedig a hadnagyot fogja le. Lihegve fogjuk egymásra a fegyvereinket. Mindketten laposra vertük egymást, Épp engedném le a fegyverem, hogy faképnél hagyjam a népes nézõközönséget, mikor hirtelen Miller éktelen ordítására leszek figyelmes.

Meghûl a vér az ereimben, de megnyugtat, hogy a kurva hadnagy is legalább annyira összeszarja magát, mint én. Félve pillantok az ezredesre, bár a szemembe csöpögõ vértõl alig látok. A fegyelmi idõpontját nem húzzák, rögtön a bírák elé kerülünk. Woods vigyorog magában, örül, hogy így láthat.

- Kitüntetést akartam adni magának, Griffin?! – ordítja Miller. – És adtam is volna még egyet, ha nem kell ezt látnom!!

Végighallgatjuk a szentbeszédet, max hangerõn persze, Miller végig ordítozik. Aztán… aztán jön az ítélet.

Remegve nézek végig a tiszteken, akik hideg képpel bámulnak rám. Kivétel Woods, õ hangosan röhögne, ha ildomos volna.

Miller hangja olyan, mint a mennydörgés. Minden szavára összerezzenek. Vége… a pályafutásomnak lõttek. Utcára kerülök, arról nem is beszélve, hogy Justint sem láthatom… megint… édes Istenem, miért nem tudtam nyugton maradni?!

Gene az. Mi a szart keres itt? Ugye… ugye nem Justinról hozott valami rossz hírt?!

Eztán pedig szép kis elõadást hallhatok arról, hogy az elvonási tünetek bizony nagyban szerepet játszottak benne, hogy elvesztettem a fejem. Miller arca kezd visszarendezõdni alapállapotba. Gene doki kurva jól csûri-csavarja a szavakat, így kezd valami hivatalos diagnosztikafélét ölteni a védõbeszédem. Ahj, könyörgöm, Miller, ne függesszen fel!

Tudom, nem szeretik a katonaságnál a bagósokat, ezért is nem szoktam rágyújtani a tömegben.

- Azt se felejtse el, uram, hogy õ vezette a sikeres mentõakciót Stafford hadnagy ügyében – kontrázik rá Gene.

- Igaza van, elhamarkodottan ítéltem – áll fel végül Miller, ugyanis a beszéd közben leült.

Látom, ahogy Woods arca vörös lesz a méregtõl. Mégis kiszabadul a nyakam a hurokból??

- Ön kiváló katona, Griffin. De mindemellett tombolnak magában az indulatok. Nem tudja semmissé tenni, hogy megütötte a felettesét, és fegyvert fogott rá. A háború végéig áthelyezem tartalékosnak, és megfosztom az õrmesteri rangjától.

A szívem hatalmasat dobban. Így is nyakig vagyok a szarban, de most legalább nem hullámzik. Istenem, ezt szívást!

- Rye, a maga ügyében semmi változás. Végeztünk – dörren Miller hangja a sátorban.

Kiutasítanak minket onnan, így szembenézhetünk a népes nézõközönséggel, akik nem csak a bunyót nézték végig, hanem a „kivégzést” is. Vérzõ pofával kerülök ki a kíváncsi szemeket, ám Justint valahogy nem tudom. Aggodalmas képpel lép elém, és vezet a sátrába, ahol aztán a mellkasomra simítva függeszti rám a tekintetét.

Nem válaszolok, csupán letörlöm a szemem sarkában összegyûlt vért. Sok szart kibírtam már, de ez még nekem is megalázó… túlságosan is.

Megilletõdve kapom fel a fejem, ahogy elgyötört hangon a nevemet suttogja, majd megérzem arcomon az õ forró könnyeit. Összeszorítja a szemeit, az arcomhoz bújik, és... és sír.

- Szeretlek. Õszintén. Mindennél jobban. És azon leszek, hogy elhidd végre – súgja.

Nagyokat pislogva figyelem arcát és könnyektõl csillogó gyönyörû kék szemeit. Ujjaival gyengéden simít végig arcomon, orrával a hajamba túr, én pedig... Én pedig a legkevesebb indíttatást sem érzem, hogy elhúzódjak. Jól esik...

- Még sosem voltam ilyen boldog, mint mióta veled vagyok. Soha – folytatja. – A halálom napjáig szeretnék veled lenni… és szeretni téged. Mert nincs értelme az életemnek nélküled.

Kíváncsian fürkészem az arcát, a szemeit, de... de nem csak a hangja, a tekintete is õszinte.

- Én is szeretlek – simítok végig arcán elmosolyodva. – Mindennél jobban.

Elõször megijedek, ahogy hirtelen magához húz, nem szeretnék neki újra csalódást okozni az elutasításommal, de aztán csakhamar megnyugszom. Eleinte rögtön beugranak a fogságom képei, azonban elég arra koncentrálnom, hogy Andy van itt velem, mélyen beszívni az ismerõs illatot, és érezni ajkai finom simogatását, hogy megkönnyítse. A hajamba túrva mélyíti el kissé a csókot, aztán el is enged. A szívem hevesen dobban meg a tudatra, hogy törõdik velem. Csak ne érezném annyira Rye-t...

- Jobb lenne, ha lefeküdnél, és aludnál végre – túr a hajamba gyengéden.

Megdobban a szívem, rámosolygok. Olyan régen aludtam már az ölelésében, hiányzik... Karjaiba emel, úgy visz az ágyhoz. Lefektet rá, mosolyogva hajol fölém, hogy az orromra csókoljon, aztán gondosan betakar. Elgondolkozva simít végig az arcomon. Nem szeretném, hogy gondterhelt legyen, így megpaskolom magam mellett az ágyat.

Boldogan fészkelem magam a karjai közé végre. Már attól jobban érzem magam, hogy hozzábújhatok. Annyira hiányzott már. Ahogy gyengéden simogatja a felkarom és csókolgatja a fejem, csakhamar kellemes álmosságba ringat.

Az utolsó éber pillanataimat még kihasználom egy boldog mosoly erejéig, aztán elnyom az álom.

Zihálva kapkodom a levegõt. Sötét van, korom sötét, de... de érzem õket. Itt vannak, körülöttem. Érzem a leheletük csiklandozását, ahogy lihegnek. Lekuporodok a földre, a lehetõ legkisebbre húzom össze magam. Nem... Ne..! Hagyjatok... Hagyjatok..!

Hirtelen kapom fel a fejem, ahogy a távolban fény gyúl. Mintha felkapcsoltak volna egy reflektort. De valamiért... hívogat. Oda kell mennem, nekem ott a helyem..! Kapkodva, ügyetlenül tápászkodok fel, hogy minél gyorsabban a fény felé iramodhassak. Dühös morgás hallatszik mögöttem, nagy nyüzsgés kerekedik, ahogy menekülõre fogom. Kezek kapják el hátulról a karom, a bokám, a derekam, a nyakam, a hajam... Elkeseredetten kiáltok föl, ahogy visszatartanak, nem jutok közelebb a fényhez... Eresszetek el..!

Egy pillanatra minden megdermed. Ez a hang... a fény felõl jön. És... és ismerem... Andy!

Minden egy pillanat alatt változik meg. A szorító kezek lehullanak rólam. A fény beterít mindent.

Hirtelen pattannak fel a szemeim. Éjszaka lehet, sötétebb van és hûvös. Én... mégsem fázom. És nem is sírok, zihálok vagy sikítok, ahogy eddig szinte minden éjjel. Elég visszaemlékeznem az álmomra, és meghallani az egyenletes szuszogást a fejem fölött, hogy hamar megértsem a dolgokat.

Elmosolyodva emelem kissé feljebb a fejem. Békésen, mélyen alszik. Közelebb kucorodok hozzá, még álmában is ösztönösen fonja szorosabbra ölelését a testem körül, ez újra megmosolyogtat. Apró puszit hintek a mellkasára, hiszen az van a legközelebb az arcomhoz, aztán lehunyom a szemeimet, és félelem nélkül merülök újra álomba. Nem félek, mert Õ meg fog védeni.

Ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy kissé csalódott vagyok, mikor reggel egyedül ébredek. Valósággal fázik a bõröm Andy érintésének helyén, és ez csak rosszabb lesz, ahogy fokozatosan egyre inkább felébredek. Mi van, ha nem egyszerû okból hagyott itt...? Mi van, ha... ha...

Kíváncsian pislogok rá, miközben mosolyogva mellém telepszik az ágyra. Ajkába harap, mintha izgulna... és átnyújt egy tábla csokit.

Boldogan mosolygok rá. Erre... erre most tényleg nem számítottam, így még annál is jobban esik, mint egyébként esett volna... Oké, ebbe már én is belezavarodtam. Pláne akkor zavarodok meg, mikor hozzám hajol, és lágyan az ajkaimra csókol. A tegnapi kísérletünk után felbátorodva ölelem át a nyakát és húzódok közelebb hozzá. Átöleli a derekam, keze finoman simít fel a hátamon...

Úgy robog ki a sátorból, mint akit fenékbelõttek RPG-vel. Megilletõdve pislogok utána. Ez tényleg fura volt...

A következõ napokban tehetetlenül figyelem, ahogy Andyt egyre inkább õrületbe kergeti a nikotin hiánya. Nagyon szenved, fokozatosan jelentkeznek a kisebb-nagyobb elvonási tünetek, az ellátmányosok viszont nem jönnek, mert miért is jönnének... Félek egyedül hagyni, mert nagyon ingerlékeny. A legapróbb dolgokra is felkapja a vizet, elég egy kis szikra ahhoz, hogy hatalmas balhét csapjon. Azt viszont tudom, hogy én jó hatással vagyok rá, ha látom rajta, hogy kezdi felhúzni magát, egyszerûen magamhoz ölelem, õ pedig a nyakamba bújva vesz mély levegõt és próbál megnyugodni. Ez lassan bevett szokásunkká válik, ami egy cseppet sem zavar ugyan, az viszont annál inkább, mikor néha magára kell hagynom.

Mint például most is, mert mennem kell a dokihoz egy újabb vizsgálatra. Remélem, nem lesz semmi baj addig...

- Jól van, Justin – mosolyodik el elégedetten a vizsgálás befejeztével. – Azt hiszem, most már biztosra kijelenthetem, hogy jól vagy. A tested kihevert mindent, és bár pszichológus nem vagyok, örömmel látom, hogy már mosolyogsz.

- Ez jó, azt jelenti, hogy lassan a lelked is túlteszi magát a történteken. – Elkezdi összepakolni az orvosi cuccokat, én addig felkelek a vizsgálóágyról. – Csak folytasd így a szellemi tréninget, és egy héten belül maximálisan túl leszel rajta.

- Rendben – bólintok, miközben kikísér az orvosi sátor bejáratához. – Akkor további min...

- Egy kicsit nagyon összeverekedtek Rye-jal. Semmi jó nem fog kisülni belõle...

Kétségbe esek. A fenébe... Ebbõl tényleg nem fog kimászni. Egy tiszttel összeverekedni... De egy pillanat!

- Segíteni? – néz rám zavartan. – Tudod, hogy nem folyhatok bele ilyen ügyekbe...

- Hát... – pillant rám bizonytalanul. – Elmondom, de ha lehet, te már ne ess neki, Rye-nak, jó?

- Igen – bólintok –, beszéltünk róla, hogy valószínûleg az õ meg az leveleim is elakadhattak valahol.

- Nem akadtak el sehol – vakarja meg a tarkóját. – Rye tette el õket, hogy ne jusson el egyikõtökhöz sem.

- Nyugi – vág közbe, mielõtt még nagyon cifrákat mondhatnék. – Elég, ha Andy szív emiatt...

Ajkamba harapva sóhajtok fel, és Miller sátra felé pillantok. A francba, remélem nem lesz nagy baj...

Mintha egy örökkévalóság telne el addig, míg Miller sátrának bejárata félrehajtódik, és megpillantom Andyt. Rögtön viszketni kezd a tenyerem Rye pofájáért, amikor megpillantom, hogy a szerelmem arca még vérzik is... de ez késõbb is ráér, most Õ legfontosabb. Rögtön odalépek hozzá, és egyenesen a sátramba vezetem. Mellkasára simítva pislogok rá aggódva.

Nem felel, csak egy mozdulattal kitörli a szeme sarkából az ott összegyûlt vért.

- Andy...? – simítok végig az arcán. Nem felel, csak bámul rám. Az ajkamba harapok, nem szeretem, ha szenved, nagyon nem... – Gyere, ellátjuk azt a sebet, és utána megbeszéljük, jó?

Még mindig nem szól semmit, csak hagyja, hogy az ágyamhoz vezessem, és engedelmesen leül rá. Kutakodok egy kicsit a holmijaim között, aztán meg is találom az elsõsegélycsomagot. Kiveszem belõle a fertõtlenítõt meg egy kis gézlapot, aztán elõvadászom a saját hozományú nyugtató kenõcsömet is. Szembõl ülök az ölébe, hogy kényelmesen hozzáférjek. Igyekszem óvatosan lekezelni a sérüléseket, fõleg a fertõtlenítõvel bánok finoman, mert ez nem a gyengéd fajta... Ez rohadtul csíp. Andy meg sem nyikkan, de az arcán azért látom, hogy fáj neki, ezért amint végzek, már kenem is be a hûsítõ kenõccsel. Gyorsan félrepakolom a cuccokat, aztán magam felé fordítom az arcát.

- Most már megszólalsz? – kérdezem aggodalmasan, de csak néz rám azokkal a szomorú kék szemeivel. – Ó, kicsim...

Arcára simítok, és óvatosan az ajkaira csókolok, amolyan vigasztalásképpen. Örömmel érzem, hogy viszonozza a csókot, csak lassan szakítom el magam tõle. Ujjaimat hajába túrva a tarkójára csúsztatom, és simogatni kezdem. Átöleli a derekam, magához szorít, és arcát a nyakamba rejti. Engem is elszomorít, és félek is, hogy mi történhetett, ha ennyire elkeseredett. Átölelem a nyakát, a fejét simogatom, és a halántékára csókolok.

- Elõször felmentett. – Meghûl az ereimben a vér. Uramisten... – Aztán jött a doki a függõségemmel, és megenyhült.

Elkeseredetten nyögök fel. Istenem, hogy érezheti magát...! Ó, szerelmem... Végigsimítok a fején, és újra a halántékára csókolok.

- Hogyan, Justin?! – néz fel rám elkeseredve. – Miller szavával még te sem szállhatsz szembe.

- Tudom, szerelmem – simogatom meg az arcát. – De majd kitalálok valamit. Ígérem!

Gondolkodás nélkül bólint, ami azért mosolyt csal az arcomra. Újra magamhoz húzom, majd lágy csókot nyomok az ajkaira. Aznap már ki sem engedem a sátramból. Végig magam mellett tartom, igyekszem jobb kedvre deríteni, vagy legalább megnyugtatni. Õ is ott volt mellettem, mikor egy hétre felmentettek, az a minimum, hogy én sem hagyom magára. Nem is tudnám. Annyira szeretem...

Egy teljes hét telik el. Engem visszahelyeznek a régi helyemre, mert így, hogy Rye-t lefokozták, már nem volt rendelkezésre álló helyettes hadnagy, Gene doki meg amúgy is egészségesnek nyilvánított, így semmi akadálya nem volt. Ekkor tapasztalom meg az elsõ és egyetlen pozitívumát annak, hogy Andy tartalékos lett – biztosan tudhatom, hogy semmi baja, és nem fenyegeti veszély. Az viszont önzõség lenne, ha emiatt nem tennék semmit az érdekében. Sokkal fontosabb, hogy visszatérjen az önérzete.

Ki gondolná, hogy pont Rye lesz a segítségemre ez ügyben? Már persze a tudta nélkül... Így, hogy lefokozták, õ került ugyanis Andy helyére, de még a szakaszvezetõ is õ lett... Hiába mondtam Millernek, hogy az legalább lehetne Tatum, mintha a falnak beszélnék. Legalább azt sikerül elérnem, hogy a Humveeban Wilson vezessen, és ne Rye. Képes lenne mindenki életét veszélybe sodorni csak azért, hogy engem kinyírjon... És a múltkoriból tanulva már azt sem kockáztatom meg, hogy szétválásnál vele legyek együtt. Nem hiányzik még egy olyan...

Viszont ezalatt az egy hét alatt jövök rá, hogy mivel is lehetne meggyõzni Millert. A tervbe beavatom Wilsont és Matthewst is, akik boldogan támogatnak. Mindezt az egyik razzián beszéljük meg egymás között sugdolózva, Rye meg sértõdött képpel bámul minket, mert õt nem avatjuk be. Mi hárman viszont teljesen be vagyunk sózva, hogy Andy végre visszatérhet.

Reménykedve lépek be Miller sátrába, nyomomban Wilsonnal és Matthews-zal. Elõre bejelentkeztünk, így nem lepjük meg, de a kíváncsiság ott ül az arcán.

- Uram, én... Én szeretnék nem hivatalos panaszt tenni. Nem valódi panasz, hiszen semmi bojkottáló nem történt, de mégis... Fontos.

Igyekszem a lehetõ legjobb színi alakítást nyújtani, ami úgy tûnik be is jön. Miller kíváncsian vonja föl a szemöldökét.

- Az új szakaszvezetõm, Rye ha... õrmester. Tökéletes megbízom a döntéseiben, uram, de nem vagyok biztos benne, hogy Rye õrmester megfelelõ helyen van. Feleannyira sem tudunk hatékonyan dolgozni, mint eddig, mert mindig lassú és bizonytalan, ráadásul az emberivel sem ért szót megfelelõen. Nem bíznak benne, és ez nagy hátrány. Matthews és Wilson tizedesek is alá tudják ezt támasztani, ha szükséges, hiszen rajtam kívül még õt utaznak egy jármûben vele.

- Maga az egyik legjobb emberem, Stafford, úgyhogy hiszek magának. Lenne esetleg javaslata Rye helyére?

- Nos... igazán nem akarok tiszteletlennek tûnni, uram, de Griffin õrmester a legkiválóbb szakaszvezetõ, akit csak kívánhatok magamnak.

- Igen, uram. Hiszen õrmesterként a kiszabadításomat is tökéletesen megszervezte, ha szabad megjegyeznem.

- Igaz, igaz – simogatja meg az állát. – És mi a helyzet Griffinnel? Jól bírja a gyûrõdést? Mostanában jó magaviseletrõl hallottam.

- Szóljon Griffinnek, hogy az ellátmányosok itt vannak valahol. Inkognitóban, és rövid idõre, de itt vannak.

- Justin! A francba, a szívbajt hoztad rám, a többiek már rég megjöttek, te meg még sehol... – mormogja a hajamba.

Boldogan nevetek fel. Ez az én imádott Andym! Hát még ha Miller döntésre jut...

Izgatottan járkálok fel-alá a sátramban. Andyt körülbelül fél órája hívatta Miller, lassan itt kellene lennie... És erre be is lép. Izgatottan ugrok elé, a tekintetét fürkészem, és... Igen! Döbbenet, megilletõdöttség, megkönnyebbülés és boldogság. Tudtam, hogy Miller jóra is tudja használni az eszét!

- Üdvözlöm újra a szakaszomban, Griffin õrmester – mosolygok rá boldogan.

Elneveti magát. A szívem hevesen kezd dobogni, istenem, de régen hallottam már ezt az õszinte nevetést!

Az ölébe emelve sétál az ágyamhoz, és velem az ölében dõl végig rajta. Boldogan kucorodok szorosan a testéhez. Most... most tényleg minden sikerül!

- Nem tudom – vonok vállat. – Egyszer csak kigondoltam, és jó ötletnek tûnt. Na meg a múltkori után így nagyobb biztonságban fogom érezni magam.

A szám elé kapom a kezem. Basszus... Soha senkinek nem mondtam, hogy hogy is lettem „elfogva”... És ráadásul pont Andy elõtt elszólni magam. A kurva életbe, mekkora barom vagyok!

Hirtelen kapja el az arcom, és gyengéden, de határozottan kényszeríti maga felé a pillantásom. A tekintete valósággal szikrázik a dühtõl.

- Õ... hirtelen kitépte a fegyvert a kezembõl, mikor az afgánokat hallgattam az egyik szobában és nem figyeltem. Aztán egyszerûen belökött közéjük fegyvertelenül... – vallom be suttogva.

Minden egy másodperc alatt történik. A következõ pillanatban már az ágyon landolok, õ meg félúton van a sátor bejárata felé. Azonnal felpattanok, és utána ugrok, hogy elkaphassam a karját.

- Ez már... a múlt. Már nincs semmi baj. Nem fontos. Ne keveredj megint bajba, kérlek! Fõleg miattam ne...

- Nem fontos?! Még soha nem láttalak olyan összetörtnek, Justin! – ragadja meg a vállam. Dühe kétségbeesésbe vált át. – És soha nem is akartalak... Annyi szörnyûségem kellett keresztülmenned, kicsim, és most az kéred tõlem, hogy ne bánjak el azzal, aki miatt ez történt?!

- Andy... – suttogom arcára simítva. – Kérlek! Segíts... segíts inkább máshogy.

- Feledtesd el velem... az egészet. – Érzem, hogy pír szökik az arcomra. – Cseréld ki a emlékeimet szépekre.

Még mindig kissé piros arccal sóhajtok fel, ahogy most õ csókol meg engem. Újra úgy, ahogy régen... Azzal a soha ki nem hunyó, lángoló szenvedéllyel.

- Andy...? Gyere, ellátjuk azt a sebet, és utána megbeszéljük, jó? – simít végig az arcomon.

Az ágyára ültet, majd elõkaparja az elsõsegélydobozát, és az ölembe ülve áll neki a sebem kitisztításához. Meg sem mukkanok, hülyén is nézne ki, ha vinnyognék, pedig rohadtul fáj. Köcsög Rye, egyszer kiverem a fogait, csak érjünk már oda! Kapok egy kis hûsítõ kenõcsöt, így a fájdalom lassan alábbhagy. Persze, az is elképzelhet, hogy Justin gondos kezeivel lágy érintése is elég volt a fájdalmam enyhítéséhez.

- Most már megszólalsz? – kérdi, de nem akaródzik felelnem. – Ó, kicsim...

Lágy csókot lehel az ajkaimra. Igazi felüdülés a sok szarság között. Még így is boldoggá tesz a tudat, hogy itt van nekem, és számíthatok rá. Bizton állíthatom, hogy õ az én támaszom. Mindennél jobban szeretem õt. Lassan átölelem a derekát, az arcom a nyakához fúrom. Szeretném érezni az illatát, és el is akarok bújni a világ elõl. Engem Miller sátrában megaláztak. Mintha nyilvánosan szájba erõszakoltak volna…

- Elõször felmentett. Aztán jött a doki a függõségemmel, és megenyhült.

Sokkolja a hír, nem csoda, engem egyenesen padlóra küldött. Vigasztalásképp a halántékomra csókol. Olyan jó, hogy így gondoskodik rólam.

- Hogyan, Justin?! – kapom fel a fejem elkeseredetten. – Miller szavával még te sem szállhatsz szembe.

- Tudom, szerelmem – simít végig az arcomon. – De majd kitalálok valamit. Ígérem!

Könnyebbet nem is kérhetsz tõlem. Sõt… kérned sem kell. Az életemet is Rád bíznám. Bár… ha azt nézzük, most pontosan ezt teszem.

A kedvem egyre szarabb, egyszerûen képtelen vagyok mosolyogni, örülni bárminek is. Nem elég, hogy nem lehetek Justin közelében a razziák alatt, a kurva ládák rakódása csak még jobban megnehezíti a dolgomat. Nehéz fizikai munka után általában cigizni szoktam, de most kurvára nem tudok rágyújtani. Pedig nem szívtam sokat, napi egy doboz bõven elég volt! Na, jó… Mióta együtt vagyok Justinnal, alig pár szálat szívok naponta. De még így is gyötrelmes. Egyszerûen… KELL!!

Most is rohadt ideges vagyok. Justinék razzián voltak, és rajtuk kívül mindenki visszaért már. Mi a franc történhetett? Miért nem jön??

Óráknak tûnõ várakozás után, végre betoppan a sátorba. Meg sem engedem, hogy szólaljon, aggódva szorítom magamhoz. Istenem, végre!

- Justin! A francba, a szívbajt hoztad rám, a többiek már rég megjöttek, te meg még sehol... – morgom a hajába.

Nem hagyom, hogy befejezze, hosszan és forrón csókolom meg. Hirtelen olyan szenvedély lángol fel bennem, amilyet jó ideje nem éreztem. Justin, édesem… Te… Te egy angyal vagy!

Felnevet, majd a homlokomra csókol. Magával kéne törõdnie, mégis az én problémámmal van elfoglalva… ez… annyira… szerelmem, Te vagy a világ legjobb embere.

Miller a sátrába hívat. A francba, mit csináltam? Pattinson felnyomott az összetört láda miatt? De hát mondtam, hogy baleset volt… Mindegy, tagadni fogok mindhalálig!

- El sem tudja képzelni, mekkora szerencséje van. Nem sok emberrel történik ilyesmi.

- Hallottam, hogy milyen jól tûri az elvonással járó tüneteket. Ez dicséretes.

- Tudom, tudom. De nincsenek megelégedve Rye had… õrmester munkájával. Azt pedig tudjuk, hogy ön remekül végzi a munkáját.

Csak pislogok, mint a hal a szatyorban. Ez túl szép, hogy igaz legyen… nem… nem, basszus!

- Magának köszönje – von vállat. – Nézze, Griffin. Négyszemközt bevallhatom, hogy kedvelem magát. Kötelességtudó, hûséges, lelkes. De ha hagyja, hogy az indulatai vezéreljék, akkor könnyen a seregen kívül találja magát. Megértette?

- Akár hadnagy is lehetne magából, ha nagyon akarná… meg nem verné laposra a feletteseit – vigyorodik el.

- Ígérem, uram, nem lesz rám több panasz – nézek fel határozottan Millerre.

Bólintok, majd kisétálok. Még mindig õszintén meg vagyok döbbenve. Tudtam eddig is, hogy Miller jó arc, de hogy ennyire?? Basszus, legszívesebben rohangálnék, mint egy félkegyelmû. Ha ezt elmondom Justinnak!!

- Üdvözlöm újra a szakaszomban, Griffin õrmester – mosolyog rám, mikor belépek a sátramba.

Érzem, ahogy a mellkasom majd szétrobban a boldogságtól. Nevetni kezdek. Önfeledten, boldogan.

Ölbe kapom, és az ágyához sétálok. Mosolyogva döntöm végig rajta, majd simítok bele a hajába. Úgy kucorodik hozzám, mint egy kiscica.

- Nem tudom – von vállat. – Egyszer csak kigondoltam, és jó ötletnek tûnt. Na meg a múltkori után így nagyobb biztonságban fogom érezni magam.

Az arca után kapok, legszívesebben… nem, nem bántom. Csak finoman magam felé fordítom a fejét, hogy végre rám figyeljen, és abbahagyja a süketelést.

- Õ... hirtelen kitépte a fegyvert a kezembõl, mikor az afgánokat hallgattam az egyik szobában és nem figyeltem. Aztán egyszerûen belökött közéjük fegyvertelenül... – suttogja.

Eltörik a cérna, elszakad a pohár, vulkánszerûen tör fel bennem az indulat. Agyonütöm, szétmorzsolom, elpusztítom!

- Andy! – fordít Justin maga felé. Észre sme vettem, hogy elkapott. – Andy, kérlek! Ne csinálj semmit.

- Ez már... a múlt. Már nincs semmi baj. Nem fontos. Ne keveredj megint bajba, kérlek! Fõleg miattam ne...

- Nem fontos?! Még soha nem láttalak olyan összetörtnek, Justin! – kapaszkodok a vállaiba. – És soha nem is akartalak... Annyi szörnyûségem kellett keresztülmenned, kicsim, és most az kéred tõlem, hogy ne bánjak el azzal, aki miatt ez történt?!

Óú, váratlan fordulat… mégis… mégis olyan kellemes érzés fog el. Ahogy végignézek az arcán, megszûnik a bennem tomboló harag. A helyét mélységesen mély szeretet veszi át. Szerelmes vagyok beléd, Justin Stafford (khöm Timberlake xD).

Lágyan csókolom meg, és araszolok vissza az ágyához. Újból végigdöntöm rajta, majd teljesen hozzásimulok. Perceken keresztül csak egymás ajkát kóstolgatjuk, lassacskán ébresztjük fel a másikban szunnyadó szenvedélyt. Justin ösztönösen simít a legérzékenyebb pontjaimra, így nem tart sokáig a visszafogott kényeztetés. Hamarosan minden ruha lekerül rólunk, én pedig megbabonázva figyelem a kedvesem. Centinként égetem magamba a látványt. Olyan tökéletes, mint egy görög szobor. Látom rajt, ahogy epekedik utánam. Hiába az erõszak, még mindig kíván engem, és ez mindennél többet jelent nekem.

Ajkaink újból forró csókban forrnak össze. Egy ideig nem is bírok elszakadni tõle, de tétlenkedni sem szeretnék. Elõször a mellkasát simogatom, kitapogatom minden izmát. Olyan régen voltunk már együtt, hogy nem is emlékszem rá. Hirtelen felindulásból a kezembe veszem a férfiasságát, és határozott mozdulatokkal mozgatni kezdem a kezem. A számba nyög, imádom, mikor ezt csinálja. Vigyorogva húzom el a fejem, hogy engedjem levegõhöz jutni, csakhamar zihálva kapkodja azt. Nem csinálok semmit, csupán érzéki csókokat hintek el a testén, no meg ingerlem odalent. Nem bírja sokáig, halk nyögéssel a markomba élvez. Milyen édes!

Látom, meg akar szólalni, de nem engedem, egy csókkal tapasztom be a száját. Ez most nem a beszéd ideje, rengeteg bepótolnivalónk van. Újból játszani kezdek vele, kellemes kínzásnak vetem alá. Ezúttal nem húzom a végtelenségig a dolgot, épp ellenkezõleg. Azt akarom, hogy a lehetõ legtöbbször élvezzen el. Érzem, készen áll a következõ menetre, így sunyin vigyorogva hajolok a nyakához, és kezdem harapdálni a legérzékenyebb pontjait. Elégedett sóhajokkal felel az édes kínzásra, a lábait megadóan felhúzza. A combjai hívogatóan feszülnek, ám nem veszthetem el a fejem. Most mindennek tökéletesnek kell lennie. Egyre lejjebb csókolgatom, harapdálom, nyalogatom, így hamarosan elérem a férfiasságát.

A combjait simogatom, miközben lassú ütemre kezdem el mozgatni a fejem. Felpillantok rá, a tekintetünk találkozik. Legszívesebben mosolyognék, hiszen látom azt a régi tüzet a szemeiben. Két hete még nem voltam benn olyan biztos, hogy valaha látni fogom.

Justin most sem bírja sokkal tovább, a hajába túrva a számba élvez. Ezúttal felkészültem rá, hagytam, hogy megtegye, hiszen így hosszabb ideig élvezheti a mámort. Lassan kiengedem õt a számból, és csodálattal vegyes büszkeséggel nézek végig rajta. A teste fürdik az izzadtságban, mellkasa gyors ütemben emelkedik fel és süllyed alá.

- Hm, gondoltam – vágok erõsen gondolkodó fejet, ami valljuk be, nálam igen ritka.

- Jó, jó, bocsánat – nevetek fel, majd finoman az ajkaira csókolok. – Csak olyan jó így látni.

Szelíden rám mosolyog, majd szálkás karjaival körülfonja a nyakam. Hosszú csókcsatába bonyolódunk… újból. Kezdem úgy érezni, hogy nem fogom sokáig bírni. Persze, ebbe a krónikus szex hiány a ludas, hiszen elszoktam tõle, ezért is igyekszem minél több örömöt okozni Justinnak. Nem akarom, hogy hamar véget érjen.

Lassacskán újból lázba jön, a teste megfeszül, készen áll, hogy magába fogadjon. Vigyorogva simítok végig Justin ajkain, mire mohón bekapja az ujjaimat, és úgy tesz, mintha csak egy becsesebb testrészemmel játszana. Halkan sóhajtozok, a puszta látvány tûzbe hoz. Akarom, akarom, akarom!

Látom rajta, ahogy szinte megszállottan kívánja magába az ujjaimat. Meg is adom hát az örömöt, óvatosan beléhatolok a mutatóujjammal. Megfeszíti magát, szinte transzba esik, úgy nyög fel. Ujjai görcsösen kulcsolódnak össze a hajam körül. Elõször megijedek, hogy túlságosan fáj neki, ám hamar megbizonyosodok róla, hogy tévedek. Elégedetlenül nyüszög, így „kénytelen vagyok” a második ujjamat is belévezetni. Mosolyogva sóhajt fel, ahogy a teste beleremeg a jólesõ fájdalomba. Apró csókokkal igyekszem lazításra bírni, s miután ez megtörtént, mozgatni kezdem a kezem. A combját harapdálom, sosem tudok ellenállni ezeknek a tökéletes virgácsoknak. Nem is értem, hogy bírtam ki eddig.

Úgy tûnik, itt az idõ. Óvatosan kihúzom belõle az ujjaimat, majd fölé térdelek. Mélyen egymás szemébe nézünk, majd eggyé válunk. Mindkettõnkbõl megkönnyebbült nyögés szakad ki. Olyan csodálatos!

Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolok minden egyes lökésnél. Az elégedett nyögések, az ölemben pulzáló kéjérzet és az elém táruló látvány együttes erõvel végeznek velem. Jóval az általam várt idõ elõtt élvezek el, így jócskán rá kell segítenem, hogy Justin is legalább a mennybe jusson.

Hosszú perceken keresztül fekszünk némán egymás mellett. Justin feje a mellkasomon pihen, felém esõ keze a hasamon pihen. Csak bámulunk a semmibe, magunkhoz kell, hogy térjünk. Számomra olyan hihetetlen, hogy együtt voltunk. Komolyan nem láttam rá esélyt, hogy valaha még… mindegy, én akkor is kitartottam volna mellette!

- Nekem mondod? Olyannal fogok együtt élni, akit szeretek – túrok bele a hajába az orrommal.

- Ahogy én is – csókol a mellkasomra. – Ugye semmi sem fog már közénk állni?

Másnap rögtön razziával indítunk. Izgatottan pattanok be a humveeba. Van cigim, no meg õrmesteri rangom. A szexi hadnagyról nem is beszélve, aki olyan sejtelmesen mosolyog rám, hogy az már vérlázító.

Wilsonékat ugyan nem zavarja, hogy enyelgünk, de mégsem katonákhoz méltó, hogy a humveek ülésén faljuk egymást. Azt majd privátban, khm.

- Hû, de izgi, az eszement pitbull újra akcióban! – rikoltja Wilson, és jókorát sóz a vállamra.

Óóóúú, semmi kedvem kiszállni, olyan kényelmes vezetni. Lehet taxisnak kéne elmennem, ha végre hazaértünk. Persze, aztán késeljenek meg… én meg a hülye ötleteim.

Szokás szerint, áll a bál. A gárdisták veszettül tüzelnek a mijeinkre, Woods csak a fejét fogja. Istenem, néha azon gondolkodok, hogy Justin lehetne helyette a százados. A szakaszunk ezerszer sikeresebb lenne, ha nem függne ennek az idióta baromnak a döntéseitõl.

Csatlakozunk az elõttünk lévõkhöz, így csakhamar tûzharcba keveredünk a köcsög afgánokkal. Halomra szedem le az ellenséget. A parancs világos volt, lõjek mindenre, ami mozog, és fegyvere van. Nem okoz gondot a gépfegyveres nyolcéves megölése sem. Egy golyó a fejbe, bumm, nem szenved sokat. A társaim mind azt hiszik, egy kegyetlen gyilkoló gép vagyok… ami talán igaz is, de nem a gyilkosságok élvezete motivál, hanem a parancs végrehajtása.

Az egyik nem messze tõlünk robban. Díjazhatnám, hogy megtanultam repülni, de valahogy nem esik jól a földet érés. Nagyot nyekkenek, ahogy arccal elõre a földre zuhanok.

Azon kívül, hogy kurvára bevertem a tökömet, és egy marék föld ment a pofámba, semmi bajom. Morogva köpöm ki a kavicsokat, majd intek Justinnak, hogy minden rendben. Nincs okom panaszra, az a gránát robbanhatott volna közvetlen mellettem is. Igen. Mintha a sors is úgy akarná, hogy mostantól a háború se álljon kettõnk közé.

- Ááááá, nagyon fááááj – nyávogok, mikor Justin kierõszakolja, hogy ellássa a horzsolásaimat.

- Áú, ez tényleg fájt! – vakkantom. – Nem értem, miért aggódsz ennyire, csak horzsolások!

Õ, igen. Az állandó karmolás nyomok már lassan testékszerré válnak rajtam.

Elejti az apró gézlapot, majd az ölembe mászva kulcsolja át a karjaival a nyakam. Elégedetten simítok végig a derekán, majd a hátán.

Ahogy az ágyon végigdõlve egész testünk összesimul, miközben lágyan csókoljuk egymást, valami földön túli boldogság járja át testem-lelkem. Mint valami lelki üdvözülés. Andy képes minden negatív gondolatot semmissé tenni, ami esetleg belopta magát a fejembe. Mikor már a ruhák is lekerülnek rólunk, végleg elveszek. Láthatom, hogy milyen elképesztõen tökéletes az én szerelmem, hogy vágyik rám... És bármi is történt, én is egész lényemmel akarom Õt.

Újra megcsókoljuk egymást, forrón, szenvedélyesen. Nem is tudunk elszakadni egymástól, de Andy nem tétlenkedik, hamarosan megérzem ujjai lágy, izgalmas simogatását a mellkasomon. Annyira régen éreztem már ezeket a gyengéd érintéseket, úgy hiányzott... Nem bírom ki, a szájába nyögök, ahogy a kezébe veszi a férfiasságomat, és határozott mozdulatokkal izgatni kezd. Megfeszülök, minden egyes csuklómozdulata olyan, mintha villámcsapás érné a testem. Olyan régen nem éreztem már ilyesmit... Vigyorogva engedi el az ajkaimat, mikor már zihálva kapkodok levegõért. Ajkai érzéki csókokat ejtenek testem különbözõ pontjain, miközben tovább mozgatja a kezét. Nem is bírom sokáig, csakhamar felnyögve élvezek el.

Nem enged megszólalni, újabb forró csókkal ajándékoz meg. Már szinte szakértõje a testemnek, így hamar eléri, hogy újra felizgasson. Azt hiszem, hogy most már õ is jön, de tévedek... Újra édes kínzásba kezd. A nyakamhoz hajolva kezdi el harapdálni, csókolgatni, nyalogatni a legérzékenyebb pontjaimat. Sóhajtozva élvezem a kényeztetést, lábaimat felhúzom, de nem könyörül meg rajtam, folytatja élvezetes kínzásomat, egészen addig míg el nem ér a hasam aljáig.

Combjaimat simogatja, miközben lassan mozgatni kezdi a fejét. Szinte aléltan figyelem, mikor felpillant, találkozik a tekintetünk. A testem lüktet és lángol, miatta, érte, csakis érte... Olyan hosszú ideje nem volt már részem ilyesmiben, hogy nem bírom sokáig tartani magam, ajkai és nyelve játéka hamar a csúcsra juttatnak. Hátam ívbe feszül, felnyögve élvezek el újra.

- Jó, jó, bocsánat – nevet fel, majd lágyan megcsókol. – Csak olyan jó így látni.

Rámosolygok, majd átölelem a nyakát. Újra szenvedélyes csókolózásba kezdünk. Annyira élvezem minden pillanatát, olyan régen éreztem már Õt így, ilyen tüzesen, ilyen vágyakozón... Csakhamar érzem, hogy ismét készen állok, amit õ is észrevesz. Vigyorogva simít végig az ajkaimon, mire mohón utánuk kapuk. Úgy szopogatom és nyalogatom az ujjait, mintha a férfiasságával játszanék, õ pedig megbabonázva, sóhajtozva figyel, érzem, hogy merevedése egészen nekem nyomódik.

Annyira vágyom már rá, hogy hangosan nyögök fel, amikor megérzem magamban elsõ ujját. Görcsösen markolok a hajába, megfeszül az egész testem. Második ujjánál már bele is remegek az érzésbe, pláne amikor apró csókokat szór el a testemen, hogy ellazítson. Mozgatni kezdi a kezét, közben a combomat harapdálja izgatóan. Nem bírom, nem bírom...

Felnéz rám, majd ujjait kihúzza belõlem, és fölém térdel. Mélyen egymás szemébe nézünk, míg elhelyezkedik és lassan elmerül bennem. Mindketten megkönnyebbülten nyögünk fel. Istenem, annyira... annyira akartam már!

Képtelen vagyok visszafogni magam, hangosan nyögdécselve élvezem minden egy mozdulatát, minden apró rezdülését. Semmi nem ér fel a látvánnyal, ahogy fölöttem van, teste csillog az izzadtságtól, izmai minden egyes mozdulatára gyönyörûen feszülnek meg, arca pedig édes fintorba torzul a kéjtõl. És a hangja, azok a mély nyögések, amelyeket belõle is elõcsal ez a fantasztikus érzés... Még az sem érdekel, hogy elõbb élvez el, némi rásegítéssel én is hamarosan követem Õt a csillagok közé.

Sokáig csak fekszünk egymás mellett, pihegve dolgozzuk fel az iménti élményt. Fejem Andy mellkasán nyugszik, egyik kezem a hasán. Nézek ki a fejembõl, és... boldog vagyok. Féltem egy kicsit ettõl, sõt... rettegtem, hogy nem tudok majd neki megfelelni. Hogy összeomlok, és soha többé nem tudok neki örömet szerezni... De most minden megváltozott. Mellette egy másodpercre sem jutottam eszembe a rossz emlékek, csak õ érdekelt, csak õt láttam magam elõtt. És most, hogy az õ forróságát érzem magamban, az õ élvezete van bennem... Úgy érzem, végleg megtisztultam.

- Nekem mondod? Olyannal fogok együtt élni, akit szeretek – fúrja orrát a hajamba.

- Ahogy én is – csókolok a mellkasára. – Ugye semmi sem fog már közénk állni?

Boldogan bújok hozzá, és el is hiszem. Az õ karjaiban mindig minden olyan egyszerûnek és boldognak látszik egyébként is, de tényleg elhiszem. Annyi mindenen kellett már keresztülmennünk. Megérdemeljük a boldogságot. És ha rajtam múlik, Andy lesz a legboldogabb ember az egész világon.

Szinte szárnyalva a boldogságtól rejtem arcom a nyakába, és mélyen magamba szívom az illatát.

Másnap reggel már mehetünk is razziázni. De most boldog is vagyok, hiszen visszakaptam az õrmesteremet. A legjobb szakaszvezetõt a világon. A legszexibb és legédesebb pasit a világon, a legszebb kék szemekkel. Mosolyogva figyelem, ahogy az említett görög isten beül mellém a Humveeba. Ha tudná, micsoda terveim vannak ma estére...

Hamar el is engedjük egymás, mert bár Wilsont és Matthewst nem zavarja, azért mégsem kéne mindenkinek megtudni a dolgokat.

- Hû, de izgi, az eszement pitbull újra akcióban! – vágja vállon Andyt Wilson.

- Kösz – mosolyodom el, majd a szemem sarkából felmérem az én szexi õrmesterem.

Kurvára ki vagyunk segítve Woods néma hápogásával, meg azzal, hogy a fejét fogja. Ez igazán nem fogja letörni a gárdisták fegyvereinek csövét. Nem is várok feleslegesen, ez úgy sem fog normális parancsot kiosztani. Azt már tudjuk, hogy mindenki ellenség, akinél fegyver van, úgyhogy kiadom a parancsot az embereimnek, hogy eszerint cselekedjenek a gárdistákkal szemben. Nem kell magyarázni senkinek. Lõjenek le minden fegyverest, aki még mozog.

Rögtön felkapom a fejem, mert most messze kerültem Andytõl, és aggódom, mert mi van, ha... Bumm. Mire megtalálom a tekintetemmel, egy gránát már be is csapódik nem messze tõlük, õt meg a robbanás ereje ellöki.

A francba, a múltkor is egy repesz... Szerencsére nem kell befejeznem a gondolatmenetet, mert már int is feltápászkodva, hogy minden oké. Az arca és a gyakorlója koszos, de egyébként kutya baja. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

A táborban nagy nehezen ráveszem Andyt, hogy elláthassam. Csak horzsolások és karcolások vannak ugyan rajta, de nekem akkor sem tetszik. Ennyi se legyen rajta.

- Áú, ez tényleg fájt! – hisztizik. – Nem értem, miért aggódsz ennyire, csak horzsolások!

A hajamba túrva csókol meg. A fertõtlenítõs gézlap kiesik a kezembõl, az ölébe mászva viszonzom a csókot, miközben átölelem a nyakát. Ez már neki is jobban tetszik, elégedetten simít végig a derekamon és a hátamon.

- Én is szeretlek, Andy Jack Griffin – mosolygok rá szerelmesen. – El sem tudod képzelni, mennyire.

- Annyira, hogy képes lennék elviselni téged egy egész életen át – vigyorodok el.

Nevetve hagyom, hogy az ágyra fordítva maga alá gyûrjön, aztán tenyeremet az arcára simítom, és elkomolyodva, de mosolyogva nézek a szemébe.

Olyan gyengéden mosolyog rám, hogy a szívem hatalmasat dobban. Nem csodálkoznék, ha õ is hallotta volna... Ajkaimra hajol, majd lágyan megcsókol. Boldogan viszonzom, átölelem a nyakát, és bár elmélyítjük a csókot, nem vadulunk. Ez a csók most a szerelemrõl szól.

Késõ délután még el kell mennem Millerhez is egy eligazítás erejéig, bár semmi kedvem elszakadni az én Andymtõl. A vágy pedig, hogy bár maradtam volna vele, csak biztossá válik az eligazítás során. Másnap délután ugyanis újabb bevetés várható, de nem is olyan egyszerû. Egy újabb épületrazzia. Még szerencse, hogy sikerült eltávolítani Rye-t... Valahogy nem lenne kedvem megint ahhoz a borzalmas két héthez neki köszönhetõen. Ami viszont mégis aggaszt, az nem csak a ránk leselkedõ veszély, hanem a tény, hogy az épületben állítólag pokolgépet is rejtegetnek. Nagyon remélem, hogy Woods kivételesen nem lesz hülye...

A sátramhoz visszaérve egyenesen a már az ágyamban heverészõ Andy karjaiba bújok. Elégedetten sóhajtok fel, ahogy a nyakához bújhatok, miközben õ mosolyogva fonja körém a karjait.

Elmosolyodva nézek rá, végigsimítok az arcán, aztán a hajába túrva húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nem is engedem el... most szándékaim vannak. És ezt azt hiszem õ is érzi, mert töretlenül viszonozza a szenvedélyem. A csók fokozatosan mélyül el és itatódik át színtiszta vággyal. Keze lassacskán bejut a pólóm alá, finoman kezdi simogatni a felsõtestem, ujjai gyengéd érintései nyomán kellemesen járja át a hideg a bõröm.

Én sem teketórázok sokat, gyorsan megszabadítom a pólójától, hogy kényelmesen hozzáférhessek. Eléggé ismerem már azt a tökéletes testét ahhoz, hogy pontosan tudjam, hol kell megérintenem, ha azt akarom, hogy elveszítse a fejét. Imádom hallani, ahogy beleszusszan a csókba, érezni, ahogy izmai megfeszülnek érintéseim nyomán. Szeretem, hogy a teste is reagál rám.

Hamarosan minden ruhadarabtól megszabadítjuk egymást. Meztelenül simulunk a másikhoz, miközben ajkunk újra forró csókban egyesül. Kis idõ múlva elengedi az ajkaimat, hogy csókjaival áttérhessen a nyakamra. Halkan felsóhajtok, ahogy keresés nélkül találja meg legérzékenyebb pontjaimat. Harapdálja, csókolgatja, nyalogatja a bõrömet, én pedig úgy érzem, megsemmisülök. Én sem tétlenkedek, mellkasán, majd hasán végigsimítva jutok el egészen le, aztán kezembe veszem a férfiasságát, és csuklóm mozgatásával kezdem izgatni. Édes morgás tör föl mellkasából, kicsit erõsebben harap a nyakamra, én pedig mosolyogva folytatom a kényeztetést.

Megadóan húzom fel mellé a combjaimat, mikor már úgy érzem, megveszek. Elmosolyodva simít végig rajtuk, aztán szájába veszi két ujját, és rövidesen már a bejáratomat simogatja mutatóujjával. Rekedten nyögök fel, ahogy belém vezeti ujját, és mivel egész hamar sikerül ellazulnom, hamarosan már egy újabb nyögés kíséretében csatlakozik mellé a második ujja is. Újra megcsókoljuk egymást, miközben mozgatni kezdi a kezét odalent. Elvigyorodik, ahogy a szájába nyöszörgök, de hát mit tudok tenni... Egyszerûen kikészít.

A meglepetésem csak akkor érkezik, mikor mindketten érezzük, hogy felkészültem. Ahogy kihúzza belõlem az ujjait, fordítok a helyzetünkön, és õ kerül alulra.

- Ssh – hajolok a füléhez, majd alá csókolok. – Egyszer ígértem neked valamit... Most megteszem.

Látom, hogy egyelõre nem érti, de majd mindjárt meg fogja. Oldalra nyúlok, és kiveszem rejtekébõl a már elõre odarejtett segédeszközünket... Igen, amit még Andy csent el régen. Elvigyorodik, ahogy meglátja a tubust, nekem pedig megdobban a szívem a látványra. Nyomok egy kevés síkosítót a kezembe, aztán lassan elkezdem felvinni a férfiasságára. Elmosolyodok, ahogy összerándul, de egyben fel is nyög, ahogy a hideg anyag lüktetõ merevedéséhez ér.

Mikor elkészültem, félredobom a tubust, aztán Andy fölé helyezkedek. Az ajkába harapva néz végig rajtam, és engem hihetetlenül boldoggá tesz a féktelen, lángoló vágy, amit a szemeiben látok. Egyik kezemmel megtámaszkodok a mellkasán, a másikkal férfiasságát irányítom, ahogy lassan magamba fogadom. Egyszerre nyögünk fel, addig nem is állok meg, míg egészen bennem nincs. Andy tekintete tûzben ég, ahogy rám néz.

Lassan mozogni kezdek rajta, és ahogy egyre inkább szokom az érzést, fokozatosan gyorsítok a tempón. Csakhamar hátravetett fejjel nyögdécselek, miközben egy pillanatra sem állok meg. Fölemelem a fejem, kinyitom eddig lehunyt szemeim, és lenézek Andyre. A látvány kis híján át is lendít. Csodálatos felsõtestén izzadtságcseppek gyöngyöznek, egész teste megfeszül, minden egyes izma kirajzolódik. Szemei tömör vágytól csillognak, ahogy találkozik a tekintetünk. Egy kicsit elõre hajolok, mellkasára támaszkodva hajolok le és váltunk egy forró csókot. Kezei felsimítanak a combomon, aztán ujjaival a fenekembe markol.

Az utolsó mozdulatokat már hátratámaszkodva, kissé hátradõlve teszem meg. Így a lehetõ legmélyebben tudom magamba fogadni, és ez mindkettõnkre megsemmisítõ hatást gyakorol. Vagy inkább a végsõ löketet. Szinte teljesen egyszerre élvezünk el.

Erõtlenül, lihegve hanyatlok rá, majd ahogy kihúzódik belõlem, mellé hengeredek. Szinte remegve bújok az oldalához. Õ is piheg, ahogy karjait szorosan a testem köré fonja. Engedelmese simulok szorosan a testéhez.

Kuncogva csókolok a nyakába. A fáradtság csakhamar erõt vesz rajtam, de boldogan merülök álomba a szerelmem karjaiban.

Semmi kedvem a másnapi razziához, de sajnos muszáj. Andyéknek sem tetszik jobban az épület- és bomba-dolog, viszont nincs mit tenni... Ha menni kell, akkor menni kell. Érezhetõ a kis feszültség mindenkiben, miközben a célterület felé tartunk, de én azért reménykedek, hogy akkora nagy gáz nem lesz... mintha kétszer annyira lenne.

Megközelítjük az épületet, de biztonságos távolban megállunk. Ilyenkor szerencse, hogy mi vagyunk a vezérjármû, Woods képes lenne taxiként lefékezni a bejárat elõtt. Meghagyom Andyéknek, hogy várjanak meg a Humveenál, amíg én elmegyek Woodshoz, hogy tisztázhassuk a dolgok menetét. Muszáj várni, amíg világos parancsot nem kapunk.

Woods egy barom. Még mindig. És ezt most is bizonyítja. Hiába mondom neki, hogy a lehetõ legrosszabb ötlet lenne egyszerre beküldeni minket a tûzszerészekkel, hiába mondják neki maguk a tûzszerészek, õ aztán szarik rá nagy ívben. Ha Woods azt mondja, ez így jó lesz, akkor annak jónak kell lennie. Hát gratulálok Mr. Géniusz, így kell a biztos halálba sodorni az embereidet. Vagy legalábbis 98%-os életveszélybe. Az a maradék 2% meg kisebb, mint egy hangyafing.

Bosszúsan megyek vissza a Humveehoz, a végére természetesen megint én lettem a hülye.

- Ne bassz! Hogy a nyakunkra robbanjon az a kurva bomba?! – fakad ki Matthews.

- Próbáltál te már Woodsnak megmagyarázni bármit, ami értelmes? – pillantok rá.

- Ha szét kell válni, te velem jössz, azt remélem tudod – néz a szemembe Andy.

Hamarosan bevesszük az épületet. Ijesztõen déjà vu-m van közben, az épület pontosan olyan üres és sivár, mint amilyen az volt, ahol fogva tartottak. Bár a labirintusszerû folyosórendszerek legalább hiányoznak. Viszont egy árva lélekkel sem találkozunk út közben. Szétválnunk csak nagyobb csoportokra kell, ami azt jelenti, hogy kb. Humveenként vannak a csoportok, tehát én Andyn kívül Wilsonnal és Matthews-zal vagyok.

Eddig csak nagyjából tudtuk, hogy hova rejthették a bombát, rádión értesítenek, hogy megtalálták, s tényleg ott van, ahol sejtettük. Ez megnyugtató, ugyanis mi az épületnek a másik felében vagyunk. Ha nem túl hatalmas, még a robbanást is megúszhatjuk, ha lesz.

Eljutunk az elsõ folyosóra, ahol nagyobb, üres helyiségek követik egymást. Átkutatjuk mindet, de sehol senki. Éppen az egyik ilyen ellenõrzött helyiségbõl mennék ki utolsónak, mikor a szemem sarkából mozgást pillantok meg a túlsó sarokban. Lassan fordulok vissza, felemelt fegyverrel indulok a sötét sarok irányába. Óvatosan, halkan lépdelek, hamarosan el is érem a sarkot... aztán átszalad a lábaim között egy patkány. Szemforgatva fordulok sarkon. Egyszer találok valami itt élõt, az is egy patkány.

Megtorpanok, ahogy egy hatalmas dörrenést követõen az egész épület megrázkódik. Aztán minden egy pillanat alatt, és minden egyszerre történik. Rémült ordítások és halálsikolyok hasítanak a levegõbe, omló kövek, falak és törmelék zaja. Az utolsó, amit észlelek, az a helyiség velem szemben lévõ, távolabbi falának megsemmisülése, aztán a detonáció ereje már emel is fel a földrõl, és nekirepít a mögöttem lévõ falnak. Az viszont már nem dõl ki, mi csak a végét kaptuk.

Még így is hatalmas erõvel csapódok neki a falnak, az egész testembe fájdalom hasít, a fejem mintha ketté akarna repedni. Nyekkenve esek le a földre, valami meleg folyik az orrom felõl az arcomra, és egy pillanatra minden elsötétül. Csak lassan tisztul ki a fejem, de még így is minden homályos és furcsán mozog a szemeim elõtt.

Szeretnék visszakiabálni, hogy itt vagyok, de egyelõre nem igazán akar sikerülni megmozdulni sem. Aztán a látóteremben hamarosan megjelenik Andy, aki a törmeléken átlépdelve jut be a helyiségbe és rohan felém.

- Justin – szólít meg szinte térdre esve mellettem, tekintete tele van aggodalommal. – Justin, szólalj meg...!

- Jól van. Gyere, kimegyünk innen! – nyúl felém. – Ez most lehet, hogy fájni fog, ne haragudj... de muszáj.

Óvatosan a testem alá nyúl, egyik kezét a térdem, másikat a vállam alá csúsztatva emel a karjaiba lassan. Felnyögök, ahogy a fejembe újra belehasít a fájdalom, és meg is szédülök, de a következõ pillanatban a fejem már nyugodtan hanyatlik Andy vállára, és mindkettõ elmúlik.

Valami lecsöppen a gyakorlómra. Lepillantok, egy-két csepp vér landolt rajta. Biztos az orrom vérzik, a nyomás nem szokott jót tenni ilyenkor. Nem is aggódok, hamarosan elmúlik. Lehunyom a szemem, a fejem továbbra is Andy vállán pihen. Így nyugalom van, miközben elindul velem a karjaiban.

- Én is szeretlek, Andy Jack Griffin – feleli. – El sem tudod képzelni, mennyire.

- Annyira, hogy képes lennék elviselni téged egy egész életen át – vigyorog rám pofátlanul.

Most megkapod a magadét! Nevetve hagyja, hogy az ágyra nyomjam, és fölé kerekedjek. Tekintete hirtelen elkomolyodik, ám szája szélén még mindig ott csücsül az a kis mosoly. Lassan végigsimít az arcomon, majd a lehetõ legtöbb érzelemmel az arcán néz rám.

Elönt a forróság, hogy tud ilyet mondani nekem? Elég egy kedves szó, és máris elolvadok tõle. Mintha egy lángoló katlan fészkelne bennem, mely most készül kilökni magából a forróságot. Sosem hittem volna, hogy létezik ember, aki elfogad, aki képes megbirkózni a baromságaimmal, aki nem tart kevesebbnek magánál, mert buta vagyok. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen érzelem a Földön. Most… 28 évesen érzem azt, hogy képes valaki úgy szeretni engem, ahogy vagyok, én pedig legalább olyan szenvedéllyel tudom viszonozni, ahogy kapom.

Délután az ágyán fekve várom Justint. Álmodozva bámulom a plafont, azon gondolkodok, milyen lesz vele. Valószínûleg olyan, mint itt. Csak kevesebbet fogok aggódni érte, és nem kell attól tartanunk, hogy Rye-féle barmok rontanak be a sátorba, miközben… épp dolgozunk a babagyártási projekt férfias verzióján. Milyen furcsa lesz. Nem kell elszakadnunk egymástól, mert vagy az egyikünket verik halálra, vagy a másikunknak repesz megy a fejébe. De… kicsit félek. Valamit dolgoznunk kell. Milyen lesz visszailleszkedni a társadalomba? Sosem kedveltem igazán az embereket, mégis közéjük kell fészkelnünk magunkat. Vizslató szempárok kereszttüzében kell élnünk. Nem akarom… bár, ha arra gondolok, hogy minden nap Justin mellett kelhetek, minden nap elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, akkor elviselhetõ lesz.

Hamarosan megérkezik az én szõke hercegem is. Mosolyogva ölelem át, mikor hozzám bújik. Mint egy kiscica.

Mosolyogva pillant fel rám, majd lassan végigcirógat az arcomon, és a hajamba túrva megcsókol. Érzem, hogy ez most nem egy „i miss you, baby-kiss”, hanem egy „i really fuckin want you”. Hm, korán kezdjük, de nem bánom, kedvem lenne most leizzadni egy kicsit. A pólója alá simítok, mohón igyekszek minél nagyobb felületet bebarangolni a tenyeremmel. Szeretem, mikor a domborodó izmok megrándulnak az ujjaim nyomán. Bõre puha, akár a selyem, is tökéletesen hibátlan. Elképzelni sem tudok nála szebb lényt ebben a rohadt galaxisban.

A ruháinktól megválva öleljük, csókoljuk egymást. Dús ajkai mohón kóstolgatják az enyéimet, alig bírom megállj parancsolni magamnak. Legszívesebben leláncolnám, és játszanék vele, míg a végelgyengüléstõl elgyötörve össze nem esek. A nyakát kényeztetem, miközben hosszú ujjaival a merevedésemre simít. Kicsit erõsebben harapom meg a kelleténél, túl jól csinálja.

Érzem, sürgõsen cselekednem kell, így mikor felhúzza a combjait, a számba veszem az ujjaimat. Vigyorogva nedvesítem be õket, majd vezetem õket a bejáratához. Elégedetten nyög fel, mikor beléhatolok. Egész rövid idõbe telik, hogy ellazuljon, így hamarosan a második ujjamat is társítom az elsõhöz. Megcsókolom, miközben mozgatni kezdem az ujjaimat. Akarom, hogy a számba nyögjön. Olyan izgató. Szuszogva veszi a levegõt, combjain csak úgy feszülnek az izmok. Imádom!

Már épp kezdeném magam beleélni a dologba, mikor is fordít a helyzetünkön. Én kerülök alulra.

- Ssh – suttogja a fülembe, majd alá csókol. – Egyszer ígértem neked valamit... Most megteszem.

Igen, elõször még a szar is megáll bennem. Komolyan azt hiszem, hogy… hát… õ akar a domináns lenni. Nem tudom, megengedném-e neki, ha arra kerül a sor, de… hát… nem szeretném, ha bárki is felnyársalna, amíg élek. Neeeem, azt meghagyom másoknak.

Amint elõkerül a síkosítós tubus, kezdem megérteni. Eszébe sincs felhúzni, épp ellenkezõleg! Azt hiszem, meg akar lovagolni. Mh, a torkom egybõl kiszárad a gondolatra. Akarom látni, ahogy felemelkedik, majd lesüllyed, és egyre növekvõ vággyal fokozza a tempót.

Nagyot nyögve rándulok össze, ahogy a hideg anyag körbeölel. Halkan sóhajtozva veszem a levegõt, egyszerre kínzó és vágykeltõ ez a hidegség. Remegve nézek végig rajta, ahogy lassan a mellkasomra támaszkodik, és magába fogad. Nyögve markolom meg az ágy szélét, hiszen teljes egészében beléhatolok. A hideg anyag után most a meleg, lüktetõ húsa ölel körbe, szinte villámcsapásként rázza meg a testem a hirtelen váltás.

A tempó egyre fokozódik, mi pedig ezzel egyenesen arányosan jutunk el a csúcsig. Ismét sikerül olyan mélységekbe hatolnom, hogy félõrülten marok Justinba. Nem bírom, és õ sem. Majdhogynem egyszerre élvezünk el, és ez megint arra enged következtetni, hogy tökéletes az összhang közöttünk. Annyira kiismertük már egymás testét, hogy egyre féktelenebb gyönyöröket okozunk egymásnak. Azt hiszem… azt hiszem, Justin az én testi-lelki társam. Igen.

A nyakamba csókol, sugárzik róla a boldogság. Annyira szeretjük egymást. Mint a filmekben! Pontosan! Csak… ott általában –férfi-nõs verzió van, de kit érdekel?? Justin a múltam, a jelenem, a jövõm. Senki más nem érdekel rajtam kívül. Csak õt akarom. Örökké.

Razzia. Megint. Épphogy kiélvezhetem a szerelem édes élményeit, rögtön visszarántanak a kegyetlen valóságba. Mennünk kell. Ölnünk kell. Kérdés, hogy pizsamásokat, vagy magunkat. Egy épületbe kell behatolnunk, eddig nincs is semmi baj, kiképeztek rá. Na, de hogy a tûzszerészekkel együtt?! Állítólag bomba van az egyik helyiségben. Kurvára nem értem, minek kellünk mi oda. Oké, meg kell óvni a bombászokat, de basszus, vannak saját elitjeik! Fasznak kellek én oda, õrgorillának?

Mindannyian kivagyunk az ötlettõl, hogy egy éles bombával egy helyen legyünk. Wilson úgy leizzadt, ahogy megtudta, mi is az ábra, hogy félõ volt, csónakkal fogjuk elhagyni Miller sátrát. Woods egy idióta, megint nem készített fel rendesen minket, de lassan már kezdem megszokni. Néha annyira sem értem, amit halandzsázik, mint a kurva afgánok makogását.

Az épülettõl nem messze állítom meg a humveet. Aggodalmas pillantásokat váltok a többiekkel, kurvára nem lesz ez így jó. Ahj.

- Itt várjatok meg, megkérdem, mi a pontos parancs – száll ki Justin a humveeból.

- Ebben egyetértünk, de legalább nem mondhatják, hogy nem hivatalosan jártam el – morogja a hadnagyom, és eltrappol.

- Ti mit fogtok csinálni, ha hazaértetek? – kérdi Matthews ábrándos tekintettel.

- Hm… leülök kagylótetõs vécémre, és szarok egyet – sóhajtja Wilson.

- De… hiányzik… bevállalnám, hogy életem végéig gödörbe szarnék, ha végre egy franciaágyon szeretkezhetnék Justinnal – sóhajtom fájdalmasan.

- Az meg a másik! – csap vállon Wilson. – Úgy meg fogom dönteni az asszonyt, hogy egy hétig a plafont fogja bámulni!

- Ugyan, a cinkelés a szeretet jele – paskolom meg a vállát, majd rámarkolok. – Szerintem többet kellene együtt lennetek, az segít.

- Ne bassz! Hogy a nyakunkra robbanjon az a kurva bomba?! – sipákol Matthews.

- Próbáltál te már Woodsnak megmagyarázni bármit, ami értelmes? – kérdi Justin idegesen.

- Ha szét kell válni, te velem jössz, azt remélem, tudod – nézek Justin szemeibe.

Lassan haladunk befelé. A tenyerem rohadtul izzad, az idegeim pattanásig feszülnek. Basszus, kurvára irritál a gondolat, hogy egy bombával vagyok egy fedél alatt. Mindegy, tesszük a dolgunkat, egyre beljebb hatolunk. Kis csapatokra oszlunk, így nekünk csak az épület szélét kell átvizsgálnunk. Ha mákunk van, és jön a nagy bumm, talán túléljük. Basszus…

A szemem sarkából látom, hogy Justin egy sötét sarok felé araszol. A többiek továbbhaladnak, én megvárom, hogy ne hagyjam egyedül. Leengedem a fegyverem, mikor egy patkány szalad ki a helyiségbõl. Még el is mosolyodom, hogy Justin milyen éles szemû, hogy kiszúrt egy ilyen kis jószágot, aztán… BUMM.

Hallom a dörrenést, a velõtrázó sikolyokat, ám engem csak egy valami érdekel. Justin. Leszarom, ha bajom esik, de… neki ne! Rémülten figyelem, ahogy egy jól irányzott lökéshullám a falhoz vágja, majd engem is leterít. Szerencsére alig érzem meg, a térdeimet vágom csak be, Justin azonban rosszabbul fest. Istenem, kicsikém!

Megrázza a fejét, d elátom rajta, hogy fáj neki. Faszom, miért nem mentem Vele?? Talán meg tudtam volna óvni a testemmel…

- Jól van. Gyere, kimegyünk innen! – nyúlok felé. – Ez most lehet, hogy fájni fog, ne haragudj... de muszáj.

Óvatosan az ölembe veszem. Igyekszem a legcsekélyebb fájdalmat okozni neki, de így is kínzom, érzem. Francba, ezt megint jól elszúrtam…

Látom, hogy az orrvérzése még mindig nem állt el. Basszusom, csak érjünk már ki innen! Wilson és Matthews hamar elõttünk teremnek, elõre mennek, hogy biztosítsák a terepet. Óvatosan Justin fejét puszilgatom, igyekszem biztosítani afelõl, hogy épségben kiviszem.

Nagyon félek tõle, hogyha nem beszélek hozzá, el talál aludni, és… és…

Megkönnyebbülten sóhajtok, és pillantok le a bekötött fejû Justinra. Már jobban van, mióta a táborba hozták, rendesen kialudta magát, és kapott gyógyszereket is.

- Nos, az orrodban elpattant pár ér a lökéshullám miatt. Minimális agyrázkódásod is volt, és kicsit talán meg is repedt a koponyád, mikor a falnak csapódtál. De nincs komoly bajod – magyaráz a doki a szõkeségnek.

- Még szép… különben is Te beszélsz? Úgy kiakadsz, ha lehorzsolom a tenyerem, mintha elvitte volna valami a lábam! – vágok vissza.

- Jó, bocsánat… tényleg nagyon megijedtem – sóhajtok, majd az ágya szélére ülök.

Lassan az ajkaihoz hajolok, és egy lágy csókot hintek rá. Jól esik, hogy viszonozza, tegnap még arra is képtelen volt, hogy normálisan válaszoljon a kérdéseimre.

- Négy napot kaptál Millertõl. Elég lesz annyi, vagy menjen hisztizni? – simítok végig az arcán, ahol épp nem éktelenkedik egy lila folt.

- Hé, nem vagyok olyan törékeny, mint hiszed – villantja rám dacosan a tekintetét.

Még mindig bûntudatom van a történtek miatt. Justin ugyan próbálja bizonygatni, hogy semmit sem tehettem volna, mégis úgy érzem, kötelességem megvédeni õt. A sajátom és mások élete árán is.

Justin hamarabb rendbe jön, mint gondoltuk, így nagyban hancúrozunk, mikor Wilson beszól a sátorba.

Szerencsére már mindketten eljutottunk a csúcsra, így az utó-csókcsatánikat vívtuk. Csalódottan morranok fel, majd teszem tisztába magam cirka fél perc alatt. Felöltözök, majd kisurraok a sátorból, hogy ne szúrjak szemet senkinek. Justin érkezik legutoljára, rajtunk kívül pár õrmester van csak ott. Na, meg Matthews és Wilson.

- Uraim! – csapja össze a tenyereit Miller. – Fontos bejelentenivalóm van.

- Az önök ideje hamarosan lejár, hogy egy filmbéli rébusszal éljek, így magukra hárul a feladat, hogy betanítsák az újoncokat. Itt van nálam a névsor, hogy ki-kikkel lesz.

Baszd meg, Miller!! És baszd meg Andy, hogy nem vagy képes befogni a kurva pofádat… bár… ez egyszer nem beszéltem. Na, jó, kussoljál!

- Most kimegyünk, és találkozhatnak az embereikkel. Ja, jut eszembe, minden tizedes új õrmestert kap – pillant Miller Wilsonékra, majd kisétál.

Látom, ahogy Justin rémülten néz végig rajtam. Tudom, kicsim, én is rohadtul aggódok, de már nem sok van vissza, kibírjuk fél lábon is.

Ahogy a sok újonc elé lépünk, azok vigyázba vágják magukat. Tele van 20 évesekkel a csoport, magamra emlékeztetnek, mikor elõször jártam idegen terepen. Nagyon féltem. Miller sorban hívja elõ a tiszteket, és osztja be alájuk az újoncokat. Wilsonék kapnak még két tizedest és egy õrmestert, Justin három tizedest kap és helyettem egy vadiúj õrmestert. Én meg… aaah….

- Nem, nem hivatásos katonák. A börtönbüntetés helyett választották a missziót. De bízok magában, Griffin.

- Csapjon szét köztük, nem véletlen magára bíztam õket! Kiélheti az agresszióját. Mutassa meg nekik, hogy milyen a sereg! – vág hátba.

Óú, édes faszom, más sem hiányzott, csak négy elfajzott rohadék. Fúú…

Miután Miller távozik, odasétálok a kis csapathoz. Elõre félek, hogy fél perc alatt felpofozom valamelyiket. A legdominánsabb kölyök – ér kb. az államig – rágózva bámul fel rám. Úgy csámcsog, mint a tehenek a mezõkön. Istenem, leütöm, leütöm!

- A szolgálati idejük 365 nap. Azaz 364 nap van vissza a hazatérésükig – morzsolom a fogaim közt.

Wilson dühöng, Matthews csendes õrültet játszik. Justin az egyik ládán ülve mered maga elé.

- A rohadt kurva Isten bassza meg! – rontok be a sátorba. – Börtöntöltelékek!!

Morogva felpattanok, és kiviharzok a sátorból. Nem is tudom, miért húztam így fel magam. Ja, de, mert nem fogdoshatom a humveeban Justint, mert kevesebbet lehetek vele, ééééés még baszogat is, hogy ezen ne legyek kiakadva. Kurva jó!

Elszívok egy cigit, persze, a humveek mögött. Érzem, ahogy lassan lenyugszom, elbódítja az agyam. Igen, már kevésbé érdekelnek a taknyos kölykök. Ü-ü, most jó itt. Csend van és nyugalom…

Fintorogva fordulok a hang irányába, akkor veszem észre, hogy Justin az. Hátratett kezekkel néz le rám, majd leguggol mellém.

- Persze – sóhajtom, ezzel a számon és az orromon is egyszerre gurgulászik ki a füst.

- De igen! Én is ki vagyok ettõl az egésztõl, megértem, hogy rosszul érzed magad. De bízom benned – öleli át akarom.

Felvonom a szemöldököm, úgy szívok egy nagyot a cigibõl. A fejem óvatosan Justinéra hajtom, majd elnyomom a cigit. Egész idilli így ülni, de… azért görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut az elkövetkezendõ két hónap. Mh…

A humveeban ülök az új kölykökkel, és zötykölõdünk a megközelítendõ célpont felé. Már nem mi vagyunk a vezér kocsi, ennek kicsit örülök. Mivel a nyakigláb szõke vezet, nem vagyok benn biztos, hogy okos lenne elõremenni. Hátha belehajt valamibe…

- Álljon meg – intem le a szöszit, de megy tovább. – Azt mondtam, megállni! – ordítok rá.

- Jól van, apafej, nyugi – fékez lesz, de úgy, hogy a mögöttünk robogó humveek kis híján belénk jönnek. Pedig elég nagy a követési táv… bassza meg!

- Igen? Itt legalább nem kúrják hézagosra a seggét – pattanok ki a humveeból. – Kifelé!

Kelletlenül kiszállnak a humveeból, majd nagy nehezen csapatba fejlõdnek. Justin hangja szinte már elmegy, annyit üvöltözik az újoncokkal. Miért kell õket mindjárt a mély vízbe dobni? Értem én, hogy kiképezték õket, de… ah…

- Minden rendben lesz, kicsim? – lépek oda Justinhoz, miután hallótávolságon kívül kerültek a katonák.

Odabent minden gördülékenyen megy… aha, rajtam kívül mindenkinek! Ez a négy szerencsétlen még célozni sem tud normálisan, mit keresnek itt?! Úgy be vannak szarva, mint a nyulak, csak remegnek.

Tüzet nyitok, így az elõttünk rohanó pizsamások mind holtan esnek össze. Elég szûk ez az épület, a folyosón is csak kettesével lehet haladni maximum. Morogva takarítom ki a pizsamásokat a körzetünkbõl, majd utasítom ki a nyomorékokat. A néger úgy szalad, mintha szarnia kéne, a nyakigláb úgy kapkodja a gólya lábait, mint a szélvész, a csendes, visszahúzódó kölyök némán teljesíti az utasításaimat, a negyedik… a negyedik meg… ah, a falhoz simulva remeg.

- Hé, Andy, hol a negyedik? – kiáltja Wilson, mikor sikeresen átérünk az épület bejáratától a szemközti raktár falához.

Oldalról folyamatos tûz ért bennünket, így cseppet sem izgatott, hogy éppen ki van mögöttem, vagy ki nem. Idegesen kapom a fejem a rágós baromarcú felé, aki a fegyverét markolva lapul a bejáratnál.

A golyók szinte záporoznak mögöttem, mindegyik tompa puffanással fúródik a földbe. Az adrenalin szinte szétrobbantja az ereimet, olyan gyorsan futok, hogy tutira egyéni csúcsot döntenék vele. Sosem tudtam bukfencelni, de most olyan franya tigrisbukfencet nyomok le, hogy vigyorognom kell magamon. Lihegve markolom meg a katona vállát, és fordítom magam felé. Durva, hogy az én lábaim is legalább annyira remegnek, mint az övéi.

- Basszus, elment az eszed?! – ordítok rá, bár így is alig hallatszik a fegyverropogás zajától.

- Talpra ember, különben megdöglesz! – csapom meg a felkarját. – Gyerünk!

Hasztalan, csak remeg. Totál betett neki, hogy látott embereket meghalni. Mikor a börtön helyett háborúzni jönnek ezek a rohadt csicskák, fogalmuk sincs, mit vállalnak. Istenem, most mégis mi a faszt csináljak??

Francba, de miért? Kurvára remélem, hogy nem légi csapást akarnak ránk mérni, vagy ilyesmi… Nincs mit tenni, a nyakamba kapom a kölyköt, mint egy zsákot, és rohanni kezdek vele. Wilsonék kilépnek az épület takarásából, és tüzet nyitnak arrafelé, ahonnan az elõbb a torkolattüzet látták. Basszus, csak érjek már oda!

Érzem, hogy Andy óvatos, finom puszikat nyom a fejemre. Csak furcsa, hogy milyen tompán érzékelek, mikor csak csukva van a szemem...

Kissé kótyagosan térek magamhoz, de legalább a saját sátramban. Gene doki hajol fölém és éppen homlokráncolva koncentrál, ahogy vizsgálgatja a fejem. Rajta kívül még Andy van a sátorban, aki olyan halálra vált arccal figyel, mintha mellettem robbant volna a bomba, nem pedig a detonáció erejének a vége kapott volna el.

- Feleslegesen majréztál, Andy – nyugtatja a doki is, miután bekötötte a fejem és lenyomott a torkomon pár gyógyszert.

- Nos, az orrodban elpattant pár ér a lökéshullám miatt – fordul felém a doki. – Minimális agyrázkódásod is volt, és kicsit talán meg is repedt a koponyád, mikor a falnak csapódtál. De nincs komoly bajod.

Gene felnevet, és én is biztos vele nevetnék, ha nem lüktetne a fejem. Olyan édes!

- Még szép... különben is te beszélsz? Úgy kiakadsz, ha lehorzsolom a tenyerem, mintha elvitte volna valami a lábam! – vág vissza.

- Jó, bocsánat... tényleg nagyon megijedtem – ül az ágy szélére sóhajtva.

- Négy napot kaptál Millertõl. Elég lesz annyi, vagy menjek hisztizni? – simít végig az arcomon.

Annyira édes, hogy még ezért is önmagát hibáztatja. Pedig õ aztán tényleg nem tehet semmirõl... De hát hiába mondom neki, hajthatatlan.

Még mindig kissé izzadtan simulunk össze szorosan Andyvel a levezetõ csókolózás közben. Na igen, nem kellett sok idõ a felépüléshez... De még ezt sem tudjuk igazán kiélvezni, mert Wilson hangja félbeszakít minket.

Andy csalódottan morogva enged el, és én mélységesen egyet tudok vele érteni. Rekordidõ alatt kapja össze magát, de még kapok egy forró, szenvedélyes csókot mielõtt kisurranna a sátorból. Kelletlenül szedem össze magam én is, és végül utolsónak futok be.

- Uraim! – csapja össze a tenyereit Miller. – Fontos bejelentenivalóm van. Holnap razziát tartunk. De nem is akárhogy! Új emberek érkeznek a táborba.

- Az önök ideje hamarosan lejár, hogy egy filmbéli rébusszal éljek, így magukra hárul a feladat, hogy betanítsák az újoncokat. Itt van nálam a névsor, hogy ki-kikkel lesz.

- Most kimegyünk, és találkozhatnak az embereikkel. Ja, jut eszembe, minden tizedes új õrmestert kap – pillant Miller Wilsonékra, majd kisétál.

Szinte rémülten nézek Andyre. Hogy fogunk tudni így figyelni egymásra? Ráadásul sokkal kevesebb idõt tölthetünk együtt... Kurva élet, kurva élet, kurva élet!

Egész jól jártam. Vagy inkább, járhattam volna rosszabbul is. Három tizedes meg egy õrmester, fele-fele arányban nehéz esetek. Ketten sorozott katonák, az õrmester, Navarro, meg az egyik tizedes, Murray. A másik két tizedes, Montgomery és Ramirez hivatásos katonák. Utóbbi kettõvel kevesebb gond lesz, bár az náluk is játszik, hogy fiatalok és tapasztalatlanok.

Andyért viszont aggódom. Miller az újoncok közül az összes börtöntölteléket az õ nyakába varrta.

Senkinek nincs jókedve. Wilson mindennek elhordja Miller lehetõ összes felmenõjét, aztán már összefüggéstelenül káromkodik fennhangon össze-vissza. Matthews is a plafonon van, de õ meg sem mukkan, csak a halántékán rángatózik egy ideg.

- A rohadt kurva Isten bassza meg! – ront be a sátorba Andy. – Börtöntöltelékek!!

Ahogy morogva kiviharzik a sátorból, már meg is bánom, hogy felemeltem a hangom. Nem kellett volna... De a francba, nekem is legalább olyan rossz, hogy elszakítanak tõle! Nem baj, akkor is utána kell mennem.

Nem kell keresnem, tudom, hogy a Humveek mögött bujkál az idegességét tetézõ emberek elõl. Remélem, én azért nem leszek az...

Fintorogva és mérgesen fordul felém, de a tekintete megenyhül, mikor meglát.

A száján és az orrán egyszerre távozik a cigifüst, olyan mint valami dühös bika. Illik a hangulatához.

- De igen! – ellenkezek. – Én is ki vagyok ettõl az egésztõl, megértem, hogy rosszul érzed magad. De bízom benned – ölelem át a karját.

Fejét az enyémre hajtja, így ülünk tovább csendben. Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle...

Egy kicsit ideges vagyok. Oké, nagyon ideges vagyok. Úgy látom, a sorozott katonák elõszeretettel kiskirályoskodnak.

- Szerintem kurvára nem arra kell menni – közli a mellettem ülõ Navarro, és meg sem várva a válaszomat, az ellenkezõ irányba tekeri a kormányt.

- Kurvára nem érdekel, hogy maga szerint mit kéne csinálni meg mit nem – ordítok rá. – Itt az van, amit én mondok. Ne higgye, hogy maga a világ seggén a lyuk!

- Fogja be azt a túl nagy pofáját, mielõtt én varratom össze valamelyik afgánnal. Nekem elhiheti, örömmel tennék. Itt egyedül nekem lehet nagy szám, mert én parancsolok, magának pedig csak annyi a dolga, hogy önként és dalolva teljesíti az utasításaimat.

- Ha valami nem tetszik, nyugodtan mehet a százados csapatába. Õ még talán alaposan meg is keféli, ha szépen mosolyog rá.

- Hé, hadnagy, mozgást látok balra, tüzelek! – szól le a toronylövésznek beállított Murray.

- NEM! – ordítok. Még éppen idõben, ez a szerencsétlen már majdnem meg is húzta a ravaszt. – Semmi nem maradt meg magukban a kiképzésrõl?! Nem bejelenti, hogy tüzel, aztán már lõ is, hanem részletezi, mit lát és engedélyt kér! Világos?!

- Ezentúl Montgomery vezet és Ramirez áll a géppuskához. Navarro és Murray, maguk hátul ülnek és vakarják a seggüket, remélem az menni fog – vágom be a Humvee ajtaját.

Mire az összes újoncot sikerül elrendezni, majdnem elmegy a hangom is. Ez még csak az elsõ nap velük, de már most elegem van...

- Minden rendben lesz, kicsim? – lép oda hozzám Andy, mikor mindenki hallótávolságon kívül van.

A szívem most elõször dobog a boldogságtól hevesebben. Már a látványa is megnyugtat. Vissza akarom kapni! Õt és a régi csapatomat.

- Persze. – Legalábbis remélem. – Vigyázz magadra! – pillantok fel rá.

Tele a hópindurkám. Eddig mindegyiknek akkora volt a pofája, hogy kilógott a Humveeból, most meg olyanok, mint a puhapöcsök. Nem is, õk maguk a puhapöcsök! Remegõ lábakkal mennek, csoda, hogy össze nem esnek. Egyedül Navarronak szorult némi vér a pucájába, de neki meg az ultranagy pofája bõven ellensúlyozza ezt.

Végül sikerül mindenkinek épségben átérni a folyosón, és a falhoz lapulunk fedezékért. Az afgánok folyamatos tûz alatt tartják a széles folyosót, ráadásul oldalról, fedezékbõl tüzelnek, így szinte lehetetlen leszedni õket.

Egyszerre pillantunk a még mindig a bejáratnál lapuló újoncra. A fegyverét markolva remeg, és rohadtul be van szarva.

- Sajnálom, kicsim, engedetlen vagyok – sóhajt, és mielõtt még utána kaphatnék, már rohan is.

A kezem ökölbe szorul, ahogy Andy futásnak ered. Az afgánok fegyverei éktelen ropogásba kezdenek, én meg már reflexbõl utána vetném magam, hogy legalább a testemmel megvédhessem a golyóktól, de Wilson megragadja a karom.

- Eszedbe ne jusson! Így legalább tud koncentrálni. Ha utána mész, csak rád figyelne.

Az ajkamba harapva pillantok vissza Andyre. Wilsonnak igaza van, de... de én ezt így nem bírom ki! Ha valami baja lesz, én meg ölbe tett kézzel nézem végig...

Nem bír az újonccal. Valószínûleg sokkot kapott a rémülettõl, csak remeg és a fejét rázza, meg sem mozdul, hiába ordít vele Andy. A rádió életre kel, és hamarosan azt hallom a fülemben, hogy Woods gránátokkal készül kilõni az afgánokat. De azokból a gránátokból olyan távolságból Andyék is kapnának...

- Andy! – üvöltöm rémülten. Felé kapja a fejét, pillantásunk találkozik. Gyere vissza, szerelmem...! – Nincs sok idõtök!

Megkönnyebbülök, mikor látom, hogy nem szarozik. A nyakába kapja a kölyköt, úgy kezd rohanni felénk. Ilyen egy igazi katona... Wilsonék tüzelni kezdenek az oldalról lövõ afgánokra, akik válaszul újfent tüzet nyitnak Andyék irányába. A golyók ide-oda pattognak körülöttük, lázas figyelemmel követem Andy minden mozdulatát, és magamban imádkozom érte, hogy mindegyik elkerülje. Istenem, istenem, istenem...

Aztán jön a pláne, Woods közli a rádión, hogy nem hajlandó tovább várni, indulnak a gránátok, és meg sem várja, mit felelek. Andy viszont már egész közel van... Gyere, szerelmem, gyorsan! Már lehet is hallani a gránátok kilövésének hangját, Andy pedig éppen az utolsó pillanatban vetõdik be a fedezékbe, mielõtt még a gránátok becsapódnának. Nem érdekel a még mindig reszketõ újonc, se senki más, az aggodalomtól görcsbe szorult gyomorral szorítom magamhoz egy pillanatra Andyt.

- Ilyet soha de soha többé nem csinálhatsz, megértetted?! – suttogom a fülébe remegõ hangon.

A gránátok maradéktalanul elintézték a bejáratot figyelõ afgánokat, és úgy tûnik, a legtöbb ott is volt. Befelé haladva egyre kevesebbel találkozunk, de azt a keveset is könnyedén szedjük le. Simán nyomulunk elõre, bár néhány újoncot szinte úgy kell magunk után rángatni. Õk nem is igazán sütik el a fegyvereiket, csak némelyik bátrabb, de az sem talál el senkit – szerencsére minket sem.

Fáradtan, de nyugodtabban ülök a Humveeban, miközben visszafelé robogunk a táborhoz. Montgomeryn és Ramirezen látszik, hogy hivatásos katonák. Tisztelik a sereget, ezért nem pofáznak vissza és nem ellenkeznek a feletteseikkel. Tudják, hol a helyük. Navarroék is csendben vannak, bár Murray szerintem még mindig be van szarva. Navarro arcán viszont groteszk szadista mosoly bujkál, ami kicsit aggaszt. Az ilyenekkel szokott a legtöbb baj lenni, mikor elvesztik a fejüket.

Este Andyvel egymáson vezetjük le a nap folyamán felgyülemlett feszültséget, és az egymás épsége iránti aggodalmat is, ezért olyan vad és szenvedélyes szeretkezésben részesülünk, hogy az valami egészen elképesztõ.

Az az egyetlen szerencséje, hogy egy kicsit változtattunk, így most nem fölöttem van – különben egészen biztos, hogy véresre karmolnám a hátát. Így viszont jobb híján az alattunk lévõ lepedõt és takarót markolom teljes erõmbõl, ahogy négykézláb állva nyögdécselek hangosan. Andy a csípõmet markolja szorosan, ahogy heves és erõteljes lökésekkel mozog bennem. Aztán a keze mozdul, felsimít a hátamon, egyik kezét a vállamra teszi, másikkal alulról túr a hajamba.

Hajamba markolva emeli föl a fejem, majd egész felsõtestem felrántja magához. Izzadó testünk szorosan, forrón tapad össze. Oldalra feszíti a fejem, és a nyakamba harap, míg másik kezével elõre nyúlva végigkarmol a hasamon, majd a combomba mar.

Fogait végighúzza a nyakamon, megremegek. De visszakapja... Egyik kezemmel felnyúlok, és úgy karolom át a nyakát, de amennyire tudom levezetem a kézfejem a hátára, és erõteljesen karmolok fölfelé a haja tövéig. Izgatóan morran fel, fejemet maga felé fordítva kap ajkaim után egy erõteljes lökéssel együtt. Szájába nyögök, de felveszem a fonalat, és vadul kezdjük marcangolni egymás ajkait.

Nem sokáig bírjuk levegõvel, közel már a vég. Visszaküld az ágyra, és ahogy megtámaszkodom, õ is hozzám simul hátulról. Kezeit az enyémekre csúsztatja, összefûzzük az ujjainkat, és szinkronban nyögve élvezzük ki az utolsó mozdulatait, mielõtt egyszerre elérnénk a beteljesülést.

Lihegve zuhanunk az ágyra, kell néhány perc ahhoz is, hogy egyáltalán annyira meg tudjak mozdulni, hogy Andyhez bújhassak. Reflexszerûen ölel át, ahogy a mellkasára hajtott fejjel kucorodok hozzá.

Megint az épületben vagyunk. Görcsösen szorongatom a fegyveremet, ahogy Andyt figyelem, amint átrohan a folyosón. Ropognak a fegyverek, repkednek a golyók, mindegyik Andy körül csapódik be. Andy, Andy, Andy...! Szerelmem, siess, fedezékbe kell jutnod...!

Visszaindulnak. Az afgánok újra tüzelni kezdenek, a zaj fülsüketítõ, záporoznak a folyók. Remeg a kezem, sõt mindenem, a rémület görcsbe szorítja a gyomromat.

Tehetetlenül üvöltök fel, ahogy több golyó is a szemem láttára fúródik a szerelmem mellkasába. A gyönyörû kék szemek legalább olyan rémülten olvadnak az én tekintetembe, mint amit én érzek. Felsikítva vetõdöm felé...

Zihálva, lendületbõl ülök fel az ágyon. A szívem hevesen ver, a jeges rémület még mindig vasmarokként szorul a torkom és a mellkasom köré, homlokomon hûvös izzadtságcseppek gyöngyöznek.

- Justin? – finom simítást érzek a derekamon, aztán Andy aggódó arcát pillantom meg, ahogy õ is felül. – Kicsim, mi a baj?

Ajkamba harapva nyelem vissza a könnyeimet, szembõl az ölébe kucorodok és szorosan magamhoz ölelem.

- Azt... azt álmodtam, hogy... Hogy nem értél vissza idõben... – motyogom.

- Ó, kicsikém... – simogatja meg a hátamat, szorosabban ölel magához. – Csak álom volt – suttogja megnyugtatóan a fülembe. – Itt vagyok, nincs semmi baj.

- Nem is fogsz, kincsem. Soha – csókol a homlokomra. – Gyere, feküdj vissza!

Hagyom, hogy visszahúzzon magával az ágyra. Kissé megnyugodva bújok szoros ölelésébe, és sikerül is visszaaludnom, ahogy megnyugtatóan álomba simogat.

Másnap pihenõnapot kapunk. A Millernek leadott jelentésekben maradéktalanul meg lett említve az újoncok viselkedése és érthetõ ijedtsége, ezért úgy döntött, hagy nekik egy kis szünetet, hogy megnyugodhassanak és feldolgozhassák a történteket.

Bármennyire is erre vágyunk leginkább, azért nem csak egymással vagyunk egész nap Andyvel. Wilson és Matthews valószínûleg megsértõdnének. Ezért hát – persze csak miután kiélveztük egymás társaságát... – Andyék (hivatalos) sátrába vonulunk, és leülünk a srácokkal. Beszélgetünk, aztán nekiállunk kártyázni. Ahol is megintcsak kiderül, mennyire egy hullámhosszon pendülünk az én szerelmemmel... Simán szarrá verjük Wilsonékat, de egymáson csak nehezen tudunk felül kerekedni. Felváltva gyõzünk, hol õ, hol én.

Aztán megsajnáljuk Wilsonékat, és õket is hagyjuk nyerni. Örülnek is a fejüknek, de szerintem õk is tudják, hogy ez nem egészen csak saját érdem... Hehe.

Estefelé magukra hagyom egy kicsit Andyéket, amíg én elmegyek fürdeni. Mindjárt Andyidõ... akarom mondani alvásidõ. Hihetetlen, hogy naponta együtt vagyunk, van, hogy naponta többször is, de nem tudok betelni vele. Sem ilyen, sem a hétköznapi egymás társaságában levés értelmében sem. Egyszerûen sosem elég belõle. Õrjítõ, hogy mennyire az ujja köré csavart... A kis gonosz. Mennyire imádom..!

Szám sarkában mosollyal, álmodozva vonulok a fürdõrészleg felé. Nem nehéz kitalálni, hogy végig Andyn jár az eszem. Mikor nem?! De talán éppen ezért zökkent ki annyira egy furcsa érintés... a fenekemen?

Megütközve torpanok meg. Eeeez biztos, hogy nem Andy volt... Jól ismerem az õ izgató, határozott markolását, ez meg egy bátortalan, de pofátlan tapi volt. Összeráncolt szemöldökkel fordulok meg, de még nem is teszem meg a 180 fokot, mikor már ismerõs hangot hallok.

- Erre legközelebb gondolni se merészelj – hallatszik az én egyetlenem félreismerhetetlen, dühös morgása.

Aztán végre látom is, hogy mi a helyzet. A vakmerõ egyén az egyik újonc volt, talán Wilson csapatából, nem tudom. Csak az a biztos, hogy Andy eléggé elkapta a grabancát, és most fenyegetõen tornyosul fölé. Ajaj...

Remegõ lábakkal fékezek le a fedezékben. Bizony nem sokon múlott, hogy leszakadjanak. Picsába, még mindig kurva gyorsan ver a szívem. Mindjárt infarktust kapok!

- Ilyet soha de soha többé nem csinálhatsz, megértetted?! – suttogja Justin.

A gránátok hangos csapódással robbantják ki a férgeket az odúikból. Sajnos nem marad idõm reagálni Justinnak, magamhoz kell szorítsam a rémült újoncot, különben itt szarja össze magát. Istenem, micsoda balfaszok.

Még a humveeban ülve is úgy reszketnek, mint a kocsonya. Én vagyok kénytelen vezetni helyettük. Valahogy nem akar olyanra sikerülni ez a mai nap, ahogy szeretném. Egyéb szarság? Van még valami??

Folyik rólam a víz. Vadul zihálok, alig kapok levegõt. Érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, a vágyam egy pontban összpontosul. Talán sosem szerettem még ilyen hévvel Justint. Hangosan nyögve hajszoljuk a kielégülést, engem még az sem zavarna, ha maga Miller toppanna be, hogy miért hangoskodunk.

A derekát markolom görcsösen, félek, ha elengedném, még el találnék szállni. Lassan felsimítok a hátán, és a vállába kapaszkodva túrok a hajába. Még közelebb akarom érezni, így a hajánál fogva rántom fel magamhoz. Tetszik neki ez a romantikus erõszak, megadóan simul hozzám. Úgy tapadunk egymáshoz, mint az elázott papírdarabok. Az Isten se tudna kettéválasztani minket.

Finoman a nyakához nyúlok, és oldalra feszítem a fejét, majd a bõrére harapok. Nyögve rezzen össze, de ez nekem nem elég. Azt akarom, hogy tudja, rajtam kívül nincs szüksége másra. Csak én létezzek neki. A hasára karmolok, majd a combjába marok, ezzel gyakorlatilag tehetetlenné teszem. Imádom, mikor érezhetem, hogy ki az úr a háznál.

Teljesen megvadulok, ha a nevemet nyögdösi. A fogaimat végighúzom a nyakán, libabõrös leszek, ahogy látom, hogy õt is kirázza a hideg. Hirtelen a hátamhoz kap, és erõsen végigkarmol rajta egészen a tarkómig. Fura fétisem van, de imádom, ha fáj. Morogva unszolom, hogy folytassa, ne hagyja abba. Az ajkai után kapok, vad csókcsatába kezdünk. Érzem, már nem sok van hátra… és neki sem.

Az ágyra lököm, és teljesen hozzásimulva támaszkodok a kezére. Összefûzött ujjakkal feszülünk meg, és nyögdécselünk felszabadultan, amíg mindkettõnket el nem érnek a vágy elsõ hullámai. Lihegve nyúlunk el az ágyon, én kb. azt sem tudom, hogy hol vagyok. Fura, eddig csak Justin volt képes úgy kikészíteni, hogy ennyire letompuljon az agyam.

- Ez... eszméletlen volt – suttogja, miután a megszokott módon hozzám bújt.

Kuncogva fúrja a fejét a nyakamhoz, és bele is csókol. A hideg is kiráz tõle.

Szeretem, mikor minden a legnagyobb rendben, és tompa fáradtságot érezve aludhatok el a kedvesem mellett.

Arra ébredek, hogy Justin lendületbõl felül. Kissé megijedek eleinte, nem értem, mi baja, nem szokott így ficánkolni. Hunyorogva nézek végig rajta, alig bírom nyitva tartani a szemeimet.

- Justin? – finoman végigsimítok a derekán, majd látván, hogy nem reagál, felülök. – Kicsim, mi a baj?

- Azt... azt álmodtam, hogy... Hogy nem értél vissza idõben... – motyogja.

Hatalmas kõ zuhan le a mellkasomról. Már azt hittem, hogy valami egészen komoly dologról van szó.

- Ó, kicsikém... – vonom magamhoz. – Csak álom volt. Itt vagyok, nincs semmi baj.

Aprókat bólint, de érzem rajta, hogy még mindig nem fogta fel teljesen, hogy felébredt. Milyen édes, még álmában is engem félt.

- Nem is fogsz, kincsem. Soha – csókolom homlokon. – Gyere, feküdj vissza!

Visszahúzom magammal az ágyra, és lassan simogatva igyekszem csitítani. Olyan így, akár egy riadt gyermek, akinek szüksége van az apja megnyugtató szavaira, érintésére.

Másnap szerencsére nem kell sehová sem mennünk. A kis mimózáknak pihire van szüksége, így lazíthatunk. Végre, már kezdett az agyamra menni a sok ordibálás. Justinnal úgy döntünk, hogy a nap egy részét Wilsonékkal töltjük. Beszélgetünk, kártyázunk, jól elvagyunk. Már mindannyian várjuk, hogy mehessünk haza. Haza, eh… jut eszembe, nekem nincs is otthonom. Még! Alig várom, hogy összeköltözzünk Justinnal. Végre… nekem is lesz otthonom. Életem elsõ otthona. Sosem mondtam, hogy jó lesz haza menni… mert nem volt hová. De ezután lesz. Ó, de még mennyire, hogy lesz! És tudni fogom, hogy a szerelmem fog várni.

- Elmegyek fürdeni – suttogja a fülembe, majd egy finom csókot nyom a számra.

- A helyedben vigyáznék. A csapatomból az egyik kölyök, Brooks, nagyon rá van indulva Justinra. Kurvára nem is tagadja, hogy biszex – pillant rám Wilson.

- A francba – morogva emelkedek fel a helyemrõl, és indulok el Justin után.

Hirtelen rossz érzésem támad. Basszus, miért mindenki az én pasimra van ráindulva? Ennyi buzi a világon nincs egy helyen! Tök jó, Wilsonéknak igazuk van. Brooks épp Justin fenekét taperálja, mikor odaérek. Érzem, hogy felmegy bennem a pumpa, ha szemmel ölni lehetne, a köcsög kis újonc már hatszor megdöglött volna.

Justin legalább olyan rémülten kapja felém a fejét, mint Brooks. Morogva húzom ki magam a nyegle kis köcsög elõtt, igyekszem minden férfias bájamat sutba dobni, és elõráncigálni a szadista õrmestert.

- Mégis mit képzelsz magadról, taknyos? Idejössz, hogy tiszteket fogdoss? – hajolok Brookshoz.

Kb. akkora lehet, mint Justin, majd egy fejjel magasabb vagyok nála. Így nem nehéz megfélemlíteni.

- A tegnapi szereplésetek egy hányadék volt, Brooks. Leszerepeltetek. Olyanok voltatok, mint egy csapat kisiskolás! – ordítom le a fejét.

- Akkor ugass, ha kérdeztelek!! – vakkantom. – Ez itt nem egy nyári napközi. Ha nem emberelitek meg magatokat, mind meg fogtok dögleni!

- Igenlés helyett kapkodd a kurva lábaidat, négy kör a tábor körül! – ordítok rá, mire bólint, majd futólépésben távozik.

Már megint. Ez kicsit rosszul esik. Megértem, hogy egy agresszív állatnak tûnök, az is vagyok, de Miller világosan megmondta, hogy nem keveredhetek bajba. Hát tartom magam ahhoz, amit elõírtak.

- Fürödj meg, addig elszívok egy cigit – simítok végig az arcán, majd ellépek, és meg sem várva a válaszát, elsétálok a humveek mögé.

A hátsónak dõlve teszem zsebre a kezem, és szívom el lassan a cigit. Durva, hogy megint pillanatok alatt nyugszom meg. Eszembe jut a sok jó emlékem… hehe, csak vicceltem, alig vannak ilyenek. Egyedül a Justinnal töltött idõre tudom azt mondani, hogy nem bántam meg egy percét sem. Jó, a veszekedésekkor jobb lett volna kussban maradnom, de talán akkor túl unalmas lett volna a kapcsolatunk.

Mikor visszafele sétálok, hirtelen elkapja valaki a karom. Megilletõdve pillantok felé, azt hittem, Wilson az, de mint kiderült, közel sem jártam.

Már jóval pofátlanabb vagyok, mint eddig, hiszen lefokozták. Egy hadnaggyal nem nagyon szájal az ember, de egy õrmesterrel? Heh, én azért elõbb vagyok a seggnyalósok listáján Millernél, mint õ.

- Holnap megyek haza, és… nem szeretnék úgy elválni Tõled, hogy gyûlöljük egymást – pillant felém.

- Andy, még mindig szeretlek, de… érzek, amit érzek, nem akarok közétek állni. Szeretném, ha boldogok lennétek Stafford hadnaggyal – bólint mosolyogva.

- Hajlandó vagy elfelejteni ezt az egészet? – nyújtja felém mosolyogva a kezét.

Nem érzek semmi hátsó szándékot a szavai mögött, fura, mintha megváltozott volna. Talán tényleg nem akar fasírtban lenni velünk. Végtére is nem érdemes.

Lassan elém lép, majd hozzám bújik. Ó, istenek, miért pont itt? Bárki megláthat! Vonakodva ugyan, de viszonzom az ölelését. Fél percig, ha lehetünk úgy, megunom a dolgot, és finoman kibújok a karjai közül.

Gondolkodva sétálok a sátram felé, majd összeszedem a fürdéshez szükséges cuccokat, aztán elhúzok fürdeni. Jól esett, amit Rye mondott. De tényleg! Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. Úgy tûnik, az elválás gondolata megmozgatott valamit benne. Hehe, jó érzésem van most.

Útban Justin sátra felé végig vigyorgok. Basszus, most minden olyan jó. Senkire sem haragszom… na, jó, Brooksot még mindig felkoncolnám. Ne nyúlkáljon az én barátomhoz. Justin csak az enyém.

Olyan fagyosan néz rám, hogy hátrahõkölök. Mi a franc történt már megint??

Ó, valaki jól felcseszhette az agyát. A tarkómat vakarva lépek oda hozzá. Még érzem a sebek széleit, melyeket a nagy hevességben vájt a bõrömbe.

- Miért hisztizel? – húzom ki magam, nem kevés indulat kezd el felgyûlni bennem.

Hogy az a bánatos Isten…. Újra a humveek mögött találom magam. Már fél doboz cigit elszívtam. Most mégis mi a szar történt, he?! Miért kellett így hirtelen mindennek romba dõlnie?? Úgy örültem, hogy végre minden rendben, erre… kurvára nincs minden rendben!! Jééézusom… Justin rosszabb, mint egy menstruáló tinédzser. Most komolyan, mi a szar történhetett tíz perc alatt, ami ennyire felbaszhatta? Együtt sem voltunk!! Mindegy, talán holnapra kialussza… Ma biztos nem fogok odamenni hozzá. Még hogy túl hülye vagyok… ch… baszd meg…

Általában igazam van, most viszont kurva nagyot tévedtem. Justin lassan két hete nem szól hozzám, ez pedig rohadt nagy probléma, mivel indulunk haza. Vagyis… már akinek van hová. Úgy volt, hogy Justinéknál lakok, amíg nem veszünk egy lakást, de így… így hogy a picsába? Rohadt élet! Ráadásul bár hányszor igyekszem megbeszélni vele a dolgot, csak morog, és elküld anyámba. Így mégis mi lesz velünk? Hiába kérdem, az sem érdekli. Faszom!

Hosszú gratulációk közben kezet ráz velünk, majd sok sikert kíván az ideiglenes visszailleszkedéshez. Betuszkol minket a humveeba, majd hahotázások közben továbbáll. Sajnos Tatum is velünk van, így nem fordulhatok Justinhoz, hogy megbeszéljük, mi a helyzet. Idegtépõ az egész út, végig a számat rágom, rázom a lábam. Justin az ablakon bámul ki, próbálja nem mutatni, hogy feszült. Tatum felváltva néz minket.

A repülõhöz érve sem jobb a helyzet. Hiába kérlelem, hajthatatlan. Egyre csak azt ismétli, hogy tudom én, mi a baja. Két kurva hét alatt nem jöttem rá, pedig szerintem nyilvánvaló… faszom!

Jogos, egész végig rajtuk átnyúlva próbáltam Justin figyelmét magamra vonni, de hiába. Egyre jobban félek. Annyira… kibaszottul félek, mi lesz, ha leszáll ez az átkozott gép. Elhagy? Kisétál az életembõl?? Közös jövõt terveztünk, de… de innen nagyon úgy tûnik, hogy ebbõl szakítás lesz. Neeem, azt rohadtul nem hagyom!

Ahogy leszállunk, mindenki izgatottan száll le a géprõl. Egész családok gyûltek a terminálokba. Édes istenem, kérlek, add, hogy beszélhessek ennek a lökött szõkének a fejével! Látom, ahogy kisgyermekek röpködnek az édesapjuk karjai közé… én meg… rohanok a szerelmem után.

- Ne ilyen hangosan… - próbálom csitítani, látom, hogy többen is minket néznek.

- Most is csak saját magaddal tudsz törõdni – morogja, és elrántja a karját.

- Nem hagynád végre abba?! Fuss inkább Rye-hoz, amint láttam, egész jól elvagytok!

Az anyja olyan szúrós tekintettel néz rám, hogy szinte érzem, ahogy felnyársal. Legszívesebben sírnék. Neeeem, ez tuti valami hülye mûsor, mint a Rémes Randi. Gyerünk, jöjjenek már a kamerások, hadd nevessek… kérlek!

- Menjünk – morogja Justin, majd hátat fordít nekem, és kifelé veszi az irányt.

Addigra már az apja is megjelent, így az anyjával karöltve védelmezik a fiukat… tõlem? Nem, ez egy rossz vicc. Egy kurva rossz vicc!

Elsétál. Kisétál az életembõl… már megint. Egy kurva félreértés miatt.

Mire észbe kapok, és utána rohanok, már nem találom sehol. Emberek nyüzsögnek odakint, azt sem tudnám megmondani, hogy ki civil és ki katona, annyian vannak. Remegve vonszolom ki magam a terminálból, azt is leszarom, hogy kurva sokan néznek. Igen, elég durván üvöltöztünk egymással. Egy… félreértés… miatt…

Odakint levágom a táskám egy buszmegállóban, és az átlátszó bodega falának dõlve csúszok le a földre. Úgy remegek, mint aki mentem meg akar fagyni. Teljesen ki vagyok. Azt hiszem, most értem el az agyi tûrõképességem határait. Érzem, ahogy egyszerre csak rázni kezd a zokogás. Leszarom, ki láthat, vagy ki röhög rajtam… nem tud érdekelni. A hajamba markolva hajolok a térdeimre, és a földön ülve sírok, mint egy elveszett gyerek. Mi lesz velem? Hová menjek? Kit szeressek ezután?

- Mégis mit képzelsz magadról, taknyos? Idejössz, hogy tiszteket fogdoss? – hajol az újonc fölé.

- A tegnapi szereplésetek egy hányadék volt, Brooks. Leszerepeltetek. Olyanok voltatok, mint egy csapat kisiskolás! – ordítja Andy.

- Akkor ugass, ha kérdeztelek!! Ez itt nem egy nyári napközi. Ha nem emberelitek meg magatokat, mind meg fogtok dögleni!

- Igenlés helyett kapkodd a kurva lábaidat, négy kör a tábor körül! – utasítja Andy.

Meglepetten pislogok. Ejha, Andy tud uralkodni az indulatain! Ezért külön dicséret jár neki a késõbbiekben... De azért ezt a hangerõt még nem hallottam tõle – szerencsére.

Még jó, hogy nem tette. Nem akarok belegondolni, mit kapott volna Millertõl...

Felkapom a fejem, látom tekintetében a megbántottságot. De miért... Ó, a francba, az apja.

- Fürödj meg, addig elszívok egy cigit – simít végig az arcomon, majd meg sem várva a válaszomat sétál el.

Fasza, most hogyan gyõzzem meg róla, hogy semmi hátsó szándék nem volt abban a mondatban?

Igyekszem minél hamarabb lerendezni a fürdést, nem szeretem az érzést, hogy bármivel is megbántottam Andyt. Sosem bántanám... õ nekem a legdrágább kincsem. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy rosszat gondolok róla.

Nem is viszem vissza a holmimat a sátramba, rögtön a Humveek felé indulok. Merthogy hol máshol lenne, ha nem ott, amikor ideges vagy rosszkedve van. Felgyorsítom a lépteimet, szeretném minél hamarabb megnyugtatni, hogy megint minden a régi le...

Döbbenten torpanok meg, elképedve nézem Andyt. Az én szerelmemet, amint... amint szenvedélyesen ölelkezik Rye-jal. Rye-jal! Pedig én annyira... annyira igyekeztem, hogy... Istenem, pont mint mikor megcsalt vele... És úgy tûnik most is épp arra készül. Pedig én nem... én nem akartam megbántani... De még arra sem ez lenne a megoldás...!

Könnyeimet nyeldekelve fordulok sarkon és futólépésben megyek vissza a sátramba.

A hideg is kiráz erre a mondatra. Így is minden lelki erõmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam erre... Még az orrom alá is akarja dörgölni?!

Nekem a közelembe ne hozza a nyomorult fajankónak még csak a nyomát se! Egyszer már megbocsátottam neki, egyszer már elnéztem... Még egyszer nem fogom.

Nekem ez az utolsó csepp a pohárban... Még szerencse, hogy kiviharzik a sátramból, így nem látja, mikor az ágyamra borulok és a párnámba fojtom hangos zokogásomat. Hogy tehetted, Andy?! Hogy tehetted...?

Nem beszélek vele. Nem tudok. Nem akarok. Amit tett, az... az számomra megbocsáthatatlan. Egyszer már elnéztem a dolog felett, pedig akkor tényleg nagyon nagy szükségem lett volna rá, akkor a lelkem legmélyebb poklában égtem, mégis... Még csak fel sem hánytorgattam neki soha. Lehet, hogy pont ez volt a baj? Hogy mintha már nem is emlékeznék rá? Akárhogy is, ehhez... ehhez nem volt joga. Igazán nem volt...

Miért, Andy? Miért kellett? Miért nem voltam elég neked? Mit... mit csináltam rosszul?

Hazamegyünk. Elérkezett a pillanat, amit annyira vártunk... Amikor együtt voltunk. És most...? Most inkább maradnék itt, hátha lelõ valamelyik afgán, vagy bármi... De nem... Nem nélküle... Nélküle csak a halál elviselhetõ.

Bár az, hogy elveszítettem... felér a halállal. A lelkem halott. Csak a testem él, ki tudja meddig...

A repülõtéren talán még erõsebben kell küzdenem, hogy ne sírjam el magam, mint azelõtt. Hát... ennyi volt? Eddig tartott a mi történetünk? Az a csodálatos, mindent elsöprõ szerelem, amit nekünk ajándékozott a sors? Az a szenvedélyesen lángoló szerelem, ami... ami még most sem szûnt meg bennem. Még mindig ugyanolyan hevesen tombol bennem. És annyira... annyira nagyon fáj. Hogy fogom én ezt túlélni...? Hogy leszek képes nélküle létezni? Andy nélkül... Az élet értelme nélkül lehet egyáltalán élni?

- Nem hagynád végre abba?! Fuss inkább Rye-hoz, amint láttam, egész jól elvagytok! – tör ki belõlem.

- Mint mindig, igaz? Aztán megint megcsókolod, igaz? – Anya felé fordulok. – Menjünk.

Az autóban ülve nem bírom tovább, keserves zokogásban török ki. Apa tanácstalanul figyel a visszapillantóban, nem tudja, mit kéne tennie. Anya megpróbál magához ölelni, de nem engedem, eltolom magamtól. Az addig a kezemben tartott kabátomba rejtem az arcomat. Aminek... Aminek Andy illata van. Ettõl csak felerõsödik a zokogásom.

Már esteledik, mikor félõrülten kirontok a szobámból. Hogy... Hogy lehettem ilyen hülye??? Andynek nincs is hová mennie. Úgy volt, hogy nálunk fog lakni, én meg... Én meg annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy ez eszembe sem jutott. Istenem, meg kell találnom...!

Vakon kapok magamra egy kabátot, és már nyúlnék a kocsikulcsért, mikor anya megállít.

- Nem! – ragadja meg a karom. – Justin, kicsim, emlékezz arra, hogy mit csinált! Nem mehetsz utána...

- De hát nincs... nincs is hová mennie! Nem hagyhatom, hogy fedél se legyen a feje fölött, nem...

- Az már csak az õ baja, kisfiam. Magának köszönheti, ezt te is jól tudod.

- El kell felejtened, Justin. Muszáj kiverned a fejedbõl, mert ha ennyire szereted... csak szenvedni fogsz.

Természetesen nem engedelmeskedem anya parancsának. Éjszaka kivárom, hogy mindketten elaludjanak, aztán kilopózom. Az autót nem használhatom, mert arra felébrednének, így kénytelen vagyok gyalog menni, legfeljebb a tömegközlekedést hasznosítani, de nem számít. A lényeg, hogy megtaláljam Õt...

Átkutattam az egész várost... Minden zeget-zugot átnéztem, kerestem égen-földön, de... semmi. Aztán jöttek a környezõ települések, városok, falvak, akármi, de egyszerûen sehol, sehol nem találom...

Végsõ elkeseredésemben már a legnagyobb hotelektõl kezdve a legkisebb fogadóig mindent bejárok. Kérdezõsködöm, nézelõdöm, keresem és kutatom a szerelmemet, de semmi nyoma, senki nem hallott semmilyen Andy Jack Griffinrõl, pláne nincs ilyen vendégük és nem is volt.

Egy gondolat mélyíti el véglegesen a fájdalmamat. Egy gondolat, amit annyira szeretnék kiûzni a fejembõl, de egyszerûen képtelen vagyok rá... Egy gondolat, ami mindennél jobban fáj. Mi van, ha... Mi van, ha tényleg Rye-hoz ment? Ha... ha vele költözött össze? Ha õ most is éppen boldogan éldegél mellette, úgy... úgy, ahogy azt mi terveztük el...?

A szobám ajtaja halkan nyílik ki. Nyakig betakarózva fekszem az ágyon, résnyire nyitott szemekkel pillantok az ajtó irányába. Ráz a hideg és végtelenül fáradtnak érzem magam. Nem csoda, már több mint két hete, hogy egy szemhunyásnyit sem tudok aludni és alig eszem. Egyszerûen... képtelen vagyok rá. Minden gondolatomat Andy köti le, a holléte és az emésztõ fájdalom, ami a hiánya miatt gyötör.

- Nem vagyok éhes – suttogom, magam is meglepõdöm, milyen reszelõs és gyenge a hangom.

- Kicsim, minden rendben? – lép beljebb homlokráncolva. Az ágyam szélére ül, végigsimít az arcomon, aztán hirtelen elkapja a kezét. – Ó, istenem, Justin, tûzforró vagy! Azonnal hozok valami gyógyszert és hideg borogatást.

Nem kell nekem semmilyen gyógyszer vagy gyógymód... Nekem csak egyvalami kell, de azt úgy sem fogom megkapni. A szerelmem már nem akar engem. Meg sem próbált felkeresni, pedig... pedig akár õ is megtehette volna... Õ tudja, hol keressen. Én felkutattam érte az egész környéket, de õ nem keresett. Pedig ha... ha annyira félreértettem, eljöhetett volna... Megpróbálhattuk volna megbeszélni... De nem tette. Már nem... nem kellek neki...

Ó, édes istenem, miért gyötörsz engem ennyire? Miért...? Miért nem hagysz egyszerûen... elmenni? Már nem vágyom semmi másra... Csak erre. A megváltásra.

Az orvos fojtott hangon beszél anyával a szobám elõtt, de így is tökéletesen hallom õket.

- Nincs, egyre rosszabb. Az antibiotikumoktól rendbe kellett volna jönnie, de a szervezete egyáltalán nem reagált rá, így csak jobban legyengítették. Alig eszik, és csak azért alszik, mert kimerült... Azt gyanítom, lelki eredetû lehet a dolog, gyakran elõfordul az ilyesmi. Bár jelenleg nincs láza, nagy valószínûséggel hamarosan ismét felszökik. Éppen ezért nem ajánlom, hogy elmenjen arra az ünnepségre, vagy akármi is lesz ez. Most a legfontosabb az ágynyugalom.

Hosszabb csend, gondolom anya lekísérte az orvost. Hamarosan nyílik is a szobám ajtaja, anya lép be rajta, tekintete aggódó.

- Pontosan tudom, mit mondott az orvos, minden szavát hallottam – vágok közbe. – És nem érdekel, el fogok menni.

- De hát annyira látszik rajtad, hogy beteg vagy... Lehet, hogy oda sem adnák a kitüntetést, mert nem ismernek föl – próbálja elviccelni halovány mosollyal, de nem hat meg.

- Justin, kérlek...! Talán pont miatta kéne kihagynod ezt az egészet... – Egy kis hatásszünetet tart. – Tudom, hogy kimentél éjszakánként, Justin. Lehet, hogy pont ezért lettél beteg, megfáztál és...

- Ha nem akarsz, nem jössz el. Nem kötelezõ. Egyedül is el tudok menni – fordítom félre a tekintetem.

Lassan, nehézkesen mászom ki az ágyból, és a szekrényemhez lépek, hogy megkeressem a díszegyenruhámat. Anya aggodalmas tekintettel követi minden egyes mozdulatomat, készen, hogy esetleg elkapjon, ha össze akarnék esni. De nem. Most nem... Most erõt a gondolat, hogy találkozhatom Vele. Ha láthatom õt, akkor talán... talán jobb lesz. Egy kicsit...

Nem lett jobb. Semmivel nem lett jobb... A szívemet markoló fájdalom a velejéig készül összeroppantani a lelkem maradékát, amikor megpillantom Andyt. Összetört... A szeme alatt karikák sötétlenek, arca beesett, nyoma sincs annak az imádnivalóan furcsán nevetõ, életvidám, szívet melengetõen szerelmesen rám mosolygó férfinak. És ezt... ezt én tettem vele. Miattam lett ilyen, miattam szenved...

Legszívesebben elsírnám magam, mikor elõször meglátom. A térdem így is megroggyan, de apa elkapja a könyökömet.

Amikor megkapja a Becsületrendet, megbabonázva figyelem Õt. Ahogy ott áll az emelvényen, és legyen akármilyen elkeseredett is legbelül, nem engedi, hogy ezt meglássák rajta. Kihúzza magát, egyenesen elõre néz. Ha nem ismerném ennyire... Ha nem látnám úgy, ahogy, én sem mondanám meg, hogy bármi is történt vele. De a szemei... a szemeiben ott látok mindent. És ez felér ezernyi késszúrással, egyenesen a szívembe.

Akármi is történt, büszke vagyok rá, amikor a nyakába akasztják a kitüntetést. A felvezetõ beszédben magasztalják õt, a hõsiességét, a helytállását... és én mélységesen egyetértek mindennel, amit elmondanak róla. Egy kiváló katona, ha nem egyenesen a legkiválóbb, aki megérdemelten kapja meg ezt a kitüntetést. Egyáltalán nem azt érdemelte volna, amit... és emiatt borzasztó bûntudat gyötör.

Annyira nem így terveztem ezt a napot. Azt akartam, hogy miután megkapta a kitüntetést, félrevonhassam a kíváncsi szemek elõl néhány percre, hogy magamhoz szoríthassam, hogy megdicsérhessem, gratulálhassak neki, hogy büszkeséggel telve csókolhassam meg... Hogy a fülébe súghassam, mennyire nagyon szeretem.

- Eszedbe ne jusson odamenni hozzá, Justin! – ragadja meg a karom anya, mikor már szinte magamtól mozdulok felé.

Elkeseredetten figyelem a lassan Andy köré gyûlõ gratuláló tömeget. Könnyeimet nyeldekelem. Nekem is ott kéne lennem mellette. Ha tudnád, szerelmem... ha tudnád, mennyire büszke vagyok rád és mennyire sajnálok... mindent...

Vakon, tompán, szinte fel sem fogva õket fogadom a gratulációkat. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy az én esetemben nem egyedül álltam az emelvényen, így nem csak rám figyeltek, tehát senkinek nem tûnt fel, hogy rosszul érzem magam. Testileg-lelkileg egyaránt.

Anya látja rajtam, hogy nem vagyok jól, úgyhogy elhessegeti mellõlem az embereket, és leparancsol az egyik székre. Fejemet kissé lehajtva gyûjtök némi erõt, de felpillantva máris Andyt keresem a tekintetemmel. Amikor meglátom, rögtön elönt az aggodalom. Éppen egy számomra idegen, idõsebb férfi távozik a közelébõl. Láthatóan részeg, és olyan az arckifejezése, hogy csoda, hogy nem köpte le Andyt. Õ pedig... Õ csak áll megkövülten. Egy belsõ hang azt súgja, ez az apja lehetett. Márpedig akkor... Ó, istenem, szerelmem... Muszáj odamennem hozzá!

Megrendülve kapom a fejem az ajtó irányába, mikor Andy szinte kiront rajta. Mi... mi történt...? Értetlenül nézek körül, és nagyon rossz elõérzetem támad, mikor apát onnan látom érkezni, ahol az elõbb még Andy volt.

Döbbenten bámulok rá. Még... még jobban eltiporta? Mindezek után? Elkeseredésemben azt sem tudom, mit csináljak. Legszívesebben egyszerûen ráüvöltenék, de azzal semmit nem oldanék meg. És egyébként sem vele kell most foglalkoznom... Andynek szüksége van valakire.

Sarkon fordulok, és minden erõmet összeszedve az ajtó felé iramodok, úgy, ahogy vagyok, kabát és minden nélkül.

Nem törõdök senkivel és semmivel. Apa sem tud utolérni, mert már idõsebb, és én még betegen is gyorsabban tudok futni nála, hiszen most minden erõmet abba fektetem, hogy utolérjen Andyt. Muszáj megtalálnom... Nem hagyhatom cserben újra.

Teljesen kétségbe vagyok esve. Az utolsó pillanat, amikor elkaptam, hogy merre ment, az az volt, amikor berohant a vonatpályaudvarra. Most pedig... nem tudom, hol keressem. Már besötétedett, a pályaudvar szinte teljesen kihalt, mégsem találom Õt, mert hatalmas a hely. Ráadásul idõ közben eleredt az esõ, és a pályaudvar nagy része fedetlen... Így a ruhám és a hajam csakhamar szorosan, hidegen tapad a testemre, amitõl csak egyre rosszabbul érzem magam.

Fogalmam sincs, végül hogy találok rá. Talán a lelkünk még mindig össze van kapcsolódva és ez vezérel... de végül sikerül. Nagyon közel áll az egyik peron széléhez, a távolban éppen hallani lehet... egy közeledõ vonat hangját?

Csak nagyon akar leesni a helyzet értelme. Vagy sokkal inkább értelmetlensége. Hogy mire is készül...

Dermedten állok, a vonat hangja egyre közelebbrõl hallatszik. Andy még közelebb lép a peron széléhez, jobb lába kissé hátrébb, megfeszítve, mintha elrugaszkodni készülne. Már látom a vonat lámpáját, mikor meg tudok mozdulni.

Minden maradék erõmet beleadva rohanok felé és az utolsó pillanatban sikerül elkapnom. Kéz kezemmel belekapaszkodok a derekába, és teljes erõbõl hátrafelé rántom magammal. Sikerül. Nagyot nyekkenve érek földet, mellettem Andy is, a vonat pedig elhúz mellettünk. Az alattunk lévõ márványlapok jéghidegek, testemen végigvág a fájdalom, de nem érdekel. Most Andy a fontos.

Feltápászkodom, amennyire tudok, négykézláb mászom oda hozzá. Lassan õ is felül, tekintetét felém fordítja. Kifejezéstelen arccal néz rám, mintha... mintha fel sem fogná, hogy ott vagyok. Lassan emelem föl a kezem, az egész remeg, de nem számít, a lehetõ legfinomabban simítok végig az arcán.

Eddig visszatartott könnyeim most végigfolynak az arcomon, egyenesen felüdülés a forró könnycseppek csíkja a jéghideg esõ mellett.

Az érzelmek kavalkádjától felzokogva, mit sem törõdve bármivel szorítom magamhoz.

- Igen, én vagyok az – nyeldeklem a könnyeimet. – Andy, én... én annyira sajnálom... az egészet... Nem akartam, hogy úgy érezd, cserbenhagytalak, de... egyszerûen annyira bántott az egész... hogy megint... De már nem érdekel, egyáltalán nem érdekel... Már aznap is próbáltalak megkeresni, után egy teljes hétig, de egyszerûen... nem találtalak meg, fogalmam sem volt, hogy hol lehetsz... Annyira nagyon sajnálom, szerelmem! Meg tudsz... meg tudsz nekem valaha bocsátani...?

Már egész testemben reszketek a hidegtõl, de nem érdekel. Ha... ha Andy megbocsát és visszaölel, akkor... akkor legalább a lelkem felmelegszik.

Órákon át ülhetek a buszmegállóban, mire valamelyest magamhoz térek. A szemeimet törölgetve nézek körül, az emberek úgy bámulnak rám, mint egy õrültre. Egy fiatal lány jön csak oda hozzám, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de elhajtom, mondván, hogy nem történt semmi. Pedig kurvára történt. Úgy érzem, mintha egy jókora darabot szakítottak volna ki a lelkembõl. Egy apró kis cafat maradt csak, hogy a testem mozogni tudjon. Nem látok semmi reményt. Justin világosan megmondta, hogy takarodjak az életébõl. Megint azt hiszi, hogy Rye fontosabb nála. Pedig… pedig senki sem volt soha drágább nekem, mint az én szõke hadnagyom. Ahogy megpillantottam, éreztem, hogy valami van köztünk. És ilyen még soha senkivel nem volt. Erre… azt kapom, hogy megcsalom.

Lassan feltápászkodok, és a vállamra veszem a táskám. Nincs mese, valahol aludnom kéne. Bár még nem tudom, hol. Elindulok az út szélén, majd csak oda esz valahová a fene. Pár órányi gyaloglás után már a várost is elhagytam. A poros út mellett baktatok. Titkon abban reménykedek, hogy valami õrült banda rám támad, és kést márt belém. Vagy egy féktelen kamion megy át rajtam. Bármi, csak…

Csodálkozva fordulok meg, legalább fél perc kell így is, hogy felfogjam, nekem szóltak.

Nem bírom ki, sírva fakadok. Ott az út szélén térdelve elmondok neki mindent. Suzanne mindig is olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna. Pedig csak unokatesók vagyunk. De akkor is… az egyetlen ember ezen a világon, akire most számíthatok. Mivel nõ, talán megérti a helyzetem, és nem könyvel el nyálas buzeránsnak.

Miután végighallgatta a másfél órányi, érthetetlen nyökögésemet, a kocsijába tuszkol, és elfurikáz a házába. A férje kitörõ örömmel fogad, a kis Jenny szintúgy. Négy éves a kislány, imádom, ahogy próbál velem beszélgetni. Igyekszem nem mutatni nekik, hogy mennyire fáj, amiért üressé váltam belül. Mosolyogva kapom fel a kis Jennyt.

- Mi újszág nadfijúú? – veregeti meg a vállam, ahogy az imént az apja tette.

Tündéri kislány. Bár tudnék örülni neki, hogy viszont látom. De a szõke haja… és a kék szemei… valaki egészen mást juttatnak az eszembe. Te jó ég, Justin, mi lehet Veled? Telesírhattad a párnádat, hogy megint megcsaltalak? Pedig nem, részemrõl még csak barátinak sem lehetett nevezni azt az ölelést. Kedvesem, ha csak feleannyira hinnél bennem, mint én benned… nem kételkednél a szerelmemben.

Suzanne és a családja befogadtak, s bár megígértem, villámgyorsan albérlet után nézek, meghagyták, hogy a ceremónia után ráérek a keresgéléssel, örülnek, hogy náluk vagyok. A napom fénypontja, mikor Jennyvel játszhatok.

A kis beszédhibás, nagyon furán ejti a szavakat, de ettõl csak még aranyosabb. Telt arcocskája kipirul, mikor meglát, hatalmas, kék szemei boldogságtól csillognak. Önkéntelenül is eszembe jut Justin arca, mikor esténként hozzábújtam. Ahogy a haja a homlokába tapadt, pillái fáradtan nehezültek el. A telt ajkak, ahogy sóvárogva kaptak az enyéim után. Mindez mára már nincs. Igaz, gyakran ébredek arra, mintha a nevemet suttogná, vagy rázogat, hogy ideje felkelni, de nem… csak lidércnyomás, semmi több.

- Jól van. Mesélek… ismered a szõke királyfi meséjét, aki megszelídítette a medvét?

- Nem, nem. Ebben a mesébe egy gonosz, morgós medve szerepel. Mindig mindenkit csak bánt, morgolódik…

- Igen, verekszik is – bólintok. – Aztán egyszer egy nap megpillantotta a szõke herceget.

- A legszebb a világon. A haja olyan volt, mint az arany, az arca, akár a márvány.

- Bizony. A karcsú testével úgy suhant a föld felett, mintha egy angyal lett volna. Talán az is volt!

- Megbabonázva bámulta a herceget, aki lassan a kegyeibe fogadta, és megszelídítette.

- A világon a legboldogabb. És máig is boldogan élnek – szorítom össze a szemeimet.

Dehogy… így csak a tündérmesék szólnak. Miért nem élhetnénk úgy, mint ezekben a kurva mesékben? Miért nem ébredhetek reggelente a herceg mellett? Miért?! Mit vétettem?!

Lassan rá pillantok. Jennyn kívül nem tudok máshoz beszélni. Annyira nyomorultul érzem magam. Mint egy utolsó, eldobott, taknyos zsebkendõ. Pontosan. Edzenem kellene, hogy formában maradjak, de arra is képtelen vagyok, hogy felemeljek egy kanalat. Minden életkedvemet kiszívta a bánat. A belsõmet mintha éles karmok szaggatnák. Fizikai fájdalmat érzek. Sajog a szívem.

- Andy… lassan indulnunk kéne – lép mellém Suzanne, és csókol homlokon.

- Szar lesz, tudom – túr bele a hajamba. – De talán… kibékülhettek, nem?

Igen, erre gondoltam, mikor felemeltem a telefonom, hogy felhívjam. Vagy száz sms-t írtam neki, de végül sosem küldtem el neki. Szenvedek, rohadtul szenvedek, de megérdemlem. Nem tudom, mit tettem, de biztos megérdemlem, hogy ezt kapom. Talán… nem szerettem eléggé. Vagy önzõ voltam. Netán elfelejtettem volna valamit?

- Ki fogtok békülni, érzem a csontjaimban. Ha annyira szeret, mint ahogy elmondtad… esélytelen, hogy haraggal váljatok el ma is – mosolyog rám.

A szorítása mindennél többet ér. Egy pillanatra érzem, hogy valaki feltétel nélkül szeret. Nem jön azzal, hogy legyek hálás, mert megszült, hogy dögöljek meg, mert nem etet, hogy rossz apa vagyok, hogy megcsalom… nem… õ azért szeret, mert én én vagyok.

A ceremónián nem merek ránézni Justinra. Megpillantom, ahogy félholtan betámolyog a terembe. Egybõl elfog az aggodalom. Hogy néz ki? Mi baja lehet? Úgy odamennék, de a szülei egy pillanatra sem tágítanak mellõle. Meg kell várnom, amíg vége ennek az egésznek. Nem fogom kibírni, hogy ne szóljak hozzá, hogy ne érhessek hozzá. Mélységes mély fájdalmat érzek. A szívem alig dobog, ha leveszem róla a szemem. Márpedig nem nézhetek rá. Nem veheti észre, hogy titkon õt figyelem.

Andy Jack Griffin. Mintha engem hívnának. És tényleg engem hívnak. Szinte nem is hallom, mit mondanak, annyit veszek észre, hogy a nyakamba akasztják az érdemérmet. Kissrác koromban is errõl a pillanatról álmodoztam, de most valahogy nem tud érdekelni. Túl nagy a lelkemben tátongó ûr… amit Õ hagyott maga után. Igyekszem a legkeményebb formámat nyújtani, hiszen apám jól megtanított rá, hogy nem szabad érzelmeket kimutatni, mert annál nagyobb a büntetés. Minél jobban sírtam, annál inkább vert.

Mihelyst Justin kerül sorra, alig bírom visszanyelni a könnyeimet. Igyekszem Wilsont fixírozni, de nem megy. Büszkén tapsolok, mikor átadják nekik a kitüntetéseket. A világ legjobb hadnagya. Igen, ez kétségtelen.

Mikor vége a ceremóniának, elindulok, hogy végre odaálljak elé, és elmondjam, mi is történt valójában. Vágyakozva török át a tömegen, egyre közelebb kerülök vágyaim tárgyához. Mindjárt odaérek, mindjárt…

A hideg is kiráz, jól tudom, kihez tartozik ez a hang. A legkevésbé sem szeretnék megfordulni, mert attól félek, rögtön egy bal egyenest kapok az arcomba.

Kihúzom magam, úgy fordulok az apám felé. Azt akarom, hogy ne lássa, hogy sebezhetõ vagyok. Hogy olyan esetlen vagyok, mint egy sebzett szarvas. Nem akarom, hogy leomlassza a páncélt, amit a védelmem érdekében növesztettem. Nem szabad, nem szabad elbuknom ellene!

Az arca vörös, a szemei csillognak. Pálinkagõz terjeng körülötte. Részeg… nagyon, nagyon részeg. Ne, kérlek, ne rendezz jelenetet. Itt ne!

A számon van, hogy bevallom, nem én küldtem a meghívókat, de félek, hogy nekem esne. Suzanne szólt nekik az egész ceremóniáról.

- Szerettem volna, ha itt vagytok. Mégiscsak a szüleim vagytok – nyelem le a békát.

- Jól esik illegetned magad, mi? Ez is, micsoda?? – markolja meg a mellkasomat.

- Tudod, minek örülnék?? Ha megdöglenél végre! Elegem van ebbõl az egész katonás faszságból! Legalább lenne hasznod, lépnél rá egy aknára, és fizetnének meg! De nem! Még jöjjek el ezekre a szarságokra, tudod Te, mennyibe kerül ez nekem?? A semmiért!!

Ez… most… mi?? Emeli a kezét, de még arra sem méltat, hogy pofon vágjon. Morogva sarkon fordul, és elviharzik. Már az is baj, hogy élek? Hogy létezni merészelek? Mi az istenért nem voltál képes agyonverni aznap, mikor megszülettem? Vagy otthagyni valamelyik konténerben? Miért nem tudtál a legelején megfosztani az életemtõl? Miért… miért most, mikor minden olyan fájdalmas??

Halálra vált arccal fordulok Justin édesapja felé. Ne, csak õt ne, kérlek, Istenem!

- Becsület érdemérem? Ezt nevezem. Biztos nem azért kaptad, mert tönkretetted a fiamat. Vagy tévednék?

- Bocsánat? Ennyit tudsz mondani azok után, hogy padlóra küldted a fiamat? – morogja, majd megmarkolja az egyenruhám fölét.

Rémülten hõkölök hátra, összeszorítom a szemeimet. Ne, ne üss meg! Meglepõdik, mivel azonnal el is enged, ám döbbent arckifejezése lassan haragosba vált át.

- Eszement… lényegtelen, bármit is tettél, Justin már boldog. Nélküled. Talált mást.

Megkövülten bámulok a férfire. Micsoda? Justinnak... már... már más fiúja van? Nem, ez hülyeség, kurva nagy hülyeség!

Egyre növekvõ félelemmel fordítom el a fejem, és akkor… akkor megpillantom, ahogy Justin egy másik férfit ölel épp. Nálam idõsebb lehet, szintén katona. A szívem összeszorul, hirtelen nem kapok levegõt. A jeges rémület úgy cikázik át a testemen, hogy még a hideg is kiráz.

NEM! A lábaim maguktól mozdulnak, már azon kapom magam, hogy zokogva rohanok… valamerre. Minden összefolyik körülöttem. Nem tudom követni a körvonalak váltakozását, egy szürke masszává deformálódik a város. Elvesztem. Végleg elvesztem. Mindenki eldobott magától. Nem kellek a kutyának sem. Olyan vagyok, mint az egy szem árva gyerek.

Mire észbe kapok, már a vasútállomáson találom magam. A sors azt akarta, hogy ide jöjjek. Igen, megfogadom apám tanácsát. Nem bírok tovább létezni. Azt az apró lelket is kicibálták belõlem, ami még a testemet mozgatta. Utolsó erõmmel ide vonszoltam magam. Ide… ahol meg fogok halni. Nem lesz fájdalmas. Csak egy kicsit fogom érezni.

Hallom, ahogy felém száguld a vonat. Rám dudál. Nem érdekel. Már nem. Az életem mit sem ér nélküle. Örökre elveszítettem Justint. Soha többé nem érezhetem a karjainak szorítását, a mézédes csókjait. Semmit. Az egyetlen, amit érezni akarok, az a hideg fém, ahogy átvágja a torkom, vagy eltöri a gerincem. Mindegy, csak legyen vége!

Újabb dudálás, hasztalan. Már eldöntöttem. Mély levegõt veszek, majd elrugaszkodok… de nem esek le. A földre zuhanok, de nem a sínek közé. Valaki fogja a derekam. Valaki a nevemen szólít. Andy? Biztos? Igen, ez az én nevem. Megrökönyödve pillantok oldalra, a szívem olyan hevesen ver, hogy a fülemben érzem a ritmusát.

- Igen, én vagyok az – hüppög. – Andy, én... én annyira sajnálom... az egészet... Nem akartam, hogy úgy érezd, cserbenhagytalak, de... egyszerûen annyira bántott az egész... hogy megint... De már nem érdekel, egyáltalán nem érdekel... Már aznap is próbáltalak megkeresni, után egy teljes hétig, de egyszerûen... nem találtalak meg, fogalmam sem volt, hogy hol lehetsz... Annyira nagyon sajnálom, szerelmem! Meg tudsz... meg tudsz nekem valaha bocsátani...?

Alig bírom felfogni, amit mond. Csak bámulok rá. Nem, nem tudom elhinni, hogy ezt mondja. Eddig olyan távolinak tûnt az egész, most meg… Hiába, nem tudok neki örülni, mert elönt a harag. Még mindig azt hiszi, hogy megcsaltam…

- Hallgass!! – ugatom, mostanra az én könnyeim is záporozni kezdenek. – Hogy mered azt feltételezni, hogy megcsaltalak??

- Csillapodjak?? Mióta nem szólsz hozzám halálvágyat érzek… elküldtél a bús picsába egy olyan tettért, amit el sem követtem!

A bánat teljesen elvette az eszem. Talán nem lett volna szabad kiabálnom vele. De így legalább kiadhattam minden mérgemet magamból. A térdeimre zuhanva hajtom le a fejem, és zokogok. Azt hiszem, teljesen megõrültem. Úgy remegek, mint a kocsonya. Érzem, ahogy Justin jéghideg karjai körül zárnak. Hiába próbálom eltolni magamtól, nem megy. Kétlem, hogy olyan testi erõt tudna kifejteni… inkább én nem akarom. Miért akarnám? Dühös vagyok, haragszom rá, de… szeretem.

Egyszerûen nem bírok gátat szabni az érzelmeimnek. De tulajdonképpen nem is akarok. Megmentett, nem hagyott odaveszni…. és… azt mondta, keresett. Akkor… lehet, hogy… mégis csak szeret. Úgy igazán. Justinosan.

Nem bírom ki mosolygás nélkül. Látom rajta, hogy beteg, de még így is olyan elszánt. Olyan gyönyörû. Mint egy õrangyal.

Milyen hideg! Elhúzódok, amíg leveszem a zakóm, és rá nem terítem. Szinte elveszik benne. Milyen kicsi hozzám képest… és milyen törékeny. Nem bírom ki, hogy ne öleljem át. Hatalmasat dörren az ég, Justin még engedelmesebben simul a karjaim közé. Csukott szemekkel ölelkezünk a szakadó esõben, mígnem Suzanne rémült kiáltása nem riaszt fel az idillbõl.

Hunyorogva fordulok a hang irányába. Hamarosan mellénk ér, a kislánya kezét fogva liheg. Bradley, a férje a nyomukban liheg. Jenny elképedve bámul Justinra.

Könnyek szöknek a szemembe, de szerencsére az esõtõl nem látszik. Igen, herceg. Justin láthatólag nem érti, majd késõbb beavatom.

- Te vagy Justin? – guggol mellénk Suzanne, közben esernyõt tart a fejünk fölé.

- Késõbb ráérsz leb… ledorombolni – helyesbítek gyorsan, nehogy a kis Jenny meghallja. -, most nem alkalmas.

Egyetértõen bólint, majd segít lábra állítani Justint. Nagyon rossz bõrben van. Csak tudnám, mit mûvelt ez a hülye ahelyett, hogy otthon itatta az egereket. Istenem, de megcsapom, ha jobban lesz!

A karjaimban viszem a legközelebbi hotelig, ahol is kiveszek egy szobát. Vigyázva fektetem az ágyra, és veszem le a ruháit. Suzanne-ék a rossz idõ miatt visszavonulót fújtak, így Justin kénytelen holnapig várni a lefejezésével. Most csak kettesben vagyunk. Õ és én. Mióta várok már erre!

A vizes ruháit a földre dobom, meztelenül takargatom be. Nem szeretnék megfázni, így én is ledobálom a ruháimat, és úgy bújok be mellé. Szorosan simulok hozzá, nem is tudnék másként, hiszen magához húz. Mosolyogva simítok végig az arcán, majd óvatosan a homlokára csókolok. Még mindig jéghideg.

Nem mozdulok mellõle, csendben figyelem. Vékony ujjaival lassan végigsimít a karomon. Hunyorogva tapintja végig a hegeimet.

- Emlékszel, mikor elõször csókolóztunk? – kérdem hirtelen, hogy még véletlenül se jusson eszébe Rye.

- Nem érdekelnek. Senki sem érdekel. Csak Téged akarlak, Andy, hidd el végre!

Hunyorogva nézem, ahogy a szemei aggodalmat sugároznak. Nincs helye több kételynek, biztos vagyok benne, hogy újra mellettem akar lenni. Fura, hogy erre mindig akkor jövünk rá, mikor már elveszítettük a másikat. Félek, a sokadik alkalom után már nem lesz viszontlátás.

Szavaim hitelességét egy csókkal pecsételem meg. Olyan jól esik az egész, hogy önkéntelenül a szájába nyögök. Mázsás kõtömbök zuhannak a mellkasomról. Mennyivel könnyebbé váltam, szinte elszállok! Ahogy érzem, ezzel Justin is így van.

Nem esünk egymásnak, nem szeretném, ha az én kedvesem még gyengébb lenne, így hanyagoljuk a békülõs szexet. Helyette finom csókokkal kényeztetjük egymást. Hol csigalassan, hol kicsit vadabbul csókcsatázunk. De nem megyünk tovább. Egymásba gabalyodunk teljesen, nem is tudom, melyik kéz kié. De nem is érdekel. Éjfélig vagyunk fent, akkor parancsolok rá Justinra, hogy most már aludjon. Örömmel veszem, hogy engedelmeskedik, így nem kell drasztikus módszerekhez folyamodnom. Jó fiú.

Justin napokig betegeskedik. Az állapota azonban hamar javul. Úgy tûnik, jó hatással vagyok rá. Ennek szívbõl örülök. Justin viszont kevésbé, hiszen megkapja a magáét Suzanne-tól. Felelõtlen alaknak, hiszékeny, ostoba szõkének nevezi. Természetesen ezt az én stílusomban adja elõ. Suzanne az én nõi megfelelõm. Barna haj, kék szem és a lehetõ legmocskosabb száj. Justin csak pislog, mintha megijedt volna, de én csak mosolygok. Tudom, ez a düh valójában jó szándékú.

- Andy… én komolyan megijedtem! – pillant rám rémülten Justin, miután Suzanne távozott.

A lehetõ legsármosabb vigyorommal igyekszem elkápráztatni, így szinte olvadozva omlik a karjaimba, mikor megcsókolom. Még mindig nem feküdtünk le, és ennek örülök. Ugyanis kész tervem van!

- Már hogyne akarnám! De ne siessünk ennyire. Elõbb randizzunk – vigyorodok el.

- Ha meggyógyultál, hazamész, és közlöd a szüleiddel, hogy megismertél egy oltári jó pasit, aki kedves aranyos, szexi, és elhívott moziba – vigyorgok öntelten.

- Rendben, a meghívás elfogadva – simít végig az arcomon is. – De csak egy feltétellel.

A lehetõ legkomolyabb ábrázattal mondja, így gátlástalanul tör ki belõlem a röhögés. A számat fogva igyekszem csillapodni, de… olyan boldog vagyok. Legszívesebben leszaladnék az utcára, és elkapnék mindenkit, hogy elújságoljam, a szerelmem végre végleg visszatalált hozzám. Eszméletlen!

Mosolyogva túr a hajamba, majd lassan lehajol hozzám, és az ajkaink forró csókban egyesülnek. Igen, másra sem vágytam hetek óta, csak erre a bizsergetõ, gyomorszûkítõ, boldog érzésre.

- Miért gyötörsz? Miért nem hagysz meghalni?! – lök el magától, ezzel újra kést mártva a szívembe.

- Csillapodjak?? Mióta nem szólsz hozzám halálvágyat érzek... elküldtél a bús picsába egy olyan tettért, amit el sem követtem!

Nagyon nyelve pislogok rá könnyeim függönye mögül. Nagyon fáj a viselkedése, de igyekszem nem magamra venni. Érthetõ, hogy dühös rám... És csak reménykedni tudok, hogy a haragja nem szól annyira ellenem, hogy örökre elveszítsem. Akkor megvárom a következõ vonatot...

A térdeire zuhan elõttem, és egész testében remegve kezd zokogni. Összeszorul a szívem. Mit tettem veled, szerelmem...? Nem érdekel, ha újra ellök magától, akkor is megpróbálom. Közelebb mászok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem. Felemeli a kezét, próbál eltolni magától, de mégsem... Alig érzek erõt benne, olyan mintha... mintha igazából nem is akarna ellökni.

- Soha többé nem kételkedek benned, hallod? Soha – suttogom a fülébe. – Ne hagyj el többé... kérlek...!

Amikor meglátom arcán a mosolyát... azt az igazi Andymosolyt, amit annyira de annyira imádok... A szívem elõször kezd igazán dobogni, mióta elszakadtunk.

Elhúzódik tõlem, mire rémülten kapnék utána, de... Leveszi a zakóját és a vállamra teríti. Könnyek gyûlnek a szemembe, legszívesebben felzokognék a boldogságtól, fõleg, amikor szorosan a karjába zár. Engedelmesen bújok hozzá, arcomat a vállgödrébe temetem. Orromba kúszik az illata, az a jól ismert, imádott illat... Most végre azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Itt a helyem, Andy karjaiban. Mindig is itt volt. Mi ketten összetartozunk... örökké.

A hang irányába fordulok, legalábbis igyekszem, de szokatlanul nehéz felemelnem a fejem Andy válláról. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire fázom, teljesen átfagytam. Hamarosan egy nõ érkezik, kézen fogva egy kislánnyal. Elõször megrémülök, hogy talán Andy volt felesége az a gyerekükkel, fogalmam sincs, mit csinálnék... De aztán megpillantom a férjet is a hátuk mögött, és jobban megnézem a nõt. Ugyanazok a kék szemek és ugyanaz a barna haj. Egészen biztosan rokonok Andyvel.

Aztán a kislány vonja magára a figyelmem. Hihetetlenül édes, pufók kis arcocskája van, szõke lobonca és hatalmas kék szemei, amikkel most elképedve bámul rám.

- Késõbb ráérsz leb... ledorombolni, most nem alkalmas – szólal meg Andy.

Együttes erõvel állítanak talpra, pedig azért ennél azt hittem, jobban vagyok...

Andy végül a karjaiban visz el a legközelebbi hotelig. Kivesz egy szobát, de csak akkor enged el, amikor óvatosan az ágyra fektet. Ettõl a gyengédségtõl újra sírni támad kedvem a boldogságtól. Leveszi rólam a vizes ruháimat, és nyakig betakargat, aztán õ is megszabadul a sajátjaitól és bebújik mellém. Rögtön magamhoz húzom, szorosan simulunk egymáshoz. Bár mindketten jéghidegek vagyunk még az esõtõl, ez így akkor is sokkal jobb. Ha a testünk csak lassacskán melegszik is fel, legalább a szívemet újra érzem dobogni. És ezt csak Neki köszönhetem.

Édes mosolyától csak még sokkal boldogabbnak érzem magam. Végigsimít az arcomon, majd gyengéden homlokon csókol.

Nem mozdul, ami nekem csak jó. Most egyedül rá van szükségem, a közelségére... a tudatra, hogy itt van velem. Lassan végigsimítok a karján, ujjaim alatt érzem a harcok során szerzett hegeit.

- Nem érdekelnek – vágom rá. – Senki sem érdekel. Csak Téged akarlak, Andy, hidd el végre!

Aggódva nézek rá és újra kétségbeesek. Ezek szerint... tényleg nem hisz már bennem? Ennyire elrontottam?

Lassan közelebb hajol és megcsókol. Ahogy ajkai az enyémhez érnek, valami hihetetlen megkönnyebbülést érzek. Mintha eddig egy valóságos hegy lett volna rám kötözve, aminek a béklyóit ez a csók szaggatta el... Igen, ez az az érzés. Az igaz, halhatatlan szerelemé. Hogy történjen velünk bármi rossz... ha akarnánk, se tudnánk elszakadni egymástól. Egyek vagyunk, egymáshoz tartozunk. Még mindig maradéktalanul fel tudom idézni a pillanatot, mikor elõször találkoztunk. Amikor a sátorban eltaposta a cigijét, aztán rám pillantott, és a tekintetem találkozott azzal a gyönyörû kék szempárral... Már akkor rabul ejtett. És ez így is van rendjén.

Nem esünk egymásnak, csak a másik ajkainak kényeztetését élvezzük. Nem megyünk tovább a csókolózásnál, de most nem is kell. Így is tökéletes az összhang. Egymásba gabalyodva fekszünk az ágyon, lehetetlen lenne minket kibogozni, de nem is hagynám senkinek, ez most így jó. Andy egyszerre melegíti fel a testem és a lelkem, elég a karjaiban lennem ahhoz, hogy percrõl percre jobban érezzem magam.

Néhány napig még küzdök a betegségemmel, de már teljesen más, mint otthon. Otthon csak szenvedtem és napról napra rosszabbul voltam, de most már javulás is van, méghozzá elég gyors. Igaza lehetett az orvosnak, hogy lelki eredetû volt a baj. Meg nekem is, hogy nem gyógyszerekre van szükségem. Andy számomra a tökéletes gyógyír. És az egyetlen is.

Idõközben sok dolgot megtudok. A nõ, aki odajött a vonatállomásra, Suzanne volt, Andy unokatestvére. Az édes kis szõkeség pedig a kislánya, Jenny. Rákérdeztem arra is, mire célzott a kislány, amikor meglátott. Mikor Andy elmesélte, legalább öt teljes percen keresztül csak sírva szorítottam magamhoz és újra rázúdítottam egy adag bocsánatkérést. Õ viszont csak édesen mosolyogva megnyugtatott.

Hamarosan alkalmam nyílik rájönni, hogy Suzanne és Andy nem csak külsõleg hasonlítanak... A temperamentumuk és a beszédstílusuk is teljesen egyforma. Olyan kiosztást kapok tõle, hogy meg is ijedek, meg rosszul is esik. Jó, tudom, hogy hibáztam, de ez elõfordul sok mindenkivel... Ettõl még nem kell rögtön lehülyézni és felelõtlennek nevezni, meg úgy viselkedni, mintha nekem olyan rohadt jó dolgom lett volna Andy nélkül. Én is legalább annyira szenvedtem, mint õ...

Szimpatikus a nõ, de ezzel most rám is ijesztett meg meg is bántott, úgyhogy kicsit megkönnyebbülök, mikor elmegy.

Olyan szívdöglesztõen vigyorog rám, hogy rögtön elfelejtem minden bajomat, és elolvadva viszonzom a csókot, amit kapok.

- Mi lesz velünk ezután? – kérdezek rá az engem egyik leginkább aggasztó dologra.

- Ha meggyógyultál, hazamész, és közlöd a szüleiddel, hogy megismertél egy oltári jó pasit, aki kedves aranyos, szexi, és elhívott moziba – vigyorog öntelten.

- Rendben, a meghívás elfogadva – simítok most az arcára. – De csak egy feltétellel.

- Haza kell vinned 10-re, különben anyukám aggódni fog – mondom a lehetõ legkomolyabb képpel.

Hangosan felnevet, mire nekem máris hevesebben dobog a szívem. Ezt szeretem, ez az én imádott Andym.

Mosolyogva fúrom ujjaimat a selymes barna tincsek közé, aztán lehajolok, hogy megcsókolhassam. Sosem fogok tudni betelni vele... Nem is akarok. Hátralevõ életemben már csak ezt akarom érezni, ezt a földöntúli boldogságot, a lángoló szerelmet. Soha többé nem engedhetem, hogy elszakadjunk egymástól.

Hosszan csókolózunk, és eléggé bele is melegszünk. A végén már ismét összegabalyodva heverünk az ágyon, de mielõtt még különösebben beleélhetném magam a dolgokba, Andy eltol magától, én meg rögtön megijedek. Igen, néhány napja már eléggé foglalkoztat egy kérdés... vagy inkább probléma. Az hagyján, hogy elsõ éjszaka nem történt köztünk semmi, de... De azóta sem, pedig nem egy nap eltelt már azóta. És én... nekem igazából eszembe jutott egy lehetõség, ami semmi jót nem ígér. Hogy mi van, ha... ha Andy már nem akar engem.

- Hééh, mi a baj? – kérdezi homlokráncolva, gondolom az arcomra vannak írva a gondolataim.

- Én csak... Andy, mi... – Az ajkamba harapva igyekszem rendesen összerakni a mondatot. – Már... napok óta nem történt kötünk semmi és nem is közeledtél hozzám úgy, és... és én... aggódom... – Félve pillantok fel rá. – Már nem kívánsz...?

Megrökönyödve bámulok rá, mikor felnevet. Ez nem vicces...! Hagyom, hogy fordítson a helyzetünkön, így õ kerül alulra. Felülve húz az ölébe, de én ha lehet csak még rémültebben nézek rá.

- Jaj, ne nézz rám ilyen riadtan, kicsim – húz magához szorosan, majd megcsókol. – Szó sincs róla, hogy ne kívánnálak. Jobban kívánlak, mint valaha, cicám – suttogja a fülembe, mire kellemesen megborzongok. – De mondtam, hogy ne siessünk, nem?

Szívdöglesztõ vigyorától rögtön elolvadok. Megkönnyebbülten rejtem arcomat a nyakába. Komolyan megijedtem, hogy nem akar engem, de így... így mindjárt más.

Sajnos túl hamar meggyógyulok. Alig egy-két napunk van még, és már kutya bajom, így Andy ragaszkodik hozzá, hogy hazavigyen. Ráadásul hajthatatlan, még az sem hatja meg, mikor fél órán keresztül hízelgek neki. Vagy még több.

Suzanne kölcsönadja Andynek az autóját, így azzal visz haza. Annyira nem akaródzik elválni tõle... Legszívesebben összevarrnám magam vele, vagy pillanatragasztóval hozzáragasztanám magam, vagy mit tudom én...

- Üüm, menjünk visszaa – bújok a nyakába, mikor már a kocsi mellett állunk a házunknál.

- De mi van, ha megint megbetegszem? Lehet, hogy ha nem vagy mellettem, akkor visszajön – pislogok rá nagy szemekkel.

- Nem fog, mert ha nem vagyok melletted, akkor is veled vagyok. És ezt tudod te is – koppint az orromra mosolyogva –, meg a betegséged is.

Nem is törõdik a mûdurcimmal, hosszan az ajkaimra csókol. Azon meg már csak mosolyog, hogy mire elenged, azt is elfelejtem, mirõl volt szó az elõbb.

Lopok még egy hosszú csókot, aztán elindulok... De egy lépést sem teszek, és visszafordulok.

- Tudom, hogy holnap lesz az elsõ randink, és még akkor sem szokás ilyet mondani, de... Szeretlek!

Anya természetesen majd’ összeroppant az ölelésében. Apa meg leüvölti a fejemet, hogy mégis hol voltam. Furcsa, mert sosem szokott velem kiabálni... Biztos megijedt. Vagy bûntudata van, amiért olyanokat mondott Andynek, amikhez rohadtul nem volt joga. Megérdemelné.

- Nincs baj, anya, itt vagyok, jól vagyok – tolom el magamtól, mikor már tényleg nem kapok levegõt.

- De... Justin... te... – Tenyerét a homlokomra tapasztja, aztán az arcomat is megtapogatja. – Visszatért beléd az élet. Meggyógyultál.

Eltart egy ideig, míg kitérõ válaszokkal kimagyarázom magam. Muszáj, különben nem tudnám eljátszani velük a tervemet... Száz százalékosan beleviszem õket az Andy által kitalált „játékba”. Valahogy muszáj elégtételt vennem, amiért távol tartottak Andytõl. Anyára csak az ünnepség miatt haragszom, de apa... amit õ csinált, az egészen más. Mikor Andy elmondta, hogy miket vágott a fejéhez, és mit hazudott neki, legszívesebben nyomban idejöttem volna, hogy megmondjam neki a magamét.

- Tehát a lényeg, hogy minden rendben. Viszont... – Hatásszünetet tartok. – Megismertem valakit.

- Egy fantasztikus férfi. Kedves, aranyos, figyelmes, ráadásul irtó szexi – tettetek lányos zavart. – És elhívott moziba holnap.

- Ó, istenem, ez annyira fantasztikus! – lelkendezik anya. – Ha komolyra fordul a dolog... Ugyan, miket beszélek, biztosan komolyra fordul, ki ne imádna téged – csipkedni meg az arcomat.

Magamban felröhögök. Ó, igen, pontosan erre számítottam. Ne aggódj anya, ide fogom hozni...

Érdekes. Anya majdhogynem jobban izgul, mint én. De csak majdnem... Mert én tudom, hogy Andyvel találkozom, én ez önmagában is életre kelti a pillangókat a gyomromban. Furcsa, mert valahogy... tényleg úgy érzem magam, mint valami tinilány az elsõ randi elõtt. Elmosolyodom a gondolatra. Andy mindent kihoz belõlem, amire nem számítok.

Még azt is alig tudom eldönteni, mit vegyek fel. Az biztos, hogy el akarom kápráztatni... Azt akarom, hogy biztos legyen benne, hogy engem akar. És ezt most nem úgy értem, hogy nem hiszek benne. Inkább magamban nem hiszek... Ki tudja, egyszer talán jön valami hozzám hasonló, csak ezerszer szebb, okosabb, és mindenben tökéletes. Aki nem csinál hülyeséget, és minden helyzetben tud gondolkodni, nem úgy, mint én... A helyében biztos õt választanám magam helyett, nem is hibáztathatnám érte.

Sikerül elkészülnöm, egy-két perccel hét után lépek ki az ajtón. A választásom végül egy szûkebb farmer és egy fekete, szoros szabású garbó mellé esett. Na meg persze egy fekete kabát is van rajtam, mielõtt még újra meg találnék betegedni. Bár így, hogy visszakaptam Andyt... nem hiszem, hogy ilyesmi történne.

Ahogy megpillantom, rögtön déja vum támad. Mint amikor egy kis idõt itthon tölthettünk, és megláttam a randink elõtt... Na, hát most is ugyanolyan gondolataim támadnak. Hogy egy görög isten áll elõttem. Egy eszméletlenül szexi görög isten. Egy fekete zsebes nadrág van rajta, fölötte fekete bõrkabát. Ahogy odalépek hozzá, a kabát alól fehér pulóver nyaka látszik ki, amitõl... Úristen, még ezerszer gyönyörûbb kékké emeli ki a szemei színét, pedig aztán eddig is elállt tõle a lélegzetem.

- Ha így folytatod, egy hónapon belül meg fogok halni, mert nem lesz elég levegõm – simítok a mellkasára mosolyogva.

Hogy szavait igazolja, a derekamnál fogva szorosan magához húz, és kapok egy kiadós csókot. Már ennyitõl elolvadok a karjaiban, ez szörnyû... Elképesztõ, milyen hatással van rám.

Beszállunk a kocsiba, és indulunk is. Nem tudom, Andy melyik mozit választotta, mert van egy-kettõ, de nekem mindegy is. Ha vele lehetek, akkor mindenhol jó. Andy még út közben is a combomon nyugtatja az egyik kezét, én meg végig úgy mosolygok, mint a tejbetök. Megint minden a régi és erre nincsenek szavak. Egy valóra vált álom.

A filmeket hirdetõ plakátok elõtt állunk. Andy hátulról ölel át, állát a vállamon nyugtatja. Az ember azt hinné, hogy mindenki megbámul minket, de nem. A rohanó világ túlzottan el van foglalva a saját problémáival. Legalább a mi életünket megkönnyítik.

- Hát, a lövöldözésbõl elegem van egy idõre... – Helyeslõen bólogatva vigyorodik el. – Félni vagy csöpögni viszont nincs kedvem, úgyhogy marad a vígjáték.

Kuncogva tolom el magamtól, aztán megfogom a kezét, és a pénztár felé húzom. Mosolyogva követ, megvesszük a jegyeket, és hamarosan már mehetünk is a vetítõterembe. Gyanakodva nézek Andyre, mikor kiderül, hogy a jegyünk az utolsó sorba szól... Méghozzá úgy, hogy nem ül oda rajtunk kívül senki más.

A film hamarosan elkezdõdik. Nem olyan rossz, de... Talán nem túl meglepõ, hogy a figyelmem hamar elterelõdik. Majd egyszer talán megnézzük elejétõl a végéig, de most a másik valahogy sokkal jobban leköti a figyelmünket. De persze az egész az Õ hibája. Ha nem kezdi el csókolgatni a nyakam, akkor...

Akkor minden valószínûséggel én kezdem el csókolgatni az övét. A végkifejlet viszont adott. Hamarosan már szenvedélyesen csókolózunk, és oda sem figyelünk a mozivászonra. Ujjaim a hajába túrnak a tarkójánál, így tartom szorosan a közelemben, bár nem úgy tûnik, mintha annyira menekülni akarna.

Keze finoman végigsimít a felsõtestemen, aztán ujjai bekúsznak a garbóm alá. Ahogy rásimít a mellkasomra, majd a hasamra, el kell fojtanom a nyögésemet, de egy halk sóhajt így is elnyel a csókunk. Pláne, amikor felsimít a combomon, tenyerét gondosan megállítva a tövében... Igazából bele sem gondolok, hogy mit csinálunk, egészen addig, míg meg nem érzem ujjait a farmerom gombjánál.

Ajkamba harapva hagyom, hogy kigombolja a nadrágomat, majd lassacskán kiszabadítson a már igen szûknek bizonyuló farmer fogságából. Ismét a csókjával kell elfojtania egy hangosabb sóhajomat, ahogy ujjait merevedésem köré fonja, és lassan mozgatni kezdi a csuklóját. Aztán nem sokkal késõbb kétségbeesve kapok utána, mikor elhúzódik, és lehajol... Neem, azt nem gondolhatja, hogy itt...

Szorosan be kell fognom a saját számat, hogy ne nyögjek fel, mikor a szájába vesz. Összeszorított szemekkel, erõtlenül ejtem hátra a fejem a falhoz. Olyan régen... nem éreztem már semmi ilyesmit... Úgy érzem, belepusztulok az érzésbe – pozitív értelemben.

Remegõ ujjakkal túrok a hajába, minden erõmmel azon vagyok, hogy meg se nyikkanjak. Ha itt most lebuknánk, az... huh. A francba, egy gondolatot sem tudok rendesen befejezni, mert... Ahh, annyira jó... A karfát karmolom kínomban, olyan régen volt már, hogy nem kell sok, és...

Görcsösen markolok Andy hajába, egész testem megfeszül, és a fogaimat is össze kell szorítanom, hogy ne nyögjek fel hangosan, mikor elélvezek. A fejem még mindig a falnak támasztom, lehunyt szemekkel lihegek. Tompán érzékelem, hogy Andy visszacsomagol a nadrágomba, aztán lesimítja a garbómat is, de csak akkor térek magamhoz, mikor már a nyakamat csókolja végig.

Sajnos haza is kell menni. Vagy nem annyira sajnos... A bosszú terve ugyanis akkor kezd kitisztulni a fejemben, mikor beszállunk a kocsiba. Ó, igen... édes a bosszú. Elindulunk, én pedig hamarosan akcióba lendülök. Közelebb fészkelõdök hozzá az ülésben, és a nyakához hajolok, hogy finom csókokat hintsek el rajta.

- Engem meg érdekelt volna a film – hazudok pofátlanul, miközben vállat vonok.

Mindketten tudjuk, hogy Andy és a film közül ki érdekelt jobban. De arra azért ügyelek, hogy a leheletem végigégesse a bõrt a füle tövén, és gonoszul elmosolyodom, mikor látom, hogy kirázza a hideg. Folytatom a kényeztetést, néha beleviszek egy-egy harapást, nyalogatást. Kényeztetem a nyakát, a torkát – amennyire hozzáférek –, a füle tövét, néha még a fülcimpájára is ráharapok.

Jobb kezemet lassan a térdére helyezem, majd lassan felsimítok a combján. Tenyeremet ott is hagyom a környéken, ágyékára simítok. A száján kicsúszik egy sóhaj, a szemem sarkából látom, hogy megszorítja a kormányt. Nadrágon keresztül kezdem kényeztetni egy kicsit odalent, de nem kell neki sokat könyörögni, hamarosan érzem, hogy egészen készen áll... szó szerint. Nem is csodálom, neki is régen volt már része ilyesmiben.

- Ugyan már, édes, te is akarod – suttogom a fülébe. – Tudod... Csak élvezd!

A szája sarkára csókolok, miközben kiszabadítom a nadrágja fogságából. Aztán lehajolok, és nem szarakodva semmivel, a számba veszem. Rekedt hangon nyög fel, kellemesen megborzongok. Imádom hallani... Eleinte lassú, vontatott tempóban kezdem mozgatni a fejem. Minden egyes apró részletre odafigyelek, minimum a mennyekbe akarom most juttatni. Lassan kezdem csak fokozni a tempót, de így sem mulasztom el a külön kis játékos trükköket, amikkel fokozhatom az élvezetét.

Egyre kisebb idõközönként hallom a nyögéseit, és azt is, hogy egyre jobban zihál. Már közel járhat... Egy pillanatra sem állok meg, pláne amikor érzem, hogy egyik kezének ujjai a hajamba túrnak. Ezután már alig néhány percre van szüksége, aztán a hajamba markolva, a nevemet nyögve élvez el. Lassan kiengedem a számból, aztán lenyelem az élvezetét, itt nem kellene nyomot hagynunk. Felegyenesedek, és miközben mindent visszarendezek ott lent, forró csókot nyomok a nyakára.

A csókunk egyre tüzesebb, egyre mélyebb, így hamarosan egymáshoz simulva ölelkezünk. Ajaj, ha nem vigyázok, elfajulhat a helyzet. Azt viszont nem akarom. Ki szeretném éheztetni Justint. Látni akarom a tehetetlen szenvedést, ahogy sóvárog utánam. Tudni akarom, hogy õrülten kíván.

Eltolom magamtól, ezzel megkímélem mindkettõnket a felesleges kellemetlenségektõl. Észreveszem, hogy elsápad, szinte rémülten néz rám. Na, mi történhetett?

- Én csak... Andy, mi... – nyökögi. – Már... napok óta nem történt kötünk semmi és nem is közeledtél hozzám úgy, és... és én... aggódom... – behúzza a nyakát, úgy pillant fel rám. – Már nem kívánsz...?

Olyan édes, olyan édes, olyan éédees!! Meg kell zabálni! Nevetve tuszkolom fölém, majd hozzásimulok. Mint egy riadt kiscica, úgy néz rám. Lassan felülök és mosolyogva nézek végig az arcán.

- Jaj, ne nézz rám ilyen riadtan, kicsim – ölelem át, majd finoman megcsókolom. – Szó sincs róla, hogy ne kívánnálak. Jobban kívánlak, mint valaha, cicám. De mondtam, hogy ne siessünk, nem?

Rávigyorgok, tudom, olyan hatással vagyok így rá, mint a napsugár a hóemberre. Úgy bújik be a nyakamhoz, mint egy kiscica, már csak azt várom, hogy doromboljon. Lassan simogatni kezdem a szõke fejét, olyan jó így.

- Ha egy karcolás lesz a kocsimon, kitaposom a beled – nyomja a kulcsokat Suzanne a kezembe.

- Na, menjetek már – rázza meg a fejét Suzanne. – Szöszi, te meg vigyázz magadra!

Kapunk egy jókora ölelést, aztán bepattanunk a kocsiba, és elindulunk Justinék háza felé. Justin egész úton néz, simogat, becézget. Ajaj, kezdem sejteni, mire megy ki a játék.

- De mi van, ha megint megbetegszem? Lehet, hogy ha nem vagy mellettem, akkor visszajön – pillant fel rám kiscica szemekkel.

- Nem fog, mert ha nem vagyok melletted, akkor is veled vagyok. És ezt tudod te is – koppintok az orrára. –, meg a betegséged is.

Fejcsóválva vonom magamhoz, majd csókolom meg. El kell, tereljem ezeket a gondolatokat a fejébõl, különben addig kérlel, míg be nem adom a derekam, és meg nem döntöm itt a kocsi tetején.

Hosszan megcsókol, majd elindul befelé. Alig tesz meg pár lépést megtorpan, majd megfordul.

- Tudom, hogy holnap lesz az elsõ randink, és még akkor sem szokás ilyet mondani, de... Szeretlek!

Az ágyon fekszem, és úgy telefonálok. Szerelmesen mosolygok egész nap, mintha be lennék lõve. Nagyon durva!

Mégiscsak kurva jó érzés, hogy számíthatok valakire. Még ha nem is közeli rokon, de feltétel nélkül bízhatok benne.

Ahogy megpillantom Justint… khm… hát… Csak olyan ruhákat vett fel, amik kiemelik, hogy milyen jók a lábai, milyen eszméletlenül jó a feneke, milyen kidolgozott a felsõteste. Francba, most már rohadtul feldobom erre az átkozott kocsira!

- Ha így folytatod, egy hónapon belül meg fogok halni, mert nem lesz elég levegõm – simít fel a mellkasomon üdvözlésképp.

Átnyalábolom a derekát, aztán egy finom, forró welcome kiss-ben részesítem. Érzem, ahogy a tagjai elernyednek, teljesen átadja magát a csóknak. Imádom, hogy szinte elolvad, ahogy hozzáérek.

Ha addig nem is, de a legközelebbi moziig megyünk. Nincs olyan feltûnõ helyen, így nem kell aggódnunk, hogy esetleg megszólnak, vagy felismerik Justint. Nem tudom, õ hogy van vele, engem hidegen hagynak a kíváncsi szemek, de azért megpróbálom visszafogni magam. Már amennyire ez nálam kivitelezhetõ, hehe.

A plakátok elõtt állunk, Justint ölelve szemlélem a felhozatalt. Nem épp a legjobb. Sok az animációs szar. Oké, tény, hogy mesefüggõ vagyok, de ezek az újak… megértem, hogy olcsóbb, meg egyszerûbb, ha nem rajzolja az ember, de könyörgök… így elveszik a varázs. Mrh…

Mosolyogva csókolok az arcára, megbabonázva figyelem, ahogy kék szemeit ide-oda rángatja.

- Hát, a lövöldözésbõl elegem van egy idõre... – helyes, nekem is. – Félni vagy csöpögni viszont nincs kedvem, úgyhogy marad a vígjáték.

Egymás kezét fogva sétálunk a jegypénztárhoz. Direkt az utolsó sorba kérem a jegyeket, a közelünkbe se legyen senki. Justin szûk farmere az oka! Én semmi rosszra sem gondoltam, amíg meg nem láttam! De most… égek a vágytól, hogy eljátszadozzak vele. Itt és most. Még sosem csináltam moziban, és rohadtul izgis az egész. A sötétség, a vásznon futó film, a körülöttünk lévõ emberek. A rizikó, a lebukás veszélye. Imádok kockáztatni.

Eltelik pár perc a filmbõl, de… ahj, olyan unalmas. Sokkal kedvesebb elfoglaltságot találtam magamnak. Mosolyogva kezdem el csókolgatni magát. Annyira imádom, hogy selymes a bõre. Justin figyelme hamar elterelõdik, mohón kap az ajkaim után. Tüzes csókcsatába kezdünk, vékony ujjait a tarkómra vezeti, hogy még véletlenül se hagyjam abba. Hehe, a kis vadmacska.

A kezem lassan felfedezõútra indul, élvezettel simítok végig a mellkasán, majd a hasán. Végre a combjáig is elérek, imádom tapogatni. Minden egyes izma bûnre csábít, ahogy hirtelen összerándul. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek, de végtelenül boldoggá akarom õt tenni. Csak ez számít most.

Lassan kigombolom a farmerjét, és kiszabadítom a szerszámát a szövetek fogságából. Hello, édes, rég találkoztunk! Mosolyogva kezdem el kényeztetni, forró csókokkal fojtom belé a nyögéseket, sóhajokat. Látom, ahogy a szemeit meresztve kap utánam, ahogy az öle felé kezdek hajolni. E-e, már nincs megállás. Csukott szemekkel fogadom a számba. Érzem, ahogy a hajamba túr, ahogy finoman cibálja, miközben mozgatom a fejem. A teste görcsösen összerándul, ahogy egyre nagyobb hullámokban érik az élvezetek. Körmeit a karfába vájja, majd egy jól irányzott mozdulatomnál a számba élvez. A farzsebembõl elõhalászok egy zsepit, majd eltüntetem az együttlétünk nyomait. Vigyorogva figyelem, ahogy Justin igyekszik magához térni. Nagyon nem megy neki, így visszatessékelem a nadrágjába, majd mellé dõlök.

A kocsiban ülve szembesülök azzal a ténnyel, hogy Justin egy rohadt kis bosszúálló. Nem hagy békén, rendre csókolgatja a nyakam, nyal a fülembe. Megátalkodott kisördög.

Ó, istenem! Mintha nem élvezted volna, Te aljas kis… Francba, megint támad! Most már a fülemet is bevonja a játékba, teljesen a hatalmába kerít. Lassítok, mert az út kezd kissé ködössé válni a szemem elõtt. Fene, fene, fene! Ha belerohanok valakibe, esküszöm, beragasztom a szádat, Justin!

Hosszú ujjai végigsiklanak a térdemen, a combomon, majd megállapodnak az ágyékomnál. Felsóhajtok, ahogy megérzem, hogy végigsimít a férfiasságomon. Már a moziban is azon képzelegtem, hogy vele vagyok, azóta kínlódok… de most… nem tudom maximálisan kiélvezni a kényeztetést, mert a kurva útra is figyelnem kell!

A szám szélére csókol, majd olyan hirtelen érzem meg a markát magam körül, hogy felnyögök. Nem totojázik, mire feleszmélek, már a szájában érzem magam. Csodálatos, mintha hirtelen minden megszûnne körülöttem, csak azt a finom, lüktetõ érzést érezném. Egyre gyorsítja a tempót, én pedig egyre inkább érzem, hogy elvesztem. Annyira kiismert már, hogy pontosan tudja, mit hogyan csináljon. Hihetetlen, nem akarom mást, csak õt.

NEM! Nagyra nyitom a szemeimet, úgy fékezek le a pirosban. Justin mindeközben szorgosan dolgozik rajta, hogy soha ne felejtsem el ezt az estét. A kormányt markolva nyögdécselek. Ha nem állna most a kocsi, tuti belehajtanék valamibe. Eszméletlenül jól csinálja, így alig kell egy kis idõ, elélvezek. Felszabadultan nyögök fel, a fejemet hátravetem. Mindenem libabõrös, mintha egy villám cikázott volna át a testemen. Te jó ég!

- Megátalkodott egy vadmacska vagy – suttogom a fülébe, majd alá csókolok.

Felszabadultan sóhajt fel, majd hirtelen megmerevedik. Nem értem, mi történt, így elmélyülten kezdem el harapdálni a nyakát.

Csodálkozva fordulok meg, a jelenet filmbe illõ. Egy idõs házaspár áll mellettünk egy régi terepjáróban. Nagy szemekkel néznek minket, nem tudják hová tenni a dolgot. Vagy meglátták a farkam, és az tetszett nekik ennyire, vagy nem látták, mert Justin szájában volt. Mindkét helyzet cinkes, ám mégsem idegeskedek. Tök poénnak veszem az egészet, így vigyorogva intek nekik, majd tovább hajtok.

- Tévébõl? Sosem színészkedtem – pillantok rá csodálkozva, nem tudja, hogy katona vagyok??

Nagyokat pislog, majd egyszerûen felpofozza magát. Nagy szemekkel figyelem, ahogy hátradõl, majd mélyet sóhajt, aztán nagy levegõt vesz.

- Majd maximum elásom õket. Aztán menekülünk. Olyanok leszünk, mint Bonnie és Clyde – vigyorgok rá.

Bosszúsan markolom meg a kormányt, ez már nem az elsõ! Oké, egy kicsit lassú vagyok, de… de…

- Már küldtem sms-t anyának, hogy ne várjanak. Saaaajnos velem kell töltened a ma estét.

Vigyorogva hajol az arcomhoz, és puszilja meg. Azt hiszem, izgalmakban bõvelkedõ este elé nézünk.

Felfelé menet Justin ragaszkodik hozzá, hogy vegyünk csoki fagyit, aztán egy tényleges filmnézés közben megesszük. Aha, annyira tényleges filmnézésnek indul az egész, mint a seggem. A szöszi vadmacs szinte ledönt a lábamról, ahogy beérünk a szobába. Mohón csókolva kényszerít az ágyra, így teljesen kiszolgáltatottá válok. A fejem fölé hajtja a karjaimat, minden izmomat kitapogatja. Tetszik neki, mert egyre feljebb és feljebb simít, aztán… katt… Katt?

Nagy szemekkel nézek fel a csuklómra. Eh, a bilincs. Szépen hozzá lettem láncolva a háttámla rácsához. Miért is van enyhe deja vu érzésem?

Vágyakozva nyomom oda a számat az övéhez, ám hamar tovaillan. A gonosz kis törpe elõzetesben már levarázsolta rólam a pulóvert, így csak az ingemmel kell bajlódnia. Ördögi vigyorral a képén gombolgatja, majd lassan széttolja a mellkasomon. Nedves ajkait lassan a bõrömre tapasztja, lágy csókokat hint el a domborulataimon.

Lassan megszabadít a nadrágjaimtól, majd maga is levetkõzik. Igen, ruha nélkül határozottan látom, hogy fogyott. De én is, nincs ezen mit meglepõdni. Egy borzasztó idõszakon vagyunk túl, amit most igyekszünk minél inkább elfelejteni.

- Szeretném, ha olyan is lenne az ízed – néz végig a hasamon ábrándos tekintettel.

A dolog nem is zavarna, csak kissé felhevültem, és elég riasztóan hat az a tégely fagyi a kezében.

Nem válaszol, a száját nyalva pattintja le a tégely tetejét, majd mártja bele a kanalat. Csigalassúsággal emel ki egy falatot belõle, majd vészjóslóan a hasam fölé emeli.

Felszisszenek, ahogy a jéghideg massza a bõrömhöz ér. A köldököm fölé kaptam, így az olvadó lé pontosan oda folyik. Rohadt kellemetlen érzés, ám hamar jön a feloldozás. Justin igen lassan ugyan, de elkezd megtisztítani a hideg fagyitól. Lassan nyalogatja végig a hasam, majd a köldökömbe vezeti a nyelvét. Sóhajtozva húzom be a hasam, ahogy egyre izgatóbban csinálja.

Összerándulok, ahogy a hideg találkozik a testemmel. Aztán elégedetten sóhajtok, ahogy Justin meleg, nedves nyelve végigsiklik rajtam. Már épp kezdeném megszokni a hûvös pacákat, mikor hirtelen lejjebb vándorol.

Alighogy ezt kimondom nyilalló fájdalom hasít az ágyékomba. Felkiáltok, közben a bilincs láncára markolok.

Vagy kétkanálnyi fagylalt csorog végig a férfiasságomon, és ez… ez… kurva szar érzés! Igen, tényleg az, egészen három másodpercig, mert utána elképesztõ gyönyört érzek. A mai nap folyamán már másodszor fogad a szájába.

Az elõzõ alkalommal ellentétben, most nem fokozza a tempót. Teljesen mások a céljai. Mikor már úgy véli, eléggé benedvesítette a szerszámom, mosolyogva mászik fölém. A hasam aljára ül, de érzem, nem fog sok idõt eltölteni ott.

Félek, hogy túlságosan fájni fog, ennyi idõ után ki tudja, hogy érzi magát odalent. Justin viszont ma tényleg megvadult, hiszen nem tart ettõl, gond nélkül ereszkedik rám. Az arca eleinte édes fintorba torzul, ám percek múltán már nyoma sincs ennek. Mosolyogva szabadítja ki a kezeimet, így mohón kaphatok a dereka után. A fejét hátravetve mozog csigalassan, ezzel is az õrületbe akar kergetni. De nem hagyom neki, hiba volt eloldani a grizzly medve láncát!

Egy aljas mozdulattal gyûröm magam alá, és kezdek ütemes tempót diktálni. Sóhajtozva túr a hajamba, és von magához egy szenvedélyes csókra. Mohón viszonzom, teljesen felkorbácsolta a szenvedélyem. De hányszor!

A körmeit is belém mélyeszti, úgy húz maga felé. Sóhajai nyögésekké növik ki magukat, ahogy egyre mélyebbre hatolok. Persze, én sem bírok csendben maradni, nagyon élvezem, hogy a szokottabbnál is szûkebb. Egyre gyorsabb tempót diktálok, Justin pedig szinte sikít, mikor egy jól irányzott mozdulattal a mennyekbe repítem. Izmai görcsösen összerándulnak, így engem is hamar elér a beteljesülés. Lihegve markolok az alattunk lévõ takaróra, majd Justin mellé fekszem. Mosolyogva figyelem, ahogy szõke tincsei rakoncátlanul a homlokához tapadnak. A mutatóujjammal elsöpröm a kis tincseket, majd egy lágy csókot hintek a gazdájuk szájára.

Lágy csókokkal borítjuk el egymást, tökéletes levezetést adunk a ma estének. Engem kicsit zavar, hogy ragadok, így kiosonok zuhanyozni. Mire feleszmélek, már Justin is ott áll mellettem, így nem tudok békében tisztálkodni. Ó, de nem is bánom! Fagyi helyett ezúttal sokkal kellemesebb anyaggal borítja el a testem. A szállodai tusfürdõk nem túl nagyok, így igyekszünk spórolni vele. Nemigen bírunk betelni a másik látványával, így a zuhanykabin falának döntöm Justint, és újból vad szeretkezésbe fogunk. A reggelt sem töltjük másként, így kissé csapzottan vonulunk le a kocsihoz.

- Új vagy régi udvarló, nem mindegy? – öleli át a nyakam, és az ajkaimra csókol.

A ház elõtt állunk, iszonyúan félek. Talán várnunk kellett volna néhány napot ezzel a „bemutatással”. Mi lesz, ha tényleg kapok sörétet a pofámba?

Kösz! Ez inkább úgy hangzott volna kellemesen, hogy „Ne idegeskedj már, nem lesz semmi baj!”. Franc, és ha Justin anyja egyszerûen fejbe kúr egy serpenyõvel? Eltöri az orrom, aztán nézhetek!

Egyszerûbb lett volna kulccsal, de akkora oda a meglepetés ereje. Faszom, csak nehogy én lepõdjek meg jobban!

Morgását ellensúlyozza széles vigyora, pláne, mikor megcsókol. Boldogan simulok közelebb hozzá, ujjaimat epekedve fúrom újra a selymes tincsek közé.

Elvörösödve mutatok a háta mögé, ahol a mellettünk álló autóban egy idõs házaspár bámul ránk megkövülten. Ajaj, vajon mennyit láthattak? Ez... ciki. De valahol vicces is. Andy is poénnak veszi, még rájuk is vigyorog, integet nekik, aztán tovább hajt.

- Majd maximum elásom õket. Aztán menekülünk. Olyanok leszünk, mint Bonnie és Clyde – vigyorog rám.

Bosszúsan, morcos arckifejezéssel markolja meg a kormányt, mire újra közelebb húzódok hozzá.

- Mijáúú? – kuncogok. Ideje elejteni a meglepit... – Pedig ma egész este rajtad fogok lógni.

- Már küldtem sms-t anyának, hogy ne várjanak. Saaaajnos velem kell töltened a ma estét.

- Milyen kááár – próbálja utánozni a nyávogásomat, pedig a medvék nem szoktak nyivákolni.

Morogni annál inkább... hehe. Vigyorogva az arcához hajolok, és megpuszilom. Alig várom az estét...

Az én egyetlenem nem is sejti, mire készülök... Még azt is elhiszi, hogy a csoki fagyival teljesen ártatlan terveim vannak. Még hogy filmnézés... hah. Sokkal inkább csokis Andy evés. Nyami. Nem is tökölök sokat, ahogy beérünk a szobába, már le is támadom. Mohón kapok ajkai után, és vadul csókolva terítem le az ágyra, miután levarázsoltam róla a pulcsiját. Észrevétlenül vadászom elõ a zsebembõl a kis „ajándékomat”, majd a feje fölé hajtom mindkét karját. Lassan simítok végig õket, a vállától indulva, minden egyes izmát kitapogatva. A csuklójánál kicsit tovább idõzök, de csak addig, míg a meglepetésem láncát átfûzöm a háttámla egyik rácsán, aztán szépen a csuklóira kattintom a két véget.

Andy meglepetten kapja föl a fejét, mire huncut vigyor terül szét az arcomon. Mondtam, hogy visszakapod, édes...

- Tudod, ezt is csak élvezd – suttogom az ajkaira, mielõtt újra megcsókolnám.

Mohón viszonozza a csókot, de én nem idõzök ott sokáig, mást is meg akarok kóstolni rajta... Róla. Mmmh... Lassan kezdem kigombolni az ingét, majd széttolom a mellkasán és az ajkamba harapva pillantok végig rajta. Igen, õ is fogyott... De még mindig õ a legszexibb pasi az egész földkerekségen. Lehajolok, ajkaimat vágyakozva simítom bõréhez. Lágy csókokkal haladok végig a mellkasán, a hasán... Izmai izgatóan domborodnak, már a látványa kikészít.

- El sem hiszed, mennyire – helyeselek, miközben lassan gombolgatni kezdem a nadrágját.

Megszabadítom a nadrágjaitól, aztán én is levetkõzök. Jöhet a felvezetés folytatása...

Nem felelek, ördögi vigyorral keresem elõ az ágy szélérõl azt a finom csoki fagyit.

- Szeretném, ha olyan is lenne az ízed – mérem végig izmos hasát az ajkamba harapva.

Megint csak válasz nélkül hagyom, az ajkaimat megnyalva pattintom le a fagyis doboz tetejét, majd belemártom a kanalat. Kiemelek belõle egy falatnyit, és Andy hasa fölé irányítom.

Kis édes. Nem foglalkozok vele, a köldöke fölé helyezem a falatot, így az olvadó fagyi is biztonságban lesz. Felszisszen, ahogy a hideg a bõréhez ér, de nem hagyom sokáig szenvedni. A hasára hajolok, és lassan, komótosan megtisztogatom a fagyitól. Mmh, isteni... Lassan nyalogatom végig a hasát, aztán a köldökéhez irányítom magam. Belenyalok, és lassacskán azt is kitisztogatom. Ördögi mosollyal élvezem sóhajait, és figyelem, ahogy behúzza és megfeszíti a hasát. Édes... szó szerint.

Jó darabig játszom még ezt vele, lehetetlen megunni, ahogy a bõrérõl nyalogathatom az édes masszát. Tényleg olyan, mintha neki lenne csoki íze. Ezt napi szintû desszertnek kellene bevezetni... Csak úgy hamar elhíznék. De itt az ideje más területekre vándorolni...

Jó adag fagyit pakolok ágaskodó férfiasságára. Felkiáltva kapaszkodik bele a bilincs láncaiba.

Tudom, hogy most még szar, édesem, de csak figyelj... Félreteszem a dobozt a kanállal együtt, majd lassan a számba fogadom, hogy a kínzó hideget valami egészen mással helyettesítsem.

Máris jobb, ugye? Csak lassan tisztogatom meg, nem sietünk sehová. Ráérõsen nyalogatom, szopogatom, mintha egy csokis jégkrém lenne a számban. Élvezkedve hallgatom nyögéseit és sóhajait, néha felpillantok az arcára, hogy lássam. Imádom... Mikor úgy látom, hogy eléggé benedvesítettem, újra fölé mászok. Rám pillant, érti, mire készülök, így kissé aggódva figyel.

Most már csak õt akarom... Teljes egészében. Lassan, de gond nélkül fogadom magamba. Elõször eléggé fáj, hiszen jó ideje nem járt már ott, de annyira vágyom rá, hogy hamar megszokom. Csak lassan kezdek mozogni, hogy biztosan hozzászoktassam magam, közben mosolyogva kiszabadítom a kezeit. Mohón kap a derekam után, de nem könyörülök meg rajta, nem gyorsítok.

A következõ pillanatban aztán a hátamon találom magam, Andy fölöttem, ütemes tempót diktálva mozog bennem. Sóhajtozva túrok a hajába, magamhoz invitálom egy forró csókra. Szenvedélyes csókolózásba kezdünk, miközben megállás nélkül mozog bennem, egyre mélyebbre hatolva.

A fenekébe markolok, körmeimet is a bõrébe mélyesztem, így húzom magam felé, hogy jobban és jobban érezhessem. Megveszek érte, az egész testem tûzben ég. Mindketten hangosan nyögünk, azt hiszem, megfelelõen kiéheztünk egymásra az eltelt idõ alatt. Egyre gyorsabb, olyan mélyen érzem magamban, hogy tudom, már nem fogom sokáig bírni. Alig lök még néhányat, a következõ mozdulatával a csillagok közé repít, kéjes sikollyal élvezek el. Izmaim õt is satuba zárják, így rövidesen megérzem magamban szétterjedni forró élvezetét.

Szinte remeg az egész testem, mindketten hangosan zihálunk. Lassan kihúzódik belõlem, és mellém fekszik. Mosolyogva figyel, szerelmesen pillantok vissza rá. A testemen kellemes, szeretkezés utáni zsibbadtság uralkodik, a szívem pedig hevesen ver, ahogy ránézek. Soha senki nem lesz számomra hozzá fogható, és nem is akarom, hogy ilyesmire legyen szükségem. Õ számomra a minden. Mutatóujjával kisimítja a homlokomra tapadt hajtincseimet, majd lágy csókot nyom az ajkaimra.

Kellemes, lágy csókokkal vezetjük le az estét. Egyszerûen fantasztikus érzés újra vele lenni. Mindenrõl megfeledkezve feküdni a karjaiban, boldogan, felszabadultan... Nem veszíthetem el soha többé. Nem nagyon tetszik neki, hogy ragad a hasa és a... hm, hasa környéke... hehe. Így hát elmegy lezuhanyozni. De ki vagyok én, hogy hagyjam egyedül zuhanyozni?! Rögtön mellé osonok, de úgy tûnik, nem bánja. Megmosdatom, élvetegen tapintva ki minden egyes izmát.

Aztán persze nem kell sok nekünk sem, hogy teljesen elterelõdjenek a dolgok. Hamarosan már a zuhanykabin falának dõlve nyögdécselek, miközben Andy egyre mélyebbre hatol a testemben. Ó, egek, mióta vártam már erre! Hogy semmi más dolgunk ne legyen, mint szeretni a másikat. Nincsenek problémák, félreértések, veszekedés... Csak Õ és én.

A karjaiban merülök álomba, és ott is ébredek, hogy aztán a reggelt is egy szenvedélyes szeretkezéssel indíthassuk. A legkellemesebb ébredés, amit csak el tudok képzelni. De nem fetrengünk utána sokat az ágyban... Megyünk hozzánk, megejteni a „nagy bemutatást”. Eddig mindig nevettem magamban, ha eszembe jutott, de Andy idegessége kezd átragadni rám is.

Átölelem a nyakát, és hosszan, forrón megcsókolom. Nekem aztán mindegy, mit mondanak. Soha többé nem fognak tudni távol tartani Andytõl.

- Ne idegeskedj már, mert rám ragad – puszilom meg az arcát. – Kész vagy?

Megnyomom a csengõt. Most vagy soha. Egy kicsit izgulok, de... azért remélem, nem lesz olyan gáz, mint amilyennek Andy gondolja. Jó, olyan gáz biztosan nem lesz, mert apa nem lõné fejbe... Maximum a testemen át, de egyébként sem. Az ajtó hamarosan kinyílik, és anyával találjuk szemben magunkat.

- Nem. Mondtam, hogy megismertem egy fantasztikus férfit, nem? Azt nem mondtam, hogy új ismeretség – mosolygok töretlenül.

- Nincs semmi de, anya – vágok közbe. – Félreértés volt, tisztáztuk, és most itt vagyunk.

Néhány másodpercig csak hallgat, köztem és Andy közt jártatja a tekintetét, aztán pillantása összekulcsolt ujjainkra téved. Felsóhajt.

- Na jó, gyertek be, és szépen elmeséltek mindent, rendben? – mosolyodik el kissé bizonytalanul ugyan, de a mosoly az mosoly. – Apád úgysincs még itthon, úgyhogy egy darabig nyugodtan lehetünk.

Szélesebbre tárja az ajtót, és félreáll, hogy bemehessünk. Nem tudom, mitõl enyhült meg ilyen hamar. Talán Andy tekintetében látott valamit, vagy az hatott rá, hogy olyan szorosan fogta a kezem... vagy egyszerûen õ is észhez tért. Mindegy, a lényeg, hogy meg tudjuk vele is beszélni, és végre nyugi legyen. Apa egy kicsit nehezebb eset lesz, úgy érzem... úgyhogy szerencse, hogy nincs itthon.

A konyhában ülünk, elõttünk egy-egy pohár üdítõ. Én Andy mellett ülök – az asztal alatt el sem engedve a kezét –, anya velünk szemben. Figyelmesen néz minket, és ez jó jel. Ismerem, ilyenkor tudja, hogy hazudik-e az ember vagy sem. És mivel nem hazudunk, ez elõnyünkre fog válni.

- Nem, semmi. Andy csak megölelte Rye-t. Vagyis inkább õ Andyt... Én meg félreértettem és hát... na.

- Igen, szívem, tudom – neveti el magát anya. – Makacs vagy, mint egy öszvér. És ezt Andy is tapasztalta már, igaz? – kacsint rá.

Huncut mosollyal néz rám, majd mosolya gyengéddé válik, békítõen megsimogatja az arcomat. Erre én is elmosolyodom. Hát lehet neki ellenállni?! Egészen biztosan nem. Andy anya felé fordul.

- Ugyan, ugyan – inti le anya. – Én egy összeveszés miatt nem várom el, hogy magázz. Ha egyszer azt mondtam, tegezz, akkor tegezz csak nyugodtan.

Boldogan nézem õket, viszont nem derülhet ki, mit akart mondani Andy. Az idillt megzavarja a bejárati ajtó nyitódása.

Anya arca kissé feszültté válik, és én is nagyot nyelek. Ez fele ilyen könnyû sem lesz...

Felállunk a székekrõl, de én még gyorsan Andyhez fordulok. Bátorítóan megszorítom a kezét, aztán lopok egy röpke kis csókot, mielõtt kimennénk. Utána viszont már muszáj követnünk anyát, kimegyünk az elõtérbe. Apa éppen a kabátját akasztja fel, mosolyogva fordul felénk, aztán meglepõdik, mikor észrevesz engem, végül döbbenetében lefagy a mosoly az arcáról, ahogy Andyt is megpillantja.

Közelebb lép, és érzem, hogy akármennyire is fél a dolgok kimenetelétõl, Andy is majdnem megmozdul. Hiába tart a történésektõl, harcos, akit arra képeztek ki, hogy ne tûrje a fenyegetést.

- Azt mondtátok, látni akarjátok az udvarlómat – felelem állva a tekintetét.

- Igen, félreértés. Ha nem így állnál hozzá, talán nyugodtan el tudnánk magyarázni a helyzetet!

- Nekem aztán ne akarjatok bemagyarázni semmilyen mesét, én, veled ellentétben nem fogom bevenni.

Dühösen ráncolva a homlokom lépnék elõre, de Andy visszatart. Nyugalmat erõltetek magamra.

- Semmiféle mesérõl nincs szó. Félreértettem egy helyzetet, és nem engedtem Andynek, hogy idõben elmagyarázza, ezért...

- Ó, annyi idõ alatt én is kitalálok tökéletesen hihetõ magyarázatot. És még azt is eléri, hogy magadat hibáztasd, hihetetlen...

- Richard, elég legyen ebbõl! – emeli fel a hangját anya. – Fejezd be a morgolódást, és hallgasd meg szépen a gyerekeket.

- Nem érdekel, Justin! – lép még közelebb, szemei dühtõl csillognak. – Most még választhatsz, ha elküldöd innen, te is maradhatsz.

- Engem sem érdekel, apa. Fenyegetõzhetsz bármivel, én akkor is szeretem Andyt, és ha kell, ezerszer is Õt választom – felelem eltökélten.

Úgy terveztem, hogy egy pillanatra sem ingok meg, de ami ezután történik, arra tényleg nem számítok. És azt hiszem, senki más sem... Apa tenyere jókora erõvel csattan az arcomon, egy kicsit meg is tántorodok. Anya felsikkantva kapja a szája elé a kezét, Andy fenyegetõen mordul fel, én pedig döbbenten szorítom a kezem az arcomra. Apa arcán is mintha döbbenetet látnék, valószínûleg hirtelen felindulásból cselekedett, de... ez semmin nem változtat.

- Akkor mi most szépen elmegyünk innen. – Másoknak talán nem olyan feltûnõ, de én tisztán hallom a visszafojtott indulatot a hangjában. – Talán mesékkel etetem, de én legalább nem ütöm meg.

Meg sem várja senki válaszát – bár talán még nem is tudnának megszólalni –, a derekamat szorosan ölelve vezet ki a házból, és becsapja maga mögött az ajtót. Csak kint állva kezd el remegni a kezem, a torkomban gombóc növekszik, és a szemem is szúrni kezd.

- Justin, kicsikém... – suttogja Andy gyengéden. Szembefordít magával, és aggódva néz a szemembe. – Jól vagy?

A mellkasába fúrom a fejem, és halkan sírni kezdek. A fejemet puszilgatja és a hátamat simogatva igyekszik megnyugtatni. Bentrõl határozottan kihallatszik, hogy anya üvölt apával.

- Én is téged – ölelem át a nyakát, és hozzábújok. – Nagyon, nagyon szeretlek.

- Megoldjuk – simít az arcomra bátorító mosollyal. – Majd felhívod anyukádat, és õ segít nekünk. Úgyis ideje lenne már albérletbe költöznöm, segítesz nekem keresni.

Néhány nap múlva már nyoma sincs bennem az apa tette által keltett keserûségnek. Andyvel közösen kerestünk egy édes kis albérletet. Nem túlzó, nem túl nagy vagy túl luxus, egy teljesen átlagos, de annál otthonosabb és kényelmesebb lakás.

Megfogadom Andy ötletét, és felveszem anyával a kapcsolatot. Nem gyõz bocsánatot kérni apa nevében, naponta minimum tízszer megteszi, ha nem többször. Apával azóta sem beszéltem. Õ nem keres, én pedig biztosan nem fogom keresni õt. A cuccaim pakolásában is szívesen segít, bár ez még teljes átpakolás, csak a szükséges dolgok. Ez még nem a végsõ összeköltözésünk, csak amolyan... mentõöv, nekem. Bár nem sok választja el tõle. Nekem így is tökéletes lenne. Andy egyébként eszméletlenül édes védõ medvébe lépett át, még a gondolatától is irtózik, hogy egy légtérben legyek apával úgy, hogy õ nincs ott.

Az apa miatt érzett apró ûr ellenére már most úgy érzem, révbe ért az életem. Andy mellett elaludni és ébredni, vele lenni szinte minden pillanatban, együtt menni vásárolni, sétálni, akárhova... Ez az, amit mindig is akartam, attól a pillanattól fogva, hogy megismertem Õt.

- Aaaaandy, nem vagyok hajlandó verekedést bámulni egész délután – próbálok átmászni rajta, hogy megszerezzem a távirányítót.

Már vagy egy órája ezt a pankrációnak nevezett akármit nézzük, mert élvezi, hogy nem tetszik, és szívathat.

- Pedig azt hittem, szereted, ha két izzadó férfitest összetapad – hajol közelebb vigyorogva.

- Csak ha a tiédrõl és az enyémrõl van szó... és nem verekedéstõl izzad – nyújtom ki a nyelvem.

Hmm... Figyelemelterelés, pompás. Lassan az ajkaira csókolok, miközben fél kézzel átölelem a nyakát. Megvárom, míg elegendõ hévvel viszonozza a csókot, aztán gyorsan lecsapok a távirányítót tartó kezére...

Se. Egy pillanat alatt a hátamon fekve találom magam a kanapén, fölöttem Andy vigyorog, a távirányítónak pedig se híre, se hamva.

Felnevetve csókol meg. Már éppen kezdenénk belebonyolódni egy komolyabb csókcsatába, mikor megszólal a csengõ.

- Muszáj, MaciLaci – felelem vigyorogva. Morcosan néz fel rám, de csak nevetve megcsókolom. – Szeretlek!

Lopok még egy csókot, aztán kimászok alóla, és az ajtóhoz lépek. Kinyitom, és... Szemben találom magam valami címlapról pattant bombázóval. Tipikusan az a fajta csaj, aki a középsuliban pompon lány volt, akiért már akkor odáig volt minden pasi, és tart ez mindmáig. Magas, és pofátlanul csinos. Hosszú, formás lábak, méretes mellek, sehol egy deka fölösleg. A haja kissé hullámos, barna, és egészen a derekáig leomlik, a szemei ugyanilyen barnák. Tapadós cuccok vannak rajta mindenhol, és tûsarkúban van, annak ellenére, hogy... egy gyereket tart a kezében.

Legalább ugyanolyan értetlenséggel méregethetjük egymást. Szerintem ez kurvára nem ide akart becsengetni.

- Ööö, miben segíthetek? – szólalok meg, ha már õ nem nyögi ki, mit akar.

Homlokráncolva néz rám. Most miért engem néz hülyének? Én jó helyen vagyok.

- Állítólag itt lakik Andy Jack Griffin – feleli végre. Elég ellenszenves, ahogy közben csámcsog egy rágón. – Hozzá jöttem.

Hát jó... Ha õt keresi, akkor õt keresi. Kissé hátrébb lépek, hogy megfordulva be tudjak szólni Andynek a lakásba.

A szívem a torkomban dobog, az izmaim görcsbe rándulnak, az idegeim pattanásig feszülnek. félek, kegyetlenül félek, és valamiért bitang rossz érzésem van.

- Nem. Mondtam, hogy megismertem egy fantasztikus férfit, nem? Azt nem mondtam, hogy új ismeretség – mosolyog Justin olyan magabiztosan, hogy még én is majdnem elhiszem, hogy egy csöppnyi félelem sincs benne.

- Nincs semmi de, anya – hárít Justin finoman. – Félreértés volt, tisztáztuk, és most itt vagyunk.

Felváltva néz minket, azt hiszem, próbálja összerakni, hogy mi is történt. A szemeimet fürkészi, bárhányszor csak rám pillant, majd a kezeinkre pillant. Összekulcsolt ujjakkal szorongatjuk a másikat, eszünkben sincs otthagyni egymást.

- Na, jó, gyertek be, és szépen elmeséltek mindent, rendben? – produkál valami mosolyfélét. – Apád úgysincs még itthon, úgyhogy egy darabig nyugodtan lehetünk.

A konyhába vezet minket, majd leültet az asztalhoz, és tölt nekünk egy-egy pohár üdítõt. Már nem vgyok olyan feszült, de azért tartok egy kicsit ettõl a beszélgetéstõl. Már sikerült eljátszanom a nõ bizalmát, kétlem, hogy valaha is maximálisan visszaszerzem. De hát megértem, minden szülõ azt nézi, ami a gyerekének a legjobb. Heh, inkább majdnem mindegyik. Engem valahogy hidegen hagy, pedig nem szabadna.

- Nem, semmi. Andy csak megölelte Rye-t. Vagyis inkább õ Andyt... Én meg félreértettem és hát... na – motyogja a végét Justin.

- Igen, szívem, tudom – nevet fel Mary. – Makacs vagy, mint egy öszvér. És ezt Andy is tapasztalta már, igaz? – kacsint rám.

Huncutul mosolygok rá, majd végigsimítok az arcán. A mellkasomban hirtelen szétárad valami meleg. Annyira szeretem õt. A világon mindennél jobban. Most is… úgy megcsókolnám, de nem kéne itt az anyja elõtt. Biztos nem tudnám megállni, hogy ne taperoljam le. Mármint Justint! Egyértelmû.

- Ugyan, ugyan – vág közbe, megfeszülök. – Én egy összeveszés miatt nem várom el, hogy magázz. Ha egyszer azt mondtam, tegezz, akkor tegezz csak nyugodtan.

Épp nyitnám a számat, hogy folytassam a mondandóm, de nyílik a bejárati ajtó. Franc, franc, franc!! A gyomrom görcsbe rándul, kiver a hideg veríték.

Felállunk a helyünkrõl, ám Justin az utamat állja. Megszorítja a kezem, majd egy rövid, de annál forróbb csókot nyom az ajkaimra. Igen, ez kellett, ez megnyugtat! Magamhoz húznám, hogy egy kiadós sok sikert csókban részesítsem, de nincs vesztegetni való idõnk. Ah, úgy megyünk, mintha akasztanának.

Ajaj, semmi jót nem ígér. Richard hirtelen elõre lép, nekem pedig igencsak vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak védelmezõen Justin elé. Utálom ezt, kurva ösztönök.

- Azt mondtátok, látni akarjátok az udvarlómat – feleli Justin könnyedén.

A pofám leszakad…. hogy mondtad?! Ezt?? EZT?! Érzem, hogy egyre gyorsabban száguldozik a vér az ereimben. Ez kezd egyre dühösebb lenni. Ha így megy tovább, ez biztosan nem tudja majd befogni a pofáját, abban pedig nem lesz köszönet.

- Igen, félreértés. Ha nem így állnál hozzá, talán nyugodtan el tudnánk magyarázni a helyzetet!

- Nekem aztán ne akarjatok bemagyarázni semmilyen mesét, én, veled ellentétben nem fogom bevenni.

Látom, hogy Justin elõre lépne, de a kezénél fogva visszahúzom. Nem, nem mérgesítheti el ennyire a helyzetet. Csitítóan végigsimítok a hátán.

- Semmiféle mesérõl nincs szó. Félreértettem egy helyzetet, és nem engedtem Andynek, hogy idõben elmagyarázza, ezért...

- Ó, annyi idõ alatt én is kitalálok tökéletesen hihetõ magyarázatot. És még azt is eléri, hogy magadat hibáztasd, hihetetlen... – dühöng az apja.

Ez kicsit szíven üt. Még hogy mesét… Nálam õszintébb ember aligha akad. Most is a képedbe mondanám, amit gondolok, Te rohadt, vén pöcs, de félek, ezzel csak Justinnak ártanék.

- Richard, elég legyen ebbõl! – kiált a férfire Mary. – Fejezd be a morgolódást, és hallgasd meg szépen a gyerekeket.

- Nem érdekel, Justin! – lép egyet elõre Richard. – Most még választhatsz, ha elküldöd innen, te is maradhatsz.

Mary álla leesik, Justin arca pedig megkövül. Édes istenem, hogy lehet valaki ennyire… ?!

- Engem sem érdekel, apa. Fenyegetõzhetsz bármivel, én akkor is szeretem Andyt, és ha kell, ezerszer is Õt választom – feleli Justin csupa elszántsággal.

A szívem hevesebben kezd dobogni, megint szétárad a melegség a mellkasomban. Ha csak egy pillanatra is…mert ezután jeges rémület markol a szívembe. Richard keze felemelkedik, majd lesújt. Jókora pofont sóz Justin arcára. Döbbenten bámulok az apára, eszembe jut róla a sajátom. Mennyire… gyûlölöm! Alig tudom elfojtani a belõlem feltörõ érzelmeket, kis híján ráordítok. Te jó ég, bizsereg mindenem! A mellkasom szinte belesajdul az intenzív érzésbe. Nem bírom… össze kell törnöm, szét kell morzsolnom, el kell tipornom!

Eltelik jó néhány másodperc, mire egyáltalán mozgatni tudom a karom. Nem, Justin miatt nem balhézhatok. Már egy ideje meghúzom magam miatta, nem fogom most elcseszni az egészet. A-a, annál nekem sokkal többet ér. Lassan átkarolom Justin derekát. Ideje lesz megpattanni, mielõtt én ütök szét valakit.

- Akkor mi most szépen elmegyünk innen – préselem ki a fogaim között. – Talán mesékkel etetem, de én legalább nem ütöm meg.

Ez kurva jól esett! Mérhetetlenül megkönnyebbülve húzom ki Justint az apja karmai közül, majd vágom be illedelmesen az ajtót, hogy az kis híján kiszakad a helyérõl. Kint lassan magamhoz húzom, és végignézek rajta. Látom, hogy sokkolták az események, nem csodálom.

A mellkasomhoz fúrja a fejét, és halkan sírni kezd. A hátát simogatva próbálom csitítani, már megint bûntudatom van. Drága szentem, ez is az én hibám. Mint minden… olyan, mintha a családom hordaléka telepedett volna az övére. Az apja agresszív… mint az enyém. Pedig még sosem ütötte meg õt… csak… csak hogy én is ott voltam vele. Magamat hibáztatom, miattam van az egész!

- Én is téged – bújik hozzám a nyakam átölelve. – Nagyon, nagyon szeretlek.

- Megoldjuk – mosolygok rá. – Majd felhívod anyukádat, és õ segít nekünk. Úgyis ideje lenne már albérletbe költöznöm, segítesz nekem keresni.

Nem pont így terveztem az összecuccolást, de átmenetileg jó lesz. Igen, nagyon jó lesz!

Justinnal hamarosan megtaláljuk a nekünk megfelelõ lakot. Egész jó a környék, szép a kilátás, se nem kicsi, se nem nagy, optimális két felnõtt számára. Hehe, na, igen, csak egyszobás, de tökéletesen megfelel. Így állandóan együtt lehetünk. Legalábbis amíg el nem költözünk egy nagyobb házacskába.

Mary segít nekünk, áthozza Justin ruháit, legfontosabb használati tárgyait. Jó is, hogy valami saját is van ebben a lakásban az illatunkon kívül.

- Aaaaandy, nem vagyok hajlandó verekedést bámulni egész délután – nyávogja, és kap a balom után, amiben a távirányítót tartom.

Láttam, mennyire nem tetszik neki a pankráció, így természetesen bazinagy lelkesedéssel tapadtam a képernyõre. Hehe, biztos, hogy nem fogok végigülni még egy helyszínelõket, mert az agyam kifolyik a fülemen.

- Pedig azt hittem, szereted, ha két izzadó férfitest összetapad – incselkedek.

- Csak ha a tiédrõl és az enyémrõl van szó... és nem verekedéstõl izzad – nyújt nyelvet.

Puha ajkait lassan az enyéimre tapasztja, majd fél kézzel átöleli a nyakam. Kiscicám, nem most jöttem a falvédõrõl. Teljes átéléssel viszonzom a csókot, ám a fél szemem azért a távirányítón marad. Egy pillanat mûve csak, amint megpillantom mozdulni, egy határozott mozdulattal magam alá gyûröm. Megilletõdve pislog fel rám, jó messzire tartom el tõle a távirányítót, úgy vigyorgok rá. Hoppá, hoppá!

- De édesek – mosolyog fel rám olyan ártatlanul, mint egy újszülött bárány.

Nevetve csókolom meg, és ölelem magamhoz. Imádom, hogy ilyen felhõtlen a boldogságunk. Egymásba gabalyodva csókolózunk, mikor valaki csenget. Ó, ki a faszom…

- Mmh, ne nyisd ki – suttogom a fülébe, majd a nyakához hajolok, és harapdálni kezdem.

Éééén most szeretkezni akarok, és ebben még egy hadosztály sem tudna megállítani, nemhogy egy ajtó elõtt toporgó ember. Majd elmegy…

Kimászik alólam, majd ajtót nyit. Morogva fúrom a fejem a párnába, nem érdekel ki az, csak kurva gyorsan húzzon el innen. Magam alatt akarom érezni Justin testét, ahogy a kéjtõl megfeszülve kezd el remegni.

Engem? Ugyan ki a franc keresne engem? Ráadásul pont itt?! Érdeklõdve kászálódok le a kanapéról. Ha valami jelentéktelen ürge, esküszöm, hogy kitekerem a nyakát, amiért zavarni merészel. Morogva trappolok az ajtó felé, aztán megtorpanok. Eeeeeez mi a fasz??

Látom, ahogy Justin arcából kifut a vér, holt sápadtan mered Annie-re, aki diadalittas mosollyal bólint.

Most Annie-n a sor, hogy elhagyja az állát. Ezúttal Justin húzza ki magát, jelentõségteljesen fekteti a mellkasomra a kezét. Elmosolyodok, és a markomba fogom az ujjait, majd kezet csókolok neki.

- De… Andy! – visítja, ahogy akkor szokott vinnyogni, mikor anno veszekedtünk.

- Célod is volt azzal, hogy idejöttél, vagy csak idegesíteni akarsz? Mert ha az utóbbi, akkor mehetsz a bús picsába – morgom.

- Szemernyit sem változtál. Még mindig ugyanolyan vagy, mint az egyetemen – mosolyog rám sejtelmesen. – De nem azért jöttem, hogy mindezt elmondjam Neked. A lányodnak apa kell.

- Hahh… de – morgom. – Fááááradj be szerény hajlékunkba – mutatom Annie-nek az utat.

Hülye kurva. Lily gügyörészve bámulja a sok ismeretlen holmit. A nagy katonai plakátokat a falakon, a száraz növénydíszeket a kávézóasztalon.

Nem tudom miért, csípem a kölyköket, de ettõl az egésztõl a gyomrom forog. És azt hiszem, ez az arcomon is látszik. Tiszta szívembõl gyûlölöm Annie-t. Olyat tett, ami számomra megbocsáthatatlan. Egyszer még elnéztem volna, hogy megcsal, megértem, egy évig voltam távol, de… mialatt itthon voltam… ?! Ráadásul komplett idiótának is néz…

- Ülj le, kicsim – paskolom meg a mellettem árválkodó széket. – Hadd halljam, mit is akarsz? – kérdem Annie-t.

Nem csalódtam, most is úgy kidobta a melleit, csodálom, hogy nem buggyantak még ki. Rohadt ribanc.

- Ott gügyögött, és mosolygott, mikor Téged mutattak! Igen, Andy, látott Téged.

Hah, az lehet, de abban erõsen kételkednék, hogy megismert. Egyszerûen… abszurd.

- Szeretném, ha egy héten legalább egyszer találkoznál velünk. Nem szeretném, ha úgy nõne fel a kislányunk, hogy nem tudja, ki az apja.

- Lehetnél kicsit megértõbb. Vagy azt akarod, hogy úgy érezze magát, mint Te? Szülõk nélkül?

Ez betalált. Nem, egyáltalán nem szeretném, hogy a felfortyanó undorral kelljen megküzdenie, akárhányszor csak rám néz. Lehet, hogy Annie-vel külön utakon járunk, de Lily nem szenvedhet kárt semmiben. Ah, azért megnyugodtam, hogy fellángolt bennem az apai érzés.

- Legalább – bólint Annie. – Aztán, ha jobban megismeritek egymást, akár lehet több alkalom is.

Igen, ez nagyon jó ötlet. Meg is beszéljük, hogy melyik napokon lenne jó, stb. Megígérem Annie-nek, hogy kifizetem az útiköltségeit, meg pénzelem, amíg itt tartózkodik. Justin egy kurva szót nem szól, csak hideg ábrázattal vizslat bennünket. Addig meg sem szólal, míg egy halk hellot ki nem présel magából, mikor Annie-ék elmennek.

- Át akar verni! – fordul felém hirtelen annyi érzelemmel az arcán, hogy egy kicsit megijedek.

- Hidd el nekem, hogy nem az! Direkt hozakodott elõ a szüleiddel, hogy bûntudatot keltsen!

- Hagyj már ezzel! – morgok rá, majd faképnél hagyom, és a kanapéra telepedek.

Az elkövetkezendõ napokban elég sokat veszekszünk Justinnal. Azt vettem észre, hogy szinte sporttá vált a rivalizálás kettõnk között. Õ igyekszik megbizonyosodni róla, hogy igaza van, és én vagyok a hülye, én pedig az ellentettjét szeretném érezni. Mindenbe belekötünk, amit a másik csinál, egy apró hibát sem hagyunk aszó nélkül. Az egész mini háborúnak annyi elõnye van, hogy az ágyban is igyekezzük felülmúlni a másikat. Ez persze ahhoz vezet, hogy olyan gyönyöröket élünk át, amit eddig nem nagyon, így elássuk a csatabárdot.

Megbeszéltük, hogy mindketten keresünk munkát, így beadtuk a jelentkezésünket a helyi laktanyához. Kérelmeztem, hogy küldjék tovább a papírjaimat a SEAL-hez. Justinból, ha minden jól megy, felderítõ tengerészgyalogos kiképzõ lesz, jó kis summát kap majd érte. Az lenne a jó, ha engem is felvennének, mert akkor kamatoztathatnám az itt szerzett tudásomat, és mesterlövész kiképzõ lehetnék. Az sem kevés pénz. Úgy tervezem, ha elköltözünk, vehetnénk egy autót, és kényelmesen tudnánk fizetni a részleteket, emellett pedig tejben-vajban füröszthetem az én kis hercegemet. Hehe, akár szó szerint is, ha kedve tartja. Nem szeretném, ha bármi hiányt is szenvedne mellettem. Akár anyagi, aki érzelmi hiány. Nem, Afganisztánban már szenvedtünk eleget. Itt, a lehetõségek földjén nem fogunk.

- Jóóóh, csak lógó fûzõvel nem indulhatok el! – nyávogom õt utánozva.

Végre sikerül rendesen megkötni a bakancsom fûzõjét, így elégedetten emelkedek fel a székrõl. Megigazítom a nadrágom szárát, és kilépek az elõszobába. Justin szeme hirtelen úgy kezdenek el rángatózni a gödreikben, mintha… nem tom’, megszállta volna valamit. A tekintete az arcomról a lábaimra cikázik. Fel-le. Fel-le. Ah, beleszédülök már abba, hogy nézem! Odalépek hozzá, mire a dögcédulám után kap, és csábosan elmosolyodik.

Na, igen, mire újból magamra erõszakoltam a gyakorlót. Te jó ég, nem is tudom, mikor volt rajtam ilyen színû. Túlságosan hozzászoktam a sivatagihoz. Nesze Neked, Afganisztán.

Kissé csalódottan biggyeszti ki az ajkát, majd kinyitja az ajtót, és kisuhan rajt. Sunyi dög, a végén még összekente volna a vadiúj gyakorlót. Még szinte ropog, nem rég küldte a helyi laktanya.

A buszmegállóban egymás kezét fogva várjuk, hogy begördüljön végre a csotrogány. Egen, kurva sokan megbámulnak, de hol érdekel. Nekem van a legszebb pasim a világon, és punk-tum. Hallom, hogy a hátunk mögött két öreg összesúg. Ch, gyûlölöm az ilyet. Nem a polgárpukkasztó buzik vagyunk, akik színes kocsikon lóbálják a faszukat, hogy felbasszák a sok nacionalista fajankót. Nem, mi csak szeretjük egymást.

- Jöhetne már a busz – morogja Justin, gondolom, már õt is zavarja a susmorgás.

Lassan magamhoz húzom a kezénél fogva, és csukott szemekkel hajtom a fejem az övére. Tényleg úgy festek mellette, mint egy nagy medve. Hehe, a cica, akinek medvéje van. Ilyet se hallottam még. Engedelmesen simul hozzám, szabad kezét a mellkasomra simítja, és ott is hagyja. Így várjuk tovább a buszt.

Kb. egy óra múlva már a SEAL kiképzõközpont épületében vagyunk. Rájöttem, hogy rohadtul nem bírom a buszozást, nem is értem, elõzõleg hogy bírtam ki. Legszívesebben össze-vissza hánytam volna magam, de hát… hajj, Justin elõtt égõ lett volna.

Végighallgatjuk az elõadást, hogy ez bizony a legkeményebb kiképzõtábor az egész világon, innen kerülnek ki a legjobb mesterlövészek, bla-bla, persze. Azért a francia idegenlégióhoz képest ez semmi. Óvatosan dobálóznék a szavakkal. Ismertették velünk a pontos menetrendet. Mivel alkalmasságit kell tenni, hogy felmérjék, ki a legalkalmasabb a négy poszt betöltésére, így az elsõ utunk egy zárt helyiségbe vezet. Se ablak, se neoncsövek. Apró sportlámpák világítják meg a termet. Üvegasztalokhoz kell ülnünk, hogy tökéletesen lássanak, kiszúrják az elsõ ideges reakciót. Hehe, ezerszer csináltam már pszichológiát, menni fog.

Egy óra alatt kényelmesen kitöltöm a tesztet. Egy pillanatra sem mozdítottam meg a lábam, ahogy páran tették. Õk már tuti nem mennek tovább. Szarügy, kisapáim. Odakint Justin vár rám, édesen mosolyogva érdeklõdik, hogy mi, hogy sikerült. Lelkesen válaszolgatok, mikor egy erõs marok szorítását érzem a vállamon. Hohó, de nem szeretem, mikor ezt csinálják!

Egy öregedõ férfi strázsál mellettünk gyakorlóruhában. Deres haja tökéletesen keretezi hideg arcát.

- Bölcs döntés, ne hagyja elkallódni a tehetségét – mosolyog rám, majd Justinra emeli a tekintetét.

- Együtt szolgáltunk Afganisztánban. A hadnagya vagyok – nyújt kezet Justin.

- Mi is így reagáltunk elõször, aztán döbbentünk. Nagyon tud – bólintok, mire Justin szégyellõsen elmosolyodik.

- Ebben egy percig sem tévedtem. Aki képes megzabolázni a Griffin kölyköt, az csak profi lehet – nevet fel.

- Bizony, nem volt egyszerû. Egy érzelmektõl fûtött kölyökkel mindig nehéz.

- Elnézést, de nekem mennem kell. Ellenõriznem kell az akadálypályát. Sok sikert, Griffin – lapogatja meg a hátam az öreg. – Úgy érzem, mi még találkozni fogunk.

- Õ intézte el, hogy ne kapjak börtönt, mikor nekimentem a kiképzõmnek. Így csak megfosztottak a jogtól, hogy mesterlövész legyek.

- Neki. Nem hülyeségbõl mondta, amit mondott – mosolygok Justinra. – De ez nem fontos. Gyere, együnk, kopog a szemem. Úgyis csak három óra múlva kezdünk újból.

Beülünk egy hangulatos kis kajáldába, és jól belakunk. Én persze hamburgert kértem, mi mást. Teljesen ki vagyok rá éhezve még mindig. Jó amerikaihoz híven, nem is csodálom! Éljen a haza, a hamburger és a sült krumpli. Abet meg puszilom.

Kaja után sétálni indulunk. Justin jócskán rá lehet indulva a gyakorlómra, mert egy parkba vezet, ahol aztán lágy csókokat kezd el elhinteni a nyakamra. Elbújunk egy olyan helyen, ahol csak a galambok láthatnak, aztán egymásnak esünk. Vadul csókolózunk a padon fekve, Justin combjai nekem feszülnek. Akarom, már megint, de nem lehet! Picsába, lenne már este! Bár… ha csak a galambok vannak itt… Jáj, meg a parkõr! Úgy zavar el minket onnan, mint a taknyos kölyköket. Basszus, de égõ! Bár én ezen is csak röhögni tudok. Talán megzápult az agyam odaát a sivatagban a napon. Heh.

Jobb is, hogy elzavart, így odaérünk a gyakorlati rész kezdetére. Terepfutás, akadálypálya, miegymás. Katona volnék, a minimum, hogy a legjobbak közt teljesítek. Aztán jönnek a szituációs feladatok. Heh, na, ez már nehezebb! Egy komplett „színpad” lett nekünk berendezve. Két kocsit állítottak egy domb elé, arra pár céltáblát. A ciki az, hogy tök idegen fegyvert kaptunk, így sokkal nehezebb célozni. Sokáig kell igazgatnia az embernek az állát, hogy megfelelõ távolságba kerüljön a szeme a távcsõtõl. Ha ez nem jön össze, fekete részek lesznek láthatók, így az életben nem fog tudni a pajti leadni egy pontos lövést sem. Cinkes. Ééés ha még nem lenne elég nehéz a dolgunk, a kiképzõk homokkal szórták meg a fegyvereket, így azok bármikor elakadhatnak a tüzelés folyamán.

Nos, Andy Jack Griffin jön. Mondom Griffin, nem Greifen. Faszom, mi vagyok én, valami elbaszott neonáci? Odaslattyogok a kocsihoz, aztán óra indul. Viszonylag könnyen be tudom lõni a megfelelõ távot, így könnyen megy a célzás. Hatalmas mákom volt. Spot nélkül egy kicsit nehéz, de mind a hat céltáblát eltalálom. A fegyverem kétszer akadt el, de mind a kétszer megfelelõen járok el. Anno is rengeteg ilyen volt, könnyen kivágom magam.

Azt hiszem, egész jó idõt „futottam”. Justin mosolyogva emeli fel a hüvelykujját, a nyakamba sajna nem ugorhat. Pedig, pedig…

Bizalmatlanul méregetem a szemem sarkából a csajt, míg Andy ideér. Arra képeztek ki, hogy figyeljem az ellenséget, márpedig most még a katonaorrom is veszélyt szagol. Csak tudnám, miért... Ki a franc lehet ez? Andy morcosan jön oda az ajtóhoz, aztán a csajt megpillantva megtorpan. Na jó, én tényleg lemaradtam valamirõl.

Majdnem rámordulok. Anyádnak villogtasd a tökéletes fogaidat! Aztán rögvest majdnem el is röhögöm magam, ahogy elcsípem Andy cseppet sem hízelgõ jelzõjét rá.

Az állam valahol az alagsor szintjén köthet ki. Elsápadok. A fenébe, én... én teljesen elfelejtettem... De nem az volt, hogy elváltak?! És... és... nekem senki nem szólt róla, hogy Andy volt felesége maga a megtestesült tökéletesség, már legalábbis külsõleg... Ilyenek mellett akarok én labdába rúgni?!

Megdobban a szívem, hogy semmit sem kertelve mutatott be neki a párjaként. Büszkén kihúzom magam, és birtokló mozdulattal fektetem a tenyerem Andy mellkasára. Lehet szupermodell külseje, de ezt már elbaszta. Andy engem szeret, és ha rajtam múlik, ez így is fog maradni örökre. Miközben határtalan elégedettséget érzek a csaj... Annie döbbent arckifejezése miatt, elmosolyodva fordulok Andy felé, aki ujjaimat a tenyerébe fogva csókolja meg a kézfejem. Istenem, de édes! Én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Van fogalma ennek az idiótának arról, hogy mit vesztegetett el?! Minden bizonnyal annyi esze lehet, mint amennyi látszik. De mindegy is, ha van róla fogalma, ha nincs... nem számít. Andy nem adom soha, soha, soha!

Elfintorodok a hangjára. Húha... Szerelmem, hogy bírtad te ezt ki? Én már most beleverném a falba a fejét, gondosan kitépve néhány csomót azokból a barna fürtökbõl.

- Célod is volt azzal, hogy idejöttél, vagy csak idegesíteni akarsz? Mert ha az utóbbi, akkor mehetsz a bús picsába – morog tovább Andy.

- Szemernyit sem változtál. Még mindig ugyanolyan vagy, mint az egyetemen. – Megint majdnem rámordulok. A faszért kell direkt idegesíteni! – De nem azért jöttem, hogy mindezt elmondjam neked. A lányodnak apa kell.

Én sem mondhattam volna jobban, de azért... Talán nem kéne páros lábbal kirúgnunk innen, bármennyire is szeretném. Még a végén elkezdi követni Andyt, vagy mit tudom én...

- Andy... – simítok az arcára finoman, halvány mosollyal figyelem, ahogy rögtön megnyugodva pillant rám.

- Hahh... de – morogja. – Fááááradj be szerény hajlékunkba – mutatja az utat.

Be kell vallanom, akármilyen féltékeny is vagyok – igen az vagyok, bízom Andyben és nem kételkedem a szerelmében, egyszerûen csak túl kevésnek érzem magam a csaj mellett, meg nekem nincs olyan szoros kapcsom Andyvel, mint neki –, a kislány édes. Vicces, hogy pont õ az a szoros kapocs, akire gondoltam, de akkor is... A legkevésbé sem az anyjára emlékeztet, a szemei ugyanolyan csodálatos kék színben ragyognak, mint Andyé, és a mosolya is pont olyan huncut, mint az övé.

Grimaszolva nézem õket. Na, pont ezt nem szeretem. Pedig pont olyannak néz ki a csaj, aki állandóan ezzel fog elõhozakodni, hogy fitogtassa az elõnyét velem szemben... Mert én ha akarnék sem tudnék gyereket szülni Andynek.

- Ülj le, kicsim – felel helyette Andy. Engedelmesen helyet foglalok a mellette levõ széken. – Hadd halljam, mit is akarsz? – fordul Annie-hez.

- Szeretet, Andy! – hajol elõre Annie, a mellei majd kiesnek a felsõjébõl. – Látnod kellett volna a kislányod arcát, mikor meglátott a tévében! Ott gügyögött, és mosolygott, mikor Téged mutattak! Igen, Andy, látott Téged.

Mindig csak „kislányod”, „lányod”... sohasem „Lily” vagy „lányunk”. Egyértelmûen felelõsségérzetet akar kelteni benne.

- Szeretném, ha egy héten legalább egyszer találkoznál velünk. Nem szeretném, ha úgy nõne fel a kislányunk, hogy nem tudja, ki az apja.

- Lehetnél kicsit megértõbb. Vagy azt akarod, hogy úgy érezze magát, mint Te? Szülõk nélkül?

Elképedve nézek rá. Mi a faszom?! Ez lelki manipulációt tanult erkölcs helyett?! Hogy mer egyáltalán elõhozakodni Andy szüleivel, ez a két helyzet még csak nem is hasonlít... Nem tudom nem észrevenni a rosszindulatú csillogást és a gonosz mosolyt a szája sarkában, ahogy rám néz. Na, megállj csak... Már épp nyitnám a számat, hogy neki is megmondjam, mit gondolok, de Andy megelõz.

- Legalább – bólint Annie. – Aztán, ha jobban megismeritek egymást, akár lehet több alkalom is.

Mi az, hogy... Esélyem sincs még csak megmukkanni sem, máris beszélik az idõpontokat. De... minden héten? És mi az, hogy legalább, és késõbb majd heti több alkalom?! Velem mi lesz?? És... Andy minden akadékoskodás nélkül beleegyezik, hogy kifizeti neki az útiköltséget, meg minden lószart, amit csak egy a hülye picsa röptében kitalál. Hova tetted az eszed, Andy? Vagy legalább a szemed... Hiszen még feleségül is vetted, miért nem veszed észre, mire megy ki a játék??

Meg sem szólalok, csak egy alig hallható „hello”-t nyögök ki elköszönés végett. Már most megsemmisítve érzem magam, mi lesz késõbb? Én ennek azt sem hinném el, amit kérdez... Andy viszont a tenyerébõl evett. Így nem lesz szüksége többre egy-két hónapnál, hogy ellenem hangolja...

Annyi minden kavarog bennem... Kétségbeesés, düh, csalódottság, félelem, aggódás, gyûlölet, szerelem, féltés... Muszáj neki is látnia, mi folyik itt!

- Hidd el nekem, hogy nem az! Direkt hozakodott elõ a szüleiddel, hogy bûntudatot keltsen!

Sarkon fordul, és faképnél hagy. Szótlanul vágódik le a TV elé, és az elkövetkezendõ néhány órában hozzám se szól. Már most kezdõdik...?

Szörnyû napok következnek. Andyvel szinte állandóan marjuk egymást, mert hiába próbálom észérvekkel meggyõzni az igazamról, õ legalább ilyen megrögzötten ragaszkodik a saját verziójához. Meg sem hallgat, csak morog, leint és a szemét forgatja, így viszont nem fogunk egyrõl a kettõre jutni...

Egyre gyakoribbak a veszekedések, a végén már egymást bántjuk, minden beleszólunk, amit a másik csinál. Ettõl eleinte nagyon megijedek. Ha erre a kurvára fog rámenni a kapcsolatunk, én esküszöm, kézifûrésszel fogok nekimenni és élvezettel fogom darabokra szeletelni... De aztán ki gondolná, hogy pont ez hozza helyre a dolgot. A „harc” az ágyban is folytatódik ugyanis, ennek pedig az a következménye, hogy eddig még soha nem tapasztalt élményeket élünk át. Egyébként sem igazán tudjuk fenntartani a veszekedéses állapotot, sokszor elég egy összenézés egy hosszabb veszekedés után, és úgy is egymás karjaiban kötünk ki. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy tartósan összevesszünk, az éjszakák pedig csak még biztosabbá teszik, hogy ideje véget vetni a „küzdelmeknek”. Innentõl csendben reménykedek, hogy észhez tér.

Egyik este éppen az ölelésébe kucorodva fekszem az ölében, fejem a mellkasán pihen, amikor az idilli hangulatba beleszõjük az éppen odaillõ fontos témát, a jövõt. Mindketten tudjuk, hogy nem ilyen összeköltözést akarunk véglegesnek, hanem egy szép, közös, saját otthonra vágyunk. Ennek eléréséért viszont tennünk is kell természetesen. Megosztjuk egymással a terveinket, hiszen ezen is bõven kellett már gondolkoznunk, mióta hazajöttünk. Azon már csak jót mosolygunk, hogy a terveink alig-alig különböznek. Mindketten a tengerészgyalogsági kiképzõtisztségben gondolkozunk, csak míg én maradnék a felderítõknél, õ egyenesen a mesterlövészekhez vágyik. Eszemben sincs bármi ellenvetést mondani, ha akarnék sem tudnék, egyébként meg kapva kapni fognak utána, ebben nem kételkedem. A fizetésünk sem lenne kevés, így nyugodtan megengedhetnénk magunknak a tényleges összeköltözést. Már most alig várom...

Izgatottan toporgok az ajtóban. Ma van a nagy nap, és mi el fogunk késni. Igen, az én drága kedvesemnek jelenése van a SEAL kiképzõközpontjában, hogy megmutassa, milyen tökös legény. Ma van a mesterlövész kiképzõknek jelentkezetten tesztje, de Andy úgy tûnik, nem tud idõben elkészülni.

- Jóóóh, csak lógó fûzõvel nem indulhatok el! – kiált vissza nyávogva.

Fél perc múlva fel is bukkan, én meg... Ohó. Innen rohadtul nem megyünk sehova, legfeljebb az ágyba... Szinte megbabonázva jártatom rajta a tekintetemet oda-vissza, föl-le. Ahogy ott áll elõttem, fekete bakancsban és a gyakorlónadrágjában, fekete pólója szorosan simul a testére, egyetlen apró szegletet sem rejtve el elõlem azokból az izgalmas izmokból, nyakában ott lóg a dögcédulája... Ahh, basszus. Alig pár órája másztunk ki az ágyból, de én... Akarom. Megint. Az gáz, ha egy egyenruhásnak egyenruhafétise van? Hm... Ha együtt lakik azzal, akin felajzza az egyenruha, akkor szerintem nem. Állja a tekintetem, majd közelebb lép, mire a dögcédulájánál fogva húzom közelebb magamhoz.

- Mr. Griffin, önnek remekül áll az erdei terepszín is – suttogom csábos mosollyal.

Csalódottan biggyesztem az ajkamat, de nem hisztizek, mennünk kell. Kinyitom az ajtót, kilépek rajta, aztán megvárom Andyt is. Szívesen berángatnám az ágyba, ez tény, de a világért sem akarok a sikere útjába állni. Majd ha hazaértünk, számon kérem rajta... hehe.

Kézen fogva ácsorgunk a buszmegállóban, természetesen mindenki minket bámul. Csak azt nem értem, miért... Nem csinálunk semmi feltûnõt, figyelemfelkeltõt, vagy felháborítót, csak fogjuk egymás kezét. Talán csak azért néznek így, mert Andy egyenruhában van... Mi lenne, ha rajtam is gyakorló lenne? Akkor lepõdnének csak meg igazán. De amikor két idõsebb ember összesúg a hátunk mögött, kissé felfortyanok.

A kezemnél fogva húz magához, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Engedelmesen simulok szorosan a testéhez, másik kezem a mellkasára simítom, fejemet mellé döntöm. A fejemre hajtja az övét, és így várjuk tovább a buszt, teljes idillben. A szívem hevesen ver, mégis teljes nyugalmat érzek. Itt, Andy karjaiban boldog vagyok és biztonságban érzem magam. Felõlem aztán sugdoshat bárki bármit... akkor is én maradok a legboldogabb ember a Földön.

Alig egy óra múlva már ott is vagyunk a SEAL épületében. Egy, a kiképzõtábort és az itt dolgozókat, valamint az innen kikerülõ mesterlövészeket ajnározó elõadást még énis végighallgathatok Andy mellett, utána azonban már kezdõdnek is az elméleti alkalmassági vizsgálatok. Oda már nem tarthatok vele, így türelmesen várok rá az elõtérben. Most már csak innen, kintrõl küldhetem neki az energiát és a szurkolásomat.

Nagyjából egy óra elteltével Andy vissza is tér. Az arca nyugodt, ez jó jel. Mosolyogva kérdezgetem, mi hogy ment neki, és boldogan hallgatom a lelkes válaszait. Ilyenkor különösen szeretem. Ha boldog, akkor én is az vagyok.

Aztán a semmibõl felbukkan valaki Andy mellett. Még soha nem találkoztam vele, de Andy úgy tûnik, ismeri. Idõsödõ, már kissé pocakos ember, hûvös, halálosan nyugodt arccal.

- Bölcs döntés, ne hagyja elkallódni a tehetségét – mosolyog Andyre, aztán felém fordul.

- Együtt szolgáltunk Afganisztánban – vágok közbe kezet nyújtva. – A hadnagya vagyok.

Én lennél a legboldogabb, ha az egész világ ki lenne vele plakátolva, hogy együtt vagyunk, de amíg nem kapja meg biztosra a pozíciót, pláne nem szeretnék kockáztatni.

- Hadnagy, hm – vigyorodik el a férfi, pont úgy, ahogy mindenki nézni szokott rám elõször.

Csak tudnám, miért ilyen nehéz kinézni belõlem, hogy jó katona vagyok. Attól, hogy szõke a fejem, még nem üres!

- Mi is így reagáltunk elõször, aztán döbbentünk – vesz a védelmébe Andy. – Nagyon tud.

- Ebben egy percig sem tévedtem. Aki képes megzabolázni a Griffin kölyköt, az csak profi lehet – nevet fel.

- Bizony, nem volt egyszerû. Egy érzelmektõl fûtött kölyökkel mindig nehéz.

- Elnézést, de nekem mennem kell. Ellenõriznem kell az akadálypályát. Sok sikert, Griffin – lapogatja meg Andy hátát. – Úgy érzem, mi még találkozni fogunk.

- Önnek pedig sok sikert a továbbiakhoz – fordul még felém, mielõtt elsietne.

- Õ intézte el, hogy ne kapjak börtönt, mikor nekimentem a kiképzõmnek. Így csak megfosztottak a jogtól, hogy mesterlövész legyek.

- Neki. Nem hülyeségbõl mondta, amit mondott. De ez nem fontos. Gyere, együnk, kopog a szemem. Úgyis csak három óra múlva kezdünk újból.

Egy közeli kajáldába megyünk, hogy együnk valamit. Andy természetesen hamburgerrel tömi magát, jó szokásához híven. Na nem mintha bármi is meglátszana rajta ebbõl. Esküszöm, egy milliméternyi fölösleget nem lehet találni a testén. Én már csak tudom, mindig alaposan feltérképezem...

Amit most is szívesen megtennék, az a gyakorló még mindig rohadtmód izgatja a fantáziámat. Egy parkba sétálunk a közelben, elbújunk a kíváncsi szemek elõl, aztán már egymásnak is esünk. Vadul csókoljuk és harapdáljuk a másik ajkait, testünk szorosan összesimul. Francba, hogy fogom kibírni... Akarom itt és most.

A parkõr viszont közbeszól, türelmetlenül hesseget el minket onnan. Így legalább Andy nem késik el a gyakorlati részrõl. Majd otthon pótolunk...

Mosolyogva, töretlen büszkeséggel figyelem, ahogy teljesít. Kétség sem fér hozzá, hogy õ itt a legjobb. Az én õrmesterem. Annyira, de annyira szeretem és olyan büszke vagyok rá! Tökéletes idõt fut, kiválóan teljesíti az akadálypálya gyakorlatait, aztán jön az a feladat, amin elõtte nem egy ember elbukott. De tudom, hogy neki sikerülni fog. És tényleg, kiválóan céloz, kiválóan lõ, és kiválóan vágja ki magát a gebaszból is. Iiiistenem, lehet valaki ennél is tökéletesebb?! Aligha. Büszke mosollyal tartom fel a hüvelykujjamat, itt mindenki elõtt mégsem csókolhatom kifulladásig. Az várat magára otthonig.

Már sötét van, mire eljutunk a buszmegállóhoz. Ennek viszont több elõnye is van: nincsenek kíváncsi szemek, se kéretlen társaság.

- Ha sárkányt nem is öltem, azért valahogy csak bizonyítani kellett a szõke hercegemnek – húz közelebb a derekamnál fogva, miközben rám vigyorog.

Közelebb hajolok, és vágyakozva megcsókolom. Ó, a fenébe, érjünk már haza.

- Tudod... olyan régen láttalak már egyenruhában... Egészen beindultam tõle.

Válaszomat meg sem várva csókol meg mohón, miközben egyik keze lecsúszik a derekamról a fenekemre. Szuszogva tolom el magamtól. Reggel óta sóvárgok utána, ez így még nekem is sok.

Õ viszont láthatóan nagyon élvezi a helyzetet. Nem hatja meg a figyelmeztetésem, visszahúz magához. A nyakamra hajol, lágy csókokkal kezdi beborítani a bõrömet.

Felemelem a kezem, hogy eltoljam magamtól, de a testem elárul. Ahelyett, hogy eltolná, inkább a hajába túr. Mmh...

Na megállj csak! Már éppen vetném magam a nyakára, hogy bosszút álljak, de megérkezik a busz. Morcosan nézek rá, õ meg szélesen vigyorog, és megpaskolja a fenekem, hogy szálljak föl. Hah... ezt még visszakapod, MaciLaci.

Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Alig esünk be otthon az ajtón, Andy már a falnak támasztott háttal sóhajtozik. A buszon sem hagytam békén, most pláne nem. A nyakát csókolom, harapdálom, és finomat, nem hagyva nyomot szívogatom, miközben kezem már keményedõ férfiasságát masszírozza a nadrágot keresztül.

Késõbb nem is jutunk el sem a teljes levetkõzésig, sem az ágyig. Csak az én nadrágom meg az õ pólója végzi a földön, a többi marad, ahogy az asztalon tesz magáévá. És még a gyakorlónadrág is rajta van... Imádom. Fürdés után ledõlünk egy film elé, de persze annak is szenvedélyes szeretkezés lesz a vége. Olyan, mintha soha nem lennénk képesek betelni a másikkal. És ez így tökéletes.

Az elkövetkezendõ hetekben úgy változnak meg a dolgok, hogy szinte észre sem veszem. De talán éppen ezért nem is tudtam volna máshogy alakítani a dolgokat. Legalábbis ezzel hitegetem magam...

Telnek a napok, és én egyszer csak azon kapom magam, hogy a rossz sejtésem beigazolódni látszik. Andy tényleg heti rendszerességgel tûnik el egy teljes napra. Nem az, hogy együtt kelünk, esetleg együtt is reggelizünk, aztán elmegy, és vacsorára hazajön. Nem, reggel már egyedül ébredek, és bár nem egyedül fekszem, azért nem mondhatnám, hogy siet haza. Igyekszem nem szóvá tenni, mert félek, hogy félreértené a szavaimat, és azt hinné, nem bízom benne. Pedig egyáltalán nem errõl van szó. Benne bízom... Csak az exnejében nem.

Én az ilyen napokon általában azt sem tudom, mit csináljak. Általában a TV elõtt ülök, és nyálasabbnál nyálasabb filmeket nézek kínomban. Néha anya jön át boldogítani, beszélgetni egy kicsit, közös ebédet csinálni. Mindig valami olcsó kifogást kell kitalálnom, hogy hol van Andy. Félek, hogy félreértené a helyzetet, és nem szeretném, hogy elbizonytalanodjon Andyt illetõen.

Ráadásul állandóan csörög a telefon. Hol Andy mobilja, hol a vezetékes... Rohadtul idegesítõ. Állandóan hívogatja, hogy még véletlenül se lehessen ideje rám Andynek, amikor éppen nem lóg a nyakán.

Ma reggel viszont pont ezért szívattam meg saját magam... Megjegyeztem Andynek, hogy megemlíthetné neki ezt a kis apróságot, hátha akkor leakadna a telefonról. Andy meg felhúzta magát, és jó kis veszekedést kerítettünk az egészbõl... Egyre rosszabb a helyzet.

Felpattanok a kanapéról, ahogy meghallom a nyitott ablakon keresztül Andy hangját. Heh, tényleg olyan vagyok, mint egy macska. Megismerem a gazdám hangját, és megyek az ajtóba üdvözölni. Úgy hallom, még most búcsúzkodnak, de azért kinyitom az ajtót, hogy ott várjam Andyt. Annie kiszúr, és amint Andy hátat fordít, gonosz pillantást intéz felém, majd szóra nyitja a száját.

Visszalépek a lakásba, hogy Andy be tudjon jönni, és megszeppenten pislogok rá.

A kezdeti feltörni készülõ örömhullámot elvágja a hirtelen jött mellõzöttség érzése. Szóval már arra sem volt ideje napközben, hogy egy ilyen fantasztikus hírrel felhívja a kedvesét? Hát ez jó... Ha összevesztünk reggel, ha nem, ennyit azért csak megérdemelnék, nem?

- Minek hívtalak volna? Reggel nem úgy tûnt, mintha túlzottan érdekelnélek – néz rám szúrósan, majd elvonul mellettem.

- Mert magadra vetted – tárom szét a karom. – Nem téged akartalak bántani vele, sõt senkit nem akartam bántani vele.

Szomorúan nézek rá. Csak nekem hiányzik...? Már éppen fordulnék meg, hogy a konyhába menjek, hátha ott nem zavarom, amikor rám pillant. Tekintete most már cseppet sem mogorva, hanem sokkal inkább gyengéd.

Hívogatóan nyújtja felém a karját, de ha nem tenné, én akkor is mennék. A lábaim maguktól indulnak meg, és másodpercek múlva már az ölében csücsülök. Kezemmel-lábammal körülölelem a testét, így bújok hozzá, miközben õ szorosan ölel.

- Én is szeretlek, nagy macim – nézek a szemébe mosolyogva. A szívem nagyot dobban, ahogy õ is elmosolyodik. Lassan végigsimítok az arcán. – Ugye tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád?

- Ühüm – bólintok. – Tudtam, hogy sikerülni fog, de akkor is. Életük legnagyobb baklövése lett volna, ha téged nem választanak ki.

Finoman az ajkaimra csókol, amit boldogan viszonzok is. Szeretem, szeretem, szeretem! Talán... Talán ma este rendbe tudunk tenni minden dolgot. Lassan dönt a hátamra, egy pillanatra sem eresztjük egymást, de nem vadulunk. A csókunk most érzékien lusta, lassú, kiélvezzük minden egyes pillanatát.

Hamarosan már póló nélkül cirógatjuk a másik felsõtestét, halkan pihegek alatta, ahogy nyakam érzékeny bõrét kényezteti ajkaival. Önfeledten sóhajtok fel, ahogy kicsit erõsebben harap meg, ujjaimat élvetegen fúrom barna tincsei közé. Lassan visszatér az arcomhoz, csípõmet az övé felé mozdítom, ahogy ajkaink ismét forró csókban egyesülnek. Kezemet kettõnk közé vezetem, elérem a nadrágját, de még lejjebb kutakodok, valami mintha csörögne, de nem érdekel...

A következõ pillanatban már egyesül találom magam. A kezem megdermed a mozdulatban, ajkaimat becsukom, a szemeimet pedig kinyitom. Andy teste helyén mintha egy vödörnyi jégkockát öntöttek volna rám.

Ez meg felér egy jégcsákánnyal a szívembe... Végtelen keserûség tölt el. Már erre sem vagyok jó neki? Ennél is fontosabbá vált... a kis családja? Remegve számolok vissza egy jó magas számról. De hiába, mikor végzek, még mindig beszélnek. Könnyeimet nyeldekelve ülök föl. A pólómért nyúlok, remegõ kézzel veszem vissza magamra, és kimegyek a konyhába. Töltök magamnak egy pohár vizet, bár legszívesebben egy üveg whiskyt öntenék le a torkomon tisztán. Vagy inkább sósavat. Az tuti siker.

Nem tudom, mióta állhatok ott, amikor ölelõ kezeket érzek a derekamon, és csókokat a vállamon.

- Mondom. Nincs kedvem hármasban csinálni még ezt is, ha már a közös lakásunkban úgy kell éreznem magam, mintha nem ketten, hanem hárman laknánk benne.

- Egyszerûen csak... rosszul esik ez az egész. Hiányzol, miközben együtt lakunk, szerinted normális ez?

Egy hét múlva telik be a pohár. Alapból ideges vagyok, mert Andy holnap reggel két teljes napra elutazik hozzájuk. A helyzet tényleg csak romlik, és ezen rohadtul nem segít, hogy Annie nagyjából kétóránként minimum felhívja. Délután végleg elvesztem a türelmemet, és kihasználva, hogy Andy még most jön majd ki a fürdõbõl, felkapom a telefont.

- Megtennéd, hogy leszállsz errõl az átkozott telefonról végre?! Kurvára idegesítõ, hogy nem lehet nyugodtan maradni három teljes órára sem, mert már csörög a telefon. Lennél olyan édes, és felfognád végre, hogy Andy együtt él valakivel, és hagynál neki idõt, hogy a párjával is lehessen?!

Aztán mielõtt még letehetném, a telefon szinte kirepül a kezembõl, ahogy Andy kikapja belõle.

- És az mi, hogy a drágalátos Annie minden erejével azon van, hogy szétválasszon minket?!

- Nem vagyok kíváncsi az összeesküvés-elméleteidre, Justin! Ehhez akkor sem volt jogod!

Elviharzik mellettem, szinte lesodor a lábamról, aztán felkapja a cipõjét és a kabátjával.

- Ez nem hülyeség, Andy, kérlek... – kezdem, de már csak az ajtó hangos csapódása szakít félbe.

Remegve roskadok le a kanapéra. Miért, miért, miért kell megint a baj? Miért nem lehetünk végre felhõtlenül boldogok?!

Andy órákig nem jön haza. Késõ délután eszembe jut egy ötlet, amivel kibékíthetném. Ha fõznék valami finomat, mire hazaér... Talán az asztalnál meg tudnánk beszélni és ki tudnánk békülni. Igen, békítõvacsora. Tökéletes.

A kedvencét csinálom, spagettit, jó nagy húsgombócokkal. Már a hamburger és az ilyesmik utáni kedvencét... De tudom, hogy imádja. Szépen megterítek, két gyertyát is teszek az asztalra, aztán nekiállok a fõzésnek. Azt akarom, hogy ez most tökéletes legyen.

Mozdulatlanul ülve bámulom a különös gondossággal megterített asztalt. A két gyertya nagy része már leégett, az étel rég kihûlt. Andy nem jött haza, a telefonját pedig folyamatosan kinyomja... Lassan fölállok, és átvonszolom magam a hálószobába. Leveszem az általa rajtam legjobban szeretett farmert és a fekete garbót, és bebújok az ágyba. Összegömbölyödök a takaró alatt, könnyeim csak lassan törnek utat maguknak, de végül szép lassan álomba sírom magam.

Úgy fekszem az ágyamban, mint egy zombi. Andy itthon járt az éjszaka. Velem nem törõdött ugyan, de legalább tudom, hogy nem történt baja sem. Gondosan azelõtt elment még, hogy én felébredtem volna. Nem lepõdtem meg rajta...

Valahogy egész nap nincs kedvem kikelnem az ágyból. Kísértetiesen emlékeztet az állapotom arra, mikor hazajöttünk Afganisztánból. Akkor is így kezdõdött az egész. Megrázom a fejem, hogy kiûzzem belõle ezeket a gondolatokat. Hülyeség. Nincs... semmi... baj... Hah. Ez kimondva még hülyébben hangzik. Még hogy nincs...

Valaki ott fent megint nagyon utálhat engem. Vagy még mindig... Felhívtak a kiképzõközponttól, hogy áttették a teszt napját. Egészen pontosan holnapra. Elõbbre hozták, mert úgy tûnik, hamarabb lesz szükség a kiképzõkre, mint gondolták. Most a telefonommal szemezek. Andy megígérte, hogy mindenképpen ott lesz velem... de csak holnap este ér haza.

Meg egyébként is, mikor ígérte azt már? Úgysem jönne haza emiatt. Nem jönne. Úgy tûnik, a kiscsaládja mindennél fontosabbá vált számára... Inkább nem is zaklatom ilyesmivel. Nem kell a plusz fájdalom.

Mindent kihozok magamból, amit csak tudok. Minden dühömet, elkeseredettségemet és fájdalmat beleadom a gyakorlati alkalmasság részébe. Az elmélet gyerekjáték volt, simán megcsináltam. Az érzelmi kavalkádnak jót tesz a kiadós futás és az akadálypálya, kiváló idõket megyek. A célzásom és a lövéseim pontosak, a rejtõzködés kiválóan megy. Jelzések, csend, fegyelem, minden megvan.

Az egykori kiképzõm a fõ levezetõje az egésznek. Külön gratulál a teljesítményemhez, és azzal búcsúzik, hogy majd értesítenek. Remek.

A hazabuszozás után fáradtan esek be az ajtón, és kis híján szívrohamot kapok, mikor Andy elém lép. Nem is figyeltem, hogy már fel volt kapcsolva a villany.

- Hol voltál? – kérdezi azonnal. – Rohadtul aggódtam, azt hittem... Miért vagy gyakorlóban?

- Igen, úgy volt, hogy jövõ héten lesz, de tegnap felhívtak, hogy átkerült mára.

- Nem akartalak zavarni. Nem értél volna haza, fölöslegesen meg nem akartalak idegesíteni – pillantok félre.

- Justin, én... Sajnálom. Ezt is, és a múltkorit is. Mikor hazajöttem, láttam, hogy fõztél, és...

Gyorsan el is megyek fürdeni, hogy majd utána bepótolhassuk, de mire végzek a zuhanyozással, ritka szarul érzem magam. Kóvályog és fáj a fejem, szédülök, fázom, minden bajom van... Mikor ezt neki is elmondva esek be az ágyba, furcsán néz, de nem szól semmit.

Nem tudom, mi van. Talán nem is szeretnék rájönni. Mintha elidegenedtünk volna egymástól. Már nem is fekszünk le egymással... Õ is furcsa, meg én is. Vagy csak én látok mindent furcsának. A múltkori rossz közérzetem óta egyre gyakrabban jön rám ez az egész. Hidegzárás, fejfájás és szédülés, de a mellkasom is furcsán kapar, szorít.

Andynek nem szólok semmit. Nem akarom, hogy azt higgye, színészkedek annak érdekében, hogy ne legyen Annie-ékkel. Amirõl nem tud, az nem fáj... Én meg bármennyire is szarul érzem magam, elrejtem elõle, és nem szólok.

Megint kiscsalád-nap van. Egyedül ülök otthon, és minden eddiginél erõsebb fejfájással és hidegrázással küszködök, mikor megkapom a hírt, hogy enyém az állás. A volt kiképzõm hív fel és közli velem a döntésüket, nem gyõz gratulálni, és mondani, hogy szeretettel várnak. Hosszas vívódás után veszem csak magamhoz újra a telefont. Remélem, nem fog még jobban fájni...

- Most hívtak fel a kiképzõközponttól, megkaptam a munkát – újságolom mosolyogva.

Délután már tényleg nagyon szenvedek. Rohadtmód fázom, legjobb lesz, ha beülök egy kád forró vízbe. Igen, az jó fog tenni, legalább lazítok egy kicsit. Levetkõzöm, aztán bemegyek a fürdõszobába, és engedni kezdem a vizet a kádba, aztán be is mászok. Ó, igen... Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a víz lassan belepi remegõ testem. Ez kellett nekem már mióta.

Sokáig ülök a kádban. Legalábbis azt hiszem. Óráknak tûnik, de a víz még mindig jó meleg. A fejem viszont minden eddiginél jobban kezd zsongani, a szédülés nagyon erõsen jelentkezik. A mellkasom is erõsebben kezd szorítani. Bevallom, kicsit megijedek, ezért nagy nehezen feltápászkodok a kádból. Biztonságosan megkapaszkodok, de erõsen megszédülök, ahogy kilépek az elsõ lábammal. A másodikkal szintúgy. A világ viszont kezd... szemcséssé válni. Itt valami nagyon nem oké. Újra megszédülök, az utolsó pillanatban kapaszkodok meg. Aztán a világ egyik pillanatról a másikra teljesen elsötétül.

Jócskán sötét van, mikor a buszmegállóban állunk. Rohadtul el vagyok fáradva, ám Justin testének közelsége rohadtul izgat.

- Ha sárkányt nem is öltem, azért valahogy csak bizonyítani kellett a szõke hercegemnek – ölelem át a derekát, majd vonom magamhoz.

Vágyakozva tapasztja az ajkaimat az enyéimre. Érzem, hogy benne is legalább olyan feszültség gyülemlett fel, mint bennem.

- Tudod... olyan régen láttalak már egyenruhában... Egészen beindultam tõle.

Mielõtt felelhetne, mohón megcsókolom. Vágyakozva simítok a derekáról egészen a fenekére. Ah, annyira jó!

Nem törõdök vele, minek? Ha kell, itt helyben meghúzom a padon. Lágyan csókolgatni kezdem a nyakát.

Vágyakozva a hajamba túr, vékony ujjai könnyen szelik át a tincseimet. Kiráz a hideg, imádom, ha a hajam piszkálja.

Látom, hogy a nyakamba akar harapni, de épp akkor fordul be a busz a sarkon. Justin morcosan mászik fel rá, én vigyorogva követem. Hiba, ugyanis leghátulra ülök, így kényelmesen hozzám fér anélkül, hogy bárki látná. A nyakam csókolgatja, a combomat simogatja. Õrjítõ!

A lakásba érve félõrülten esünk egymásnak. Lehunyt szemekkel sóhajtozok, ahogy puha ajkai a nyakamhoz érnek. Csókol, harapdál, szívogatja a bõröm. Nem bírunk magunkkal, alig válunk meg pár ruhától, az asztalra fektetem Justint. Olyan hévvel szeretjük egymást, hogy kis híján összetörik az asztal alattunk. Fürdés után is egymásnak esünk a filmnézés helyett. Egyszerûen képtelen vagyok megállj parancsolni az érzelmeimnek. Elég megpillantanom Justin meztelen felsõtestét, vagy a nyaka hajlatát. Teljesen belé habarodtam. Már atombombával sem tudnának szétválasztani minket.

Oké, talán tévedtem egy kicsit. Persze, a szerelmem, a tiszteletem és a gerjedelmem mit sem változott Justin iránt, de… annyit veszekszünk. És ez ijesztõ. Azt hiszem, féltékeny. De miért? Csak a kölyök miatt csinálom. Nem akarom, hogy olyan elbaszott élete legyen, mint nekem.

Reggel azon vitáztunk, hogy Annie a gyereket felhasználva akar közénk állni. Ezen rohadtul felhúztam magam. Mintha tudna! Justin persze leszarja, amit mondok, hiába próbálom elugatni neki, hogy bízzon bennem, nem lesz gáz, de csak mondja a magáét. Hát akkor nyávogj, mit bánom én. Fel sem hívom, hogy megkaptam az állást. Minek? Megint azzal jönne, hogy így meg úgy…

Szóra sem méltatom, csak besétálok a lakásba. Justin már az ajtóban várt, milyen édes…

- Ma hívtak a SEAL-tõl – szólalok meg nagysokára. – Megkaptam az állást.

- Minek hívtalak volna? Reggel nem úgy tûnt, mintha túlzottan érdekelnélek – vakkantom, majd elsuhanok mellette.

- Mert magadra vetted – fordul utánam széttárt karokkal. – Nem téged akartalak bántani vele, sõt senkit nem akartam bántani vele.

Fenébe is, kezd elegem lenni ebbõl a helyzetbõl. Nem akarok szarban lenni Justinnal, hiszen mindennél jobban imádom. Lassan rápillantok, a tekintete szomorú. Nem, kicsim, kérlek, ne nézz így!

A kezem nyújtom felé, hogy megfoghassa. Lassan odasétál hozzám, én pedig az ölembe húzom. Már hiányzott ez a kis meghitt, idilli pillanat.

- Én is szeretlek, nagy macim – pillant rám mosolyogva. – Ugye tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád?

- Ühüm – bólint. – Tudtam, hogy sikerülni fog, de akkor is. Életük legnagyobb baklövése lett volna, ha téged nem választanak ki.

Hogy bír ennyire ennivaló lenni? Dorombol, mint egy kiscica. Nem bírom ki, meg kell, hogy csókoljam, különben meghalok. Igen! A hátára döntöm, még közelebb akarom érezni magamhoz. Finoman, lágyan kóstolgatom az ajkait. Olyan édesek, mint a méz. Sosem elég belõlük. Észre sem veszem, de lekerülnek rólunk a pólók, egymás mellkasát simogatva mélyítjük el egyre inkább a csókjainkat. Harapdálni kezdem a nyakát, a vállait, de nem bírom sokáig, erõsebb harapásokkal kezdem izgatni. Sóhajtozva túr a hajamba, ez jó jel. Örömmel simulnék hozzá, de hallom, hogy csörög a telefonom. Muszáj vagyok felvenni, lehet, hogy a SEALtõl keresnek. Utána kapok, majd meglátom a kijelzõn a nevet. „Kurva”. Istenem…

Bármennyire is szeretnék bunkó lenni, nem lehet. Megfenyegetett, hogy felszívódik a gyerekkel, ha úgy viselkedek, ahogy nem tetszik neki. Ráadásul be is perel. Faszom. Elég nehezen tudom lerázni, de hát nem tudok másra figyelni az álló farkam helyett. Már alig várom, hogy elmerülhessek Justinban. Hhhmm!

Valamit nem fejeztünk be – suttogom érzékien a fülébe, miközben átölelem a derekát.

- Mondom. Nincs kedvem hármasban csinálni még ezt is, ha már a közös lakásunkban úgy kell éreznem magam, mintha nem ketten, hanem hárman laknánk benne.

Nem igaz, hogy másról sem szólhat egy kurva nap, csak arról a ribancról, és Justin hisztijeirõl. Nem igaazz!!

- Egyszerûen csak... rosszul esik ez az egész. Hiányzol, miközben együtt lakunk, szerinted normális ez?

Hiányzom neki… nem tudom, most is ki az, aki nem akar velem lenni. Persze, ez is az én hibám, minden az én hibám! Még a kurva háború is az én hibám, minden!

Morogva hagyom faképnél. Ez már sok! Kezdem úgy érezni magam, mint egy fajankó, aki nem képes semmit sem tenni. De hát valóban az vagyok, ha mindezt elviselem. Kurva életbe, miért nem lehet egy nap normális?!

Annie nem hagy békén. Egyre csak az útiköltségek felõl faggat, nem hagy nyugtot nekem. Feszült vagyok, az életkedvem pedig teljesen elmegy. Nem mondhatom meg Justinnak, a végén még nekiesne, és akkor õ is börtönbe kerülne. Istenem, patt-helyzet. Nem csoda, hogy kibaszottul dühös leszek, mikor a hálóból kiérve azt látom, hogy Justin ordít a telefonnal.

- És az mi, hogy a drágalátos Annie minden erejével azon van, hogy szétválasszon minket?!

- Nem vagyok kíváncsi az összeesküvés-elméleteidre, Justin! Ehhez akkor sem volt jogod!

A cipõmhöz rontok, magamra kapom, majd belebújok a kabátomba. Nem bírom még egyszer végighallgatni. eleget bizonygattam, mennyire szeretem. Ha nem hiszi, hát fulladjon meg, nem érdekel!

Félek, hogy olyat mondanék, vagy tennék, amivel ártanék neki. Jobb lesz, ha most kiszellõztetem a fejem. Buszra szállok, és elrobogok a SEALhez. Úgyis beszélnem kell Patrick századossal. Kiönteném valakinek a szívem, de úgysem érdekel senkit. Dan most Európában van, elég drága mulatság lenne felhívni. Szóval, marad a szakmai eszmecsere. Legalább dumálok valakivel…

Késõ estig ott vagyok, s csak 11 után indulok haza. Hûha, jól elszaladt az idõ. Nem terveztem, hogy ilyen sokáig távol leszek Justintól, de na. Szót ejtettünk a gyakorlatokról, az újoncokra vonatkozó szabályokról. Kb. képben vagyok, hiszen nem egyszer volt gyakorlatom.

Mikor hazaérek, spagetti illat csap meg. Hm, mi a fene? Csodálkozva sétálok a konyhába, az asztal meg van terítve. Gyertyacsonkok állnak az asztal közepén, meg… meg spagetti… a lábasban. Milyen romantikus. Francba… Megremegek, majd a pultra támaszkodva sírni kezdek. Egy hatalmas nagy fasz vagyok. Nem hiszem el, hogy mehettem el?! Hogy tehettem ezt vele?! Miért bántottam, mikor… mikor mindennél jobban szeretem?!

Zokogva roskadok le a földre. Egy rohadt szemét vagyok. Meg sem érdemlem, hogy éljek. Annyira próbáltam megfelelni a lányomnak, hogy eközben teljesen elhanyagoltam Justint. Szörnyeteg vagyok, legjobb lenne, ha simán csak elnyelne a föld. Istenem… és hajnalban megint indulhatok. Elég messze van innen Bronx, úgyhogy muszáj egy hajnali vonattal mennem.

Kelletlenül bevonszolom magam a hálóba. A könnyeim újult erõvel törnek fel belõlem, ahogy megpillantom Justint az ágyon feküdni. Vártál rám, kincsem, igaz? Vártál... de nem jöttem. Egy rohadék vagyok, igaz? Tudom… de ígérem, amint hazajöttem jóvá teszem. Kikapcsolom a telefont, bezárom az ajtót, és csak Veled fogok foglalkozni. 24 órában együtt leszünk, Justin. Mást sem csinálunk, csak ölelkezünk, csókolózunk. Ugye jó lesz, Justin?? Ugye megbocsájtasz nekem??

Sírva kucorodok a hátához, a homlokom a gerincének döntöm. Milyen forró. Biztosan melege van a takaró alatt. Bár azért lenne, mert túlságosan is magamhoz szorítom. Szeretném most a karjaimban tartani, de nem tehetem. Még a végén felébred. Nem…

Egész végig csak nézem õt, csodálom, milyen gyönyörû. Hogy nem vehettem észre, hogy szenved… Egy ostoba fajankó vagy, Andy. Tipikus amerikai…

Hajnalban indulok, de épphogy elérem a vonatot. Túl soká idõztem Justin mellett. Apró csókokat nyomtam a fejére, igyekeztem megnyugtatni magam, hogy a két nap nélküle nem lesz olyan borzasztó. A faszt nem…

Egy kínszenvedés! Amint belépek a régi házam küszöbén, elfog a hányinger. Nem illek ide. Már nem. Az én helyem csakis Justin mellett van. Õt szeretem, õ a mindenem, a múltam, a jelenem, a jövõm! Haza kell mennem… haza… Hozzá!

Sprintelek hazáig az állomástól. Útközben veszek egy bonbont is, hogy azért kiengeszteljem Justint. Már látom is, ahogy a csoki lassan a nedves nyelvéhez ér, kék szemei pedig huncutul csillognak. Együtt akarok lenni vele. Az sem számítana, ha két széken ülnénk egymás mellett, és egy kkurva szót sem szólnánk. Csak érezni akarom Õt!

Pofon vág a tény, hogy Justin nincs otthon. Hol a fenében van?? Egybõl elfog az aggodalom, hogy valami történt vele. Felhívom, d eki vna kapcsolva. Picsába, mi a franc történhetett?!

Órák telnek el feszült várakozással. Legszívesebben a hajamat tépném. Hol lehetsz, kincsem? Mikor meghallom, hogy az ajtó feltárul, úgy ugrok fel, mint egy… egy… nem tudom mi.

- Hol voltál? – sietek elé. – Rohadtul aggódtam, azt hittem... Miért vagy gyakorlóban?

- Igen, úgy volt, hogy jövõ héten lesz, de tegnap felhívtak, hogy átkerült mára.

- Nem akartalak zavarni. Nem értél volna haza, fölöslegesen meg nem akartalak idegesíteni.

A nyelvemre kell, harapjak, nehogy felsírjak. Mikor jutottunk idáig?? A legfontosabb vagy az életemben, akár hazáig futottam volna, ha nincs más mód, hogy ideérjek!! A földre szegezem a tekintetem. Drága szentem, a pofámról leég a bõr.

- Justin, én... Sajnálom. Ezt is, és a múltkorit is. Mikor hazajöttem, láttam, hogy fõztél, és...

Egyre nagyobb a nyomás a mellkasomban, magamhoz akarom szorítani, hogy a vállán kisírhassam magam. Tudnia kell, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire vágyódtam utána egész álló nap!

Azt sem hagyja, hogy megérintsem. Hol érdekelt engem, hogy milyen? Afganisztánban sem rohangáltunk félpercenként zuhanyozni! Õ elmegy, én pedig úgy állok ott, mint egy faszent. Nem akar engem. Egyértelmû, hogy nem akar engem… az pedig, hogy zuhanyzás után is egyenest a hálóba megy, csak megerõsít ebben. Hát ennyi lenne? Eddig tartott volna a mindent elsöprõ szerelem? Ekkora sebet ejtettem, hogy minden vér elfolyt? Nem… ez még nem lehet a vég.

A játszótéren vagyok Lilyvel, Annienek dolga akadt. Sokkal jobb így kettesben, csak a babára figyelhetek. Ügyetlenül mászik a homokban, én pedig lassú léptekkel követem. Láthatóan élvezi a homokozót, én viszont kevésbé, hogy megpróbálja megenni a macskaszaros homokot. Pfuj!

Épp tutujgatom a kicsit, mikor megcsörren a mobilom. Mélyet sóhajtok, ahogy meglátom, hogy Justin az. A szívem sajogni kezd, annyira szeretném, hogy újra normálisak legyünk egymással. Hogy bármikor mondhassam neki, hogy szeretem, és kegyetlenül vágyom rá.

Jó érzés, hogy egyáltalán hozzám szól, és a beszélgetés nem az idõjárásról, vagy a tegnapi filmrõl szól. A tekintetem Lilyre vándorol, és nyomban megkövülök. Amíg Justinra figyeltem, elfelejtettem, hogy az én kis trappoló tankom egy percre sem bír a seggén maradni. Eltartom a telefont a fülemtõl, majd rávetem magam a kölyökre, mint egy oroszlán. Hiába szóltam neki, egy csúszdázó fiú úgy sodorja el, mint egy kamion. Rémülten sietek oda hozzá, majd a fülemhez emelem a telefont.

Meg sem állok a legközelebbi kórházig, ahol mindenféle vizsgálatnak vetik alá a csöppséget. Annie persze kioszt, hogy egy barom vagyok, amiért nem figyeltem rá, aztán furcsa mód, míg várunk a röntgenre, hozzám simul.

Hirtelen olyat tesz, amit nem tudok hová tenni. Megharapja a nyakszirtem. Akkor csinálta anno, mikor összevesztünk, és huncutul békíteni próbált. Nem, akkor jól esett, most viszont, mintha égetnének. Úgy ugrok félre, mint aki parázsba lépett. Nem, túllõtt a célon, elég!

- Fogd már fel, hogy nem kellesz! Egy csalfa, hazug dög vagy, aki csak magával törõdik! Nem is a kislány érdekeit nézed, hanem a sajátjaidat!

Elhallgat egy pillanatra. Az arca megváltozik, mintha gonoszság csillanna a szemeiben.

- Te vagy a világ legostobább embere! Már az esküvõ napján megbántam, hogy hozzád mentem! Egy üresfejû, hamburgerzabáló idióta vagy, aki senkivel sem törõdik! Igen, megcsaltalak, nem is egyszer, mert unalmas vagy! De ahhoz is túl hülye voltál, hogy észrevedd, kalandra vágyom! Erre mit mûvelsz? Elhúzol Afganisztánba, a kölyköt meg itt hagyod a nyakamon!

- Van valakim, Andy. És szeretem õt. Nem olyan fafejû, gettós rohadék, mint Te! A lányod õt tekinti apjának, nem Téged. Rólad azt se tudja, kicsoda is vagy valójában!

- Ne legyél már ennyire hülye, Andy! Vagy komolyan azt hitted, hogy szeret Téged, mikor alig látott? Nem…

- Igen, az ragadta el az apját, ezt tanítottam neki, és az apja is! Az agyadra ment a háború. Akkor járnánk a legjobban, ha elesnél végre, legalább nem mérgeznél meg senkit a lényeddel!

Megint… megint megkapom. Megkövülten bámulok Annie-re, majd se szó, se beszéd, elhagyom a kórházat.

Mikor hazaérek, síri csend fogad. Talán Justin már alszik? Nem, ilyen korán még tuti nem. Biztos, elment valahová. Jah, másra nem tudok gondolni. Épp a fürdõbe tartok, hogy kezet mossak, mikor megfagy a vér az ereimben. Justin a földön fekszik, eszméletlen. Nyögve borulok térdre mellette, és kezdem el élsztgetni.

Semmi. A büdös picsába! Az ölembe kapom, majd kirontok vele a fürdõbõl, és a kanapéra fektetem. A bárszekrénybõl elõkapok egy whiskysüveget, majd Justin szájához tartom az üveg nyakát, és finoman megdöntöm. A szúrós szagú ital hamar átjárja a száját, nyöszörögve szorítja össze a szemeit. Ez az! Így kell ezt csinálni! A kávézóasztalra teszem az üveget, és letérdelek elé. Szuszogva nyitogálja ki a szemeit.

- Édes kicsikém, itt vagyok, hallod? Beszélj hozzám… kérlek! – nyöszörgöm.

Halványan elmosolyodik, majd lehunyja a szemeit. Picsába, csillapítanom kell a lázát, mielõtt lázgörcsöt kap! Felugrok, és egy százas zsepit nedvesítek be, majd helyezem el Justin testének különbözõ pontjain.

- Nem lesz baj, okés? Vigyázok rád – nyögöm, ami épp eszembe jut, csakhogy szóval tartsam.

Át kell szaladnom a szomszédhoz, hogy kérjek lázcsillapítót. Francba, azt is venni kéne… Mindegy, majd! Egy pohár vízzel guggolok újra Justin elé, a kezemben a gyógyszer.

Lassan a szájába erõltetem a pici darabokat, és egy-egy korttyal tuszkolom le õket Justin torkán. Aggódva figyelem, ahogy fintorba fut az arca.

Nem felel, álmosan pislog rám. Megint elbõgöm magam. Most már tényleg kezdek olyan lenni, mint egy nyafka buzi. De… ez az arc… azok a szenvedéstõl meggyötört szemek. Nem bírom!

Nem kell kétszer mondanom, szinte visszaájul. Aggódva telepszek mellé a földre, és figyelem õt. Pont olyan, mint mikor fasírtban voltunk, és én vigyáztam rá Afganisztánban. A különbség annyi, hogy most már bármikor megcsókolhatom. Milyen régen volt már, hogy elõször szemet vetettünk egymásra. Csak keringtünk a másik körül… aztán… a vonzás törvénye érvényesült. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ha szétválunk is, az útjaink mindig keresztezik egymást. Egy ismeretlen erõ hajt minket. Ez a szerelem?

Az elkövetkezendõ napokat csakis Justin mellett vagyok hajlandó eltölteni. A telefonomat kikapcsoltam, most az sem érdekelne, ha az elnök telefonálna, hogy én leszek az utódja. Nem, minden figyelmem Justiné. Szorgosam tömöm gyógyszerekkel, gyógyteákkal. Mindenféle csodaszert megveszek neki, amit csak a gyógyszertáras rám sóz, így csakhamar kilábal a nyavalyából.

Ja, igen, a szeretkezésre sincs gondunk, újra érzem, hogy élek, hogy kellek neki, hogy csak rám vágyik!

Az ágyban fekszünk, alaposan elfáradtunk. Legszívesebben rágyújtanék, de nincs is cigim. Egy pillanatra sem mozdultam el a kis szõkeségem mellõl, így nem volt idõm elmenni, hogy vegyek.

Igazán megdöbben, hiszen nem beszéltem még arról, mi is történt a kórházban.

A tenyerét lassan az arcomra csúsztatja, majd az ajkaimra hajol, és finoman megpuszil.

Mélyet sóhajtok, majd töredékesen beszámolok neki a kórházban történtekrõl. Látom, ahogy felfortyan benne a gyûlölet, épp ezért magam alá gyûröm, hogy fel ne pattanjon, és hívja fel Anniet. Mosolyogva nézem az arcát. Szeret! Tényleg, igazán szeret!

- … aztán fellógatom egy fára a beleinél fogva! – fejezi be a szidalomáradatot.

Biztos állíthatom, hogy minden rendben! Egy hónapja egy szóváltásunk sem volt Justinnal. Annie-t totálisan kizártam az életünkbõl, így nincs semmi fennakadás. Még sosem voltam ilyen szerelmes, mint most. Állandóan virágot viszek Justinnak, mintha elõször randiznánk, õ pedig minden alkalommal ugyanolyan pironkodva fogadja. Tökéletes ez a srác!

Legutóbb egy plüssmacival leptem meg, amit nyomban el is nevezett Andynek. Azóta, ha filmezünk, vagy csak összebújunk, mindig a hasamon sétáltatja, és úgy beszélteti, mintha csak én szólnék. Eeegen, szegény plüssmackó biztos nem azért készült, hogy káromkodós játékot játsszon.

Egyik este vacsorázni viszem Justint. Meghívtuk az édesanyjáékat, és Wilsonékat is. Még Dant is elrángattam, pedig rengeteg dolga van. Valami új gyógyszert szabadalmaztatnak, tudom is én! Egy közös asztalhoz ülünk, szeretném, ha végre tisztázódna a helyzet, és elfogadna minket mindenki olyannak, amilyenek vagyunk. Szerelmesnek.

Bizony, most futjuk a tiszteletköröket. Semleges témákról kezdünk el beszélgetni, aztán fokozatosan térünk át egyikrõl a másikra. Szóba kerül Afganisztán, Dan vállalata, Justin gyerekkora, Wilson kölykei, Matthews barátnõje. Mindenki szól valamit, kivéve a Stafford papa. Õ hallgat, mint a sír. Nem is bánom, nincs kedvem a szitkozódását hallgatni.

Sunyin figyelem a fõurat, aki jelzéseket küld felém. Justin kifigyeli, és szóvá is teszi.

A fõúr tapsol, mire az élõ zenét biztosító zenekar megáll. Csend lesz, minden tekintet rám szegezõdik. Mosolyogva sétálok fel a kis színpadra, ami az étterem központi részét képezik.

- Elnézést, hogy megzavartam a szórakozásukat, szép jó estét mindenkinek! – kezdek el beszélni a mikrofonba. – Tudják, van, amikor eljön az ember életében egy olyan pillanat, hogy beleveti magát bármilyen õrültségbe. Azt hiszem, ez történt most velem is.

Justin értetlenül figyel, idegesen szorítja a szék karfáját. A gitárosra nézek, aki bólint, majd halkan játszani kezdenek. (ZENE) Észrevettem, hogy Justin sokat hallgatja ezt a számot, és igen jó a szövege is. Így vetemedtem arra, hogy elmentem egy énektanárhoz. Bezony. Sok dolga volt velem, de pár hét megfeszített munka elég volt ahhoz, hogy ne fülsiketítõ hangon énekeljek.

- … don't wake me cause I'm dreaming, of angels on the moon – éneklem, pillantásom ekkor Justinra siklik.

Látom, ahogy könnyei egyre csap záporoznak. A teste vadul remeg, talán fel sem tudja fogni, mi történik. Wilsonék vigyorognak, mint a vadalma, Justin édesanyja szintén könnyekig hatódik. Dan sunyin vigyorog, õ tudott az egészrõl, Stafford papa meg… ámul és bámul. A közönség halk tapssal biztat, míg a szám végére nem érek. Kitörõ örömmel adják a vastapsot, azt hiszem, tetszett nekik az elõadás. Pedig még koránt sincs vége.

- Nos, szívük joga eldönteni, hogy tényleg megõrültem-e – mosolyodok el, mire felnevetnek. – Egy biztos, még soha senkihez nem fûzött ilyen erõs kapocs, mint ahhoz a férfihez ott. Igen, ott, ott, a szõke!

Justin ijedten húzza be a nyakát, minden tekintet rá szegezõdik. Wilson a száját fogva nevet, Dan a fejét rázza még mindig mosolyogva.

- De ha már így alakult… - sóhajtom, majd leugrok az emelvényrõl, és Justin felé veszem az irányt.

Az emberek kíváncsian járatják a tekintetüket közte és köztem. Látom Justinon, hogy még a könnyei is elapadtak, úgy megilletõdött. A szemei viszont csak akkor kerekednek ki igazán, mikor a zsebembe nyúlok, és egy apró dobozkát halászok elõ belõle. Mosolyogva megállok elõtte, majd akár a filmekben, térdre ereszkedek. Az én drága szõkeségem a szája elé kapja a kezét, én pedig felnyitom a doboz tetején. A karikagyûrûn megcsillannak az apró spotlámpák fényei.

Mh... Mi... Mi ez? Valami facsarja az orrom és szinte égeti a torkom. Nyöszörögve fintorodok el, összeszorítom a szemem. A fejem... menten kettéhasad... Miért érzem magam így...? Mi történt? Még levegõt is csak nagyokat szusszanva kapok. Ahogy igyekszem kinyitni a szemeimet, finom érintést érzek meg a kezemen, aztán éltetõ hang tör be a fejem zsongásába.

Ez... ez lehetséges lenne? Vagy már álmodom? Erõtlenül mozdítom a fejem a hang irányába. Nem... Nem képzelõdtem... Tényleg itt van, Õ az...

- Édes kicsikém, itt vagyok, hallod? Beszélj hozzám... kérlek! – könyörög.

Andy... Én egyetlen szerelmem, hát visszajöttél hozzám? Most már ugye nem mész el soha? Ugye nem...? Nem, a szemei... A tekintete megígéri nekem, hogy marad. Örökké, velem... Gyenge mosollyal hunyom le újra a szemeimet.

Mikor újra sikerül rávennem magam, hogy tudomást vegyek a külvilágról, észreveszem, hogy ráz a hideg. Itt-ott valami nagyon hideget érzek magamon, de megmozdulni sincs erõm... Aztán Andyt pillantom meg újra magam mellett, és a szívem újult erõvel kezd dübörögni a mellkasomban. Az egyik kezében egy pohár víz, a másikban valami fehér tabletta.

Darabokra töri a gyógyszert a kezében, és a kis darabokat igyekszik egy-egy pici korttyal leerõltetni a nyelõcsövemen. Szörnyû érzés minden mozdulat, és ez a rossz íz...

Laposakat pislogva nézek rá. Ezt... ezt hogy érti vajon? És... miért sír? Baj van? Történt valami? Bántották? Ne sírj, szerelmem, ne sírj...

Megerõltetve magam emelem föl gyengén a kezem, hogy felé nyúlhassak. Szeretném letörölni a könnyeket az arcáról, és minden bánatot a szemébõl...

Szeretnék mondani még valamit, de mire megszólalhatnék, újra elnyel a sötétség.

Andy el sem mozdul mellõlem, egyetlen pillanatra sem. Még a telefonját is kikapcsolta. A nap minden percében mellettem van, minden figyelmét nekem szenteli, és annak, hogy minél elõbb kilábaljak ebbõl a betegségbõl. Gyógyszereket és gyógyteákat tuszkol belém, szinte minden nap valami új szerrel állít be, ami a gyógyszertáras szerint csodát tesz. Annyira édes...

És tényleg minden visszatér a régi kerékvágásba. Látom rajta, hogy tévedtem, a legkevésbé sem kerültem háttérbe a szemében, csak meg akart felelni a lányának. Én édes szerelmem... Most viszont maradéktalanul visszakaptam, és bepótolunk mindent. Egész nap együtt vagyunk, ölelkezünk, csókolózunk, beszélgetünk, fekszünk egymás karjaiban... és szeretkezünk. Igen, ott is van mit bepótolnunk. Éppen ezen fáradoztunk most is.

Nagyon sóhajt, aztán mesélni kezd. Egyre mélyülõ döbbenettel, és egyre fokozódó gyûlölettel hallgatom. Hogy az a nyomorult ribanc rámászott – vagy legalábbis akart –, és még azután is Andyt tiporta a földbe... Tudtam, annyira tudtam! Éreztem, hogy valami nagyon nem oké a csajjal. De hogy mer olyat mondani, hogy jobb lenne a világ Andy nélkül?! Az én Andym nélkül?! A világ csakis akkor lenne jobb, ha õ döglene meg... Meg az összes többi olyan szívtelen riherongy, amilyen õ is...

Legszívesebben fognám magam, felpattannék, és most azonnal indulnék, hogy megkeressem, és agyonverjem a csajt. Andy viszont a fejembe láthat... Mert ahogy eszembe jut, már fordít is maga alá, hogy a testével tartson a helyemen. Így kénytelen vagyok szavakba önteni a bennem felgyülemlett végtelen dühöt, egy szép kis szitokáradat formájában.

Édes mosolyával és azzal, amit mond, egy csapásra kiûz belõlem minden dühöt, a helyét felhõtlen boldogság és nyugalom tölti be.

Meg sem kell szólalnunk vagy elõbb mozdulnia valamelyikünknek, hogy ajkaink szerelmes csókban forrjanak össze.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a világ legboldogabb embere én vagyok. Kicsit mondjuk tartok az effajta kijelentésektõl, mert eddig mindig ezután jött a rossz... De most bizakodó vagyok. Nagyon is. Az elmúlt egy hónapban egyenesbe hoztuk azt a kis görbületet is a kapcsolatunkban, és minden újra a régi. Annie véglegesen kilépett az életünkbõl, és még csak csendes szóváltásaink sincsenek Andyvel.

Ráadásul elkényeztet. Olyan, mintha még csak most udvarolna nekem. Ajándékokkal halmoz el, bonbonnal, gyönyörû virággal... Nem gyõzök elolvadni és rajongani érte. Pedig tényleg minden nap megesküdnék, hogy ennél nagyobb és mélyebb szerelmet érezni képtelenség... aztán másnap rácáfolok, mert megint jobban szeretem.

Kapok tõle egy iszonyú édes plüssmacit is. Nem is kérdés, hogy mi lesz a neve... Ráadásul nincs is annál jobb szórakozás, mint hogy a plüssmaci Andyt az élõ nagymaci Andy kockáin sétáltassam, és úgy beszéltessem, mint ahogy az én édes szerelmem szokott. Andy mindig csak elnézõ mosollyal figyel, néha incselkedõ vigyorral meglapogatja a fejem búbját, de olyankor persze mindig bosszúhadjáratot indítok.

Egy este vacsorázni megyünk, de nem csak kettesben. Meghívjuk anyáékat, Wilsonékat, és Andy legjobb barátját, Dant is. Vele most találkozom elõször, Andy sokat mesélt már róla, de még soha nem nyílt igazán alkalmunk rá, hogy találkozzunk.

Semleges, hétköznapi témákról beszélünk, ami jó is. Apa hallgatása nem sok jót ígér, és félek, ha olyan téma merülne fel, ami nem tetszik neki, kitörne, mint valami vulkán. Beszélgetünk Afganisztánról, Dan munkájáról, Wilson és Matthews magánélete... egyszóval minden, ami csak lehet. Anya hamar megtalálja a közös hangot mindenkivel – mint mindig –, apa viszont még csak meg sem próbálja. Szerencsére senki nem veszi a lelkére, mikor látják, hogy meddõ a dolog, inkább ráhagyják.

Egy ideje már furcsálltam, de most különösen szemet szúr, hogy valami puccs ruhába öltözött férfi állandóan mutogat Andynek. Közelebb hajolok hozzá.

Értetlenül nézem, ahogy feláll. Most meg hova megy? A kiöltözött ürge tapsol egyet, mire az élõzenekar megáll a játékban. Csend ereszkedik a teremre, mindenki Andyre néz. Õ viszont magabiztos mosollyal sétál fel a kis emelvényre, és megáll a mikrofon mögött. Mire készül...?

- Elnézést, hogy megzavartam a szórakozásukat, szép jó estét mindenkinek! – kezdi. – Tudják, van, amikor eljön az ember életében egy olyan pillanat, hogy beleveti magát bármilyen õrültségbe. Azt hiszem, ez történt most velem is.

Értetlenül figyelem, nem tudom, mi járhat a fejében. Egy pillanatra összenéz a gitárossal, mire a zenekar játszani kezd. Elnyíló ajkakkal fedezem fel az egyik számomra legkedvesebb zene akkordjait. Aztán Andy a kezébe veszi a mikrofont... és... énekel. Énekel. Nem kornyikál. Számomra az volt az egyik legédesebb hang, mikor a Humveeban próbált éneklést imitálni, de ez... Egyébként is megveszek a hangja mély tónusáért, most pedig... Gyönyörûen kihallatszik.

És tudja, hogy szeretem ezt a számot... Nekem... Nekem énekel. Észre sem vettem, hogy záporoznak a könnyeim. Szerelmem, én édes, egyetlen, imádott szerelmem! Az utolsó sornál pillantása találkozik az enyémmel, tekintete tele van szerelemmel és gyengédséggel. Megbabonázva tapsolok mindenkivel együtt.

- Nos, szívük joga eldönteni, hogy tényleg megõrültem-e – szólal meg újra szelíd mosollyal. – Egy biztos, még soha senkihez nem fûzött ilyen erõs kapocs, mint ahhoz a férfihez ott. Igen, ott, ott, a szõke!

Megszeppenve húzom összébb magam, ahogy mindenki rám néz. Mire készülsz, szerelmem...?

Leugorva az emelvényrõl felém veszi az irányt. Még tovább sírni is elfelejtek, fogalmam sincs, mi készül itt. Elkerekedett szemekkel bámulok, és az állam a padlón köt ki, amikor a zsebébe nyúlva elõkerít egy kis dobozkát. Úristen... Úristen, úristen, úristen! Csak nem...?! Gyengéd mosollyal figyel, aztán féltérdre ereszkedik elõttem. A szám elé kapva fojtok el egy sikkantást. Úristen, atyaúristen! A doboz teteje kinyílik, benne ott csillog egy finom, gyönyörû karikagyûrû.

Nem bírom tovább, még mindig a tenyerem mögé bújva zokogok fel a boldogságtól. Megkérte a kezemet... Megkérte a kezemet! Andy el akar venni!!! Egyelõre képtelen vagyok megszólalni, ezért csak hevesen bólogatni kezdek. Nagyokat nyelve kényszerítem magam, hogy hangot is képes legyek kiadni.

- Igen – nyögöm ki sírva. – Igen, igen, igen! Hát persze, hogy hozzád megyek!

Mosolya csak még gyengédebbé, még boldogabbá válik. A kezem után nyúl, én pedig készségesen nyitom széjjelebb az ujjaimat, hogy felhúzhassa a csodaszép gyûrût a gyûrûsujjamra. Elgyengülve figyelem, önmagában is gyönyörû, hát még így, hogy életem szerelme adja nekem... Ugyanakkor állok föl, mikor õ is felegyenesedik, és szinte szó szerint ugrok a nyakába. Az ölébe emel, kezemmel-lábammal ölelem magamhoz, szorosan, ragaszkodva. Arcomat a nyakába rejtem, õ is az enyémhez bújik. A körülöttünk lévõk tapsolnak, az egész étterem minket ünnepel, pedig... az ember azt hinné, elítélik az ilyesmit. De nem, õk is tapssal fejezik ki gratulációjukat.

- Én is szeretlek, kincsem – törli le a könnyeket az arcomról gyengéden, mosolyogva.

Elcsattan az elsõ, jegyességet megpecsételõ csók. Újra tapsolni kezdenek körülöttünk, de számomra most csak Andy létezik. A külvilág megszûnik körülöttünk. Csak Õ marad és az iránta érett végtelen szerelem.

Újabb csókot váltunk, aztán letesz, hiszen a többiek már körülöttünk állnak, és türelmesen várakoznak. Mindketten feléjük fordulunk, felsorakozott mindenki, anya, Wilson, Matthews, Dan... még apa is ott ácsorog valahol. De az elsõ persze anya, hiszen õ mindenkin képen lenne akár keresztülgyalogolni is. Elõször engem részesít fullasztó anyai ölelésben, aztán Andyt is, végül kettõnket egyszerre ölel át.

- Istenem, édeseim, én annyira örülök nektek! – lelkendezik. Két kézzel megfogja Andy fejét, és cuppanós puszit nyom arcának mindkét oldalára, majd könnyezve néz rá. – Lett egy új fiam!

Látom, hogy Andy megilletõdve néz rá. Mosolyogva simítok végig a karján, õ pedig rögtön visszamosolyog rám. Hát, anya már csak ilyen... Utána sorban jönnek a többiek: Dan, aki szerintem mindenrõl tudott, Wilson, aki még mindig nem rest disznó vicceket elsütni, Matthews, aki szelíden örül...

Aztán apa lép oda hozzánk. Andy szerintem ösztönösen cselekszik, védelmezõ állásba lép elém. Aggódva érintem meg a karját, ha apa bedühödik, nem akarom, hogy õ kapja. Kapott õ már eleget...

- Nézze, uram – szólal meg Andy –, ha jelenetet akar rendezni, akkor arra sem az idõ, sem a hely nem megfelelõ.

Hátulról átölelem Andyt, hogy ezzel is demonstráljam, egy pillanatra sem vagyok hajlandó meggondolni magam. Érzem, hogy ideges, szinte minden izma megfeszül, ezért puha csókot nyomok a vállára. Feszültsége máris enyhül egy kissé, az õt ölelõ karomra simít.

Apa megilletõdve, már-már ijedten pillant Andyre. Nem tudom eldönteni, hogy ez most a félelem attól, hogy esetleg Andytõl kapja vissza azt, amit a múltkor adott nekem, vagy az, hogy rájött, mekkora barom volt legutóbb, és szégyelli magát. Bár az elsõtõl igazán nem kellene tartania, tudom, hogy Andy nem ütné meg. Annál jobban tud õ uralkodni az indulatain.

- Én... én igazán nem... – kezdi apa akadozva, majd nagy levegõt vesz. – Én csak... szerettem volna bocsánatot kérni. Mindkettõtöktõl.

- Andy – fordul apa a szerelmem felé. – Sajnálom, hogy olyanokat vágtam a fejedhez... Nem volt hozzá jogom.

- És Justin – fordul most hozzám. – Amit pedig veled tettem... Ahhoz sem volt jogom. Elhamarkodottan cselekedtem, elragadtak az indulataim... Sajnálom, fiam.

- Nem csodálkozok az öregen... Én is visszakoznék, ha ilyen böhöm állat adhatná vissza a pofonokat! – röhögi el magát.

Megkönnyebbülten veszem észre az Andy szája sarkában bujkáló mosolyt, gondolom õ is hallotta. Újabb csókot nyomok a vállára, miközben elengedem, és lassan kilépek mögüle. A teste újra megfeszül. Nem értem, miért, hiszen apa éppen most kért bocsánatot... De talán vannak ehhez hasonló apró részletek a múltjában, amikrõl nem tudok. Én mindenesetre bizakodó vagyok, és óvatosan apa elé lépek. Látom, hogy könnyek gyûlnek a szemébe, amin meglepõdök. Õ nem az az érzelmeit sûrûn kimutató fajta... Bizonytalanul tárja ölelésre a karjait, én pedig gondolkodás nélkül ölelem át. Tudom, hogy mit csinált, rettenetesen fájt is – lelkileg –, de nem számít. Ha ezek után semmi ahhoz hasonló nem történik majd, én kész vagyok elfelejteni neki. Néhány hosszú másodpercre magához szorít, aztán eltol magától, és atyai csókot nyom a homlokomra.

- Azért remélem az esküvõre kapok majd meghívót – mosolyodik el halványan.

- Majd meggyõzöm a võlegényemet – mosolygok hátra szerelmesen az említettre.

Ahogy a pillantásunk találkozik, Andy tekintete is megenyhül, gyengéddé válik. Imádom ezt látni a szemében. A võlegényem... milyen szokatlan, és milyen csodálatos érzés kimondani!

Anya hamarosan széthesseget minket, hogy megcsodálhassa a gyûrûmet. A példáját követve körénk gyûlnek a többiek is, Wilson pedig nem szalasztja el a kiváló lehetõséget, hogy Andy orrára kösse, „de jól megy egyeseknek”. Andy lerendezi egy sunyi vigyorral... Vagyis csak azt hittem, ugyanis megszólal.

- Pedig a hálószobában történteket nem is tudod – szélesedik ki a vigyora.

- Én nem packáznék vele a helyedben, nagyon harcias – húz magához Andy nevetve.

Szólásra nyitom a számat, de mielõtt még akár egy hangot is kiadhatnék, édes csókkal hallgattat el. Nos, mit ne mondjak... hatásos. Egy pillanat alatt elolvadok a karjaiban, ahogy az mindig is lenni szokott.

Visszaülünk az asztalhoz, és egy kis idõt eltöltünk még az étteremben. Tovább beszélgetünk, már sokkal oldottabb a hangulat. Bár Andy továbbra is kimért kissé apával, örömmel látom, hogy a kedvemért legalább próbálkozik. Egy-két órát vagyunk még ott, aztán lassacskán elkezdünk szállingózni hazafelé.

Ahogy a kabátomat és a cipõmet levéve belépek a lakásba, elakad a lélegzetem. Az asztalon két kristálypohár, egy jégkockákkal teli vödörbe egy üveg pezsgõ süllyesztve, ezek mellett pedig egy jókora tál eper és... olvasztott csoki? Atyaúristen...

- Gondoltam kettesben is ünnepelhetünk egy kicsit – ölel át hátulról Andy, majd a nyakamba csókol.

- Az maradjon az én titkom – kuncog. Szembefordít magával, és mosolyogva néz rám. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen ez az este.

- És én tegnap még azt hittem, a boldogságom nem fokozható tovább... – mosolyodok el átölelve a nyakát.

- A világ legboldogabb emberévé teszel, szerelmem – hajolok közelebb, majd lágyan megcsókolom.

Úgy döntünk, hogy a hálószobában kezdjük az este befejezését. Bevisszük a finomságokat, majd az ágyra telepszünk. Andy felbontja a pezsgõt, én pedig tartom a poharakat, hogy tölthessen. Mosolyogva nyújtom át neki az egyik poharat, egymás szemébe nézve koccintunk.

Gyengéd csókot váltunk, majd belekortyolunk a pezsgõbe. Édes, a kedvencem. Andy szembõl az ölébe húz, és mellénk készíti a többi finomságot is. Sunyi mosollyal márt bele egy szem epret a csokiba, majd a számhoz tartja. Elmosolyodom, és végig õt nézve harapok bele érzékien az eperbe, míg õ szinte megbabonázva figyeli az ajkaimat. Felváltva etetjük egymást az édességgel, így lassan de biztosan totálisan begerjesztve egymást.

Lassacskán a ruháink is lekerülnek, csak szépen fokozatosan, hogy egyre izgalmasabb játékokat játszhassunk. Hamarosan már meztelenül ülök Andy ölében, ugyanabban a helyzetben. A hajába túrva döntöm hátrébb a fejét, aztán egy nagyobb adag csokit merve egy eperrel, a csoki nagy részét a nyakára csepegtetem. A szájába adom az epret, aztán a nyakára hajolok és élvezettel kezdem megtisztogatni a csokitól. Érzéki csókokkal és nyelvem izgalmas játékával tüntetem el a csokit, amit õ halkan sóhajtozva élvez. Mikor végeztem, huncut mosollyal nézek rá, mire az õ ajkai is ördögi vigyorra húzódnak.

A vállamnál fogva dönt a hátamra, és miközben éhes tekintettel végigmér, egy szem epret belemerít a csokiba. Édes mosollyal rajzol a csokiból egy szívecskét a mellkasomra, gondosan ügyelve rá, hogy a mellbimbóimra is jusson belõle. Kuncogva figyelem, ami aztán sóhajba fullad, mikor forró nyelvével elkezdi lenyalogatni a csokit a bõrömrõl. Sóhajtozva túrok a hajába, és halkan nyöszörögni kezdek, mikor a mellbimbóimhoz ér. Különleges odafigyeléssel idõz el ott, nyalogatja, szívogatja és finoman harapdálja is.

Sunyi mosollyal mászik az arcomhoz. Az eper egyik végébe beleharap, majd az ajkaimra hajolva kínálja fel nekem a másik felét. Úgy helyezkedik, hogy ágyékunk összeérjen, így mindketten bele-belesóhajtunk a szenvedélyes csókba, aminek kíséretében közösen pusztítjuk el az epret. De akkor induljon a bosszúhadjárat...

Újra felültetem Andyt, és én is elé mászom, majd az egyik eperrel ismét jó adag csokit merítek. Ahogy a szájához tartom, és beleharap, a csoki nagy rész végigfolyik az állán, majd lecsöppen... Halk nyögéssel pillant le, majd szinte könyörögve néz a szemembe. Nos, igen... jó adag olvadt csokit kapott a merevedésére. Az ajkamba harapva nézem, majd én is visszapillantok rá. A tekintete még mindig könyörög. Kuncogva hajolok az arcához, és elõször az álláról tüntetem el a lefolyt csokit. Kap egy gyors, de szenvedélyes csókot, aztán lassan lejjebb ereszkedek. Halkan felnyög, ahogy végignyalok rajta, aztán hangosabb nyögéssel túr a hajamba, mikor a számba is veszem. Lassan, komótosan nyalogatom le róla az édességet, de ezzel magamat is csak a végtelenségig kínzom.

Akarom. És õ is akarhat engem, mert a hajamba markolva kényszerít föl, az egyébként erõszakosnak tûnhetõ mozdulatot gyengéden teszi. Ajkaimra mar, vadul csókolva teper le az ágyra. Szájába nyöszörögve tárom szét a lábaimat, hogy kényelmesen közéjük fekhessen, de mikor a nyakamat kezdi harapdálni, türelmetlenül nyögök fel.

Huncut mosollyal pillant az arcomra, de mikor a keze a szája felé indul, megállítom, és megrázom a fejem.

Látom, hogy kissé aggódva néz rám, ezért a hajába túrva vonom magamhoz egy szenvedélyes csókra. Természetesen rögtön viszonozza, én pedig a csípõmet vágykeltõen dörzsölöm az övéhez. Addig akarom húzni, míg az õrületbe nem kergetem, és nem aggódik többé...

Hamarosan sikerül meggyõznöm róla, hogy nincs mitõl tartani, így kis idõ múlva már végre magamban érezhetem. Kicsit jobban feszít, mint általában, de már jobban hozzá vagyok szokva, így nem tart sokáig. Hátát marva, hangosan nyögdécselve élvezem egyre mélyebbre hatoló lökéseit, és legnagyobb örömömre õ sem fogja vissza sem magát, sem a hangját. Imádom hallani a nyögéseit... Lábaimmal körülölelem a derekát és erõsebben marok a hátába, míg õ a nyakamat harapdálva fokozza a tempót. Vadak vagyunk, és ez most így tökéletes.

Az éjszaka folyamán még háromszor tesz magáévá. Hol vad szenvedéllyel, hol szenvedélyesen, érzelmektõl fûtötten szeretkezünk. Életem eddigi legszebb napjának tökéletes befejezése. Bár a negyedik menet után már zombiként fekszünk az ágyon, még ragadunk a csokitól, így elmegyünk fürdeni. És nem is mi lennénk, ha a zuhany alatt ellen tudnánk állni egymásnak...

Így hát végül halálos fáradtsággal zuhanunk be az ágyba. Csak arra van erõm, hogy odakucorodjak hozzá, neki pedig arra, hogy átöleljen.

- Azt hiszem, megfelelõ befejezést adtunk ennek az estének – sóhajtom boldogan.

Édes mosollyal fogja meg a bal kezem, majd az ajkaihoz emeli, és megcsókolja a gyûrût az ujjamon. Érzem, hogy halvány pír kúszik az arcomra, végtelen boldogsággal mosolygok rá.

- Én imádott võlegényem – suttogom, és feljebb tornázva magam lágyan megcsókolom.

Az arcomat simogatva viszonozza a csókot, de még ezt is lustán tesszük. Azt hiszem, megfelelõen kifárasztottuk magunkat.

Nyöszörögve húzom a fejemre a takarót, mikor meghallom a telefoncsörgét. Ez Andy mobilja.

Nagy levegõt véve veszi föl. Oda sem figyelek, a mellkasára hajtott fejjel alszok még félig. Csak annyit érzékelek, hogy a hangja kissé hivatalosabbá válik, de a szavai nem jutnak el hozzám. Alvás, alvás, alvás...

- Kincsem – térít magamhoz újra Andy hangja, és ujjainak finom simogatása a fejemen.

Vakon nyúlok felé, és húzom magamhoz, újra hozzábújok, készen a továbbalvásra. Halkan nevetve csókol a fejemre.

- A-a – vágom rá, és szorosabban ölelem magamhoz. – Az én alvós macimat nem viszik sehova hajnalok hajnalán.

Még kis idõnyi ölelkezés és csókolózás után kiengedem az ágyból, hogy készülõdhessen. Én még maradok lustálkodni, valószínûleg tovább is aludni. De ha dél körül hazaér... Mire hazajön, fõzök neki ebédet. Igen. Elõre gyakorlom egy kicsit a „feleség” szerepét.

- Igen – sír fel Justin. – Igen, igen, igen! Hát persze, hogy hozzád megyek!

Mosolyogva veszem a kezembe az övét, és húzom fel rá a gyûrût. Hihetetlenül boldog vagyok. Persze, tudtam elõre, hogy mi lesz a válasza, de így kimondva még csodásabb.

- Szeretlek – suttogja a fülembe, kiráz a hideg. – Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek!

Lágyan megcsókolom, mindenki tapsolni kezd. Nem nagyon érdekel, számomra csak akarjaim közt rázkódó test létezik.

Újra csókot váltunk, majd a gratuláló tömeg felé fordulunk. Justin édesanyja menten utat vág a tömegben, meghatottan indul el felénk. Mindkettõnket szétölel, egyesével és együtt is. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis asszonynak milyen erõs a szorítása.

- Istenem, édeseim, én annyira örülök nektek! – a tenyerei közé fogja az arcom, majd megcsókol. – Lett egy új fiam!

Megrökönyödve bámulok rá. Ez… durva. Én… szóhoz sem jutok, a fia?! A saját anyám nem tekint rám úgy, mintha a fia lennék, õ mégis… mégis… Justin az arcomra simít, rámosolygok. Boldogan ver a szívem, örülök, hogy befogadtak. Már csak… igen, apukát kéne megtörni. Ahogy tovatûnik a gratuláló vendégsereg, az öreg lép oda hozzánk. Védelmezõen magasodok Justin fölé, ám õ a karom fogja. Nem akar balhét.

- Nézze, uram, ha jelenetet akar rendezni, akkor arra sem az idõ, sem a hely nem megfelelõ – szólok hozzá.

Ugrásra készen feszülök meg, ha támadna, vagy meggondolatlanul Justinra rontana, meg tudjam védeni. Még magamnak sem akarom bevallani, de tartok a fatertõl. Kicsit az enyémre emlékeztetett, ahogy felpofozta a szõkeségemet. Nem akarom, hogy ez még egyszer elõforduljon. Justin túl törékeny ahhoz, hogy lelkileg így meg legyen nyomorgatva.

- Én... én igazán nem... – nyökögi az öreg. – Én csak... szerettem volna bocsánatot kérni. Mindkettõtöktõl.

- Andy – fordul felém az öreg. – Sajnálom, hogy olyanokat vágtam a fejedhez... Nem volt hozzá jogom.

Persze, hogy nem volt, mégis megtetted. Meggondolatlanul üldöztél majdnem vonat alá. Ostoba vénember.

- És Justin – fordul most a fiához. – Amit pedig veled tettem... Ahhoz sem volt jogom. Elhamarkodottan cselekedtem, elragadtak az indulataim... Sajnálom, fiam.

- Nem csodálkozok az öregen... Én is visszakoznék, ha ilyen böhöm állat adhatná vissza a pofonokat! – röhög fel Wilson a háttérben.

Halványan elmosolyodok, pedig egy igazán velõset tudnék visszaszólni, de inkább hagyom. Ebben a helyzetben nem lenne túl ildomos. Justin eközben az apja elé lép, én pedig újból ugrásra készen állok. A szüleim teljesen kiölték belõlem a könyörületet, a megbocsájtást, a bizalmat. Még Justinban sem tudok teljesen megbízni, ami iszonyúan rosszul esik. Nem is merem mondani neki, mert félreérti. Ilyen az, ha valakinek ritka szar a gyerekkora. Háth… én elég jól kifogtam. Mire feleszmélek, már egymás karjaiban látom õket. Justin boldogan simul édesapja ölelõ karjai közé, majd mosolyogva fogadja a lágy homlokcsókot. Mennyit álmodoztam róla, hogy egyszer majd engem is… mindegy.

- Azért remélem az esküvõre kapok majd meghívót – mosolyodik el szolidan a papa.

Én is elmosolyodok, hát lehet neki ellenállni? Mary lassan szétterel mindenkit, meg akarja csodálni Justin gyûrûjét. Wilson nem tudja megállni, hogy ne szóljon be valami faszságot. Még hogy jól megy? Nekem? Ch.

- Én nem packáznék vele a helyedben, nagyon harcias – húzom magamhoz Justint vidáman.

Fõleg az ágyban. Tyúh, azok a karmolások, vagy hetekig meglátszanak. Kiscica bõrbe bújt vadmacska. Látom, hogy nyitná a száját, ezért bevetem a leghatásosabb fegyverem ellene. Lágy csókot lehelek az ajkaira, majd mosolyogva visszavezetem az asztalhoz. Jó ideig elbeszélgetünk még, oldódik a kezdeti feszültség, hiszen Richard papa is… ha nem is aktívan, de részt vesz a beszélgetésben. Mondjuk ki: az este nagyon jól sikerült.

Mikor hazaérünk, újabb meglepetés várja Justint. Ügyes indokkal elõreküldtem, így elrendezhettem még indulás elõtt a pezsgõt, a poharakat, az epret és a csokit. Látom az arcán, hogy õszintén megdöbbent, talán nem nézné ki belõlem, hogy képes vagyok ilyen fokú romantikára. Az a vicces, hogy én sem hittem magamról. Mert egyszerûen nem vagyok olyan, kerülöm a nyálzást… egyedül Justin képes kihozni belõlem a hülye, csöpögõs tinédzsert.

- Gondoltam kettesben is ünnepelhetünk egy kicsit – ölelem át hátulról, és a nyakába csókolok.

- Az maradjon az én titkom – fordítom szembe magammal kuncogva. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen ez az este.

- A világ legboldogabb emberévé teszel, szerelmem – suttogja, majd megcsókol.

Az est további részét már a hálószobában töltjük. Elõször csak koccintunk, majd szép lassan egymásba gabalyodunk. Justin az ölemben ül, én pedig úgy etetem, mint egy kisgyereket. Na, ja, a különbség csak annyi, hogy nem izgulok a gyerekekre, és Justin egy szuper szexi tengerészgyalogos.

Az érzéki evészettõl teljesen begerjedve szedjük le egymás ruháit. Justinba ismét belebújt a kisördög, huncut mosollyal csepegtet csokoládét a nyakamra, hogy aztán bizsergetõ érzést hagyva maga után, lenyalhassa a bõrömrõl. Én sem vagyok rest, viszonzom a szívességet. A hátára döntöm, majd egy szívecskét rajzolok a mellkasára. Szép, egészen mûvészi, és legalább olyan izgató is. Lassan kezdem csak el lenyalni a csokit Justinról. A mellbimbóira külön figyelek, csukott szemekkel nyalogatom, szívogatom, harapdálom.

Nem, Justin. Let’s play! Mocskos kis játékokkal ingereljük tovább egymást. Lassan ülésbe tornásszuk magunkat, majd Justin sunyin az ölembe csöpögteti a csokoládét. Vágyakozva sóhajtok fel, ahogy forró nyelvével körbenyalja a férfiasságom. A másodperceket hosszú órának érzem. Justin nyelve rendíthetetlenül tapad hozzám azután is, hogy a szájába vett. Legszívesebben mozgatnám a csípõmet, de visszafogom magam. Nyögve markolok a hajába, majd húzom fel magamhoz. Nem bírom tovább!

Leteperem, és kínzóan lassan harapdálni kezdem a nyakát. Ez a bosszú, amiért sokadszorra gyötör meg.

Ez igaz, de nem szeretném, hogy fájjon. A legkevésbé sem! Hogy elterelje a figyelmem, szenvedélyesen megcsókol. Ölét az enyémhez dörzsöli, ezzel a végtelenségig fokozza bennem a kábulatot. Jó ég, már nem is érdekel, hogy mi lesz, csak csináljuk már! Az indulataimat megfékezve hatolok lassan, óvatosan Justinba. Ilyenkor felizgatva úgy érzem magam, mint egy felbõszült bika, így mindig nagyon félek, hogy sérülést okozok. Ezúttal nem történik semmi ilyesmi, önfeledten nyögdécselve hajszoljuk a kielégülést. Egyre vadabbak vagyunk, ott marunk a másikba, ahol épp elérjük. Akár az állatok.

Hulla fáradtan állunk a zuhany alatt. Az imént a negyedik menetet tudtuk le, és… tyúh, mintha le akarnának szakadni a végtagjaim. Furcsa, mert még ez a tompa fájdalom sem akadályoz meg abban, hogy a zuhanyzóban is huncutkodjunk. Akár az agy halottak, úgy borulunk az ágyra. Ez a kis szex maraton kiszívta minden erõnket.

- Azt hiszem, megfelelõ befejezést adtunk ennek az estének – sóhajt fel Justin.

Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. Õszintén örülök, hogy minden jól sült el.

- Még mindig nem fogtam fel teljesen... – simít végig az arcomon mosolyogva.

A kezembe veszem az övét, majd megcsókolom az ujján a gyûrût. Látom, ahogy elpirul, zavartan pillant a kis ékszerre. Olyan édes!

Alig van erõm felemelni a kezem, így hanyagul simítok végig az arcán. El sem hiszem, hogy az elmúlt hónapok után végre minden klappol. Ez… túl hihetetlen, ha rólunk van szó.

Arra ébredek, hogy veszettül csörög a mobilom. Mégis hány óra? Hajnali nyolc, remek. Letépném a fejét annak, aki zaklatni mer ilyenkor.

- Ne vedd fel – motyogja Justin, õ is felébredt a kis ketyere visítására.

Lehet, hogy fontos. Amint felveszem, meg is tudom, naná, hogy fontos! A SEALtõl hívtak, a helyes kis titkárcsaj közli, hogy megbeszélés lesz. Gondolom, az éves tervet ismertetik, meg a kiképzés menetét vázolják fel. Aaahj, de miért pont most?? Tudnék még aludni…

- Kincsem – simítok végig Justin fején, aki idõ közben majdnem vissza is aludt.

Átölel, ahol épp ér, majd magához húz, és hozzám bújik. Halkan nevetve csókolok a fejére. Kis naiv.

- A-a – szorít magához. – Az én alvós macimat nem viszik sehova hajnalok hajnalán.

Kis ideig még ölelkezünk, csókolózunk, babusgatjuk egymást. Ízlelgetem Justin bõrét, ám hív a kötelesség, mennem kell. Hamar összekészülök, majd útnak indulok. Kéne már egy kocsi, mert kényelmetlen a buszozás. Justin miatt így is majdnem lekéstem, így rohannom kellett. Ah, ha hazaértem, majd megemlítem neki a dolgot.

A SEALnél szó esik az éves programról, valamint a kiképzés menetérõl. Pár dolog változott csak azóta, hogy ott tanultam. Az intézet vezetõje kiosztja a feladatokat, majd egy köteg papírt nyom a kezünkbe. Húh, jó sok betanulnivaló. Te jó ég, ezen mind át kéne rágnom magam?? Különbözõ feladattípusok, ellenõrzési módok, feltételek, szabályok, pontos lista a felszerelésrõl, a vizsga feladatainak adatai: táv, idõ, helyszínek. Nem semmi, annyi szent, de a bõséges fizetésért megéri. A kiképzõk, akik megosztották velünk a tapasztalataikat, különbözõ tippeket adtak, hogy viselkedjünk az újoncokkal, miként segítsük õket.

A buszon hazafelé végig olvasok, nagyjából átnyálazom az egész „tanmenetet”. Fél 1 körül szállhatok le a buszról, még akkor is az utolsó sorokat bújom. Többé-kevésbé memorizáltam a végrehajtandó feladatok tömkelegét, így boldogan suhanok hazafelé. Észre sem veszem, hogy valami követ. Csak akkor figyelek fel a mögöttem motoszkáló hangra, mikor levágom az utat, és átmegyek egy szûk kis utcán. Megállok, erre a hang is elhallgat. Ráncolt homlokkal fordulok meg, ám semmit sem látok. Gyanakodva indulok el újból, mire újra felhangzik a fura, topogó hang. Úgy teszek, mintha nem figyelnék a hangra, majd hirtelen megfordulok. Egy fehér pamacsot látok beugrani az egyik kuka mögé.

Egy hófehér kiskutya lapul a falhoz, és ugat fel vékony hangon. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy a földhöz nyomja a fejét, és játékosan csóválni kezdi a farkát. Az egész alsótestét mozgatja, alig tudja megtartani magát.

Apró mancsait a feje mellé teszi, pötty feneke egyre gyorsabban jár jobbra-balra. Vigyorogva nyúlok felé, mire vakkantva kap az ujjam felé. Úgy ugrál, mint egy kis nyuszi, szakadatlanul azon fáradozik, hogy bekaphassa a mutatóujjam. Mosolyogva bökök az orrára, majd lóbálom ide-oda a kezem, mire ugatva folytatja a játékot. Felnevetek, ahogy apró fogait az ujjamba vájja. Szinte nem is érzem, kölyökkutya még.

Újból felugat, majd a lábamnak dönti a fejét. A szememmel egy potenciális gazdajelöltet keresek, ám nem látok senkit az utcán. Hazafelé plakátokat keresek, miszerint eltûnt egy kölyökkutya, de semmit sem találok. A kishaver egészen hazáig követ, nem tudom lerázni.

- Nem vihetlek fel – sóhajtok, majd búcsút intek, és kinyitom a lépcsõház ajtaját.

A kutya villámgyorsan beiszkol a résen, én pedig szaladhatok utána. Ahhoz képest, hogy milyen pici, nagyon gyors.

Egészen addig kapkodja az apró lábait, amíg fel nem tárul a lakásunk ajtaja, és ki nem lép rajta Justin. A kutya ugatva torpan meg elõtte, én pedig lihegve dobbantok egyet.

- Hátõõhh… nincs gazdája – hebegem. – De hadd mondjam már el! Az egyik utcában bujkált a kuka mögött, és…

- Kitettek, igaz? Hát ki volt képes ilyesmire? – gügyög a kutyának, majd elveszi tõlem.

Tátott szájjal figyelem, ahogy gügyörészve bemegy a kutyával, majd becsukja az ajtót.

Morogva dobom le a cuccom a kávézóasztalra, majd letépem magamról a kabátom. Justin egy mûanyagtálba vizet tölt, majd leteszi a kutya elé, aki vadul lefetyelni kezd.

- Ne legyél már ennyire hülye – teszi csípõre a kezeit. – A kutyának kell.

- Ugyan, Andy, csak egy kiskutya – lép oda hozzám, majd felsimít a mellkasomon.

- Most is téged figyel… azokkal az ártatlan kis gomb szemeivel. Aaaandy, hát lenne szíved utcára hajítani? Mikor segítséget kért tõled? – nyávogja Justin, miközben a nyakamat cirógatja.

- De… egy kutya felelõsséggel jár… - suttogom, mert rohadtul érzékeny területre tévedt a pimasz kis dög.

- Tudod, hogy felváltva vagyunk itthon – simít végig az arcomon. – És persze én fogom vinni sétálni, ha itthon vagyok. Reggel iiiis!

A nyávogása és az érzéki simogatása végül megtöri a jeget, marha nagy sóhaj szakad ki belõlem.

Justin szinte sikítva ugrik a nyakamba. Te jó ég, nyoma sincs a szigorú tekintetû hadnagynak, mintha egy nyolc éves kislány költözött volna a testébe. Úgy szalad ki a szõrgolyóhoz, mint egy óvodás, és kezdi el dögönyözni. Morogva dobom le magam a kanapéra, ám Justin hamar megtalál. Boci szemekkel térdel elém, és simít fel a combjaimon.

Ajkait szelíd mosolyra húzza, majd lágyan megcsókol. Becézõ ujjaival a hajamba szánt, majd a hátamra fektet. A szelídség hamarosan szenvedélyes vadságba csap át. Mohón esünk egymásnak, majd egymás ruháit letépve faljuk tovább a másikat. Justin hálásan telepszik az ölembe, és olyan hévvel lovagol meg, hogy már a puszta látványtól kikészülök.

Percek múltán is lihegek, boldogan szorítom magamhoz Justint. Õ mosolyogva simul hozzám, rajtam fekszik, mintha csak egy párna lennék. Imádom, ha ezt csinálja, így teljesen egymáshoz simulhatunk.

- Ha már uraságod nem méltóztatik megtenni egy szívességet, magam megyek bevásárolni az új lakónak – mutogat közben, akár egy úriember.

A délutánjaim azzal telnek, hogy memorizálom a SEALtõl kapott papírok tartalmát. A fele már megvan, hamar betolom a másikat is. Justin ebédet fõz, ahogy szokott is, a kis dög… eegen, körülöttem legyeskedik. Kiballagok a konyhába, hogy megnézzem, van-e valami elcsenhetõ finomság elérhetõ közelségben, és mire visszaérek, jókora pisi folt éktelenkedik az irathalmon.

Olyan hirtelen terem mellettem, mint egy hipervándor. Nagy, kék szemeit rám függeszti, a nyakát behúzza. Egy pillanatra elfog a bûntudat, hogy így megijesztettem, ám amint a SEAL-es papírokra nézek, elfog a méreg.

- Jaj, Andy! – sétál oda a földön lévõ papírokhoz. – Minek hagytad lent õket?

Rohadtul nem tud megnyugtatni, dühösen kapom fel a mobilom, és vonulok be a hálóba, majd becsapom magam mögött az ajtót. Telefonálok az egyik tiszttársamnak, hogy fénymásolja le nekem az elázott lapokat, mert történt egy kis baleset. Készséggel megosztja velem az anyagot, és egy fillért nem kér érte. Jó gyerek ez a Brandon, pár évvel idõsebb csak nálam. Meg aztán… nem is néz ki rosszul, bár nekem a szõke a zsánerem, õ pedig amolyan kigyúrt mexikói.

Justin hamarosan belopózik a szobába, és újra beveti magát. Addig simogat, csókolgat, míg végül beadom a derekam. Egy esti filmezésre invitál. Összebújás, meleg takaró és forró csoki. Egész jól hangzik, hogyne mennék bele a dologba. Igaz, valami elbaszott horrorfilmet nézünk, így nagyon nem köt le a dolog, de rohadtul élvezem, ahogy Justin minduntalan hozzám bújik. A száját rágva tapad a tekintete a képernyõhöz, pedig állítólag nem hisz a szellemekben. Ahhoz képest… kicsit van csak bemajrézva. Az ijesztõ részeknél akkorákat ugrik, mintha rugóra ült volna. Vigyorogva figyelem, ahogy elõre nyújtja a nyakát, és várja, hogy felbukkanjon a rém. Személy szerint hülyeségnek tartom az ilyen filmeket, hiszen túlvilági lények, UFOk, szörnyek, mutánsok nem léteznek. Szkeptikus vagyok. Igaz, ha elém fektetnék a kinyúlott Jeti tetemét, talán elhinném. De így… jó fogás a filmeseknek, hogy eladják a mocskaikat. Na, meg nekünk sem árt, mert Justin már az ölemben ül félig. Kerek feneke úgy feszül nekem, mintha én lennék az egyetlen biztos pont a világon. Hehe.

A film késõ estig tart, így a kutya fekhelyének megcsinálása után, elmegyünk aludni. Szorosan bújunk egymáshoz, édes csókokat váltunk. Mélyen magamba szívom Justin illatát, már el is felejtem a sok problémát a hülye kis döggel. Mosolyogva fúrom a fejem a nyakához, mire õ átöleli a fejem.

Lassan simogatjuk álomba egymást… vagyis, engem mindenképp. Zavartalanul horpasztok, mígnem arra kell felriadnom, hogy Justin vadul rázza a karom.

- Jóh… majd elmegy… aludjál – motyogom, majd bedugom a fejem a párna alá.

Tuti a hülye film miatt képzeleg, de nem izgat. A kutya kaparhat, vagy nem tudom. Nem is érdekel. Aludni akarok! Tán a föld egyetlen embere vagyok, aki ha mélyen alszik, atombombával sem lehet felkelteni. Lehet el kéne mennem valami… alvológushoz. Tényleg, van olyan? Bár… ha szexológus létezik. Igen, az elsõ dolgom lesz, ha felébredek, hogy elmegyek egy alvológushoz. Csak… elõb… alszok. Igen.

Ahogy délben még mindig félholtan nyitom ki a szemeimet, már tudom, hogy az ebédnek lõttek. Hát... ezt még gyakorolnom kell. Kikaparom magam a pihe-puha ágyból, a jó meleg takaró alól, és átvonszolom magam a fürdõszobába. Egy zombiban több élet van, mint bennem. Megmosakszom, életet lehelek magamba, és felöltözök.

Kisétálok a konyhába, és megnézem, hogy van-e még pizza a fagyasztóban, vagy alapanyag a hûtõben, de csalódnom kell – sehol semmi. Felsóhajtok. Azt hiszem, vár rám a bolt. Az elõszobába megyek, és már éppen felvenném a cipõmet és a kabátomat, mikor mintha Andy kiáltását hallanám. Értetlenül ráncolom a szemöldökömet, és az ajtóhoz lépek.

Aztán ahogy kinyitom, hogy megnézzem, mi lehet a gond... egy vékony hangon ugató, fehér szõrgolyó fékez le a lábaim elõtt.

Le sem tudom venni a szemem a kis csöppségrõl. Egy édes... fehér... pici... szõrös... kiskutya.

- Hátõõhh... nincs gazdája – hebegi Andy. – De hadd mondjam már el! Az egyik utcában bujkált a kuka mögött, és...

- Kitettek, igaz? Hát ki volt képes ilyesmire? – lépek közelebb a kis édeshez, és kiveszem Andy kezébõl.

Teljesen elolvadok tõle, ahogy felnéz rám azokkal az édes kis gombszemeivel, és az orrával böködni kezdi az államat. Istenem... milyen pici! És olyan szõrös és puha, mint egy plüssállat. Hát menten bele kell halni!

Morogva csörtet be a lakásba és dobja le a cuccait majd a kabátját. Nem foglalkozok vele, majd megnyugszik... Addig inkább elõások egy kis mûanyag tálkát, és friss vizet töltök bele, majd a kis szõrgolyó elé teszem. Azonnal ráveti magát, vadul kezdi lefetyelni a vizet. Szegénykém, vajon mióta lehet az utcán? Biztosan nagyon éhes is...

- Ne legyél már ennyire hülye – teszem csípõre a kezem. – A kutyának kell.

- Ugyan, Andy, csak egy kiskutya – lépek oda elé, finoman a mellkasára simítva.

- Most is téged figyel... azokkal az ártatlan kis gomb szemeivel. Aaaandy, hát lenne szíved utcára hajítani? Mikor segítséget kért tõled? – kísértgetem a nyakát cirógatva.

- Tudod, hogy felváltva vagyunk itthon – simítok az arcára. – És persze én fogom vinni sétálni, ha itthon vagyok. Reggel iiiis!

Igenigenigenigen!!! Boldog sikítással ugrok a nyakába. Ééén egyetlen édes, drága, szerelmetes Õrmesterem! Szinte rohanok az édes kis döghöz, hogy megdögönyözhessem. Boldog csaholással dobja a hátára magát, szinte könyörögve a hasa vakarászásáért. Iiisteneeem, hát lehet õt nem imádni?!

Nem sokáig nyüstölöm a kis kutyust, inkább levadászom az én nagy mackómat. Morogva, duzzogva ül a kanapén, de én nem vagyok rest némi hízelgésre. Nagy szemekkel pislogok rá, miközben elé mászok, és végigsimítok a combjain.

Tetszik, hogy lopva már most az ajkaimat mustrálja. Ó, igen, ez az én szerelmem... Elmosolyodva hajolok közelebb és csókolok ajkaira finoman. Ujjaimat dús haja selymes tincsei közé fúrom, aztán a hátára fektetve döntöm el a kanapén. Fölé mászok, a testéhez simulok... A kezdeti szelídség pedig hamar a már jól ismert szenvedélyes vadsággá fokozódik.

Mohón faljuk a másikat, miközben szinte letépjük egymásról a ruhákat. Hosszú és izgalmas csókcsaták, érzéki elõjáték, és hamarosan mindketten készen állunk. Az ölébe helyezkedve fogadom mélyen magamba, aztán olyan élményben részesítem mindkettõnket, hogy levegõt is alig kapunk. Soha nem fogok tudni betelni vele... és nincs annál szebb dolog, mint hogy az õ csillogó szemeibõl is ezt olvashatom ki.

Lihegve simulunk egymáshoz. Szája sarkában mosollyal szorít magához, én pedig engedelmesen simulok hozzá, egészen rajta fekszek a karjaiban, mintha egy párna lenne... a világ legkényelmesebb párnája, és csak az enyém.

Hm, gyerek... Khm, vissza a földre, inkább el se induljak. Mosolyogva a mellkasára teszem a kezeimet, ás ráteszem az államat.

- Ha már uraságod nem méltóztatik megtenni egy szívességet, magam megyek bevásárolni az új lakónak.

Mosolyogva megrázza a fejét, majd visszadönti a kanapéra, és lehunyja a szemeit.

Telnek a napok. Együtt kelünk és fekszünk, mint mindig, egész nap együtt vagyunk, mint mindig, és én imádom ezt, mint mindig. A különbség mindössze annyi, hogy kiegészültünk egy aprósággal, az én második kedvencemmel, a kis fehér szõrgolyóval. Eszméletlenül édes, és úgy tûnik, nagyon okos is a játékosság mellett. Míg Andy délután a SEAL-es papírjait bújja, én általában Hógolyóval foglalkozom, hogy õt ne zavarjam. Egész jól haladunk a szobatisztaság felé, de még nem megy teljesen.

Egyik nap éppen az ebédet csinálom, mikor Andy kilopózik a konyhába, ahelyett, hogy az iratokkal foglalatoskodna. De mielõtt még rászólhatnék, már el is surran a kezében némi édességgel. Pedig mindjárt kaja... Mindegy.

Ijedten ugrok egyet Andy üvöltésére, és majdnem magamra borítom az összes forró vizet. De jó feleség módjára a következõ pillanatban már ott is állok elõtte, értetlenül, de kissé félve nézek rá, nem tudom, mi rosszat csináltam.

Odapillantok, és... Ó, a francba. A földn hagyta a papírjait, Hógolyó meg azt választotta pisilõhelyül.

De úgy tûnik hatástalan... Felkapja a mobilját, becsörtet a hálószobába, aztán becsapja maga mögött az ajtót. Sóhajtva rázom a fejem, a kanapé mögül pedig Hógolyó dugja ki a fejecskéjét. Kérdõn, halkan nyüszítve néz fel rám az édes kis gombszemeivel, mint aki tudja, hogy rosszat csinált, pedig nem akarta. Istenem, de édes! Felkapom az ölembe, és lezuttyanok vele a kanapéra. Apró pancsait a mellkasomra támasztja, orrával nyüszögve böködi az államat.

- Semmi baj, kicsikém – duruzsolom neki a hátát simogatva. – Apa egy kicsit morcos, de majd megnyugtatom, jó? – vakargatom meg a füle tövét.

Ahogy lenézek rá, csöpp kis nyelvével megnyalja az orrom, mire kuncogva puszilok bele a dús szõrébe a fején. Hagyja, hogy visszategyem a fekhelyére, elhelyezkedik, aztán egy kicsit még néz, mielõtt letenné a fejét. Én pedig megyek, és teljesítem asszonyi kötelességeimet...

Természetesen meg tudom gyõzni róla, hogy jobb társaság vagyok az állandó morgolódásnál. Egy kis simogatás, még több csókolgatás, aztán egy esti filmezés ötlete kettesben, és már meg is van gyõzve. Készítek magunknak finom forró csokit, ami nálunk igazi családi specialitásszámba megy, és Andy díjazza is. Összebújunk a takaró alatt, kezünkben a bögrékkel, és nekiállunk megnézni valami... szellemes horrorfilmet. Hm. Igen. Szellemes... de nem a jó értelemben.

Soha nem hittem az ilyen természetfeletti cuccokban, elég volt nekem a háborúm, de most... Határozottan be vagyok szarva. Inkább lõjön körülöttem tíz tálib, minthogy egy szel...

Most már ösztönösen tapadok szorosan Andyhez, lassan már az ölében fogok kikötni, ahogy egyre közelebb bújok hozzá. Õ meg veszettül vigyorog rajtam. Végül aztán csak véget ér a film, de már késõ este van, így jóformán csak az alvás marad. Még elrendezem Hógolyót, teszek neki friss vizet és kaját, ha este megéhezne vagy –szomjazna. Ezután pedig nincs más dolgom, mint bebújni az én alvósmackóm mellé a takaró alá.

Összebújunk, szorosan öleljük egymást. Apró, vagy éppen hosszabb, érzéki csókokat váltunk, miközben finoman cirógatjuk a másik testét, éppen ahol érjük. Andy illata és közelsége elbódít, az orromban csak az õ finom, félreismerhetetlen illatát érzem, miközben szinte sóvárogva simulok, tapadok hozzá. Minden porcikáját érezni akarom, soha nem fogok tudni betelni vele. Istenem, olyan szerencsés vagyok, hogy megtaláltam Õt! Pedig ha belegondolok... mikor elindultam Afganisztánba, mindenre számítottam, csak erre nem. Hogy megtalálom a Nagy Õt. Mert Andy kétségtelenül az... Az én võlegényem, a macim, a szerelmem... az életem.

Boldogan mosolyodom el, mikor érzem, hogy a nyakamhoz bújik. Mintha olvasna a gondolataimban.

- Szeretlek – suttogja a nyakamba, forró lehelete édesen csiklandozza a bõrömet.

Tovább cirógatjuk egymást, Andy pedig lassan álomba szenderül. Én viszont... azt veszem észre magamon, hogy nem tudok elaludni. Feszülten figyelek, ide-oda kapkodom a szemem, fülelek és figyelek. A legkisebb neszre is megdermedek, és még jobban koncentrálok.

Aztán amikor kint csattan valami, megugrok az ágyon, és rögtön eszembe jut a film egyik jelenete. Biztosan ez is egy... Halálos rémülettel kezdem rázni Andy karját.

Aztán... egyszerûen bedugja a fejét a párna alá. Tátott szájjal meredek rá. Ez lenne az én bátor, önfeláldozó õrmesterem? Hát... a testõr szereprõl lemondhat. Egy szikrányi remény van még bennem, hogy talán felfogja a szavaimat, és elõtör belõle valami parányi kis védelmezõ ösztön... de aztán horkant egyet, és a szikra már ki is alszik.

Én pedig végszóra újabb csattanást hallok, és kis híján fel is sikítok.

Minden bátorságomra szükségem van, hogy kimásszak a takaró alól, és lábujjhegyen kiosonjak a hálószobából. Csigalassan nyitom ki az ajtót, és még annál is lassabban lépkedek elõre, a szívem pedig majd kiugrik a helyérõl. Nesze nekem, a hadnagy, aki attól sem rémült meg, mikor hatan lõttek rá egyszerre, most meg a kibaszott nappaliba nem mer kimenni, mert be van szarva... Apropó. Miért nem hoztam magammal az M16-osomat?! Van fegyvertartási engedélyem. Szereznem kell egy pisztolyt. Bár a pisztoly aligha hatásos egy szellemmel szemben, nem igaz?

Feszülten figyelek, erõsen hallgatózok, hogy meghalljam a legkisebb neszt is. Valami fura... suhogásféle jön a nappaliból. Na jó, ez egyre rosszabb... Hirtelen fordítom lefelé a pillantásomat, mikor valami megjelenik a látómezõmben a padlón, de csak Hógolyó az. Szinte kihúzza magát, úgy szegõdik mellém, és úgy sétál tovább mellettem, mintha minimum egy dobermann lenne, ami bárminek kész átharapni a torkát, ami veszélyt jelentene rám. Tessék, még a tenyérnyi kutyámba is több védelmezõ ösztön szorult, mint a võlegényembe... Folytatom az utamat, besétálok a nappaliba, és körülnézek, mert nem látok semmi...

Hangosan felsikítok, ahogy valami a nyakamhoz ér. Rémülten kapkodok oda és igyekszem elhessegetni a közelembõl, bármi is volt az... vagy még mindig az... A szívem majd’ kiugrik a helyérõl, lever a víz, és vér helyett mintha jeges víz folyna az ereimben, miközben ösztönösen hátraugrok. Aztán újra felsikítok, mikor jókora csattanással kivágódik egy ajtó, és egy árny száguld felém valami hihetetlen gyorsasággal...

Ahogy az „árny” megszólal, valahogy rögtön megnyugszom. Andy az... A következõ pillanatban az arca is kirajzolódik elõttem a sötétben, aztán gondolkodás nélkül rögtön a háta mögé lök, hogy a testével védelmezzen. Egy igazi katona figyelmével néz körbe, és csak akkor fordul felém, mikor semmi fenyegetést nem lát. Szorosan a karjába zár, miközben felkapcsolja a villanyt.

Az ölelése még inkább megnyugtat. Ahogy erõs karjaival körülfog, máris biztonságban érzem magam. De azt még mindig nem tudom, hogy mi a franc ért a nyakamhoz, és mik voltak azok a hangok... Kibontakozom az ölelésébõl és körülnézek.

- Hallottam valamit, aztán kijöttem és valami a nyakamhoz ért... – mormolom közben.

Na basszus. Az ablak. A nappaliban nyitva maradt az ablak. A suhogó hanga a függöny volt, a csattanások az asztalról lefújt tárgyak. De mit éreztem a nyakamon... Lenézek a földre és megpillantok egy papír zsepit. Hát ez remek. Sikerült hü...

Andy felé kapok a fejem, és gyilkos pillantással jutalmazom, mikor elkezd hangosan röhögni.

- Te csak ne nevess! – szólok rá. – Arra se voltál képes, hogy kinyisd a szemed, mikor kértem, hogy segíts...

Durcásan trappolok oda az ablakhoz, és ingerültem csukom be, aztán mit sem törõdve a leesett dolgokkal vagy Andyvel, a hálószoba felé veszem az irányt. Hógolyó leül a fekhelyére, és félrebillentett fejjel, érdeklõdve figyel.

Rá sem nézve mászok be az ágyba, takarózok be nyakig, és maradok háttal neki.

- Kicsiim... – Érzem, hogy hozzám simul hátulról. – Ne haragudj! – búgja a tarkómnak.

Csak egy morgás a válaszom, bár minden erõmre szükségem van, hogy ne gyengüljek el. Soha nem az Andyvel szemben mutatott ellenállásomra voltam híres...

- Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bajod essen... Látod, most is rögtön ott voltam, mikor baj volt – duruzsol tovább, nekem meg egyre gyengül az ellenállásom.

- De felkelni nem voltál képes – mormogom. – Mi lett volna, ha már nem is tudok sikítani, mert... megkéselnek, vagy mi tudom én?!

Érzem, hogy mozdulatlanná dermed, és a hangja is megváltozik, mikor újra megszólal.

Bevallom, annak ellenére, hogy eddig haragudtam rá, most elfog a bûntudat. Ezt talán tényleg nem kellett volna... Túl sokszor voltunk már ilyesmi közelében. Megfordulok és ránézek.

Ahelyett, hogy tovább firtatná a dolgot, közelebb hajol és a homlokomra csókol.

- Ígérem, legközelebb megpróbálok felkelni – hajtja a fejét az enyémhez.

- Tudom – mosolyodik el, mire nekem hatalmasat dobban a szívem. – Én is szeretlek, kis butusom.

Nem húzom fel magam a „butus” jelzõn, mert szeretetbõl mondta... és igaza is van. Inkább bezsebelek egy hosszú, finom csókot, aztán szorosan mellé fészkelem magam.

Boldogan mosolyodom el, és lehunyom a szemeimet. Az arcom Andy mellkasánál nyugszik, a fejem az egyik karján, egyik kezem a derekánál átvetve, a másik szintén a mellkasához simul, miközben õ szabad kezével szorosan ölel magához. Most eszembe sem jut a film, seperc alatt, nyugodtan alszom el.

Az elkövetkezendõ napokban én is megkapom a hívást a kiképzõközponttól, miszerint jó lenne, ha bemennék egy megbeszélésre, ahol megismerhetem a kiképzõtársaimat és megbeszélünk néhány dolgot. Nemrég hirdették meg ugyanis az elit képzéseket, így jó egy hónapon belül meglesz a jelentkezõ újoncok névsora.

Aznap reggel, mikor megkapom a hívást is, Andy érdekes dolgot vet fel, miközben az ölébe kucorodva kortyolgatom a kávémat. Mégpedig azt, hogy lassan ideje lenne vennünk egy autót. Ami abszolút nem hülyeség... Hamarosan mindkettõnknek megkezdõdik a munka, és elég kényelmetlen lenne az állandó buszozás. Így hát megbeszéljük, hogy õ is elkísér a kiképzõközpontba, megvár, aztán együtt elmegyünk egy autókereskedésbe.

Az már sokkal több vitával jár, hogy elérjem, az autó árának a felét én fizethessem ki. Most már a túlzott lovagiasság jött elõ, és az beszél belõle, mikor hajtogatja, hogy márpedig az õ pénzébõl fogjuk megvenni. De nekem sem kell a szomszédba mennem egy kis makacsságért... vagy sokért. Így hát én meg abból az álláspontomból nem engedek, hogy ha már közös autónak vesszük, az a minimum, hogy a felét én fizetem. Annyiban engedek neki, hogy majd õ tankolhatja... de majd ezt is meglátjuk még.

A megbeszélés viszonylag gyorsan lemegy. Hamar végzünk, mert szerencsére értelmes emberekkel vagyunk körülvéve. A legtöbbjük ismerõs is... Vagy már nekem is a kiképzõm volt, vagy együtt vettünk részt a kiképzésen. Van olyan is, aki szintén nemrég tért haza Afganisztánból vagy Irakból. Az egyikük ráadásul Líbiából... vele mindenképpen beszélnem kell majd. Talán... talán ismerte Samet. Vagy tud valakit, aki ismerte.

Rajtuk kívül van persze néhány kérdéses személy is. Van, aki tipikus izomagynak néz ki, agresszív, agyatlan állatnak. Lehet, hogy lesz, akivel meggyûlik majd a bajom. Ha az újoncok között sem lesz sok seggfej, akkor viszont szerencsém van. Úgy összességében a jó oldalra billenne a mérleg.

Megkapom a papírjaimat a tudnivalókkal, aztán már megyek is ki Andyhez, hogy indulhassunk tovább. Az egyes számú Mr. izomagy jól meg is bámul minket, de hát ki nem szarja le? Amíg nem errõl fog szólni a kiképzés, engem ugyan nem érdekel.

Nem tudom, miért lepõdöm meg, hogy egyetlen használtautó szalont sem látogatunk meg. Megyünk mi mindenhova... Audi, Mercedes, Cadillac, Saab, Volkswagen, Opel... és még sorolhatnám. Szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb, luxusabbnál luxusabb – Andy mégsem elégedett egyikkel sem.

Így kötöttünk ki mostanra egy BMW szalonban. Andy kedvesen – szokásosan – visszautasítja a kereskedõ segítségét, és elindulunk körbe a kereskedésben. Én már az elsõ autókat is leesett állal bámulom – mint nagyjából minden eddig megjárt szalonban –, elképesztõ kocsik vannak itt. Mindegyik gyönyörû, nem is tudnék választani...

Zavartan pislogok Andy után, aki valami fura megszállottsággal az arcán indul meg elõre.

Meg se hallja, csak megy tovább, én meg követem. Mit láthatott, ami ennyire... Ajaj. Azt hiszem látom, hova megyünk... És már most úgy kell visszatartanom az állam a leeséstõl, pedig még csak a hátulját látom... De a francba, a rendszámtáblája az is lehetne, hogy „kurvadrága vagyok”. De aztán meglátom teljes valójában, és... Ó, atyaég. Gyönyörû. Matt fekete szín, sötétített ablak, hatalmas kerekek szintén matt fekete felnivel, ráadásul az egészrõl ordít, hogy nemcsak luxus-, hanem sportjárgány is. Egy BMW M3 E92.

Én erre újra rápillantok a kocsi táblájára, hogy megnézzem az árát. Fuh... hát nem kevés.

Ezzel mondjuk nem vitatkozhatok. De... sokkal olcsóbban is vehetnénk autót, nem muszáj rögtön ilyen luxusra költeni. Már majdnem ki is nyitom a számat, hogy ezt Andynek is elmondjam, de ahogy ránézek az arcára, inkább csendben maradok. Olyan áhítattal nézi, annyira sugárzik róla, hogy milyen nagyon szeretné ezt az autót, hogy nincs szívem ellenkezni. Ha ezt szeretné, akkor ez lesz.

Gondolom, azt várta, hogy ellenkezni fogok. De én szeretnék a kedvében járni inkább.

Boldog mosoly terül el az arcán, és õszinte örömmel szorít magához. És ez... ez ér nekem mindennél többet. Boldogan viszonzom az ölelését és az utána adott csókjait is. Még szép, hogy nem ellenkezek. Én ezekért a pillanatokért élek.

Egy éles sikolyra ébredek. Rémülten kapom fel a fejem, a kezem Justin üres helyére siklik. Justin! Mint egy gazella, úgy ugrik ki az ágyból, és rontok ki a szobából.
- Justin! – lépek elé.
Rémülten néz fel rám, így a hátam mögé taszítom, és figyelmesen körülnézek. Még ha fel is ébresztenek, akkor is tökéletes a látásom. A legapróbb elütõ dolgot is észreveszem. Szerencsére, a SEAL nagy segítségemre volt ebben.
- Justin... kicsikém... Mi történt? – kérdem aggodalmasan.
Fogalmam sincs, mi rémíthette meg ennyire. Lehet, hogy tényleg van itt valaki? Nem, tuti nem, észrevettem volna.
- Hallottam valamit, aztán kijöttem és valami a nyakamhoz ért... – motyogja, aztán oldalra pillan.
Én is ezt teszem, látom, hogy nyitva az ablak. Te jó ég, ugye nem?? Deh… a konyhába pillantok, ahogy õ is, a földön szanaszét hevernek a dossziék, mûanyag tálkák. Aztán a tekintetem a Justin lábánál fekõ zsebkendõre téved. Nem bírom tovább, kitör belõlem a röhögés. Hihetetlen, hogy egy Afganisztánt megjárt katona képes félni a sötétben. Csak mert megnézett egy buzi horrorfilmet…
- Te csak ne nevess! – morog rám. – Arra se voltál képes, hogy kinyisd a szemed, mikor kértem, hogy segíts...
- Justiiin... – trappolok utána.
- Nem érdekelsz – morogja.
A hálóba vágtázik, majd bemászik az ágyba és nyakig betakarózik.
- Kicsiim... – simulok oda hozzá. – Ne haragudj!
Morog valamit, én azonban nem adom fel. Nem volt még olyan, hogy ellent tudott volna állni nekem
- Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bajod essen... Látod, most is rögtön ott voltam, mikor baj volt – búgom a fülébe..
- De felkelni nem voltál képes – motyogja. – Mi lett volna, ha már nem is tudok sikítani, mert... megkéselnek, vagy mi tudom én?!
Ez eddig eszembe sem jutott. Mi lett volna, ha egy betörõ lett volna odakint, és ijedtében Justinra támad? Basszus, Andy, egy hatalmas nagy barom voltál!
- Ilyet még viccbõl se mondj.
- Igazad van, ezt nem kellett volna... Sajnálom – pillant fel rám.
Nem szeretnék foglalkozni a dologgal, ezért a homlokára csókolok.
- Ígérem, legközelebb megpróbálok felkelni – bújok oda hozzá.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?! – simít végig az arcomon.
- Tudom – mosolygok rá. – Én is szeretlek, kis butusom.
Az ajkaimra hajol, és finoman megcsókol, majd odafészkeli magát hozzám. Ez az, így tökéletes.
- Aludj, kincsem. Vigyázok rád – suttogom neki.

Másnap Justin üzenetet kap a kiképzõközponttól, hogy jó lenne, ha befáradna, mert… nem tudom, tényleg, miért is?? Fura, hogy a munkáról nagyon ritkán esik csak szó. De nem bánom, egyelõre nincs nyavalygás. Legalábbis a részemrõl. Imádom sajnáltatni magam.
Felvetem az ötletet, hogy kéne vennünk egy kocsit. Gyûlölök buszozni, mert az összes hülye engem néz. Mintha ciki lenne katonának lenni. Gondolom, azt hiszik, hogy egy agyatlan barom vagyok, aki vakon teljesíti a parancsokat. Pfh, na, persze.

Miután Justin végzett a megbeszéléssel, elmegyünk pár autószalonba. Szebbnél szebb járgányok sorakoznak fel, ám egyik sem nyeri el különösebben a tetszésemet. Hol a lámpák túl csálék, hol a kocsi orra nem jó, hol pedig egyszerûen nem vagyok megelégedve a teljesítménnyel. A szerelmemre azonban egy BMV szalonban találom meg. Koromfekete, karcsú alak, hatalmas kerekek. Imádom! Justin megilletõdve követ, mikor meglátom a kicsikét, és megindulok felé. Ahogy közelebb érek… atya ég, milyen gyönyörû! Megbabonázva figyelem a kocsit, majd Justinra pillantok. Megdöbbent az árán, ez tuti, de kit érdekel, ha ennyire jó?? Egyszerûen… tökéletes ez a verda. Akarom!
- Õ az – mutatok rá.
- Tényleg gyönyörû – bólogat.
- Megvesszük – bólintok.
- Andy... Egész biztos? – kérdi félve.
- Megtehetjük, nem? – vonok vállat.
Nem azért güriztem a mocsokban meg a szarban, hogy egy elhasznált, rothadó fémkupacban ücsörögjek. Ha kocsit veszek, az legyen gyönyörû. Mint egy pub. Nem a legrondább csajt fogom felkérni, ha van elsõ osztályú is. Persze, ez nem igaz, mert Justin hamvas fenekénél nincs szebb a világon. Mármint fenék! Vagy… na!
- Akkor vegyük meg – csókol hirtelen az államra, mikor odelép hozzám.
- Tényleg? – pillantok rá meglepetten.
Komolyan azt hittem, hogy nem fogja engedni. Mert hát… persze, spóroljunk a kaján, meg a luxuscikkeken, de azért egy kocsi… megszolgálja az árát. Fõleg egy BMV!
- Tényleg – mosolygok rám.
Vidáman ölelem magamhoz, majd csókolom meg. Mindig is egy vadiúj kocsiról álmodtam, és végre, végre megadatott! Sokat kellett várnom rá, de megvan!
El is intézzük a papírokat, meg a többit, majd az újillatú járgányban megyünk haza.
- Annyira király! – csapkodom meg a kormányt. – Úgy örülök. Kölyökkorom óta álmodok egy kocsiról!
- Miért, nem volt még kocsid? – pillant rám Justin mosolyogva.
- Áh, hogyan? Sosem volt pénzem rá – rázom meg a fejem.
- Ó, sajnálom – süti le a szemeit.
- Ne bolondozz már – vigyorgok rá.
- Örülök, hogy boldog vagy – simít a kezemre. - Igazán.
- Én is. Most már fasza kocsink is van, jó kis lakásunk… meg persze itt vagyunk egymásnak – vigyorgok.
Hihetetlen, milyen boldog vagyok. Olyan… durva, hogy ennyi minden után képes vagyok mosolyogni. Sõt! Pedig gyerekkoromban azt hittem, hogy egy besavanyodott köcsög leszek. De nem. Szerencsére.
- Mit szólna a hadnagy úr, ha este elmennénk moziba?
- Moziba? Tudod, mi volt legutóbb is – mosolyog rám Justin sunyin.
- Tudooom, de most nem az lesz! Meg kell sétáltatni a kicsikét – bökök a kocsira.
- Csak ezért a mozi? – húzza el a száját fintorogva.
- Persze, hogy nem! Csak összekötjük a kellemest a hasznossal – bólogatok.
- Hihetetlen, hogy még ilyenkor is kidumálod magad – nevet fel.
- Megedzõdtem a sok fegyelmin – vigyorgok rá.
- A fegyelmik… emlékszel, milyen volt, mikor odaát voltunk? – kérdi húzott szemekkel.
- Persze, hogy emlékszem. Meleg – kuncogok.
- Mikor csókolóztunk a humvee mögött – harapja be a száját.
- Mikor felugrottál és elszaladtál…
- Khm… nem volt más választásom!
- Beijedtél, valld csak be – nevetek fel.
- Talán egy kicsit. De ne csodáld!
- Ennyire ijesztõ volnék?
- Dehogy… épp ellenkezõleg. Nagyon szexi. Fõleg ebben a kocsiban ülve – hajol oda hozzám, és csókolja meg az arcom.
- Édes vagy – mosolygok rá.
A ház elé érve leparkolok, majd magamhoz ölelem Justint, és lágyan megcsókolom. A hátát simogatva mélyítem el a csókot, majd az utolsó pillanatban elengedem, és kiszállok az autóból.
- Gyere! – szólok oda neki, majd elindulok felfelé.
Már alig várom, hogy elvigyem egy körre!

A délután készülõdéssel telik. Justin a papírjait intézi, én pedig felkészülök a közelgõ tréningekre. Fekvõtámasz, felülés és a többi. Így legalább dagadnak az izmaim, mikor Justin elé állok. Értékeli is, pillangócsókokkal suhan végig a mellkasomon és a karjaimon, mikor öltözködünk, és már a pólóm sincs rajtam.
- Andy… muszáj mennünk? – sóhajtja a mellkasomat fixírozva.
- Igen, muszáj – csapok a fenekére, majd felhúzok egy fekete pólót.
Duzzogva fordít hátat, majd öltözik fel õ is végül. Jól megbámulom… eh… meg meg is fogdosom, mikor az ajtóhoz sétál, hogy felvegye a kabátját.
- Tízbõl tíz pont, hadnagy úr! – kacsintok rá, majd kisétálok.
- Csak óvatosan, Mr. Griffin – nevet fel, és leakasztja a kabátját.
A kocsiba ülve újabb csókot váltunk, majd elindulunk a mozi felé. A kocsi édesen dorombol a seggünk alatt, kész öröm egy ilyen drágaságot vezetni. Hm, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen fullos kocsiban ülhetek együtt egy ilyen fullos pasival, mint Justin.
A mozi elé érve végignézek a szõkeségen. Az biztoskurvaélet, hogy nem fogom bírni hazáig. Feltámadt bennem a vadászösztön.
- Na, miért nézel ennyire? – húzza fel a vállát mosolyogva.
- Tetszel – kuncogok, majd kiszállok a kocsiból.
Justin hasonlóan cselekszik, majd a derekam köré fonja a karjait. Mosolyogva simítok fel a hátán, majd csókolok a fejére.
- Megveszed a parkolójegyet, amíg elintézem a mozijegyeket? – búgom oda.
- Persze – bólint egyet, majd a zsebembe nyúl, és némi aprót halász ki belõle.
Mosolyogva csapok a fenekére, majd elmegyek beállni a sorba. Vagy tíz perce várakozhatok már, de Justin még mindig nem jön. Aggodalmasan toporgok a bejárat elõtt, majd mikor már negyed óra múlva sem jelentkezik, kimegyek. A számat is eltátom. Két nagydarab férfi ütlegeli Justint, aki a földön fekszik, ls úgy próbál védekezni. Eldurran az agyam, gondolkodás nélkül rontok a faszikra. Az egyik fejét a legközelebbi oszlopba vezetem, a másiknak szimplán bemosok egyet. Bronx legkeményebb részében születtem, nem esik nehezemre egy kis utcai harc. Sõt! Teljes erõmbõl ütöm a két szerencsétlent, akik ki is terülnek, megadják magukat. Hívnám a rendõrséget, de Justin hirtelen megragadja a karom.
- Andy, neh! – nyögi.
Az arca több helyen is vérzik, a gyomra környékét fogja. A francba, megsérült!
- De hát… ! – fakadnék ki, de a számra teszi a kezét.
- Ha felnyomod õket, Téged is lecsukhatnak! – lihegi.
A fenébe, ez igaz…
- De… Justin…
- Csak… menjünk haza – bólint.
A számat rágva nézek végig rajta, majd elõkotrok egy zsebkendõt, hogy legalább ne vérben úszva kelljen a kocsiba ülnie.

Gyorsan elintézzük a papírokat és a pénzt, így nem sokkal késõbb már a szalon elé kiparkolt autóba szállhatunk meg. Igazi új-illata van, és valami rohadtmód kényelmes.
- Annyira király! – csapkodja a kormányt Andy boldogan, mikor már hazafelé tartunk. Nagyon édes. – Úgy örülök. Kölyökkorom óta álmodok egy kocsiról!
- Miért, nem volt még kocsid? – nézek rá mosolyogva.
- Áh, hogyan? Sosem volt pénzem rá – rázza a fejét.
Oh... erre nem gondoltam.
- Ó, sajnálom – sütöm le a szemeimet.
- Ne bolondozz már – vigyorodik el.
Megdobban a szívem. Jó érzés, hogy ennyire örül ennek a kocsinak, még a múlt sem tudja magával ragadni. Ez jó, nagyon jó.
- Örülök, hogy boldog vagy – simítok végig a kezén. – Igazán.
- Én is. Most már fasza kocsink is van, jó kis lakásunk... meg persze itt vagyunk egymásnak – vigyorog. Olyan jó... Annyira jó érzés boldognak látni! – Mit szólna a hadnagy úr, ha este elmennénk moziba?
- Moziba? Tudod, mi volt legutóbb is – mosolygok rá ravaszul.
- Tudooom, de most nem az lesz! Meg kell sétáltatni a kicsikét – mutat a kocsira.
- Csak ezért a mozi? – húzom el a számat.
- Persze, hogy nem! Csak összekötjük a kellemest a hasznossal – bólint.
- Hihetetlen, hogy még ilyenkor is kidumálod magad – nevetem el magam.
- Megedzõdtem a sok fegyelmin – vigyorog rám.
- A fegyelmik... emlékszel, milyen volt, mikor odaát voltunk?
- Persze, hogy emlékszem. Meleg – kuncog.
- Mikor csókolóztunk a humvee mögött – harapok az ajkamba.
- Mikor felugrottál és elszaladtál...
- Khm... nem volt más választásom! – védekezek.
- Beijedtél, valld csak be – nevet fel.
- Talán egy kicsit – vallom be. – De ne csodáld!
- Ennyire ijesztõ volnék?
- Dehogy... épp ellenkezõleg. Nagyon szexi. Fõleg ebben a kocsiban ülve – hajolok közelebb, és arcon csókolom.
Mert hát tényleg borzalmasan szexi, ahogy ott ül. Nagyon illik hozzá ez a kocsi.
- Édes vagy – mosolyog rám.
Hamarosan hazaérünk, Andy pedig leparkol. De nem hagy kiszállni... magához ölel, és finoman megcsókol. Boldogan viszonzom a gyengéd csókot, mire õ a hátamat simogatva lassan elmélyíti... és amikor kezd hevesebben dobogni a szívem, elenged és kiszáll. Gonosz...
- Gyere! – szólít, mikor már én is kiszálltam, és bezárta a kocsit majd elindul felfelé.

Délután mindketten a magunk dolgát végezzük. Én a papírokat tanulmányozom és rendezem, Andy pedig... Hm, hát igen, nem sok idõt töltök a papírjaimmal. Andy ugyanis edzi magát. Nekem pedig nem sok kell, hogy kis híján elejtsem vagy összenyálazzam a papírokat, ahogy leplezetlenül bámulom õt. Ahogy azok a bizsergetõen szexi izmok megfeszülnek a hátán... a karján... a mellkasán... a hasán... a combjain... a fenekén... Ahogy az izzadtságcseppek végigcsorognak a halántékán, mint amikor az ágyunkban van fölöttem... Ó, a francba.
Senkinek nem lenne joga ennyire szexinek lenni.
Amikor már a mozihoz kellene készülõdnünk, és õ elém áll azokkal a frissen duzzadó izmaival, félmeztelenül... Semmi kedvem moziba menni, csak be akarom rángatni az ágyba, és egész éjjel magamban érezni, miközben azt a csodálatos testét tapogatom. Nem is tudok ellenállni, végigcsókolom a karját, aztán a mellkasát is.
- Andy... muszáj mennünk? – sóhajtom vágyakozva.
- Igen, muszáj – csap a fenekemre, majd felveszi a már kezében tartott fekete pólót.
Morcosan fordítok hátat neki. Bezzeg ha õ kíván meg engem, nincs választás... De úgy sem fog tudni ellenállni nekem, tudom. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy miközben öltözök, végig magamon érzem a tekintetét. Ráadásul ahogy a kabátomért megyek, mögém sétál, és belemarkol a fenekembe, aztán jól meg is tapogatja.
- Tízbõl tíz pont, hadnagy úr! – kacsint rám.
- Csak óvatosan, Mr. Griffin – veszel fel a kabátomat nevetve.
A kocsiba beülve újabb csók csattan el, aztán elindulunk. Tényleg fantasztikus ez a kocsi, még a hangja is tökéletes. Meg a pasi is, aki vezeti. És akit meg fogok õrjíteni a moziban... Ó, igen.
Amikor a mozihoz érve Andy leparkol, igencsak vizslató pillantást érzek az irányából.
- Na, miért nézel ennyire? – mosolyodom el.
- Tetszel – száll ki a kocsiból kuncogva.
Követem a példáját, aztán odalépek hozzá, és a dereka köré fonva a karjaimat ölelem át. Mosolyogva simít végig a hátamon, aztán megcsókolja a fejem.
- Megveszed a parkolójegyet, amíg elintézem a mozijegyeket? – búgja édesen.
- Persze – bólintok, aztán a zsebébe nyúlok, és elõveszek belõle némi aprót.
Mosolyogva a fenekemre csap, aztán besétál az épületbe, én meg felfedezem a parkoló teljes hosszát, és megkeresem a parkolójegy-automatát. Bepötyögöm, amit kell, aztán bedobálom az aprót is. Éppen kiveszem a jegyet, amit a gép kiad, és tenném a zsebembe, amikor lépteket hallok, és félreértelmezhetetlen érzésem támad: valakik közvetlenül mögém álltak, és most egyenesen engem fixíroznak. Ketten vannak. Mozdulatlanná dermedek, csak semmi fenyegetõ gesztus. Ha pénzt akarnak, úgyis hoppon maradnak, mert minden aprót elnyelt a gép.
- Nézd már, itt van a kis buzi – szólal meg egy hang.
- Ja – röhög egy másik. – Hol hagytad a pitbullodat, kisköcsög?
Mindkettõ mély férfihang, ami nem sok jót jelent. Ráadásul homofóbok, ami megint csak nem az én malmomra hajtja a vizet.
- Mit akartok? – szólalok meg.
- Ide sem fordulsz? Mi nem izgulunk ám a seggedre. Bár tény, hogy elég jó darab... – teszi hozzá elnyújtva a szavakat. – Szeretnéd, ha beléd vágnám a farkamat? Vagy az erõszakra gerjedsz?
Nem bírom ki, megremegek. Az utolsó kérdésére elöntik az agyam a képek, amikor Afganisztánban... amikor azok a mocskos arab seggfejek...
Minden egy pillanat alatt történik. Az egyik másodpercben még háttal állok a két fickónak, a következõben már az egyik maga felé perdít, és öklét olyan erõvel küldi az arcomba, hogy tehetetlenül zuhanok a hátamra. Ezután a kezüket már nem is fárasztják, csak a lábukat hasznosítják.
- Igazán... – Rúgás. – ...megtanulhatnátok már... – Rúgás. – ...hogy a segg... – Rúgás. – ...csak kijárat. – Rúgás. – És az egyetlen hely... – Rúgás. – ...ahova egy fasznak... – Rúgás. – ...be lehet menni... – Rúgás. – ...az a punci.
Nagyjából minden rúgás a gyomorszájamat, a mellkasomat vagy a fejemet éri, és minden erõmre szükségem van, hogy magam elé tudjam húzni a lábaimat, és azzal védjem a létfontosságú szerveimet a további károsodásoktól, a fejemet pedig a térdemhez húzom, és a kezemmel védem. Erre is megtanítanak a kiképzésen. Ha túlerõ van, és esélyed sincs viszonozni a támadást, vagy lefegyverezni a támadót, védekezz.
A már a lábamra és kezemre záporozó rúgások egyik pillanatról a másikra maradnak abba. Aztán puffanások, reccsenések, és fájdalmas nyögések. Remegve emelem fel a fejem, és engedem el magam. Andy... Andy az. Látszik az arcán, hogy teljesen elborult az agya, gyilkos kifejezéssel, dühtõl villámló szemekkel üti teljes erejébõl a két támadómat. De amikor elõveszi a mobilját, nehézkesen feltápászkodok, és sajgó hasamra szorítva a kezem odavonszolom magam hozzá.
- Andy, neh! – nyögöm elkapva a karját.
- De hát...! – kezdi, de elhallgattatom.
- Ha felnyomod õket, Téged is lecsukhatnak! – lihegem.
- De... Justin...
- Csak... menjünk haza.
Aggódva figyel, és elõvesz a zsebébõl egy zsebkendõt. Finoman a hajamba túrva támasztja meg a fejem, és közelebb húz magához, míg felitatja az arcomról a vért. Erõtlenül kapaszkodok a kabátjába és hanyatlok rá.
- Beviszlek a kórházba – jelenti ki.
- Nem – lehelem. – Ott is... kérdezõsködni fognak.
- Justin, vér folyik a szádból...
- Csak kisebesedett belül – nyögöm. – Kérlek... menjünk haza...
- A francba... – morogja.
A hónom alá nyúlva öleli át a derekamat, hogy rá tudjak támaszkodni, de amikor felszisszenek, káromkodik egyet és fogást vált, így támogat vissza a kocsihoz. Segít beülni is, és ahogy ránézek, a tekintete tele van aggodalommal és tanácstalansággal.
- Nem lesz baj – suttogom, megpróbálkozva egy mosollyal.
Néhány pillanatig figyel, de végül nem mond semmit, csak becsukja az ajtót, aztán õ is beszáll, és beindítja az autót. A fejtámlára ejtem a fejem, és lehunyom a szemeimet. Mindenem sajog.
- Justin? – szólít meg. – Justin! – Kinyitom a szemem, és lassan ránézek, mire fújtatva engedi ki a levegõt. – Ne ijesztgess.
- Ne haragudj – lehelem. – Csak... fáradt vagyok.
- El ne ájulj nekem, hallod?!
- Nem fogok – próbálkozok meg még egy mosollyal, és megint kinyitom a szemem.
- Hazamegyünk, és alhatsz, jó? – néz rám aggódva, aztán jobbjával finoman megsimogatja a combomat.
- Jó – sóhajtom.

Mire hazaérünk, a lábam már nem nagyon akar engedelmeskedni, és Andy nem is hagyja, hogy tovább próbálkozzak, felkap az ölébe, és a karjaiban visz fel a lakásba. A fejemet a vállára ejtem, és a nyaka illatából igyekszem erõt gyûjteni.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, és homlokon csókol.
- Ühüm – bólintok egy picit.
Egyik kezemet a mellkasának támasztom, és a másik oldalon öntudatlanul is cirógatni kezdem a nyakát. Jól esik. Hamarosan felérünk a lakásba, és ahogy Andy belép, Hógolyó máris nyüszíteni kezd, amint meglát minket. Andy megtorpan, de mikor a lábával tolja el az útból, homlokráncolva szorítom meg a vállát.
- Ne bántsd – suttogom.
- Valahogy egyik kezem sem szabad – vág vissza, mire halvány mosolyra görbül a szám.
Bevisz a hálószobába, és lassan, óvatosan fektet le az ágyra, de aztán fel is ültet, hogy levehesse rólam a pólómat.
- Bassza meg – mordul a véraláfutásokra.
- Andy – simítok az arcára. Amikor rám pillant, a szemébe nézve simogatom meg a bõrét. – Nem lesz baj.
- Féltelek – sóhajtja.
- Tudom – húzom magamhoz, és lágyan megcsókolom. Jobb híján az arcán nyugvó kézfejemet szorítja meg. – Ne aggódj!
- Megpróbálok – dönti a homlokát az enyémnek.
Tudom, mire gondol. Vagy legalábbis sejtem. Biztos, hogy az afganisztáni megverésem jár a fejében.

***

Éjszaka valami iszonyú fájdalomra ébredek. A gyomromhoz kapok, és összeszorítom az ujjaimat, aztán összegömbölyödök a kínzó érzéstõl. Mintha folyékony láva kavarogna a hasamban... ami most fel is akar törni. Összerándulok, és a maradék álom is azonnal kiröppen a fejembõl, amikor rám tör az egyértelmû rosszullét. A számra szorítom a kezem, és már ugrik is ki az ágyból, vakon rohanva a fürdõszoba felé.
- Justin? – szól utánam Andy, gondolom sikeresen felkeltettem. – Justin!
Nem tudok válaszolni, berontok a fürdõszobába, térdre esek a vécé elõtt, és kiengedem magamból a nyomást. Andy másodpercek alatt mellettem terem, õ is letérdel, és kisimítja a homlokombõl az odatapadt tincseket... aztán hátrahõköl.
- A kurva életbe!
- Andy? – nyögöm értetlenül, és letépek egy kis vécépapírt, hogy megtöröljem a számat.
És... piros. A vécébe pillantok... ott is piros.
- Most azonnal megyünk a kórházba – jelenti ki Andy, és már pattan is föl.
- Neh...! – nyúlok utána. Gyorsan lehúzom a vécét, és utána sietek, aztán elkapom a karját. – Nem kell bemennünk, lehet, hogy csak...
- Csak mi? – néz rám zaklatottan.
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de csak egy elhaló nyögés jön ki rajta. Aztán megszédülök, és...

***

Pitty... Pitty... Pitty...
Lassan nyitogatom ki a szemeimet. Idegen szoba, idegen ágy, minden fehér, fertõtlenítõszag, mûszerek, infúziós csõ. Remek...
Ó, és valami meleg a kezemnél. Lepillantok, és fáradtan elmosolyodom. Andy... Az ágyra hajtott fejjel alszik, és közben kitartóan fogja a kezem. A szabad kezemmel átnyúlok, és megsimogatom a haját, mire lassan kinyitja a szemeit.
- Justin? – nyöszörgi. Aztán kimegy az álom a szemébõl, és megkönnyebbülten felsóhajt. – Justin...
- Mi történt? – szorítom meg a kezét.
- Elájultál otthon, én meg behoztalak. Azt mondták, egy kicsit bevérzett a gyomrod, azt meg felerõsítette a gyomorsav, de helyrehozták. Már nem lesz baj.
Bólintok, aztán bûnbánóan a hajába túrok.
- Sajnálom, ha megijesztettelek... – suttogom.
- Nem tehetsz róla – csókolja meg a kézfejem.
Ahogy felegyenesedik, és fölém hajol, hogy homlokon csókolhasson, elmosolyodom.
- Szeretlek – nézek rá.
- Én is szeretlek – simogatja meg az arcom gyengéd mosollyal, aztán az ágy szélére ül.
- Mikor engednek haza? – kérdezem.
- Ha nem lesz baj, akkor akár már délután-estefelé is.
- Akkor jó – sóhajtok. Aztán rásandítok. – Andy... ugye nem mondtál nekik semmit?
- Kérdezõsködtek, de azt mondtam, így találtam rád, és nem láttam a támadókat.
- Ügyes vagy – simogatom meg a karját mosolyogva.
- Nem mintha nem látnám szívesen rács mögött azt a két seggfejet...
- Inkább így, mint hogy te is odakerülj. Meg egyébként is... – mosolygok rá. – Most egy darabig biztosan nem lesz kedvük verekedni.
- Ajánlom is nekik – simít végig a karomon.
Mosolyogva figyelem szigorú arcát, és élvezem, hogy amikor rám néz, minden ilyesmi eltûnik a tekintetébõl, és átveszi a helyét a gyengédség. Örülök, hogy végül minden jól sült el... viszonylag.

- Beviszlek a kórházba – jelentem ki.
- Nem – nyögi Justin. – Ott is... kérdezõsködni fognak.
- Justin, vér folyik a szádból...
- Csak kisebesedett belül – hörgi. – Kérlek... menjünk haza...
- A francba... – morgom.
Megpróbálom felsegíteni, de csak nagy nehézségek árán tudom talpra állítani. Borzasztóan aggódok érte, hiszen látom rajta, hogy pokoli kínjai vannak. Bárcsak széttéptem volna azt a két köcsögöt… szarrá ütöttem volna a fejüket!!

- Nem lesz baj – suttogja.
Látom, hogy mosolyt próbál erõltetni az arcára, de egyáltalán nem gyõz meg. Nem, Justin, ennyire még én sem vagyok hülye. Kizárt, hogy át tudj verni. Az arcodra van írva a fájdalmat, a szemeid pedig szinte üvöltenek.

– Ne ijesztgess!
- Ne haragudj – leheli. – Csak... fáradt vagyok.
- El ne ájulj nekem, hallod?!
- Nem fogok – nyöszörgi.
- Hazamegyünk, és alhatsz, jó? – pillantok rá, aztán megsimogatom a combját.

Mikor hazaérünk, ölbe kapom Justint, úgy indulunk fel a lakásunkba. Nem hagyom, hogy lépcsõzzön, és rosszabbodjon az állapota. Így is alig tudok megbirkózni a gondolattal, hogy nem vihetem kórházba. Nagyon félek, hogy valami belsõcucca károsodott.

Felérünk a lakásba, a kutya pedig rögtön elég vágtat. Kénytelen vagyok odébbtessékelni, pedig legszívesebben felrúgnám a picsába.

- Ne bántsd – suttogja.
- Valahogy egyik kezem sem szabad – morgom.
A hálóba érve levetkõztetem, majd ágyba dugom. Végtelen óvatossággal vetkõztetem, elborzadva figyelem a zúzódásait. Ennek a fele sem tréfa….
- Bassza meg – mordulok fel.

A faszt nem! Nincs olyan szerencsénk…
- Féltelek – ismerem be.
- Tudom – húz magához, majd lágyan megcsókol. – Ne aggódj!

Könnyen beszélsz, hasonló helyzetben nem tudom, mit tennél…
- Megpróbálok – döntöm a homlokának az övét.
Számtalan emlék kavarog a fejemben. A verések, a lõtt sebek, a megerõszakolás… minden… eszembe jut, és biztosan érzem, hogy egyre idegesebb vagyok.

Éjszaka mintha valami zajongana kint. Hunyorogva nézek körbe, azt hiszem, csak a kutya az, vagy a szél játszik a redõnnyel, de tévedek. Justin nincs a helyén, a fürdõ pedig okádja magából a fényt. Idegesen felpattanok, nem tudom, mi a franc van már megint.

Berontok a fürdõbe, akkor látom, hogy a szõkeség a vécé elé térdel, és… hát… hány. Mélyet sóhajtva sétálok oda, hogy segítsek neki, aztán a szar is megáll bennem. Bassza… meg…. az ott…. ?!

Igen, neki is feltûnik, hogy valami nincs rendben. Kurvára nem normális dolog vért hányni… tudtam, tudtam, tudtam!!

- Most azonnal megyünk a kórházba – mordulok fel, majd megyek is, hogy felöltözzek.

- Neh...! – rohan utánam. – Nem kell bemennünk, lehet, hogy csak...
- Csak mi? – ripakodok rá.

Legszívesebben bõgnék. Annyira félek, hogy…. Gondolkodni sincs idõm, Justin ájultan rogyik össze, én pedig csak állok ott másodpercekig, mint egy darab szar. Vad remegésbe kezdek, aztán felnyalábolom õt a földrõl, és már vágtatok is a kocsihoz. Nem eshet baja. Nem... nem eshet, különben… !!

A kórházban arra ébredek, hogy Justin a fejemet simogatja. Álmosan pillantok fel rá, majd megkönnyebbülten veszem észre, hogy magánál van. Kurvára féltem, hogy elveszítem õt. Még sosem láttam olyan szarul, mint tegnap este. Jó, de, láttam, ez azonban mégis más. Az a pizsamások földje, ez pedig Amerika. Egybõl kórházba kellett volna szállítanom, hogy ne szenvedjen sokat. Istenem, az én hibám!
- Mi történt? – kérdi.

- Elájultál otthon, én meg behoztalak. Azt mondták, egy kicsit bevérzett a gyomrod, azt meg felerõsítette a gyomorsav, de helyrehozták. Már nem lesz baj.
Legalábbis remélem. Az orvosok igyekeztek megnyugtatni, de nem bírok teljes nyugalomban itt ücsörögni, ha a szerelmem úgy fest, mint akin átment egy úthenger. Egyszerûen képtelen vagyok rá.
- Sajnálom, ha megijesztettelek... – suttogja.
- Nem tehetsz róla – csókolok a kezére.

- Szeretlek – néz fel rám, mikor a homlokát csókolom.
- Én is szeretlek – simítok végig a sápadt arcon, majd az ágy szélére telepedek.
- Mikor engednek haza? – kérdezi.
- Ha nem lesz baj, akkor akár már délután-estefelé is.
- Akkor jó. Andy... ugye nem mondtál nekik semmit?
- Kérdezõsködtek, de azt mondtam, így találtam rád, és nem láttam a támadókat.

Ennyire még én sem vagyok hülye. Na, jó, de, viszont feleslegesen nem fogom veszélybe sodorni magam.
- Ügyes vagy – kapok egy jutalomsimit.
- Nem mintha nem látnám szívesen rács mögött azt a két seggfejet...
- Inkább így, mint hogy te is odakerülj. Meg egyébként is... – mosolyog rám. – Most egy darabig biztosan nem lesz kedvük verekedni.
- Ajánlom is nekik – simítok fel a karján.

Erre elmosolyodik, nagyot szusszanva bújik hozzám. Kicsit megnyugszom, ám ez mégsem az az oké, túl vagyunk rajta-féle nyugodtság.

Kb. két hét telik el, amíg végre megnyugszom. Állandóan nyaggatom Justint, hogy szóljon, ha fáj. Durva, hogy máris szabival kezdtük a melót, de istenem… azt sem bánnám, ha kibasznának onnan, csak tudjam, hogy minden rendben a szõkeséggel.

Épp a SEAL-nél vagyunk, ez az elsõ napom a „baleset” óta. Pont most érkeznek az újoncok, így fel kell vennem a faszfej kiképzõ álarcot. Na, jó, nem is kell álarc, imádom szadizni a kis genyákat. Talán ezért nem akarták sosem az oktatóim, hogy kiképzõtiszt legyek, mert messze nem találnak akkora gecit, mint én. Mindegy, a parancs a rostálás volt, nincs mit tenni. Élvezni kell a melót. Justin az egyik humveen ül, és figyeli a gyakorlatozást. Véletlen, hogy szükség volt egy szakértõre, aki bírálja az új kiképzõket. Egy tapasztalt tisztre volt szükség, akinek van szeme az ilyesmihez. Micsoda véletlen, én pont egy ilyennel élek együtt.

Szigorú arccal figyelem az álcaruhába bújt újoncokat. Csetlenek-botlanak, csak pár jobb képességû emberkét látok. Igen, a mesterlövészeknél így megy ez. 30 emberbõl 5 ha bekerül.

Egy cingár puhapöcsû pont az orrom elõtt esik egy hatalmasat, morogva lépek oda hozzá.

- Már 100 golyót kapott volna a hátába, Dimitry! – ordítom le a fejét. – Minek jött maga ide?!

- Kurvára nem úgy néz ki, maga szerencsétlen! – mutatok elõre. – Kapkodja a szívószál lábait, és indítson a többiek után!

Ha én is ilyen puhány lettem volna, hát… A tekintetem önkéntelenül is Justinra terelõdik, aki édesen elmosolyodik. Nem bírom megállni, szerelmesen rámosolygok. Remélem, más nem veszi észre rajtam a gyerekes rajongást. Még mindig õrülten szerelmes vagyok belé, pedig eltelt egy kis idõ, mióta együtt vagyunk. Mintha napról napra jobban imádnám. Az édes mosolya, a finom bõre, a csalogató illata… mindig hevesebben ver a szívem, ha eszembe jut. Az önkéntelen vigyorgási görcsrõl pedig ne is beszéljünk.

A futás után egy elrejtõzõ gyakorlatot tartunk. A fele társaság azt se tudja, hogy álljon neki a dolgoknak, míg a másik fele elbújik az aljnövényzetben. Mind ki kéne csapdosni az ilyet. Komolyan nem értem, minek jelentkeznek az ilyenek szolgálni. Maradna egy irodában verni a farkát…

Azt hiszem, túl keserû vagyok, mióta hazajöttünk. Vagyis… igazi izgalomra vágyom. Nem ezeket a szarosokat bámulni. Talán a krónikus szexhiány. Tutira! Azóta hozzá sem nyúltam Justinhoz, hogy megverték. Hiába hitegetett róla, hogy tök okés, meg minden, nem hittem neki. A kis szuka mindig fûz, hogy csináljuk végre, de nagyon tartok attól a belsõ… izé… szóval attól a véres valamitõl. Borzasztó volt látni, ahogy kiteríti a vécébe azt a sok… basszus.

- Ühüm… Velem is viselkedhetnél egy kicsit… durvábban – néz le a földre sokat sejtetõ mosollyal.

Összerezzen, de nem ijed meg komolyabban. Nincs oka rá, hiszen sosem tudnám bántani.

Fasza, még sértõdjön is meg. Tényleg csak jót szeretnék... ha ebbõl megint veszekedés lesz, esküszöm, hogy vonat elé ugrok.

Veszekedés volt, igen, lassan négy napja vagyunk fasírtban. Tudom már, mi hiányzott az életembõl. Egyszerûen képtelen vagyok elhitetni Justinnal, hogy a saját érdekében nem akarom meghajtani. Már azt is kitalálta, hogy azért nem nyúlok hozzá, mert hízott egy kilót. Azt hittem, egy férfihez fogok hozzámenni, nem pedig egy kényes királykisasszonyhoz. Úrrrhhisteenn…

A dokitól jövünk, szerinte minden rendben, úgyhogy amint hazaérünk, olyan élményben részesítem Justint, hogy egy hétig nem tud majd ülni. Persze, elõbb hivatalosak vagyunk egy családi vacsorára a családjánál. Kár, a kocsiban hanyatt döntöttem volna, hogy aztán…

- Még mindig durcázol? – kérdem tõle az édesanyjáék háza elõtt állva.

Pffh, látom, Justin… Mindegy, csendben követem, ebbõl ne legyen probléma. Karbatett kezekkel állok a ház elõtt, míg Justin csenget, majd az édesanyja ki nem lép a házból. Egy csontroppantó ölelés és nyálas csókok egész hada vár rám. Miután átestem a „beavatási ceremónián”, beléphettem a házba. Justin apja már a kanapén ül, ám amint megpillant minket, feláll, és férfiasan üdvözöl. Fura ez a papa, még mindig úgy érzem, hogy fenntartásai vannak velem kapcsolatban.

A kellemes ebéd után váratlan vendégek toppannak be, így Justinnal a régi szobája felé vesszük az irányt. Még mindig duzzog, nem szól hozzám, így épp jókor érkezett el az idõ, hogy kiengeszteljem. Amint becsukódik az ajtó, a hasát átölelve vonom magamhoz.

Látom rajt, hogy vissza kell fojtania a mosolyát, így lassan a nyakába csókolok. Erre elmosolyodik, lassan a hajamba simítja az ujjait, ahogy birtokba veszem a nyakát. Vigyorogva harapok a finom, puha részre, majd egy kicsit megszívom. Halkan felsóhajt, legalább annyira kiéhezett, mint én. az ágyra döntöm, mire õ türelmetlenül magára húz, kezdõdik a játék. Vad csókcsatába kezdünk, egyikõnk sem bírja tovább, érzem. Lihegve kapkodom a levegõt, ahogy megérzem a merevedését az enyémhez dörzsölõdni. Mélyet szusszanva húzom el a fejem, és kezdem el pillangócsókokkal elborítani a nyakát. A mellizmait megfeszítve tûri, ahogy lassan a vállára tévedek, majd a pólójától megszabadítva veszem birtokba a mellkasát. Olyan formás mindene, mintha egy tökéletes játékfigura lenne.

- Justin – sóhajtom, ahogy megérzem vékony ujjait a férfiasságomra csúszni.

Köszönöm, magam is észrevettem a nyilvánvalót. vigyorogva harapom meg játékosan az állát, mire szorít egy kicsit a fogáson. Sóhajtva dörzsölöm a tenyeréhez az ölem, ezzel a kézfejét az övének nyomom, így izgatom mindkettõnket. Mivel jó ideje nem voltunk már együtt, nem sokáig bírjuk ép ésszel, félõrülten szaggatjuk le egymás ruháit, ahogy megérezzük azt a bizonyos elsõ vágyhullámot. Ott csókolom, ahol érem. Mohón, féktelenül teszem magamévá a testének minden centijét. A vágytól, a reménytelen epekedéstõl elsorvadt lelkem most új életre kel, szinte szárnyalok, ahogy az ajkaim végigszántják a bõrét. Szeretem, szeretem, szeretem!

Türelmetlenül bámul rám, észreveszem, ahogy egy apró nyálcsík indul útjára a szája sarkából. Mosolyogva körbenyalom az ujjaimat, majd lassan a bejáratához simítok. Beleremeg az érintésembe, úgy szántja végig a libabõr a testét, mintha vihar tombolna a testében. Talán így is van, talán miattam nyüglõdik ennyire.

Mosolyogva figyelem a szenvedés keltette fintort az arcán, mikor az ujjaimmal beléhatolok. Olyan gyönyörû, mint egy tündér. Nem, faszságokat beszélek, inkább szexi, mint egy vadmacska. A teste megfeszül, ahogy mozgatni kezdem a kézfejemet, lágy sóhajok hagyják el az ajkait. Megbabonázva figyelem, ahogy feszes mellkasa fel-alá bukik, egyre biztosabban érzem, hogy kiszárad a szám. Remegve nézek végig rajta, ámulatomból elfúló hangja ránt vissza a valóságba.

Ahogy kéri, úgy cselekszem, abbahagyom az elõkészítést, és végre a tettek mezejére lépek. A maradék nyálammal benedvesítem a férfiasságom, majd lassan, biztosan beléhatolok. Ívbe feszül, ahogy teljes hosszommal a magamévá teszem. Vigyorogva hunyom le a szemeimet, és élvezem, ahogy a nedves, forró falak satuba zárnak. Remegve kezdek csak el mozogni, miután enyhült a szorítás. Óvatosan hatolok be, régen voltunk már együtt, nem akarom, hogy megsérüljön.

Igen, végre. Nagyokat sóhajtva markolok a combjára, és nyomom le egészen addig, amíg a térde a matracon nem súrolja. Ebbõl a szögbõl még mélyebbre tudok belé hatolni. Kicsit gyorsítok a tempón, a hatás pedig nem marad el, lágy nyöszörgései igazi követelõzõ, vad nyögésekké növik ki magukat. Én sem fukarkodok velük, kieresztem a hangom. Egészen a végletekig hajszoljuk egymást, alig kell kényeztetnem Justin férfiasságát, szinte egyszerre robbanunk bele a másikba. Én belé, õ pedig a markomba. Zihálva hagyom, hogy a tagjaim lassan elzsibbadjanak, majd erõtlenül dõlök mellé a puha ágyba. Pici mellkasa úgy jár fel-le, mint egy riadt kismadárnak, az izzadtságcseppek fürgén kúsznak végig a tagjain. Mosolyogva emelem fel a fejem, és egy lágy csókot nyomok a nyakára. Csillogó szemeit rám függeszti, majd lassan egész testével felém fordul.

- El sem tudod képzelni, mennyire kívántalak. De a félelmem valahogy erõsebb volt, mint a gerjedelmem.

Asszem’, ezzel meg is öltem a pillanatot, szerelmes mosolya lehervad, nagyokat pislogva néz végig rajtam, aztán elneveti magát.

Vigyorogva az államra csókol, ezzel pedig el is indít egy mini békülõs hadjáratot. Ezek általában egy valamivel végzõdnek. Ja, pont azzal, úgyhogy meg sem lepõdök, mikor Justint az ölemben ülve találom. Vadul marcangoljuk egymás ajkait, a körmeim a húsába vájnak. Vigyorogva felsóhajt, majd lassan magába vezeti a férfiasságom. Nyögve kapok a szája után, és egy újabb forró csókkal illetem. A csók elmélyül, a korlátaink pedig eltûnnek. Ahol csak érem, ott marok Justinba, még közelebb akarom vonni magamhoz. Õ ugyanezt akarja, minél mélyebbre akarja, hogy hatoljak.

Teljesíti a kívánságom, erõteljesebb, gyorsabb mozgásba kezd. Hogy elnyomjam a belõlem feltörõ nyögéseket, az ajkaimat az övéire tapasztom. Talán ez az oka, hogy a következõ pillanatban Justin édesanyja kopogás nélkül ránk nyit.

Kikerekedett szemekkel kapjuk felé a fejünket. Justin fülig vörösödik, majd a mellettünk összegyûrt takaró után kap, és magunkra teríti.

Én bárgyún mosolygok, fogalmam sincs, mi a francot kéne mûvelnem ebben a helyzetben. Álljak fejen, cigánykerekezzek? Bár az így, gatya nélkül, hát… fú. Mondjuk, lehet nagyobbat látna, mint amilyen Justin papának valaha is volt. Höhö.

- Bocsánat – csukja be vörösen anyuci az ajtót, Justin pedig a dühtõl remegve mar a vállamba.

- Áúh, héh, elég! – emelem fel védekezõen a kezeimet, majd kitolom az ölembõl.

Morogva bújik be a takaró alá, én pedig fáradtan cibálom fel magamra a gatyámat. Valamit hozott az öreglány, csak tudnám, mi ez. Közelebb lépek az ajtó melletti kis szekrénykéhez, és felveszem a tetejérõl a lapos tokot. Egy dvd. Azt mondta, úgy jött. Talán postán küldték. Érdeklõdve kinyitom, egy pici papír ki is esik belõle.

Vigyorogva sétálok a dvd-hez, és teszem bele a lemezt a lejátszóba. Elindítom a felvételt, ami… hát… a sejtéseimet igazolják. Justin érdeklõdve mászik hozzám.

A videó elindul, egy Bravo 2-es felirattal kezdõdik, aztán szép sorjában jönnek a Wilson által felvett jelenetek. Sok olyan van, ami akkor készült, mikor Justin még nem tartozott a csapatunkhoz. Mikor meg akartam dugni egy szamarat, vagy amikor vécéstõl együtt felborítottak a táborban. Justin arca felderül, el is felejti, milyen kínos helyzetbe keveredtünk az imént. Önfeledten kacag, én pedig gondolkodva figyelem a felvételt. Furcsa, de mintha visszavágynék a harcmezõre.

Muszáj mosolyognom, ez annyira õ. Nagyot szusszanok, és hozzábújok. Tömhetnének engem ezerféle gyógyszerrel, az én egyetlen tökéletes orvosságom mindig Andy lesz.

Két teljes héten keresztül aggódik értem. Õrjítõen édes, de azért az már néha bosszantó egy kicsit, mikor szinte lehajolni sem enged, nehogy fájdalmaim legyenek. Tényleg túlreagálja, és néha idegesítõen aggódik, mint egy házsártos nagymama... De én akkor is elnézem neki. Elnézem neki, mert így imádom az én édes võlegényemet.

Szabadsággal kezdtük a munkát, ez tény. Meg az is, hogy engem Andy továbbra sem enged dolgozni menni, még mindig nem. Bár nem is fontos még, a mi újoncaink egyelõre még nincsenek teljes létszámban, csak késõbb lesznek, akkor meg már amúgy is kötelezõ lesz mennem.

Most viszont egy kis plusz munkát is elvállaltam. Andyék újoncai éppen megérkeztek, és szükség volt egy figyelõ szemre. Vagyis egy „szakértõre”, egy tisztre, aki hozzáértõen tud felügyelni, és értékelni a kiképzõket. Micsoda véletlen, hogy az egyik kiképzõ jegyese éppen ilyen...

Így hát most büszkén figyelhetem az én egyetlen mackómat, amint szigorú arccal mered az újoncokra.

- Már 100 golyót kapott volna a hátába, Dimitry! – ordítja. – Minek jött maga ide?!

- Kurvára nem úgy néz ki, maga szerencsétlen! Kapkodja a szívószál lábait, és indítson a többiek után!

- Értettem, uram! – markolja meg a fegyvert a szerencsétlen, aztán elrohan.

Andy ekkor felém pillant, én pedig nem tudom megállni mosolygás nélkül. Pláne, amikor visszamosolyog... Imádom ezt látni. Az elõzõ pillanatban még egy kegyetlen, disznómodorú kiképzõ volt, de ahogy rám pillant, a tekintete rögtön gyengéddé változik. Imádom látni azt a szerelmes pillantást... Azt, amivel én is ránézek.

- Ühüm... Velem is viselkedhetnél egy kicsit... durvábban – harapok az ajkamba.

Tudom, most õ fog morogni, hogy hisztizek, de... Ahh, neki miért kell folyton aggódnia? Tökéletesen jól vagyok, mégsem hiszi el... Vagy tényleg nem akar...

Persze, veszekedés lett az egészbõl. Persze, én vagyok hibás az egészért. Mint mindig, mindenért...

Négy nappal a kiképzés elsõ napja után kell mennem kontrollra, aki megállapítja azt, amit én eddig is tudtam: jól vagyok, minden oké. Látom Andy szemeiben a csillogást, de érdekel is engem? Ha eddig nem akart, most se akarjon. Fõleg, mert családi ebéd lesz anyáéknál.

Nem szól semmit, csak utánam jön, és karba tett kezekkel ácsorog mellettem, míg én csengetek, aztán anya ajtót nyit. Szokásos ölelgetés és puszilkodás, aztán be is mehetünk. Andy nem ölelgetett és puszilgatott ennyit két hét alatt, mint most anya két perc alatt...

Az ebéd egyébként kellemesen telik, de utána váratlan vendégek érkeznek, így mi felvonulunk a régi szobámba Andyvel. Bár fogalmam sincs, mit fogunk csinálni összezárva... Bár amikor Andy a hasamnál fogva magához ölel hátulról, sokat kell küzdenem a mosoly ellen.

Még erõsebb a késztetés a mosolygásra... De amikor a nyakamba csókol, nem bírom tovább. Elégedetten elmosolyodom, és finoman a selymes tincsei közé túrok, miközben õ isteni kényeztetésben részesíti a nyakamat. Ahogy aztán finoman megharap, és egy kicsit meg is szívja az érzékeny területet... Felsóhajtok, és tudom, eddig tartott mindkettõnk türelme.

Ledönt az ágyra, én pedig már húzom is magamra. Kiéhezetten kapunk egymás ajkai után és kezdünk vad, szenvedélyes csókcsatába. Imádom... annyira imádom! A pólóját markolom a hátán, a vállán, a karján, miközben a testünk összesimul. Fojtottan belenyögök a csókba, ahogy merevedése az enyémhez dörzsölõdik. Akarom! Pláne akkor, amikor szuszogva elhúzódik az ajkaimtól, és a nyakamat kezdi izgató csókokkal beborítani. Az egész testem megfeszül, ahogy továbbhalad a vállamra, majd a pólómat eltávolítva az útból, a mellkasomat sem hagyja ki.

De én sem tétlenkedek. Magunk között csúsztatom végig a kezem, simítva izmos mellkasát, hasa kockáit... Aztán ujjaimat határozottan kemény férfiasságára csúsztatom.

Édesen elvigyorodva harap finoman az államra, mire szusszanva szorítok a fogáson odalent. A hatás sem marad el: felsóhajt, és a tenyeremhez dörzsöli magát – így a tenyeremet az én merevedésemhez nyomja, és mindkettõnket egyszerre izgat. Hamar eltûnnek a határok, pillanatok alatt leszaggatjuk egymásról a ruhákat, én pedig félõrülten, nyöszörögve-sóhajtozva élvezem birtokló csókjait a testemen. Annyira szeretem...!

Türelmetlen vágyakozással bámulom vágytól csillogó szemeit, lélegzetelállítóan jóképû arcát, pláne azt az édes mosolyt... Felsóhajtok és megremegek, ahogy megérzem ujjait a bejáratomnál, aztán megvonaglok, mikor belém is csúsztatja õket. Megfeszül a testem, nyöszörgök és sóhajtozok, ahogy lassan mozgatni kezdi a kézfejét.

Alig néhány másodpercet kell várnom, már meg is érzem makkját a bejáratomhoz feszülni. Elégedetten, ívbe feszült testtel nyögök fel, ahogy egy határozott, de finom lökéssel el is merül bennem. A testem beleremeg az általa okozott elképesztõ érzésre, és amikor mozogni kezd...

Izgató sóhajok közepette markol a combomra, és egészen feltolja a lábaimat. A következõ mozdulatánál hangosan felnyögök, hiszen ebben a helyzetben olyan mélyre tud hatolni a testembe, hogy az valami õrjítõ... Sóhajaim és halkabb nyöszörgésem pillanatok alatt követelõzõ nyögésekké alakulnak, miközben élvezetemet egyre csak fokozza, hogy õ sem fukarkodik a hangjával. A hátát marom, élvezem minden mozdulatát... és imádom. Nem is kell sokat várnunk, alig kezd el kényeztetni, már érzem is, hogy nagyon közel járok. És valóban, másodpercek múlva el is élvezek, magammal rántva õt is.
Zihálva dõl mellém az ágyra, és én is lehunyt szemekkel kapkodom a levegõt. A testemen kellemes zsibbadtság uralkodik, és tompán még mindig lüktet az iménti élménytõl. Imádom... annyira nagyon imádom!

Ahogy gyengéden a nyakamba csókol, megdobban a szívem, és boldogan fordulok felé.

- El sem tudod képzelni, mennyire kívántalak. De a félelmem valahogy erõsebb volt, mint a gerjedelmem.

Na persze nekem sem kell több... Imádom kibékíteni. Vigyorogva csókolok az állára, mielõtt az ölébe másznék. Nem mintha ellenkezne... Még mindig vágyakozva csókol, csakúgy, mint én õt. Régóta nem voltunk már együtt, ilyenkor pláne lehetetlen betelni vele... Élvezem, hogy most egy kicsit vadabb, hogy mar, vadul csókol, ujjait a bõrömbe mélyeszti. Vigyorogva, elégedetten sóhajtok, aztán egy kis helyezkedést követõen magamba vezetem már ismét merev férfiasságát. Az elõzõ menet után bennem maradt élvezetétõl még mindig síkos vagyok, így könnyedén fogadom egészen magamba.

Felnyögve kap az ajkaim után, és újra szenvedélyes csókcsatába kezdünk, miközben mozogni kezdek rajta. Nem húzzuk a dolgokat, nem is akarjuk... Eszeveszettül kívánom és akarom, és tudom, hogy õ is engem. Nem lassítok, nem lustálkodok, tartom a tempót és ez tetszik is neki, látom rajta.

Megremegek, valamiért izgató hatással van rám ez a vadság. Engedelmesen gyorsítok, erõteljesebben kezdek mozogni, míg õ újra megcsókol. Ezzel elfojtja a nyögéseit, és hiába imádom veszettül a hangját, a csókjaival sem tudok betelni.

Egyszerre kapjuk felé a fejünket, döbbenten, zavartan. Fülig vörösödve rántom magunkra az összegyûrt takarót.

Morogva a takaró alá rejtõzöm. Egy ilyen jó alkalmat így elrontani... Ahj!

Andy viszont matat valamit, és hamarosan mintha a DVD-lejátszó indulna el. Kíváncsiak mászok ki a takaró alól, és azzal magam körül szegõdök Andy mellé.

Egy felvétel indul meg. Illetve... sok felvétel. Afganisztánról. Elõször csak róluk, mikor én még nem voltam ott. Röhejesebbnél röhejesebb jelenetek, mint például mikor Andy ráindult egy szerencsétlen szamárra, vagy a többi idióta vécéstül borította fel

a táborban. Hamar elfelejtem az iménti incidenst, és felszabadultan nevetek a sok hülyeségen.

A DVD-n rajta van minden hülyeség... De tényleg, abszolút minden. Egyik személyes kedvencem, amikor Wilson röhögõgörcsöt kapott... de olyan magas szintre fejlesztette már ezt a képességét, hogy telenyáladzotta a padlót. De ez csak egy a milliónyi hülyeség mellett. Mint például amikor Andy seggre esett, mikor berúgott egy ajtót, vagy Matthews lõni akart a Humveera erõsített gépfegyverrel, az meg egyszerûen szétesett a kezében. Meg persze a direkt hülyeségek... A gyönyörû hangjuk mutogatása, Andy gitárszólói, vagy éppen egy táncos akciónk a tetõn. Vagy amikor Wilsont elkapta az õrület

Na de persze meglepetés is akad bõven. Mint például az, hogy amikor az egyik bevetés során visszahajoltam a Humveeba a térképekért, Andy pedig mögém helyezkedett, összefonta a tarkóján a kezeit, és nyögdécselõ fejet vágva mozgatni kezdte a csípõjét.

- Ahogy azt is imádod, mikor azt csinálom – mutat a tévére. – Úgyhogy szava sem lehet, Mrs. Griffin – vigyorog rám.

- Nehéz esetnek minõsülõ feleséget fogott magának, Mr. Griffin – búgom.

Istenem, én vagyok a világ legboldogabb embere! Bárki is volt, köszönöm, hogy nekem adta Andyt.

Mikor késõbb lemegyünk – immáron felöltözve, a DVD-vel a kezünkben –, anya még mindig zavarban van egy kicsit. Nem csodálom... Szerintem nem feltétlenül készült fel rá, hogy egyszer látni fogja a kicsi fiát, amint élete szerelmét lovagolja meg átszellemülten. Na mindegy. Végül sikeresen elbúcsúzunk, aztán hazafelé vesszük az irányt.

- Alig várom már, hogy megint hozzád bújhassak elalvásnál – mosolygok rá sunyin, mire õ szélesen elvigyorodik.

- Eddig sem bírtad ki – jelenti ki büszkén, kérdõ tekintetemre még tovább vigyorog. Éppen pirosat kapunk, így közelebb hajol hozzám. – Álmodban mindig odabújtál hozzám, cica – búgja. – Valld be, hogy nem bírod ki nélkülem!

Durcásan nézek rá, de ahh... Ki tud ellenállni annak az édes, önelégült mosolynak?! Én nem, az fix.

Másnap viszonylagos pihenõnap van Andyék újoncainak – ez annyit jelent, hogy egyszerû lövészetgyakorlat lesz a program. Mindenesetre a felügyelõ tiszt még mindig az én posztom, és ide is mennem kell. Nem mintha bánnám… Még mindig imádom a kiképzõ-Andy látványát.

Így hát – miután felkeltettem és reggelit is adtam az én álmos medvémnek – délelõtt ismét együtt szállunk be a büszkeségébe, és indulunk el a kiképzõközpont felé. Jó lenne, ha ez végig így maradhatna… Szeretnék mindig Andy mellett lenni, márpedig ha a felderítõk kiképzése is megkezdõdik, akkor nagyon is külön leszünk.

A lõtéren vagyunk, hiszen elég jó az idõ hozzá. Az újoncok sorban állnak az elválasztott kis fülkéknél, kaptak sima pisztolyt és gépfegyvert is, éppen azzal lõnek majd, amire utasítják õket. Mi szintén gyakorlóban figyeljük õket, a kiképzõk – beleértve Andyt is – fel-alá sétálgatnak mögöttük, meg-megállva valamelyik újoncnál, hogy korrigálják, vagy csak külön figyeljék. Én középtájon állok a falhoz támaszkodva, igazából nincs is más dolgom. Mondhatnám, hogy a gyakorlás menetét figyelem… De hazudnék. Andy széles vállai, izmos karjai és formás feneke, valamint markáns arcéle, és meg-megvillanó kékségesen kék szemei valahogy sokkal jobban lekötnek. Néha ellenõriznem kell, hogy nincs-e nyitva a szám, és nem nyálazom-e tele a gyakorlómat… De akkor is, képtelen vagyok levenni róla a szemeimet. Imádom!

A kicsit átellenesen elõttem álló újonc éppen akkor bénáz el valamit kegyetlenül, mikor Andy mögé ér – ezt nem is köszöni meg magának.

- Mit mûvel maga szerencsétlen barom?! – üvölt rá. – Úgy akar mesterlövész lenni, hogy még egy nyomorult gépfegyverrel sem bír célozni?!

- Akkor kurva gyorsan szedje össze magát, mielõtt még magát állítom a céltáblák helyére!

Andy tovább halad, és amikor a szeme sarkából rám pillant, és szerelmesen rámosolygok. Lehet, hogy az újoncok által legutáltabb kiképzõtípust testesíti meg, de én akkor is imádom. A bénázó újonc viszont úgy tûnik, nem szeretné ennyiben hagyni, mert motyogni kezd az orra alatt.

- Na persze, mert ez a kis szõke is biztos azért tiszt, mert jobban tud célozni…

Az elsõ gondolatom rögtön az, hogy vajon azt hitte, hogy aki már volt külszolgálaton, annak a puskaropogástól romlott a hallása, vagy mi? A második meg az, hogy haver, ezt nem kellett volna… Abból ítélve legalábbis biztosan nem, hogy Andy hirtelen megtorpan, aztán pontosan olyan lassan fordul meg, hogy tudom: két másodperc, és eltöri a srác nyakát. Éppen ezért lököm el magam a faltól, és valahogy tudva, hogy Andy felém fog pillantani, felemelem a kezem, hogy nyugalom. Látom, hogy ökölbe szorul a keze, és az állkapcsa is megfeszül, de ott marad. Ezért majd még kap tõlem jutalomcsókot…

A nagyszájú srác észre sem veszi, hogy valószínûleg mindenki meghallotta a kis célzását, elmélyülten tölti újra a fegyverét, miközben szinte minden szem rászegezõdik – az újoncok elhûlve, a kiképzõk szúrósan méregetik. Én is olyan halkan lépek mögé, hogy ne hallhassa.

A srác jókorát ugrik a hangomra. Valószínûleg tényleg nem gondolta, hogy itt mindenkinek jó a füle.

Arrébb tolom a srácot, elveszem az elõtte álló deszkáról a pisztolyt, és ellenõrzöm a tárat. Aztán a srácra függesztem a szemeimet, aki már-már totál beszarva pislog rám. Végig rajta tartom a szemem, miközben felemelem a pisztolyt, és leadok három lövést. Szinte remegve fordul oda, én is követem a pillantását. Hm, nem is estem sokat vissza Afganisztán óta. Mindhárom lövés milliméteres különbségekkel egy helyre, középre ment. A srác nagyot nyelve néz rám, de itt még nincs vége. Kiveszem a gépfegyvert a kezébõl, mert még mindig azt szorongatta, aztán felemelem. Biztos kezekkel tartom, és szép kis kört rajzolok egy sorozattal a pisztoly lõtte lyuk köré. Elégedetten eresztem le a fegyvert. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés a kezemben tartani, pláne lõni.

A szerencsétlen újonc persze csak tátog, nem tud kinyögni egy szót sem. De Andy nem is lenne Andy, ha szó nélkül hagyná az egészet. Odalép a sráchoz, és fenyegetõ arckifejezéssel a képébe mászik.

- „Ez a kis szõke” már megjárta Irakot és Afganisztánt is – morogja. – Majd akkor kezdj el pofázni, amikor egyáltalán elkezded megközelíteni a képességeit.

A srác csak hevesen bólogat. Megpaskolom a vállát, aztán visszasétálok a helyemre, persze nem szalasztva el az alkalmat, hogy Andy mellett ellépve vethessek rá egy szerelmes pillantást.

- Az a nyomorék még mindig cseszi az agyam – morog tovább Andy, mikor már otthon vagyunk.

- Jézusom, édesem, elfelejtenéd végre? – nevetem el magam. Olyan, mint egy dulifuli kismackó. Elé lépek, és nem hagyom, hogy kikerüljön, a nyaka köré fonom a karjaimat. Ahogy rám néz, máris enyhül a tekintete. – Elvégre megvédtem a becsületemet nem? Csakúgy, mint az én drága võlegényem utána… – búgom.

Ezt persze már õ sem bírja ki. Lassan, de biztosan, édesen elmosolyodik, a szeme megcsillan.

- Tudom – kuncogom, és finoman megcsókolom. – Az én MaciLacim nem az a fajta.

- Még mindig MaciLaci? – húzza el a száját. – Õ nem volt ám olyan okos medve.

Leejti a kezét a derekamról, nagyra nyitott szemekkel és lebiggyesztett ajakkal néz rám.

- Istenem, most pont úgy nézel ki, mint…. – kezdeném, de képtelen vagyok befejezni a mondatot a nevetéstõl.

- Jó, jó, oké, sajnálom! – emelem fel a kezeimet. Persze nem hatja meg, karba tett kezekkel, durcásan méreget. – Naaa! Tudod, hogy mennyire szeretlek – ölelem magamhoz nagy szemekkel.

- Most meg hízelegsz – morogja, majd eltol magától, és elvonul a hálószoba felé.

Persze rám se hederít. Na de ez sem fog sokáig tartani… Pontosan tudom, mivel fogok hatni rá. Ledobom a pólómat a kanapéra, megvakargatom Hógolyó füle tövét, aki erre már tudja, hogy most a helyén kell maradnia, aztán megyek Andy után a hálószobába. Háttal áll, de ez nekem pont kapóra jön. Halkan becsukom magam mögött az ajtót.

Pontosan tudom, mikor néz rám, érzem a tekintetét. Egy kicsit lehajtom a fejem, és lassan elkezdem lecsúsztatni a csípõmön a nadrágomat. A hüvelykujjamat beakasztom az alsómba is, így az is lefelé kezd indulni. A hatás pedig persze nem marad el… Két pillanat múlva Andy már ott áll elõttem, a falhoz tol, és szinte hozzáprésel, miközben felemeli a fejem. Csábító mosollyal nézek jóképû arcára, a szemeiben megcsillan a vad vágyakozás. A következõ másodpercben pedig már hajol is le, hogy éhesen az ajkamra marhasson. Halk nyögéssel adom meg magam, lehunyt szemekkel viszonzom vad csókját. Ujjaimat a tarkójánál a hajába futtatom, és hagyom, hogy a testéhez szorítson. Szeretem…

Ezúttal nem húzzuk sokáig a dolgot. Ez most a tömör vágyakozásról szól. Gyorsan elkapkodjuk egymásról a ruhákat, aztán Andy végigfektet az ágyon, heves csókcsata közepette. Viszonylag rövid elõjáték után a lényegre is térünk… hogy az én édes, egyetlen mackóm egy elsöprõ békülõszex élményében részesíthessen.

Bõ fél órával késõbb már Andy mellkasán fekszem pihegve, miközben õ szorosan ölel magához, egyik kezével a hátamat cirógatva.

- És mit szólna az én imádottam, ha csinálnék neki békülõs vacsit is, amit ágyba hoznék neki? – dorombolom.

Bezsebelek még néhány édes csókot, aztán kimászok az ölelésébõl. Magamra kapom a köpenyemet, és kisétálok a konyhába. Van itthon a kedvenc pizzájából, úgyhogy úgy döntök, azt sütöm meg neki. Kiveszem a fagyasztóból, aztán bekacsolom a sütõt is, hogy felmelegedjen. Amíg a sütõ melegszik, a nappaliba sétálok, és egy pohár vizet kortyolgatva bekapcsolom a tévét. Találomra, céltalanul váltogatom a csatornákat, hogy találjak valami normális mûsort.

Aztán hirtelen kapcsolok vissza egyet. Hunyorogva nézem a képernyõt, valami ismeretlen, arab csatorna. Egy mukkor sem értek abból, amit beszélnek, és nem is tudom, miért kapcsoltam vissza olyan hirtelen. Csak néhány másodperc múlva esik le, hogy mi tûnt fel: egy arab csatornán egy szõke fej felvillanása nem valami gyakori, ugye? Mintha valami… Nem is tudom, mintha egy foglyot õriznének. Igen, határozottan. Mint mikor Andyéket…

Ahogy az egyik mocskos kéz belemarkol a szõke hajba, és felrántja a fejet, elakad a lélegzetem. Hosszú másodpercekig meredek döbbenten a képernyõre. Aztán a pohár és távirányító hatalmas csattanásokkal érnek földet elõttem.

- Justin? – hallom meg azonnal Andy hangját. Egyszerûen képtelen vagyok megszólalni, pedig legszívesebben azt sikítanám, hogy segítsen… De már jön is. Mellém lép, és végigsimít a karomon. – Kicsim? Mi a baj?

Döbbenten állok Justin mellett. Azt dadogja, a bátyját látjuk a képernyõn… a bátyját, akit eltemetett, aki halott. Elég durván halott. Nem vágom a dolgot, attól tartok, szegény kölyök szellemet lát, vagy teljesen meggárgyult. Amit igazából nem is csodálnék azok után, amiken keresztül ment.

- Kicsim, elnézted. Megesik, igaz? – megérintem a vállát. – Végül is hiányzik.

Mélyet sóhajtva engedem el, közben a fejem rázom. Holt biztos vagyok, hogy Justin totál megszõkült. Már látom magam elõtt, ahogy nagy bundaszakállal megyek a kórházba egy csomag zsírkrétával, amit átadok neki, õ pedig a nyálát folyatva rajzolni kezd a gumiszoba falára. Fúh…

Justin lerobog, majd kézzel-lábbal mutogatni kezd az anyjának. Persze õ rögtön elsírja magát, és a földig oltja a fiút, hogy ne beszéljen baromságokat. Rám pillant, segélykérõn, várja, hogy erõsítsem meg a téveszméjét.

Hirtelen arra eszmélek, hogy az ajtó csapódik, õ pedig sehol. Mélyet sóhajtok, és az anyósomra nézek. Õ a szemeit törölgetve néz rám.

Estefelé kezdek aggódni a kis hercegemért. Jócskán sötét van már, mikor haza eszi a fene. Már jóval higgadtabban közelít felém, ám puszit azt nem kapok. Érezzem csak a távolságtartást, remek. Ennyit a békülõs vacsiról. Felsétál mellettem a szobájába, ezért kénytelen vagyok követni õt. Csendben maradok, várom, hogy õ nyíljon meg, végtére is õ látta a bátyját a tévében.

Csodálkozva pislogok utána. Justin gyakori fogása, hogy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, így vesz rá, hogy végül bocsánatot kérjek. De könyörgöm, ez csak komolytalan helyzetekben fordul elõ. Például mikor nyitva hagyom az erkélyajtót és kihûl a lakás… vagy nem hajtom le a vécétetõt.

Õ érdeklõdve pillant rám, ám látom rajta, hogy valamit titkol. Olyan mérges tudok ilyenkor lenni, hogy legszívesebben a falhoz csapkodnék valamit. Persze nem teszem, mert akkor látszana, hogy ugyanolyan beteg állat vagyok, mint az apám. Azt pedig megkapom majdnem minden veszekedésünkkor, úgyhogy ez alkalommal kihagynám…

A konyhába caplatok, és lassan átölelem Justint. Felém fordítja a fejét, és nekem is dõl kicsit. Oké, nagy gáz nincs.

Látom, ahogy libabõr cikázik végig a nyakán, ezért oda is csókolok. Halványan elmosolyodik, és a hajamba túrva dõl még inkább nekem. Lassan átkarolom a derekát, és a nyakát csókolgatva szívom magamba az illatát.

Lehajtja a fejét, majd a száját rágva kezdi mustrálni a mosogatószivacsot.

- Nem hittem el akkor sem, hogy meghalt. Minden olyan zavaros volt, és szinte semmit nem tudtunk meg a haláláról!

Mosolyogva próbálom bátorítani, ne hagyja el magát. Félek, hogyha nekikezdünk a dolognak, csalódás éri majd, hiszen tisztán látom rajt, hogy még mindig reménykedik.

Hogy mertem egy percig is kételkedni abban, amit gondol… hiszen az a dolgom, hogy támogassam…. faszfej Andy!

Másnap Justin futás ürügyével elpárolog otthonról. Nagyon jól tudom, hová megy, és azt is, hogy ezzel simán kirobbanthatja a családi vitát, de nem szólok. Kitartok mellette, hiszen jóban-rosszban… kezdhetek gyakorolni.

Olyan másfél óra múlva vissza is tér. Apuci épp újságot olvas, anyuci pedig az ebédet kevergeti. Én a szobájában kuksolok, és a tévét bámulom, hátha én is elcsíphetem bátyust. A neten is rákerestem a tegnapi adásra, de sajnos nem találtam, így nem maradt más választásom, mint a képernyõt bámulni.

Hallom a bejárati ajtót csapódni, ezért mélyet sóhajtva kinyomom a tévét, és lesétálok. Látom Justinon, hogy borzasztó izgatott, én pedig szintén az leszek, mikor apuci szóra nyitja a száját.

- Azonnal verd ki a fejedbõl, nem fogod megszentségteleníteni Sam nyughelyét, mert ilyen beteges elképzeléseid vannak!

Anyucival csendben maradunk, hagyjuk, hadd rendezzék le egymás között a dolgot. A legkevesebb közöm sincs ehhez, hiszen még csak képrõl láttam az említett bátyust. Talán jobb is, bár érdekelne, hogy jönnék ki vele.

A vita tarthat vagy fél óráig, szerintem azért fejezik csak be az üvöltözést, mert elment a hangjuk. Justin karon ragad, majd felrángat a szobájába, és becsapja magunk mögött az ajtót.

- Õt is megértheted, ha nem úgy van, akkor feltépheti a dolog a régi sebeket.

Az ölembe húzom, és a haját simogatva igyekszem megnyugtatni. Engedelmesen simul hozzám, én pedig finoman csókolgatom a tarkóját, a vállát, a nyakát. Nem hiányzik, hogy még mi is összevesszünk.

Két nap múlva kerül sor a sorsdöntõ eseményre. Justin apja morogva szorongatja a kocsi kormányát, mi pedig hevesen dobogó szívvel állunk Sam sírja mellett. A temetõ munkásai szorgosan ássák a nedves földet. A talaj csúszik, többször elszalad az ásó, így még nehezebben kerül elõ a sáros koporsó.

Justin válaszra sem méltat, figyeli, ahogy a nedves föld alól kihúzzák a koporsót, majd a munkások feszítõvassal esnek neki a nyughelynek. Mélyet sóhajtva szorítom meg a kezét, borzasztóan félek tõle, hogy maga alá kerül, amiért mégis meghalt a bátyja.

A koporsó fedele azonban felnyílik, és legnagyobb csodálkozásunkra egyikünket sem az a látvány fogadja, amire számított. Justin apja is elõkeveredett idõ közben, ám csak akkor veszem észre, mikor hangosan nyögve térdre rogyik. A koporsó bársonyos párnáin kilóra kimért súlyok vannak pakolva, amik tökéletesen megegyeznek Sam súlyának. Justin remegõ ajkakkal motyog valamit, majd a kezébe fogja az egyik ilyen súlyt. Én is megvizsgálok egyet, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen egyáltalán létezik. Kizárt, hogy a kormány ekkora szarzsák legyen… de akkor mégis… hol van Sam??

Hatalmas balhé keveredik az ügybõl. Justin és a szülei együttes erõvel „törnek” be a városházása, és követelik a magyarázatot. Én most sem szólok bele a dolgokba, hiszen nem vagyok rokon, ám mikor Justin legnagyobb felindultságában a katonai vezetõségünk székháza felé igyekszik.

- Hé, hé, kicsim! – próbálom csitítani. – Ezért elveszíthetjük az állásunkat!

Kicsit szarul esik, hogy ennyire nem érdekli, hogy nem csak õ, hanem én is pórul járhatok miatta, de nem teszem szóvá. Megértem, milyen fontos számára most ez a dolog, ezért inkább erõsen az ajkaimba harapok, és nyelek egy jó nagyot.

Meg sem próbálok ellenállni, hiszen Justin a nevéhez híven úgy tör elõre, mint egy megvadult terrier. Még a vaskos ajtók sem állíthatják meg, úgy tör be a fejesekhez, mint egy komplett idióta. Nem merek bemenni vele, félek, hogy még engem talál hozzávágni valakihez, az pedig senki szempontjából nem lenne túl jó.

Ahogy hallom, egyre csak azon erõsködik, hogy egy csapatot sikerüljön verbuválni, ami egy mentõakció keretében sikeresen hazahozhatná Samet. Furcsa érzés fog el, szinte felcsillannak a szemeim. Visszamehetünk. Felderíthetünk, kémkedhetünk, harcolhatunk! Lázba jövök, forr a vérem. Te jó ég, mintha csak az imáim meghallgatásra leltek volna. Újra egyenruhában kúszhatok a porban, és nem kell idióta újoncok süketelését hallgatnom. Az lehetek végre, ami vagyok, és nem kell elszürkülnöm, hogy megfeleljek a társadalom kicseszett elvárásainak.

A fejesek eleinte persze tagadnak mindent és igyekeznek elmebetegnek beállítani, de mikor lecsapom eléjük az asztalra az exhumálás engedélyének és a vizsgálati jegyzõkönyvnek, valamint az ott készített fényképeknek a fénymásolatát, mindjárt megváltozik a hozzáállásuk. Leültetnek magukhoz és megkérdezik, mégis honnan kezdtem el egyáltalán sejteni, és mikor elmondom nekik, hogy a tévében láttam meg, rájuk hozok egy enyhe szívrohamot, az biztos. Persze nagyon tévednek, ha azt hiszik, megússzák ennyivel...

Beletelik egy órába is, mire kijövök a nagy tárgyalóból. Andy felkapja a fejét és rögtön felpattan a padról, ahol eddig ült. Félve pillant rám, látom rajta, de én csak lassan elmosolyodom, mire összevonja a szemöldökét.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy hamarosan újra egyenruhát kell öltenünk? – vigyorgok rá.

Persze nem vidám a gondolat, hiszen tudom, mi történt Sammel, mégis... valahogy felvillanyoz, hogy újra visszatérhetünk ahhoz, amihez értünk és amit szeretünk, ráadásul ha minden jól megy, hazahozhatom Samet.

Veszek egy nagy levegõt, megfogom a kezét és inkább visszahúzom a padhoz. Leülünk egymás mellé, megfogja a kezem és úgy néz rám figyelmesen.

- Sam csapatát egy razzia alkalmával bekerítették a líbiai lázadók és elfogták õket, természetesen túszként – kezdek bele. – Velük akartak nyomást gyakorolni az ott munkálkodó erõkre, fenyegették velük az Államokat és tulajdonképpen minden országot, aki küldött oda katonákat... – Sóhajtva megrázom a fejem. – Azt mondták, elengedik õket, ha kivonnak Líbiából minden csapatot.

- A NATO megszavazta, hogy néhány ember élete nem ér fel azzal, hogy Líbiát átengedjék a lázadók kezére. A kiszabadításuk pedig túl veszélyes lett volna... Ismerõs, hm? – mosolygok rá keserûen.

Nagyot szusszanva ölelem át és rejtem az arcom a nyaka hajlatába. A közelsége és az illata mindig meg tud nyugtatni.

- Viszont egyezséget kötöttem velük – folytatom aztán. – Azt mondták, ha össze tudok gyûjteni egy legalább tíz fõs önkéntes alakulatot, akkor õk biztosítják az oda- és visszajutásunkat, minden felszerelést, és persze az összes információt, amivel rendelkeznek.

Alig egy héttel késõbb a listám már huszonöt fõvel büszkélkedhet. Természetesen mindenki a régi csapatból, ki újabb, ki régi motoros. Alapvetõ volt, hogy õket keresem meg a feladattal, hiszen õket ismerem, tudom, hogy bízhatok bennük, hogy mit hogyan csinálnak, hogy értenek ahhoz, ami most ránk vár. Részleteket nem mondok, tudnom kell, hogy nem csak azért vállalják, mert a bátyámról van szó. Az egyetlen ember, aki hiányzik, az Wilson, neki közbejött valami halaszhatatlan, ami miatt sajnos nem tud velünk tartani.

Az egész mentõakció lebonyolítása és megszervezése viszont annyi dologgal jár, hogy jóformán alig van idõm Andyre. Sokszor reggeltõl estig rohangálnom kell egyik fejestõl a másikig, és még mikor végre hazaesek, akkor is azzal megy el néhány óra, hogy egymás között is egyeztetjük az aznapi fejleményeket. Mindenben mellettem akar állni, fõleg amikor ilyen nehéz a helyzet, na meg egyébként is kétségtelen volt, hogy ezúttal is õ lesz a jobb kezem, mint mindig. Amikor pedig végre félretehetjük a papírokat és a terveket, hálát adunk a jó égnek, hogy egymás karjaiban zuhanhatunk a kanapéra.

Néha eszembe jut, hogy nem viselkedek-e egy önzõ disznó módjára, amiért õt is belerángatom ebbe, de aztán mindig rájövök, hogy igazából ez az egész csak jó hatással van ránk. Tény, hogy túl sok idõ megy el a munkára és túl kevés marad kettõnkre, mégis... Mintha elmélyülne a kapcsolatunk, már ha ez lehetséges. Vakon bízunk egymásban, ez kétségtelen, amikor az egyikünk felvet egy ötletet, vagy kijavít valamit, a másik csak bólogat. Sok a feszültség, még sincs veszekedés.

Ilyenkor újra és újra rájövök, hogy mi tényleg egymásnak lettünk teremtve.

Egy újabb hét elteltével már minden terv tökéletes, és a vezetõséggel is egyeztettük, így innentõl már mindenkinek csak egy dolga van: a vezetõség elkezdi megszervezni az utazást, valamint szól az ellátmányosoknak, hogy mibõl mennyire lesz szükség; nekem pedig tartanom kell egy végsõ nagy eligazítást a résztvevõknek.

Ez utóbbira megkapjuk a székház egyik legnagyobb tárgyalóját, ahol körbeülünk egy ovális asztalt. Mindenki elõtt ott van egy akta, benne a tervek, térképek, és minden szükséges adat egy-egy fénymásolata, de van egy kivetítõ is, amin könnyebben el tudom magyarázni a dolgokat. Mikor mindenki elfoglalta a helyét és el is csendesedett, bele is kezdek. Az elsõ, ami megjelenik a kivetítõn, az Sam fényképe, egy közeli, színes portré, ahol jól látszanak az arcvonásai és a színei.

- A fogoly, akit ki kell szabadítanunk, a képen látható Samuel James Stafford fõhadnagy – kezdem.

Halk morajlás fut végig az embereken, de néhány másodperc az egész, aztán ismét mindenki rám figyel. Remek, azt hiszem, most sem kell csalódnom az embereimben. Nekik is elmondom, hogyan estek fogságba és miért, hogy a végére mindenkit megöltek, csak Sam maradt, így egyetlen emberre kell koncentrálnunk.

- A fõhadnagy adatai részletesen megtalálhatóak a róla szóló aktában, de a külsõ jegyeknél természetesen számolnunk kell a hosszúra nyúlt fogság következményeivel – teszem hozzá.

A gondolatba beleborzongok, ha Andy nem nézne egyenesen a szemembe azokkal a gyönyörû kék szemeivel, amik annyi bizalmat és odaadást sugallnak felém, talán el is veszíteném a fonalat.

- A hírszerzés természetesen elkezdett kutakodni a hollétüket illetõen, és tulajdonképpen meg is találták a helyszínt – folytatom. Váltok a kivetítõn, és egy mûholdas térkép jelenik meg rajta. Az érintett felület pirossal be van karikázva és ki is van nagyítva. – Egy elhagyatottnak beállított raktárrendszer, több-kevesebb pincehelyiséggel. Utóbbiak számát pontosan nem tudni, de arra tippelünk, hogy azokban tarthatták õket külön-külön, így nem lehet túl sok, maximum öt-hat darab. Ami nem nekünk dolgozik az az, hogy a környék teljesen mentes a térfigyelõ kameráktól és az odaküldött pilóta nélküli felderítõgépeket egytõl egyik kiszúrták és megkísérelték lelõni õket, még mielõtt érdemi felvételeket készíthettek volna, így végül kivonták õket a területrõl. Ez annyit jelent, hogy nem tudunk pontos adatokat az ablakok és ajtók számáról, illetve elhelyezkedésérõl, valamint arról sem, hogy hány ember van ott, mivel járnak ki és be, mikor van õrségváltás, és egyáltalán hány õr van kiállítva egyszerre.

- Igen – bólintok. – Alapvetõen körülbelül három naposra tervezzük az egész akciót, egy nap felderítéssel, egy nap maga a kiszabadítás, plusz egy napot számoltunk az esetleges váratlan eseményekre.

Ismertetem még a terveket, az indulás helyét és idejét, a várható érkezést, és a szükséges felszereléseket. Meghallgatom és a válaszolok minden kérdésre, és így végül belenyúlik az estébe is a délutáni „tárgyalás”. Hulla fáradt vagyok, mire az utolsó ember is elhagyja a termet, és Andy megragadja mindkét karom, aztán behúz az ölébe.

- Büszke vagyok rád, kicsim – súgja a fülembe, szinte hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Köszönöm – mosolygok a nyakába. – Bár ne lennék ilyen használhatatlan...

- Ugyan már – búgja a fülembe, majd gyengéden alá csókol. – Hosszú nap és még hosszabb hét volt.

Még van két teljes napunk az indulás reggeléig, és tényleg kihasználjuk, ahogy azt Andy megígérte. A megbeszélés utáni napon el kellett ugyan mennünk anyáékhoz is, de az indulás elõtti napon az égvilágon semmi dolgunk.

Reggel ki sem kelünk az ágyból, csak lassan felébredezünk, aztán egymás karjaiban fetrengünk tovább. Öleljük egymást, lusta csókokat váltunk, és csak nézzük egymást, vagy halkan duruzsolunk. Utána közösen csinálunk reggelit, amit az ágyban eszünk meg, bár még inkább egymást etetjük, ami persze lusta szeretkezésbe torkollik.

A bõséges reggeli miatt nem éhezünk meg ebédidõben, így tovább lustálkodunk a tévé elõtt az ágyban. Már késõ délután van, mire eszembe jut valami, amit indulás elõtt mindenképpen meg akartam csinálni.

- Mi a baj? – nyúl utánam meglepve, de én csak felhúzom magamhoz. Õ is felül, és a fejét oldalra billentve pillant rám. – Kicsim?

A nyaka mögé nyúlva kipattintom a dögcédulája láncát, magam elé teszem a takaróra, aztán óvatosan lehúzom az ujjamról az eljegyzési gyûrûmet. Ráfûzöm a láncra a dögcédula mellé, és így teszem vissza a nyakába a láncot.

Gyengéden mosolyog rám, végigcirógat az arcomon, majd közelebb hajolva meg is csókol, miközben õ is kipattintja az én dögcédulám láncát. Megismétli a procedúrát, lehúzza az ujjáról a saját gyûrûjét, és a láncomra fûzi, majd visszateszi azt a nyakamba. Lenézek a csodaszép gyûrûkre, a szívem pedig összefacsarodik. Most minden olyan... más. Mintha nem csak egy misszióra mennénk, hanem... a francba is, ez az egész olyan mint egy búcsúnap a halál elõtt. Még szeretkezés közben is olyanok voltunk, mint nagyon ritkán, nem sokszor jön el belõlünk ez az érzelmekkel teli, lassú, egymás szemében elveszõs dolog.

A gondolatra egy csapára rám jön a sírhatnék, de alig hajtom le a fejem, Andy már nyúl is az állam alá.

- Önzõnek érzem magam – motyogom a mellkasába. Lassan visszadõl velem az ágyra, de nem enged el, szorosan tart magánál, míg egyik kezével gyengéden simogatni kezdi a hátamat. – Mi lesz, ha valamelyikõtökkel történik valami? Csak azért, mert én vissza akarom kapni Samet?

- Mindenki önként jelentkezett, kicsim – búgja a fülembe. – Õk bajtársukként tekintenek Samre, számukra õ egy katona, aki fogságba esett, és a segítségükre van szüksége.

- Sam a bátyád – folytatja töretlenül a megnyugtató suttogást. – Nem önzõség, hogy vissza akarod kapni, hanem szeretet. Vagy az önzõség volt, mikor értünk jöttél el? Vagy amikor mi mentünk érted?

- Akkor ne tépelõdj ezen – emeli fel a fejem. – Odamegyünk, kiszabadítjuk a bátyádat, és minden rendben lesz, oké?

Újra odahúzom magamhoz és hosszan megcsókolom. Igaza kell, hogy legyen. Minden rendben lesz.

Idegesen járkálok fel-alá a támaszpont parancsnoki barakkjában. Még szinte senki nincs ébren az egész támaszponton – az õrséget leszámítva persze –, bár amúgy is még majdnem egy óránk van az indulásig, de már mindent elrendeztem, csak a csapatra várok. Persze ráérnek még, más kérdés, hogy én azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes voltam elaludni, nemhogy még ma reggel is tovább tudjak aludni a hajnali óráknál. Az persze fontos, hogy az embereim rendesen ki tudják pihenni magukat, direkt úgy intéztem az ideutazást is, hogy még tegnapelõtt késõ délután szálljon le a gépünk, így mire a kora esti órákra ideértünk a helikopterekkel, mindenki mehetett is aludni, hogy reggel frissen és kipihenten vághassunk neki a felderítésnek – amit szintén úgy igyekeztem idõzíteni, hogy még estefelé visszaérjünk, és ismételten ki tudja magát mindenki aludni. A tegnapi nap minden simán ment, mindenféle különösebb kellemetlenség vagy nem várt esemény nélkül sikerült megfigyelnünk az egész környéket, az õrségváltásokat, az õrség elhelyezkedését és útvonalait, valamint az összlétszámot is sikerült nagyjából megbecsülni.

Engem viszont egyszerûen nem hagy nyugodni ez az egész, még ma sem, bár azt hiszem ez érthetõ is valahol, elvégre mégiscsak a bátyámról van szó. Fogalmam sincs, mit tehettek vele, nem tudhatom, milyen állapotban fogunk rátalálni, ahogy azt sem, mennyi idõbe fog neki telni, hogy visszatérjen közénk. Túl régóta van már fogságban, félek, hogy túlságosan is maradandóak lesznek a lelki sérülések, a testirõl nem is beszélve...

Annyira a gondolataimba merülök, hogy szinte észre sem veszem, mikor gyalogolok bele egyenesen Andy karjaiba. Jóformán csak arra figyelek fel, mikor szorosan körém zárja a karjait.

- Mondtam már, hogy minden rendben lesz, nem? – csókol a homlokomra mosolyogva.

Kapok egy csókot a számra is, aztán az asztalhoz lépünk, hogy még utoljára végigmehessünk a mai nap végleges tervein. Minden lépést halálos pontossággal kell végrehajtani, különben befuccsolhat az egész akció. Bár a térkép, az alaprajz és a környéki leírások pontos megfigyeléseken alapszanak, ráadásul már nagyjából ismerünk minden mozgást is, nem kockáztathatunk. Egy apró hiba is életekbe kerülhet, márpedig én egyetlen emberem életét sem szeretném kockára tenni, fõleg nem elveszíteni.

Bõ fél órával késõbb Nelson kopogtat a barakk ajtaján, mire mindketten felemeljük a fejünket.

- A jármûvek felsorakoztak, és mindenki készen áll az indulásra – jelenti bíztató mosollyal. – Kétszer is ellenõriztem a létszámot, mindenki megvan.

Nelson visszamegy a többiekhez, míg Andy segít nekem összehajtogatni a térképeket. Még utoljára szorosan magához ölel és a fülembe súg néhány biztató szót, váltunk egy hosszú csókot, aztán már megyünk is. Bár most is Andy fog vezetni, ezúttal nem az elsõ jármû lesz a miénk, a konvojt egy olyan csapat vezeti, akik már hónapok óta itt teljesítenek szolgálatot, és úgy ismerik a várost, mint a tenyerüket. Szükség lehet a tudásukra, ha esetleg rejtekutak segítségét kellene igénybe vennünk.

- Innen mindent tisztán látni, hadnagy – hallatszik a fülemben Smith hangja.

Hátrapillantok Andyre, aki bólint, majd int a mögöttünk felsorakozott embereknek, hogy induljanak elõre. Felemelt fegyverrel helyezkedek szorosan az épület sarkához, hogy fedezhessem az elõrenyomuló embereimet, minden vállamra érkezõ jelzést bólintással veszek tudomásul, miközben a környezõ épületek tetejét és ablakait is pásztázom. Ahogy az utolsó ember, Williams is a következõ sarokhoz ér, int nekem, Andy pedig mögülem a vállamra szorít, hogy mehetek. Williams mögé sietek, aztán megfordulok, hogy fedezzem Andy hátát, amíg beér minket.

Itt már minden lépés, mindegy egyes mozdulat számít, a következõ saroknál már a raktárépület van. A mi nyolcfõs csoportunk a dél felõl közelíti meg az épületet, a fõbejárat irányában, Nelson öt emberrel jön északról a hátsó bejárathoz, és van egy-egy négyes csapat kelet és nyugat felõl. Ezen kívül van öt mesterlövészünk, akik a környezõ épületek tetején szóródtak szét. Eleinte Andyt is inkább az egyik tetõre szerettem volna küldeni a saját nyugalmam érdekében, hiszen ott sokkal kisebb veszély leselkedik rá, de nem volt hajlandó belemenni, mondván így is van elég mesterlövész, és amúgy is inkább rám akar vigyázni.

- Mindenki megvan? – szólok bele a rádiómba, mikor már a következõ sarkot is elértük.

- A Sasok továbbra is a helyükön, tökéletes rálátásunk van mindenkire – hangzik Smith válasza is. – Az õrség éppen most hagyta el a hátsó bejáratot, nyugati irányba.

- Rendben – bólintok. – Mindenki készen áll? – kérdezem, miközben a mellettem lévõkre nézek.

A csapatom részérõl egyértelmû bólintás, a rádióból pedig halk, helyeslõ morajlás a válasz. Ismét bólintok, Andyvel egy pillanatra találkozik a pillantásunk, miközben megszorítom a fegyverem.

Mindenki egyszerre hagyja el az épületek fedezékét, persze folyamatosan résen vagyunk, de egyelõre nincs nyoma semmiféle fenyegetésnek ránk nézve. Alig néhány méternyire vagyunk a bejárattól, amikor meghalljuk a saját fegyvereink hangját az épület nyugati oldaláról, Tatum csapata valószínûleg most találkozott az õrséggel. Tudjuk, hogy innentõl már még jobban kell figyelnünk, a fegyverek hangja ki fogja csalogatni az embereket a raktárból is.

- Mozgás három óránál! – figyelmeztet minket Rhodes, mire mindenki arra fordítja a fegyverét, de tüzelnünk már nem kell, mert a lázadó rögtön kap is egy golyót a fejébe.

- Tiszta a levegõ, mehettek – hallatszik a rádióban Hans, az egyik mesterlövész hangja.

Pár másodpercen belül elérjük a fõbejáratot, a falhoz lapulva sorakozunk fel az ajtó mellett. Andy és én vagyunk a bejárat két szélén, összenézünk, nem is kell mondanunk semmit, már csak a szemeinkkel is képesek vagyunk kommunikálni. Egyszerre bólintunk, õ pedig félig az ajtó elé lépve berúgja azt, mire én ugyanabban a pillanatban a feltáruló ajtó elé lépek, és beleeresztek néhány golyót a mögötte felbukkanó fegyveresekbe. Hallom a saját fegyvereinket az épület többi bejáratának irányából is, ami jó jel, mindenki tartja a tervezett tempót. Beljebb megyek, és minden további felbukkanó embert megajándékozok egy vagy több golyóval, mígnem ismét a falhoz lapulva inthetek a kint lévõknek, hogy tiszta a terep. Négyen kint maradnak, hogy biztosítsák a bejáratot és a környéket, de a többiek, élükön Andyvel, felsorakoznak mellettem.

- A nyugati csapatnak érkezett néhány meglepetés vendége is, de segítünk nekik – szól a rádióba Smith.

- Rendben. Mindenki, aki bent van, mi megindulunk befelé. Nagyon figyeljetek! Mindenki ellenség, akinek nincs fegyvere, azt is rögtön fogjátok el és motozzátok meg.

- Igenis, uram – feleli egyszerre Nelson és McCabe, szinkronban az én csapatom bólintásaival.

Végignézek rajtuk, aztán intek a fejemmel a folyosó felé, ami az épület belsejébe vezet minket. Szépen sorjázunk egymás mögött és mellett, kettesével haladunk a folyosó két szélén tartva, a lépteink olyan halkak, amennyire csak lehetséges. Tudják, hogy itt vagyunk, de azt nem feltétlenül kell az orrukra kötni, hogy honnan és mikor érkezünk pontosan. A folyosó végén megállunk, mindenki szorosan a falhoz simul a hátával. Andy és én vagyunk elöl, egymással szemben, és ismét nincs szükségünk még csak kézjelekre sem, hogy megértsük a másik gondolatait, némán állapodunk meg a következõ lépésben, és csak a társainknak kell kézjelekkel az értésükre adnunk a dolgok.

Óvatosan kilesünk mindkét irányba a fal mögül, visszafordulva Andy elhúzza a nyaka elõtt a kezét, az õ irányukba nem folytatódik a folyosó. Bólintok és hátrafelé intek a fejemmel, én nemcsak egy széles folyosót, de megannyi arról nyíló ajtót is felfedezni véltem, amik az alaprajz alapján gyanúsan a pincehelyiségekbe vezethetnek.

Éppen jelzést akarnék adni az indulásra, mikor hirtelen sötétbe borul az egész folyosó, ahova éppen indultunk volna... Olcsó trükk. Bár így már a jelenlegi folyosónkon is félhomály van, még látszik, mit csinálok, így egy kézmozdulattal jelzem, hogy mindenki hajtsa le az éjjellátókat. Direkt új és frissen, teljesen feltöltött típusokat kapott mindenki, felkészültem minden eshetõségre.

- Hadnagy? – szólal meg a fülemben Tatum fojtott hangja. – Itt vagyunk a folyosó küszöbén, de tök sötét az egész.

- Fogást akarnak találni rajtunk, de nem fognak – felelem a rádióba halkan. – Mindenki tegye fel az éjjellátókat és indulás tovább!

Végignézek a fiúkon, a saját éjjellátómhoz emelem a kezem, majd intek a fejemmel a folyosó irányába. Mindenki bólint, majdnem teljesen egyszerre hallom a halk kattanásokat. Hárman szorosan a két folyosó találkozásába helyezkednek, még éppen úgy, hogy idejében vissza tudjanak ugrani a fedezékbe, de minket is tudjanak fedezni, ha kell, miközben lassan átszállingózunk a következõ folyosó túlsó oldalára.

A folyosó borzasztóan hosszú, de még így is látom a túlsó oldalon Nelsonék fegyvereinek fényét, és halványan ugyan, de a másik két csoporté is bevilágít már, bár a pontos helyüket nehéz lenne meghatározni. Ahogy elérjük az elsõ ajtókat, mindkét oldalra intek a fejemmel egyet-egyet, módszeresen, kettesével kezdik kinyitogatni és átkutatni õket az embereim, a tompa zajokból ítélve pedig a másik oldalon is ez történik. Néhányan persze a folyosón is maradunk, ami kell is, ugyanis néhány elõrébb fekvõ ajtó magától táródik fel, és fegyverek lázadók jönnek ki rajta kisebb-nagyobb csoportokban, de minden gond nélkül leszedjük õket.

Tompa kiáltások és lövések, utóbbiak hol a folyosón, hol az ajtók mögül hallatszanak. Az egész akció túl egyszerûnek tûnik ahhoz képest, hogy a NATO szerint kockázatos lett volna... de ezzel a gondolattal igyekszem inkább nem foglalkozni.

- Itt van! – üti meg hirtelen a fülem egy kiáltás. – Hadnagy, azt hiszem, megtaláltuk!

Szégyenszemre nem tudok úrrá lenni az érzelmeimen, és túl nagyot dobban a szívem, de Andy most is ott van mellettem, mint mindig. Egyik kezével megragadja a könyököm és a hang felé int a fejével, majd húzni kezd magával. A többiek úgyis fedeznek, míg elérjük az ajtót, de addigra már engem sem kell noszogatni, szabályosan berobbanok, mikor két katona utat nyit nekem. Odabent már van egy kis fény is, úgyhogy feltolom az éjjellátót. Másik két emberemet látom a padlón térdelni, de ahogy belépek, már át is adják a terepet, és inkább beállnak az ajtóba õrködni.

Elõször jóformán csak egy halványan remegõ ruhakupacot vélek felfedezni a padlón, de ahogy közelebb érek, már kirajzolódnak az emberi test formái is. Még közelebb érve pedig a fájóan ismerõs vonásokat is felfedezem. Szinte térdre esek mellette, érzem, hogy ezúttal is az érzelmeim kerülnek ki gyõztesen, szégyenletes vagy sem, könnyek szúrják a szemem, ahogy végigvezetem rajta a tekintetem. Vékony, nagyon vékony, a ruhái szakadtak és koszosak, az arca beesett, véres és mocskos. A vonásai viszont semmit nem változtak, a haja ugyanolyan szõke, és a szemei is ugyanazok a kékek.

- Sam? – szólalok meg rekedten. Rám szegezi tágra nyílt szemeit, mintha csak most venné észre, mi történik körülötte. – Sam... – nyúlok az arca felé.

Megragadja a csuklómat a mozdulat közben, döbbenten és hitetlenül mered rám néhány percig.

- Jus... Justin? – kérdezi rekedt, alig hallható hangon, ujjai szorítása enyhül a csuklómon. – Justin... Tényleg... te vagy az...?

- Igen – bólogatok, két könnycsepp utat nyer magának, ahogy végigsimítok az arcán. – Itt vagyok, Sam. Most már itt vagyok, nincs semmi baj...

- Justin... – kapaszkodik bele a karomba, újfent remegni kezd a teste, forró könnycseppek folynak az arcán nyugvó ujjaimra.

- Semmi baj, Sam, nincs semmi baj – hajolok lejjebb, hogy átkarolhasson. Hagyom, hogy néhány percig magához szorítson, de tudom, nem vesztegelhetünk itt sokáig. – Gyere, ki kell jutnunk innen. Hadd vigyünk végre haza.

Mire sikerül megállapítanunk, hogy egyáltalán mozdítható állapotban van-e, Sam áldásosan elájul. Andy vállalja, hogy viszi õt, én közvetlenül elõttük haladok, ketten utánuk, de a maradék csoportok is két részre bomolva vesznek körbe minket.

- Hadnagy, van egy kis gáz – szólal meg a rádióban Smith hangja, mikor már a kifelé vezetõ folyosón haladunk.

- Akiknek még volt idejük, valószínûleg erõsítést hívhattak – feleli. – Három jármû tart a raktár felé északi irányból, kettõben csak emberek vannak, de az egyiknek gépágyú van a platóján.

- Akkor tegyétek azt. Nem szabadna nagy feltûnést keltenünk, de inkább a nagy feltûnés, mint egy gépágyú... Azt az autót lõjétek ki, a többit mi elintézzük.

A robbanás éppen akkor rázza meg a környéket, amikor kiérünk az épületbõl. Rögtön fedezékbe vonulunk, bár az ellenséges jármûvek még egy darabig biztosan nem érnek ide, most a sajátjaink közül várunk háromra. Bõven elege maradunk ahhoz, hogy elintézzük a jövevényeket, de Sam nincs olyan állapotban, hogy ezt megvárja velünk. Azonnal vissza kell szállíttatnom a bázisra, hogy minél hamarabb orvosi ellátásban részesülhessen.

Alig egy órával késõbb már csak két kifüstölt autó, és kétautónyi földön heverõ lázadó maradt az erõsítésbõl. Közben értesítettek minket a bázisról is rádión, hogy a Samet szállító Humvee és a két kísérõ jármû is épségben megérkezett a támaszpontra, és Sam már az orvosok figyelõ szemei és kezei alatt van. Rendbe fog jönni. Kihoztuk, és rendbe fog jönni. Hazajöhet velünk... Végre.

Még utoljára átfésüljük a terepet, igyekszünk minél gyorsabban ellenõrizni, hogy senkit és semmi fontosat nem készülünk hátrahagyni, aztán már mehetünk is a jármûvekhez, és irány vissza. Andy éppen tõlem nem messze ellenõrzi, hogy minden a földön lévõ tár üres-e, amikor találkozik a pillantásunk. Rám mosolyog, azzal a tipikus, édes, „nem megmondtam?!” mosolyával, amitõl kedvem lenne itt helyben a nyakába ugrani és megcsókolni, de várnom kell, míg vissza nem érünk a bázisra... A fenébe.

- Hadnagy... – Hallom meg magam mögött McCabe bizonytalan hangját. Felvont szemöldökkel felé fordítom a fejem, õ pedig homlokráncolva elém int. – Egy óránál.

Visszafordulok, és rögtön ki is szúrom a motoszkálást a jelzett irányban. Halvány ugyan, de mozgás, és valamint megcsillan a fény. Valaki nem kapott elég golyót, és az ott egy... Kikerekednek a szemeim és egy lélegzetvételnyi pillanatra le is fagyok, ahogy tudatosul bennem az elém táruló jelenet.

Az egyik lázadó még nem halt meg, és most éppen Andyre igyekszik irányítani a kezében lévõ Kalasnyikovot.

Felém pillant, aztán visszafordul arra, ahová én is szegezem a pillantásomat. Most az egész... tényleg minden olyan, mint egy lassított jelenetben. Kiáltásokat hallok, látom, ahogy Andy is kiszúrja a lázadót, és õ is felfogja, mi történik, én pedig minél gyorsabban próbálok odajutni hozzá közben, mert tudom, hogy túl késõ lesz. Látom, hogy a lázadó megemeli a fegyvere csövét, célzásra készen, az ujja a ravaszon...

Éppen akkor érek Andy elé, megragadva a vállát, készen arra, hogy kimozdítsam valamerre, vagy egyszerûen lelökjem a földre, amikor meghallom a lövés hangját. Felismerem a Kalasnyikov hangját, és érzem a hátamon az apró, de erõteljes lökéseket, amiket a tárjában maradt néhány golyó okoz. Viszont amikor rögtön ezután úgy érzem, mintha a mellkasomba belülrõl öntöttek volna forró vasat, azt is tudom, hogy elég közelrõl jött a lövés ahhoz, hogy a mellény ne fogja fel a golyókat.

Újabb lövések, ezúttal a mi fegyvereinkbõl, majd kiáltások, de én csak Andy tágra nyílt szemeit látom, ahogy lassan felemelem a fejem. Érzem, hogy megrogynak a térdeim, de õ még azelõtt erõteljesen megragadja a derekam, mielõtt eleshetnék.

Szólásra nyitom a számat, hogy kimondhassam a nevét, aztán azt is, hogy nincs semmi baj, jól vagyok. Minden rendben. Szavak helyett viszont csak köhögés hagyja el a torkom, aminek következtében Andy zubbonyát és mellényét hamarosan kisebb-nagyobb piros foltok borítják be.

Továbbra is a karjaiban tartva ereszkedik le óvatosan a földre, velem együtt, a perifériás látásom halványan érzékeli, hogy körbevesznek minket az emberek, hogy fedezhessenek, de egyikük sem néz egyenesen ránk, csak aggódó, gyors pillantásokat érzékelek néha. Andy kicsatolja a mellényem és óvatosan lehúzza a fejemrõl, hogy megnézhesse a sérülést, de nekem elég volt látni, hogy a mellény elülsõ fele nyelte el végül a golyókat. Ha azok ott mentek át a testemen, akkor mindegyik a tüdõmben tört utat magának. Az pedig csak egyet jelenthet.

Andy hangosan káromkodva szorít valamit a mellkasomra, az ismerõsen válogatott szidalmak hallatán halványan elmosolyodom.

- Azt mondtam, hallgass! – kapja felém a fejét, látom tágra nyílt kék szemeiben és a rémületet és a kétségbeesést.

- Andy... – fonom az ujjaimat gyengéden az egyik csuklójára. – Annyi mindent átvészeltünk... és túléltünk már... mindketten...

- Mindjárt itt lesz a segítség, csak tarts ki! – mondja, mintha meg sem hallaná.

- Andy – suttogom mosolyogva. Erõsebben fogom a csuklóját, addig szorítom, amíg rám nem néz. – Minden rendben lesz.

Fogva tartom a tekintetét mindaddig, míg nem érzem enyhülni a nyomást a mellkasomon. Amikor a szemei gyanúsan csillogni kezdenek, tudom, hogy már õ is érti. A szavaim értelme is eljutott hozzá, és az is, hogy ilyen sérülést még Amerika legjobb sebészei sem tudnának rendbe hozni.

- De igen, Andy – emelem le a kezét finoman a mellkasomról, kábán, de hagyja is.

A tenyere már így is csupa vér, és biztos vagyok benne, hogy a felsõtestem alatt a nadrágja is régen átázott már tõle. A mellkasomat bámulja néhány másodpercig, aztán újra az arcomra néz, belesajdul a szívem a szemeiben tükrözõdõ rettegésbe és fájdalomba.

- Nem hagyhatsz itt, Justin... Nem mehetsz el, érted?! Nem... – Magához ölel, én pedig hangtalanul szabadjára engedem a könnyeimet. A seb már rég nem fáj... Andy fájdalma kínoz. – Nem hagyhatsz el... Mi ketten összetartozunk, tudod?! A Hadnagy és az Õrmester... Egyek vagyunk, Justin... Mégis mit gondolsz, mi lenne velem nélküled??

- Szeretlek – suttogom rekedten. – Szeretlek, Andy, és odafent fogok várni rád...

- Justin... – sírja el magát, érzem, hogy rázkódik a teste, és ez nagyon, nagyon fáj.

- Andy... Andy, nézz rám! – A nyelvem egyre kevésbé akar engedelmeskedni, ugyanúgy, ahogy levegõt is egyre nehezebb venni. Bármilyen nehéz is, próbálok nem az arcára kiülõ gyötrelemre összpontosítani. Csak a szemeit akarom látni és a szerelmét érezni. Erõtlenül a nyaka felé nyúlok. – A gyûrûmet...

A kezem alig emelkedik pár milliméternél feljebb, és a hangom is mintha alig hallatszana már. El-elmosódik a látásom, minden egyszerre nehéz és könnyû... Andy viszont még mindig tudja, mire gondolok, ugyanis mikor legközelebb kitisztul a látásom, már a helyére húzza vissza a gyûrût. Elmosolyodom, a könnyeim megállíthatatlanul folynak le a halántékomon, és amikor remegõ ujjakkal a tenyerembe ejti a saját gyûrûjét, minden erõmet összeszedve húzom azt az ujjára.

Felnézek az arcára, és már nem is látom a fájdalmát és a gyötrelmét. Csak az arcát látom, a gyönyörû kék szemeit, a férfit, akit szerettem és akiért éltem.

Hallom, hogy sír, de már nem látom, nem érzem. Csak azt érzem, amikor az ajkait az enyémhez érinti. Lehunyom a szemeimet, de a mosoly az arcomon marad.

Nemhiába tartottunk elõzetesen annyi megbeszélést, az akció pengén ment. Sikerült kihozni Justin bátyját, aki… hát… elég nyomorultul fest. Jól szétszadizták a retek pizsamások, amin mondjuk nem is csodálkozok. Azon már inkább, hogy életben hagyták. Miért? A sebeit elnézve nem sok infót tudtak kihúzni belõle, hiszen akkor nem kínozták volna meg ilyen nagyon. A franc se érti, nem is akarom. Mindenki egyben visszaért, csak ez számít.

Még egy gyors ellenõrzés, aztán Justin képébe dörgölhetem, hogy a faszért aggódott ennyire. Lassan kezdtem tényleg elhinni, hogy valami gáz lesz. Felpillantok, pont erre néz. Önkéntelenül is elvigyorodok. Hát nem megmondtam, hm? Te kis buta… szõke! Ha visszaértünk majd jól megharapdálom a nyakad, érezd csak a törõdést.

Eldobom az üres tárat, majd felegyenesedek, és kiroppantom a gerincem. Hihetetlen jól érzem magam. Most egy ideig tuti nem lesz gondunk ezekre. Justin is boldog, tehát én is az vagyok.

Felvonom a szemöldököm, és felé pillantok. Valamit néz, de mit néz? Elnézek arra, akkor látok meg egy lázadót a földön heverni. Még él… és épp megölni készül engem. Mire felfogom, mi is történik, már késõ fegyvert rántanom. Ujjak szorítását érzem meg a vállamon, de mielõtt reagálhatnék, hallom felugatni a Kalasnyikovot. Döbbenten igyekszem összerakni az eseményeket.

A földre ereszkedek, a kezeim remegnek, a gerincem szinte kiválik a testembõl, úgy félek. Óvatosan leoldom a mellényét, de tudom, hogy így is pokolian fáj neki. Mindent elborít a vér, látom rázkódni a mellkasát, ahogy levegõért kapkod. Édes istenem, ne vedd el tõlem!

- Andy... Annyi mindent átvészeltünk... és túléltünk már... mindketten...

Nem… kurvára nem lesz rendben semmi. Érzem, hogy a szemeim szúrni kezdenek. Nem, nem, nem, nem! Elég!!

- Nem hagyhatsz itt, Justin... Nem mehetsz el, érted?! Nem... Nem hagyhatsz el... Mi ketten összetartozunk, tudod?! A Hadnagy és az Õrmester... Egyek vagyunk, Justin... Mégis mit gondolsz, mi lenne velem nélküled?? – ölelem magamhoz.

Nem bírom tovább, felzokogok, mint egy hülye kisgyerek. Itt fog hagyni, egyedül fogok maradni, õ nem lesz már többé!

Nagyot nyelek, és igyekszem uralni a kezem remegését. Nem akarom, álljon meg az idõ, sose legyen vége! Kérlek, ne menj el! Nem akarok így emlékezni rád.

Szipogva húzom lassan az ujjára a gyûrût, majd a véres ujjai közé erõltetem az enyémet. Nem kell sokat erõlködnie, csupa vér vagyok én is, gond nélkül felcsúszik az ujjamra.

A fogaim vacognak a félelemtõl, alig látok a könnyeimtõl. Nem engedlek el. Sosem engedlek el!

Nagyot nyelve hajolok hozzá, majd lassan egy utolsó csókot lehelek az ajkaira. Az egész testem beleremeg, de nem eresztem. Pihekönnyû, már alig érzem a súlyát. Mit tettek veled, kedvesem? Mi történik velünk? Nem veszítelek el!

A teste lassan elernyed, mintha könnyebbé válna, ahogy valami elszáll belõle. Az élet. A lelke. Nincs többé, elmúlt. Nem tudom, zokogtam-e már így, nem tudok semmit. Tehetetlenül szorítom magamhoz, érzem a vér fémes ízét a számon. Mi történik itt? Még mosolyog, még nem halt meg! Ne vegyétek el tõlem!

Görcsösen szorítom az élettelen testet, a könnyeim megállíthatatlanul záporoznak. Nem, ez egy rossz vicc! Még össze akartunk házasodni, el akartunk menni nyaralni! Már mindent megbeszéltünk, miért?!

Lenézek a sápadt arcra. Kérlek, nyisd ki a szemeid, és nevess ki, hogy rá tudtál szedni! Kérlek!

Megkövülten bámulom a hófehér sírkövet. Nem tudom elhinni. Még mindig nem. Pedig annyian mondták. Még mindig hiszem, hogy valahonnan elõugrik. Mindenütt õt keresem. Reggelente az oldalamra fordulok, hogy magamhoz ölelhessem, de nincs ott. A konyhában mögé akarok osonni, hogy megöleljem, de nincs ott. A fürdõben vízcsobogás hangját hallom, de nincs itt. Megõrülök, nem tudom elviselni.

Egy könnycseppet sem ejtek. Az én gyászom sokkal mélyebb annál. Csak bámulom, ahogy lassan eltûnnek az emberek a temetõbõl. Mary és Richard sírnak. Jeff is. Nelson is. Mindenki, aki ismerte. Túl hihetetlen számukra is. Pedig õk nem éltek vele minden nap.

Lassan hátrafordulok, jég kék szempár villan felém. Sam… Sam szól hozzám. Gyûlölöm, mióta csak megláttam.

Elpattan bennem valami. Tudod… ? Tudod, mit érzek?! Tudod, milyen elveszíteni az életed egyetlen értelmét, tudod, milyen, ha egy pillanat alatt kitépik a szívedet?!

Lendületbõl vágom pofán, hogy az egyensúlyából is kibillen. A nyakát markolva térdelek a karjaira, teljesen a földhöz szorítom.

Igen, meg kell ölnöm, és visszakapom õt. Ha most végzek vele, Justin újra élni fog!

Nem, úgy szorítom, mint egy eszement. Megdöglesz, kibaszottul megdöglesz, te átkozott féreg!

- Hagyd már! Nem õ kérte, hogy menjetek oda! – Nelson a tenyerei közé fogja az arcom.

Értetlenül nézek rá. Azt mondod, az õ hibája volt? Vagy az enyém, mert támogattam? Hogy minden széthullt, mert ezt akarta? Fékeznem kellett volna, bármennyire is utált volna érte. Nem szabadott volna elengednem. Én tehetek róla, az én hibám. Mert nem voltam férfi. Nem voltam férfi melletted. Így érezted? Így volt, Justin? Nem ütöttem meg a mércét, nem voltam elég jó neked. Ez lett a végzeted… egy ilyen gyenge ember.

Szinte rettegek belépni az ajtón. Bámulom csak a fémes kilincset, a kaputelefont… még nem vettem le a nevét. Nem mertem. Azt hiszem, attól félek, ha megteszem, megsértem õt. Úgy teszek, mintha soha nem is létezett volna. Pedig nem így van.

Intek Jeffnek, aki végül el is hajt. Higgye csak, hogy jól vagyok, hogy minden rendben. Kurvára semmi sincs rendben. Hogy bukhattam ekkorát? Onnan… a magasból lezuhantam ide… és még mélyebbre süllyedek. Mi történik? Miért van ez? Milyen elbaszott játék ez, hm?

Nem bírok hazamenni. Még nem… Már szóltak, hogy adjam le az egyenruháját, de nem megy. Akkor végleg elengedném. A hajamba túrva indulok el az utca jobb oldalán. Sétálnom kell, igen. Emlékszem, hányszor veszekedtünk, és sétáltunk ugyanígy. A fejem hátsó részében azonban mindig tudtam, hogy van kihez hazamenni. Hogy van, aki a haragja mögött is tiszta szívébõl szeret. De már nincs ilyen. Egyedül vagyok, egyedül a gondolataimmal, a fájdalmammal. Csakis én tehetek róla.

Leroskadok egy padra, és a tenyereimbe temetem az arcom. Csak a koporsóját látom magam elõtt, ahogy lassan elnyeli a föld. És én nem tehetek semmit… A hajamba markolok, érzem, ahogy az apró szálak elválnak a fejbõrömtõl, és az ujjaim között maradnak. Nem akarok sírni… nem akarok érezni. Olyan akarok lenni, mint egy kõdarab, semmi más.

Felemelem a fejem, mintha ezzel elállnám a könnyeim útját. Hirtelen azonban kellemes melegség önti el a mellkasom. Egy italbolt rózsaszín neonja villog a szemem elõtt. Igen, egy ital nagyon jól esne nekem.

Feltápászkodok, és a boltba sétálok. Hirtelen úgy érzem magam, mint az apám. Mikor a szakadt farmerjában és a fehér, asszonyverõ trikójában betipegett az italboltba, és pár centért hitelre vette az olcsó whiskyt, hogy az arcszeszéhez keverje. Nem, én nem vagyok ilyen. És nem is leszek… csak most… most kell egy ital. Abba fogom hagyni.

Megveszem a laposüveget, majd kiviharzok onnan. Mintha fõbenjáró bûnt követnék el éppen… Justin utálta, ha iszok. Mindig attól félt, hogy megárthat. Most segíteni fog, kicsim, ne aggódj!

A kezemben a hideg üveggel már jobban érzem magam. Némi bátorságot nyerhettem belõle, hiszen hazafelé indulok. Szembe kell néznem vele… az ürességgel, a némasággal. Minden ingerszegény, mióta nem vagy velem. A lakás, én is.

Mélyet sóhajtva állok meg a bejárati ajtó elõtt. Mindig kopogtam, majd feltárult az ajtó, és rám nézett a borzas, szõke fejével. Áradt a lakásból az édes illat, az õ illata. Bûnösnek érzem magam, hogy elfelejtettem, milyen is volt. De a hangodra még emlékszem, azt sosem tudnám elfelejteni.

Végül egyszerûen besétálok. Nem nézek semerre, nem is veszek levegõt. Nem akarok még szembesülni vele… A kulcscsomóm a konyhapultra teszem, majd lerúgom a cipõim. Már rég nem raktam rendet. Segít elfedni Justin hiányát. Most veszek elõször levegõt. Mélyet, mintha víz alól bukkantam volna elõ. Igazából úgy érzem, egy mocsárba ragadtam, ahonnan sosem fogok kijutni. Ellep, elfed egészen.

Sóhajtva pillantok a hálóba, majd leülök a kanapéra. Még nem veszem ki az egyenruháját. Még elõbb iszok egy kicsit, hogy erõt adjon. Igen, csak egy egész kicsit, hogy feloldja a bánatom.

Túl sokat látom a pohár alját, ezért újratöltök. A keserû íz már lassan a torkom marja. Tudom, ettõl nem jössz vissza, de könnyebb. Sokkal. Talán ezért csinálta az apám. Talán az egész kibaszott családunk vérében ott volt ez a gyengeség. Szívtam magamba az anyatejjel. Nem tudom, mit szólnál, ha így látnál. Magamban beszélve, behugyozva, a saját hányásom felnyalva. Undorodnál tõlem… nem, nem tennéd, rám mosolyognál, és azt mondanád: Ne félj, minden rendben lesz!

A gondolatra felsírok. Már nem vagyok férfi. Már szemernyi sincs meg abból az emberbõl, akit szerettél. Szörnyen hiányzol, tudod? Nem tudom, hallasz-e, látsz-e, de sosem akarnám, hogy így láss. És te sem. Miért nem tudtam segíteni? Miért kellett megint a saját hülye fejed után menned? Sosem akartam, hogy így legyen! Sosem akartam emlékezni rád, azt akartam, hogy mellettem légy, és ne csak elcseszett videókon halljam a hangod! Nem akartam, hogy itt hagyj, nem akartam, hogy minden ruhádból elszálljon az illatod, nem akartam, hogy az érintéseidet csak álmomban érezhessem! Nem akartam ezt! Te mégis önkényesen döntöttél. Sosem értem annyit, hogy miattam… ezt tedd! Sosem a hadnagyok halnak az õrmesterekért! Sosem a gyengébb hal az erõsebbért! Gyengébb… igazad van, most én voltam a gyenge. És most is az vagyok.

Lecsapom a poharam az asztalra, majd feltápászkodok. Nehéz a fejem, ki kell szellõztetnem. Minden olyan zavaros, odakint túl gyorsan cikáznak az autók, az embertömegek. Mint a rajzó hangyák, gyûlölöm mind. Megbotlok az ajtó elõtt felhalmozódott levélkupacban. Mennyi részvétnyilvánító üzenet. Nem érdekelnek. Nem érezhetik át a fájdalmam. Õk nem vesztették el azt a valakit, aki értelmet adott annak, hogy minden nap felkeljenek, és túléljenek. Szerethettem és õ is szeretett. De már nincs, akinek odaadhatnám a szívem. Az övé, és elvitte… elvitte oda, ahová nem mehetek. Még nem. Megpróbáltam… próbáltam, de gyáva vagyok. Tudom, te sem örülnél neki, ha eldobnám az életem.

Végigsétálok a végtelennek tûnõ folyosón. Alig pár méter, mégis rengetegnek érzékelem. Alig tudok lemászni a lépcsõn, forog velem a világ. Emlékszem, mikor hosszas gyõzködés után õ csókolt meg elõször. Ott helyben szét tudtam volna cincálni, de csak akadékoskodott. Ne, õrmester! Halványan elmosolyodok, buta liba. Csak késleltetted a végzeted. Bár soha ne vetettem volna szemet rá. Még mindig élne… vígan. Nem, nem igaz! Örülök, hogy egy ekkora szerelmet élhettem meg… és õ is. Tudom, hogy szeretett… az utolsó leheletéig… az utolsó szaváig. Drága Justin…

A vállam a súlyos üvegajtónak vetem, majd kilépek a csípõs szélbe. Könnyek lepik el a szemem, ahogy a hideg szinte igyekszik kitörölni a nedvességet belõlük. Még mindig szédülök, de már jobb. Csak sétálni nem tudok, az nagyon nehéz. Magam sem látom már, merre megyek. Talán ez a legjobb a masszív részegségben. Felemel, kitép a testedbõl. Mintha nem is én lennék. Mert nem én vagyok. Csak egy olcsó szeszt vedelõ barmot látok, aki pont úgy néz ki, mint én. Szánalmas.

A temetõbe indulnék, ahogy minden nap teszem délután 2 és este 8 között. Órákig beszélek Justinhoz, elmesélem a napom, a fájdalmam, aztán sírok. Mintha egy forgatókönyv szerint zajlana. Most azonban egészen másutt kötök ki, mint szerettem volna. Vasútállomás, hogy kerültem ide? Nem fordultam le valamelyik utcán? Vagy rossz helyre mentem? Nehezemre esik a tájékozódás. Becsörtetek a kapun, és abban a minutumban megrohamoznak az emlékek. Felrémlik, mikor berontottam ide. Meg akartam halni. Azt hittem, másé vagy. Hogy szenvedtünk, ugye emlékszel, Justin? Aztán minden rendbejött. Vonat elé akartam vetni magam. Az apád megalázott, emlékszel? Olyan csúnyán megalázott… Azt hittem, a halál gyógyír mindenre, de nem az. Cseppet sem az. Nekem élnem kell, hogy ápoljam az emléked. Ki emlékezne rád, ha mindenki elmenne? Nem, én itt leszek, én örökké tudni fogom, ki volt az a Justin Stafford, és mennyire szerettük egymást. Soha, soha nem verem ki a fejembõl.

Leroskadok a peron szélére, mindenki engem néz. Akkor nem volt itt senki. Hideg volt, és esett az esõ. De utánam jöttél. Még betegen is. Ennyire szerettél. Ugye most is jössz majd? Ugye megint elkapsz, ha le akarnék ugrani? Megteszed, Justin? Megmented újra ezt a részeg faszt?

Kiviruló arccal emelkedek fel a betonról, majd a sínek felé tántorgok. Hát persze! Eddig nem jutott eszembe. Megint jönni fogsz, ha veszélyben az életem! Akkor is jöttél, pedig azt sem tudtam, élsz-e! Megint elõkerülsz, és megölelhetlek. Nem szórakozol velem, Justin! Nem bújócskázunk, gyere elõ!

Hangosan dudál a vonat, jön, látod? Jön! Gyere, kicsim, gyere, és kapj el! Ránts el, ölelj meg, mondd meg, hogy mennyire szeretsz! Gyere! Egyre közelebb ér a vonat, mire vársz? A végsõ pillanatra? Itt van, gyere! Gyere, Justin, kapj el!

A vonat hatalmasad dudál, ahogy a lábaim már nem érintik a földet. Lassan zuhanni kezdek. Mindenem felszabadul, a porcikáim bizseregnek. Lehunyom a szemeim, magam elõtt látom Justint, ahogy mosolyogva felém int. Nem érzem a karjai szorítását a derekamon, nem érzem az ujjait a ruhámba markolni.

Hangosan csattanok a síneken, még látom, ahogy a közeledõ kerekek szikrákat szórnak. Ünnepelnek. Hát mégis utánad megyek, Justin. Mondtam, hogy sosem választhatnak el egymástól minket.