|
Természetesen Brandon volt az, aki felfedezte, hogy az istennő szobra eltűnt a templomból. Szokásos reggeli sétáját az előző nap eseményei miatt a templomnál kezdte, így mikor meglátta, hogy annak ajtaja tárva-nyitva, azonnal besietett az épületbe.
- Mi a...? – hördült fel, ahogy az üresen álló talapzattal nézett farkasszemet. Fogalma sem volt róla, hogy vízben kezdett el úszni a rettegéstől az egész teste, és arról sem, hogy kezei úgy remegtek, mintha órákon át túl lettek volna terhelve.
Óvatosan közelebb merészkedett a talapzathoz, hátha talál rajta valamit – bármit. Por csak annyi volt rajta, amennyi egy nap alatt rárakódhatott, hiszen az előző napon nem tudta senki sem letakarítani a zárt ajtó miatt. Nem sok mindent tudott így kiolvasni a jelekből, csupán annyit, hogy senki sem vonszolta el onnan a szobrot, hanem valami más történhetett.
Egyre inkább fenyegetve érezte magát. A faluban még senki sem tudhatta, hogy eltűnt a szobor, de mivel ő látta meg először a hiányát, rajta fog csattanni a falu dühe vagy félelme. Gondolatai a kezdeti dermedtség után sebesen kezdtek száguldozni, hogy mit tudna tenni ebben a helyzetben. Végül arra jutott, hogy a nap folyamán összehívja az embereket, addig is bezárja a templom ajtaját.
Ez idő alatt Naradao és Esau már két mérföldet meg is tettek. Mindenhol fagyos földön sétáltak, pedig az előző esőzések miatt máshol még mindig mocsaras volt a terep. Azonban Naradao számára ez sosem volt kihívás, mindenhova száraz lábon járt, és ez most sem volt másképp. Esau persze csodálkozott, hiszen messze maguk előtt látta, miként csillan meg a fény a pocsolyák felszínén, viszont mikor odaértek, vékony jéghártyákká változtak. Még az út elején megpróbált egy ilyet beszakítani, de csak annyit ért el vele, hogy megfájdult a sarka.
- Van valami célunk? – kérdezte a férfi, mikor a nap kikandikált a keleti hegyek fölött.
- Cél... mindig kell, hogy legyen valami cél, így hát nekünk is van – mondta a nő nagyon komoly arccal, holott az ő meglátásában a célok hiányoztak. Szerette volna látni a régi ismerőseit, akiket elveszített, de ezzel még ő sem volt tisztában. Csak annyit tudott, hogy mennie kell valamerre, kényszerítette rá valami megmagyarázhatatlan erő, amely régen rávette arra, hogy csatlakozzon ahhoz a kis csapathoz.
- Megkérdezhetem, hogy mi az?
Ekkor Naradao megfogta Esau kezét, és közel vonta a testéhez a férfit. Pár centire volt az arcuk egymástól, úgy mosolygott rá a narancssárga fényben lilásnak tűnő szájával, mintha most jött volna rá, hogy élete szerelmével találkozott, és mindenképp el kell csábítania.
- Persze, hogy megkérdezheted! De ha elmondanám, minden olyan sivárrá változna számodra ezen a vidéken.
A férfi ebből semmit nem értett meg. Önmagában ezt a lényt, aki mellette sétált, nem tudta megérteni, sem megfogni, hogy milyen személyisége van igazából, vagy mi szerez neki igazán örömet az életben. Csak az erőt látta benne, ami sugárzott belőle, és tudta, nem szabad soha feldühítenie.
- Tudsz fegyvert forgatni? – kérdezte Naradao bő negyed órával később.
- Forgatni igen, használni kevésbé – hangzott az őszinte felelet Esautól. Régen volt már, hogy megtanították az alapokra, de egyszer sem volt alkalma éles helyzetben kipróbálnia magát. Ahogy visszaemlékezett, úgy tűnt neki, mintha hét-nyolc évvel ezelőtt lett volna a kezében kard és lándzsa.
- Ez sajnálatos... – susogta a nő letört arccal, de szinte azonnal el is mosolyodott. – Szerzünk neked egy kardot, mit szólsz hozzá? Aztán újra megtanulod használni.
- Miért kellene kardot használnom? – Gyanakodva nézett a nő szemébe. – Fosztogatni akarsz?
- Dehogy akarok! Csak félő, hogy sokan szemet vetnek rám, és ezért bármit megtennének, hogy megszerezzenek.
- Akkor miért nem maradtunk a faluban?
- Nem bújhatunk el örökre a sorsunk elől.
E hangzatos megfogalmazás után nem is mondott semmit Naradao, egészen addig, míg el nem érték a következő falut.
Ahogy lassan delelőre hágott a nap, úgy gyűlt össze a falu lakossága a főtéren, legalábbis a nagyobb részük: a legöregebbek és a legkisebbek. Így is az ott élők háromnegyede megjelent a falu vezetőjének hívó szavára, mikor azt mondta, életbe vágó kérdést kell eldönteniük.
- Na, mi az a nagyon fontos dolog? – kérdezték többen is Brandontól, de az csak a fejét rázta.
- Erről majd délben beszélünk – felelte mindannyiszor. – Csak egyszer akarok elmondani a történteket.
- Ahhoz képest nagyon nyugodtan haladsz – szúrta oda neki Audry, de Brandon erre se reagált.
Dél előtt pár perccel szólt az utolsó embereknek is, majd kis várakozás után ő is elindult a főtér felé. Nem siette el lépteit, igyekezett minél kisebbeket lépni, hogy így is késleltesse az érkezését. Őszes haját nem egyszer túrta át, hogy masszírozza vele a fejbőrét, hátha enyhíteni tud a fejfájásán, ami reggel óta gyötörte. Egyre csak azon törte a fejét, hogy mit fog tenni, ha elmondja a falusiaknak a helyzetet. Kezdett egy terv körvonalazódni az elméjében, hogy ezt ugyan nem lehet annyiban hagyni, de mégse tudta, mégis mit lehetne pontosan tenni. Menjenek az után, aki elvitte a szobrot? Egyáltalán hogy lehet elvinni egy szobrot, ráadásul úgy, hogy senkinek sem tűnt fel?
A régi, mára már legendának tűnő történetek jutottak az eszébe, ahogy befordult egy ház mellett, hogy szerezzen magának egy kis plusz időt, amíg kerül aprót. Az öregasszonyok, és a saját nagyanyja is azt mesélte, hogy az nem egy szobor, soha nem is volt az. Egy lélegző lény, akinek nincs szüksége semmire, csak a nyugalomra, és ezt jéggel-faggyal védi is.
Lehet, hogy újra megmozdult? – tette fel magának a kérdést, félve, hogy a válasz igen.
- Na végre, merre kószálsz? – futott oda hozzá egy vöröses-szőke, befont hajú nő. Zöld szemében sértettség bujkált, amit Brandon azonnal észrevett, mihelyt felemelte a fejét, és feleségére nézett.
- Erre, kedvesem – válaszolta nyugodtan a férfi, és kinyújtotta a nő felé a kezét. – Tarts velem, ha szeretnél.
- Hát hogyne! – csattant fel, és nem ment közelebb Brandonhoz bő három lépésnél. – Mindenki engem nyaggat, hogy mi ez a riadóztatás, én meg semmit sem tudok mondani nekik!
- Bo-bocsánat, Margaret. Nem jutott eszembe, hogy felkészítselek a mai rohamra.
- Mai? Többet is tervezel egy hétre?
- Mi? Dehogy! Csak attól tartok, hogy hosszú napoknak nézünk elébe.
Felsóhajtott, majd leengedte a kezét. Ha a felesége nem akarja megfogni a kezét, ezután se fogja. Mindig is nehezen tudta kiengesztelni a nőket, az asszonya meg még nehezebben enyhült meg. Csöndben indultak immáron ketten a főtérre, hogy szembenézzen a néppel.
- Kérlek titeket, hallgassatok meg anélkül, hogy a szavamba vágnátok! – kelt ki magából Brandon, mikor már negyedjére kellett volna az elejétől elmesélnie az egészet. – Maradjatok már meg csendben!
Kellett vagy tíz másodperc, mire lehiggadt, és az emberek is elcsendesedtek.
- Annyit tudunk, hogy eltűnt az istennő szobra, mégpedig ma este vagy hajnalban. Ezt abból feltételezem, hogy az ajtó nyitva volt reggel, tegnap pedig bárhogy próbáltunk bejutni, sehogy sem tudtunk.
- És a fiam is eltűnt!
- Hogy mi? – hökkent meg Brandon, majd mikor meglátta, ki is szólalt meg, halványan elmosolyodott. - Eltűnt Esau? Én ennek csak örülnék a helyedben.
- Attól még, hogy sosem volt normális, még a vérem volt! – kelt ki magából Esau anyja.
- Akkor biztos ő tehet róla, hogy eltűnt a szobor. Lehet, darabokra törte egy rohama alkalmával-
- Soha nem volt rohama, csak attól tartott, hogy valaki meg akarja ölni.
- Biztos megijedt a szobortól, és akkor törte el, majd tegnap eltüntette a nyomokat.
Halk morgás futott át a tömegen, majd egy idősebb asszony hívta fel magára a figyelmet.
- Nem emlékeztek a mesékre, amit öreganyáitok meséltek nektek? Az a szobor sosem volt szobor, hanem valami lény, ami idejött, majd letelepedett. Megvédett minket. Lehet, nem mutattunk be neki elég áldozatot, és ezért odébb állt.
- De ha nem isten volt, miért kellett áldozatot adni neki? – kérdezte egy kamasz fiú az arcát piszkálva.
- Nem érdemes egy nálad hatalmasabb erővel ujjat húzni, kölyök – vágta rá Kevin.
- Mi van, ha együtt mentek el? – kérdezte Brandon a tömegtől, hátha valaki tud valami értelmeset felelni, de senki nem válaszolt rá olyat, amivel érdemes lett volna számolni a továbbiakban.
- Esetleg... Megpróbálhatnánk megkeresni őket – vetette fel Esau édesanyja, mire helyeslő mormolás volt a válasz.
- Mégis hogyan?
- Három vagy négy keresőcsapatot küldhetnénk ki a kutatásukra. Még sáros a föld, ha együtt mentek el, biztos hagytak valamilyen nyomot maguk után.
- Ha a falu körül szétnézünk, az nem árt senkinek – dörmögte maga elé Kevin.
- Akkor legyen így. Aki szét akar nézni a falu határában, jöjjön a házam elé. A többiek, ha lehet, ma ne menjenek ki a földekre, nehogy széttapossák a nyomokat.
Miután megegyeztek ebben, és mindenki hazafelé vette az irányt, Brandon a feleségével együtt a saját házuk felé vették az irányt. Nemsokára meg is jelent nyolc férfi az épület előtt, hogy megbeszéljék, mi legyen a tervük az aznapi felderítési akcióra.
|
