Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Hosszú az a pár méter is visszafelé a kaputól a házig, de összecsapódik a kedélyes társaság. Dicsérik a termést, a madarak vidám dalát és az esõs nyarat. Megértem.

Elfoglalom a kinti zuhanykabint, hisz minden, amire most vágyom, egy langyos fürdõ a Nap utolsó sugaraival simogatott vízfüggöny alatt. Gyorsan végzek, ez a megszokás hatalma. Aztán a konyhába vetem magam és a bátyámat találom félig kilógva a hûtõbõl.

- Sco, mégis mit mûvelsz? – Suttogom, mert idõ közben legyintett és végül cinkosan rám kacsint egy jól megpakolt tányérral a kezében. Diadalittas mosollyal lopakodik az emeletre, én pedig két sört fogok és követem a bátyám.

- Édes vérem. Együnk! – Gyermetegen összecsapja tenyerét, mikor már én is helyet foglaltam szûk szobájának tiszta padlóján. Mohón falni kezdünk: fûszeres saláta valamiféle tejfölös vagy tejszínes öntettel, sült csirke meg valami kecskeféle szeleteket majszolunk és hozzá kortyoljuk a folyékony kenyeret. Halkan eszünk, csak a nyammogás meg a lentiek neszezése, beszélgetése ivódik a házba.

- Mikor hozol haza egy telt angyalkát, Sco? Tudod, nem leszek idehaza örökké, hogy bemutathass neki. – Furcsa, hogy nem beszél lányokról a bátyám. Régebben alig lehetett mást hallani a szájából, igazi nõcsábász volt. Aztán jött a szolgálat, én is bevonultam, õ pedig megkomolyodott és rohannak az évek. De csak keserû tekintetet kaptam elõször válaszul.

- Abby… - Legördült a száraz torkon pár korty sör, aztán a tányéron elterülõ maradékot kezdte piszkálni a túl távolinak tûnõ bátyám.

- Rákos vagyok. Nem tudnak vele mit kezdeni, és én sem tudok. A sok lõpor meg füst tönkretette a tüdõmet. Nézz csak rám! – Kínosan felnevet. Könnyek gyûlnek a szemembe. – Senki sem akar velem kezdeni. Lássuk be, érthetõ. Én tizenöt éven belül meghalok. Mi lenne a fiammal? Ki tanítaná meg, hogy a lányok jobban szeretik a virágot, mint a hajhúzogatást? Milyen lenne a lányomnak a fiúk helyett az apja miatt keseregnie? Nem, jobb így mindenkinek. – Mindketten nagyot kortyoltunk a lassacskán langymeleg italból és mindkettõnk üvege üresen csörrent a fémtálcán.

Érzem, ahogy a kétségbeesés elhatalmasodik rajtam, s minden bizonnyal az arcom hûen tükrözheti a meglehetõsen felhõs érzelmeim, mert a bátyám vigyorogva csattan fel.

- De ne aggódj, még rengetek sütit eszek meg elõled addig is! – És felpattant, mint évekkel ezelõtt, versenyzünk a pinceajtóig, amit vetõdéssel én érek el elõbb. Vállal és lendülettel lököm be és majdnem pofára estem a lefelé vezetõ lépcsõn, ugyanis az érzékelõ elromlott és a lámpa nem kapcsolódott fel magától. Sco a hasát fogja a nevetéstõl, mert pánikomban csak a korlát mentett meg a zuhanástól. Aztán véresen komoly pillantással egymás szemébe nézünk. Nem kapcsoljuk fel a lámpát, nem keresünk zseblámpát vagy gyertyát, nem is óvatoskodunk, hanem óriási harccal vetjük le magunkat, versenyben az ízletes falatokkal kecsegtetõ hûtõhöz. Ezúttal én érem el hamarabb a hatalmas vén szerkezetet, de feltépve az ajtaját lefagy arcomról a boldogság, ugyanis ez a vacak üres. A testvérem idióta vihogására hallgatva megfordulok, és látom, hogy diadalittasan röhög egy tálca krémes csokis finomsággal a kezében egy vadonatúj hûtõláda elõtt. Mit is vártam? A világ nem vár meg.

Morcosan nyammogom a lépcsõn felfelé lépkedve a jégkrémem, nem kérek a második befutónak járó sütibõl. Álmos sóhajjal nyúlok el az ágyamon és boldog megelégedéssel hunyom le a szemeimet. Még bíboros a csillagszeplõs ég alja, és bús szellõt enged be a nyitott ablak, de engem már nem talál senki az éber világban.

A hajnal hamar elér, hisz álmomban rohanok. Végtelen erdõk, lelkemben még mindig a vadonban vagyok. Meleg van, de nem csak az álommanók világában. Úgy gondolom, húsz fok is lehet, pedig hat óra sincs. Mármint, pirkadat már nincs, de a Nap alja még szemérmesen súrolja a láthatárt. Nem kelek fel, csak kilesek az ablakon és dõlök is vissza. Majd kirugdalnak, ha kell segítség. Végül vagy két óra múlva hallom, hogy valaki az ajtómon dörömböl. Kiüvöltök morcosan, hogy megyek és felkapok valamit a szekrénybõl. Ami a kupac tetején van, tökéletesen megfelel. Ma úgy is takarítani megyünk.

Pár perccel késõbb már Zackel kézen fogva sietünk bátyus kocsija felé, mert a város bõ órára van tõlünk. Közben kapom a kioktatást, hogy nagyot fejlõdött a város és micsoda nagy lett, meg ilyenek. Nem nagyon hiszek benne, de õszintén leesik az állam, mikor a külterületeket elhagyva begurulunk a modern épületekkel és gyönyörû fákkal telezsúfolt központba. Ezernyi csillogó autó és elfoglalt emberek. Hihetetlen. Soha nem hittem volna, hogy Manáma idáig fejlõdik pár év alatt, míg én külszolgálatban vagyok, de ez... Mármint, neonplakátok és interaktív hirdetések... Furcsa mindenesetre. Aztán kicsit lassacskán tudjuk csak átverekedni magunkat az aszfaltos utak labirintusában, ám végül kiérünk a viskóhoz, ahol a Néni lakik. Sco megáll, de nem száll ki. Hé.

- Nem jössz? - kérdem, miközben leemelem Zacet a magas ülésrõl.

- Nem, megyek bevásárolni. Három óra múlva itt vagyok, addig kapjátok össze magatokat! - Kacsint és már itt sincs. A kiskrapek megszeppenve néz rám, de bátorítóan mosolygok rá. Azonban arra nem számítottam, ami a házban fogad minket. Nem csak por, de mindenféle kosz a Néni pedig járókerettel maga mellett ül az asztalnál. Öregebbnek tûnik, mint valaha. Ehh. Nagyot sóhajtok, mikor teával kínál és elfogadom. Pár percet még beszélgetünk, aztán nekiállok a munkának. Kezdjük mondjuk a pókhálótlanítással és portörléssel, aztán jöhet a csempe, ajtó és ablakpucolás, majd a porszívó és a felmosás. Az öcskösre rábízom a szórakoztatás részét. Igen jó szolgálatot tesz, végtelen nagy nyugtom van, így pedig gyorsan dolgozom. Csak egyszer jelenik meg, alig öt perccel azután, hogy nekifogtam a tennivalóknak.

- Abby, miért takarítasz? - Édeseeeem....

- Gyere ide kicsit. Nézz jól körül, és jegyezd meg, hogy miként érzed magad, aztán majd szólok, ha végeztem, hogy mi lesz. Menni fog? - Csak bólint, aztán siet vissza a konyhába. Biztosan kapott kekszet, hogy így igyekszik.

Rengeteg pók és még több porcica veszik velem össze és vív velem gladiátorharcot, mire Végre végzek, de már a bátyám is megérkezett pontosan egy kávéfõzés idejével ezelõtt. Nagyot sóhajtok, mikor az utolsó vödör vizet is kiöntöm és elöblítem a használt dolgokat és kitámasztom õket száradni. Ezzel is megvagyunk, még sincs este.

- Aranyoskám, egyél kicsit! - Mondja a néni kedvesen mosolyogva és kínál a sütibõl, amit erõsen minõségellenõrzött már Zac. Nem is vagyok éhes. Jelenleg csak szórakozásra vágyom. Hálálkodva azért elveszek egy szeletet az almás, száraz édességbõl és elmajszolom közben válaszolva az intenzíven rám zúduló kérdésáradatra.

Nagy szerencsémre Sco telefonja csörögni kezd. Bocsánatot kér és kimenti magát, addig pedig a néni szemlélni megy, mi jó munkát végeztem. Az unokaöcsémet kézen fogva megyek én is a nyomában, majd számon kérem az öcsköst, mikor már hazafelé zötyögünk a kocsiban.

Azért persze nem lehet tökéletes munkát végezni... Ezt lehetett volna arrébb rakni, amott van egy kis por a zsalun, meg aztán a fotelok sincsenek tökéletesen a helyükön. Mindent összevetve én tökéletesen elégedett vagyok a teljesítményemmel meg a rokoni kapcsolatok ápolásával, úgyhogy az ajtóra pillantok. Szerencsére a bátyám épp akkor lép be megkomolyodott arccal és gyorsan búcsúzkodni kezd, szóval ketten az öcskössel mi is ekképp teszünk. Gyorsan még két puszi meg egy ölelés, és, ami nem maradhat el, a võlegényváró kiselõadás, amit már kismilliószor hallottam.

Az aprócska udvaron át menet Zac huzatja magát és az utolsó száraz sütit rágicsálja. Lenézek rá és kedvesen kérdem, mi a véleménye.

- Tényleg, mintha vidámabb lett volna minden. - De egyébiránt nem beszélgetünk, valahogy egyikünknek sincs indíttatása.

Aztán már csukódik is az ajtó és felmorog a kocsi motorja. Köszönöm Istenem.