|
Sötét éjszaka volt, szakadó esővel. A víz már mindent eláztatott: az utakon ha jártak volna az emberek, folyamatosan tócsákba botlottak volna; a régen kitaposott ösvények immáron sártengerre emlékeztettek; a nádtetők szálai közül állandóan csöpögött lefele az égi áldás.
Ebben az időben szaladt egy férfi, mintha menekült volna valami elől. Igazából nem volt mitől rettegnie, hiszen senki sem volt a nyomában, de ezt ő nem tudta. Hosszú idő óta élt már az elméje által generált világban, ahol folyton sötét alakok voltak a nyomában, és az volt a céljuk, hogy elpusztítsák a lelkét.
Egy templomba tért meg, amely ajtaja mindig nyitva állt. Mindenki tudta, hogy aki megpróbálkozik a bezárásával, az valamilyen isteni büntetésben fog részesülni, ebből kifolyólag a falusiak évek óta nem próbálkoztak meg ezzel.
Odabent pár gyertya égett különös, kék fénnyel, amely a kinti, nedves környezet miatt még dermesztőbb hőérzetet bújtatott az ember bőre alá. A férfi azonban ezzel mit sem törődött, azonnal a templom közepén álló, fagyos szoborhoz csoszogott, enyhén meggörnyedve.
- Istennő, kérlek... – motyogta, ahogy felnézett a szobor, nyitott szemébe. Úgy emlékezett rá, hogy a szobor szeme mindig is zárva lett volna, de úgy döntött, biztos csak képzeli ezt a jelenséget a sok futás és az emiatt kialakuló léghiány miatt.
- Kérlek... Hadd töltsem itt a mai éjszakát. Az üldözőim ide nem mernek követni. Csak ma éjszakára óvj meg!
Nem mozdult a levegő a teremben, a gyertyák is ugyanúgy lobogtak, mint eddig. A szobor mereven állt, ahogy eddig is mindig, és nem tett semmit. A férfi ezt engedélynek vette, és letelepedett a szobortól legmesszebb eső sarokba.
Azt már nem vette észre, hogy a ruhája megszáradt, és miközben ő álomba merült, fokozatosan bezárult az épület ajtaja.
A férfi az egész napot átaludta, és lemaradt mindenről, ami a faluban történt. Ugyanis sok minden történt.
Reggel a falu vezetője, Brandon észlelte először a változást. Minden reggel körbejárt a faluban, és ellenőrizte, nem történt lopás a faluban. Azt persze ő se tudta megállapítani, hogy eltűnt-e egy tyúk, vagy egy fejsze a hátsó kertben, de a feltűnőbb dolgokat, mint a zárak megrongálása, azonnal kiszúrta.
Így vette észre, hogy a falu közepén álló templom ajtaja zárva volt. Emberemlékezet óta mindig nyitva volt. A legutolsó öreg jó ötven éve halt meg, mikor az istennő beköltözött a templomba. Nos, emberünk megpróbálta azonnal kinyitni, mivel tudta, hogy az istennő ilyet nem szokott csinálni, ami egyenlő azzal, hogy valami nagy dolog történt.
Az ajtó persze nem nyílt ki, még akkor sem, mikor már vöröslő fejjel próbálta meg a teljes testével kinyitni a szerkezetet. Mivel nem jött össze, azonnal ment a kovácshoz, hogy felkeltse: tud-e neki segíteni?
Persze a kovács azonnal kiátkozta a világból Brandont. Hajnal fél hatkor ki merészel felkelteni egy kovácsot? Épeszű ember nem, hiszen ezek az emberek nagy általánosságban jó kondícióban vannak, és ha megütnek valakit, az ritkán ússza meg súlyosabb sérülés nélkül. Brandonnak sem volt szerencséje. Hiába volt álmos Kevin, tökéletesen eltalálta a másik férfi álkapcsát. Az roppant egyet, kiugrott a helyéről, ráadásul Brandon fogsora kivágta a szája belsejét, amiből szivárogni kezdett a vér.
Hamar kiderült, hogy a legjobb az lesz, ha elmennek a helyi vajákoshoz, hogy adjon valami szert a sebére, és hozzáértő kezekkel tegye helyre az álkapcsát. Ez jó egy óra alatt meg is történt, nem kevés fogcsikorgatással.
Ők hárman együtt tértek vissza a templom terére. Ott már álldogált pár asszony, és sutyorogva vitatták meg az esetet.
- Nincs jobb dolgotok? – kérdezte tőlük Brandon kissé feldagadt szájjal.
- Lenne-lenne, de ez fontosabb! – felelte Audry kissé parasztosan, aki a helyi kereskedés értékesítője volt.
- Pedig jobb lenne, ha ezt a férfiakra bíznátok! – vágta rá Kevin, és kezével igyekezett elhessegetni őket a térről, nem sok sikerrel.
- Akkor maradjatok – morogta végül, és az ajtóhoz döcögött mogorva arckifejezéssel. Úgy érezte, az egész napját tönkre tették. Nem elég, hogy hajnalok hajnalán felverték legédesebb álmaiból, de még ezek az asszonyok se hallgatnak rá.
Gyors tanácskozásba kezdtek hát a férfiak, hogy miként tudnák kinyitni az ajtót, és nem egy dologgal meg is próbálkoztak. Előkerültek a feszítővasak, de meg se mozdult. Utána megpróbálták a tartózsanérokat kicsavarozni, de akármilyen csavarhúzót is próbáltak meg használni, az mindig lecsúszott onnan. Mikor azon kezdtek tanakodni, hogy talán fejszével kellene széthasogatni a fából készült, gyönyörű indamotívumokkal díszített ajtót, havazni kezdett. Ezt elsőre nem vette észre senki, mivel az apró szemek esőcseppé változtak, de fokozatosan lehűlt az idő, fagyni kezdett, és a fehér pelyhek egyre nagyobb arányban gyűltek fel a földön és a téren álló embereken.
Az asszonyok közül került ki az első ember, aki ki merte mondani, hogy az ajtónak talán zárva kell maradnia. Bő fél órán át veszekedtek aztán a falusiak, hogy mi legyen ezek után. Végül úgy döntöttek, hogy az lesz a jó mindenkinek, ha az ajtó zárva marad, és nem nyúlnak többé hozzá.
Amint Brandon kimondta, hogy az a falu akarata, hogy az ajtó zárva maradjon, a havazás elállt, és melegedni kezdett az idő.
Ahogy Esau felkelt, nem is tudta, mi is olyan furcsa körülötte. Először is nem tudta mire vélni a sok lebegő kék fényt, másodszor azt, miért van legalább huszonkét fok körülötte éjszaka, pedig az évszak nem indokolta ezt, harmadszor pedig, hogy érez ekkora nyugalmat.
Óvatosan ült fel, majd lassan fordította el a fejét, hogy szétnézzen. Egyből rájött, hol van, ugyanis havonta egyszer mindenki tiszteletét tette a különös szobor előtt. Az ember valahogy fellélegzett ezen látogatások után, és könnyebben tudták végezni a napi munkájukat.
Nem állt fel, csak a falnak dőlt neki. Az hideg volt, amilyennek lennie kellett, ez bizonyította azt, hogy kint igenis hideg van.
- Mi történt velem? – kérdezte a szoborral farkasszemet nézve. Most már tudta, hogy nincs rendjén az, hogy az nyitott szemekkel mered a semmibe. A szobor azonban nem mozdult meg, csak állt, ahogy eddig is.
- Mondd el! – kiáltott fel, mely visszhangozva pattogott a kőfalak között.
- Semmi... semmi... semmi... – halk sziszegésnek hatott, mely élesen hasított bele Esau fülébe. Oda is kapott, nem folyik-e vér belőle, de szerencséjére nem sérült meg.
- Eddig nem beszéltél, most mégis hangot adtál ki. Istennő, miért?
Csönd maradt a teremben. A gyertyák ugyanúgy lobogtak, mint eddig is. A kinti szél fokozatosan elcsendesedett, majd mikor minden, már fájdalmasan elnémult, a szobor leengedte a kezét, hogy bebizonyítsa: ő igenis él, és saját akarata van.
- Elmegyek innen... Te pedig velem jössz – mondta a nő lassan, ahogy az várható egy hosszú ideig némán élő embertől. Lassan lépésre emelte a lábát. – Túl régen éltem igazán.
- Miért mennék veled? – kérdezte Esau, aki alig hitte el, amit látott. Úgy érezte, mintha egy rossz álomba került volna, arra pedig nem emlékezett, hogy az eddigi napjai olyanok voltak, mintha mindig is egy rémálomban menekült volna.
- Nem vagy egészséges. Ha eltávolodsz tőlem, szenvedni fogsz. Tudom – tette hozzá egyszerűen, és a férfi elhitte, hogy a nő igazat mondott.
Egyikük sem mozdult, miközben a levegőben megnőtt a mágikus rezgések száma. Érezték, de csak egyikük tudta, mi is történik.
- Rendben van... Össze lettünk kötve – mondta a nő fagyos hangján.
- Hogy mi?! – kérdezte megrettenve, a testét vizsgálva Esau.
- Ne törődj vele... – mondta halványan elmosolyodva a nő. A férfi ámulattal nézte, ahogy az eddig istennőként tisztelt szobor ilyen kevésbé magasztos mozdulatokat tesz. – És ne gondolj rám istennőként... Nagyobb hatalmam van ebben a világban, mint bárki másnak, de attól még... Attól még én nem vagyok isten.
Hosszú időn át csak levegőt vett a nő, és nagyon lassan elindult Esau felé.
- Hívj Naradaonak, ahogy a régi barátaim is tették.
A férfi nem értett semmit. Nehezen tudta megemészteni, ami eddig vele történt. Meg is volt zavarodva: fogalma sem volt róla, mikor és hogyan került a templomba, és úgy emlékezett az eddigi életére, mintha mindig minden a legnagyobb rendben lett volna.
- Szedd össze a holmidat, elmegyünk innen - szólt a nő halványan elmosolyodva.
- Értettem, úrnőm!
Azonnal feltápászkodott a földről, és hazarohant Esau, maga mögött hagyva a templomot. Minden egyes lépésénél szilárddá változott a föld a lábai alatt, holott azok eddig sártengerre emlékeztettek.
A házába érve Esau előkereste a legnagyobb és a legerősebb zsákjait, majd összehordta minden holmiját, amit fontosnak talált valaha is az életben. Ruhák, evőeszközök, és egyéb lomok sokasága. Megfontoltan válogatott közülük, míg össze nem állt, mit is fog pontosan magával vinni. Nagyot sóhajtott, mikor mindent bele tudott tuszkolni az erősebb anyagú zsákba.
A hátára véve meglehetősen nehéznek érezte szállítmányát, de nem törődött vele. Fogalma sem volt róla, hogy az istennő mikor akarja elengedni majd maga mellől. Hiába tudta, hogy nem lehet igazi isten, akkor sem tudott másként gondolni rá.
Visszatérve a templomhoz a nő már az ajtóban állt. Nem volt nála semmi csomag, amelyet magával vitt volna, egyedül a ruhája változott meg, hosszú és nőies darabok helyett nadrágban és fűzőben várakozott.
- Elkészültél? Nagyszerű! - szólalt meg halkan, mégis sugárzóan Naradao. Kicsattant a jókedvtől, és Esau egyáltalán nem értette, miért viselkedett így. Az elmúlt bő száz évben ez csak egy szobor volt, ami nem csinált majdhogynem semmit, leszámítva pár furcsaságot a kezdetek kezdetén. Azokról is már csak legendák maradtak, amelyekkel a gyerekeket nevelték tiszteletre a felsőbb hatalom iránt.
- Mi lesz a faluval, ha elmegyünk... Naradao? – tette hozzá a nő nevét, mikor az hatalmas, csillogó szemekkel ránézett.
- Meglesznek, ahogy eddig is megvoltak.
- De te védted meg őket olyan sok időn keresztül... Szerintem már elfelejtették, hogy kell megvédeni magukat.
- Akkor meghalnak, ez az élet rendje. Az erősebb győz, a gyenge meghal, ha mégse, erősebbé válik, és bosszút állhat. Ez az élet rendje – ismételte meg vidáman mosolyogva, megrémítve Esaut. El se tudta képzelni, hogy létezhet egy ilyen lény, akit nem érdekel más emberek sorsa.
- Induljunk! – szólt lelkesen Naradao, majd elindult az északra vezető úton. Esau azonnal a nyomába eredt, nem is sejtve, hogy a falu miként fogja megélni a bekövetkező változásokat.
|
