|
Will dühtől vöröslő szemekkel nézett Robin of Locksleyra, miközben a kezét markolta, amelyből egy nyíl állt ki. Az a ficsúr képes volt rálőni, jó, hogy meg nem ölte. A fiatal haramia meg sem nyikkant, ahhoz a sokk túlságosan nagy volt, hogy fájdalmat érezzen. De tekintetéből tisztán sütött a gyűlölet, a harag, a bosszúvágy, majd fogta magát, és elrohant. Tudta, hogy most gyávának tűnik, hiszen megfutamodott, sőt, egyesek talán gyilkosnak fogják titulálni, amiért ”meg akarta ölni” Robint. Pedig dehogy akarta, csak meg akarta ijeszteni. Will Scarlett nem volt ostoba, lehetett akármilyen forrófejű, akármilyen mérges, de nem volt hülye. Pontosan tudta, hogy milyen magasra emelje a kést ahhoz, hogy az Locksley füle mellett a fa törzsébe csapódjon. Ám sajnos Wulf, az az átkozott kölyök, akit úgy szeretett, mintha a saját öccse lett volna elszólta magát. Pedig Will úgy érezte, joga lett volna ehhez a fajta bosszúhoz, miután az a pökhendi alak megalázta őt azok előtt, akiket gyermekkora óta ismert. De megölni sosem ölte volna meg, még akkor sem, ha fel akarta adni a férfit.
Rohant a fák között, egyenesen a folyóhoz, miközben kezében érezte a lüktető, égető fájdalmat. Legszívesebben üvöltött volna, sírt volna, de nem akarta megadni senkinek azt az örömet, hogy megalázott helyzetben lássa. Az, hogy Robin átlőtte a kezét, éppen elég megaláztatás volt számára, egy újabbat nem lett volna képes elviselni. De elhatározta, megbosszulja még ezt a napot, ezt a pillanatot, ha nem is gyilkossággal, de máshogy. Nem akarta engedni, hogy Locksley újra megalázza őt mások előtt. Soha többé!
~*~
A folyóhoz érve már erősen lihegett, erejét nemcsak a futás, de a vérveszteség is alaposan kikezdte. A keze fájt, és érezte, ahogy a seb körüli terület lassan zsibbadni kezd. Csak remélni tudta, hogy ha sikerül valahogy kiszednie azt az átkozott nyilat, tudni fogja használni a jobb kezét. A jobb keze volt a fegyvere, azzal harcolt, azzal dobta a késeket, anélkül senki és semmi lett volna, csupán egy béna, egy nyomorék, aki senkinek sem kell és csak meghalni jó. Lerogyott a vízpartra, és a nyíllal átlőtt kezét a vízbe tette. A hideg víz jótékonyan hűsítette a sebet, majd lassan kezdte azt érzéketlenné tenni, bár a fájdalom nem múlt el teljesen. Will érezte, hogy alig kap levegőt, melege volt, és csak reménykedett benne, hogy nem lázasodott be. Az lehetetlen, egy seb nem fertőződik el ilyen hamar, gondolta. A szívét összeszorította az aggodalom, a félelem, hogy esetleg muszáj lesz megszabadulni a jobb kezétől, ha a nyíl túlságosan szétroncsolta az inakat. Miért nem tudta Locksley inkább vállon lőni? Miért pont kézen? Hiszen ha vállon lövi, ugyanúgy eldobta volna a kést, amely valószínűleg azóta is ott hevert a földön, tanújeléül a fiú bűnös szándékának.
Kihúzta a kezét a vízből, és alaposan megszemlélte, bár még mindig szédelgett egy kissé, miután csak most kezdte igazán érezni a fájdalmat. A víz hatása hamar elmúlt. A nyíl a mutató és a középső ujja között hatolt be, közel a tenyere közepéhez, ami azt jelentette, hogy valószínűleg, ha nem is okozott komoly roncsolódást, jó időbe fog telni, mire a seb teljesen begyógyul. Ha egyáltalán begyógyul. A haramia tudta, hogy csak egyetlen dolgot tehet, olyan gyorsan kell kiszednie a nyilat, ahogy csak tudja, mielőtt komolyabb baj történik. Megfogta a nyíl végét, és megpróbálta kihúzni, ám felüvöltött a fájdalomtól, amely végighullámzott nemcsak a kezén, de egész jobb karján. A nyíl azonban meg sem mozdult. Még sosem lőtték át a kezét nyíllal, sőt, még sosem találták el, így nem nagyon tudta, hogyan szedje ki a tárgyat a kezéből. Várt pár percet, miközben a hányinger kezdte elborítani. Mélyeket lélegzett, és újfent megfogta a nyilat. Ám mielőtt megint megránthatta volna, egy hang megállította.
– Ne nyúlj hozzá, mert csak több kárt teszel, fiatal Hitetlen – hallatszott egy mély hang.
Will felkapta a fejét a hangra, és megpillantotta a mór férfit, aki Locksleyval érkezett a táborba. Nem értette, mit keres itt, és miért nem a ficsúr dicsőséges szónoklatát hallgatja, mint mindenki más. De úgy tűnt, Azeemnak esze ágában sincs távozni, helyette odasétált a fiatal fiúhoz, és leguggolt elé.
– Mit… akarsz? – kérdezte nyögve Will.
– Segíteni akarok neked – válaszolta egyszerűen a tetovált arcú férfi. – Ha így akarod kihúzni a nyilat, a végén nem lesz más választásod, mint levágni a kezed. A nyíl így is roncsolást végzett, ám ha ugyanúgy akarod kihúzni, ahogy bement, könnyen nagy baj lehet belőle, barátom.
– Miért segítenél nekem? – A fiú hangjában gyanakvás volt, óvatosság, amit Azeem teljesen megértett. – Azt hittem, te Locksley barátja vagy. Miért nem vagy vele? Miért nem próbálsz inkább megölni engem, hiszen én is meg akartam őt ölni.
Azeem nem válaszolt azonnal, helyette felállt, és fát gyűjtött, majd tüzet gyújtott. Will értetlenül nézte a mórt. Úgy tűnt, a férfi valóban segíteni akart neki, de a haramia nem értette az okát. Talán nem is akarta érteni, de gyanakodott rá. Nem bízott sem benne, sem senkiben, mert már megtanulta, hogy mindenki potenciális ellenség a számára. Inkább volt nyers, inkább volt cinikus, faragatlan, önző és kezelhetetlen, mintsem hogy bárkit is a bizalmába fogadjon. Ezt a mór is látta, ahogy azt is, hogy Will nincs jól, de tapintatosan egyetlen szót sem szólt. Ő jól tudta, hogy milyen veszélyes dolog egy ilyen embert ingerelni, mint Will Scarlett, és még a saját véleménye szerint is, Robin of Locksley rosszul tette, amit tett. Mindazonáltal, nem hitt benne, hogy a fiú gyilkosságra készült. Azeem sok mindent látott ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a gyilkos szándékot a megfélemlítéstől.
– Gyere ide, Will Scarlett! – intett Azeem, mikor a tűz már jól égett. – Mielőbb kiszedjük azt a nyilat onnan, annál hamarabb fogjuk tudni, hogy a kezed megmarad-e, vagy sem.
– Nem értelek téged – mondta Will, és lassú, óvatos mozdulatokkal lépett a tűzhöz. Szédült, de igyekezett nem mutatni, még akkor sem, amikor leült. – Miért teszed ezt, ha gyilkos vagyok?
– Nem vagy az – rázta a fejét a mór. – Ha valóban meg akartad volna ölni a Hitetlent, már halott lennél. Én felesküdtem, hogy megvédem őt, de nem láttam a szemedben gyilkos szándékot. Egyébiránt, a kezed túl magasan volt ahhoz, hogy a hátára célozz. Most a kezed!
Willnek el kellett ismernie, hogy a mór nemcsak okos, de igen éleslátó is. Senki más nem látta volna azt, amire a fiú készült, de Azeem úgy tűnt, pontosan tudta, miről is van szó. Nem mintha az ifjú bízott volna a feketében, de azért felé nyújtotta nyíllal átlőtt, fekete kesztyűs kezét. Azeem gyengéden a kezébe fogta a kezet, majd elővett egy hosszú, kést, és nemes egyszerűséggel, annak segítségével levágta a nyíl végét. Tudta, hogy sokkal kisebb az újabb szövetroncsolás esélye, ha áthúzza a nyilat a seben, mintha megpróbálná visszafelé kiszedni. Ezek után a kést a tűzbe tette, mire Will szemei elkerekedtek.
– Most szorítsd össze a fogad, ifjú Hitetlen, mert ez nagyon fog fájni – figyelmeztette Azeem a fiút, mire Will csak bólintott.
A tetovált arcú férfi egyik kezével erősen megragadta Will jobb kezét, miközben a fiú szabad kezével a földön támaszkodott, és igyekezett felkészülni a fájdalomra, másik kezével a nyilat ragadta meg a hegye felett, és egy erős mozdulattal megrántotta. Will azt hitte, hogy menten meghal, ahogy csillagok kezdtek táncolni a szeme előtt a fájdalomtól, miközben hangosan felsikított. Legszívesebben elrohant volna, kitépte volna a kezét a mór szorításából, de mozdulni sem bírt. Végül Azeemnak sikerült kihúzni a nyilat, amely véres volt, a sebből pedig csepegni kezdett a vörös, életet adó folyadék.
A fiatal haramia mélyeket lélegzett, miközben lassan kezdte visszanyerni a lelki egyensúlyát. Azeem ezalatt a kesztyűtől szabadította meg, és mikor Will képes volt végre odanézni, a tenyerén egy hatalmas, roncsolt szélű lyukat pillantott meg, amely fájdalmasan lüktetett és vérzett. A fiú összeszorította a fogát, de a mór jól látta, hogy a haramiának mekkora lélekjelenlétre van szüksége, hogy ne üvöltsön fel. El kellett ismernie magában, hogy a kölyök igen bátor és erős jellem, mert csak a szemében csillogó, ki nem buggyanó könnyek utaltak a fájdalmára.
– Tudom, hogy fáj, fiatal barátom, de ezt muszáj volt megtennem – mondta halkan Azeem. – Most pedig bírd még ki egy kicsit, mert be kell égetnem a sebedet, hogy ne fertőződjön el.
– Ne aggódj, kibírom – sziszegte Will. – Nem vagyok olyan puhány, mint… Locksley hiszi.
– A Hitetlen szerintem már megbánta, amit veled tett – bólintott a mór, mire a haramia hitetlenkedve nézett rá. – Láttam a szemében a megbánást, az ijedtséget, amikor felmérte ésszel, mit is tett. De nem ő küldött utánad, én magam jöttem.
– Aggódtál? – kérdezte cinikusan a fiú. – Nem az ő barátja vagy?
– Megmentette az életemet a Szentföldön, így megfogadtam, hogy vele maradok, amíg nem viszonzom – válaszolta a bölcs férfi. – De ettől még ugyanúgy a te barátod is vagyok, mint az övé. Jelenleg neked van szükséged segítségre, ifjú Hitetlen. Nem tudom, miért gyűlölöd a Hitetlent annyira, nem is akarom tudni, nem az én dolgom. De ha megpróbálod megölni, én ott leszek, hogy megakadályozzam.
Will bólintott, mást nem is tehetett. Őszintén szólva, logikusnak tartotta a mór érvelését, és valahogy valami furcsa melegség öntötte el a szívét, amiért a férfi nem a gyilkost látta benne. Nem ismerte Azeemot, de azt tudta, hogy akármilyen barbár is, jó ember, nagyon okos és bölcs. Ez egyszer úgy döntött, megfogadja a szavait.
~*~
A forró kés, amellyel a tetovált arcú beforrasztotta Will sebét, rettentő fájdalmat okozott, de a fiú némán, összeszorított ajkakkal tűrte, egyetlen jajszó sem hagyta el a száját. Azeem elgondolkodott, miközben egy kenőcsöt kent a sebre, amely majd elmulasztja a fájdalmat. Will Scarlett egy rejtély volt. Azt látta, hogy ügyes, látta, hogy cinikus, magának való, kezelhetetlen, dühös és tele van fájdalommal. De a férfi látta benne a jót is, az esendő embert, a dühe mögötti érzelmeket, amelyeket akkor még nem tudott hová tenni. Úgy döntött, figyelni fogja a fiatal Hitetlent, mert úgy érezte, érdemes rá.
– Készen van – mondta végül Azeem, mikor végzett a kötözéssel. – Egy hónap alatt teljesen meggyógyul a sebed, a nyíl nem okozott komoly kárt. De addig használd a bal kezedet.
– Azt képtelen vagyok használni, de nagyon köszönöm a segítséged, Azeem – sóhajtott Will. – A bal kezem nem olyan ügyes, anélkül béna vagyok és használhatatlan. Egy senki.
– Nos, ha akarod, barátom, szívesen megtanítalak bal kézzel harcolni – ajánlotta fel a férfi, mire Will szemei elkerekedtek. A fájdalom már múlóban volt a kezében, és kezdte jobban is érezni magát. – Semmi sem lehetetlen, ha az ember valóban elszánt. Bármit elérhetsz, ha nem adod fel, hanem küzdesz érte.
Will beharapta az alsó ajkát, hirtelen nem talált szavakat. Soha nem fordult még elő vele, hogy valaki pusztán a semmiért felajánlotta volna neki a segítségét. Soha senki nem akart még a közelében maradni a szükségesnél tovább. Erre egy barbár, egy mór, aki nem ismeri a törvényeiket, sem őt, Will Scarlettet, felajánlja neki a segítségét. A fiú gyanakodva nézett Azeemra, nem igazán tudva, mégis mik lehetnek a férfi szándékai.
– Mit kérsz érte cserébe? – kérdezte óvatosan a fiú. – Gondolom, nem csak csupa szívjóságból tanítanál engem?
– Okos fiú vagy, fiatal Hitetlen – bólintott bölcsen a mór. – Kössünk alkut, rendben? Én segítek neked, hogy hogyan használd a bal kezed, te pedig távol maradsz a Hitetlentől. Így mindannyian jól járunk.
Will meghányta-vetette magában a kérdést. Végül is, ez volt a lehető legjobb megoldás, még ő is tudta. Nem akart Locksley közelében lenni, azt meg pláne nem akarta, hogy a férfi esetleg a bal kezét is átlője. Végül bólintott, és a kezét nyújtotta Azeemnak, aki elfogadta azt. Az alku megköttetett.
– Csak meg ne bánd, amiért a bizalmadba fogadtál – mondta Will, és halványan elmosolyodott. – Rettentően makacs tudok ám lenni, jobb, ha tudod.
– Ó, nem félek én attól, barátom – mosolyodott el a mór. – De azt hiszem, bennem emberedre akadtál.
Will felnevetett, és a mór örömmel látta, hogy az ifjú haramia talán végre újra a régi. Ő is tudta, hogy néha egy önzetlen, segítő kéz sokkal többet jelent a világ minden kincsénél is. Ráadásul, a fiatal Hitetlen nem is volt reménytelen eset.
Vége |
