Igen, itt a vége ennek a fantasztikus fanfictionnek. Meghoztam az utolsó fejezetet is.
A sherwoodi erdőben levő tábor készülődéstől, és munka zajától volt hangos; két hét telt el azóta, hogy Robin és Will visszatértek, Tuck barát pedig tőle megszokott módon úgy gondolta, ez ok egy kis ünneplésre. Robin pedig igazat adott neki, itt volt az idő a nevetésre, a segítségnyújtásra, a tréfálkozásra, a törődésre, Marian szorosan férje oldalán maradt, míg Will az árnyékból figyelte őket, miközben a távozást fontolgatta.
Persze nem a végleges távozást. Soha többé nem akarta megpróbálni, és jól tudta, hogy úgysem jutna messzire. Nem tudott a Robin által kifejezetten neki készített mankó nélkül járni, a seb, amelyet Crawford kése okozott a lábában, és amely elfertőződött, még mindig gyógyult. Halálosan gyűlölte; sántikálva menne az ünnepségre, a mankója minden lépésnél döngetné a földet, ráadásul azok az együtt érző, sajnálkozó pillantások mind őt vizslatnák, látnák a gyengeségét és előzékenyek lennének vele szemben. Ez belül megölte Willt; gyenge volt, sebezhető, azt szerette volna, hogy az emberek ugyanúgy kezeljék, mint azelőtt, hogy ő is ugyanúgy részt vehessen a munkákban, mint mindenki más, és ha belebukik, ahogy bele is bukna, dühösek lennének rá, fejbe kólintanák ahelyett, hogy folyton mindent elnéznek neki. Gyűlölt ő lenni a leggyengébb, és most csak el akart szabadulni onnan.
Miután elmúlt a láza, és végre gyógyulni kezdett, akkor is hetek teltek el, mire végre egyedül is fel tudott állni. A kínzás és a betegség kiszívta minden erejét, gyenge volt, kimerült, minden mozdulat hatalmas fájdalmat okozott számára. Ám a legrosszabbak a rémálmok voltak, amikor újra és újra átélte a pár héttel ezelőtti tortúrát, a valóság határai nélkül; Crawford puszta kézzel tépte szét a testét és itta ki a vérét, Will pedig benne ragadt az álomban és még csak meghalni sem volt képes…
Még mindig nyomasztó volt, ha valaki hozzáért. Először persze nem volt öntudatánál, amikor Azeem a sérüléseit kezelte, de később, amikor a mór ki akarta cserélni a kötést a lábán, Will elvesztette a józan eszét. Belezuhant egy élő rémálomba, ahol Azeemot Crawfordnak vélte, mire a fiú bepánikolt és küzdött, tekergett, hogy elszabaduljon, ám nem tudott elfutni és vak volt a félelemtől. Azeem próbálta őt lecsillapítani, de Will csak akkor volt ismét képes a saját szemével látni, amikor valaki Robinért kiáltott. Még ha csak valaki véletlenül hozzáért a vállához, az izmai már akkor is megmerevedtek, mintha a teste felkészülne a kínzásra; szörnyű volt, rémálomszerű, megalázó, de nem tehetett ellene semmit. A kínzója mindenhol ott volt, mentálisan és testileg is, nem tudott menekülni előle. Mindenki potenciális fenyegetést jelentett számára; minden pillanat egy olyan szörnyű visszaemlékezés rémét vetítette előre, amelyet Azeemmal is átélt.
Robin volt az egyetlen, akiben bízni tudott. Talán mert ő ott volt a barlangban, még ha nem is tudott segíteni, de ott volt, és talán ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy Will miken megy keresztül. Robin most mindig ott volt, vígasztalt, bátorított, védelmezett, bíztatott… Will pedig egy nap azon kapta magát, hogy akarja a megvetését, a dühét, az erejét. Azt akarta, hogy úgy kezeljék, ahogy érezte, hogy mindenkinek kezelnie kéne. De ez nem történt meg.
~*~
Most Will egy homokos földgátról bámult a fák ágai között a tábor felé, ahol az ünnepség készülődött, miközben jól tudta, hogy ott nincs számára hely. Nyomorék volt, beteg, hasznavehetetlen, megtört. Gyenge. Az emberek a tisztás közepén egy tábortüzet készítettek, egy egyenetlen alkotmányt faágakból és gallyakból, amely már elég magas volt, de ez nem állította meg a gyermekeket abban, hogy hangos nevetés közepette újabb adag aprófát hozzanak. Gyerekek, akik fiatalabbak voltak még Wulfnál is. Will rájött, hogy néhányukat nem is ismeri. Fafüst szállt az égbe, és a boldog nyüzsgés hangjai eljutottak a fülébe; ezért akart elfutni. Mert nem tudott lemenni közéjük, és a szemükbe nézni, nem bírta volna elfogadni egy egész közösség tekintetét, tudva hogy ő maga gyenge és elbukott. Ahogy előre hajolt, fájdalom hasított a testébe, érezte a mellkasán a még csak gyógyuló seb fájdalmát és boldog volt. Ettől kevésbé érezte magát üresnek és élettelennek, kevésbé volt tőle sötét és összetört. Becsukta a szemét, az emlékei visszavitték a barlangba, Crawford kínzásaihoz, miközben azon gondolkodott, vajon valaha képes lesz-e megszabadulni a rémképektől.
Léptek zaja hallatszott a halott leveleken. Majd a léptek megálltak, aztán folytatódtak, végül valaki leült mellé egy kőre a bokor mögött. Will nem nézett fel, anélkül is tudta, hogy Robin van ott.
– Jól vagy? – kérdezte egy idő után Robin. Will nem válaszolt. – Mi a baj?
– Semmi.
– Will…
– Nem megyek oda ma este – mondta hirtelen Will. – Jobb, ha tudod.
Robin sóhajtott egyet.
– Will, ez az ünnepség igazából a miénk. Miért ne jönnél?
– Miért mennék? – vágott vissza Will. – Egyedül akarok maradni.
Robin erre nem válaszolt, csak hátrahajolt és az alkonyati eget kezdte bámulni, miközben mélyet lélegzett. Will nem törődött vele, előre hajolt, és mérgesen a földet kezdte piszkálni. Hosszú idő után Robin szólalt meg.
– Nem gondolod, hogy ha hagyod, hogy a félelmed eluralkodjon rajtad, akkor hagyod őt győzni?
Will mérgesen fordult a fivére felé.
– Azt hiszed, hogy félek? Istenem, olyan ostoba vagy, még hogy félek! Ő meghalt, emlékszel? Nincs mitől félnem, és nem vagyok olyan gyáva, mint amilyennek gondolsz engem, Locksley!
– Tudom, hogy nem vagy gyáva – mondta gyengéden Robin. – Egyike vagy a legbátrabb embereknek, akiket eddig ismertem, Will Scarlett, és csak azért, mert a te bátorságod különbözik az enyémtől, még nem kevésbé erős. Ostoba voltam, hogy már az elején nem jöttem rá erre.
Will vállat vont, nagyon kényelmetlenül érintette a válasz.
– Nem számít. Nem félek tőle.
– Teljesen természetes, ha félsz ilyesmitől – mondta Robin. – Isten bizony, én is félek. Szoktam álmodni róla, álmomban a szemem láttára tép téged darabokra, én pedig dermedten állok, nem tudok tenni semmit, álmaimban mozdulni sem tudok. – A férfi megremegett. – Tudom, hogy ezt nem láthattuk előre. De nagyon sajnálom, Will. Én kergettelek el téged. Meg kellett volna értenem, hogy már nem vagy gyerek.
Will felnézett a bátyjára, szívében ámulatot és felismerés ébredt. Nem értette, hogyan élhet egy olyan világban, ahol Robin ilyesmit mond neki, ahol Robin, az emberek hőse azt mondja neki, hogy ő is álmodik Will kínzatásairól.
– Én futottam el – motyogta halkan a fiú. – Ostoba voltam. De…
– A félelem nem tesz téged gyengévé, ugye tudod? – mondta Robin. – Mindenki szokott félni.
– Én gyenge vagyok – válaszolt halkan Will, lehajtva a fejét, kócos haja az arcába hullott. – Még járni sem tudok…
– A fenébe is, hiszen még gyógyulsz! Hiszen abban sem bíztunk, hogy életben maradsz, de fogsz tudni járni. Will… - A fiatalabb fivér felnézett, barna szemeiben valami felismerhetetlen nyíltság volt, könyörgés a megnyugtatásért, olyan szövetség, hit és erő utáni vágy, amelyet csak egy idősebb testvér tud nyújtani, olyasmi, amiről Will eddigi élete során nem is tudta, hogy hiányolja. Inkább meghalt volna, minthogy bevallja, hogyan érez. Ez a tekintet még jobban megnyitotta Robin szívét. – Will, te nem is tudod, milyen közel jártál a halálhoz. Még Azeem sem hitte, hogy… Egy csoda, hogy túlélted, szóval nem tudom, hogy hiheted még ezek után is, hogy gyenge vagy.
Robin életében először rájött, hogy a helyes dolgot mondta. Will megkínzott arcán egy gyenge mosoly suhant át, tekintete pedig kezdett bizakodóvá válni. Robin elvigyorodott, a hirtelen változás nagyon feldobta.
– És igen, valószínűleg pár napig még nem fogsz rohangálni és szarvasra vadászni. De egy nap, hamarosan igen, amint teljesen felgyógyultál. És az erőd az, amiben sosem szabad kételkedned, rendben? Ahogy nekem sem. – Felállt, majd kezét nyújtotta az öccsének, hogy talpra segítse. – Most menjünk, és bizonyítsuk be!
Will a fejét rázta.
– Nem akarok odamenni. A többiek sajnálnak engem.
– Csodálnak téged – mondta komolyan Robin. – A kisgyerekek pedig azt hiszik, valamiféle hős vagy. El sem tudom képzelni, vajon miért.
Will végre elmosolyodott, elfogadta a felajánlott kezet, felvette a mankóját, majd talpra állt. Robin lesietett a kis dombon, majd a kezét nyújtotta sérült fivérének, hogy lesegítse, de amint meglátta Will tüzes tekintetét, azonnal hátralépett. Will leugrott, keményen érkezett sérült lábára, de mankója segítségével sikerült talpon maradnia, fájdalmát és nyögését egy diadalmas vigyor mögé rejtette. Erre volt szüksége, hogy bebizonyítsa, ér annyit, mint bárki más. Robin valahogy végre ezt is megértette.
Együtt indultak el a fák között a tisztásra, Marian, Fanny, John, Wulf, Tuck, Azeem és a többi ember felé, akiket nem is olyan régen megmentettek és összehoztak, mindketten tudták, hogy egy nap a rémálmok elmúlnak, a nap fényét pedig soha többé nem fogják eltakarni holmi sötét emlékek. Új esélyt adtak maguknak, és ezúttal nem fognak elbukni. Fivérek voltak. Ez pedig pont olyan jó alapkő volt, mint bármely másik.
Vége |
