|
Robin növekvő pánikban fürkészte tekintetével a kis tisztást. A ló már régen eltűnt, a talaj száraz volt, a nyomai már alig látszódtak. Megpróbálja megkeresni? De már több órás útra lehet… és ráadásul, anélkül hogyan vigye biztonságos helyre Willt? Visszanézett az öccsére, aki a pokrócok alatt feküdt, szemei félig csukva voltak, véres, lázas arcán verejték csillogott. Robin rémülten simított végig a homlokán. Mit tegyen? Mi lenne Will számára a legjobb esély a túlélésre? Odalépett a pokróccsomóhoz, és letérdelt a sérült fiúhoz.
– Will – mondta halkan, de a hangja remegett. – Will, gondolod, hogy tudsz járni?
Will szemei azonnal felpattantak, és ösztönösen fürkészte a tisztást. Egy szó nélkül vette tudomásul a ló hiányát, és olyan tipikus módon válaszolt, mintha ez az egész nem is számítana semmit.
– Persze, hogy tudok. Hiszen erre valók a lábaim, nem igaz?
Robin mosolyogni próbált.
– Nos, akkor jobb, ha megyünk. – A férfi egy nagyobb zsákba gyűjtötte a múlt esti hús maradékát, most pedig kinyitotta és egy darabot Will felé nyújtott. Will azonnal elfehéredett, elfordult, majd megrázta a fejét. Robin nem tudta, mit tegyen; kényszerítse, hogy egyen, mikor tudta, hogy úgyis rosszul lenne tőle? De ha nem eszik, sosem szerzi vissza az erejét… Robin úgy döntött, most az egyszer nem szól, és nekilátott összeszedni a pokrócokat. – Fázol? – kérdezte Willtől, aki csak vállat vont.
– Nem nagyon.
Robin erősen figyelte, azon gondolva, vajon a fivére hazudik-e, aztán rájött, hogy ez most igazából nem is nagyon számít. Robin a vállára kapta a batyut, majd a kezét nyújtotta Willnek, hogy segítsen neki felállni, aztán látta, hogy Will a belekapaszkodott egy fa törzsébe, és bár az ujjai már véreztek a kapaszkodástól, ő mégis sikeresen felállt, és bár egy kissé szédült, az arca szürke volt, de állt. A szemei büszkeségtől csillogtak. Robin halványan elmosolyodott.
– Jól vagy?
– Úgy tűnik, nem igaz, Locksley? – Robin megdöbbent a könnyed hangnemtől, de az, hogy Will régi lelkesedése visszatért, őt is megnyugtatta. De aztán megpillantotta szemének lázas csillogását, és tudta, hogy ez valami nagyon rossz dolog előjele. Közelebb lépett, próbálva megfogni az öccse karját, de Will arrébb lökte. – Nincs szükségem segítségre! – fakadt ki, majd egyedül lépett arrébb a fától.
Hirtelen úgy érezte, mintha a világ forogni kezdene körülötte, vakon kinyúlt, de nem volt ott semmi, amire támaszkodhatott volna. Megbotlott, ahogy elöntötte a hányinger, érezte, hogy elesik; erős kezek kapták el, és ültették gyengéden a földre, ő pedig szégyenkezve, fájdalommal telve nézett fel, hogy lássa, amint Robin ott guggol mellette, és azt mondja neki, lélegezzen mélyeket.
– Sajnálom – suttogta, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát.
– Nincs miért szégyenkezned – mondta komolyan Robin. – Megjártad a Poklot, Will. Időt kell adnod magadnak.
– Nincs időm – válaszolta megtört hangon Will.
Amikor Robin a fiú karját a vállára tette, és talpra állította, hagyva, hogy öccse hozzá bújjon, Will nem ellenkezett. Gyenge volt, összetört, hasznavehetetlen. Robin nélkül meghalna, és ezen semmiféle akaraterő nem változtatna.
~*~
A fivérek együtt haladtak az erdőben, Robin lassan lépdelt, és szorosan tartotta Willt, testvére szinte egész súlyát ő cipelte. Tudta, hogy Will számára minden lépés hatalmas fájdalmat okoz, tudta, hogy minden sóhajtás és rándulás egy-egy sikítás lett volna, ha a fiú nem fogta volna vissza őket. Tudta, hogy Will lázas, és a lélegzése túlságosan szabálytalan, látta a friss vérnyomokat a felsőtestén levő kötéseken. Néhány percenként Will folyton megszédült, vagy elbotlott, folyton úgy tűnt, mindjárt elesik, de Robin segítségével mindig sikerült talpon maradnia. Rossz bőrben volt, és Robin a szíve mélyén tudta, hogy az öccse lehet, hogy nem fogja túlélni az utat. Súlyosan sérült volt, égett a láztól, rettentően gyenge volt, az út még lóháton is hosszú és veszélyes lett volna, az ő állapotában valószínűleg lehetetlen vállalkozás. De gyalog… képtelenség. De nem volt más választásuk. Aztán Will elesett, egyenesen a halott levelekre. A teste még egy utolsó kísérletet tett, hogy mozduljon, de aztán csak némán feküdt ott. Robin pánikba esve térdelt le mellé.
– Will?
– Csak hagyj itt engem – suttogta Will a sárba, hangja elakadt a benn tartott sikolyoktól, szemét erősen behunyta a kegyetlen világ fénye elől, amely cserbenhagyta. – Nekem ez nem fog sikerülni, Robin. Itt kell hagynod, és haza kell menned… nem akarom, hogy meghalj értem.
– Will, ne! – kiáltotta Robin. – Most nem adhatod fel! Egyikünk sem fog itt meghalni, hallod? Most gyere, sikerülni fog.
Hazudott, és Will is tudta ezt. Ez az utazás valószínűleg meg fogja ölni Willt, és ez az igazság úgy feküdt kettejük között, mint egy kimondatlan, homályos árnyék, megmérgezve a bátorságukat és erejüket. De Will kinyitotta a szemét, négykézlábra küzdötte magát, aztán Robin valahogy talpra segítette és tovább indultak.
A nap örökkévalónak tűnt. Robin nem tudott nem arra gondolni, hogy lehet, hogy sok-sok év telt már el, de sem ő, sem Will nem érzékelte, és talán a külvilág már halott, eltűnt és ők az utolsó emberek a világon. Egyedül, ilyen csendben ez nem is tűnt lehetetlenségnek. Pár órás séta után Robin válla már rettentően fáj, és ő maga is elfáradt, de Will sokkal rosszabb állapotban volt. A bátyjához roskadt, lábait húzta maga után, mert már felemelni is alig tudta őket, szemei félig csukva voltak, teste úszott a verejtékben. Jól látszott, hogy kölcsönkapott erőből és időből él, és már nincs semmije, amit adni tudna. De Robin tudta, hogy most nem állhatnak meg; minél közelebb jutnak aznap a táborhoz, annál jobban nő Will túlélésének cseppnyi esélye is. Csak akkor tudta, hogy meg kell állniuk éjszakára, amikor az ég már kezdett sötétedni, és azt suttogta félig öntudatlan öccsének, hogy minden rendben lesz, hogy már majdnem vége, miközben alkalmas táborhelyet keresett. Egy halott levelekkel teli hely szinte felkínálta magát, ő pedig a földre fektette Willt, miután remegő, agyonkínzott testét gondosan beburkolta egy pokróccal, végül sóhajtva ő is leült a fivére mellé. Will feje a földön feküdt, arca falfehér volt, verejtékes, szemei csukva. Robin riadtan fordult felé.
– Hé, hé, Will, ébren vagy?
– Igen… - suttogta Will. – Robin… még milyen messze vagyunk?
Robin nem akart válaszolni, de hogyan lett volna képes hazudni?
– Talán hét napra – vallotta be, mire Will teste kétségbeesetten remegett meg megdermedt. Bűntudat öntötte el Robint, semmi esély nem volt rá, hogy az öccse még hét napon át kibírja ilyen állapotban. – Mi lenne, ha hagynád, hogy megnézzem azt a sebet?
Will keze önkéntelenül simított rá a kés okozta sebre.
– Nincs semmi baja – mormogta. – Komolyan. - A kötés át volt ázva, véres volt, Robin pedig kénytelen volt néhány mély levegőt venni.
– Nem – mondta. – Nincs rendben. Vedd el onnan a kezed!
Will kelletlenül engedelmeskedett, Robin pedig egy régi nyílheggyel levágta a kötést. A kötés hatalmas vértócsa kíséretében esett a földre, Will teste pedig megfeszült egy elfojtott sikítástól.
– Sajnálom – suttogta Robin heves rémület közepette. – Sajnálom. Sajnálom. Tudom, hogy fáj…
A kés okozta seb nagyon is élő és borzalmas volt, még csak gyógyulni sem kezdett, és amikor Robin közelebbről is megnézte, a látvány halálra rémítette. Orsószerű fehér csíkok tekergőztek Will bőrén, ami egy súlyos fertőzés egyértelmű jele volt. Robin az aggodalomtól egy pillanatra behunyta a szemét; ilyen sebet még sosem látott, ilyenből még ő sem gyógyult be, még a Szentföldön sem.
– Ronda, mi? – mormogta Will, rekedt hangjában félelem és valamiféle furcsa védekezés keveréke hallatszott. Robin erővel szedte össze magát.
– Nem igazán. Láttam már rosszabbat. – Holttesteken. – Átkötöm a sebet, aztán alhatsz egyet, rendben?
– Robin, tudom, hogy meg fogok halni – válaszolta Will, egyenesen Robin szemébe nézve, tekintetében volt valami újfajta érettség, hirtelen halálosan komoly volt. – Nem kell Szent Háborút vívnod, hogy tudd, hogy néz ki egy halálos seb. Nekem ez nem fog sikerülni, Robin. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én.
– Ne mondj ilyeneket! – vágott vissza a férfi anélkül, hogy az öccsére nézett volna, miközben egy újabb kötést tekert Will felsőteste köré. De Will még nem végzett.
– Ezért kéne nélkülem menned! Én… egy nap múlva halott leszek, Robin, maximum egy nap múlva. Neked túl kell élned, haza kell menned Marianhez! Én… én nem vagyok fontos. – A fiú erősen zilált a beszédtől, arcán tisztán látszott a láz, de a szemei bátorságtól és őszinteségtől csillogtak. Robin sosem látta még ezt a tekintetet; látta már Willt óvatosnak, dühösnek, gyilkos hangulatúnak, cinikusnak, makacsnak, szomorúnak… a gyengeség és önfeláldozás ezen új és nyitott beismerése olyasmi volt, amiről nem is tudta, hogy létezik az ő vad és bajkeverő kisöccsében, és a látvány összeszorította a szívét.
– Nem hagylak itt. – Ez volt minden, amit Robin mondott. – Nem fogsz meghalni.
~*~
Will rémisztő sikolya szakította meg az éjszaka csendjét, teste ide-oda tekergett Robin mellett.
– Ne! – üvöltötte. – Ne! Ne!
– Will, ébredj fel! – kiáltotta Robin, miközben kétségbeesetten próbálta lenyugtatni a fivérét, karjait a földhöz nyomva. – Ez csak egy rémálom, Will, minden rendben!
– Őt nem bánthatod! – kapkodott levegő után a fiú. – Ne… ne… nem akartam elárulni őt… Szabad akartam lenni…
– Will, kérlek! – Robin halálra rémült a végeérhetetlen rémálomtól.
A barna szemek hirtelen felpattantak, vadul, nem láttak semmit, majd mikor a tekintete megtalálta Robint, egész teste visszaroskadt a pokrócok közé, és egyik kezét esedezve nyújtotta fel.
– Nem akartam elárulni senkit – mondta újra elfúló hangon. – Ha megöltek volna, az az én hibám lett volna… Megölte az anyámat, hinned kell nekem, én csak vissza akartam őt kapni!
Robin végre megértette, hogy Willt a rémálmában az előző bűneiért ítélték el, nevezetesen, amikor hetekkel ezelőtt beleegyezett, hogy elárulja Robint Nottingham bírájának. Egyik karját a fiú remegő teste alá tette, majd ülő helyzetbe emelte Willt, és lágyan ringatni kezdte őt saját teste védelmében.
– Ezért senki sem hibáztat téged – mondta határozottan. – Dühös voltál, jogod volt hozzá. Rosszul ítéltelek meg téged, Will Scarlett, én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. – Megrázta a fejét. – Hidd el, én rosszabb dolgokat is tettem, amikor dühös voltam. Már vége. Gyere vissza, Will!
Will szeméből lassan eltűnt a halálfélelem, merev teste Robinéhoz roskadt. Hosszú idő eltelte után most először látta az őket körülvevő erdőt, és egy mélyet lélegzett.
– Robin – suttogta. – Nagyon fáj… túl sok az árnyék… fáj…
Robin megölelte a fiút, végigsimított a meggyötört testen, és magához húzta Willt.
– Tudom – suttogta, miközben a szíve majdnem megszakadt. – Tudom, hogy fáj. Légy most erős, kisöcsém. Légy erős! Itt vagyok veled, és nem hagylak el.
– Én… sem… - krákogta Will. – Nem… megyek el…
~*~
Útjuk negyedik napján Will hirtelen megállt, zilálni kezdett, majd botladozott, végül egy hang nélkül összeesett és nem mozdult, mikor pedig Robin ellenőrizte a szívverését, alig érezte. Képtelen volt felébreszteni az öccsét; arra gondolt, amit Will mondott, és a fiú már eddig is messzebb jutott, mint bármelyikük gondolta volna, emlékezett rá, hogy a fiú azt mondta, hagyja őt ott. Arra a hangulatra gondolt, az őszinteségre, a bűntudatra, az önfeláldozásra. Lehajolt, és mint egy gyermeket, úgy emelte fel az öntudatlan, láztól égő, vékony testet a karjaiba, aztán csak ment előre, vitte őt át a sötétségen.
– Csak harcolj, Will! – suttogta, jól tudva, hogy Will Scarlett, vagy legalábbis a teste ezúttal tényleg feladta. Az egyetlen kétségbeesett reményük az volt, hogy az elméje még küzd. – Most ne add fel, kisöcsém! Itt vagyok veled. Csak tarts ki!
Két nappal később elérték a tábort; Robin az éjszakák jó részét átgyalogolta, nem vesztegette az idejét azzal, hogy élelmet és vizet keressen, elhatározta, hogy időben megmenti Willt. Csodálkozott azon, hogy az öccse még annak ellenére is életben van, hogy immáron eszméletlen; ez ugyanis embertelennek tűnt. Robin már botladozott a fáradtságtól, ahogy a karjaiban cipelte Willt, és mindketten erejük végét járták már, Robin az alváshiánytól, Will pedig egyéb okokból.
Marian látta meg őket elsőként, aki meghallotta a halott leveleken és páfrányokon közeledő halk lépteket. A tisztás széléig sietett, kikukkantott a fák között, és megpillantott egy magas alakot, aki lassan, botladozva közeledett felé, látta a karjaiban a kisebb, vékonyabb alakot, aki a távolból inkább tűnt gyermeknek, vagy holttestnek. A hölgy a kezét a szájára tapasztotta, amikor felismerte őket.
”Robin!”
Kiáltása felriasztotta a többieket is, majd ahogy a két alak felé kezdett rohanni, Fanny, John, Wull és Azeem a nyomában voltak. Robin megállt ott, ahol volt, csendben állt és egy fának dőlt, Will mozdulatlan teste a karjaiban, a fiú kócos hajjal borított feje a vállán, mintha nem is lenne súlya.
– Megtaláltam – mondta szédülve.
John már ott is volt, látta Robin kimerültségét, és Will béna testét erőszakkal kapta a karjaiba. Fanny is ott termett, szemei automatikusan végigbámultak a fiú összetört, sebes testén; hihetetlennek tűnt, hogy még él. Marian Robin karjaiba röppent, szorosan átölelve a férfit, piszkos arcát és nyakát csókokkal árasztotta el, mert képtelen volt szavakba önteni, mennyire rettegett attól, hogy nem tér vissza. Wulf döbbenten állt, nem tudta, mit kéne tennie, de Azeem egyből Willhez lépett, akit most John tartott a karjaiban, egyik ujját a fiú nyakára téve, hogy érezze a pulzusát.
– Életben van – mondta. – De nagyon gyenge. Hozzátok a sátramba, nincs sok idő. – Aztán megállt, amikor John elindult Willel és Robin is utánuk akart menni. – Nem, Hitetlen! – mondta. – Neked pihenned kell, vagy két öntudatlan ember lesz a sátramban.
Robin lázadozni akart azellen, hogy csak így elviszik mellőle Willt, de az elméje átvette az irányítást, emlékeztetve rá, hogy most nem tehet semmit, hogy barátok voltak és Willnek nagyobb szüksége van Azeem gyógyszereire, mint az ő idegeskedésére, majd nézte, ahogy John, Will és Azeem eltűnnek a sátorban, szédült, majdnem elesett, mielőtt hagyta volna, hogy Marian magával húzza őt az ellenkező irányba. |
