|
Robin a barlang előtti fűre tette Will mozdulatlan testét, és próbált nem halálra rémülni a rengeteg vér láttán, amely még mindig szivárgott öccse testéből. Térdre rogyott a fivére mellett, és ügyetlenül nyúlt a mellkasán tátongó seb felé, próbálva eltakarítani némi vért, hogy jobban lássa a sérülést, ám ez lehetetlenség volt. Kezdett pánikba esni, a világ kezdett szürkébe fordulni és el sem tudta képzelni, hogy Will testében még lehet egyáltalán vér. Harcolt önmaga ellen, mert tudta, ha elveszíti az önuralmát, Will meg fog halni…
Aztán levette az ingét, durván, kétségbeesetten tépve csíkokra. Ülő helyzetbe emelte Will mozdulatlan testét, a mellkasához húzta és érezte, ahogy a fiú feje a vállára bukik.
– Minden rendben, Will – hallotta saját maga sürgető suttogását. – Minden rendbe fog jönni. Ki foglak vinni innen, csak tarts ki, hallasz? Csak tarts ki…
Ingének egyik darabját a seb köré tekerte, hogy elállítsa a vérzést, ám elborzadt, amikor látta, hogy a vér tovább folyik, átáztatva az anyagot. Egy másik anyagdarabot vett elő, amit szintén a seb köré tekert, nem is figyelve az émelygésre, mialatt puszta kézzel igyekezett összetartani a szétroncsolt sebet. Tűre és cérnára volt szüksége, össze kellett varrnia a sebet, hogy megállítsa a vérzést, de nem voltak nála a szükséges holmik. Valahogy élve kellett visszavinnie Willt a táborba anélkül, hogy összevarrta volna a vágást… Reménytelenség töltötte el, és érezte, ahogy a kétségbeesés könnye hagyja el a szemét. Ez őrület volt, lehetetlenség. Will meg fog halni, Robin pedig az égadta világon semmit sem tudott tenni ellene. A következő pillanatban erővel szedte össze magát és pillantott újra az öccse testén levő véres rongyokra. Will nem halhat meg! Nem fogja hagyni, hogy meghaljon!
Az egész ingjét elhasználta, hogy elállítsa a vérzést. Nem tudta, hogy ezzel mennyi jót is tesz valójában; mikor sikerült elállítania a vérzést, azt vette észre, hogy egy véres pólyába bugyolált alak mellett ül. Nem úgy tűnt, mintha megmentette volna Willt, az öccse még mindig a mellkasához roskadva ült, feje előrebillent, haja az arcába lógott, amely falfehér volt.
– Hé! – mondta Robin. – Hé, Will, hallasz engem? Nyisd ki a szemed, Will, itt vagyok… - Semmi válasz. – Gyerünk, Scarlett, egész nap aludni akarsz?
De a gyenge és remegő vicc el is halt, amikor Will még mindig nem válaszolt. Robin ellenőrizte a fiú légzését; minden lélegzetvétel rövid, éles és túlságosan felületes volt. A pulzusa szabálytalan, és gyors volt, de legalább még érezni lehetett. Robin alig hitte el. Újra lefektette öccsét a fűbe, majd felállt és visszament Crawford barlangjába. Az egész olyan volt, mintha besétálna a Pokolba, de talán a férfinak volt valami eszköze arra, hogyan mentse meg Willt.
Nem várt varázsszereket, és semmit sem talált. Minden, amit ki tudott menteni, miután átlépett fogva tartójuk holttestén, néhány rongy és széttépett ruha volt, amelyek megfeleltek kötszernek, és azzal az érzéssel tért vissza a szabad levegőre, hogy maga mögött hagyta ezt a bűzölgő, hányingerkeltő, gyomorforgató, helyet. Will nem mozdult, és amikor Robin odaért hozzá, érezte a fiú testéből áradó égető forróságot, mire átkozódni kezdett. Mintha Will teste lángolt volna; rettenetesen magas láza volt. Robin letérdelt a fivére mellé, és a rongyokat most arra használta, hogy Will mellkasa köré tekerje őket, összetartva a sebet; ezek újra hamar átáztak, de Robin megkönnyebbülésére, nem annyira, mint azelőtt. Will egész felsőtestét átkötözte a maga készítette kötszerrel, és érezte, hogy teljesen megkönnyebbül, amikor a vér nem itatta át az utolsó réteget is.
– Így ni, látod? – mondta majdnem vidáman az öccsének. – Mondtam, hogy megcsináljuk, nem igaz?
Annyira el volt foglalva, hogy nem is hallotta a mögötte csoszogó lépteket, sem az erős zilálást. Csak az utolsó pillanatban érezte a nyakán a forró leheletet, és érezte meg Crawford jelenlétét, amikor is félreugrott, kibillentve az emberi monstrumot az egyensúlyából, ledöntve a földre, a kés pedig, amit Crawford a kezében szorongatott, leesett, alig pár centire Will arcától. A férfi a kezeit használta, hogy sérült testét kivonszolja a barlangból, hányingert keltő, tisztán látszó véres nyomot hagyva maga után, most pedig gyűlölettől égő, nyállal borított arccal nézett Robinra, majd újra megragadta a kés nyelét, és a pengét mámoros tekintettel emelte fel…
De Crawford gyenge, és sebesült volt. Robin kirúgta a kést a férfi kezéből, majd csizmájával keményen rálépett a kézre, és perverz élvezettel hallgatta, amint a csontok összetörnek.
– Magam küldelek a Pokolra! – sziszegte Robin, mire Crawford tekintete üvegessé vált, feje a földre hullott és Robin a sokktól és a dühtől nehezen lélegezve tudta, hogy a férfi ezúttal valóban meghalt. Visszafordult Willhez. – Rendben, most tűnjünk el innen…
Még egy percet szánt arra, hogy visszasiessen a barlangba, bár nem nagyon akarta Will ilyen közel hagyni Crawford testéhez, de hamar megtalálta az íját és nyilakkal teli tegezét; szükségük volt fegyverre. Majd, mikor visszatért a tisztásra, Willt Crawford egyik régi köpenyébe tekerte a hideg ellen, aztán azon elmélkedett, hogyan lenne a legjobb elvinni őt innen. Nem kockáztathatta, hogy ha Willt a vállára veszi, szétnyitja a sérüléseit; kellett lennie más módnak is. Ekkor hallotta meg egy ló riadt nyihogását, amely pár méterre tőle egy farönkhöz volt kötözve.
Az állat hatalmas volt, elég erős, hogy elbírja Crawford súlyát, tehát valószínűleg elbírta Robint és Willt is. Ami még fontosabb, a tekintete nem volt még eszeveszett és tébolyult, mivel nem volt még olyan hosszú ideig a férfi birtokában, hogy elveszítse az eszét. Robin lassan eloldozta az állatot, mialatt halkan suttogott neki, hogy biztosítsa, nem akarja bántani, és gyengéden megsimogatta ziláló testét és sörényét. A ló zilált, a földet kapálta, de nem menekült el. Robin remélte, hogy ez a nyugodt hangulat az állat alaptermészetének része. Egyik kezével a kötelet fogva, odavezette a lovat, ahol Will feküdt, óvatosan a karjaiba vette az öccsét, majd felültette a ló csupasz hátára, hogy a fiú feje a ló nyakán nyugodott, aztán ő maga is felült Will mögé és gyengéd sétára ösztökélte az állatot. El kellett tűnniük innen… erősen fogta az öccse testét, hogy a lovon maradjon, miközben kétségbeesetten imádkozott azért, hogy Will életben maradjon.
~*~
Egy fél órával később érezte, hogy Will nyugtalanul megmozdul előtte, gyengén vonaglik a karjaiban és borzongás fut végig a testén.
– Will? – kérdezte reménykedve Robin, és akkor hirtelen Will csapkodni és tekeregni kezdett a fivére ölelésében a ló hátán, vakon és kétségbeesetten küzdött, miközben halk szipogások közepette lélegzett.
– Ne… ne… - mormogta. Ne, ne többet… Robin… - A pánikba esett, felágaskodott, Will pedig rémülten kiáltott fel.
– Nyugalom, nyugalom, Will! – kiáltotta rémülten Robin, miközben egyszerre próbálta megnyugtatni a rémült lovat és lázas öccsét. – Hé, itt vagyok, itt vagyok, Will! Ébredj fel! – Erővel fogta le Will karját, majd hagyta, hogy mindketten lecsússzanak a ló hátáról, és Will újra a földön feküdt a karjaiban. – Nyugalom, most már nyugodj meg… - mormogta újra, és újra, erősen magához húzva az öccsét, mígnem Will küzdelme lassan remegéssé csillapult. Robin látta, ahogy fivére szemei kinyílnak, a tekintete üveges volt, rémült, érezte, ahogy Will felé fordul.
– Robin? – suttogta rekedten Will. – Robin, hol… hol…
– Ssh, ssh, ne aggódj! – válaszolta gyengéden az idősebb fivér. – Most már biztonságban vagy, hallod? Most már rendbe fog jönni. Ő meghalt. Crawford meghalt.
Will Robinhoz hajolt, és újra behunyta a szemét.
– Robin… - A hangja alig volt hallható. – Fáj…
– Tudom, tudom, hol fáj?
Will teste megfeszült; Robin érezte, hogy minden izma merev, a fiú pedig egész testében remegett.
– Mindenhol… - suttogta. – Nem tudok… nem tudok…
– Tudom – mondta Robin, a szívét összeszorította a sajnálat és tehetetlenség, miközben közelebb húzta magához a fiú vékony, reszkető testét, mert ez volt az egyetlen vigasz, amit nyújtani tudott. – Tudom, de most erősnek kell lenned, Will, erősnek kell lenned. Csak tarts ki, és ígérem, hamarosan jön a segítség… de nem hagyhatsz magamra, megértetted? Velem kell maradnod!
Will arca megfeszült a fájdalomtól.
– Nem megyek… sehová… - nyögte végül. – Van… vizünk?
Robin utálta, hogy muszáj megráznia a fejét, sokkal jobban, mint bármi másért. Tovább indultak, nem tehettek mást. Ezúttal Robin víz hangja után hallgatózott, dühös volt, amiért nem gondolt erre korábban. Will ismét, ezúttal csak félig öntudatlan állapotban fivére mellkasának dőlt, Robin pedig attól való félelmében, hogy a fiú újfent a sötétségbe zuhan, mindenféléről elkezdett neki beszélni, hogy ébren tartsa.
– …el sem hiszem, hogy ezt még nem mondtam el neked, de velem még sosem bántak így, úgy értem, tényleg képes volt ”ott” megrúgni, pokolian fájt, én meg csak nyöszörögtem, mindannyian ezt tesszük, de én sosem voltam valami kitartó, de ez még azelőtt volt, mielőtt találkoztam volna Mariannel, szóval, ezt tartsd meg magadnak, rendben, Will? Azt hiszem, te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen történeteid legyenek, de azért már nem vagy annyira fiatal, igaz? Az utazások megváltoztatják a világról alkotott képed…
– Robin – suttogta még csukott szemmel Will -, azt hittem, én vagyok az, aki félrebeszél.
Robin nem hallotta a visszavágást; egy folyó hangját hallotta, amelynek vize pont előttük, a fák között szökkent kőről-kőre. Arrafelé irányította a lovat, és egy kanyar után ott álltak egy kis bugyogó pataknál, melynek vize a füvön és a párkányokon csillogott. Gyorsan leszállt a nyeregből, majd óvatosan leemelte Willt, a vízpartra vitte, hagyta, hogy a fiú a mellkasának dőljön, miközben ő egy jó maréknyi vizet merítette és emelte az öccse ajkaihoz. Will köhögött a hideg víztől, aztán kétségbeesetten nyelte le, kis híján megfulladva. Robin mosolyogva nyújtott neki egy újabb maréknyi vizet.
- Csak lassan! – mondta Willnek. – Van időnk.
Már sötétedett, a horizonton az ég már indigókékbe, majd feketébe fordult, Robin pedig úgy döntött, ez a hely pont olyan jó, mint bármely másik arra, hogy tábort verjenek. A lovat az egyik közeli fához kötözte, majd a Crawfordtól zsákmányolt rongyokat és köpenyeket a földre terítette, és rájuk fektette Willt, mintha az ott egy ágy lenne. Bár lenne valami ételünk, gondolta. Éhezett, Will pedig vagy egy hete nem evett semmit; de ahhoz, hogy egyenek, el kéne mennie vadászni, és nem akarta sérülten, gyengén magára hagyni Willt az erdőben. De még ha meg is találnák az utat, lóháton akkor is napokig tartana, Willnek pedig ennie kell, ha elég erős akart maradni ahhoz, hogy kibírja az utat. Lehajolt alig magánál levő öccséhez, kisimította szeméből izzadtságtól ragacsos haját, mire Will szédülve nézett rá.
– Megyek, lövök magunknak ennivalót – mondta halkan Robin. – Olyan gyors leszek, amilyen csak tudok. Te maradj itt, ne menj sehová, ne csapj zajt! Megértetted?
– Ne hagyj egyedül – könyörgött Will, kezével felnyúlt, és elkapta Robin ingét. – Kérlek!
A hangja elhaló volt, rekedt, és Robin tudta, hogy lassan el fog aludni. A szíve szakadt meg, amiért itt kellett hagynia, de nem volt más választása. Enniük kellett. Kiszabadította az ingét, felállt, magához véve az íját.
– Nem leszek el sokáig – ígérte meg, majd vissza sem nézve indult el, mert attól félt, egy újabb tekintet Will meggyötört arcára, és nem fog tudni elindulni.
~*~
Alig egy órával később tért vissza egy mókus és egy fajd tetemével, mert csak ezeket tudta lőni. Mindkettő vézna és csontos volt, de a semminél többek, a tél pedig közel volt már. A folyó partjára lépett, a szíve egy pillanatra megállt, mert sehol sem látta Willt, habár a ló még a fához volt kötözve. Aztán meglátta az öccsét, egy apró labdát, amely egy sötét köpenybe burkoltan feküdt az erdő talaján, összekuporodva; Robin eldobta a halott állatokat, és odarohant. Will arca felé fordult, fehér volt, verejtékes és kábult.
– Jól vagy? – kérdezte idegesen Robin. Will egy pillanatig tétován bámult rá, majd visszagömbölyödött labdaformára, és Robin most már látta, hogy a fiú megkínzott teste minden ízében remeg. Robin a fiú válla alá nyúlt, majd visszafektette a halvány fényre, a rongyokra és köpenyekre. – Hé, hé! Már itt vagyok – mondta aggodalmasan. – Minden rendben…
Will szédelegve nézett fel.
– Azt… azt hittem, nem jössz… vissza – nyöszörögte.
Robin egy kis tüzet gyújtott, amelyen megsütötte a két vézna állatot, amelyet lőtt, mialatt Will mögötte feküdt, összegömbölyödve a köpeny alatt. Amikor elkészült, Robin az ölébe ültette az öccsét, és felkínált neki egy eléggé összeégett fajdlábat. Will elfordította a fejét, és visszaadta, miközben mélyeket lélegzett, és behunyta a szemét.
– Tényleg enned kéne valamit – mondta aggódva Robin. – Gyerünk, csak egy kicsit.
Will megpróbálta, tényleg megpróbálta, már csak azért is, hogy bebizonyítsa Robinnak, annyira nem gyenge, és ne aggódjon érte. Egy kis darab hústól is rosszul volt, és a rágás olyan volt, mintha a fogai homokba vájnának. Mikor megpróbálta lenyelni, az egész teste ellenkezett, a gyomra pedig forogni kezdett, aztán hirtelen öklendezni kezdett, de semmi más nem jött ki belőle, mint sötétszínű epe, teste minden egyes zilálása fájdalmat okozott számára. Aztán arra lett figyelmes, hogy Robin tartja őt, miközben kisöpri a haját a szeméből, aztán a teste újra a sajátja volt, ő pedig bátyja karjaiba esett, levegőért küzdött, küzdött, hogy ne sikítson, arcán könny és verejték keveréke csurgott alá. Robin a hátát, és a haját simogatta, nyugtató szavakat suttogott a fülébe, szavakat, amelyeket nem értett, a fájdalom kis híján széttépte őt. Szorosan becsukta a szemét, próbált uralkodni magán, de ez lehetetlen volt; zuhant, égett, biztos volt benne, hogy meg fog halni.
Valamennyi idő után, ami óráknak tűnt, végül nyugtalan álomba merült. Robin egész idő alatt tartotta, egész idő alatt a csillagokat nézve és azon gondolkodott, hogyan tudná megmenteni Willt, hogyan fogják vajon túlélni. Minden olyan messzinek tűnt…
Később, az éjszaka közepén öccse erős remegésére ébredt, és a kihunyó tűz fényében látta, hogy Will kétségbeesetten teker maga köré egy pokrócot, belebújik, és úgy remeg, mintha mocsárláz kínozná. Robin közelebb húzódott, és gyengéden megérintette a fiú vállát, hogy felébressze, Will szemei pedig lassan kinyíltak.
– Nagyon fázom, Robin – suttogta tehetetlenül, szinte gyermekien.
Robin egy szót sem szólt, csak a lábai közé húzta Willt, amolyan ülő pozícióba, így a fiú háttal Robin mellkasának dőlt, biztonságban volt a bátyja ölelésében és testmelegében. Robin újabb pokrócokat terített köré, szorosan bebugyolálva a koszos anyagokba, és amikor érezte, hogy Will reszkető teste végre megnyugszik, feje pedig Robin vállára hanyatlik, a férfi megengedte magának, hogy egy könnyet hullajtson fájdalma és kegyetlensége miatt, amiért ez történt a testvérével. Mikor másnap reggel a fivérek felébredtek, azt látták, hogy a ló valahogy kiszabadult és eltűnt az éj leple alatt, megértve, hogy milyen nagy bajban is vannak. |
