|
Will kinyitotta a szemét, de azt kívánta, bár ne tette volna. Az egész teste fájt, és nem tudott nem arra gondolni, hogy bizonyára a Pokolban van, ahol az öröklétig fog égni. A háta szinte lángolt a fájdalomtól, de amikor végre sikerült fókuszálnia a látását, Crawford barlangjának mennyezetét pillantotta meg maga fölött, és hallotta Robin hangját, amint visszhangzik a fülében. A rémületes emlékek egyszerre rohanták meg.
– Will? Gyerünk, Will, fel kell ébredned!
Nem akart mozdulni. Azt sikerült megállapítania, hogy ülésben kuporog, újra a falhoz van kötözve, az ülés miatt pedig a fájdalom a hátában szinte elviselhetetlen, de tudta, hogy ha megmozdul, a fájdalom még rosszabb lesz. Halk vihogásra lett figyelmes.
– Ah, a kistestvér végre felébredt, igaz? Most tovább szórakozhatunk.
Will enyhén felemelte a fejét, miközben rosszul volt a gyötrelmektől. Alakok és színek táncoltak a szeme előtt, mialatt próbálta visszafogni a hányingerét, és arra kényszerítette magát, hogy lélegezzen. Robin szemben ült vele, aggódva bámulta őt, Will pedig próbált mosolyogni, próbálta megnyugtatni a bátyját.
– Rob… én jól vagyok… - motyogta. – Ne… aggódj! – Ekkor egy erős kéz nehezedett a vállára, keményen megmarkolta, direkt a harapásnyomot nyomva, mire Will a fájdalomtól és sokktól hangosan üvöltött fel, a fejét felszegte és meglátta Crawfordot.
– Nem szereted, ha a bátyád aggódik érted? – kérdezte aljas fogva tartójuk valami hamisan szimpatikus hangon. – Ó, ez olyan édes… - Ujjai mélyebbre nyomultak a sebben, mire Will erővel fojtott vissza egy újabb sikítást. Légy erős! Légy erős! Ne add meg neki az elégedettség érzését! – Tudod, mi vicces még? – sziszegte a fülébe Crawford. – Te. Olyan kicsi vagy, olyan fiatal, olyan édes. Mi lenne, ha megmutatnánk a bátyádnak, milyen édes is tudsz lenni?
– Menj a Pokolba! – vágott vissza rekedten, durván Will, miközben keményen harcolt a rátörő pánik ellen. Ez a szörnyeteg mindenre képes volt, Will pedig az ő kegyelmére volt bízva. A kezei elkeseredetten, már majdhogynem önkéntelenül erőlködtek a köteleiben; ez már valamiféle idegi hobbi lehetett, ami azt sugallta, hogy valamilyen módon meg tudja lazítani a csomót, ha fél. Az agya ugyanis ezt sugallta számára
– Már megvolt a bosszúd! – kiabálta Robin a barlang másik feléből. – Engedd már el őt!
Crawford Robinra nézett, és elvigyorodott.
– Ó, azt nem hinném, Locksley – sóhajtotta. – Még annyi dolgunk van. – Majd ahogy ezt mondta, hiányzó kezének csonkját Will csupasz, sebes felsőteste fölé emelte, és nevetett, amikor a fiú izmai megfeszültek a védekezéstől. – Nem tetszik? – kérdezte lágyan. – Az nagy baj…
Will hátraemelte a fejét, nem törődve a szédüléssel, majd erősen előrehajolt, meglepve Crawfordot, akinek egyenesen az arca közepébe vágott; reccsenés hallatszott. A férfi kiáltva tántorgott hátra, az orrát tapogatta, miközben Will azon igyekezett, hogy a fejét elöntő fájdalmon keresztül is öntudatánál maradjon. Crawfordnak sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és véres maszkján keresztül a fiúra nézett.
– Keményen akarsz játszani, kölyök? – sziszegte. – Ahogy kívánod…
Előre sántikált, ujjait a fiú vállán és mellkasán levő sebekbe vájva, súlyával majdnem megfojtva Willt. Will kezei kétségbeesve rázkódtak a kötelekben. Fájdalom öntötte el a hasát, ahogy újra érezte Crawford fogait, melyek a húsába vájnak; Robin reménytelen kétségbeesés közepette üvöltötte a nevét, és ekkor történt valami, Will először nem is érzékelte, de a kezei szabaddá váltak, ő automatikusan ütötte meg Crawford már amúgy is törött arcát, melynek következtében a férfi elvesztette az egyensúlyát és leszakadt róla. Will pánikba esett, lázasan botorkált a kötelekkel a csuklóján, felállt, majd még mindig összekötözött lábakkal a barlang falának támaszkodott. Crawford is felállt, arcán tisztán látszott az éhes düh.
– Nos, ez is csak olyan jó módszer, mint bármely másik, hogy kitépjük a nagytestvér szívét – morogta.
Will még mindig azért küzdött, hogy talpon tudjon maradni, az egyetlen lehetősége az volt, ha kiszabadítja Robint, aki jelenleg sokkal erősebb volt nála; Robin egyedül is ellen tudna állni, és talán sikerülne legyőzni Crawfordot. De erre nem volt idő, nem tehetett mást, minthogy egyedül harcoljon. Nem volt rá idő, hogy…
Crawford újra elindult, Will pedig félig ugrált, félig elesett az útból, kétségbeesetten kutatva valami fegyver után. Ahogy Crawford előrelépett, a fiú megtámaszkodott a barlang falán, fogva tartójuk rothadó szájából nyál csorgott, és őrület égett a szemeiben.
– Ízekre téplek, kölyök! – suttogta.
Will hátralépett, gondolkodni és összpontosítani próbált. Sosem fogja puszta kézzel legyőzni ezt a szörnyeteget; még ereje teljében sem lenne esélye ellene. Szóval, valami más módot kellett találnia… Ebben a pillanatban félelem suhant át rajta, amint megpillantotta a tárgyat, amit Crawford a kezében tartott; a kés volt az, a pengéje véres volt. Most már fegyvere is volt…
Minden gyorsan történt. Crawford újra Willnek ugrott, és bár a fiú próbálta kikerülni, ezúttal nem volt elég gyors. Érezte, ahogy az emberi hegy maga alá gyűri; keményen zuhant a földre, beütve fejét a kőpadlóba. Egy pillanatra elbódult; érezte, ahogy a hatalmas csonka csukló a nyakára feszül, ő pedig vadul küzdött, tekergett, fuldoklott. Fény csillant a pengén, Robin a nevét üvöltötte, Will még egy kísérletet tett a menekülésre; a penge olyan erővel döfött a falba, hogy szikrák pattogtak. Crawford a fülébe suttogott, Will levegőt sem bírt venni. A világ forgott körülötte, kezdett sötétedni, a nyomás a torkán lassan kezdte kiölni belőle az életet; végül hátrazuhant a sötétségbe és káoszba…
”Will!”
– Robin…
Will kényszerítette magát arra, hogy kinyissa a szemét, kétségbeesetten és reménytelenül kapkodott levegő után. A kés megvillant; a kéz felemelkedett, majd Crawford keze valahogy megállt félúton, mintha valaki megállította volna. Eszelősen és reménytelenül harcolt a férfi ereje ellen, reszketett, nem bírt lélegezni. Robin nem tehetett mást, mint hogy halálra váltan nézze, amint az öccse a fogva tartójukkal harcol a késért; nem látott mindent, Crawford alakja majdnem teljesen eltakarta Willt, de a kés, amelyet a hatalmas, erős marokban látott, kristálytiszta volt, az apró, remegő kéz, amely pedig félre akarta lökni azt, sápadt volt. Látta, amint Will keze lehanyatlik, hallotta öccse fájdalmas kiáltását, látta, amint Crawford teste felemelkedik döfés közben, és látta a rengeteg vörös vért. Mindkét test rémisztően csendes volt, majd Robin hallotta valaki kemény, de megkínzott zilálását. De kiét? Nem tudta megmondani, hogy vajon Will, vagy Crawford lélegzik-e még. És aztán, egy látható mozdulat. Crawford háta megrázkódott, mintha a férfi mozdulni akarna. Robin szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Will…
Crawford felemelkedett, és oldalra dőlt, keményen érkezve a talajra, szemei nyitva, mintha csak bámulna. Will, aki úszott a vérben és levegő után kapkodott, letolta magáról a hatalmas férfi testét, majd iszonyatos erőfeszítéssel felült. Robin nem tudott mosolyogni, nem tudott megszólalni; az az elképzelhetetlen megkönnyebbülés, hogy élve látta az öccsét, egyszerűen ledermesztette. Will úgy nézett ki, mint egy halálra rémült gyerek, ahogy ott ült a holttest mellett a vértócsa közepén, sokkos állapotban volt, gyenge és döbbent; de életben volt. A kimerült barna szemek megtalálták Robint, majd Will négykézlábra küzdve magát, gyötrelmesen, és iszonyatosan lassan elindult felé. Felemelte egyik kezét, elvágva a Robint fogva tartó köteleket; a kötelek a földre hullottak, és abban a pillanatban Robin megölelte Willt, magához húzva vékony, remegő testét, érezve, hogy öccse teste az övéhez roskad.
– Hogyan? – suttogta megdöbbenve öccse fülébe. – Hogyan sikerült…
És akkor, amikor Will elhúzódott egy kissé, és Robin meglátta a vért a fiú szája sarkában, megértette. Willnek nem sikerült. Crawford leszúrta. Annyi volt az egész, hogy Willt nem győzte le abban a pillanatban, hanem összeszedte az erejét, és megölte Crawfordot, hogy megmentse a bátyja életét.
– Ne… - suttogta elborzadva Robin. – Ne, Will…
– Sajnálom… - krákogta Will, a szavát alig lehetett érteni. Csak Robin karjai, amelyek a vállán nyugodtak tartották meg a fiút, és akkor, egyszerűen előreesett a bátyja karjaiba, a világ pedig elsötétült előtte.
– Nem… - mondta dermedten Robin. – Nem, nem, nem… - Lágyan, majd kétségbeesetten rázta meg a fiút. – Will! – Semmi válasz. Újra megrázta, a kezei reszkettek. – Will…
Robin lerúgta a köteleket a lábáról, felemelte Will mozdulatlan testét, és megnézte; sebes mellkasának jobb oldalán volt egy mély vágás, amely még vérzett, és a fiú saját szívverése szívta el belőle az életet.
- Ne, ne, ne… - Will még lélegzett, de olyan gyengén, olyan alig érezhetően, mintha nem is létezne, és mikor Robin a fiú mellkasánál hallgatózott, hallotta a szívveréseket, de olyan halkan, és szabálytalanul, hogy azon is meglepődött, hogy még hallja őket.
Talpra kecmergett, teste merev volt és mindene fájt, majd lehajolt, karjait Will lába és válla alá csúsztatva úgy emelte fel öccsét, ahogy egy gyereket, a fiú feje fivére vállán nyugodott. A súlya túl kicsi volt; olyan volt, mintha a napokig tartó kínzás és fájdalom mindent felőrölt volna, ami a bőre alatt volt, mindössze csak egy üres, súlytalan burkot hagyva maga után, amit Robin könnyedén elbírt. És kivitte, ki abból az átkozott barlangból a levegőre, a napsütésre, az erdő szabadságába. Napok óta Will most jutott ki először a barlangból. És az Robin számára nagyon sajnálatos volt, hogy az öccse erről nem tudott, hiszen nem volt magánál. |
