|
Robin iszonyatos fejfájásra, és kimondhatatlan pánikra ébredt; az utolsó emléke az volt, hogy valaki hatalmas erővel ragadta meg hátulról és fejbe vágta. Most már rájött, hogy valószínűleg alig néhány perc telhetett el, de most egy kőhöz volt kötözve szemben az öccsével, és az idomtalan ember, aki valószínűleg a barlang lakója volt, állt minden mögött, jelenleg a fiú mellett térdelt, aki szemmel láthatóan eszméletlen volt.
– Takarodj el onnan! – kiabálta Robin. A férfi megfordult, elvigyorodott, miközben nyál csillogott bozontos szakállában.
– Végre ott vagy, ahol lenned kell, Robin of Locksley.
– Ki vagy te? – kérdezte Robin. A férfi félredöntötte a fejét.
– Nem emlékszel rám? Nos, miért is emlékeznél? Én csak egy szegény paraszt vagyok, akit sok évvel ezelőtt leszedtél egy lányról és levágtad a kezét. – Megrázta kezének csonkját Robin orra előtt, aki csak bámulta, miközben az emlékek kezdtek életre kelni az elméjében.
– Meg akartad erőszakolni azt a lányt! És csak akkor vágtam le a kezed, amikor meg akartál fojtani!
A férfi bandzsított és hunyorított.
– Akkor térjünk a lényegre – sóhajtotta. – A nevem John Crawford, szolgálatodra, és azért vagy itt, hogy bosszút állhassak.
Robin el sem akarta ezt hinni. Ez az incidens három, vagy négy éve történt; ahogy aznap az erdőben lovagolt, megpillantott egy férfit, aki hasonlított erre az őrült, idomtalan szörnyetegre, és éppen megpróbált megerőszakolni egy fiatal lányt. Leszállt a lováról, előhúzta a kardját és utasította a férfit, hogy engedje el a lányt. A férfi felnézett, és ez időt adott a lánynak, hogy elrohanjon, majd a férfi őrült tekintettel Robin felé lendült, megpróbálva megfojtani őt. Robin bepánikolt és vadul meglendítette a kardját, hogy önmagát védje, habár az is igaz, nem nagyon fájt a szíve, amikor a férfi keze a földön landolt, és csak egy vért fröcskölő csonkot hagyott a csuklóján.
A lány megmentése azon kevés fiatalkori tetteinek egyike volt, amelyekre büszke volt. De arra nem volt büszke, hogy nem érzett bűntudatot a levágott kéz miatt. De akkor még ő maga is teljesen más volt. Azóta, a háború óta és a sok minden óta, ami utána történt, megváltozott. Bár tudta, hogy ez nem menti fel minden bűne alól. Mégis, ez nem volt olyan bűn, mint a többi…
– Ha meg akarod bosszulni, amit veled tettem – mondta komolyan Robin -, rajta, próbáld meg! De hagyd békén a fivéremet! Neki semmi köze ehhez!
Crawford mosolya szélesedett. Nagyon boldognak tűnt.
– De igen, van köze hozzá. Nincs ennél jobb módja, hogy bántsalak, nem igaz? Tudni, hogy bármit is teszek az édes kis öcsikéddel az a te, és a lelkiismereted hibája. Nem is gondoltál erre?
Robin teljesen ledermedt a halálfélelemtől. Will próbálta elmondani neki, próbálta, de ő nem hallgatott rá. Sosem hallgatott rá. És most ő lesz öccse még több szenvedésének okozója, egy ártatlané, és ő nem tehetett ellene semmit… a tekintete Willre vándorolt, aki összeroskadva ült a falnál. Nyilvánvaló volt, hogy már napok óta borzalmas kínzásokat állt ki, és Robin nem kételkedett benne, hogy nem bírja már sokáig. A fiú sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valójában volt, rémisztően sebezhetőnek, véres haja az arcába hullott, inge széttépve, így látni lehetett a súlyos, friss sebeket a testén, a homlokán csillogó verejték pedig magas lázról tanúskodott. Mindig vékony volt, de Robin most látta öccse összes bordáját; a fiú teljesen össze volt törve.
– Kérlek! – Robin hallotta saját magát könyörögni. – Kérlek! Velem tégy, amit csak akarsz, de őt ne bántsd többet! Könyörgöm!
Crawford odacsoszogott hozzá, undorító arcával közel hajolva Robinhoz.
– Imádom, ha könyörögnek – sóhajtotta. – Még több is lesz, mielőtt vége szakad, ígérem neked. És rettenetesen sajnálom, de vissza kell utasítanom a kívánságodat. Olyan sajnálatos, mikor olyan szépen kérted, de az üzlet, az üzlet. – Elhúzódott Robintól, aki mélyet lélegzett.
– Robin… - Egy gyenge, rekedt hang volt, tele halálfélelemmel. Mind Robin, mind Crawford arrafelé kapták a fejüket és látták, hogy Will ha nehezen is, próbálja agyonkínzott testét ülő helyzetbe emelni, barna szemei félelmet tükröztek, arca pánikot. – Robin, ne…
– Sajnálom – válaszolta reménytelenül Robin. – Sajnálom, Will…
– Ez olyan megindító – mondta Crawford, mialatt odalépett Willhez, aki elfordította a fejét, megmerevedve az undortól. – Ez olyan aranyos. Nos, most hogy végre mindketten itt vagytok, talán kezdhetnénk is, nem? Jó.
Odahajolt Willhez, mint valami vámpír, aki pánikszerűen üvöltött fel, amikor rájött, mi következik, Crawford rothadó fogai pedig vállába mélyedtek, mélyen, vért szomjazva. Robin az öccse nevét üvöltötte, erősen rángatta a köteleit, ám minden hiába volt. Crawford felemelte a fejét, mosolygott, miközben fogairól Will vére csepegett.
– Finom az ízed – mondta örömteli hangon. – Talán egy későbbi időpontban újra megkóstollak.
– Hagyd őt békén! – üvöltötte megveszekedett hangon Robin. –Az Isten szerelmére, ő nem csinált semmit!
Will mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy a fájdalom és hányinger ellenére próbált lélegezni, a fejét olyan távol tartotta a vállán levő sebtől, ahogy csak tudta, miközben sikerült felemelnie a fejét, hogy Robin szemébe nézhessen. És Robin az öccse szemében megpillantott valamit, ami a csontjaiig hatolt; reménytelenséget, kis híján feladást. Will azt próbálta üzenni neki, hogy innentől kezdve bármi is történjen, az nem a fivére hibája; azt próbálta elmondani neki, hogy innen nem jutnak ki élve.
Robin tehetetlen volt, amikor Crawford benyúlt mellénye zsebébe, és előhúzott onnan egy apró, átlátszó fiolát. Ő nem ismerte fel, de Will valószínűleg igen; habár próbált erősnek és közömbösnek maradni, egész testével próbált elhúzódni, mikor Crawford felmutatta a fiolát. Az egy kezű férfi arcán diadal és öröm sugárzott, ahogy Robinra pillantott.
– Ezt nézd meg, Locksley! – utasította a férfit. – Ez művészet.
Robin pedig nézte. Azt kívánta, bár ne kéne látnia, bár el tudná fordítani a fejét, de éppen Willt kínozták az ő nevében, és nem bánthatta meg azzal, hogy gyáva mód elfordul. Nem, néznie kellett, és bármilyen hiábavaló gondolat is volt, hinnie kellett Willben, hogy ki fogja bírni. Nézte, ahogy Crawford körkörös figurákat és vékony, olajos csíkokat önt a folyadékból Will mellkasára és vállára, nézte, elborzadt, ahogy vékony, fehér füstcsík száll fel az öccse testéről, vörös keretes, fehér színű sebeket hagyva hátra. Hallotta Will eszeveszett sikoltását, ahogy a teste összerázkódik a fájdalomtól, ahogy akaratlanul, elkeseredetten dobálja magát, végül a falhoz roskad, és túl gyorsan lélegzik, szinte eszméletlen állapotban. Robin azt is látta, hogy Will ki van fulladva, az aggodalom és düh kontrollálhatatlanul pulzált benne, majdnem legyűrte, és erővel kellett uralkodnia magán. Willnek szüksége volt rá, hogy a bátyja erősebb legyen, mint az érzései.
– Nos, Locksley? – kérdezte Crawford, majdnem udvarias módon. – Mit gondolsz a műsorról?
– Azt hiszem, jobb, ha tudod, hogy egy nap ízekre szaggatlak szét! – mondta halálosan nyugodt hangon Robin, amin még ő maga is meglepődött. – Higgy nekem!
– Fantasztikus! – válaszolta vidáman Crawford. – Folytathatjuk?
Robin önuralma itt ért véget.
– Az Isten szerelmére, hagyd őt békén! – ordította, miközben vadul rángatta a köteleit. – Te átkozott gyáva, túlságosan félsz, hogy olyannal kezdj ki, aki a te súlycsoportodba tartozik? Csak oldozz el, és elintézzük, ahogy becsületes férfiakhoz illik!
– De én nem vagyok becsületes ember, Locksley – mutatott rá Crawford. – Azt hiszem, erre már te magad is rájöttél. És ez – mutatott Willre, aki nehezen lélegzett, és kinyitotta a szemét, hogy halálfélelemmel tekintsen a két férfira – az a mód, ami kedvemre való.
Keze megfeszült kése nyelén, és Will, aki túl kába volt, hogy felfogja, mi történik nem tudott felkészülni, amikor a penge az egyik legrondább sebébe hatolt, mire a fiú eszelősen felüvöltött, és feje a sziklának csapódott. Hallotta, hogy Robin a nevét kiáltja, és csak ez hozta őt vissza a valóságba; erősnek kellett lennie. Erősnek kellett lennie, így nem fog szégyent hozni Robinra. Harcolnia kellett. Erőszakkal kényszerítette a testét ülő helyzetbe, és kinyitotta a szemét.
– Ez minden, amit tudsz? – zilált hanyagul Will. Crawford elvigyorodott, elárasztva a fiút bűzös leheletével, majd újra döfött.
~*~
Will a falnak roskadt, az inge eltűnt, testét és karját mindenhol csíkszerű sebek fedték, Vértócsában feküdt, teste valami furcsa pózban, megkötözve hevert a fal mellett, a feje lelógott, bozontos haja a szemébe hullott. Crawford Isten tudja, hová tűnt, talán elment, hogy erdei állatokat kínozzon, és Robin, akinek a hangja rekedt volt az öccse nevének kiabálásától, most újra szólogatni kezdte őt.
– Will?
Will, mintha valami láthatatlan fájdalom érné, megrándult. Robin, felbátorodva, bár a szívéből sajnálta a fiút, újra próbálkozott.
– Gyerünk, Will! Nyisd ki a szemed!
Lassan, fájdalmasan, de Will engedelmeskedett, kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét és Robinra nézett. Összetörtnek tűnt, teljesen összetörtnek.
– Sajnálom – krákogta alig hallhatóan. Robin teljesen el volt képedve.
– Mégis mit?
– Azt hogy… gyenge vagyok.
Will hangjából tisztán kihallatszott a szégyen, ahogy elfordított a fejét, és Robin megértette. Will úgy nőtt fel, hogy egyedül gyűlölt, egyedül harcolt. Amikor Robin először találkozott vele, a fiú pimaszságán, haragján, lázadásán túl látta a keserűséget, hogy fél megmutatni, kicsoda is valójában, látott valakit, akinek erősnek és összeszedettnek kellett lennie, vagy nem volt érdemes arra, hogy éljen. Will így nőtt fel; ez egy elhagyatott és kemény élet öröksége volt, túl azon az árnyékon, ami valójában volt, és habár az utóbbi pár hétben már pihenhetett egy keveset, és hagyta, hogy az érzései és az igazság átcsillogjon erős jellemén, de az egyetlen dolog, amit mindig is gyűlölt, ha valaki, főleg ha olyasvalaki, akit tisztelt, vagy szeretett, aki fontos volt számára, gyengének, vagy sebezhetőnek látta. Robin tudta, hogy ez most mennyire kínozza Willt. Csak nem tudta, hogy ha bármit is mondana, az segítene-e valamit a helyzeten.
– Will – mondta Robin nagyon nyugodtan és egyenesen -, te nem vagy gyenge. Amit ő tesz veled az túl van… mindenen, és te még mindig ellenállsz neki. Erős vagy, Will. Sokkal erősebb vagy, mint valaha gondoltam volna. Erősebb vagy, mint én.
Will felnézett, barna szemeiben a remény és a óvatosság keveréke látszott.
– Miért jöttél utánam, Robin? – suttogta halkan. – Azt hittem…
– Ostoba voltam – mondta őszintén Robin. – Ostoba voltam. Olyan dolgokat mondtam, amiket sosem gondoltam, hogy kimondok Will, csupán mert mérges voltam rád. Nem csodálom, hogy elrohantál, de kérlek, hidd el, hogy bármit is mondtam, nem gondoltam komolyan. Esküszöm. És csak remélhetem, hogy egy nap újra képes leszel megbocsátani nekem. Azért jöttem utánad, mert a testvérem vagy. Nem tudod ezt elhinni?
Egy mosoly árnyéka suhant át Will arcán, ahogy végre sikerült agyonkínzott testét egyenes ülésre bírnia.
– Nos, akkor csak módot kell találnunk rá, hogyan szabaduljunk ki innen – mondta rekedten.
~*~
Nem telt bele sok időbe, mire Crawford visszajött és ezúttal egy fonott kötelet is hozott magával, amiről Will nagyon is jól tudta, mire való. Őt ugyan sosem korbácsolták meg ilyennel, de számtalanszor látta a faluban, mire képes egy ilyen kötél. Crawford elővette a kését, és Will ámulatára elvágta a köteleit, hagyva a földre esni a fiút, bár a kezei és a lábai még mindig össze voltak kötve, de már volt odakötözve a falhoz. Will minden bátorságát és erejét összeszedte, hogy talpra tudjon állni, csak hogy megtántorodjon a szédüléstől és nekiessen a falnak. Crawford kuncogva lépett előre, és szúrta meg a fiút, mialatt Will kínlódott, ezalatt Robin átkokat szórt fogva tartójukra, a világ pedig forogni és rázkódni kezdett, és amikor Will végül visszanyerte az önuralmát és rájött, hogy a földet nézi, rájött, hogy Crawford alatt fekszik, aki a hátán ült, készenlétben tartva a korbácsot.
Will pánikba esve próbált szabadulni, de a másik férfi sokkal erősebb és nehezebb volt nála, így nem tudott kiszabadulni, levegőt is alig kapott. Sajnálom, Robin, gondolta kétségbeesetten, és megerősítette lelkét az első csapásra. A csapás a vállai között csapott le, a fájdalom végighullámzott az egész testén; hatalmas erővel tartotta vissza a sikoltást, a saját vérét ízlelve, amikor a nyelvébe harapott. A második csapás fájdalmasabb volt, ujjait a földbe vájta, teste összerándult, kétségbeesetten mozdult arrébb, össze akart húzódni a fájdalom elől, de Crawford súlya megakadályozta ebben.
És Robin, ahogy korábban is, nem tehetett mást, mint mozdulatlanul, halálra váltan nézte, ahogy Crawford az öccse hátán ül, és szó szerint addig verve a fiút, amíg a bőr le nem jön Will válláról, alig látszódva már emberi lénynek, miközben a fiú aki az elején még kétségbeesetten ellenállt, most már minden egyes ütésnél, tehetetlen fájdalmában sikított, hogy végül halálos csendbe zuhanjon amikor elájult, mozdulatlan teste minden ütésre megrezdült. Robin nem tudta, hogy hálás legyen azért, mert Will nem érez semmit, vagy inkább féljen attól, hogy Crawford eszméletlenre verte. Bármit is mondott volna, a férfira úgysem lett volna hatással; csak nevetett és folytatta, amit eddig csinált, csak folytatta, kínozta Willt, kínozta Robint, míg az idősebb testvér biztos volt benne, Crawford sosem fogja abbahagyni. |
