|
Will rettenetesen érezte magát. Miután Robin bemutatta Lady Mariannek, és a hölgy megtudta, hogy ő és a férfi féltestvérek, a fiút egyfolytában bűntudat gyötörte. Borzalmas érzés volt, hogy hazudott a gyönyörű, kedves, nemesi származású hölgynek arról, hogy Robin meghalt, még akkor is, ha akkor, abban az esetben nem tehetett mást. Hiszen ha az akasztás előtt bárki tudomást szerzett volna az igazságról, az mindannyiuk életébe kerülhetett volna. Willt így is egy hajszál választotta el a haláltól, ám a rossz érzés, ami napok óta gyötörte, ezer halálnál is szörnyűbb volt számára. Pedig sem Lady Marian, sem mások részéről nem tapasztalt rosszallást, ám mindig úgy érezte, mintha valaki figyelné. Önmagának nem tudott megbocsátani, azonban ahhoz túlságosan gátlásos volt, hogy beszéljen Mariannel.
Öt nap telt el azóta, mióta Robinék meghiúsították a kivégzést, a férfi végzett a bíróval és visszatértek az erdőbe. A banda legnagyobb meglepetésére és Robin örömére Marian is velük tartott, most pedig megpróbálták rendbe hozni a tábort, amelyet a kelták, valamint a nottinghami katonák dúltak szét, égettek fel. Mindenki keményen dolgozott, Will, Robin, sőt, még Lady Marian is, akit komornája, Sarah hiába akart visszatartani, lévén a kemény munka nem egy ilyen finom hölgynek való. Ám Lady Marian túlságosan makacs volt ahhoz, hogy hallgasson az asszonyra, ezzel pedig minden törvényen kívüli tiszteletét sikerült kivívnia. A tábor pedig ha lassan is, de kezdett hasonlítani régi önmagára.
~*~
Aznap délután Will éppen vadászatról tért vissza, sikerült néhány szép, kövér nyulat ejtenie, amikor megpillantotta Lady Mariant, aki éppen felé közeledett. A fiú ki akart térni, de túl késő volt, és úgy tűnt, a hölgy éppen őt kereste. Egyébként is udvariatlan dolog lett volna, ha köszönés nélkül megy el leendő rokona mellett, ezért a fiatal haramia nem tehetett mást, mint hogy megvárja, amíg a hölgy odaér hozzá.
– Will – mosolygott rá Marian leendő sógorára -, látom jó vadászat volt.
– Igen, úrnőm – biccentett udvariasan a fiú. Még mindig nem tudta igazán elfogadni, vagy inkább felfogni, hogy hamarosan egy hercegnő sógora lesz. – Ugyan, csak pár nyúl, nem sok, de több mint a semmi.
– Hányszor mondjam már, hogy hívj Mariannek? – kuncogott a fejét csóválva a hölgy, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak. – Hamarosan rokonok leszünk, ez az úrnőzés olyan, mintha egyáltalán nem tekintenél családtagnak engem.
Will tétován állt, és fogalma sem volt arról, mit is kéne mondania. Eddig az olyan magas rangú hölgyek, mint Lady Marian Dubois annyi figyelmet sem szenteltek neki, mint valami piszoknak a cipellőjük orrán. Az pedig, hogy a Lady királyi rokon volt, csak még bonyolultabbá tette a helyzetet. A fiú hiába volt egy nemesember féltestvére, akkor is fattyú volt, paraszti származású, rangban egyáltalán nem állt egy szinten ezzel a gyönyörű teremtéssel, aki úgy kezelte, mintha egyenlőek lettek volna. Will Scarlett pontosan tudta, hol húzódik a határ egy paraszt, ráadásul egy haramia, és egy főnemes között, még akkor is, ha mostanra ezek a határok kezdtek elhalványulni.
– Nagyon kedves vagy, Lady Marian, hogy próbálsz engem egyenlőnek tekinteni, de belőlem sosem lesz nemes – rázta a fejét Will. – Azonkívül…
– Azonkívül? – kérdezte Lady Marian, és kíváncsian nézett a fiúra, aki zavartan lógázta kezében a nyulakat és hirtelen nagyon érdekesnek találta a csizmája orrát.
– Hazudtam neked, úrnőm – suttogta halkan Will, és érezte, hogy a bűntudat ismét elönti, de tisztázni akarta a dolgokat.
– Mégis miben hazudtál nekem, Will? – a hölgy hangján hallatszott, hogy valahogy sejti, mire célozhat a haramia, mégsem mondta ki hangosan.
A fiú sóhajtott egyet, de már nem visszakozhatott. Nem bírt Marian szemébe nézni, így inkább átnézett a hölgy válla felett. Túlságosan közel voltak a táborhoz, és nem akarta, hogy mindenki hallja, miről beszélnek. Számára egyszerűen kínos és megbocsáthatatlan bűn volt, hogy pont egy ilyen kedves teremtmény ellen követett el olyasmit, amit máskor szemrebbenés nélkül megtett bárkivel. De ha már itt voltak, nem hallgathatott tovább, még akkor sem, ha esetleg a hölgy nem bocsát meg neki.
– Én… – kezdte Will, de aztán egy pillanatra elakadt a szava. Nagy levegőt vett, és újrakezdte. – Amikor… amikor a kivégzés előtt elfogtak a katonák én… én azt mondtam, hogy Robin… Robin meghalt. Rettenetesen sajnálom, amiért fájdalmat okoztam neked a hazugságommal, úrnőm – mondta, majd lehajtotta a fejét. Egyszerűen nem bírt szembenézni azzal, hogy az a személy, aki hamarosan a sógornője lesz, undorodik tőle, gyűlöli és megveti.
Ám semmi ilyesmi nem történt, ugyanis a fiú, legnagyobb megdöbbenésére egy gyengéd érintést érzett a vállán, és mikor már elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy felnézzen, Lady Marian együtt érző tekintetével találta szemben magát. Ez meglepte, mert mindent várt a hölgytől, éppen csak együttérzést nem. Haragot igen, megvetést is, esetleg ezek keverékét, de nem megértést.
– Ez nem a te hibád, Will – mondta Lady Marian. – Azt tetted, amit abban a helyzetben kellett, hiszen ha felfedted volna az igazságot, mindannyian meghalhattatok volna. Emiatt igazán ne okold magad, én pedig egyáltalán nem neheztelek rád.
– Úrnőm… - suttogta halkan Will, és még mindig alig akarta elhinni, hogy ezúttal valaki valamiért nem őt, az örök bajkeverőt okolja.
– Nem kell semmit mondanod, rokon – mosolyodott el a hölgy, finoman megrázva a fejét. – Nekem te olyan vagy, mintha az öcsém lennél, és sosem lennék képes gyűlölni téged. Tudom, hogy a múltban tettél olyasmiket, amikre nem vagy büszke, de nem te vagy egyetlen. Hidd el, nincs miért szégyellned magad.
– Köszönöm úr… Marian – mondta megkönnyebbülten a fiú, és végre sikerült egy halvány mosolyt is kipréselnie magából. – Nálad jobb emberrel még nem találkoztam, talán Robint leszámítva. Büszke vagyok rá, hogy a családom tagja leszel.
– Ahogy én is az vagyok, Will Scarlett – kuncogott Lady Marian, majd belekarolt a fiatal haramiába. – Menjünk, mielőtt Robin aggódni kezd miattunk. Tudod, hogy szokott viselkedni, ha nem lát minket.
– Ó, ha tudnád! – vigyorodott el pimaszul Will, és a két leendő rokon elindult a tábor felé.
Útközben jól kibeszélték Robint, mert hát mindkettőjüknek volt olyan mondandója, amelyet a másik még csak nem is sejtett. Will pedig rettentően boldog volt, hogy Marian nem haragszik rá, bár azt tudta, hogy nehéz lesz megszokni egy ilyen magas rangú, gyönyörű és kedves hölgy rokonságát. Ám elhatározta, mindent el fog követni, hogy beilleszkedjen a nemesi családba.
Vége |
