|
Újabb Robin Hood, a tolvajok fejedelme novella, amelyet engedéllyel fordítottam. Mivel Willt sosem keresztelték meg, most erre is sor kerül.
A nyári hajnal meleg napsugarai átderengtek a ködös égen, arany fénybe vonva a fák koronáit. Az előző éjszaka miatt a levegő még hűvös és nyirkos volt, Will Scarlett pedig dideregve állt a Trent folyó partján, miközben nem viselt mást, mint egy vékony alsóinget és egy pár rövid paszományt. Nem is akart arra gondolni, vajon milyen hideg is lehet a víz, de a meztelen lába alatt növő, jelenleg igen nedves fű adott neki némi támpontot. Összefonta két karját a mellkasa előtt, miközben kezét a hónalja alá dugta, testének egyetlen meleg részére.
Hirtelen egy gyengéd érintést érzett a hátán; egy kéz volt az. Félig hátrafordult, és meglátta, hogy Robin of Locksley – a néhai, önszántából lett törvényen kívüli, Robin Hood – huncut, testvéri mosolyát.
– Nem felel meg talán a reggel, kisöcsém? – viccelt Robin.
– A reggellel semmi bajom – mormogta Will, miközben a libabőröket simogatta a karján. – Csak azt kívánom, bár kevésbé volnék meztelen.
– Igen. Úgy hiszem, a víz rettentően hideg lehet. Talán még jég is van benne a…
– Ó, Robin, ne piszkáld már! – korholta Marian a férfit, odalépve vőlegénye mellé. Kedvesen mosolygott leendő sógorára. – Ne aggódj, Will. Rengeteg meleg takaró vár a parton, és egy meleg reggeli otthon.
– Isten áldjon meg, Marian! – lélegzett fel Will, majd ránézett a bátyjára. – Téged meg, az Ördög vinne el, Robin!
– Ma reggel olyan kedves vagy, Will – sóhajtott fel Robin. – Legszívesebben lelőnélek és megnyúználak.
– Rendben, hagyjátok abba a civakodást, átkozott bűnösök! – jelentette ki Tuck barát, aki a folyó partján baktatott a kis csapat felé. – Ez egy keresztelő az Isten szerelmére! Mutassatok egy kis kedvességek és krisztusi könyörületet!
Tuck háta mögött Will hanyagul Robin felé nyúlt, és megbökte a karját, amit Robin viszonzott, míg végül kettőjük közé állt, hogy a fiúk ne üthessék tovább egymást.
– Már itt az idő? – kérdezte ásítva Wulf, aki a szülei között állt.
John, Fanny, Bull, Much és még számos Vidám Fiú állt a parton, mindannyian a legjobb ruhájukban feszítettek, és izgatottan várták Will Scarlett keresztelőjét. Többen már fogadást is kötöttek, hogy vajon a fiú milyen hangosan fog sikítani, ha a vízbe merítik (vagy esetleg tüzet és füstöt fog okádni), ám ezt a dolgot mindig nagyon nagy titokban tartotta.
– Tartsd a szád, Wulf úrfi! – mondta Tuck barát, mialatt feltűrte ruhája ujját. – Ezek a rituálék fontos dolgod, tudod? Teljesen más dolog egy felnőtt és egy csecsemő megkeresztelése. Téged valószínűleg szinte azonnal megkereszteltek, amikor megszülettél, igaz-e?
– Ajjaj, hát persze, hogy meg – mondta büszkén Fanny, kezét legidősebb fia vállára téve.
– És jól is tettétek! De szegény Will Scarlett fattyúnak született, ami még rosszabb, ráadásul titokban, szegény anyja pedig túlságosan szégyellte őt elvinni a paphoz, hogy áldást kérjen rá bűnei megváltása végett. Sosem keresztelték meg, és sosem nevelték Krisztus igéi szerint. Név nélkül a lelke ismeretlen a Mennyekben. Ha most itt meghalna, a lelke azon nyomban sikoltva hullana a Sátán kezébe, és az öröklétig fürdőzne a Tűz Tavában!
Will csak összehúzta a szemét Tuck szóáradatára.
– Gyűlölöm ezt a dagadt, iszákos…
– Légy kedves – suttogta Marian.
Ezalatt Robin olyan halkan nevetett, ahogy férfi képes lehet rá, eltakarta a száját, és elfordult, hogy visszatartsa a lélegzetét. Azeem, aki nem messze állt a többiektől, érdeklődve figyelte az eseményeket. Ezeknek a Hitetleneknek tényleg szokatlan rituáléik voltak, ha arról volt szó, hogy a haláluk után megmentsék a lelküket. Az igazat megvallva, nagyon örült neki, amiért azon a reggelen nem neki kellett belegázolnia abba a jeges vízbe.
– Akkor kezdjük, rendben? – mondta Tuck, mire a tömeg egyből elcsendesedett, és csak a madarak csiripelése, valamint a folyó vizének zúgása hallatszott.
Will és Robin abbahagyták a testvéri játszadozást, majd mindketten a folyópartra léptek, és egymás mellett megálltak Tuck barát előtt. A barát összecsapta a kezét, majd ránézett a fivérekre, mielőtt egy hosszú litániába kezdett volna Isten jóságáról, és a Feltámadás áldásáról, amelyet Krisztus hozott az Ő követőinek a keresztelés által. Mikor befejezte, mindenki felemelte a fejét, és egyhangúan mondták, hogy ”Ámen”, majd a barát Robin felé fordult, és bólintott. Robin rámosolygott az öccsére, majd egyik kezét a fiú karjára tette.
– Bemutatom Will Scarlettet, aki elfogadja a Szent Kereszténység esküjét.
Tuck Willhez fordult.
– Meg óhajtasz keresztelkedni?
– Igen – mondta Will, miközben a szíve hevesen dobogott.
– Akkor kezdjünk neki. – Tuck feltűrte díszruháját, majd belegázolt a folyóba.
Ezalatt Will, aki ettől a résztől igencsak irtózott, a folyóparton állva lassan levette alsóingét. A sebek, amelyeket a Nottingham kastélyban kapott még mindig vörösek voltak, nem váltak még olyan fehér hegekké, amelyeket élete végéig viselni fog a testén. Azelőtt már kifejtette abbéli félelmét Robinnak, hogy nem akarja felfedni teste ocsmány sebeit, de akkor a férfi azon ritka alkalmakkor, amikor tényleg kedves szokott lenni, szétnyitotta tunikáját, és megmutatta Willnek, hogy a sok évvel ezelőtti börtön mit művelt a testével. Will valamennyire megvigasztalódott, de akkor is rettentően szégyenlős és önbizalom hiányos maradt abban a tekintetben, hogy vajon hogyan nézhet ki mások szemében.
Ahogy Will az inget a földre dobta, Fanny két ujját a szájába vette és hangosan füttyentett egyet.
– Asszonyok! – fújtatott John, mialatt Wulf csak vigyorgott.
Halk nevetés futott végig a tömegen, Will pedig Fannyra mosolygott, aki rákacsintott a fiúra. Will önbizalma visszatért, és követte Tuckot a folyóba, miközben próbált nem grimaszolni, ahogy a jéghideg víz körbeölelte őt. Az Isten szerelmére a víz rettentően fagyos volt. Ahogy a fogai összekoccantak, megállt a barát előtt, aki egyik kezét Will csupasz vállára helyezte.
– Hiszel-e Istenben, a Mindenható Atyában, és Fiában, Jézus Krisztusban?
– Hiszek.
– Megtagadod-e a Sátánt, és gonosz erőit, amelyek Isten ellen valók?
– Meg… megtagadom – dadogta Will. Eközben azon csodálkozott, hogy mennyire reszket.
Tuck folytatta, erős hangja csak úgy zengett a levegőben.
– Hiszel-e a Szentlélekben, az Egyházban és a Feltámadásban?
– Hi… hiszek.
Tuck egyik kezével Will hátát fogta, mialatt segített a fiúnak hátrahajolni, ezek után teljesen belemerítette a jéghideg vízbe.
– Ezennel megkeresztellek téged, William of Locksley az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében! – Tuck kiemelte Will fejét a folyóból, akinek a haja a homlokára tapadt, és a szemébe víz folyt. Majd segített neki felállni, és megrázta Will kezét. – Megmenekültél, fiam! Menj, és hagyd, hogy bűneid és aljas múltad elmossa…
De Will már el is húzódott, és caplatni kezdett a száraz part felé. Üdvrivalgás és hangos tapsvihar köszöntötte, ahogy a partra húzta magát, majd egyenesen Marian felé indult, aki már előkészített számára egy vastag pokrócot. Will szó szerint magára kapta, Marian pedig nevetve bugyolálta bele, mintha a fiú egy pólyás csecsemő lenne.
– Isten hozott a családban, Will! – mondta gyengéden Robin, majd magához ölelte az öccsét, hogy átadjon valamicskét neki a saját testmelegéből. – Nem is volt olyan rossz, nem igaz?
– Ha én is olyan kö… kövér lennék, mint a barát, jobban bír… bírtam volna – mormogta vigyorogva Will.
John, Fanny és a többiek és a fiú köré gyűltek, kezet ráztak vele és gratuláltak neki, amiért pogány tolvajból jó kereszténnyé vált, és egy rendes nevet is kapott. Azeem baráti gesztussal ragadta meg Will karját.
– Nem vagyok túlságosan biztos benne, hogy mi is történt – mondta a mór -, de remélem, szívben és lélekben erősebb lettél.
– Nem igazán értem, a szív és lélek dolgot – jegyezte meg csípősen Will -, de az biztos, hogy ezentúl jobban fogom bírni a hideget.
– Gyertek, báránykáim! – szólalt meg Tuck barát, majd vezetni kezdte a gyülekezetet el a folyóparttól. – Szégyen lenne veszni hagyni az Úr reggelijét!
Robin, és Will egymásra néztek, majd szélesen egymásra vigyorogtak és halkan nevetni kezdtek. Még mindig nevetve, Robin egyik karját az öccse, másikat szíve hölgyének vállára téve, közel húzva őket magához indultak el vissza, a Locksley kastély felé. Jó érzés volt, hogy ismét volt családja.
Vége |
