|
Will még mindig megkötözve lapult a barlang falának, miközben azon dolgozott, hogy egy éles kővel, amely a kezében volt, elvágja a csuklóit tartó köteleket. Nem jutott messzire, az ujjai sebesek és véresek voltak, a sav által égetett sebek pedig iszonyatos fájdalmat okoztak neki; de kényszerítette magát arra, hogy tovább próbálkozzon. Nem tudott megbékülni a jelenlegi helyzetével; Robin úgysem fog jönni, ő pedig ki fog kerülni ebből a mocskos helyzetből. Addig vagdosta a köteleket, míg az ujjai elzsibbadtak, ám a kötelek csak nem lazultak; végül Crawford alaktalan árnyéka jelent meg a barlang bejáratánál, mire Will, mintegy végső védekezésként azonnal felemelte a fejét.
– Szóval mégis visszakúsztál – mondta Will.
A fiú hangja fura volt; torz és rekedt a félelemtől és fájdalomtól. De legalább nem remegett. Crawford vidáman felkuncogott.
– Tudod, bármikor megkorbácsolhatlak az arcátlanságodért, ahogy minden jó gazda tenné – mondta Crawford, majd leguggolt Will mellé. – Az hogy tetszene?
– Aztán csak keményen! – közölte Will olyan nyeglén, ahogy csak tőle telt. – Talán együtt öregszünk meg, mialatt arra várunk, hogy Robin megérkezzen; nem is lenne olyan kényelmetlen.
– Még mindig úgy hiszed, hogy a bátyád nem fog eljönni… - mondta Crawford, és Will egy nagy
darab, sárga köpetfélét vett észre a férfi duzzadt ajkai között. – Nem számít, mit gondolsz. Most… - Crawford majdhogynem tudományosan vizslatta Willt. – Mi is következzen? Mi lenne, ha újra elővennénk régi barátunk, mit szólsz… - Crawford a háta mögül elővett egy tárgyat, amelyet Will azonnal felismert; a kés volt az, és láttára a vállán levő sebében mintha újult erővel lángolt volna fel a fájdalom.
Crawford közelebb hajolt, rákacsintott fiatal foglyára, a penge csillogott a félhomályban, ahogy a férfi egyre közelebb emelte azt Will arcához. A fiú nem mert mozdulni, szinte hipnotizálta a penge árnyának emléke.
– Úgy hiszem, a bátyádat ez érdekelni fogja. – Crawford erősen belevágott Will arcába, majd egy vékony csíkot vágott rajta, a fiú pedig érezte, ahogy a vér végigfolyik az állán. Kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon, elvégre ez nem volt nagy seb, csak éppen fájt. – Vagy ez! – Crawford ezúttal egy mélyebb és durvább vágást ejtett a fiú oldalán, amely ugyan nem ért létfontosságú szervet, de nagy vérveszteséget okozott.
Will egész testében megfeszült a fájdalomra, a légzése szaporává vált, mialatt az ellen küzdött, hogy fel ne sikítson. Nem adhatta meg ennek a szörnyetegnek azt az elégtételt, hogy tudja, kezdi elveszíteni az öntudatát. Crawford nagy érdeklődéssel figyelte a fiút, a kést, amelyről a vér cseppenként cseppent alá, majd felemelte a pengét a fiú arca elé.
– Csökönyös egy kölyök vagy, mi? – tűnődött Crawford. – Szeretem, ha harciasak, és gondolom, tudod, hogy értem.
Will majdhogynem kétségbeesetten vette semmibe a férfit, miközben érzéketlenül nézett el a válla felett, a félelem azonban elemi erővel pulzált benne. A fájdalom majdnem elviselhetetlen volt. Crawford kinyúlt, megragadta Will arcát, maga felé fordította, majd olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy az orruk majdnem összeért.
– Ettől már félsz? – lehelte Crawford. – Csak hogy emlékeztesselek, rengeteg időnk van… - Elengedte Willt, majd olyan erővel lökte a falnak, hogy a fiú arca a sziklának csapódott és ő pár pillanatig csillagokat látott.
Crawford kacsintott, majd újra elővette a kést. Ezúttal Will azt érezte, hogy a férfi a felső lábszárába vágott bele, át a húson, az izmokon, az inakon, és ezúttal nem tudta visszafogni magát, hogy ne sikítson a fájdalomtól, előregörnyedt, hogy próbálja védeni magát, miközben rángatta a köteleket és a könnyek elhomályosították a látását. Crawford mosolygott, megforgatta a kést a fiú lábában, mire Will újra felüvöltött, miközben képtelen volt elhinni, hogy még nem halott, még nincs a Pokolban és létezhet ilyen mértékű fájdalom a világon.
Végül Crawford fájdalmasan lassan húzta ki a pengét a sebből, miközben szemeiben szadista élvezet látszott, mosolya minden egyes rövid, dühös kiáltásnál, minden egyes ziláló lélegzésnél, amelyet a játéka hozott ki foglyából egyre szélesebbé vált. Will szemei szorosan csukva voltak, teste rázkódott a kötelei között; alig kapott levegőt, ráadásul szédült is. Vér áztatta a ruháját, és a sziklát is, amelyhez hozzá volt kötözve; amikor pedig Crawford végre kihúzta a kést, Will teste petyhüdten dőlt előre, szeme előtt fekete karikák táncoltak, erőlködött, hogy ne ájuljon el, azért harcolt, hogy kimerült tüdeje megteljen levegővel. A lába lángolt; szinte biztos volt benne, hogy Crawford a bőrt is lenyúzta róla, semmi sem fájhat így, nem lehetséges…
És alig néhány méterre a barlang bejáratától guggolva, Robin hallotta öccse elfojtott kiáltását, a szíve Willel együtt fájt, mialatt keze szorosan szorította az íját, majd óvatosan közelebb araszolt a sáros talajon. Will sikítása a férfi velejéig hatolt, ez az abszolút kontrollálhatatlan gyötrelem volt, amely attól származott, akivel Robin jobban törődött, mint bárki mással a világon; és ez az egész az ő hibája volt.
~*~
Robin már azon a ponton volt, hogy a veszély ellenére felugrik és beront a barlangba; az öccse üvöltése és sírása mélyen érintette, és igen csábító volt az a gondolat, hogy ezt egyetlen nyíllal megállíthatná. Tűkön ülve guggolt a bokrok között, arra kényszerítve magát, hogy maradjon csendben, majd mikor éppen felállt volna, megpillantott egy magas, alaktalan figurát, aki kicammogott a barlangból, majd elindult az erdő felé. Robin várt egy percet, majd, mikor már biztos volt benne, hogy az alak elment, felegyenesedett, és hangtalanul, kétségbeesetten rohant be a barlangba.
Amikor belépett, először csak sötétséget látott, sziklafalak durva kanyarulatát, majd, amikor már a szeme hozzászokott a sötéthez, megpillantotta a csavart alagutat, aztán még egyszer visszanézett a fényben fürdő erdőre, majd berohant az árnyékba. Nem tartott sokáig, mire rábukkant Crawford búvóhelyére; megpillantotta a félig megevett állatot, a számtalan fegyvert, szerszámot, és csontot, amelyek keresztül-kasul hevertek a földön, míg végül meglátta a falhoz kötözött, összeroskadt alakot. Már a barlang másik felében is termett, térdre rogyott a sovány, összetört alak előtt, íja a földön koppant, kinyúlt, és két keze közé fogta öccse összekuszált hajjal borított, véres, sebes arcát.
– Will! Ó, Istenem, Will, hallasz engem?
Will felnyitotta a szemét, majd félelmében ösztönösen összehúzódott.
– Ne, ne, én vagyok az! – suttogta Robin, próbálva megnyugtatni a testvérét. – Én vagyok az, Will. Kiviszlek innen.
– Robin? – krákogta Will, a hangja rekedt és megtört volt a sikítástól. – Robin, ő téged akar… ez csapda… el kell tűnnöd innen…
Robin nem hallgatott rá, minden figyelmét öccse borzalmas sérülései kötötték le. Egy friss, egyenetlen seb a lábán, amelyből még mindig vér szivárgott a földre; és elnézve Will nyirkosan sápadt arcát, és gyengeségét, nyilvánvaló volt, hogy a fiú máris túl sok vért vesztett; voltak más vágások, alig valamivel súlyosabbak, amelyek a mellkasát és a vállát borították, azon kívül ott voltak azok a fura, megmagyarázhatatlan, fehér égésnyomok, valamint egy vágás Will arcán.
– Mi a fészkes fenét művelt veled?! – suttogta dühösen Robin, miközben próbálta megfékezni az érzéseit, mert azok majdnem kontrollálatlanul tomboltak benne.
Robin újra előre nyúlt, végigsimított Will homlokán, és ledermedt arra, hogy a fiú teste milyen forró. Az öccse megsérült, beteg volt, és ha Robin nem tudja nagyon sürgősen kivinni innen, nem fogja kibírni az utat vissza a táborba.
– Robin – suttogta Will sürgető hangon, miközben azzal küzdött, hogy fel tudjon ülni, mert a világ forgott körülötte. – Robin, ő bosszút akar állni rajtad, te kellesz neki, azonnal el kell menned innen! – Szédült, hányingere volt, és a fájdalom miatt alig tudott fókuszálni, de a szíve irracionálisan ujjongott; tudta, hogy Robinnak nem szabadna itt lennie, hogy a fivére egyenesen besétált Crawford csapdájába, és ez mindkettőjüknek csak borzalmas kínokat és halált fog jelenteni… mindezt tudta. De nem tudott tenni ellene, hogy ne örüljön annak, hogy a bátyja végül mégis eljött érte.
– Miért akar bosszút állni? – kérdezte meglepetten Robin. – Nem ismerem őt, nem igaz?
– Azt mondta, levágtad a kezét, vagy valami ilyesmi, nézd, menned kell!
– Nem hagylak itt egyedül, Will… - Robin előhúzta a kését, és elkezdte elvágni a Will kezét fogva tartó köteleket. – Gondolod, hogy fel tudsz állni?
– Azt hiszem…
Will nem is látta, mi történik. Csak azt látta, hogy az árnyék, amely eltakarja a fényt, ismerősen bűzlik. Hallotta, hogy Robin a nevét kiáltja, majd sötétség borult rá. |
