|
Amit Will először érzékelt, mikor kezdett magához térni, a fájdalom volt. A feje fel akart robbanni, mint az a valami, amit Azeem tett a hordókba, mikor ő, Robin és a többiek megmentették Wulfékat a bíró által rendezett kivégzéstől. Megpróbálta a fejére tenni a kezét, de rémülten kellett rádöbbennie arra, hogy nem tud mozdulni. Pánikszerűen harcolt, még mindig nem nyitva ki a szemét, miközben erőlködött a lomha emlékekkel. Érezte a durva kötelet a csuklói körül; valaki megkötözte. Miért? És vajon ki?
Az a férfi az erdőben. Megtalált, míg aludtam… Ne!
Will kinyitotta a szemét, majd pislogott párat a beömlő világosság ellen. Látnia kellett, hogy mindent megértsen. A dolgok lassan úsztak be a látóterébe, mialatt ő keményen harcolt a fájdalmai ellen; borzalmas émelygés fogta el. Egy barlangban volt, a falak sziklásak voltak, amelyeken valami ismeretlen, fekete folyadék csillogott, a fény alig jutott be az árnyas bejáraton, a mennyezet pedig alacsony volt. Kötéllel valaki odakötözte a barlang falához, sem a kezeit, sem a lábait nem tudta mozdítani, mert a kötelek olyan szorosak voltak, hogy Will nem tudott felállni, így egy elég kellemetlen pozícióban térdelt a földön. Az egész hely hústól, bomlástól, vértől és még valami sokkal rosszabbtól bűzlött. Ahogy Will oldalra sandított, alig pár méterre megpillantotta egy hatalmas állat maradványait, amely körül legyek táncoltak. A látvány felforgatta amúgy is émelygő gyomrát, és ez már önmagában is szégyennel töltötte el a fiút. Nem volt nyúlszívű ember, úgy gondolta, sokkal betegebb, mint eddig hitte.
Will egyedül volt, jelenleg legalábbis. Ügyetlenül megfordult, és azzal kezdett próbálkozni, hogy szabaddá tegye a csuklóit, de minden hiábavalónak bizonyult. Összeszorította a fogát, és újra próbálkozott, olyan kicsire szorította össze az egyik öklét, amennyire csak bírta, majd kétségbeesetten szorította a barlang falának; a durva kő lehorzsolta a bőrét, de ő nem hagyta abba. Majd nehéz, csikorgó lépteket hallott, mire azonnal abbahagyta, amit eddig csinált, és felemelte a fejét, miközben próbált olyan dacos és fegyelmezett lenni, amennyire csak telt tőle és próbálta lecsillapítani vadul dobogó szívét. Még önmaga előtt is szégyellte beismerni, hogy halálra volt rémülve.
A léptek hangosabbak és nehezebbek lettek, majd rothadástól bűzlő alak bontakozott ki a sötétségből, aki kétszer akkora volt, mint Will. Az ember az erdei férfi volt, aki amikor meglátta, hogy Will ébren van, valamiféle szadista vigyort villantott a fiúra.
– Ki a fészkes pokol vagy te?! – köpte Will a szavakat, miközben nagyon erősen próbálta palástolni a félelmét és fájdalmát. – Mit akarsz tőlem?!
A férfi – ha ugyan egyáltalán ember volt, és nem valamiféle démon – először felvihogott, majd leguggolt Will elé, majd kesztyűs kezével végigsimított fiatal foglya arcán és nyakán. Will dühösen félrefordította a fejét, miközben figyelmen hagyta az érintés nyomán feltörő hányingert, és beleköpött a férfi apró, disznószerű szemébe. A férfi először meglepődött, de aztán visszataszító vigyora szélesebbé vált.
– Talán nem tetszik, kölyök?
– Válaszolj az átkozott kérdésre! – vágta rá Will. Most tényleg bajba sodorta magát, és fogalma sem volt arról, hogy fog ebből kikeveredni.
– A nevem Crawford, de te, kölyök, hívhatsz Johnnynak, mert a végén mi ketten nagyon jó barátok leszünk. – Már megint az a hátborzongató kuncogás. – Azt hiszem, én csak Willnek foglak hívni téged. A keresztnév jó kezdet, nem gondolod?
– Miért hoztál ide? – kérdezte követelőző hangon Will, miközben minden szót tisztán és sértően ejtett ki. – Értesz engem? Vagy annál is ostobább vagy, mint amilyennek kinézel?
Crawfordot szemmel láthatóan nem érdekelte a fiú gorombasága.
– Küzdőszellem. Ezt szeretem, tudod? Ha elkezdjük, ez sokkal érdekesebbé fogja tenni a dolgokat. – A férfi kényelembe helyezte magát, miközben a szemközti falnak dőlt. – Akárhogy is. Mondjuk úgy, hogy sok évvel ezelőtt egy felfuvalkodott, tésztaképű nemesi suhanc, akit Robin of Locksleynak hívnak; persze csak elméletileg; megtámadott valami félreeső helyen, és mivel ő volt a szerencsésebb, mert nagy, fényes kardja, és nemesi származású barátai voltak, ő jobb ki jobban a dologból. – Crawford meglengette hiányzó kezének csonkját Will arca előtt. – Nos, nem mondom, hogy ez itt olyan rossz. Ez a dolog egész jó, ha keményen meg akarsz ütni vele valamit, és ha éppen unatkozol, akár bele is szúrhatsz például kampókat. De mégis, gondolom megérted, ez a büszkeségről szól, a lehető legművészibb módon akarom megtorolni a dolgot a drága kisöccsén. És itt jössz te a képbe, kölyök.
– Te őrült vagy! – válaszolta Will, némi keserű felhanggal. – Robin nem fog jönni, hogy megkeressen. Erre nem is gondoltál? Egyáltalán nem törődik velem. – Willnek fájt ezt kimondani, de tudta, hogy ez az igazság, vagy legalábbis ennek kellett lennie. Robin nem fog érte jönni. De Crawford csak nevetett.
– Gondolj, amit akarsz, kölyök. Nem igazán számít. Akárhogy is… - Crawford az övéhez nyúlt, majd egy hosszú, csipkézett fogazatú kést húzott elő. – Csak találnunk kell valami módot, hogyan üssük el az időt, nem igaz?
Will keményen harcolt érte, hogy ne látszódjon a halálfélelem az arcán, hogy erősnek és bátornak mutassa magát, de még soha életében nem tett ilyen nehéz dolgot. Ez az ember mániákus volt, Will pedig tehetetlen volt a karmai között, miközben jól tudta, hogy Crawford mire fogja használni a kést; ettől pedig úgy megrémült, hogy alig kapott levegőt, a félelem elhomályosította mind az elméjét, mind a látását. Valamiféle hatalmas lelkierő segítségével végül sikerült összeszednie magát, és ajkaira ádáz, zord mosoly kúszott.
– Nyitott vagyok a lehetőségekre – mondta, a hangja pedig meglepően biztos volt. – Hogy állsz a találós kérdésekkel?
Crawford elvigyorodott, Willt pedig újfent megcsapta a férfi rothadó, bűzös lehelete.
– Ahogy akarod, kölyök – egyezett bele Crawford. – Itt az első találós kérdés; vajon hogy vagyok képes erre? – Meglengette a kést, majd erősen Will bal vállába vágta azt, olyan ordítást és kiáltást csalva ki a fiú torkából, amilyet még Will maga sem hallott. – És te hogyhogy nem vérzel el? – A férfi oldalra döntötte a fejét, majd várt pár pillanatig a hatásra. – Válaszolj, hiszen nem vágtam át fő vénát. De ne érezd magad biztonságban!
Will erősen küzdött, hogy egyenesen tudja tartani a fejét, fájdalom járta át a karját, és úgy érezte, mintha a válla lángolna. Próbált nem a hatalmas mennyiségű vérre nézni, amely a sebből ömlött kifelé, mert tudta, hogy attól csak rosszabbul lenne és jobban bepánikolna.
– Nem rossz – zilált Will. – Én is kérdezhetek, vagy neked van erre jogod?
– Kérdezz nyugodtan – mondta Crawford, aki csillogó szemekkel nézegette a kést, tanulmányozva, ahogy a vér végigfolyik a pengén. Kinyújtotta egy ujját, majd belemártotta Will vérébe, közelről megszemlélte, majd lenyalta azt. Will gyomra felfordult a látványra, mialatt az ellen küzdött, nehogy elhányja magát.
– Miért van az – kérdezte remegve Will -, hogy egy olyan erős és bátor ember, mint John Crawford, túl gyáva ahhoz, hogy szabadon engedjen egy gyenge, sérült rabot, hogy az férfiként védhesse meg magát?
– Csak mert nem akarok utánad futni, ha esetleg elveszítenélek – válaszolta vidáman Crawford. – Ha akarnám, kölyök, úgy agyoncsaphatnálak, mint egy legyet. És valószínűleg a végén ezt is fogom tenni. Igazából… - Crawford vészesen közel hajolt Will arcához. – Ismered a bátyádat. Vajon melyik általad lelt halálnem tenné a legnagyobb hatást rá?
Will feje forgott a vérveszteségtől, a teste pedig most már rettentően reszketett, lélegzése pedig elakadt fogva tartója bűzös leheletétől.
– Ebben az esetben a leheleteddel fogsz engem megfojtani, mielőtt ő egyáltalán ideérne – nyögte Will.
Crawford ugatva felnevetett, majd hátrébb húzódott, felvett egy koszos rongyot, amelyet durván végighúzott Will vállán, amely arra kényszerítette a fiút, hogy fájdalomtól üvöltve húzódjon a falhoz, majd Crawford egy hanyag mozdulattal visszadobta a rongyot a helyére.
– Akkor nem hagyhatom, hogy túl korán halj meg, nem igaz? – magyarázta a férfi, miközben kacsintott egyet és felállt, kicammogott a barlangból, majd visszaszólt – Hamarosan visszajövök, és akkor tovább szórakozunk, ne félj, kölyök!
Will hátravetette fejét a falnak, hirtelen teljesen megszállta a kimerültség. A karja fel akart robbanni, ő pedig csak arra vágyott, hogy a teste mellé engedhesse. De mivel ezt nem tudta megtenni, mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást a fájdalomról. Gyerünk, gondolta. Már volt rosszabban is részem. Igenis, volt. Persze, nem felejtette el a fájdalmat és a sérüléseket, amelyekben gyerekként része volt; akkor történik ilyen, ha kissé meggondolatlan vagy, egy kicsit pimasz és nagyon ellenséges. Amikor a bíró megparancsolta, hogy korbácsolják meg, az borzalmas volt, és amikor Robin nyila átment a kezén, az sem volt éppen kellemes érzés. Éppen csak, jelenleg nagyon nehéz volt bármi másra is koncentrálnia a jelenlegi fájdalmán kívül.
~*~
Robin a földre guggolt, és dermedten meredt egy apró, ideiglenes táborhely nyilvánvaló roncsaira. Legalábbis, először azt gondolta, ez egy táborhely, de inkább csak egy halom ág és levél volt, ám valakinek a sötétben és sietségben egy búvóhely is lehetett. És azok a patanyomok is itt voltak, amelyeket eddig követett, a búvóhely körül mindenhol ott voltak, és dulakodás nyomai is látszottak. A földön levő nyomokból Robin meg tudta mondani, hogy valaki forgolódott itt, és valószínűleg ketten voltak.
Robin riadtan állt fel. Vajon Will nyomait követte eddig? Mégis mit csinált itt? Annyi bizonyos volt, hogy ebben a furcsa játékban két játékos is volt, de vajon hogy vág ez össze? És hogy lehet, hogy az egyik az öccse? Robin próbálta lenyugtatni magát; Will nem volt gyerek, tudta, hogyan kell idekinn túlélni, erős volt és okos. És jól volt, biztos, hogy jól volt. Csak éppen, Robin a látható nyomok miatt nem tudta erről meggyőzni saját magát.
Éles szemei a tisztást fürkészték, majd az egyik bokor egyik ágán megpillantott egy kék ruhafoszlányt. Odasietett, kiszabadította, majd elővette a másikat, hogy összehasonlítsa őket. Ugyanabból a ruhából származtak, Will ruhájából, ez biztos volt. Robin mozdulatlanul állt, miközben erősen gondolkodott. Ez egy előre megfontolt útvonalnak tűnt, de vajon ki tervezte meg? Nem Will! Amikor elrohant, dühös volt, azt hitte, Robin gyűlöli és egyébként is, miért tervezett volna meg egy útvonalat, ha egyszerűen vissza is fordulhatott volna?
Hacsak nem tévedt el, nem vagy nem sérült meg… vagy nem volt egyedül. Robin megrázta a fejét. Nem volt módja rá, hogy megoldja a rejtvényt. A legtöbb, amit tehetett, hogy folytatja az utat, miközben azért imádkozik, hogy ha megtalálja Willt, az öccse rendben legyen.
~*~
Willt egy, a torkán érzett erős szorítás ébresztette fel nem éppen békés álmából, szemei pedig pániktól telve pattantak ki. Crawford torz, bűzlő arca csak pár centire volt az övétől, mire Will halálra váltan üvöltött fel, és hiábavalóan rángatózott.
– Jól aludtál? – kérdezte vidáman a fogva tartója. – Nézd, mit találtam neked – Crawford felmutatott egy kis, üvegből készül fiolát, amelyben áttetsző, nyúlós folyadék volt, mire Will megdermedt, de próbált figyelni. Rosszul volt a fájdalomtól, miközben túlságosan is izzadt. Nem volt biztos benne, hogy a félelemtől, vagy a még mindig fennálló láztól-e.
– Mi a fészkes pokol az?! – A torka rettentően fájt, és kíváncsi volt, vajon Crawford mit művelt, hogy felébressze. Olyan volt, mintha a teste lángolt volna, de az lehetetlen. Biztos megint a kést használta.
– Úgysem tudnád – válaszolta Crawford. – Egy nagyvárosi alkimista csinálta, én pedig mindig magamnál tartom szükség esetére.
Will vinnyogva emelte fel a fejét. A válla kegyetlenül fájt.
– És mit csinál az a valami?
Válaszként Crawford a fiolát Will bal keze fölé vitte, majd hagyta, hogy egy csepp folyadék a fiú meztelen bőrére cseppenjen. Abban a pillanatban Will biztos volt benne, hogy a keze ég; az ádáz, vad fájdalom keresztfolyt rajta, ő pedig üvöltött a rémülettől, miközben a falhoz húzódott. Ahogy a kezére nézett, döbbenten vette tudomásul, hogy még nem szénfekete, hanem csak egy apró, fehér színű égésnyom éktelenkedik rajta. Nehezen lélegzett, a fájdalom még mindig nem enyhült, ő pedig dühösen nézett Crawfordra.
– Mi… a…
– Jó mulatság, nem? – kérdezte vidáman Crawford, miközben fél kézzel leszaggatta Will ingét.
Will a halálfélelemtől meg sem bírt szólalni, amikor Crawford újra felemelte a fiolát, ezúttal sokkal meredekebben megdöntve azt, és egy sokkal nagyobb csepp hullott a fiú csupasz mellkasára. Will feje hátravágódott a sziklának, miközben a fiú összeszorította fogát az eddig nem is ismert fájdalom miatt; harcolt, hogy ne sikítson, majd valahonnan meghallott egy halk ziláló, zokogó hangot, de egy kis időnek el kellett telnie, mire rájött, ő csinálja. Nem látott semmit, nem bírt lélegezni, nem hallott semmit; nem volt más, mint a fájdalom pengéje, amint felvágja a mellkasát, biztosan bele fog égni, és majd egy groteszk, félhold alakú sebet hagy a helyén, még csak vérezni sem fog, mert a vér is tűzzé válik benne.
Aztán egyszer csak újra képes volt hallani, ahogy ott pihegett, reszketett a barlang falánál, és az első, amit hallott, Crawford volt, amint a fülébe vihog.
– A bátyád úton van, kölyök, de ne aggódj! Kettőnkre is van éppen elég idő. |
