|
Willnek fogalma sem volt, hogy aznap egyáltalán hogyan bírt talpon maradni. Egész testében rázkódott és úszott a verejtékben, alig látott a láz ködétől, és semmi mást nem akart, mint valami meleg helyen feküdni és aludni… de egész eddigi életét úgy élte le, hogy harcolt, és nagyon jól tisztában volt vele, hogy ha most megengedi magának, hogy ebben az állapotban lefeküdjön, nagyon kevés lesz az esélye annak, hogy egyáltalán majd fel tud kelni. Valamiféle búvóhelyet kellett találnia, azon kívül ételt, és vizet, bármiféle civilizációt, amelyben már nem is reménykedett.
Will az erdőben botladozott, és arra kényszerítette kimerült testét, hogy ha másért nem is, de legalább azért menjen tovább, hogy kicsit felmelegedjen. Majd, óráknak tűnő hosszú idő után megállt, és ágakat, valamint mohát kezdett gyűjteni, hogy kezdetleges búvóhelyet készítsen magának a jeges szél ellen. Minden alkalommal, amikor lehajolt, hogy felvegyen egy ágat, megszédült, és mindig azon gondolkodott, hogy vajon fel tud-e majd egyenesedni, de végül mindig sikerült neki; akaratának minden erejével a végsőkig harcolt. Végül a sötétség beálltáig küszködött, miközben kemény csatát vívott egyre fogyatkozó ereje ellen, hogy végül felállva megszemlélhesse azt a szánalmas búvóhelyet, amelyet emelt, és amely sokkal nagyobbnak tűnt, amikor még építette. Nos, bár hiányos és alaktalan építmény volt, és valószínű volt, hogy hamar össze fog dőlni, azért több volt a semminél. Tüzet akart gyújtani, de nem voltak hozzá eszközei, azon kívül nem akarta újra magára vonni annak a vadembernek a figyelmét sem, aki azon a megkínzott lovon ült. Will összerázkódott az emlékre, azt kívánta, bárcsak ez is valami képzelgés lenne, amelyet a láz miatt látott, de tudta, hogy ahhoz túlságosan is valóságos volt.
Ki lehetett az a holdkóros? És vajon miért pont Willt támadta meg? Mit akart? Willnek nem volt pénze, nem volt befolyása, nem volt semmije, csak az élete, amit kockára tehetett. Az egésznek nem volt semmi értelme.
A gondolkodás megfájdította a fejét, helyette ügyetlenül bevackolta magát a búvóhelyre, mintha odabenn melegebb lett volna, és azt gondolta, hogy az elméje végre véget vet teste kontrollálhatatlan remegésének. Próbálta nyitva tartani a szemét, hogy figyeljen, hogy gondolkozzon, de a kimerültség fekete lepelként borult rá, ő pedig engedett neki, és végül reménytelenül álomba merült.
~*~
John Crawford egy kicsit sem keseredett el, amiért a hosszú, erdőn át való hajszában elveszítette a fiút. Az egész egy igen üdítő és izgalmas verseny volt, Will Scarlett pedig keményebben küzdött a szabadságáért, mint a férfi remélte. Ezért, úgy gondolta, adhat neki egy kis időt… Crawford már most látta, hogy ez egy sokkal izgalmasabb verseny lesz, mint bármelyik egész eddigi életében.
Most azonban, ahogy keresztüllovagolt az erdőn őrült lova hátán, már ismét visszatért az eredeti tervéhez. Scarlett valahol itt volt; Crawford látta, hogy a fiú hol mászott partra, és nem volt nehéz követni a nyomát, ahogy átbukdácsolt az aljnövényzeten, hogy elmenekülhessen. Biztos hogy megsérült, vagy beteg volt, ez pedig, természetesen csak előny volt, ha valaki már elkezdte előtte a munkát, ha az áldozatnak volt valami extra gyengesége, félelme, vagy fájdalma, ami lelassította. Crawford először csendben haladt tovább, majd fokozatosan ismét énekelni kezdett, vagy ziláló nevetésre fakadt, mialatt a ló alatt időről-időre halkan felnyihogott, vagy felmorrant, mintha aggódna valami miatt.
Már éjfélre járt az idő, mire Crawford elérte a búvóhelyet, amely csak hevenyészetten volt megépítve ágakból és levelekből, és alig takarták az alakot, aki olyan csendben feküdt ott, mintha már nem is élne. Crawford lehajolt, majd durván arrébb lökte az ágakat, hogy felfedje az alattuk fekvő személyt, aki nem volt túl magas, az öltözete egy viseltes erdőlakó ruházata volt, haja borzas volt; Crawford egyenesen belefutott abba, akit keresett. A férfi elvigyorodott, majd félresöpörte a maradék ágakat, és ebben a pillanatban Will felugrott, az egyik öklével pedig azonnal Crawford arcába vágott. Will kihasználta az alkalmat, hogy talpra álljon, úgy gondolta, talán el tud menekülni, de sajnos azonban elfelejtette, hogy lázas, mire szédülés fogta el, ahogy felemelkedett, majdnem el is esett; ebben a pillanatban pedig Crawford durva szájából egy kitört fog repült Will arcába, miközben a férfi vért köpött.
Will a férfi hatalmas teste alá került, erőlködött és kúszott a földön, eszeveszetten káromkodott, de nem tudott szabadulni. Crawford most már igencsak kezdte megszeretni a fiút. Előrenyúlt, majd két roppant kezével kétoldalt megragadta a fiú koponyáját; Will felüvöltött és vadul csapkodott, azért harcolt, hogy lefejtse magáról ellenfelét, de Crawford tartotta magát, majd erősen megütötte Will fejének oldalát, hogy a fiú feje a sárba fordult. Hallotta, hogy áldozata valami halk, meglepett hangot hallat alatta, a fiú ellenkezése csillapodott, mire Crawford újra, majd újra megütötte, megrészegülve a saját erejétől, majd mire a férfi felállt, Will mozdulatlanul hevert a sárban, a feje oldalt véres volt, szeme be voltak csukva. Crawford elégedetten bólintott, aztán lehajolt, kezét a fiú válla és lábai alá téve minden erőlködés nélkül emelte fel a mozdulatlan testet, majd tette a ló hátára, a fiú testét az állat nyakán nyugtatva, végül ő maga is felült mögé. Will visszahanyatlott Crawford karjaiba, aki halkan vihogott, majd megigazította fiatal foglyát, sarkantyús csizmájával a ló oldalába rúgott, arra kényszerítve a szegény, agyonhajszolt állatot, hogy újra nekiveselkedjen az útnak, majd immáron Willt is magával vitte a sötétségbe.
~*~
Robin közel hajolt a földhöz, és hirtelen hatalmas boldogság fogta el, amikor egy rekettyésben megpillantott egy ágra akadt kék anyagdarabot. Igen, gondolta azonnal, ez biztosan Will kék köpenyéből származhat. Az öccse ezek szerint errefelé jött. A férfi feljebb emelte a fejét, és az avart kezdte tanulmányozni más nyomok után, amelyek embertől származhattak; a talaj nem sokkal arrébb fel volt verve és össze volt túrva. Robin megdermedt, majd azonnal odarohant; tudta, hogy igaza van. Ám az furcsa volt, hogy patanyomokra is akadt a sárban, mellettük pedig nagyon is jól kivehetőek voltak egy ember lábnyomai. Robin ledermedt; lehet, hogy tévedett? Talán mégsem Will járt erre… de ki más lehetett?
Robin felnézett, tekintetével követve a patanyomokat. A ló galoppra váltott, és a felvert aljnövényzet arra utalt, hogy itt üldözés folyt, de voltak emberi nyomok is. Robin biztos volt benne, hogy azon a pár helyen, ahol nem talált patanyomokat, valaki futott, ráadásul igen gyorsan és egyenetlenül. A férfi próbálta eltüntetni a szívében hirtelen feltörő félelmet; ha valóban Will volt az, akkor valószínűleg menekült valaki elől, valószínűleg félt.
”Nem”, mondta komolyan önmagának Robin. ”Nem tudhatod. Még azt sem tudod biztosan, hogy ez Will volt-e. Most nem eshetsz pánikba! Szüksége lehet rád.”
Felállt, majd megjelölte az útvonalat, amerre a ló száguldott. A legjobb, amit tehetett az volt, hogy követte ezt a bizarr útvonalat, ez volt a legjobb nyom, amit talált azóta, hogy Will elrohant. A kis kék anyagdarabot szorosan fogta a markában, mintha az lenne az öccse életvonala, a fiú akárhol is volt… Aztán Robin elindult, hogy kövesse a ló nyomait.
~*~
Crawford ezalatt úton volt, hogy elérje erdei rejtekhelyét, egész éjjel, és jórészt egész másnap lovon ült, a nyeregben előtte ülő Will Scarlett pedig még mindig eszméletlen volt. A fiú néhány órával ezelőtt kezdett magához térni, mormogott, mocorgott a fájdalomtól, sérült és zavart volt, így Crawford kénytelen volt újra fejbe vágni, amelyhez ezúttal egy követ használt, mert úgy gondolta, amíg rendesen féken nem tudja őt tartani, jobb, ha nincs magánál. Nem akarta pont most elveszíteni Willt.
Robin már bizonyára a nyomukban volt. Nem lehetett annyira ostoba, mint oly sok éve, vagy legalábbis nem annyira. Crawford pont ezért nem törődött vele, hogy elrejtse a nyomait, nem akart túl sokáig várni, míg az idősebb fivér meglátja, milyen horrorisztikus dolgokat is tartogat a férfi Will számára. Ha azonban úgy adódna, hogy Robin még mindig a sherwoodi erdőben bóklászik, sok mérföldre onnan, és rossz nyomot követ, akkor Crawfordnak vissza kell mennie, és vagy egy másik nyomot hagynia maga után, vagy egyszerűen el kell rabolnia Robint is. Ez azonban sok felesleges bonyodalommal járna, így Crawford reménykedett benne, erre nem lesz szükség. Nagyon lelkes volt, hogy Willel kezdheti a sort, egy új áldozat mindig nagyon izgalmas tud lenni. Egy teljesen új személy, új korlátokkal, amelyeket kikutathat és áthághat, egy új elme, amelyet befolyásolhat és egy új test, amelyet elpusztíthat.
Végre megpillantotta maga előtt a kicsi, magányos, mocskos barlangot, amelyet távol mindentől otthonának hívott, és csorba fogsorával elvigyorodott.
– Látod ezt, Scarlett? – suttogta eszméletlen és néma útitársának. – Ez az új otthonod. Izgatott vagy? Tudod, én igen…
Szavait egy őrült nevetéssel fejezte be, ahogy meghajtotta a lovat. A bestia valóban messzire hozta, és egy ilyen helyen hasznos volt egy ló, de ez már alig állt a lábán, Crawford pedig bármikor szerezhetett egy másikat. Ezt csak le kéne vágnia, és megennie. A nyers hús gondolata mindig izgalomba hozta… elgondolkodva nézett Willre. Habár a fiú igencsak vékony volt, de ha szükség volt valami igazán piszkos módra, hogy Robin lássa a fiút meghalni, akkor ez olyan lehetőség volt, amit érdemes volt megfontolni. |
