|
John Crawford egyike volt azon kevés embereknek, akik tudtak Will Scarlett valódi származásáról. Egy időben Will falujában élt, és mindig is kíváncsi ember volt, aki sosem hagyta, hogy egyetlen információmorzsa is elmenjen mellette, mindig mindent észrevett, és összeadta a kettőt meg kettőt, amikor Will és az anyja titokban és igen dühösen tértek vissza a Locksley-birtokról. Bizonyára, nem ő volt az egyetlen. Ezen kívül azt is tudta, hogy Robin of Locksley nagyon óvatos az öccsét illetően, és hála a kis kémkedésnek, amit a tábor körül végzett, Crawford azzal is tisztában volt, hogy Will egyike volt azon embereknek, akik a legdrágábbak voltak Robin szívének.
Ez pedig elég is volt Crawfordnak. Robin volt az, akin bosszút akart állni, és ennek nem volt jobb módja, mint hogy szépen, lassan, a szeme láttára ölje meg az öccsét, majd rátérjen a Robin számára következő kedves személyre.
Ismét elérte az erdei tábort, majd keresett egy jó rejtekhelyet, és addig várt, hogy meghallja Will Scarlettet. Aztán csak arra lett figyelmes, hogy Will már nincs is a táborban, hanem elrohant valamerre, Robin pedig minden bizonnyal utána futott. Ezt hallva Crawford arcvonásai valami szadista elégedettséget mutattak; a helyzet tökéletes volt. Will egyedül volt az erdőben, kiszolgáltatottan, magányosan és csak arra várt, hogy valaki megtámadja. Talán Crawfordnak még Robint is sikerülne egy időben vele elcsípni, az pedig nagyon is ideális időzítés lenne. Ekkor jött rá arra, hogy ha Isten valóban létezik, akkor bizonyára az ő oldalán áll.
Crawford imádta bántani a gyerekeket. A szórakozása forrása volt, hogy másokat bántott, de minél fiatalabb volt az áldozat, az izgalom annál nagyon örömet okozott számára. Valójában, Will nem volt már gyerek, de férfi is alig, Robin pedig törődött vele, ami éppen elég volt Crawfordnak. Ezt a győzelmet sokkal jobban fogja élvezni, mint bármely másikat eddigi életében.
~*~
Robin bizonytalan helyzetben volt, ugyanis semmi nyomát nem találta Willnek, pedig napok óta kereste a fiút. Elsőnek elment Lord Chevronhoz, bár nem hitte, hogy Will valóban arrafelé vette volna az irányt, de szörnyen kétségbe volt esve. A lovag udvariasan meghallgatta a férfit, majd válaszolt:
– Én magam ugyan nem láttam a fiút, de a fiam látott egy alakot, aki pár nappal ezelőtt a házunkat bámulta, de amikor odaszólt neki, elfutott az erdőbe.
– Köszönöm! – mondta hevesen Robin. – A fiad mondta, hogy az az alak merrefelé indult?
Chevron elgondolkodott.
– Keletnek, azt hiszem. Három nappal ezelőtt. De nincs rá bizonyíték, hogy az a fiú volt, akit te is keresel.
– Ez elég – mondta Robin. – Köszönöm!
Lord Chevron elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.
– Csak azt nem értem, miért aggódsz érte ennyire, Robin. Hiszen ő végtére is csak egy paraszt.
– Ő az öcsém – mondta Robin, és még önmaga is meglepődött a kijelentésen.
Lord Chevron kissé meglepettnek tűnt.
– Lehetséges, de akkor is csak egy olyan paraszt, mint a többiek. Tényleg érdemes rá, hogy ennyit törd magad érte, Robin?
Robin egy szó nélkül hagyta ott a férfit, mert biztos volt benne, ha megengedné magának, hogy beszéljen, valószínűleg olyasmit mondana, amit később megbánna. Néha kénytelen volt arra gondolni, hogy Willnek talán igaza volt a nemesekkel kapcsolatban, minden nemessel kapcsolatban, Robint is beleértve. Akárhogy is, miután napok óta gyalogolt a sherwoodi erdőben – vitt magával meleg ruhát és élelmet is -, az út nem is tűnt olyan nehéznek. Talán csak azért gondolta így, mert jól tudta, hogy Willnek jelenleg semmije sincs.
Semmi mást nem tudott tenni, mint tovább vándorolni kelet felé, és megkérdezni minden arra járót – akikből kevés volt itt kinn a vadonban -, hogy nem látták-e az öccsét, miközben eredménytelenül kutatott nyomok után. De Will túlságosan jó erdőlakó volt hozzá képest, és tökéletesen eltüntette a nyomait. Olyan volt, mintha egyszerűen felszívódott volna az erdőben minden nyom nélkül.
Robin nehezen tudta elhinni, hogy minden rendben lesz. Minden egyes nap, amely anélkül telt el, hogy megtalálta volna Willt, úgy érezte, mintha a remény lángja lassan kezdene kialudni, miközben egyfolytában attól rettegett, hogy egy nap majd holtan találja az öccsét valahol az avarban.
~*~
Will összeroskadva, mozdulatlanul hevert egy fa tövében, és éppen aludt, amikor először ébredt rá, hogy valaki követi. Azonnal felébredt, majd a tőle nem messze felhangzó, meghatározhatatlan hangot hallgatta, miközben meg sem mert mozdulni, csak erősen fülelt, szemeit becsukta. Érezte a hideget, és erővel parancsolt a testének, hogy ne reszkessen, mialatt a szél a fák ágai között fütyült. Semmi más nem hallatszott. Talán képzelődtem, gondolta, majd újra felhangzott a hang. Patadobogás. A hang messziről érkezett, vibrált a fa törzsén, és ez volt az egyetlen dolog, ami megmentette Will életét. Rájött, hogy valaki volt a közelben, talán csak pár száz méterre, ráadásul lóháton. És bárki, aki éjszaka lovagolt át a sherwoodi erdőn nem volt éppen épeszű, és ez nem igazán nyugtatta meg Willt. Óvatosan talpra állt, köpenye végét a kezébe fogva, hogy ne csapjon zajt, majd óvatosan a patadobogás irányába fordult, hogy a biztonság kedvéért megnézze, ki is az. Haladni kezdett, szinte siklott az árnyékban, miközben gallyak és gyökerek után kutatott, amelyekre esetleg ráléphet, vagy elbukhat bennük, mikor hirtelen valami fura hangra lett figyelmes. Éneklésre.
Will nem hallotta a szavakat, csak valami dallamtalan, halk hangot, amely a sötétségben énekelt. Kezdett félni, az egész olyan volt, mint valami rémálom, vagy kísértettörténet, amellyel a hiszékeny gyerekeket riogatják, egy fantomlovas, akit csak hátborzongató énekléséről lehet felismerni. Ha egyszer is hallod a kísértet énekét, elvesztél… Will megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a szörnyű képzelgésektől. Ezt csinálja veled az éjszaka, mindent lehetségessé varázsol. Ő pedig nem volt gyerek, muszáj volt bátornak maradnia.
A fiú lebukott a földre, félig egy bokor takarásába, a hold fénye sem világította meg, és éppen idejében tette, amikor látta, hogy a ló elüget mellette. Hatalmas bestia volt, a szőre fényes gesztenyebarna, legalábbis Will így gondolta, mert a sötétség miatt nem látta jól. Nyílt sebek tarkították a hátát, a szája habzott, mintha bizony egy démon lovagolta volna meg. Will nem igazán látta a lovast; egy testes, izmos férfit látott, akinek köpenyének kámzsája hátra volt hajtva, hangosabban hallotta a dallamtalan éneket, de ezen kívül a sötétségben a lovas felismerhetetlen volt. Will majdnem elfelejtett lélegezni; vér és halál szagát érezte, de olyan erősen, hogy émelyegni kezdett tőle. Mi van, ha valóban egy démon keresztezte útját? Mi van, ha nemcsak mese volt? Mi van, ha…
– Táncolj a Pokolba, táncolj, és ne nézz vissza, az öreg Crawford mester hazatér immár…
Will a földre feküdt, és annyira félt, hogy keményen kellett küzdenie azért, nehogy felsikítson. Ez nem egy démon, mondta határozottan, elkeseredetten saját magának. Ne légy ostoba! Nem vagy már gyerek! Ez biztos csak egy részeg paraszt, aki rossz helyen tért le az útról. Szedd már össze magad, Will Scarlett, de idekinn a sötétben, az éjszaka sűrűjében, a halálfélelem rágta a fiút, azon kívül az ördögi dal miatt, amely egy olyan személytől eredt, aki valószínűleg sosem ismerte a dallamot, könnyű volt hinnie a gyermekkorában hallott rémtörténetekben. Mozdulatlanul feküdt a földön, alig lélegzett, a fülében hallotta a szíve vad dobogását, mígnem hosszú idő elteltével ló és lovasa tovább ügettek. Will kezdte azt kívánni, bár sose hagyta volna el a tábort, ”milyen gyáva is vagyok”, gondolta keserűen.
~*~
A dolgok nappal sem változtak. Will aznap éjjel képtelen volt aludni miután rémálmai voltak az éjszakai éneklő lovasról, és már jóval pirkadat előtt újra úton volt. Annyira fázott, hogy nem is érezte már a hideget, és kezdett attól félni, hogy esetleg láza van. Hányingere volt, a feje nehéz volt és szédült is. Nem engedhette meg magának, hogy beteg legyen, hiszen egyedül volt, távol a civilizációtól.
Hirtelen szörnyű, mennydörgésszerű robajt hallott, mire gyorsan megfordult és azt látta, hogy egy hatalmas, gesztenyebarna ló száguld felé, hátán egy köpenyes lovassal, aki mániákusan nevetett. Will felkiáltott és halálra váltan oldalra vetült, mert semmi kétség nem fért hozzá, hogy ez volt az éjszakai lovas, és Will nem is hallotta, ahogy az alak valahogy a háta mögé lopakodott. A fiú sokkal kimerültebb volt, mint hitte.
– Állj! – kiáltotta Will. – Állj! Mit művelsz?!
A férfi nem válaszolt, csak egy újabb menetre megfordította a lovát. Will most már látta az arcát, egy ravasz, csorba fogakkal teli száj, az orra úgy nézett ki, mintha többször eltört volna, piszkos, hosszú haja a fülére lógott, a szemei őrültek voltak és vérben forogtak. Will nem tétovázott, megfordult, és rohanni kezdett. A lovas egy újabb sátáni kacajt hallatott, majd utána iramodott a fák között.
Will még életében nem rohant ilyen gyorsan. Átrohant az aljnövényzeten, kanyargott a fák között, átugrott a kisebb bokrok felett, ide-oda rohangált, mert naivan azt hitte, így lerázhatja őrült üldözőjét. Egy alkalommal elesett, és a bokája fájdalmasan kifordult, de ő meg sem érezte a fájdalmat, máris talpon termett és rohant tovább, miközben a levegő késként vágta a tüdejét; legalább annyira botladozott, sántikált, mint futott, ám a mennydörgő patadobogást újra és újra hallotta a háta mögött, a nevetés pedig kezdte kikezdeni a józan eszét, a bátorságát. Alig látott a hajától, amely az izzadtságtól a homlokára tapadt, és alig bírt már lélegezni is. Nem mert hátranézni, tudta, hogy az őrült férfi a nyomában van, hogy csak méterekkel van mögötte és ami eddig megmentette őt az a fürgesége és a jó manőverezési képessége. Újra megbotlott, majd amikor elesett valaki a köpenyéhez kapott, hallotta saját magát sikítani, ahogy elugrott. Aztán már túl gyorsan futott, hogy meg tudjon állni, egyenesen egy szikla széléig futott, majd gyorsan és tehetetlenül kezdett zuhanni.
~*~
Keményen érkezett a jéghideg vízbe, amely egész testét eláztatta, majd Will elmerült. Hirtelen a felszínre emelkedett, köhögött, prüszkölt, fulladozott, ahogy kiemelkedett a jéghideg vízből. A feje a felszínre bukott, Will pedig hatalmas levegőt vett, miközben a lábaival rúgkapált, hogy a felszínen maradjon. Kimerült testét a part felé irányította, megkapaszkodva egy ágban, miközben a feje nehéz volt, forgott vele a világ, a mellkasa rettentően fájt és túl fáradt volt ahhoz, hogy partra evickéljen. Fenn a szikla tetején, messze fenn Will látta a ló és a köpenyes lovas őt bámulják. Abban reménykedett, a férfi halottnak hiszi őt.
Will a homokos partra vánszorgott, a teste rettentően reszketett a hidegtől. Tüzet kellett gyújtani, valahol fel kellett melegednie, vagy nem fogja túlélni a következő napot... arra gondolni sem mert, ami most történt. Miért üldözte őt ez az elmebeteg? Mit akart tőle? És vajon újra meg fogja próbálni? A feje fájt a kérdésektől és már attól is fáradt volt, fázott és rosszul volt, ha csak erre gondolt. Átkozta a saját ostobaságát, amiért ilyen felkészületlenül indult útnak, mégcsak tűzkövet sem hozott, hogy tüzet gyújthasson, se meleg ruhát, se ételt. Ha itt meghal, az egyedül az ő hibája lesz.
Sérult állatként támolygott a fák fedezékébe, majd elterült egy kis tisztáson, összehúzta magát, hogy a teste egy kis meleget adjon, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy egész testében reszket. Fel kell állnom, gondolta szédülve. El kell mennem innen, vagy halálra fagyok. Muszáj felállnom... de nem mozdult, mert ha megtette volna, a feje szétrobbant volna. Végül hosszú idővel később megpróbált testhelyzetet változtatni, kinyújtani elgémberedett tagjait, de ekkor a gyomra megkordult és fájni kezdett az ürességtől. Will észrevette, hogy verejtékezik, habár még mindig annyira fázott, hogy nem érezte a kezét. Mi bajom van? gondolta riadtan, aztán arra gondolt, hogy igaza volt. A lehető legrosszabb pillanatban lett lázas. Idekin egyedül volt, nem volt felkészülve, és egy őrült lovassal a nyomában, fogalma sem volt, mihez fog kezdeni. |
