|
Robin a Willel történt ostoba veszekedés után az erdőbe sietett – talán jobb lett volna, ha azonnal utána megy, de akkor még nem tudott volna az öccse szemébe nézni -, hiszen fűtötte a harag és a szégyen. Félig-meddig rohant a fák között, kezében az íjával, és a következő három órát azzal töltötte, hogy ádáz intenzitással lövöldözte a nyilakat a fákba, mialatt teljesen megfeledkezett azon ígéretéről, hogy Mariannel kéne találkoznia a folyónál. Csak amikor az ég színe már vörösbe fordult, döbbent rá, hogy nem maradhat ott örökké, így kelletlenül visszatért a táborba. Rettentő bűntudatot érzett amiatt, amit Willnek mondott, bár igaz, hogy a fiú előítéletes volt, meggondolatlan, dühös és szükségtelenül agresszív. De felnőtt, és azt mondta, életének minden napja a túlélésért folytatott küzdelem volt, beleértve a gyűlöletet, háborút és veszélyt, és Robinnak egy kicsit megértőbbnek kéne lennie ezeket a dolgokat illetően. És amit Robin mondott… Nos, arra nem volt bocsánat. Legalább bocsánatot kellett volna kérnie.
A táborba visszatérve egy igen dühös Marian fogadta, akinek ugyancsak egy íj lógott a vállán.
– Hol voltál? – kérdezte Marian, de mint kiderült, nem volt igazán mérges azért, mert Robin felültette. – Hallottam a Willel való vitádról, és őt most senki sem találja sehol! Mindannyian titeket kerestünk.
Robin megállt, és döbbenten bámulta Mariant.
– Hogy érted? – kérdezte pánikolva Robin. – Nem tudjátok, hogy hol van? Biztosan…
– Wulf órákkal ezelőtt látta, hogy a fiú az erdőbe rohant – jelentette Marian, miközben visszakísérte Robint a nyüzsgő táborba. – De békében hagyta, mert úgy tűnt, hogy Will csak azért rohant el, hogy egy ilyen eset után lenyugtassa magát. De nem jött vissza, mi pedig nem találtuk meg,
Robin megesküdött volna rá, hogy a pánik hatására vert most gyorsabban a szíve.
– Nem, biztos megint valami ostobaságot csinált. Azt mondod, három órája nem láttátok?
Marian bólintott.
– Jól van. Megyek, és megkeresem.
– Hogyan? – kérdezte vadul Marian. – Elrejtette a nyomait, semmi jele annak, hogy tudnánk, merre ment.
– Azt hiszem, én tudom – mondta némi reménnyel Robin. – Te maradj itt, és ha Will esetleg visszajönne, tartsd itt, jó? – Robin megborzongott. – Biztosan fázik, hiszen közeleg a tél és ő olyan vékony ruhában ment el.
Marian látta az aggodalmat a férfi szemében, de erőt vett magán és nem mutatta ki az érzéseit.
– Robin, biztos vagyok benne, hogy Will jól van. Pár nap múlva visszajön, és nem fog rád haragudni semmiért, amit tettél.
– Ha vissza akart volna jönni, nem tüntette volna el a nyomait – mondta sötéten Robin. – És neked fogalmad sincs, mit mondtam neki. Arra nincs bocsánat! – A férfi szorosabbra húzta magán a köpenyt. – Visszajövök – mondta Mariannek. – És vissza fogom őt hozni.
~*~
Will szorosabbra húzta össze magán a vékony köpenyt, miközben reszketett a hidegtől. A fogai összekoccantak, és jól tudta, hogy a tervének ez a része nagyon ostoba volt. Aztán rájött, hogy nem is igazán volt semmiféle terve. De ebben az állapotban halálra fog fagyni. November végén járt, és reggelente a talajt már fagy fedte. Hamarosan havazni fog.
Azon kívül, azt sem tudta, hogy hová is megy. Teljesen céltalanul haladt. Talán valahol mélyen el akart nézni Lord Chevronhoz, aki bizonyára már gyűjtötte a seregét, de már ebben sem igazán hitt. Ez csak valami kifogás volt, hogy elmehessen valahová, hogy bebizonyítsa, nem változott, hogy tegyen valami hasznosat. És persze, az a férfi egy nemes volt, ő pedig sosem bízott meg bennük. De ha Robin már találkozott vele, akkor nem sok értelme volt odamenni. Nem volt sehová sem mennie.
Az egyetlen reménye az volt, hogy valahol elér egy másik faluba, és ott kitanul valami mesterséget. Minden, amit tudott, a késsel való harcolás, de értett az állatokhoz is és ismerte az erdőt, ezen kívül persze kiváló tolvaj is volt, de eddig nem nagyon végzett tisztességes munkát. Egyszer ugyan, tizennégy éves korában dolgozott testőrként, amikor utasokat kellett biztonságban átkísérnie a sherwoodi erdőn, de a kora miatt – mivel csak tizennégy volt – mindössze egy életlen kardot adtak neki. Másrészt, sokan annyira meglepődtek a fiatal fiú fegyverforgatási képességétől, hogy tisztességes összeget fizettek neki, mások azonban nem bíztak benne, hogy egy ekkora gyerek meg tudja védeni őket, és még csak meg sem gondolták, hogy felfogadják. Azonban, most már idősebb volt, és arra gondolt, talán újra dolgozhatna testőrként.
Hirtelen hatalmas, és mély fájdalom ütötte szíven Willt, és neki kellett támaszkodnia egy fa törzsének, hogy le tudjon nyugodni. A frusztrációja, és a haragja ellenére tényleg élvezte azt az életet, amit Robinnal, Fannyval, Wulffal és a többiekkel a táborban élt. Törődött velük. Fanny persze nem volt az anyja, de olyan volt, mintha a nagynénje lett volna. És Robin… Will olyan biztos volt benne, hogy működhet az a dolog, hogy Robin a bátyja. Elég bizonyítékot kapott erre az elmúlt pár hét során.
~*~
Visszaemlékezés:
– Itt maradok mellettetek a végsőkig – suttogta Robin Will vértől ázó, vad arcába, ahogy magához ölelte a fiút, és annyi igazság, annyi érzés volt azokban a kék szemekben, hogy Will úgy hitt Robin szavaiban, mint eddig semmiben a világon.
A bátyja, a férfi, akit eddig akkora szenvedéllyel gyűlölt, most egy erős ölelésbe húzta őt, mialatt Will a könnyeivel küszködött, hogy ne mutassa ki a gyengeségét, a szíve pedig valami olyasmitől fájt, amit már hosszú ideje nem érzett. A remény, a szeretet és a boldogság keveréke volt ez, amelyet annak idején az anyja iránt érzett. És most, hogy újra érezte… túl sok volt.
Robin végül elengedte őt, arcán pedig kézzelfogható csodálat látszott. Will a fájdalmán keresztül is mosolyogni próbált – a bíró korbácsolása a mellkasán kívül a hátát sem kímélte -, és érezte, hogy sok vért vesztett. Mialatt magányosan a tábor felé tántorgott, sokszor elesett, és kis híján el is ájult. Megingott, ahogy a bátyja elengedte, egyik kezét annak a fának a törzsére tette, amely alá John lelökte. Mindenki Willt bámulta; érezte, hogy a tekintetük szinte lyukat éget a bőrébe, senki sem volt biztos benne, mit is kéne most tenni, még Robin sem. El akart rohanni, gyűlölte, ha bámulják, gyűlölte, ha félreismerik, gyűlölte, ha bárki ilyen gyengének látja.
És mégis, sokkal bizakodóbb volt, sokkal több fény volt a szívében, mint eddig éveken át. Úgy tűnt, Robin végül észrevette, hogy Will kimerült, így újfent odalépett hozzá, a tekintete tele volt aggodalommal.
– Gyerünk, Will! Ki kell tisztítani azokat a sebeket.
Will megrázta a fejét, próbálva újra felvenni a régi pimasz vigyorát.
– Nem, jól vagyok… Ne aggódj miattam, inkább azon dolgozz, hogy élve hozzuk ki Wulfot és a többieket. – A fiú hirtelen megszédült, és biztos volt benne, hogy össze fog esni, így gyorsan leült a fa tövébe, miközben próbálta elhessegetni a fájdalmat. Robin sóhajtott.
– Will, hiszen állni is alig tudsz. Gyere velem! – Megfogta az öccse kezét, és újfent talpra húzta.
Will erősen harcolt, hogy állva tudjon maradni, Robin ezalatt a derekánál fogta az fiút, hogy biztos támaszt adhasson neki, vigyázva a friss sebekre. Félig elcipelte a fiút az ideiglenes búvóhelyhez, amely egy bokor mögött terült el, a földön pokrócokkal, miközben John is velük tartott, aki arcán igen arckifejezéssel cipelt egy vödör vizet. Robin leültette Willt a földre, majd köpenyének egy darabját a vízbe mártotta, majd a vízzel kimosta Will egyik legrondább korbács okozta sebét a fiú mellkasán, amely igencsak csípett, és Will egész teste összerándult a fájdalomtól. Robin egyik kezét a fiú vállára tette, hogy megnyugtassa.
– Nyugalom, Will. Ezt muszáj megtennem.
– Majd én – mondta határozottan Will, majd előrenyúlt, hogy megállítsa Robint.
– Te nem látod jól, hogy mit is kéne csinálni. – Robin egy másik seben is végighúzta a rongyot, mire Willnek össze kellett szorítani a fogát a fájdalom miatt. Olyan volt, mintha újra megvernék, ahelyett, hogy meggyógyítanák a testét. – Sajnálom – suttogta Robin.
Will próbált vállat vonni, de a dolog túlságosan is fájt. A világ forgott vele, ő pedig elkezdett szédülni és rosszul is érezte magát. Az egész olyan volt, mintha most, hogy már megérkezett, a fáradtság és kimerültség kezdte volna legyűrni, míg mialatt úton volt ide és teljes erővel sietett, sikerült harcolnia ezek ellen az érzések ellen. Will erősen becsukta a szemét, hogy megpróbáljon uralkodni magán, amikor érezte, hogy Robin újra lenyomja a bokrok mögé szórt pokrócokra, és tovább tisztogatja a korbácsütések okozta sebeket, ő pedig ösztönösen harcolt a testvére érintése ellen.
– Hé, pihenj! Most már aludhatsz, Will, nemsokára kész vagyok.
Will újra megpróbált harcolni, de a kimerültség legyőzte, ő pedig már nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára biztonságban. Végül a bátyja karjaiban zuhant a sötétségbe, miután ilyen hosszú utat tett meg. Átvágta az életét szétosztó vonalat.
~*~
Hogyan lehet most mindennek vége? Will reménytelenül csodálkozott a dolgon. De kettőjük harca megtanította a fiút arra, hogy hiába is áltatják magukat, ő és Robin túl különbözőek és sosem élhetnek teljes békében. Robin nagyon rosszat tett ellene a múltban, Will pedig nem bocsátott meg olyan könnyen, mint ahogy az idősebb férfi hitte. Sosem lehetnek igazi fivérek, túl sok és egyben túl kevés is történt köztük ahhoz.
De akarata ellenére, Willt elszomorította, hogy elveszíti azt az életet, amelyet eddig a bíró halála után éltek. Sok minden volt, amit most maga mögött hagyott.
~*~
John Crawford még egyszer, utoljára ráütött az asszony megcsonkított tetemére, majd egyik kesztyűs kezével megtörölte borostás arcát, majd ránézett a férfira, aki olyan gyorsan iszkolt a kis, koszos, bűzlő kunyhó másik falához, hogy alig kapott levegőt. Crawford imádta a gyötrelmet a férfi szemében, szerette a könnyeket a szemében, imádta azt a sikolyt, amit akkor hallott, amikor az első vágást végezte a férfi feleségének hasán.
– Szóval, most már tudod – suttogta Crawford -, hogy mi történik azokkal, akikkel elégedetlen vagyok. – Felemelte hiányzó kezének csonkját, és groteszk módon meglengette a rémült paraszt szeme előtt. – Tudod, ki tette ezt velem? Az az ember, akit következőleg fogok elpusztítani. Tudod, hosszú idővel ezelőtt rájöttem valamire; van valami, ami sokkal jobban fáj az embereknek, mint az, ha felvágják a gyomrukat és kiisszák a vérüket. Rájöttem, hogy sokkal jobban fáj nekik, ha azt látják, hogy mindezt azokkal teszik, akiket a világon mindennél jobban szeretnek; mindannyiukat agyoncsapom, mint a legyeket. Valahogy úgy, ahogy veled is tettem. A gyerekeid. A húgod. A feleséged. Mind elmentek, és magadra hagytak téged. És tudod, még mit? Nem foglak most megölni. Erre emlékezz, amikor legközelebb egy éhes utazótól megtagadod a lányod társaságát egy éjszakára. Emlékezz rá, mit vehet el tőled!
– Ne… - zilált a paraszt, ahogy Crawford az ajtó felé fordult, hatalmas teste teljesen eltakarta a napfényt. A vér szaga a kunyhóban szinte elviselhetetlen volt. – Ne… Ölj meg engem is… Könyörgöm…
Crawford félig megfordult, és megmutatta csorba vigyorát.
– Mindig imádom, ha könyörögnek – suttogta. – De ezúttal van egy jobb mód. Öld meg magad, barátom, és táncolj le a Pokolba, akárcsak a szánalmas ivadékaid. – A férfi vigyora hirtelen szélesebbé vált. – Hé, ez jól hangzik! – A férfi szinte extázisban vigyorgott. – Táncolj a Pokolba!
Ezzel Crawford eltűnt, magára hagyva a szerencsétlen parasztot, aki gyötrően sírt a falnál, lemészárolt családtagjai maradványai felett.
Crawford ásított, ahogy elkötötte a paraszt legmarkosabb lovát; a bestia mozdulatlan volt a férfi súlya alatt, mintha megérezte volna a veszélyt, amely a közvetlen közelében volt. A férfi még mindig énekelt, amikor sarkát a ló oldalába vágta, és hangtalanul, lomhán elindultak.
– Táncolj, táncolj, táncolj a Pokolba…
A férfi mélyen lélegzett, a vér beleragadt drótszerű szakállába, ő pedig elvigyorodott. Aztán a tekintete levágott keze csonkjára esett, és lassan megcsóválta a fejét.
– Ezt te hoztad a saját fejedre, Locksley – mondta halkan. – Látni fogod, amint a szívednek legközelebb eső, legdrágább lény meghal, üvölteni fog a kegyelemért, el fog véreznie és el fog rohadni. Meg fogod látni. És akkor a bosszúm teljes lesz. És te, Locksley, te is eltáncolhatsz a Pokolba a többiekkel! – És ekkor egy hangos, őrült kacaj hagyta el Crawford száját, ahogy előre vágtatott az alkonyatban egy verejtékező ló hátán, a hangja pedig olyan volt, mint maga az Ördög lovagolt volna azon az éjszakán. |
