|
Robin Hood, a tolvajok fejedelme fanfiction fordítás. A fic a film után játszódik. Robin akaratlanul nagyon durván megsérti Willt, aki elrohan az erdőbe, és nem jön vissza. Robin utána indul, hogy kiengesztelje, de még egyikük sem tudja, hogy egy nagyon veszélyes ellenfél jár Will nyomában, akinek minden vágya revansot venni Robinon egy régi sérelem miatt. Ezzel pedig mind Robin, mind Will élete halálos veszélybe kerül.
A ficet engedéllyel fordítom, a fic eredeti írója AnnaGhost94.
A fic eredeti linkje: https://www.fanfiction.net/s/6699830/1/Willpower
Az író linkje: https://www.fanfiction.net/u/2718472/AnnaGhost94
Will Scarlett még mindig nehezen tudta elhinni, hogy a dolgok ilyen egyszerűek lehetnek. Persze, ő nem változott sokat. Inkább, mintha a saját világa fordult volna meg vadul a tengelye körül, őt pedig csak az áramlat sodorta volna magával. Volt egy bátyja, aki nemrég házasodott meg. Ráadásul soha többé nem kellett félnie sem a bírótól, sem más nemesektől, aki azelőtt felakasztották volna az orvvadászás miatt, mármint, ha sikerült volna elfogniuk Willt. Mivel az embereknek elég ritkán sikerült őt elkapniuk. Will túl gyors volt, túl jó. De most, nem elég, hogy többé nem volt szüksége az orvvadászatra, nem kellett lopnia sem.
A Vidám Fiúk erdei menedéke persze még mindig létezett, amelyet újraépítettek abból, ami a legutóbbi harc után megmaradt. Robin is maradt, habár Will félig-meddig abban reménykedett, fivére visszatér a birtokra, a földjeire, de sem a férfi, sem Lady Marian nem tették. Valahogy az a fajta szabadság és nehéz élet, amelyet Will egész életében ismert, olyan vonzó volt mindkét nemes számára, hogy nem bírtak tőle megválni. Mindenki teljes harmóniában élt a közeli békés falu lakosaival.
Will sosem ismerte a békét. Miután az anyja magas lázzal halt meg, amikor Will nyolc éves, tehát immáron tíz éve, a fiú elvadult. Az anyja olyasfajta lázban halt meg, amelyből a nemesek könnyen kigyógyulnak, ha kellemes meleg van, pihenni tudnak és jól enni, olyan dolgok, amelyeket az anyja sosem élvezhetett, miután az az átkozott, gonosz, Sátánimádó Lord Locksley kidobta őt. Will az egészet Robinra kente. Azután a bosszú a szívében kezdett kivirágozni, míg végül kirobbant. Will nem sokat törődött vele, hogy mi lesz, amíg bosszanthatott egy nemest, főleg Locksleyt, alig törődött vele, hogy ő maga él-e, vagy meghal.
~*~
Fanny és John voltak azok, akik végül megmentették őt. A két durva, de kedves ember két évvel az anyja halála után találták meg az éhező, keserű, dühös fiatal fiút, aki a tél közepén, a hidegben összekuporodva várta a halált; befogadták, szó szerint megmentették az életét. Fannyék abban az időben már összesen hét gyermeket neveltek, mégsem csináltak nagy ügyet a dologból, némán elviselték Will büszkeségét, mintha a fiú is közéjük tartozott volna. A fiú vad volt, dühös, kezelhetetlen, rettentően óvatos, de a házaspár oltalma alatt lassan visszanyerte az élethez való akaratát. Will igazi túlélő volt, a vele született ádázság új életre kelt benne, a haldokló láng új erőre kapott, és a fiú soha többé nem nézett vissza a múltba. Fanny és a családja, ha nem is lettek a saját családja, de olyan emberekké váltak, akikért az életét adta volna, a bíró pedig az ellenségévé vált. Tizenöt évesen kénytelen volt az erdőbe menekülni, miután ellopta a bíró egyik szarvasát, a férfit pedig igen ocsmány szavakkal illette, amikor az felfedezte a dolgot. Végül ott kellett hagyni a szarvast, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmeneküljön, habár az emlék még mindig sértette a büszkeségét.
A dolgok… nehezek, de normálisak voltak. Biztonságos volt, egy amolyan barbár és veszélyes módon, de ő ezt is megértette. Egészen addig, amíg Robin of Locksley nem jött az erdőbe, felébresztve Will régi gyűlöletét az egész átkozott család ellen; Robin of Locksley, tele hamis nemességgel, gőgős arroganciával és az életüket is veszélyeztette valami önző dicsőség kedvéért. És talán ostoba és gyáva dolog volt, hogy Will megpróbálta hátba dobni a férfit azon a napon, de annyira dühös volt… elméjét elhomályosította a harag, a gyűlölet és a bosszúvágy. És szenvedett miatta; kezén még mindig ott viselte a nyíl nyomát, mintegy ékes bizonyítékként az ostobaságáért. Az, hogy Robin of Locksley Will féltestvére volt, csak még borzalmasabbá tette a dolgokat; ez egy olyan kapcsolat volt, amelyet Will sosem tudott eltépni, és sosem tudta igazán letagadni, mégis sokkal jobban gyűlölte ezt a férfit, mint bárkit, aki a világon volt.
De valahogy, ez mégis így volt rendjén. Amikor Will visszasántikált a táborba, miután megegyezett a bíróval, hogy elárulja Robint, nem tudta, kinek az oldalán is áll pontosan, hogy vajon valóban el fogja-e árulni Robint, vagy mellé fog-e állni. Önmaga sem tudta igazán, hogy a még gyenge hite abban, hogy Robin harcolni fog értük volt-e az, ami erősebb volt benne a gyűlöletnél.
~*~
És most béke van. Harmónia. Biztonság. Család.
Nem tudta, hogyan is kezelje ezt az egészet, nem volt hozzászokva. Olyan jól ismerte a veszélyt, jól ismerte a háborút, hogy ez az egész még túlságosan laza volt számára. Napok óta most kezdte először érezni azt a frusztrációt, amely arra késztette, hogy rohanjon, harcoljon, tegyen valami erőset. Robin túlzott védelme nem tett jót neki. Azelőtt, amikor Robinnal együtt kiűzték az utolsó nottinghami katonákat is az erdőből, Robin próbálta visszafogni Willt, hogy ne menjen külön utakra – nem mintha sok értelme lett volna – és néhány napja, amikor az egyik fa tetején egy új kunyhót építettek, és Fanny egyik gyereke egy vékony ágra lépett, Robin szó szerint erővel fogta vissza Willt, hogy felmásszon és lehozza a gyereket. Rossz pillanat volt, Will elérte a fát és elkezdett felmászni rá, méterekkel felette a kislány riadt arca szinte könyörgött, amikor Robin elkapta Will derekát és lehúzta őt a fáról, majd rákiabált:
– Ez túl veszélyes, Will! – Majd elkezdett ő maga felmászni a fára.
Will egy pillanatra dühében megborzongott az emlék hatására, aztán próbálta elűzni a dühét. Úgy tűnik mostanában sok érzelmet űzött el magától.
~*~
Will visszafelé sietett egy zsáknyi döglött nyúllal az egyik kezében, és szépen fent késeivel az övében. Mindenki tudta, hogy Robin a legjobb íjász, de még ő sem vehette fel a versenyt Willel, ha késdobásról volt szó. Robin jó tíz évvel idősebb volt, és bár megvoltak a maga erősségei, mégsem úgy nőtt fel, mint Will, nem volt olyan szemfüles, gyors és óvatos, mint az öccse. Most előbukkant a kunyhóból, amelyben Mariannel élt, és a fiatal fiúhoz fordult, hogy üdvözölje.
– Jó vadászat volt, mi?
Néha még most is nehéz volt elhinni, hogy Robin valóban törődött Willel. Willnek azonban még nehezebb volt elhinnie, mikor rájött a dologra. A fiú felemelte a zsákot.
– Igen. Csak azt szeretném tudni, te mit csináltál, amíg én elvoltam? – Mintha csak erre várt volna, Marian is előbújt a kunyhóból, megsimította a haját, rámosolygott Willre, mintha semmit sem hallott volna, majd fogta a saját íját, amely az ajtó mellett állt.
– Nem jössz, hogy bebizonyítsd, még mindig jobb vagy nálam? – kérdezte Marian Robintól, a szemében pedig kihívás látszott. Robin búsan elmosolyodott.
– Van választásom? Pár perc múlva találkozunk a folyónál. – Ezzel Robin elkezdte felvenni a csizmáját, mialatt Will a félhomályba sétált, hogy lerakja a csomagját.
– Arra gondoltam, hogy nem ártana elmennem Lord Chevron földjeinek szélére – szólt hátra Robinnak Will. – Úgy hallottam a faluban, hogy katonákat toboroz, megvan az esélye, hogy rajtunk akar ütni. Tudjuk, hogy Nottingham barátja volt.
– Ne aggódj! – válaszolta Robin. – A biztonság kedvéért pár hete beszéltem vele. Nagyon barátságossá vált, miután felvázoltam előtte, hogy Nottingham valójában mire is készült.
Will letette a véres nyulakkal teli zsákot, majd kisimított a homlokából egy hajtincset.
– Biztos vagy benne, hogy megbízható? Végül is, ő egy nemes! – Will hangjában tréfálkozás hallatszott, de a fiú csak félig viccelt.
Robin egy dolog volt. De egy rakás nemes? Nos, Will talán már nem gyűlölte annyira a nemeseket, mint régen, de a nemesség akkor egy rakás arrogáns, önző, pénzkuporgató elkényeztetett gyerekekből álló sereg volt. Robin bedugta a fejét a kunyhó ajtaján.
– Ó, gyerünk, Will! Nem vagyunk olyan rosszak.
– Nem mindannyian – mormogta sötéten Will. – Akkor is, oda kéne mennem körbeszaglászni.
– Nem kémkedhetsz egy barát után, Will! – Robin kissé dühösen tért vissza.
– Szóval, most már barát? – A régi, vakmerő düh kezdett visszatérni, Will sem tudta, miért. Ez talán egy védekezési mód volt, amikor Will egyedül harcolt a túlélésért, és nem lehetett őt könnyen félrelökni. Erősen harcolt, hogy nyugodt maradjon, és Robin ne tekintse őt ellenségnek.
– Nem ellenség! Az Isten szerelmére, Will! Csak mert mindenkivel összeverekedtél, aki valamilyen okból csúnyán nézett rád, és ostobán gyűlölködtél, nem jelenti, hogy Lord Chevron az ellenséged. Hagyd őt békén, rendben? Ez a legbecsületesebb dolog, amit tehetsz.
Will idegei felmondták a szolgálatot, és az eddig féken tartott indulat és harag elszabadult, és senki sem állíthatta meg.
– Ostoba gyűlölet?! Úgy érted, mint amikor te és a szent apád kidobtátok az anyámat, hogy meghaljon?! – Will hangja egyre hangosabb lett, kezei ökölbe szorultak, és kész lett volna megtámadni Robin, hogy megölje. – És azt hiszem, úgy gondolod, hogy egy olyan szánalmas parasztnak, mint nekem, nincs becsületem, nem igaz? Csak mert szolgák között nőttél fel, akik még a zsebkendődet is odavitték neked, és volt egy apád, aki elég ostoba volt, hogy mindent megtegyen érted, ti nemesek azt hiszitek, ti vagytok az egyetlenek, akik ismerik az igazságos szó jelentését!
– Semmi ilyet nem mondtam, Will. – Robin a kunyhóba lépett, és most ott állt az öccse előtt. Most már ő is dühös volt. Annak idején dühösen kézen lőtte a fiút. Dühösen megölte Nottinghamet, Dühösen veszélyes volt. Talán ez családi vonás. – Az Isten szerelmére, nem vagyunk már túl ezen?!
– Úgy tűnik, nem tanultál semmit!
Düh villant fel Robin szemében.
– Ne te mondd meg nekem, hogy mit tanultam, és mit nem, Will Scarlett! És ne inzultáld az apámat! Az előítéleteid mindent eltakarnak előled, és úgy tűnik, te vagy az, aki nem tanult semmit. És az Isten szerelmére, nem mehetsz csak úgy felbosszantani a nemeseket, mert ez túl veszélyes és teljességgel szükségtelen!
– Túl veszélyes?! – üvöltötte Will. Hirtelen szemtől-szemben állt a bátyjával, látta a dühöt Robin szemében és valahogy élvezte a dolgot. Hetek óta tényleg szabadnak érezte magát. – Átkozottul veszélyes?! Még mindig azt hiszed, hogy ostoba vagyok, igaz, te hipokrita?! Egyáltalán nem érdekeltek, amíg ki nem derült, hogy testvérek vagyunk, most pedig megpróbálod uralni és irányítani az életemet? Évekig túléltem nélküled! Mit tudsz te a veszélyről?
– Harcoltam a Szentföldön – mondta nagyon nyugodtan Robin. – Láttam, amint jó emberek egy olyan célért haltak meg, amelyet alig értettek.
– Neked nem kellett azért ölnöd tíz éves korodban, hogy életben maradj, mert az apád elhagyta az anyádat, hadd haljon meg!
Robin hirtelen előrelépett, odapréselve Willt a kunyhó falához, ami meglepte a fiút.
– Ne merd megsérteni apám emlékét! – sziszegte Robin. – Ne merd őt okolni az én hibáimért! Most az egyszer, nem tudnád befogni a szád, tiszteletet mutatni és elfogadni, hogy tévedtél? Tudod, hogy most pont úgy viselkedsz, mint egy szánalmas kis paraszt, Will? Fenébe… - Robin ellépett a fiútól, majd kisietett a kunyhóból.
Will nem látta, hogy Robin odakinn a fejére teszi a kezét, nem látta a rémületet és öngyűlöletet a szemében, amikor rájött, mit is mondott az ő lobbanékony, keserű öccsének. Will csak a múltat látta; az anyja halott arcát, Robin önelégült mosolyát, amikor már a kezdetekkor nekilátott uralni a tábort. Rengeteg fájdalmat, dühöt, rossz dolgot látott, amit soha nem fog tudni legyőzni, egy olyan életet, amelyben sosem lesz helye, fivéreket, akik között a szakadék túl nagy ahhoz, hogy át lehessen hidalni.
~*~
Will nem bírta tovább. Megfordult, és a hátsó ajtón át hagyta el a kunyhót, rongyos köpenye a vállán verdesett, kezei ökölben, szemében düh és aggodalom könnyei csillogtak. Ha itt marad, megöli Robint. Ha itt marad, azt fogja hinni, meg kell ölnie Robint. Ha itt marad, meg fog őrülni. Robin is olyan volt, mint a többiek; egy önző, arrogáns bolond, akinek fogalma sem volt róla, milyen érzés egy életen át harcolni a túlélésért. És Will őrült lett volna, ha azt hiszi, van hely számára egy olyan világban, ahol ő Robin öccse. El kellett mennie innen.
Az alkonyi fényben keresztülvágott a fák között, csendesen és rázkódva az érzelmeitől. Csak egyszer nézett vissza a táborra, a halvány tábortűzre, a halk mormogó hangokra. Kiseperte barna haját a szeméből, majd vett egy reszketeg lélegzetet. Aztán visszafordult jövőjének árnyai felé, és futni kezdett. |
