Robin rettentően dühös volt, amikor az apja nem engedett a kívánságának, és mégis feleségül vette azt a paraszti származású nőt. Az még kevésbé tetszett neki, amikor nyolc hónappal később egy újszülött csecsemő éktelen bömbölését volt kénytelen hallgatni. Megtagadta, hogy együtt étkezzen az apjával és azzal a nővel, hogy beszéljen velük, vagy egyszerűen csak találkozzon velük. Az apja meglepően engedékeny volt Robin kifakadásait illetően ahelyett, hogy a fülénél fogva húzta volna magához és elmondta volna neki, mi a dolga egy nemesnek. Ez annak a nőnek és az átkozott, üvöltő kölykének a hibája volt.
Ez a csend egészen addig folytatódott, míg a kicsi három hónapos nem lett, az asszony nem lett beteg, Robin apja pedig rettentően aggódott felesége egészségéért. Ez a betegség hasonló volt ahhoz, mint amely elrabolta Robintól az anyját is. Robin a szolgák pusmogásából kivette, hogy az asszony eddig saját maga gondoskodott a gyerekről, és most, hogy beteg lett, ez a kötelesség a szolgákra maradt. Azonban a gyerek nem akart enni.
Robin valami morbid kíváncsiságnak engedelmeskedve elhatározta, hogy meglátogatja a gyerekszobát, és látta, ahogy az egyik asszony cumisüvegből tehéntejjel próbálja etetni a kisbabát. Látta, ahogy az asszony idegessége addig nőtt, mígnem letette a gyereket és az üveget is, majd kiviharzott a szobából, miközben azt mormogta, hogy kéne egy szárazdajka, és hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy gyereket neveljen.
Miután az asszony elment, Robin belépett a szobába, és életében először tekintette meg apja újszülött gyermekét, aki egy fonott bölcsőben feküdt. Csak onnan lehetett tudni, hogy a kisbaba fiú, hogy kék ruhák voltak rajta. A kicsi kék szemeivel, amelyeknek széle sötétebb volt, felnézett Robinra. A pici bátyja felé nyújtotta kis kezét, és mielőtt Robin megállíthatta volna saját magát, egy ujját a kicsi felé nyújtotta, és amint az apró kéz megfogta az ujját, a fiú teljesen elveszett és a gyűlölete az asszony iránt azonnal elillant, mintha soha nem is létezett volna.
Eltartott pár percig, míg Robin rájött, hogyan is emelje fel biztonságosan az öccsét, és még tovább, mire sikerült megtanulnia, hogyan itassa meg az üvegből. És a gyerek végre hajlandó volt inni. Másnap a fiú bocsánatot kért az apjától, valamint amikor a felesége jobban lett, tőle is, és attól kezdve minden nap ő etette az öccsét, akit napról-napra egyre jobban megszeretett.
~*~
– De miért nem mehetek? – vinnyogta Will.
Robin bosszúsan forgatta a szemét. Ez a beszélgetés sokszor lejátszódott az elmúlt hónapok során, mióta Robin eldöntötte, hogy elmegy a Keresztes Háborúba. Az apja ugyan még nem bocsátott meg neki ezért, de nem is állt az útjában. Anne, az apja felesége ugyan egy szót sem szólt, de szomorúsága többet mondott minden szónál, hogy Robin ott hagyja őket. Az öccse azonban mást sem tett, mint könyörgött, hogy vigye magával, kért, könyörgött, veszekedett, dühében ordított, és nem fogadta el, ha Robin nemet mondott. Számára a ”Nem” csak egy újabb vitát jelentett.
Robin persze csak önmagát okolhatta, hiszen három hónapos kora óta teljesen elkényeztette az öccsét, semmit sem tagadott meg tőle, megtanította vadászni, halászni, lovagolni, amit apjuk jótékony mosollyal hagyott. Nem mintha Will rossz gyerek lett volna. Az igazat megvallva néha igencsak ügyefogyott volt, és bármit is kapott, sokszorosan viszonozta a szeretetével.
– Ez túl veszélyes, Will – mondta Robin.
– De mit fogsz nélkülem csinálni? – kérdezte Will.
Robin sóhajtott, mert jól tudta, hogy ez az ”El fogsz engem felejteni” előszele volt. Letérdelt az öccse elé, és két kezét Will vállára tette.
– Will, szeretném, ha nagyon figyelnél rám, meg tudod ezt tenni? – Will boldogtalanul bólintott. – Will, el kell mennem, hogy a Szentföldön harcoljak. Hosszú és veszélyes út lesz, ami nem való egy kisfiúnak, akármilyen bátor és erős is. És különben is, neked most itthon sokkal fontosabb dolgod lesz.
– Mi? – kérdezte sértődötten Will.
Robin elmosolyodott.
– Vigyáznod kell anyádra és az apánkra. Apánk már öregszik, és szükség esetén szüksége lesz a segítségedre, hogy megvédjétek a kastélyt.
Will jól átgondolta a dolgot, ahogy mindig is szokta, majd bólintott, aztán lassan, halálosan komolyan belenézett Robin szemébe, és komolyan, sokkal komolyabban, mint eddig bármikor, válaszolt.
– És nem fogsz engem elfelejteni?
Robin látta a könnyeket, amelyeket az öccse próbált visszatartani, érezte a saját szomorúságát, ahogy megragadta a fiút, és magához húzta.
– Sosem tudnálak elfelejteni.
Mikor elváltak, mindketten sírtak, a szomorúságuk pedig csak mélyült, amikor Robin felült a lovára és elindult, hogy csatlakozzon a hadsereghez, és a Keresztes Hadjárathoz.
– Visszatérek – suttogta halkan a férfi.
És megesküdött, hogy vissza fog térni, hogy láthassa felnőni Willt. De tudta, hogy el kell mennie a Szentföldre, hogy a világ biztonságos hely legyen Will számára, ahol felnőtté válhat.
~*~
Robin víztől csepegve emelkedett ki a folyóból, és csak bámulta a kötelet amelyben elesett, valamint az embereket, akik lassan kezdtek előmerészkedni az erdő fái közül.
– Volt egy gazdag ember Nottinghamben aki át akart kelni a folyón! Milyen ostoba! Megbotlott egy kötélben, most nézzétek, hogy didereg! – énekelte valaki. – Elnézésed kérem, gazdag uram!
Robin tekintete arcról-arcra ugrott, mígnem megtalálta az éneklőt, aki egyenesen rá vigyorgott. Egy pillanatba telt, mire a férfi felismerte őt, majd Robin nem törődve a többi erdőlakóval, akik már a botjaikhoz kaptak, átgázolt a vizen.
– Will!
Az éneklő vigyora szélesebb lett, és pillanatokkal később a két fivér nevetve ölelte meg egymást, minek következtében újfent a folyóban kötöttek ki. Később, amikor az újratalálkozás már lezajlott, az apjukról beszélgettek, és arról, mi is történt. Robin eloszlatta Will bűntudatát apjuk halálát illetően, és nem sokkal később megkezdődött a harc Nottingham ellen.
Vége
|
