|
Már az is furcsa volt, hogy a legutóbbi húzásod után fel mertél hívni. Arra kértél, hogy találkozzunk ma. Sajnálom, hogy le kellett mondanom a délelőttöt. De nem bírtad ki. Látni akartál. Azt hittem, személyesen bocsánatot akarsz kérni, vagy csak aggódsz értem. De mikor este találkozunk, megleptél.
- Veled akarok lenni - motyogtad a földet pásztázva. Nem értettem.
- Hiszen itt vagyok – mosolygom, de te csak a fejed rázod, és továbbra sem nézel rám.
- Veled akarok lenni. Úgy, mint akkor. Mint tavaly februárban. Vagyis tavaly előtt. Már lassan két éve volt.
- Te le akarsz feküdni velem? – halkan nevetem el magam, hiszen nem akarlak megbántani.
- Nemcsak lefeküdni veled. Szeretni akarlak. Érezni. Amikor lehet, veled lenni.
- Nézd, én…
- Nem tudnál sosem szeretni, de kérlek… Magányos vagyok. És mióta történt, ami történt köztünk, sokat gondolok rá.
- Annak ellenére simán összejöttél az exemmel, emlékszel?
- És közben nagyon sokat gondoltam rád! – csattansz fel, és végre rám nézel. Könnyben áznak a szemeid.
- Megértem. De én még mindig őt szeretem. És itt persze arról is szó van, hogy…
- Még mindig a hülye fogadalmadról van szó? Arról, hogy ő lesz az utolsó nő az életedben? Fogd fel – kapaszkodsz az ingembe -, hogy nem szeret téged! Hamarosan be fog csajozni, és elkezdi az új életét, nélküled! Egyszerre lesz közelebb és távolabb tőled!
- Ez engem nem zavar – fejtem le finoman ujjaidat fekete ingemről.
- Mekkora barom vagy! Én szerelmet ajánlok neked! Biztonságérzetet, még ha hamis is! Kapcsolatot, érintést, érzéseket, szexet! De te inkább azt mondod, hogy basszam meg magam és takarodjak haza!
- Ilyet sosem mondanék. – mosolyodom el, miközben válladra teszem kezem – Te egy gyönyörű, okos nő vagy. De sosem lennék képes beléd szeretni. – simítok végig az arcodon – Az én szívem mindig az övé lesz, akkor is, ha soha többé nem fogja viszonozni az érzéseimet.
Néhány percig szótlanul, keresztbetett karokkal, duzzogva ácsorogsz velem szemben, majd az ágyra huppansz, de továbbra sem szólsz hozzám. Melléd ülök, de te még a lábaidat is keresztbe teszed, és csak nézel rám hosszan, mintha minden dühödet rám akarnád zúdítani. Minden keserűségedet, mert most úgy gondolod, miattam ment fuccsba a kapcsolatod. Talán így van, de igazán nem az én hibám, hogy belém szerettél. A két évvel ezelőtti este óta egyszer sem bíztattalak, és tavaly is te kezdeményeztél és próbálkoztál, ami miatt kirobbant a nagy balhé.
Az arcomat nézed, majd tekinteted bebarangolja a testem. Egy ideig hagyom, majd felsóhajtok, így észhez térsz, és próbálsz úgy tenni, mintha nem kívánnál, egyáltalán.
- És mi a terved, mi? Utolsó nő az életben! – fel ciccentesz, majd mélyen a szemembe nézel. – Fogsz egy pasit, megtagadod magad, és élsz, mintha ez teljesen rendben lenne?
- Ez a terv – vonok vállat.
- Idióta! – megint megragadod az ingemet, és közelebb hajolsz az arcomhoz. – Így nem élhetsz! Így sosem leszel boldog! Olyan akarsz lenni, mint Clarissa Dalloway?
- Vicces, hogy felhozod! – nevetem el magam, mire teljesen összezavarodsz, és elengedsz. – Könyvet írok. És ezt be is fogom fejezni. Az év 2042, és egy nőről szól, aki…
- Aki el is érte, amit akart és nem is? Csak nem te vagy a főszereplő? Csak nem partit szervez a nő? Kitalálom, hozzáment egy pasihoz, és arról szól az egész, mennyire boldogtalan!
- A részletekről nem beszélhetek, de várd meg, amíg elkészül, és olvasd el. Talán kapsz majd egy dedikált példányt! – kacsintom, mire még inkább összezavarodsz.
- Nem értelek. Miért jobb ő, mint én? Nem szebb, nem csinosabb, mint én, sőt! Nézz rá!
- Ne merj így beszélni róla! – ezúttal én leszek mérges, fel is pattanok, és kezemet feléd suhintom, de nem ütlek meg. – Ő levette a maszkjaimat, mellette megint tudtam érezni, ő bíztatott! És nagyon, nagyon szeretett engem!
- Aha! Ezt jól mondod! Szeretett! – pattansz fel velem szembe – Felejtsd már őt el! Vége van! A büdös életben nem fog még egyszer szeretni téged! De én szeretlek! Nem kérem, hogy szeress! Csak törődjünk egymással! Magányos vagy! És… én is az vagyok… - kezedbe temeted arcod, egy hangot sem hallatsz, de vállaid rázkódásából tudom, hogy sírsz.
Néhány pillanatig csak állok, majd magamhoz ölellek, amit nem viselsz könnyen. Próbálnál szabadulni, de nem engedlek. Azt hittem, te vagy az erősebb, de még mindig tartalak. Viszonzatlan szerelemmel kell élned. Pontosan tudom, milyen érzés, főleg most, és kicsit sajnállak. Egyébként sem bírok megtört embereket látni. Rövid időn belül fonódnak karjaid a nyakam köré, úgy sírsz tovább, jó néhány percig.
Amikor megnyugszol, elválsz tőlem, megtörlöd szemeid, majd halványan elmosolyodsz.
- Sajnálom, hogy zavartalak. Ne haragudj.
- Jobban éreznéd magad, ha belemennék, ugye?
- Mit számít? Te őt szereted, nem engem. Nem kényszeríthetlek bele – suttogod.
- Ez csak ideiglenes, oké? Nem fogom mondani, hogy szeretlek. Ha mondom is, nem lesz őszinte. – sóhajtom – Csak azért fogom mondani, hogy jobban érezd magad. Neked még így is jó? – vonom fel szemöldököm, de rábólintasz. – Nem mutatlak be senkinek, nem fogom elmondani senkinek, még neki sem. És te sem mondhatod el senkinek. Így még mindig jó?
- Igen – már őszinte a mosolyod.
- Akkor hétfőn találkozunk. Majd hívlak, hogy mikor tudsz jönni.
- Rendben.
Csókot lehelek az arcodra, szándékosan nem az ajkaidra, majd felveszem kabátomat és csizmámat, végül távozom. Hideg van, esik a hó, és nem hoztam kesztyűt. Hangosat sóhajtva keresek cigit, majd rágyújtok, sapkámat mélyen szemembe húzom, kezeimet zsebre dugom, és lógó cigivel a számban tartok a buszmegálló felé, miközben gondolkodom, mit is tettem.
Jól tettem egyáltalán? Valószínű, nem. Ma nem az elveim szerint cselekedtem, pedig azok nekem fontosak. És egyáltalán, mi ez? Viszonzatlan érzelmek, hamis biztonságérzet, érintések, kényelem, szex… De végülis, néha ilyen is kell. Néha nem bírjuk egyedül. Az ember társas lény, szüksége van törődésre. Én pedig nem vagyok más, csupán egy ember…
|
