- Oti, csak, hogy megjöttél! - Arrébb dobom magam a kanapén és ő feltalálja magát.
- Na, mi a para, kicsim? - kérdi lágyan. Sosem fogom tudni megszokni.
- Úgy érzem, egyre inkább egyedül vagyok. Csak én, meg a négy fal. És félbe ne szakíts! Ott az a barna szemű lány, igen, de nem találjuk egymást. Illetőleg én biztosan nem őt. Szomorú a helyzet eléggé. - hadarom és lehunyom a szemeim, nehogy könnyezni kezdjek.
- A fekete tetoválás csókra csábított. Végigsimítottam a kezén és végigfutottak ujjaim egész karján, fel az álla vonaláig, onnét pedig le az oldalán. Az érintéssel hozzásimultam, de éreztem a feszengést. Valahogy mindig tudtam, hogy nem jó így. Csak hát tudomásul is kellett volna tenni...
Hogy a halk sóhajt nem azért fogja vissza, mert óvatos.
Hogy nem azért várja az én csókomat, mert félénk.
Hogy nem azért nem érint meg, mert nem akar sietni. Ó nem.
Sosem kellettem igazán neki. Persze megvan a pillanat varázsa, hogy szinte perzsel a meztelen teste és a hajamba markol, ha nyakon csókolom. Igen, mindig nedves, ha az ágyékán táncoltatom ujjaim és nem szűkölködöm, mikor végül belé hatolok. A nyögések és az egyre elhatalmasodó extázis, az ajakharapások és a felszínes sóhajok, jelek. De ennyi.
- Csak szex...? - Csúnyán nézek Otira.
- Úgy tűnik, de nem ismeri el. És én nem akarom elsőként kimondani. - Morgom.
- Egyszer végül nem fogta vissza magát, pedig nem volt különösebb az alkalom a többinél. Persze, mindig is ott volt a test magasztalása, a másik istenítése a szexben, túlnézve az élvezeteken, de mégis megesik, hogy egy helyzet más a többinél.
Tudod, már nem voltunk, csak ketten. Meztelenül, csupaszon, fázósan, félénken bújtam hozzá, hogy bőre puhasága megnyugtasson. Aztán felém fordult és megcsókolt. Akkor többször is. Azon a reggelen. És hangosan sóhajtott, mikor még csak melleit csókolgattam és gátlástalanul nyögött, mikor belé hatoltam, a csípője ringott velem teljes összhangban és elgyengült ujjai magához húztak. Hozzá simultam és úgy kényeztettem tovább, de figyeltem: ne érezze magát elhanyagolva sem füle, sem arca, vagy nyaka és kulcscsontja sem. Nem vagyok az a fajta, tudod.
Azt hittem, valami történt, és lehet, hogy tényleg így van, mert azóta passzívabbnak érzem ezt az egészet. Már nem beszélünk olyan sokat többé és egyre inkább különbözünk. Én fáradt vagyok, úgy érzem, nem tudok megadni neki semmit. Nem, mintha kimutatná, mire vágyik, vagy mi esne jól neki. Nehéz. Nem tudok mit kezdeni vele, mert nem tudok olvasni benne, csak annyira, hogy kívánja; csókot leheljek ajkaira. Ritkán magához húz. Néha úgy néz rám, mint aki valóban szeret. Hogy akar valamit, hogy érez. de sosem mondja ki.
- Borzasztóan zavar téged ez a nyilvánvalót ki nem mondó csajszi. - Az első slukk füstjét kapom az arcomba.
- Azt javaslom, élvezd ki és ne stresszelj rá. Ne gondolkozz, és csak a mámort érezd. - Mosolyog réveteg tekintettel.
- Neked könnyű, kis bestia!
- Nem! Ó, nehogy azt hidd, hogy ezt a testet semmi nem hajtja a tudaton kívül, édes. - hunyorogva mered a szoba távoli pontjába és elveszik az emlékeiben. Bár jobban ismerném.
|
