- Oti! Szia, rég láttalak... - Elgyengülve nyögöm halkan. Nagyon fázom. Homályosan látom a rövid, tejfehér hajú nőt közelebb és közelebb lépni.
- Nem is nagyon kerestél. - Morogja, bakancsának zaja megszűnik, szemem sarkából észlelem, hogy a fejem mellett áll meg.
- Az az igazság, hogy most eszembe jutottál... - Szuszogom. - Semmi különös nincs, csak hiányzol. - Oti arcára fintor ül ki, az undor jellegzetes vonásai.
- Legalább nekem ne hazudj. - Lassan a testem mellé lépked. Unottan. Megadóan.
- Na jó... Segíthetnél kihúzni a késeket a hátamból... - Nyöszörgöm. Nem bírok mozdulni tőlük.
- Miért szúrtál magadba hármat? - Nem vár választ, hanem lapockáim közé lép bal lábával, kitámaszt és megragadja a legfelső penge végét. De nem kirántja, hanem csavar rajta kicsit. Szétreccsen a két borda, ami közé beékelődött és levegő szökik a tüdőmbe, összeesik az egyik bal lebeny. Sóhaj hagyja el ajkaimat, aztán torz vigyor terül szét az arcomon.
- Valahogyan ide kellett hívjalak... - köhögnöm kell - Pár hete nem jössz, hiába kereslek. - Rovom meg, mire megkegyelmez és az első fémdarabtól megszabadít. A seb hamar beforr és a csontszilánkok is megtalálják eredeti helyüket. De attól még veszettül fáj.
- Halljam, miért hívtál ide? - Kérdi, és a második kést megmozgatja, hogy szélesítse a sebet. Felüvöltök fájdalmamban, de nem törődik vele.
- Szükségem volt rád. - Lihegem.
- Baromság. Megint. - Markolatig löki belém az éles fegyvert. Megdermedek.
- Nem kellek neked most. Te is tudod. A megszokás. Meg a változás. Fáj, mi?
- Veszettül. Nem akarom, hogy eltűnj, csak, mert nincs rád szükségem. Attól, hogy nem vagyok bajban... - Halk karistolással hagyja el testemet a melegemtől langyos penge. Megremegek, szédültem már kicsit, ami azt illeti.
- Tönkretetted ezt a tök jó bőrdzsekit. - Megrovóan szól és lelép rólam.
- Elvitték a kutyát. - Kesergek.
- Ó... - Sóhajt együtt érzően és megszabadít az utolsó késtől. Hasra fordulok nyűgösen, ő pedig fölém áll terpeszben. Végignézek rajta és elmosolyodom, s ő is így tesz.
- Gyere, megkeressük az ebet, megverjük a szemeteket és aztán te boldog leszel. Mert látom, hogy adva van. Tessék élni vele. Ha kell, jussak eszedbe. De erős vagy. Itt leszek, mindig. Tudod, de ez a te életed. Hiába fonódik össze az enyémmel.
|
