|
Will alig tudta elhinni, hogy ez megtörténhet. Robin nem gyűlölte őt, nem lökte el magától, amikor megtudta, hogy ők ketten testvérek. Pedig a fiú erre várt, hogy Locksley ugyanúgy fog vele viselkedni, ahogy eddig Will tette vele. Hogy nem fogja elfogadni, sőt, ami rosszabb, talán el is űzi, vagy megöli, ahogy a nemesek szokták a fattyakkal. De nem, mindazok ellenére, amiket Will Scarlett tett, mondott, gondolt, Robin of Locksley tárt karokkal fogadta, magához ölelte és elismerte, mint testvérét. Sőt, mi több, megígérte, hogy együtt maradnak, hogy Robin a végsőkig harcolni fog értük, velük együtt. Will maga sem tudta, hogy lehetett eddig olyan ostoba, hogy ellenkezett Robinnal, kritizálta, és ami a legfőbb, megfordult a fejében, hogy végez vele. Pedig valóban kezdett bízni benne, ebben nem hazudott, mindössze nem bírta kimondani hangosan. Egyszerűen nem vette rá a lélek, hogy elismerje Robin előtt, igenis tiszteli a férfit, és már régen nem egy elkényeztetett, úri fiúcskát látott benne, hanem egy harcost, egy vezetőt, egy hőst. Ám ehhez le kellett volna vetnie az álarcot, amelyet annyi éven át viselt, erre pedig Will egészen eddig képtelen volt. Hiszen akkor mindenki látta volna az esendő embert, a fiút, aki valójában nem is olyan kemény, mint ahogy mutatja, hanem ugyanúgy vágyik a szeretetre, törődésre, mint bárki más. De Will Scarlett sosem bírta elviselni, hogy valaki gyengének, sebezhetőnek lássa. Inkább épített maga köré egy falat, áthatolhatatlan erődöt, amely azonban most szép lassan a vallomása közben kezdett megrepedezni, mígnem a fal össze nem dőlt. És maradt az esendő, riadt fiú, aki semmi mást nem akart, minthogy végre valaki szeresse.
Hagyta, hogy Robin ölelje, miközben szép lassan lecsúsztak a földre, a fa tövébe, ahol Will azután ült, miután John megruházta. A fiú erősen kapaszkodott bátyja ruhájába, fejét Robin vállára hajtotta, a férfi ölébe telepedett és nem is nagyon akart mozdulni. Egyikük sem szólt, nem volt szükség szavakra ebben a pillanatban. Will a hátán érezte Robin érintését, ahogy az idősebb férfi egyik kezével lassan, megnyugtatóan simogatja a fiút, másik kezével pedig finoman Will haját borzolgatja. Will kétségbeesett kapaszkodása lassan enyhült Robin ruháján, de csak azért, hogy óvatosan átölelje testvére nyakát, még közelebb húzódva hozzá, hogy biztonságban érezhesse magát. Még ismerkedett az érzéssel, hiszen az anyján kívül nagyon ritkán ölelte meg bárki is, de azt, hogy milyen lehet egy testvér ölelése, most tapasztalta meg először. És a saját bevallása szerint, jó érzés volt.
~*~
Robin csak nézte a fiút, az öccsét, ahogy az ölében ül, de ez egyáltalán nem zavarta. Őszintén szólva, Robin mindig is szeretett volna egy kistestvért, egy öccsöt, akire vigyázhat, akit megtaníthat lovagolni, íjászkodni, akivel együtt mehet vadászni, horgászni, aki mindig ott lett volna, hogy ne legyen magányos. Mert Lord Locksley lehetett akármilyen jó apa, Robin mégis magányosnak érezte magát egyedül. Hiába volt ott Peter, vagy a többi barátja, ők mégsem adták meg azt a fajta kapcsolatot, amit egy testvér jelenthet az ember számára. Álmában sem gondolta volna, hogy az az asszony, apja szeretője gyermeket vár, hogy kistestvérrel ajándékozza meg őt. Ha tudta volna, valószínűleg nem veszi rá az apját, hogy küldje el, de ebben nem volt biztos. Az akkori énje többnek, jobbnak tartotta magát a közembereknél, és ha a régi énje lenne, valószínűleg gondolkodás nélkül megölte volna Willt, amikor az megmondta neki az igazat kettejük kapcsolatáról. De Robin of Locksley már új ember volt, és bár számára is szokatlan, furcsa, hirtelen dolog volt ez az egész, de elfogadta Willt, bár tudta, valószínűleg sosem lesz teljesen testvéri a kapcsolatuk. De ott voltak egymásnak.
– Bocsáss meg, Robin – suttogta hirtelen Will, mire Robin döbbenten nézett az öccsére.
– Mégis miért? – kérdezte Robin, nem értve, mégis a fiatalabb fiú mire is gondol.
– Mindenért – válaszolta Will, óvatosan elhúzódva a bátyjától, de nem változtatott helyet. – Amiért olyan voltam, amilyen. Amiért bántani akartalak, amiért gyűlöltelek, amiért…
Robin két keze közé fogta Will arcát, úgy nézett a fiú riadt, fájdalommal teli szemeibe. Will most olyan megtört volt, olyan sebezhető, amilyennek Robin még sosem látta azelőtt. Ez pedig fájdalommal töltötte el Robint, hiszen most már pontosan tudta, hogy Will miért is kér bocsánatot. Habár, erre semmi szükség nem volt, ő már régen megbocsátott a fiúnak.
– Nem tehettél róla – suttogta lágyan Robin, végigsimítva öccse arcán. – Jogod volt hozzá, és a te helyedben én is így éreztem volna. Igazad volt, tönkretettem az életed anélkül, hogy tudtam volna róla. Jogosan vádolsz engem.
– Nem, Robin – rázta a fejét Will. – Te jó ember vagy, csak én nem akartam észrevenni. Annyira el voltam foglalva a saját érzéseimmel, az irántad érzett vak gyűlöletemmel, hogy nem is láttam tőle. Vagy inkább, nem akartam látni az igazságot. Már az első alkalommal neked támadtam, aztán fel akartalak adni. Aztán… Meg akartalak ölni, amire nincs bocsánat, Robin. Pedig te…
– Ne gondolj most erre! – Robin határozott hangja magához térítette Willt, aki értetlenül bámult a testvérére. Nem értette, hogy Robin hogy mondhat ilyesmit. – Az már a múlt, és én is megsebeztelek, akaratlanul is. Apám miattam szabadult meg anyádtól, pedig mindig szerettem volna egy kistestvért, akire vigyázhatok, akit óvhatok, akit taníthatok.
Will halványan elmosolyodott. Robin túl jó ember volt, Will úgy érezte, meg sem érdemelt egy ilyen testvért, aki még benne is képes meglátni a jót. Will egyszerűen nem érezte magát méltónak arra, hogy Robin of Locksley a testvérének nevezze őt. De testvérek voltak, Robin a bátyja volt, és ezt már nem tagadhatta le. Ahogy azt sem, hogy jó érzés volt őt a testvérének nevezni.
– Én pedig… - Will tétován nézett Robin tekintetébe. – Mindig szerettem volna egy bátyot, hogy vigyázzon rám. Csak éppen… nem tudtam neked elmondani. Annyira gyűlöltelek, annyira lenéztelek és megvetettelek, hogy más érzésnek már nem maradt hely a szívemben. Nem tudom, hogy valaha meg tudod-e nekem bocsátani, amiket elkövettem ellened, de ha nem, azt is megértem, mert…
– Már régen megbocsátottam neked, öcsém – szakította félbe Robin Will szóáradatát, majd újra magához ölelte a testvérét. – Testvérek vagyunk, nem igaz?
– Meg sem érdemlek egy ilyen bátyot, mint te – suttogta halkan Will, de nem ellenkezett az újabb ölelés ellen.
A dolog el volt rendezve. Will visszahajtotta fejét Robin vállára, beszívva bátyjának ismerős, mégis ismeretlen férfias illatát. Tudta, hogy Robin megbocsátott neki, de Will még nem tudott megbocsátani saját magának. Ahhoz még időre volt szükség. De életében most először, anyja halála óta Will Scarlett végre nyugalomra, békére és szeretetre talált. És tudta, hogy most már nem kell futnia, a menekülésnek immáron vége van.
Vége
|
