|
Egy Once Upon a Time novella Rumplestiltskin és Emma párosítással. A harmadik évadot ajánlott ismerni hozzá.
A Jolly Roger magasan szelte a felhőket, ahogy a hajó utasai hazafelé indultak Storybrooke-ba. Mindenki boldog volt, megmentették Henryt, elkapták Peter Pant – legalábbis mindenki így hitte -, ráadásul magukkal hozták az Elveszett Fiúkat is. Hősök, ellenségek és egy kalóz mind együtt dolgoztak azért, hogy véghezvigyék a lehetetlennek tűnő feladatot. És most úgy tűnt, minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
A hajó végében Rumplestiltskin magányosan állt, és nézte, ahogy Emma, Mary-Margaret, David, Regina és Neal boldogan körbeállják Henryt. Hiába próbált jót tenni, és hiába tudta, hogy a fia megbocsátott neki, mégsem érezte magát a családba valónak. Persze, boldog volt, örült, hogy visszakapta régen elveszett fiát, és hamarosan viszontlátja majd Belle-t, aki mindennél többet jelentett a Sötét Úr számára, mégis volt még egy apró fájdalom a szívében. Hiszen jól tudta, hogy akármit is tett, akárhogy is akarta feláldozni magát az unokájáért, Emma családja sosem fogja őt befogadni. A legtöbb ember szemében ő mindig a gonosz manó marad, a rettegett Sötét Úr, a fondorlatos, hazug, sötét alak, aki bármire képes azért, hogy megtartsa hatalmát. De számára már az is elég volt, hogy Neal nem gyűlölte többé, hogy megölelte, amikor kiszabadították Pandóra szelencéjéből. Rumplestiltskin sóhajtott egyet, majd elfordult. Nem akarta őket látni, inkább a felhőket nézte, amelyek elúsztak mellettük. Alig várta, hogy hazaérjen, hogy a karjaiba kaphassa Belle-t, és valami módot találjon arra, hogy hazamehessen az Elvarázsolt Erdőbe. Hiszen az igazi otthonuk nem Storybrooke volt, hanem a mesebeli világ, ahol önmaguk lehettek.
Rumplestiltskin teljesen elmerült a gondolataiban, így nem hallotta, hogy valaki felé tart, majd megáll mellette. Csak akkor ocsúdott fel, amikor az a valaki a korlátnak támaszkodott. Rumplestiltskin ekkor oldalra fordult, és meglepetten konstatálta, hogy Emma Swan áll mellette, arcán valami különös arckifejezéssel. A Sötét Úr nem tudta, mit is tegyen, hiszen annyi fájdalmat, annyi bosszúságot okozott a szőke nőnek. Fogalmas sem volt, mire számítson, de amikor percek teltek el anélkül, hogy egyikük is megszólalt volna, végül a manó törte meg a csendet.
– Miss Swan – szólalt meg Rumplestiltskin, mire Emma, aki eddig szintén a felhőkben gyönyörködött, felé fordult.
– Gyönyörűek – mondta Emma, a felhőkre mutatva, de Rumplestiltskint nem tudta átrázni. A férfi pontosan tudta, hogy Emma nem a felhőket akarta látni.
– Azok – hagyta rá a férfi. – De gondolom, nem emiatt keresi a társaságomat.
Emma félredöntötte a fejét. Ismerte már a manót, vagy legalábbis azt hitte, ismeri. Ismerte a fondorlatos, sötét lelkű gazembert, akinek minden cselekedete mögött egy mögöttes, rendszerint önző szándék lapult. De azt az embert, akit akkor látott, amikor Neal kiszabadította a szelencéből, sosem látta. Ahogy azt az embert sem, aki kész lett volna életét áldozni egy gyerekért, hogy legyőzze a saját apját. Emma tudta, hogy most át kell értékelnie mindent, amit eddig Rumplestiltskinről tudott, vagy akár csak gondolt. Nem mintha maradéktalanul megbízott volna a férfiban, nem, dehogy, de a Sötét Úr bebizonyította, hogy érdemes egy apró bizalomra. Hiszen a saját halálából neki semmi java nem származott volna, mégis kész lett volna meghalni Henryért. Emma a szíve mélyén ezért igen hálás volt a manónak.
– Köszönöm! – mondta hirtelen Emma, mire Rumplestiltskin értetlenül nézett rá. – Amit Henryért tett. Köszönöm, hogy megpróbálta megmenteni őt, Mr. Gold. – Hiába, Emma Swan számára a férfi még mindig Mr. Gold volt, nem pedig Rumplestiltskin, vagy a Sötét Úr.
– Semmiség – válaszolt a férfi, és a fejét rázta. – Hiszen az unokám. Nem hagyhattam cserben, és mindazonáltal, ha ő meghalt volna, a fiam sosem bocsátotta volna meg nekem. Ahogy gondolom ön sem, kedvesem.
Emma halványan elmosolyodott a szavakra. Ilyesmit hallani a félelmetes Mr. Goldtól felért egy villámcsapással, vagy inkább egy viccel. Legalábbis, ha Emma viccként fogta volna fel a férfi szavait. De tudta, hogy a Sötét Úr mindezt komolyan gondolta. A szavaknak súlyuk volt, és Emma önmaga is nagyon jól tudta, hogy ha Henrynek baja esett volna, számára az a véget jelentette volna, függetlenül attól, kinek a hibájából történik a dolog. A dolog komoly volt, de ennek ellenére Emma boldog volt. Talán az a mosoly a megkönnyebbülés jele volt, de ez persze ő sem tudhatta.
Rumplestiltskinnek nagyon jólestek a nő szavai. Sosem gondolta, hogy valaki esetleg hálás lesz azért, mert tett valamit. Hiszen sokszor segített már embereken, de eddig mindig csak megvetést, gyűlöletet, a legjobb esetben közönyt kapott jutalmul. Az, hogy Emma Swan köszönetet kapott neki, nagyobb jutalom volt számára, mint egy lovaggá ütés, vagy a világ minden kincse és hatalma együttvéve. Remélte, hogy a dolgok számára is jobbra fordulhatnak, hogy talán az emberek nem fogják már annyira gyűlölni, lenézni, és ha esetleg nem is szeretik meg, de legalább elfogadják őt.
– Béke? – kérdezte reménykedve Rumplestiltskin, mire Emma felvonta a szemöldökét. Ó, a Sötét Úr már tudta, hogy ez nem lesz könnyű menet.
– Legyen fegyverszünet – javasolta Emma, előrenyújtva a kezét. – Ne kívánjon túl sokat egyszerre, Mr. Gold. Az embereknek még időre van szükségük, hogy megszokják a változásokat.
– Fegyverszünet – adta be a derekát a manó, megrázva Emma kezét. – Maga kemény alkudozó, Miss Swan, és roppant tehetséges a varázslásban. Talán adhatnék önnek leckéket.
– Még meggondolom – válaszolta Emma. – Most visszamegyek a fiamhoz. Hamarosan otthon leszünk, akkor újra láthatja Belle-t.
Választ sem várva, Emma visszatért a többiekhez, de Rumplestiltskin nem mozdult a helyéről. Nem akart odamenni, nem akarta megzavarni a boldog családot, amelynek – ha a többség nem is örült neki – ő is tagja volt. De most csak távolról bámulta őket, mialatt Emma szavain töprengett. Az embereknek időre van szükségük, hogy megszokják a változásokat, ezt mondta Emma. Rumplestiltskin pedig elhatározta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy az emberek ne a szörnyeteget lássák benne, hanem az embert.
Vége
|
