Lassan szuszogva fekszik a mellkasomon. Érzem, ahogy mosolyog, mire megsimogatom hátát.
- Most boldog vagy?
- Azt hiszem, igen.
- Akkor ennyi volt - ülök fel, majd rágyújtok, közben vadul pásztázom a szobát tekintetemmel, ruháim után kutatva.
- Hogy érted, hogy ennyi volt?
- Nézd - sóhajtok, majd egyenesen a szemeibe nézek -, te még egy gyerek vagy. Egyébként is, tudnál olyat mondani, amiben megegyezünk?
- Szeretjük a... szeretjük a sört!
- Ebben tévedsz. Ha megölnek sem tudom lenyelni a sört.
- A bort?
- Nem. Pián kívül valami?
- Zenekar?
- Tippelhetsz!
- P.O.D.?
- Nem.
- Linkin Park?
- Nem.
- Nevergreen? We Are The Fallen? Watch My Dying?
- Nem, nem, nem. Figyelj, nekem lassan el kell indulnom. Lehet, hogy téged nem izgat, én viszont el akarok menni a suliba.
- Az egyetemre? A végén úgysem mész be! Vagy a kocsmában kötsz ki, vagy a csoporttársadnál! - fonja duzzogva keresztbe karjait mellkasán.
- Nem tudsz olyat mondani, ami közös lenne bennünk. Fogalmad sincs, ki, vagy éppen mi vagyok. Téged elvakított a gyász, és...
- Hogy érted, hogy elvakított a gyász? Tisztán látok, tudod mit, igen, gyerek vagyok, a személyiségem még fejlődni fog, ahogy az ízlésem is, és akkor talán...
- Nem. Bár, ha meggondolom - nyomom el a csikket - mégis van egyetlen közös dolog bennünk.
- Mi? - látom, ahogy felcsillan a szeme, de hamar le fogom törni a kedvét.
- Ez a gyász. Ő volt az egyetlen közös dolog bennünk, tudod? Semmi és senki más.
- Nem! Valami más biztos van! - kapaszkodik a karomba - Valaminek muszáj lennie! - reménykedve néz a szemembe.
- Semmi más - simogatom meg az arcát, mert sajnálom.
- Legalább elmondanád, hogy történt?
- Nem lehet.
- Segítene tovább lépnem!
- Nem segítene! - kiabálok rá - Nem segítene tovább lépned az, hogy tudod, hogyan halt meg a szerelmed a karjaimban! - könnyek szöknek a szemembe, kiszabadítva magam szorításából veszem fel az ingemet.
- Ne hagyj így itt! Gyerek vagyok!
- Igen, egy gyerek vagy! - mondom anélkül, hogy rá néznék - Tudod te milyen teher ennyi idősen tudni azt, hogy hogyan halt meg az az ember, akit életed szerelmének hiszel?! Honnan tudnád?! Gyerek vagy!
- Igen, neked valószínűleg sokkal több fogalmad van róla! - emeli fel hangját mostmár ő is, amivel kihoz a sodromból.
- Te semmit sem tudsz rólam! - ugrok elé, és elérem azt, hogy én legyek a hatalmasabb - Semmit sem tudsz a múltamról, hogy ki vagyok, hogy miken kellett keresztül mennem! A drága szerelmed sosem mesélt rólam, ugye? - megrettenve, ágyába kapaszkodva psilog rám. Nem ért, és nem is érthet semmit.
- Mit kellett volna tudnom?
- Az a nő, akiről most úgy véled, hogy életed szerelme volt, valaha az enyém volt! Fiatalabb voltam, mint te! Egyetlen félreérteés miatt hagyott itt, és játszotta azt évekig, hogy halott! És én eltemettem. Legalábbis megpróbáltam. Aztán évekkel később, felnőttfejjel újra találkoztam vele! Tudod, te milyen érzés ez?!
- Arra célzol, hogy Ő még mindig...
- Nem! - nevetek fel kínomban - Félreérted! Halott! Tényleg halott! Láttam! Ott voltam! Éreztem! Vége! Többé az Ő történetének nincs folytatása! Az a függöny nem emelkedik fel többé, érted?! Lépj tovább! Az egyetlen dolog, ami téged és engem összekötött, ő volt! Bassza meg, fogd fel, kölyök, vége van! Amit te akarsz az az, hogy valaki csillapítsa a szeretetéhséged! Ő ezt már nem tudja neked megadni. Halott, érted?! Meghalt! - üvöltöm el-elcsukló hangon.
- Tudod... - motyogja - Akkor is megtette volna, ha nem találkoztok újra. Csak valószínűleg sokkal hamarabb. Igen, gyerek vagyok, de néhány dolgoz elég jól látok - szipogja.
- Akkor értsd ezt meg. Rajta kívül nincs közös bennünk - fordítok neki hátat, majd elindulok kifelé.
- Még mindig szereted őt?
- Úgy, mint egy testvért - mosolygom -, vagy valakit, aki felnyitotta a szemem. Úgy, mint egy embert, aki megmentett attól, hogy véget vessek az életemnek. Úgy, mint egy embert, aki nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok - túrok hajamba, majd nosztalgikus mosolyommal folytatom utamat.
- Ma éjjel... átjössz? - kérdezi halkan, abban reménykedve, hogy a következő éjjel is lesz valaki, aki csillapítja múlhatatlan szeretetéhségét.
- Talán - gyújtok rá újra, majd folytatom utamat.
Az utat, amit gyűlölök megtenni, mert tudom, hova készülök. És már azz is tudom, hogy az egyetemi előadás helyett kávézni fogok.
