|
Halk, suttogó, lágy nóta szól szívemből, ha bármikor megpillantlak s bizsereg lelkem minden apró kis szilánkja,
Szívem ajtajának minden kis kapuját kitárja, mert lát, mert táncol fényedben, mert nem unja, járja,
Körbe, egyre csak, ha nevetsz, mosolyogsz akár egy aprócskát is rám talán, néha, tesz, hátha:
Nem hiábavaló merszemnek minden aprócska tette, szava, gondolata, intése, igyekezetem bábja.
Remélem merszen, hőn áhítva, epekedve, mindig csak belülről fakadón akarva: kicsit enyém legyen bája,
Minden kis mozzanata, boldogsága, oka, ürügye, alakja, némasága, szeretete, áhítata, álma,
és talán, egy egészen aprócskát, én lehessek majd lényének egyetlen, igaz, őszinte vágya.
Hogy majd egyszer velem lejthessen a Világ bálban, és őszintén űzzön majd szenvedéllyel, várva.
Bár szeretve szeretne, ahogy én őt, s nem hiába, ha már égek érte. Szeretnék én lenni a vára,
ahova visszatérhet, ha úgy óhajt, hozzám, egy biztonságos, erős, nyugodt karokba, ha vágyna.
Rebegek, ó, bár tudná, méznél édesebb csókjáért, ambrózia mit sem ér, ha nem ízlelhetem én,
s mind hiába a boldogság, az élet; mind valótlan, ha éjszaka és nappal perceit elveszi tőlem, a feledés. |
