|
Lehetett volna könnyes búcsú is, mikor elváltunk, s mindenki ment a maga útjára, ha akartuk volna. De nem volt. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor az ósdi reptér homokos talajára zuttyantak a repülő kerekei és én az ablakból megpillantottam a bátyámat rám várni. Lustán, szemébe húzott baseball sapkával, keresztbe tett lábakkal és kezekkel dőlt neki valaha fehér volt platós Hondájának. Nem látom az arcát, csak napbarnított, megfáradt bőrét a nyakán és a feltűrt ujjú ing miatt vaskos izmokkal szőtt alkarján. Merész mosollyal lépdelek hozzá, de tétován állok meg előtte. Könnyes szemekkel néz fel a kopott piros karima alól és ráncosodó arcára kiül a meghitt boldogság. Mindenről megfelejtkezve vetem magam a nyakába, vállára fektetem az állam és belesimulok az ölelésébe. Úgy hiányzott, Istenem. Érzem, hogy magasztos könnycseppek gördülnek le arcomon mohón falva meleg bőröm centimétereit. Végül elengedjük egymást, s beszállunk a kocsiba, a csomagomat csak bedobja a hátsó ülésre.
- Jókor jöttél Abby, kelleni fogsz a Nénihez segíteni. Anyánk kipécézte magának és nem ereszti a szárnyai alól, bárhogy kapálódzik az öreg. - Nagyot sóhajtok. Édes idehaza, ahol nincs ideje pihenni az embernek, és elmerengeni az élet apró-csetlő dolgain, csak, mikor kutyákat kerget az ördögszekér.
- Meleg van idehaza, Scott. Kellett nekem nyárra szabit kapni. - Kidugom a kezem az ablakon és játszatom ujjaimat a menetszéllel.
- Kellesz az Udvarba. Senki sem jön helyetted dolgozni. Eddig aszály is volt és nem bírták ezek a flacos burzsoá növények, de idén miénk volt a szerencse. Szóval nem süttetheted a hasad. - Sandít rám mosolyogva, aztán köhög szárazon párat.
- Eddig sem tettem. Ha jól emlékszem, te lógtál el mindig. - Nekirepül egy bogár a kezemnek, riadtan rántom vissza. Alig másfél órás az út a tanyára, pedig az én egyetlen bátyóm igencsak meghajtja a gépet.
Az udvarra begördülve és megállva porfelhőbe veszünk, s pár méteren át veszi fel ruhánk a szálló homok tömegét. Az öregebb kutyák rám néznek, megszagolnak és oldalognak tovább, csak egy kis kölyök van, aki érdeklődőbb. Még nem láttam, de elég fiatal lehet.
- Ne érdekeljen Szultán, még nem nőtte ki. - Sco ridegen lépdel el a lelkes kölyök mellett, aki nemigen hederít ezután rá, bár engem sem tüntet ki figyelmével különösebben, annak ellenére, hogy milyen eleven személyiség.
Senki nem jött ki elénk a házból. Az órámra pillantok: fél egy. Biztosan ebéd van... óh, így értem már. Lépteinkre megreccsennek az ismerős deszkák a szőnyeg alatt, és ismerős dallammal zengi be a rég nem látott falak poshadt terét. Aztán szemem elé kerül az étkező, a hatalmas asztal, megvénült apán és anyám, unokatestvéreim és sok ízben rokonok, vállalkozók, kereskedők, boltosok, szomszédok. Gondolom, mind a holnap kezdődő betakarításra jöttek. Boldogan köszöntöm először szüleimet, s kellő tisztelettel mindenki mást.
- Abby, tedd le magad. - Sco kihúz egy széket a maga jobbján, úgy istenigazából immár az egyetlen szabadot, hát nincs sok választásom. Mindőnk élénk és eleven. Apám a kalandokról kérdez, és ezer örömmel mesélek részletesen az akciókról, hajszákról, s minden apró kis dologról, amiről bizonyosan tudom, hogy érdekli. Bátyám büszkén kidüllesztve mellkasát halkan eszik és figyeli gesztikulációval dúsított beszámolóm.
- Na ez az én kicsikém! Hát tudd-e, hogy mennyire büszke vagyok? - Bár folytatta az áradozást,én mégis pontosan tudtam minden szava nélkül. Csillogó szemei minden apróságról árulkodtak, amit ki akarhatott fejezni.
- Csak ne biztasd, Davy! A végén még menyasszonyt hoz haza. - Anyám zsörtölődése kínos pillanatokat szül, de bátyóval összenézve éles kacagásban török ki, s mindenkin úrrá lesz csakhamar a jókedv. Gurulósra ettem magam sültekkel és tésztával, nem is beszélve a mennyei desszertekről. Évek óta nem laktam ilyen jól. A délután további részét egy alapos fürdésnek szentelem, és mindenki elhatározásának eleget téve, további történetek szárnyaltatásával. Mikor a horizontot körvonalával kezdi perzselni a tűzvörös Nap, alább hagy az ajnározás, és Zachary unokaöcsém sem akar mindenáron a nyakamban ülni végre. Fáradtan ásítok, és kimentem magam az esti iszogatásból, inkább felveszem az agyonnyűtt pizsamám és begömbölyödöm az elefántfészkes ágyamba. Mélyen, nyugodtan alszom a torokkaparóan száraz levegőn, hiába van vagy harminc fok nyitott ablaknál is. Aztán kelek, mikor hasad a hajnal. Pár egyszerű mozdulattal kiropogtatom megfáradt tagjaim és lenyújtom az izmaimat, kemény napnak nézünk elébe.
Ezen parányi birodalomban az európai áruk aranyárban mérhetők, ezért határozták el anyámék, hogy ilyen terményeket növesztenek. Bár kényesek, felettébb jövedelmező vállalkozás, ha az ember elszánt és nem retten el a sok próbálkozástól a tökéletes körülmények kialakítását illetően. Ma például szőlőszüret a program, aztán holnap összerántjuk a Viskót, egyetlen dédanyám házát benn a városban. Felveszek egy gyakorlónadrágot, hosszú szárát a bakancsba tűröm, és végtelen alapossággal járok el, miközben bokszolom a fekete bőrt. Magamon szoktam meg, hogy ápolom, de atyánk biztosan tarkón csapott volna már. Ez mosolyt csal az arcomra. Pár perc alatt végzek. Nem félek a sok portól, még úgy is reggelizünk előbb. Még hűvös hömpölyög be a zsalus ablakokon, és libabőrös lesz a kezem, ahogy a tálalást segíteni állok be édesanyám mellé a nyitott konyhába. Pár perc az egész művelet, és már kapcsolom is be a kávéfőzőt, bár én nem kifejezetten kedvelem, csupán az íze miatt iszom néha.
Álmos, kabócadalos reggeli után lusta sorban lépünk ki a megvetemedett ajtón szép sorjában, csak Zac és én vagyunk besózva. Alig találkoztunk ezzel a kis krapekkal, máris a szívembe fészkelte magát.
- Bob, kapd el! - Bátyus hangja hasít a reggeli levegőben, és könnyedén markolom meg a felém lendülő fonott kosár egyik fülét. Régen milyen nehéznek éreztem már ezt is...
A rosszcsonttal elmegyünk az első tőkesor végére, és ott állunk neki a dús fürtök terhétől megszabadítani a sárga levelű szőlőt. Alig tűnik el a kosár alja szemünk elől, Zac máris lustálkodóra fogja, de hát így van ez rendjén, én sem tennék mást a helyében, azonban riadtan felkiált pár másodperc múlva. Odakapom a fejem, és mit látnak szemeim! Épp most mászott át a kerítés alatt a szomszéd juhászkutyája! De imádtam ezt az ebet még évekkel ezelőtt is! A kis pofátlan mindig átharcolta magát, mikor kinn dolgoztunk a bátyámmal. Ahh, régi szép idők. Magamhoz lelem és hatalmas lelkesedéssel borzolom a nagytestű állatot becézgetve, gügyögve, pár arcnyalintásért cserébe.
- Úgy hiányoztál nekem Bella! - Nagyon boldog vagyok. Újult erővel szedem az értékes gyümölcsöt. Zac próbál barátkozni, de Bella már nincs abban a korban, hogy holmi fiatal emberpalánták felizgassák, csak megpihen egy tőke árnyékában. Egyre csak érem és hagyom el az elszáradt kacsokat és ágakat. Valóban megváltozott az Udvar, mióta utoljára itt láttam. Nem állok meg pihenni, folyamatosan dolgozom, egész nap. Zac rohangál vízzel és paranccsal bátyóért, hogy viheti a szakajtót. Csak, mikor már érezhetően lentebb van a fénykorong az égen, hagyom abba. Magamhoz hívom Bellát, megpuszilom és borzolom a buksiját, végül leguggolok hozzá.
- Haldoklik ez a hely, Bella, és ez nagyon fáj nekem. - Végül elbúcsúzunk mára. |
