|
Nagyon hosszú ez a reggel, amit újfent kettesben vagyok kénytelen eltölteni Otival. Keserűen sóhajtva nyúlok a cigis dobozért. Fájdalmasan csendes ma. Érdekes. Úgy két órája - mióta berúgta az ajtómat végtelen dühében - némán vesztegel a nappalimban. Én ugyan megpróbáltam visszarakni az ajtót, de a zár kiszakadt belőle.
- Kicsit azért fel vagyok háborodva. Igazán adhatnál némi magyarázatot. - mondom ajkaim közt egy szál cigarettával, s aztán az öngyújtóból felpattanó s élénken táncikáló lángocskával simítom, hogy felparázsolva kezdjen szúrósan füstölögni. Persze válasz nem kaptam. Nem, mintha lelki törést okozna.
- Nos, érezd otthon magad a továbbiakban. - Én mindenesetre befészkelem magam az ágyba és kezeimbe veszem a Felhőatlasz egy régi, elnyűtt kötetét. Szemmel falom az apró betűs, hosszú sorokat, s csak hamuzni szakítom meg a történet szálát. A falióra kattogása végtelenné nyújtja a pillanatokat, ahogy igyekeznek egymás után, szép sorban. Aztán Oti felkecmereg, hallom, hogy nyikorog a bőrdzsekije. A cipőjét minden bizonnyal már levette, mert most behuppan az ágyba mellém. Szerencsétlennek eléggé fájhatott, mert nem preferálom a puha fekhelyet. De persze nem mond semmit, csak önkiszolgáló módon gyújt rá ő is egy méregrúdra. Csak oldalvást pillantok rá, ahogy lassan fújja ki az első slukkot néma ajkai közül. Ejj Oti. Mi lehet a baj? Jobban teszem, ha nem kérdezem meg. Abból sosem sül ki semmi jó. Visszatérek a könyvhöz és a hajónaplóhoz. Imádom ezt a stílust. Aztán vagy ötven oldallal később, mikor már az ablak alatt elténfergő részeg fiatalok száma is a nullához közeli, és az éjszakát felváltja a narancssárga, szmog szagú nappal, végül ágypajtásom is elszánja magát. Ideje volt, vagy fél doboz Chesterfield bánja. Füstös szagú leheletét hozza a szoba punnyadt levegője.
- Volt már veled, hogy nem akartál levegőt venni? - Uhh. Tudom én, hogy nem szeret kertelni, de azért valami bevezetést vártam volna. Valami kis kerítő szöveget, helyzetfestést, bármit...
- Mármint? - Lássuk be, az értetlenkedésem teljesen helyén való! Mégis, micsoda kérdés ez? Elkeseredett sóhajt kapok válaszul és egy végtelenül elveszett szempár szakítja meg a szemkontaktust. Inkább kinéz az ablakon. Mintha az erőt adhatna....
- Nem tudtam levegőt venni, illetve ez így nem igaz. Nem éreztem, hogy kéne: kilélegeztem kicsit mélyebben, mint szoktam, de nem emelkedett a mellkasom; nem kapott el légszomj és kellemetlen érzés sem. - óh.
- Hmm. - Nem tudok hirtelen mit mondani neki. Hogy ne kellett volna levegőt vennem? De hiszen ez lehetetlen!
- Ilyen nincs, angyalom. - Már illesztem is ajkaim közé az enyhe mentol illatot ontó cigarettát. Ő meg csak rám néz, és komor tekintetében érzem a megfeszült idegek őrülttáncát. Hiába.
- Azt hiszem, ez csak azt mutatja, hogy három napja nem alszol. - Beszédem közben áramlik ki tüdőmből szabadon a mérgező füst. - Lehet, hogy csak elérted saját korlátaidat. - Tudom én, hogy milyen érzés egyáltalán? Megbánóan nézek rá és végigsimítok az arcán. Ő is biztosan érzi, hogy baromság, amit mondtam.
- Egy őszinte sóhaj, nem több, ami kiszakad belőle, és a falióra makacs melankóliában kattog tovább.
- Mit láttál? - Kérdésem hirtelen és logikátlan, még nekem is, nem tagadom. Viszont ezek a fránya megérzések sokszor nagyon is jól működnek, így nem sokat vacilláltam, hogy az intuíciónak ellentmondjak-e a kérdéssel.
- He? - Mély, sötét hangjából már elszállt a meglepetés, és csak nyers érzékeltetése maradt annak, hogy eszembe ne jussom gúnyolódni vele és érezzem magam kibaszottul megtisztelve, hogy megosztja velem a kételyeit. És én végtelenül boldog vagyok, hogy mindez történik.
- Csak nem olyan nehéz kérdés. Emlékszel, hogy hol voltál és mit néztél azokban a pillanatokban, nem igaz? - A kérdés végére enyhe gúnyt tűzdelek. Nem szép, de hatásos módszer a gyorsabb és tárgyra térőbb válaszok megszerzésében. Egyébként furcsállom, hogy nem én vagyok kiborulva és nem ő ápolgatja korhadó lelkem fájdalmasan lüktető részeit.
- A sétálóutcán sétáltam, és erős volt a szél. Emlékszem, egy apró, vörös falevél kuszálódott a hajamba, miközben roszogott a frissen lerakott kövek közti homok a cipőm talpa alatt. Mm. Nem is tudom. - Mély levegőt veszek és lassan fújom ki. Ennyire nehézkesen nem haladhatunk... Türelmetlen pillantással próbálom sürgetni, de nem néz rám. Kár.
- Ó. - És döbbent csend.
- Na mi? - Az utolsó előtti szálat szívom, a fenébe. Felparázslik a dohány és kicsit összébb vonom a szemeimet. Aztán bevillan valami. Gyanúsan mérem végig újonnan szegődött dohányzópartnerem, és immár biztos vagyok benne. Oti sosem pirul el, kivéve, ha....
- Tudod, volt ott egy lány. - Pontosan. hacsak nem szeret bele valakibe. Első látásra. Valami seggfej szépségbe. Mindig.
|
