|
Lehunyom a szemem, könyörgő imára nyitom a szám, de csak halk suttogás sem hallatszik. Egy sóhaj szakad fel lelkemből, és fájdalmas utat tör magának, hogy ajkaimnál ízlelve a világot, kézen ragadva a szabadságot foszoljon szerteszét.
Vakon kapaszkodom a felkaromba, mert mit sem ér összepréselt combjaim nyomása, ugyan úgy lüktet ágyékom, ugyan úgy folyik vágyam szava, ahogy rád gondolok megint.
Csak gyötröm magam, igen, és élvezem minden percét, ha fellobban az emlék és bennem a tűz, hogy újra ölelsz, csókolsz még.
És ezerszer tenném ezt, ha nem fáradnék bele s rogynék össze már - valóban - a kíntól, hogy perzselsz, a gondolat, a tekinteted tükre emlékezetem karcos képében.
Hogy most is perzselő, vágyó csupasz bőrömön tiédként simít végig kezem, hogy ujjaim játékának óvatos szenvedélyével csókolod ajkaimat újra és újra, hogy körmeim tieidet idézve szántják az oldalam, és kéjtől libabőrös hasam. Ajkamba harapok, ahogy akkor tettem, mikor combomat csókoltad, felnyögök, mert hűen hozzád kacarászok köröket combom belső felére, hogy a bársony tüzes legyen, és csak türelmetlenül meg-megremegjen.
És, hogy érezhesd rajta a nedvességet, ami mohón csókolja végig immár az én ujjaimat, pedig még csak nem is ajkaimat cirógatod.
Ahogy ölemből szeméremdombomra csúszik a kezem, megremegek, felnyögök, sárkányként tombol bennem a vágy, tombol, megint remegek, visszafojtom a nyögést, de hiába. Kissé erősebben nyomva ujjamat csúsztatom lejjebb, ahogy teszed, ahogy imádom... Már csak még hangosabban nyögök, bal kezemmel a hajamba markolok ócska segédként, hogy ingatag talajom lehessen.
Megérintem a csiklóm, ahogy a nyelved tenné, érzem a forró leheleted és nem tudok mást, csak önkéntelenül vonaglani tested érintésének hullámzó képe alatt. Istenem... hol vagy, ilyenkor miért nem lehet itt velem... Könnyezem, annyira élvezem, amit tennél, amit teszel is velem a képzeletemben. Hogy a fülembe nyalsz és én felnyögök, hogy nyakon harapsz és a hajadat tépem... nem bírom már sokáig. Már izzaszt a vágy, amit keltettél, s a távolság szított, a gondolat, hogy éreznélek újra magamban. Felnyögök, hangosabban, hogy a tükör féltékeny arra, amit láthat; ahogy magamban játszom a megtért hőst, aki önnön tüzének folyamát oltja ki. De előbb hatalmasra duzzasztja, így remeg a testem, hogy alig kapok levegőt is. Csak rád gondolok. Összeszorítom a szemem, már szédülök, és a szavadat hallom, ahogy suttogsz; édesem...
Megremeged, összerándulnak az izmaim, a kéjtől nyögök és kapok a levegőbe, csókolok - ha itt lennél - hiába. Ócska, enyhe kielégülés a világnak szajhája.
Csak magam vagyok. Még érzem az orgazmusom ízét a számban, magamban, ahogy lüktet. Átadnám neked a pillanatot.
Szeretlek. |
