|
Másfél órája szűrjük fogaink között a melankóliát és őszintén szólva kicsit kezdek átfagyni. Nem tudtam aludni tegnap este, így felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy nem fogom zavarni. S bár neki épp veszett alkalmatlan volt a hívás, azért három óra múlva kopogott az ajtómon. Örültem, mert őrült magányos volt az éjszakám. Nem vágytam könyvre, sem az internet csodáira. Csak emberi társaságra.
Szóval úgy döntöttünk, elmegyünk sétálni, és közös elhatározás alapján kötöttünk ki a város legnagyobb parkjának központjában.
- Mond, Oti, nincs kedved reggelizni? - Kérdem a padon ücsörögve. Már pirkadat óta itt ücsörgünk, de minek? Csak nézzük a faleveleket, ahogy sárgán és vörösen remegnek a fákon és kiszámíthatatlan, vad tánccal hullanak alá. Persze, jó itt lenni, de...
- Gondolkodtál már azon, hogy ez az egész modernizáció és elgépesedés is egyfajta szelekció? - Hát nem. De nem is nagyon értem a kérdést. Inkább felállok és elindulok egy kávézó felé. Szőke fejű örök barátom követ engem, és részletezni kezdi felvetését.
- Előbb-utóbb ott tartunk, hogy nincs szükség fizikai munkára. Bármilyen erős és teherbíró gépek megalkotására képesek vagyunk. - Belépünk az üvegajtón. Én köszönök a mosolygós alkalmazottaknak, Oti csak morrant egyet. Végül helyet foglalunk egy sarokban, belesüppedünk kényelmesen a bőrhuzatos sarokgarnitúrába és egy gyors pillantást vetek a felhozatalra. Forrócsokit fogok kérni sajtosrúddal és csokis croissantal.
- Dupla almás pitét kérek, és egy cappuccinót. Extra tejszínhabbal. - Mosolyog immár az álmos képű srácra, aki jött felvenni a rendelésünket.
Aztán komoly arccal nézett rám és pár pillanatot hezitált, hogyan is folytathatná.
- Tudod, biztosan nem lesznek gondolkodó robotok. Azt ugyan nem hagynánk, nem igaz? Hogy még intelligensek is legyenek. Fél perc alatt vége lenne az emberiségnek, még a pénzes, okos, befolyásos emberek sem élnék túl soká. - Továbbra sem értem, mire akar kilyukadni. Kékeszöld szemeiben a fény fehér foltokat vet és világos arca lelkesedést sugároz. Imádom ilyen pillanataiban. Bár ebben a szellemben élné életének legjavát.
- A felépülő modern társadalomban pedig nem marad más erény, kereseti forrás, mint a kreatív, intelligens, teremtő elme. Kivételt képeznek persze az itt-ott, elszórtan élő nomád törzsek vagy ritka földtúró pár fős társadalmak, de ezektől tekintsünk el. - Bólintok hát, és mosolyogva köszönöm meg a kihozott rendelést.
Pár perc csend telepedik ránk, míg elmélyedünk az ízekben és a sok cukor adta pezsgésben.
Végül letörölgetem a számról a csokis habot és újra Otira nézek.
- Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy nem soká' éppoly kevés ember lesz a Földön, mint a természetes szelekció idején, csupán nem a fizikai, hanem a szellemi adottságok számítanak majd? - Összegzem, amit leszűrtem. Igen érdekes gondolat. Szürcsölök még egy kortyot, de nem kapok választ. Türelmesen várok. Aztán, ahogy egyre telnek a percek, csak bosszantani kezd a némasága. Rá nézek összevont szemöldökökkel elégedetten elmosolyodó ábrázatára és nem értem, miért nem reagál. Szomorúan sóhajtok.
- Miért vagy ilyen? - Nem is várok választ. Kavargatom a forrócsokit ő meg elmélyülten bámul ki az ablakon.
- Nem is tudom. Talán félek. Hogy fáj majd.
|
