|
Telik a pohár és szakad a húr, talán mindenkinek jobb, hogy így alakult.
Szaggatnak a lángok, minden perc perzsel, ahogy utána kiáltok, de órákat, napokat, heteket nem tölthetek el vele, s ezalatt feketévé válik az összes fa levele. Elmossa lelkem minden kis porszemét, hogy magányos vagyok, s nem marad benne, csak szemét. A szürke folyam az eget ragadja el, hiába feküdnék most, ha kelni kell. Szél tépi meg márványszobrokba ömlött lelkem, ahogy lendülettel alkudnak az éjjel. Hiába csitítana a Nap sugara, perzsel, akár a Hold, de mit nekem száz szép lepke, ha mindegyik holt? Merev tagokkal bandukolok, veszett vagyok, néma, bágyadt. Csüggedt, félő, kicsi, sápadt.
|
