|
- Gyere ide! Na... Nehéz volt? - kérdi tőlem Oti, miközben morcos, mert nem hallgatok rá azonnal. De nem érdekel a megsértett önérzete, feldughatja bárhová.
- Mesélj! Gyerünk! - Elcsigázott hangon, gyermek módjára kucorodik fel a kanapéra és gyöngyként csillogó szemekkel, békés arccal várja, hogy elkezdjem a történetet.
- Már régóta tetszik nekem mindene. A hangja, alakja, ajkai, szép szeme. - Elmosolyodik, mikor zavaromban rá nézek.
- Most komolyan hallani akarod az egészet? - De választ nem kaptam, teljesen egyértelmű volt, így elmondani önmagában felesleges szócséplés lett volna. Nagy, megadó sóhaj kíséretében tértem hát vissza az eredeti témához.
- Szóval, mivel már több, mint egy éve ismertem és vagy fél éve tudta, hogy vonzódom hozzá... Hát kezdett kicsit sok lenni nekem a kísértés. Ugyan nem láttam bátorító jelet, vagy, amit legalább annak mondhattam volna, de nem is számított, mert nem is utasította el egyetlen bókom, kompromittáló vagy szító szavamat. Hát megtettem, amit az ágyékom diktált; heves szívveréssel és minden bizonyára a gyomromhoz hasonlóan hevesen remegő lélekkel egy ivósra sikerült éjszakának kezdetén, mikor épp kettőnkre hagyatkozott a pillanat: feléje hajoltam. Végigsimítottam arcán, míg hezitáltak kicsit, s ajkaink egymástól pár centire sóvárogtak, de mint mindig, most sem tett semmit. Várt. A szemembe nézett és elvesztem bennük. Egyre jobban pirult el és az én testemen pedig kezdett elhatalmasodni a forróság. Tenyerem a hajába siklott, ujjaim a tincsei közé túrtam és kissé magam felé húztam, de annak a kis távolságnak nagyobbik felét inkább én hajoltam át. Ő hátrább dőlt, ellágyult a csókunk, s ő nyakam köré fonta tétován kezeit. Hozzásimultam, eddig támaszkodással lefoglalt kezemet hátára vezettem és érzékien lágyan karmolom végig gerince mentén. Érzem, ahogy megremeg, s mikor újra csókoltam, éreztem; már az ő teste is lángokban állt. Felnyögtem lelkem fájdalmában és arcomat a vállába temettem, mikor végül ellökne a hamar villanó mámoros pillanatok után. Aztán persze szabadkozni kezdtem. "én... én nem..." Aztán megláttam az arcát. Csak azt láttam rajta, hogy egyszerűen imádja, amit csinálok, de elvei és még ki tudja, mi miatt nem teheti. És még az alkoholra sem lehet fogni ezt az egészet. Kicsit dühös voltam, hogy boldoggá tudom tenni, és nem hagyja. Igaz, ami igaz, előttem nem adta oda magát senkinek, és ezt becsülöm benne mind a mai napig: hiszen, ha egyszer nincs, aki erre érdemes?! Teljesen igaza volt; ha úgy érzi, nem vagyok méltó, mégis mit erőlködjek, úgy is hiába minden. Aztán végül, bár ez sem volt több, mint néhány suhanc másodperc, megéreztem hűvös ujjait a combomon. Rá néztem, egyenesen bele lélektükreibe, hogy elbújhassak saját lelkiismeretem elé, de nem tudtam menekülni, mert testem korlátin képtelen vagyok túllépni... Kétkedő és elkeseredett arcot vághattam, de az övén teljesen mást láttam vissza: kicsit talán félt ugyan, de rettenetesen vágyódott. Mást ki sem tudtam venni vonásaiból, ugyanis immár ő közeledett hozzám. Hevesen csókolt és ízlelgette ajkaim, nyelvem ízét s játékát. Nem törődtem a mögötte fekvő ruhákkal, hanyatt döntöttem lassan, hogy nem szakadtunk el egymástól. Ebben a pillanatban azonban ismerős, egyre erősödő hangokat hallottam. Ahogy megrezzent alattam, tudtam: ő is meghallotta a többieket. Felültem hát és felhúztam magammal, elfordultam tőle és teljesen piros arccal kezdtem mustrálni a padlót. Épp abban a pillanatban jöttek be a mit sem sejtő barátaink, hogy a hangulatom az exponenciálisan csökkenő görbék egyikére vetette magát jégszánjával. - Nagyot sóhajtok, hogy minden, újra felmerengő, sötét füstként kavargó keserűséget elűzzek magamból, aztán felkapom pillantásomat Otira.
- Nos? Elégedett vagy? - Megfeszülök. Nem érdekel a válasza, az érdekel, hogy én nem vagyok az.
- Igen. De úgy is teszel rá. - Mosolyog és átható tekintetével furkál a lelkemben. Dühösen ráncolom össze a szemöldököm, gyűlölöm, ha ezt csinálja.
Egy szusszanás kíséretében elvigyorodik és feláll. Az általam befoglalt kanapéhoz jön és mellém ül, majd elfekszik: ölembe fekteti fejét.
- Tudod, csak, mert élsz a benned rejlő szenvedéllyel, még nem leszel rossz ember. - Lehunyt szemekkel kezd halkan szuszogni, én pedig megdöbbenve ülök a setét szobában és a dús, fényes, szőke tincsekkel kezdek játszani.
|
