|
Oti épp sétált át a fekete éjszakán, valahonnan ment haza, kicsit alkoholtól és dohányfüsttől bűzölögve, félszegen. Összehúzta magát a hidegben, talán didergett is, nyakát behúzta a kőrkabátját pedig próbálta minél melegebbnek képzelni. A vaksötétben mocorgó alak sem zavarta meg, csak kaptatott a kopott bakancsban haza, hogy végre elfekhessen az ágyban. De valaki hirtelen elé lépett. Kés villant a kezében és idegességtől érthetetlenül követelt minden értéket. Persze nem kapott semmit, így hát önmagát heccelve fokozta éktelen dühét, hogy már a fejében dübörgött a vér és izzott az indulattól a teste. Bátorságot keresett, bármi fogódzkodót, hogy támadhasson. De Otihoz képest túl lassú és gyenge volt. Természetesen. A mogorva idegen hirtelen szorítást majd éles fájdalmat érzett a fegyvert tartó kezében, és azonnal el is ejtette azt. Csakhamar belátta, hogy tehetetlen kusza helyzetéből aligha tudna kikászálódni, hacsak fölékerekedő „áldozata” úgy nem akarja. A bőrdzsekis szőkeségnek azonban szemmel láthatóan esze ágában sem volt kilépni bakancsával a fiatal srác hátából. Úgy saccolta az éjjeli lámpák fényében, hogy a kölyök max húsz éves lehetett. Sima arc, ártatlan tekintet, sovány és didergő, kis ember. Hatalmas sajnálat, de még nagyobb szánalom bizsergette meg a lány lelkét. Undorodva lökte a földre vissza a kecmeregni kezdő srácot. Fanyalogva megmarkolta a nyakát hátulról és maga elé rántotta, aztán mégis vicsorogva lökte el, egyenesen a falnak. Miután egymással szemben felálltak komor szemkontaktussal hencegve, Oti jobb kezének mutatóujjával a fiú mellkasába bökött erősen, és dühösen rákiáltott. Szerencsétlen meg a riadtságtól kővé válva állt és várt. Valamire.
- Ide figyelj, kölyök! – kezdte a hegyi beszédet. Igen határozott volt a hangja. – Én mondom neked, ezzel az első alkalommal be is fejezted a zsebtolvaj karriered, különben kibelezlek, világos? – A remegő kezek és a hebegő ajkak választ nem tudatva kapták tovább a magukét.
- Nyilván nehéz most. És úgy gondolod, mi közöm nekem hozzád, mit akarok, és különben is takarodjak a francba, ha már nem ahgyom magam kirabolni. De tudod, engem nem érdekel a véleményed, de fáj, gyakorlatilag éget, te barom, ahogy elcseszed az életed! – Bár Oti is leengedett kezekkel állt és magabiztos vonásokkal az arcán fejtette ki a gondolatait. Úgy tűnt, pontosan kitalálja, mit hihet a másik. Alig egy perces apró szünetet tartott, s be is fejezte a kiselőadást. Aztán végül folytatta útját, mintha mi sem történt volna, szelve a későősz deres hidegét. Végül csak visszanézett a jobb válla mögött a kábulattól még mindig tékozlóra.
- Gyere! Majd rendelünk pizzát! – vakkantotta neki hátra, és ment tovább. Persze pár pillanat múlva már két pár lábbeli dobogott a hűvös betonon.
Úgy másfél óra múlva két alakot láttam felbukkanni az utcában, ahol laktam. Épp ültem pirkadatkor, a felkelő nap vérvörösre festette az eget, vagy mégsem… inkább narancssárga volt. A levegő egy tapodtat sem mozdult, úgy tűnt, igencsak megmakacsolta magát. Kint gubbasztottam az erkélykorláton, lógatva lábam a második emeletről. Tenyeremmel leárnyékoltam a szellő elől az öngyújtómból fellobbanó lángot, hogy felszíthassam a cigarettám végét. Mélyen beszívtam a füstöt és lassan fújtam ki. Nem értettem, mi a frászt keres itt ez a csaj ilyen korán…
Mire felkecmeregtek hozzám, már elővettem három üveg sört a hűtőből és kényelmesen befészkeltem magam a bejárati ajtóra ferdén néző kanapé és két fotel együttesének legkényelmesebb darabjába: a legpuhább párnával bélelt bézs fotelomba. Csak alig fél percet kellett türelmetlenkednem, már nyikordult is a kilincs. Meg sem kellett szólalnom, azonnal nyílt is az ajtó. Egy idegen, kölyökképű fiatal férfi lépett be, aztán Oti. Meghökkentem.
- Tudod, ha az emberek a szembeforduló hüvelykujjukat nem fojtogatásra használnák, hanem a segítségért kapálódzó karokat ragadnák meg… sokkal többre menne a világ. – mosolyogta az ismeretlen, és hárman koccintottunk a világra.
|
