Gyönyörûen sütött a nap. A madarak halkan csiripeltek, a méhecskék édesen döngicséltek. A patakok csendesen mosták partjukat, a fákat pedig lágyan simogatta a szellõ. A réteken illatoztak a virágok, és bárányfelhõk úsztak békésen az azúrkék égen. De a fák között valami feszültség ülte meg a levegõt. Minden úgy végezte a napi rutinját, mintha az élete függne tõle. A méhek nem merték abbahagyni a zümmögést, a nap hatalmas tányérja pedig erõltetett mosolyt húzott fényes arcára.

      Ezekben a pengeéles idõkben halk léptekkel egy varázsló figyelte, hogy mûve óramûpontosan jár-e. Ami ellentmondott neki, azt azonnal elpusztította, hiszen minden pótolható. Hosszú évszázadok óta tartotta fenn ezt az idillikusnak szánt világot. Itt mindig annyi esõ esett, amennyi pont elég, és annyira sütött a nap, hogy ne égjenek meg a virágok és a fák. A tavak és patakok vize tiszta volt, a bennük élõ halak és állatok szaporodtak, és populációjuk szinten tartását a vízbõl vadászók látták el. Vagyis minden tökéletes volt.

      Azon a napon is szokásos ellenõrzõ körútját tette. A varázsló rövid, sötétbarna haján nem hagyott nyomot az idõ. Magas, daliás termetéhez kicsit nagyobb pocak járt, de ez nem rontott az összképen, amit szeme szigorú fénye egy katonatisztéhez tett hasonlatossá. Megnézte, hogy a halakból nem pusztult-e el eggyel sem több, mint amennyi elõ van írva, volt-e olyan dögevõ, ami eltakarítja a tetemet, és hogy a dögevõk nem szaporodtak-e így túl.

      A hallhatatlan varázslónak minden napja ilyen volt. Csak ebben lelte örömét, mióta elvesztette a lányát és feleségét. Magányosan szagolgatta a nárciszok és a tulipánok illatát.

      Ám semmi sem tart örökké, akár jó, akár rossz. Azon a feszült napon valami nem teljesen olyan volt, mint eddig. Az erdõ legmélyén, egy kristálytiszta tó felé menet a varázsló egy emberi lábnyomra lett figyelmes a puha mohatakaróban, ami nem a tõle származott. Elõször irtózatos harag gyulladt benne, és kiviharzott a fák közül. Ám a tónál mindent teljesen rendben talált. A halak némán tátogtak a víz alatt, a madarak fiókáikra vigyáztak. Valami mégsem stimmelt. Valami nem a helyén volt, és ezt a varázsló jól érezte. Olyan tisztán érezte, mintha pontosan az orra elõtt lett volna. De a gondosan felügyelt természet minden fûszála a helyén volt, ahova rendeltetett. Sokáig csendben, ingerülten figyelte a környéket. Csak a szél simogatta a fák leveleit és borzolta a pázsitot. Végül lecsillapodott a férfi, és nagy palástját meglebbentve elhagyta a kicsi tavacska partját.

      Pár percig semmi nem mozdult, majd mikor már nem éreztek veszélyt, a madarak vígan csicseregni kezdtek, és az egyik fa megmozdult. A fa kérgén egy szénfekete szempár jelent meg. Óvatosan, félõn körbenézett, hogy a rendre kínosan ügyelõ mágus elment-e már. Mikor már a szél kihûtötte a mágus lábnyomait, leeresztette ágait, amelyek karokká váltak, kérge lágy bõrré puhult, lombkoronája hosszú, szinte földig érõ selymes ezüstszínû hajzuhataggá alakult. Ajkai cseresznyepirosak, ujjai vékonyak és kecsesek voltak.

      Nagyot sóhajtott a teremtmény, és letérdelt a földre. Vékony pókhálóból font ruháját lágyan megigazította a langyos szellõ. A lányka megsimogatta a lába elõtt növõ virágokat, amelyek ennek hatására élénkebb színekben kezdtek pompázni, és magasabbra is nõttek. A víz, amelyhez hozzáért üdébb, és élettel telibb lett.

      Sokáig rejtõzködött az új élõlény az alkotó elõl. A mágus nem értette, mitõl változott meg a maga kis tökéletes kertje. Bár sejtette, de nem volt hajlandó beismerni, hogy ahol az idegen megfordult, szebb és frissebb lett az erdõ és állatai.

      Ám nem bírta két hétnél tovább elviselni a betolakodó létét. Csapdát állított neki: elbújt, nyúl formájában, és úgy várta egy réten az idegen megjelenését. De a titokzatos rivális megérezte a mágus jelenlétét, így nem jött elõ. A bosszús varázsló másnap is megpróbálta tõrbe csalni az ellenségének képzelt teremtményt. Szélként süvített végig a fák és a fûszálak között, de ily módon sem tudta elkapni.

       Aztán a harmadik napon szinte eszét vesztette, és tombolni kezdett a paradicsomi erdõcskében, akár egy szélvihar. Fákat tépett ki tövestül, összekócolta a füvet, és állatok épségét tette kockára. Ezt már nem volt képes tétlenül nézni a lány, és gyorsan a varázsló elõtt termett. Védelmezõn széttárta karjait, megállásra kényszerítve az õrült vihart. A megzavarodott varázsló egyetlen pillanat alatt felhagyott a fák dobálásával, és megállt a törékeny teremtés elõtt. Bár több mint egy fejjel alacsonyabb volt nála, és egyetlen erõsebb mozdulatával ketté tudta volna törni, ha akarta volna, mégsem bántotta. Az arca, a karjai, a lábai, és minden porcikája a saját mûvére emlékeztette. A lány maga volt az erdõ minden állatával együtt. Szemeiben az éjszaka megnyugtató sötétje, ajkai pirosságában a tulipánok csintalansága, bõre fehérségében a hóvirágok ártatlansága tükrözõdött. Karjai, akár a vékony, mégis erõs fák ágai, dereka, mint maga a nád. A teremtés olyan volt, akár a megelevenedett erdõ: szemében ott égett a félelem, és az elszántság, hogy megvédje azt, ami az övé is.

      A férfi lábai megremegtek, ahogy rádöbbent esztelenségére. Mellkasát elöntötte a keserûség, mely úgy terjedt szét egész lényében, mint a tinta a vízben. Torkát marta, tüdejét égette, szemeit vizenyõssé tette. Térdre rogyott a különleges lány elõtt, átkarolta a derekát, és évek óta elõször sírva fakadt. Úgy sírt, mint még sosem azelõtt. Mikor szeretteit elvesztette, kínja akkora volt, hogy képtelen volt sírni. Most végre a mellkasát szorító fájdalom arcán lecsorgó könnycseppek képében elhagyta a testét. Az elsõ pár másodpercben szíve majd kettéhasadt a mérhetetlen bánattól, melyet idáig elnyomott magában. Könnyes szemeivel felnézett a lány kedves mosolyára, fekete szemeire. Tekintete sugározta felé a megértést, az együttérzést és a megnyugvás lehetõségét. Úgy érezte, megtalálta a békét. Lehunyta szemhéjait, meggyötört izmai elernyedtek, fejét óvatosan a számára nyugodalmat hozó lény hasára hajtotta. A lány vékony karjai anya módjára magához ölelték a mágust, majd hátából hatalmas fekete szárnyak emelkedtek ki.