Ez a történet egy ANBU ügynök, és egy Mortal Kombatból ismert karakter, Hanzo különös találkozását meséli el; jó szórakozást hozzá! :)
Az első küldetés
Összehúzott szemmel figyelem a körülöttem kavargó emberek áradatát, társaim fényesen megcsillanó maszkjától élesen üt el a fekete ruhás renegátok éjsötét álarca. Kihúzott katanámon végigcsorog a hold fénye, és mielőtt elsőként mártanám meg a száraz acélt az előttem felbukkanó, mindenre elszánt bűnöző éltető nedvében, egyik társam harctól fűtött hangja szeli át a sötétséget.
- Enyém az első!
Elmosolyodom, és markolatig döföm kardomat a bűnöző húsába, hallom csigolyái reccsenését, ahogy a hátán köszön ki katanám hegye, és eszembe jut az én első küldetésem...
***
Hangos zsivajgásunk lassan elcsitul, ahogy elhelyezkedik székén az utolsónak érkezett ANBU is, és mindannyian a kör alakú, alacsony dobogóra szegezzük tekintetünket, várva a feljebbvalónk megérkezését. Hamarosan belép Takahashi, és névsorolvasást tart, aztán kiosztja az újabb feketelistát: harminchat bemagolandó név, arc, bűn, és további adatok – és mindössze pár perc, hogy bememorizáljuk. Egy fekete csuklyás, maszkos alak felkelti a figyelmemet, neve helyén csupán ennyi áll: „Hanzo”, és a kép is marhára sokatmondó; mélybarna íriszei csillognak csak elő a fejére simuló sötét anyag alól, és a lelkében tomboló gyilkolási vágy tüze átsüt eszelős tekintetén. Lejjebb seprem pillantásom a további információkért, és meglepve nyikkanok fel, ahogy szemembe villan egy ismerős név: Hidan. Hidan? Az Akatsukiból? Mi köze van ehhez a csupaszem mackóhoz? Istenekre... már értem. A Hanzo nevezetű gyilkos is valami démont vagy istent imád, akárcsak a zakkant Jashinista, és úgy hiszi, hogy halhatatlan...
Nem bírom elfojtani kuncogásom, mire a mellettem szintén elmélyülten olvasó Miroku oldalba bök, és kérdően billenti félre kutyapofa-maszkos fejét.
- Mit találtál, Katsumi?
- Hidan-utánzat – tolom orra elé a tekercset, de csak legyint, ő már túl van rajta, szerinte sima ügy.
Takahashi végül szélnek ereszt minket, de lassan indulunk neki az éjszakának, és valahogy nekem sem akaródzik még kimozdulni a biztonságos, és megszokott környezetemből.
- Izgulsz? – kérdi Miroku, mire játékosan emelem mellkasom elé behajlított kézfejem, és elnyávogom magam.
- Meow... a macska legjobb barátja az éjszaka, miért izgulnék?
Megpöcköli maszkom cica-füleit, és felnevet, aztán távozik a teremből, én pedig elkomolyodva csúsztatom kezemet az övemre, és megszorítom oldalamon lógó tőreimet. Izgulok, naná, hiszen ez az első éles bevetésem, és valami igazán nagy fogással kell kirukkolnom, ha azt akarom, hogy a többiek, és Danzou-sama is elismerjen... Nagyot sóhajtok, és elszántan vetem bele magam az éjszakába – túl kell esnem rajta, mint szűz lánynak a toszáson, ezért nincs min gondolkodnom. Gyerünk!
***
Az első csillagok már feltünedeztek a sötétkékbe váltó égbolt tetején, de az alászálló nap vörös fénye még egy ideig bevilágítja utamat, hogy aztán a fák közé érve körülöleljen a lombok között elterpeszkedő alkonyati derengés. Itt már jobbára a fülemre, és kifinomult érzékeimre támaszkodhatok, a szemem nem sokat ér a felettem összeboruló ágak alatt. Fellendülve egy vastag törzsű fa alsó teraszára, körülkémlelek, minden idegszálammal az erdő hangjait elemezve, aztán magasabbra ugrom, át a következő fára, míg végül fejem kibukkan a lombkorona sűrű szövevényéből, és a csillagok fényében áttekintem az alattam elterülő erdőt.
Nyugalmas és csendes minden, csak az állatok puha mancsainak, és éles karmainak neszezése jut el fülembe, de mégis, a levegőben valami vészjósló, gyűlölettől terhes csakra terjeng, és érzem, ahogy bekúszva elmémbe, lassan iszapos réteget von akaratomra, és a mélybe húz.
- Nem! – sziszegem, és elszántan dőlök neki egy letört faág hegyes végének, hogy a fájdalom észhez térítsen, aztán megrázom fejem, és megkeresem a baljós csakra forrásának irányát. Szemembe ötlik egy kis magaslat, nem is olyan messze tőlem, és egy szentély romjai – ott lesz az emberem. Biztosan veszélyes a fickó, de ennek a ténynek csak örülök, így legalább elsőre megmutathatom, mennyit érek az ANBU-nak.
Leereszkedem a földre, és gyalog folytatom utam; nem tartok tőle, hogy meglép a pasas, hiszen ezt a csakrát a világ végéig is le tudnám követni, annyira mély hatást gyakorol rám. Nincs még ebben elég tapasztalatom, így nem tudom, miért van ez, és hogy vajon a többiek is éreztek-e már hasonlót – de ez az erő letaglózó, és ha nem kaptam volna alapos kiképzést minden helyzetre, akkor valószínűleg most fejvesztve menekülnék, minél távolabb tőle.
Beletelik némi időbe, míg a dombocska aljába érek, és macska-lépteimmel felosonok a szentély félig leomlott falához, de megéri a séta, mert az érzéseim helytállónak bizonyulnak; erőtlen gyertyaláng lobog az oltár előtt, és egy feketébe öltözött, felfegyverzett alak térdel a simára koptatott kockaköveken, valami imát mormolva maga elé. „Basszus – esik le a húszfillér – ez csakis ő lehet, a halhatatlan No. 2... szép vérdíj van a fejére tűzve, élve vagy holtan... ezt jól kifogtam!”
A laikus számára úgy tűnhet, olyannyira elmerült saját maga belső világában, hogy észre sem vesz, ám én tudom, érzem, régóta tisztában van jöttömmel, mégsem tesz semmit. Hagyja magát elkapni? Ennyire minden mindegy neki, vagy ennyire bízik a halhatatlanságában? Vagy csak szimplán ennyire hülye? Mindegy, elkaplak, és a vallatók elé kerülsz... eggyel kevesebb ellenség Konohának.
Megmarkolom oldalamon lógó tőreimet, és gyors mozdulattal ugrom a fickó háta mögé; a két éles penge egymást keresztezve feszül nyaki ütőereinek.
- Ne mozdulj! – sziszegem, igyekezve minél fenyegetőbb élt adni hangomnak, bár tudom, nem vagyok valami ijesztő, azzal a kis vékony orgánummal, amit a magaménak mondhatok. – Add meg magad, Hanzo, és ellenkezés nélkül gyere velem!
Moccanatlanul hallgatja szavaimat, kezét még mindig imára kulcsoltan tartja mellkasa előtt, aztán felkacag, és bennem meghűl a vér.
- Hh-hh-hh – mordul valahonnan torka mélyéről a gúnyos kuncogás, és hangjától minden idegszálam őrült táncba kezd. Vigyázz!!! – Szóval azt hiszed, elkaptál, kicsi ANBU?
Hirtelen nem tudom, mit feleljek, érzékien túlfűtött, mély orgánumába beleremegek, és akaratlanul is végigseprem pillantásom térdelő alakján. Széles vállai megfeszülve hajlanak meg, ahogy enyhén előre dől, a fekete felső alól kidomborodik hátának minden egyes izomkötege, behajlított karján hatalmas gombócban összpontosul bicepsze, és igen, ó, igen, formás fenekén sincs kivetnivaló... én marha, megkívántam az egyik legveszélyesebb bűnözőt... pech, hogy a rosszfiúk vonzanak.
- Nem hiszem, tudom – felelek végre, és a balomban tartott tőrt nyaka alá tolom, hogy jobb kezemmel kioldjam a hátán keresztben fekvő katana szíját, aztán előveszem a bilincset. – Hátra a kezekkel – ragadom meg csuklóját, de ellenáll, és újra felnevet. Gúnyos hangjától végre kitörök a bűvöletből, és mérgesen tekerem meg alkarját; előbb az egyik, aztán a másik kezén csattan a fémperec zárja.
- Ne szórakozz velem, mert könnyen megjárod... tudod, én nem hiszek a halhatatlanságban, és a vérdíjadat a hullád után is megkapom – sziszegem fülébe, míg talpra ráncigálom, és csak most konstatálom, hogy egy cseppet megtermett a fickó. De nem engedhetem, hogy észrevegye pillanatnyi tétovázásomat, így összeszorítom a fogam, és igyekszem fölényes maradni – bármi áron bevarrom őkelmét, és elfoglalom az engem megillető helyem a csapatomban.
- Lódulj! – lököm előre, mire megindul, de minden mozdulatán érződik magabiztossága, és akaratlanul is elfog a kétkedés; mi van ha most tényleg túl nagy fába vágom a fejszémet? Ehh, én vagyok a törvény, és a hatalom, ő meg egy bűnöző, nincs az az isten vagy démon, aki ezt a hitemet megingathatná.
- Egész éjjel menetelni akarsz? – szólal meg, és szétvetett lábakkal áll meg előttem, aztán felnéz a lombok közül kibukkanó sötét égboltra, melyről eltűntek a csillagok. – Mindjárt esik.
- Csak nem félsz a víztől? – vigyorodom el, mintha tényleg valami rejtett gyengeségen kaptam volna, de persze tudom, hogy igaza van; nekem sincs kedvem bőrig ázva végigcincálni őt a szurokfekete erdő fái között, hogy aztán a tájékozódásra vesztegessem el a csakrámat. – Erre megyünk – bököm a hátába tőrömet, és jobbra irányítom; idefele jövet egy kis barlang-féle sziklaodú mellett haladtam el, éppen jó lesz éjszakai menedéknek.
- Én nem félek semmitől – kezdi újra, de nem felelek, ugyan miért állnék vele szóba? – A társaid sem féltek – jegyzi meg újra, de tudom, csak meg akar félemlíteni, vagy fel akar mérgesíteni; mindegy, nem dőlök be egyik olcsó trükkjének sem. – Sok ANBU-t megöltem, pedig mind azt hitte, elkapott – kacag fel újra, mire erőteljesebben nyomom a kunai hegyét oldalába.
- Ezzel nem fogsz meghatni – vonom meg a vállam, és gyorsabb lépésekre ösztökélem; fejünk felett megnyílnak a felhők, és szakadni kezd az eső. – Mindannyian eszközök vagyunk, a falunk védelmében – emelem fel a hangom, hogy túlkiabáljam a zápor zaját. – Tisztában vagyok vele, hogy van aki nem tér vissza, de ez benne van a pakliban. Ma én, holnap valaki más... mit számít, a lényeg, hogy a falut, és a Hokagét szolgáljam.
- Igazad van – nevetgél, majd kissé lejjebb hajol, hogy beférjen a sziklanyílás alacsony pereme alatt. – Ma te... holnap valaki más.
Nekem persze nem kell hajladoznom, könnyedén beférek a barlang száján, és előkotrom zsebemből a neonrudat, amelyet végszükség esetére tettem el. Míg tüzet nem gyújtok, szemmel kell tartanom a zsákmányomat, és idebent még annyi fény sincs, mint odakint, a zuhogó esőben.
- Ülj le! – fordítom szembe magammal, és a falnak lököm, aztán lenyomom a földre. – Szeretsz eljátszani a szavakkal, mi? – hajolok közel sötéten csillogó szemeihez, és mintha a kisördög bújna belém, pajkos gondolatom támad, és megnyalva ajkamat, végigvizslatom testét. A fekete ruha alól egyértelműen rajzolódik elő izmos mellkasa, ahogy minden légvételével emelkedik és süllyed, kikockázott hasfala, és lejjebb, csípőjére simuló nadrágjából is elég szemrevaló csomag dudorodik elő... lehet hogy hülye ötlet, de soha nem vonom meg magamtól azt, amit megkívánok. – Én is szeretek játszadozni – szólalok meg végül, és lehúzom arcáról a maszkot, hogy végre többet lássak belőle.
- Hn – vigyorog, és porcelán-macskám vörös vonalait vizslatja. – Ugye tudod, hogy most már biztosan megöllek? Egy újabb szép ANBU álarc törik össze a talpam alatt... kár érte.
- Mert láttam az arcodat? – nevetek fel, és messzire hajítom maszkomat; hosszú hajam, melyet eddig összefogott a piros szalag, lágyan omlik előre, és elégtétellel látom Hanzo szemében az elképedést, aztán a felcsillanó vágysziporkákat. – Most már te is láttad az enyémet, így kénytelen leszek elvágni a torkodat... de előbb, játszom veled egy kicsit.
Felegyenesedem, hátrarázva barna loboncomat, aztán a fénycső zöldes derengésében gallyak után kutatok a barlang poros talaján. Végre fellobban a tűz, és alaposabban is szemügyre veszem ideiglenes szálláshelyünket; nem mi vagyunk az első használói, mert az egyik sarokba hajítva ócska pokrócok hevernek, és egy törött cseréplábas trónol egy kupac elszenesedett faág tetején.
- Tudod, miért lettem renegát? Miért tűzték ki rám a vérdíjat? – szólal meg Hanzo, és lábait maga alá húzva, törökülésben veti hátát a sziklafalnak.
- Nem – lépek közelebb hozzá, és kikapcsolom felsőm csatjait. – Nem tudom, de az nem is tartozik rám – csúsztatom le vállaimon a mellényt, aztán kibújok a pulóverből is. – A küldetés teljesítéséhez nem kell tudnom, miért válik valaki árulóvá... az ítélkezés, hogy az a bűnöző a körülmények áldozata-e, vagy mindenre elszánt gazfickó, nem az én tisztem.
- Persze – húzza össze szemeit; arcán semmiféle érzelem nem tükröződik vetkőzésem láttán, de a hangja megremeg, és nekem ennyi éppen elég, hogy tudjam, hatással vagyok rá. – Ti mind ilyenek vagytok... az igazság nevében fogjátok el azt, akire az igen tisztelt vezetőtök rábiccent... és vakon hiszitek, hogy más igazság nem is létezhet...
- Elég a szövegelésből! – kiáltok rá, és kibújva a nadrágomból is, bugyiban-melltartóban nézek vele farkasszemet. Pár pillanatig állja a tekintetem, de aztán nagyot nyel, és végigjártatja rajtam mélybarna szemeit.
- Azt hiszed, ez a sztriptíz hatással van rám? – vigyorog megvetően, és elfordítja a fejét. – Tehetsz bármit, nem leszek a játékszered.
- Gondolod? – lépek mellé, és megragadva térdhajlatát, lejjebb húzom, hogy feje nagyot koppanva ér a földre, és hátrabilincselt keze kitekeredve feszül a teste alá.
- Önuralom kérdése – sziszegi, míg kényelmesebb pózba evickél, de szavainak ellentmond szapora légvétele, és a hangjában bújkáló feszültség.
- Nos, csak ki akarom szórakozni magam, mert már régen volt alkalmam rá... tetszel nekem, és megkívántam a testedet – felelem, és felhúzom mellkasán a ruhát; bronzos bőrét aranyszínnel öleli körbe, és izmainak kockáin megtörve vet árnyékot a mellettünk égő tűz fénye.
Nem szól többet, de teste megfeszül, és arcán látom, összpontosít; nos, mindegy, attól, hogy nem engedi el magát, én még jól érezhetem magam, nem? Fölé hajolva csókolom végig hasfalának kockáit, mellbimbóját megharapdálva veszem a számba, miközben annyira letolom róla a nadrágot, hogy előbukkanjon szerszáma. Kiváncsian veszem szemügyre, és elégedetten mosolyodom el; amilyen nagydarab a fickó, olyan nagy a tehetsége is. Igazán impozáns farok kerül a kezeim közé, és ahogy mozdulataim nyomán éledezni kezd, hossza és vastagsága már önmagában elég ahhoz, hogy ölemet elöntse a vágy. Lassan közelítem hozzá ajkamat, majd kinyújtom nyelvem és végignyalom; aztán felpillantok Hanzo arcára – és majdnem abbahagyom! Csukott szemmel fekszik, moccanatlan, és közömbös képet vágva, csak megbilincselt kezeit igazgatja teste alatt; biztosan elzsibbadtak a karjai – de hogy ez most fontosabb legyen, mint az én ténykedésem... felháborító!
- Szóval önuralom, he? – suttogom a csendbe, mire olyat kérdez, amit nem tudok hova tenni.
- Bízol a munkádban?
A munkámban? Bízom-e abban, amit mint ANBU csinálok, vagy amit éppen most, mint nő? Egy gyors pillantást vetve a félig álló farokra kezemben, nem tudom, mit feleljek neki, de ha meglovagolni nem is tudom, azért még élvezkedhetek rajta.
- Még szép hogy bízom – felelem, és gyorsan megszabadulok a bugyimtól; csípője fölé helyezkedve szétnyíló szeméremajkaim közé tolom ernyedt péniszét. Elvigyorodik, és felkuncog azon a mélyről jövő torokhangon, és elönt a düh érzése; valóban képes uralkodni a saját teste fölött, és még ha meg is kívánt, nem fog felállni a farka, ha nem engedi meg magának.
Sebaj, így is éppen elég kemény ahhoz, hogy csiklómhoz dörzsölve makkját, elöntsön a kéj, és hangos nyögésekkel fűszerezve a kézimunkát, kielégítsem fellobbanó vágyaimat, így hát önfeledten élvezkedek, és várom, hogy testemben felrobbanjon a feszültség milliónyi sziporkája.
Összerándulva, és elégedetten lihegve élem meg orgazmusom, aztán megvetően eresztem el a kezemben eddig szorosan tartott péniszt; ha szorult volna belém némi költői véna, egyetlen szóval jellemezném az ernyedt szerszámot: bőrdíszmű... szép, de nem jó semmire.
Feltápászkodom Hanzoról, és megvetően nézek le rá; mozdulatlanul fekszik, és arcán pimasz, magabiztos vigyor vibrál. Mi a fenének örül olyan nagyon?
- Nem volt valami élvezetes – húzom fel bugyimat, és a közelben heverő katanára esik pillantásom.
Ördögi mosollyal ajkamon veszem kézbe a kardot, és megcsillogtatva rajta a tűz vörös lángnyelveit, Hanzo fölé hajolok.
– Tudod mit? Nem kell a vérdíj, sem a dicsőség, amit az elfogásoddal nyertem volna. Jobbat találtam ki... – tolom a katanát farka alá, mire összehúzza sötét szemeit, és kissé megemelkedik. – Levágom a férfiasságodat, úgysem veszed semmi hasznát, aztán megöllek, és itt hagylak... szégyenteljes halálod hírét majd elhíresztelik azok a vándorok, akik megtalálják a hulládat!
- Még egyszer kérdezem, bízol a munkádban? – kérdezi, ügyet sem vetve monológomra. – Nem kéne ennyire elveszítened a fejed, kicsi ANBU...
A pillanat törtrésze alatt kijózanodom, és már azt is tudom, mire célozgatott azzal a munkával; de már elkéstem. Gyors a mozdulat, ahogy félbehagyva a baromkodást, felegyenesedem, és torkát veszem célba, de ő még gyorsabb; máris talpon terem, és elkapja a csuklóm. Minden erőmmel küzdök ellene, de hihetetlen ereje van a fickónak; mintha csak egy gyermek kezéből tenné, úgy csavarja ki a katanát elfehéredett ujjaim közül. Bal csuklóján ott fityeg a bilincs, jobb kezében megcsillan a kardja, és máris a torkomnak feszül a hideg fém. Basszus... lehet hogy igaza van? Önteltek vagyunk, és annyira bízunk magunkban, hogy más már nem is jöhet számításba? Isteneket játszunk... de nem vagyunk azok, és most... az első küldetésem az utolsó is lesz? Szégyen...
Hosszúnak tűnik az a röpke perc, amíg farkasszemet nézve állunk egymással szemben, aztán elvigyorodik, és kissé hátrébb hajolva végigmér.
- Hh-hh-hh – nevetgél, és egyre jobban elönti az agyamat a gyilkolási vágy, bár tudom, most, pont most kell hideg fejjel gondolkodnom, és kimásznom ebből a slamasztikából. – Szóval bíztál a munkádban? Kár volt... – lóbálja meg a bilincset orrom előtt, aztán roppan a csuklója, és nem tudom, hogyan csinálja, de a vasperec a földre esik. – Szeretsz játszadozni is? Lealázni másokat? A saját kényedre-kedvedre? Aztán eltenni láb alól, hogy senki ne tudja meg?! - Haragossá mélyül a hangja, és démoni a pillantása, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja. – Gyönyörű vagy, kicsi ANBU... és kívánlak... most én játszom veled.
Na ne... ez nem volt benne a tananyagban! Mit tegyek? Elkerekedett szemeimben biztosan meglátja a félelmet, mert felkacag, én pedig hagyom magam sodortatni az árral, és a kedvező alkalmat várom, amikor végezhetek vele – mert hogy lesz ilyen, abban biztos vagyok.
- Minek ez rajtad? – tolja a pengét melltartóm pántja alá. – Vedd le!
Hátam mögé nyúlva kikapcsolom a csatokat, és kibújok a fehérneműből; telt kebleim lágy rugózással ringanak meg, és Hanzo felgyorsuló légzéssel issza magába a látványt.
- És most végre a szádba veheted, az előbb ez elmaradt – fogja meg a vállam, és lenyom a földre; ágyéka elé térdelve nézek felmeredő péniszére, melynek most nem szab gátat Hanzo acélos akarata.
Nagyot nyelve fogom tenyerembe a méretes szerszámot, aztán megnyalom a duzzadt makkot; de már most látom, ez nem fog menni... Hanzo a hajamba markol, és előretolja a fejem; kénytelen vagyok beengedni ajkaim közé betonkemény férfiasságát, de épphogy a fele hossza fér csak a számba, ahogy fejemet mozgatva ki-be húzódik, fürge ujjaimmal igyekszem a kintmaradó részt is kényeztetni.
- Jól csinálod, te kis ribanc... – nyög fel, de ébersége nem csökken, ő nem engedi el magát teljesen még most sem; katanáját ugyanúgy nyaki ütőeremnek szegezi, mint eddig. Gyorsabb ütemre kapcsol, és hevességében mélyre löki farkát, mire öklendezve tolom el magamtól, lesz ami lesz alapon, de nem problémázik kényeskedésemen. Karom alá nyúlva ránt fel a földről, aztán hajamba mar, ajkát az enyémre tapasztja, és fullasztó csókkal veszi birtokba számat. Az első meglepett pillanat után felocsúdva harapok belé, de a kard éle felkarcolja nyakamon a bőrt; jobban teszem, ha nyugton maradok.
- Csak próbálkozz – lihegi, mikor végre elereszti számat, és átölelve tart szoros béklyóban, a katanát élvezettel csúsztatja lejjebb, melleim közé. Beteg, perverz állat... – Minél jobban ellenkezel, annál jobban akarlak – teszi még hozzá, aztán elvigyorodik. – Komolyan azt hitted, egy S szintű bűnöző neked való falat? Nem vagy valami nagy harcos, ugye? Nem is értem, hogyan kerülhettél az ANBU-ba... bár oda minden mocskot felvesznek. Te kis hülye ribanc... ha tudnád, mennyire gyűlölöm az összes ANBU-t... Téged is!
Hangja fenyegetően mélyül el, de valami nagy fájdalom csendül ki belőle, és sejtem, hogy a múltjában megvan az ok arra, amiért leöldösi a szervezetünk tagjait. De mégis, nem tudok együttérezni vele, aki oly sok társamat küldte a halálba, így csak egy megvető hümmögést kap feleletül tőlem, és bátran állom sötét pillantását.
- Mielőtt kinyírnálak, én is megalázlak, ahogyan te engem, és a kedvemet töltöm rajtad – szorítja ismét a kardot nyakamhoz, és másik kezével, mely eddig a derekam köré fonódva tartott szorosan, fenekembe markol. – Talán... talán mégsem öllek meg... – suttogja, és a vállamba csókol, aztán szemembe néz. – Ki most a főnököd? Hányan vannak a Hokage közvetlen parancsnoksága alatt? Ki...
- Hiába is faggatsz – vágok a szavába. – Ilyen áron nem kell az életem... sohasem árulom el a szervezetet!
- Bátor kis nő – nevet fel, és hátrafelé irányítva engem, elindul a barlang másik sarka felé. – Vagy túl hülye? Bánni fogod még, hogy nem felelsz a kérdéseimre.
- Csak egyet bánok... – csúszik ki a számon, de máris elhallgatok, azonban felcsillannak szemei, és megáll.
- Mi az? – hajol arcomba, és elveszi nyakamtól a katanát, aztán a tűzrakás túlsó felére hajítja.
- Hogy... az első küldetésem ilyen csúfos véget ért... – dadogom ki végül, mert valami azt súgja, most van itt az alkalom arra, hogy fölé kerekedjek. Mielőtt még tényleg megkefélne... mert már egyáltalán nem vágyom rá, és tényleg hülye ötlet volt. Hát igaz... túlságosan is elbizakodottak vagyunk... jó lecke lesz ez nekem. – És... – nyögöm még, hogy időt nyerjek, és amíg szóval tartom, kiagyaljam, hogyan tudom megkaparintani legalább az egyik tőrömet. – Nem akartam semmi rosszat... csak kicsit szórakozni... még sohasem voltam férfival, gondoltam, most következmények nélkül kipróbálhatom...
- Első küldetés, és első hapsi? – vág a szavamba, és őrült kacagásba kezd; ha azt hittem, hogy ezzel majd a férfibecsületére apellálhatok, hát tévedtem, pedig reméltem, hogy kicsit romantikusabb körülmények között fogom elveszíteni az ártatlanságomat...
Vérszemet kapva a gondolattól, hogy szűz vagyok, már nem is húzza az időt, hirtelen mozdulattal dönt a földre, pontosabban az ócska pokrócok halmára, és fejem mellé térdelve lába alá szorítja karjaim, aztán ágaskodó farkát a számba kényszeríti.
– Ne próbálkozz – sziszegi, mintha kitalálta volna, hogy megharapni készülök, és mikor fellendítem lábaim, hogy lerúgjam a fejét, könnyedén tér ki a mozdulat elől, és elkapva combomat, végképp a földre szorít.
- Szopj, te ribanc... – lihegi nekivadultan, és mit tehetnék mást? Amennyire tőlem telik, igyekszem eleget tenni a felszólításnak, már rég rájöttem, hiába a kiképzés, a jutsuk tanulása, ha ilyen erőfölénnyel akadok össze, ráadásul a kezeimet sem tudom használni, hogy kézpecséteket formáljak... jól ismeri a világunkat, és sikeresen használja ki a gyengeségeimet... szemét!
Míg én fuldokolva engedem számba nagyra duzzadt farkát - amelyen az előbb még gúnyolódtam, tehetetlensége miatt – ő a bugyimba nyúl, és combjaim közé erőszakolva tenyerét, megmarkolja szemérmemet. Ujjai utat találnak hüvelyemhez, bár minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy távol tartsam magamtól mocskos kezét; de végül belémhatol, és én hangos nyögéssel eresztem el farkát, hogy fájdalmasan kiáltsak fel.
- Ne! Hagyd abba!
Újra csak felnevet, aztán hátát mutatva nekem, átkarolja testemet, és lerángatja rólam a fehérneműt; én beleharapok oldalába, de marka azonnal torkomra simul.
- Hiába minden, szép ANBU, nem kerülöd el a sorsodat! Ha tovább ellenkezel, legfeljebb fordítok a sorrenden, és a hulládat kefélem szét! Megértetted?
Szaggatottan lihegve küzdök a levegőért, szorosan fojtó ujjai alatt; ha ki akarom csinálni, nem kéne idő előtt megöletnem magam. Biccentek, mire elereszti nyakamat, aztán fölém térdel, és tiltakozó kezeimet térde alá szorítja. Lehúzza fekete felsőjét, és lejjebb tolja csípőjén a nadrágot is; aztán rámnehezedik, és ahogy kiszabadulnak karjaim, megpróbálom lelökni magamról. Egyszerű önvédelem, de talán bejöhet, két ujjamat mereven tartva a torkára célzok, hogy ádámcsutkájába döfjek; de átlát rajtam, és még mielőtt mozdulhatnék, ismét lefogja kezem, ujjai acélkapcsokként szorítják satuba csuklóimat... még bilincsre sincs szüksége.
- Most megtudod, milyen, ha megalázzák az embert – lihegi, és máris combjaim közé furakszik, engem pedig félelemmel kevert izgalom érzése önt el. Félek, hiszen láttam, mekkora szerszáma van, de mégis, vágyom rá, hogy belémhatolva fájdalmas kéjt gerjesszen idegeimben.
Nem sokáig kell várnom, elereszti kezeimet, hogy jobban szétfeszíthesse lábaimat, úgy látszik, már nem tart tőle, hogy kézpecséteket formázok. Igaza van; a helyzet már nem olyan, hogy bármit is tehetnék – előre löki csípőjét, és izzó fájdalom hasít altestembe; ahogy behatol, szeméremajkam perzselve ég, és durva mozdulataival végül teljes hosszával kitölti szoros falú hüvelyemet.
Hangos sikolyom visszhangozva verődik vissza a barlang falairól, és kínomban ütlegelni kezdem, ahol érem; de ő átnyúl derekam alatt, és erősen tartva vergődő testemet, keményen a mocskos pokrócokba döngöl. Lassanként csillapszik testemben a fájdalom, egyre jobban átveszi a helyét valami édes-kéjes érzés, és meglepetten kapja rám pillantását, mikor meghallja első érzéki nyögésem.
- Már nem fáj, igaz? Élvezed, te ribanc... – suttogja, aztán hirtelen átfordul velem, anélkül hogy kihúzódna belőlem, és ott találom magam rajta, lovagló ülésben. Megragadja csípőmet, és kissé megemel, aztán tövig belehúz a farkába; tiltakozva tolnám el magamtól, de újra és újra felnyársal, míg végül önkéntelenül mozdulok meg. Ajkam akaratlan sóhajok hagyják el, és beleszédülve hagyom, tegyen amit akar; a józan ész helyét átvette az érzékek birodalma.
- Nagyon jól csinálod – szólal meg, és félig nyitott szemhéjam alól látom kéjtől eltorzult arcát. – Nem foglak megölni mégsem... – lihegi szakadozva – magammal viszlek, és a saját házikurvám leszel...
Paff! A pofon, amit lekeverek neki, meglepi, de szinte ugyanabban a pillanatban kapja el a csuklómat, és felnevet.
- Mit képzelsz, mégis kivel beszélsz?! – hagyom abba a vonaglást, és már emelkedek is fel róla, hogy véget vessek a játszadozásnak.
- Ez igazán jól esett – tart vissza, és felül, aztán szorosan átfogja testemet, és újra megfordul velem, maga alá gyűrve. – Na és te mit képzelsz, hová sietsz olyan nagyon?
Megvadulva esik nekem, olyan mélyen belémhatolva, hogy a fájdalom újra átjárja alfelem, és csak sikitozni tudok, míg egyre jobban elveszti az eszét. Sok mindenre felkészítettek az ANBU kiképzésen, és fájdalom is ért bőven, hogy szokjam, de ahogy hüvelyem szétszakadni készül, és méhem beleremegve feszíti az őt tartó izomszalagokat... hát erre nem készített fel senki. Hiába minden, sírva, nyögve várom a pillanatot, hogy végre elélvezzen, és véget érjen a rémálom – de amikor meghallom rekedt hörgését, és teste megfeszül bennem, ürességet érzek, és heves vágyat a folytatásra. Bediliztem?
- Szedd össze magad, ribanc – tápászkodik fel rólam, és arrébb löki zsibbadt testemet, mint valami guminőt, akit használat után leeresztenek, és jobb esetben a szekrény mélyén végzi, nem a kukában... rohadék.
Ahogy oldalamra dőlve pihegek, szemembe ötlik a mellényem, és eszembe jut, hogy a tőrön és katanán, shurikenen kívül is akad fegyver a kelléktárunkban. Kissé arrébb kúszom, hogy elérjem a ruhát, de mozdulatomat megállítja a hátamba nyomódó penge.
- Ne próbálkozz semmivel, kicsi ANBU – dörmögi mögöttem, de csak fejemet ingatom.
- Csak... zsebkendőt... – nyögöm, mire békén hagy; ezt az idiótát! Önteltnek nevezett engem, de ő sem különb; nyeregben érzi magát, és nem gondolkodik.
Gyorsan felpattintom zsebem csatjait, és tenyerembe fogom a kis kapszulát; ha beveszem, látványos halálom lesz, ami kb. egy percig tart, aztán lassan magamhoz térek; ez az utolsó sanszom, amit még kihasználhatok, most, hogy magával van elfoglalva, és azt hiszi, teljesen fölém kerekedett.
- Mi az? – néz le rám, aztán megvető vigyorra torzul az arca. – Öngyilkos akarsz lenni? Kamu...nem vagy te elég bátor ahhoz.
- Gondolod? – dobom máris számba a gyógyszert, és nagyot nyelve küldöm tovább; ő fölém térdelve fordítja ki csuklómat, de már hiába. – Nem leszek a játékszered... én sem...
- Hülye ribanc... – morogja, de aztán vállat von, és sarkára ülve figyeli, hogyan ránt össze a görcs, hogy aztán a haláltusa után elernyedve feküdjek el a barlang poros földjén. – Meggyaláztad volna a holttestemet... de én nem teszem ezt veled – hallom hangját, mert bár a légzésem leállt, és a szívem is csak egyet-kettőt dobban az elkövetkezendő percben, mindent érzékelek, ami körülöttem történik.
Megfogja kezeim, és mellkasomra fekteti, ahogy a halottakét szokás, majd egyik tőrömet kihűlő ujjaim közé csúsztatja. Aztán ide-oda járkál, néha megáll, a holmijait szedegeti össze, végül lábamhoz ül, és felsóhajt; hangjából megtudom, nekem háttal foglalt helyet. Lassan magamhoz térek, óvatosan szívom be tüdőmbe az első korty levegőt, nehogy meghallja, és szorosabban markolom a kunaiomat. Most!
Hirtelen ugrom fel, bal kezemmel máris átkulcsolom torkát, és a jobbomban tartott tőrt markolatig döföm oldalába, aztán újra, és újra, bordái alatt. Meglepetten nyög fel az első szúrásra, de nincs ideje bármit is tenni; szervezetemben túlpezseg az adrenalin, ahogy a szívem gyors ütemben pumpálja lelassult véremet, hogy újra normálisan működjek. Megleptem, és ez nem kis dolog!
- Hülye... kurva... – buknak ki száján a szavak, aztán oldalára dől; végül elhasalva fekszik a tűz mellett, és kiömlő vérét szomjasan issza be a szürke por.
- Hülye fasz... – sziszegem válaszul, és gyorsan összekapkodom ruháimat, aztán lábamat hasa alá tolom, és a hátára lököm Hanzót. – Halhatatlan, mi? Önuralom, he? – köpöm felé, minden megvetésemet belesűrítve e szavakba, míg ő hörögve szedi a levegőt, és vigyorogva néz fel rám.
Mielőtt még valami trükkel tényleg erőre kaphatna, lehajolok mellé, és megfogva állát, egyetlen hosszú vágással elmetszem a torkát. Felnevet, azon a mélyről jövő torokhangon, aztán bugyborékolva köpködi rám feltörő vérét, és halálhörgése közben is a szemembe néz. „Találkozunk a pokolban!” – tátogja, és megdermedek egy pillanatra; aztán már csak azt veszem észre, élettelenné üvegesedett szemeibe bámulok; meghalt.
- Pasik... – morgom, és feltápászkodom; most érzem csak, mennyire megerőltettem a szervezetemet ezzel a tetszhalott-tablettával... pihennem kell. Úgy-ahogy lecsutakolom combjaimról a véremmel keveredett spermát, majd minden ruhámat magamra ráncigálom, és eldőlök a tűz mellett; dobok még rá egy-két gallyat, és mély álomba merülök, hogy holnap legyen elég erőm hazacipelni az első küldetésem sikerének kézzelfogható bizonyítékát...
***
- Katsumi!
Nevem hallatán kijózanodva térek vissza emlékeim útvesztőjéből a valóságba, de tudom, most tényleg elkéstem. Miroku kétségbeesett hangja tompán lefojtva jut el tudatomig, ahogy a reccsenést hallom, és megpillantom magam előtt fekete démonomat.
- Han...zo... – formálja nevét erőtlen ajkam, és ösztönösen ragadom meg a mellkasomból kiálló dárda hegyét; majd nagyot rántva rajta, kijebb húzom testemből. Furcsa, hogy nem érzek fájdalmat, és az is, hogy Miroku mellettem teremve lefogja a kezem, de mindez olyan valószerűtlenül távolinak tűnik, mintha nem is én lennék az, akivel mindez történik.
- Katsumi... – lép egészen közel Hanzo, és a szemembe néz. – Sokat vártam rád, kis ribancom – vigyorodik el, és hirtelen mindent megértek.
- „Találkozunk... a pokolban?” – idézem szavait, megremegve perzselő tekintetétől, mely a lelkem legmélyéig hatol.
- Így van – biccent, és elmosolyodik; de a félelmet keltő kuncogás elmarad. – Vártalak... és most magammal viszlek.
Észreveszem nyakán a vágást, melyet én okoztam neki, és szemeibe nézve valami mást is meglátok; sóvárgó vágyat, és a beteljesülés örömét; Hanzo, te valóban vártál rám... Mit tehetnék?
- És én... veled megyek – hajtom le fejem, és még utoljára visszanézek földön heverő testemre, és Mirokura, aki még most is elszántan küzd az életemért.
Hanzo a kezét nyújtja, és én elfogadom; így, az életem végén, be kell látnom, hogy annyi éven át csak ezt az egyet, ezt az első küldetésemet bántam meg, hogy végül megöltem őt, aki az első férfi volt az életemben, és akihez hasonlót hiába is kerestem az eltelt évek alatt - de azt hiszem, most jóvá tehetem.
- Hanzo...
Kérdően húzza fel szemöldökét, ahogy hátrapillant, arca komoly, és békés.
- Szeretném... újra hallani a nevetésed...
Meglepetten néz rám, aztán a torkához nyúl, végül elvigyorodik.
- Hh-hh-hh-hh...
VÉGE
|
