- Ideje aludni menni! - szól rám szigorúan anyám, mire pajkosan elmosolyodva rázom meg barna, hullámos fürtjeim.

- Még ne, még nem vagyok álmos - huncutkodom sikongatva arrébb is szaladva, mikor elindul felém mosolyogva.

- Anja, Anja, így nem fogok énekelni - válik szigorúvá anya hangja, bár arca mosolyog. Mégsem merem megkockáztatni, hogy tovább rosszalkodjak, mert szeretném hallani ma is, ahogy anya énekel.

- Ez zsarolás - biggyesztem is le az alsóajkam, de csak kuncog rajtam, leguggolva, hogy karjaiba rohanva ölelhessem magamhoz, s tegyen ugyanígy õ is, miközben a hajamba csókolva megemel.

A szobámban már gyorsan megy minden. Hagyom, hogy lehámozza rólam a ruhám, meg is emelem a kezem, hogy a fölsõm még könnyebben lekerülhessen, végigsimogatva a bõröm, és ugyanilyen együttmûködõen bújok a kiscsibés pizsamámba, hogy aztán az ágyba feküdve helyezkedjek el kényelmesen, míg a gondoskodó kezek betakargatnak. Aztán anyám súlya alatt besüpped az ágy, és lágy dallamba kezd. Csodálva hallgatom, magamban igyekezve utánozni a dallamot, amely az én hangomon teljesen másképp csendül, mint anyámén, s talán ezért nem is szeretem, mikor én énekelem csak magamnak, s várom az estét, hogy anyám végigénekelje újra és újra míg végül el nem nyom az álom.

 

Fázósan ébredek meg, riadtan pillantva fel, keresve a dallam végét, de ahogy tisztul a világ, már tudom, hogy nem a gyerekszoba óvó magányában fekszem, hanem egy nyomortanya szedett-vedett karton ágyán foszló rongyok közepette. Figyelmemmel most a mellettem álló húrok nélküli gitárt és a mellette levõ néma szintetizátort tüntetem ki, de azonnal nyugodtabban hullik vissza kezembõl formált “párnámra” a fejem, ahogy látom, ugyanúgy ácsorognak a falnál, mint hagytam õket, letakarva, elrejtve a gyanakvó tekintetek elõl. Lehunyom a szemem, és igyekszem felidézni a dallamot, amelyet olyan rég hallottam, de nem megy. Az álommal ellentétben a valóságban teljesen leblokkolok. Mintha sosem létezett volna...

Mély sóhajjal adom ki magamból csalódottságom, hogy aztán ismét hagyjam, hogy az álom kézen fogva vonjon magával szeszélyesen.

 

- Tényleg beért már anya? Teljesen, teljesen piros lett? - kérdezem csillogó szemmel anyám kezébe kapaszkodva. Már hallottam a szüretelés különleges s varázslatos tevékenységérõl, de magam még sosem vettem részt rajta, csak azt tudom, hogy a szõlõ, amelyet addig tilos enni, meg nem is érdemes, mert savanyú, ilyenkorra ízesen színessé válik, pirosasan vigyorogva a fürtökrõl. Most elõször lesz részem abban, hogy magam is láthassam, mert elég naggyá értem, hogy úgy véljék, dolgos kezem már hasznos lehet eme nagy rituálé során.

- Tényleg, teljesen, de majd meglátod - derül lelkesedésemen. Jó látni, hogy gondoktól terhelt arca most megint felszabadultabbnak tûnik, még ha szeme továbbra is tele van valami titokzatos félelemmel, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem értem, csak azt tudom, hogy sokkal élesebben kirajzolódik, amikor egyenruhások sétálnak el mellettünk rendezett sorokban, s amikor az újságot frissen hozza a postás, és visszasimul kissé a szivárványhártya ezernyi más érzelemszínezéke közé, mikor velem van, vagy csak magába merülve énekelget a ruhát mosva, megfeledkezve a világról.

 

Nem ébredek meg igazán, csak elér az a kellemetlen érzés, hogy valami végigremegteti a fekhelyem, ahogy a felettünk húzódó vonat elsüvít felettünk. Talán hajnali három lehet. Az elsõ vonat már nekiindult, hogy az elsõ adag embert munkába szállítsa, esetleg haza az esti mûszak egy részét, akik kimaradtak, vagy túlóráztak szükségbõl. Az ilyen félig állapotban mindig az a legrosszabb, hogy a félelem egész apróvá szûkíti a gyomrom. Mert minden egyes alkalommal azt várom, hogy léptek kopogása lesz, ami ébreszt, és a következõ percben gépfegyver rideg csöve nyomódik a homlokomnak, de ami még ennél is rosszabb, a gitár fa anyaga némaságát feledve felsírva csapódik a falnak...

Talán ezért is válok jóval zaklatottabbá az éjszakának már ebben a korai szakaszában.

Még azon az õszön történt. Országunk elesett, és idegen egyenruhákba bújtatott marcona férfiak százai lepték el az utcákat, komoran sétálva fel-alá fegyvereikkel. Minden szürkébb lett, kietlenebb, és üresebb. Mintha a világ színei, szagai és hangjai elvesztek volna a semmibe, s nem maradna semmi, ami az ember lelkébe rajzolna bármiféle képzetet. S talán szerencsésebb is így, hogy az emberekbõl kihalt a vágyakozás a fantázia bárminemû megnyilvánulása iránt.

Ismét lehunyom a szemem, és jobb híján a csepegõ víz koppanásait számolom, hogy végre újra elálmosítson.

 

- Anya, fáj a karom! Kérlek, anya, haza akarok menni! - sírok. Fáj minden tagom, miközben a gyomrom panaszosan kordul, pedig nemrég kaptam meg azt a negyed szelet kenyeret, amelyet vacsorára is be kellett volna osztanom.

- Sajnálom, kicsim, ki kell bírnod. Légy jó kislány, Anja! - arca még mindig mosolyog, pedig a kosz mellett duzzanatok is tarkítják arcát. Tudom, hogy bántották, a szemem láttára verték meg, majd elvonszolták, míg egyedül sírdogáltam - mert csak halkan mertem szipogni, elfojtva hangom -, lábam felhúzva, a szállásunkul jelölt zug sarkában. Alig fértünk el benne ketten, de anya nélkül, rémisztõen óriásinak tûnt.

- De anya, én nem bírom! - nyafogok tovább, de tudom, hiábavaló. Nem rajta múlik, meddig kell görnyednem, és keményen dolgoznom, tépve a gazat a puszta kezemmel, amelyen már nem maradt köröm, köszönhetõen a homokban rejtõzõ sziklás daraboknak, amelyek véresre sértették az ujjaim, s elkoptatták a körmöm.

- Anja, mit szólnál, ha énekelnék?

- Az olyan jó lenne, anya! Kérlek, azt, amiben a lány és az úrfi van, meg a levélke madárkával.

Hangja felzeng, miközben törékeny alakja dolgozik tovább, rám-rám mosolyogva biztatva, tegyek hasonlóan. Hangja gyógyír, sokkal több kedvem van folytatni a kegyetlenül kínzó mozdulatsort, s csak némán könnyezem, mikor újabb kõ fúróik az alig körmöm alá, véresre sértve újból a mutatóujjam, amivel többnyire dolgozom, némán tûröm, mert hallani akarom a hangját, mely zeng a csendben. Boldognak érzem magam, helyzetem ellenére, és elmosolyodom, fel-felpillantva anyámra visszamosolyogva rá, egészen addig, míg árnyék nem vetül ránk, belém fagyasztva a levegõt is.

A történtek viharos gyorsasággal következnek be. Sikoltva állok fel, hátrább lépve, de már félúton szinte berobbantja a dobhártyám a hatalmas zörej, és beborít valami forró és anyám eddig élettel teli, ezerszínû tekintete hirtelen üres üveggolyóként hullik alá, hogy egész teste visszapattanjon a kemény földrõl, mielõtt végleg belenyugodva fúródna arccal elõre a kemény földbe, s minden, ami addig szürke volt és kietlen a szívemben, vérvörössé váljon, kiölve belõlem mindent.

- Anya! - sikoltom.

 

- Anya! - rándulok ülésbe keresztülmetszve kétségbeesett hangommal a hajnal hûvösét.

Õrültekéhez hasonlatos görcsösséggel kapok az arcomhoz, de nem érzem rajta a vérrel keveredett agyvelõt többé. Nyolc év telt el azóta. Nyolc v,amely alatt elfelejtkeztem az arca pontos ívérõl, a hangjáról, a dalról, amit annyiszor énekelt, s ami a kedvencem volt, s ami nélkül a mai napig nem tudok békésen aludni.

Összegömbölyödök, a kezemmel a hajamba túrva, hogy csak sírjak, sírjak s sírjak. Az országot új hatalom igázta le, uruk megtiltotta a leigázott népnek, hogy ápolja korábbi hagyományait. Átszervezték az oktatást, nem is nevezném már oktatásnak, sokkal inkább ideológiai agymosás, betiltották a munkanélküliséget, mindenkit egyaránt rabszolgasorba vetve dolgoztatják látástól vakulásig, s nem szólhatsz, nem mesélhetsz, nem emlékezhetsz, de legfõképp soha, semmilyen körülmények között nem énekelhetsz.

Anya volt az elsõ. Ha nem is a legelõs, akkor is az elsõk között volt, aki azért halt meg, mert hangját kieresztve reményt mert önteni a környezetbe. A hatalom fél ettõl a reménytõl. Mert aki reménykedik, az cselekedni vágyik. Aki pedig cselekedni vágyik, az fel fog lázadni.

A kezem ökölbe szorul. Szánalmas indok egy ember halálára, még szánalmasabb ezrekére, tízezrekére.

- Anya! Anya, merre vagy, olyan nagy szükségem lenne rád! - suttogom bele a sötétbe, s furcsa dolog történik. Agyam mélyérõl felzeng egy rég elfeledett, csak álmaimban odaképzelt, de még ott sem ennyire csodásan szabad dallam. Döbbenten nézek körbe, de se közel, se távol senki, s talán senki sem lenne amúgy sem elég bátor, hogy a hajnalhasadtakor, mikor már emberek és rendõrök járkálnak az utcákon, ilyen fennhangon, ilyen boldogan és felszabadultan énekeljenek egy rég elfeledett, könnyed kis dallamot egy lányról, egy úrfiról, s a levélrõl, amelyet a madárka kézbesít.

A pillanatnyi csodát hirtelen kopogás töri darabokra, s összerezzenek, hogy aztán megnyugodjak, mikor az ismerõs suttogás a fülemig jut.

- Anja, sikerült beszereznem!

Azonnal felkelek, és kinyitom az ajtót, hogy gyorsan beosonjon korai látogatóm, Zsojcev. A szívem veszettül kalapál, de még inkább fellelkesülök, mikor a zsebébõl elõkerül egy kis doboz, amelyben a gitárhoz használatos húrok bújnak meg.

- El sem hiszem, honnan sikerült szerezni? - hatódom könnyekig, mire csak rám mosolyog.

- Az maradjon az én titkom - jelenti ki sejtelmesen, majd végigsimít az arcomon. - Kérlek, légy óvatos, mikor használod, könnyen meghallhatják.

Bólintok. Tisztában vagyok vele. Ahogy azzal is, hogy várja a fizetségét. Nem is tétovázok soká, ajkaira tapadok undorom ellenére.

Mert ez a test már csak egy értéktelen porhüvely, ezernyi megaláztatás emlékével megtöltve. Eggyel több, vagy kevesebb? Nem teljesen mindegy?...

 

* * *

 

Céltudatos tekintettel lépek vissza a szobába, ahogy Zsojcev távozik. A Nap immáron lenyugvóban. Felhúrozom a gitárt, párat pengetek. A mozdulatokat már begyakoroltam, húrokkal mégis egészen más, de hamar belejövök. Aztán felpakolom a hátamra a gitárt, gondosan letakarva, jön velem a szintetizátor is, amely egyetlen dologra képes, némi dobalapszerû nyöszörgést kiadni magából. A fõteret kettémetszõ falig sétálok, majd letelepedek összegömbölyödve. A hajnal lassan érkezik, de már az elsõ fénysugarak állva találnak. Évek óta most érzem magam elõször teljesen szabadnak. Kezemben kés, amellyel könnyedén metszek az ujjamba, hogy kiserkenjen vérem. A falra kerül az öt vonal, s nekiállok lejegyezni, újra és újra eldúdolva a dallamot. A hangjegyek szaporán sorjáznak, ahogy az ujjamba újra és újra beleváj a penge, s egyre õrültebb “táncot” járok a fal elõtt, hajladozva, nyújtózkodva, tökéletesítve a dallamot. Ahogy végeztem, ujjaim közül kihull a kés, és fáradt, ugyanakkor felszabadultan boldog tekintettel fordulok meg. Körülöttem már pár kíváncsi és bátor ember megállt, mások csak futólag pillantanak munkámra, majd riadtan szaladnak tovább, ahogy ráeszmélnek mûvem értelmére. S ekkor végre bekapcsolhatom a falnak támasztott szintetizátort. Nem hangos, mégis a nagy csendben, amelybe a elmúlt nyolc kínkeserves évben süppedtünk, szinte ordít fülsértõen. Ennyivel azonban nem elégszem meg. Kezembe kapom a gitárt, egyik lábam megemelve, és egy díszkõre téve támasztom meg, hogy a friss húrokba csapjak. Csupán pár akkord kell, hogy hangom kieresztve belekezdjek. A dallamba, amelyet elvettek tõlem azon a napon, és amelyet képtelen voltam felidézni egészen mostanáig, a dallamot, amelyet anyám énekelt nekem mindig, az altatóm, amely most már nem álmosító, nem arra serkent, hogy lehunyjam ismét a szemem, hanem arra, hogy teli torokból énekelve szaladjon az arcomra a szabadság, a reménység, és a hit dala. Szívem kitárul, hangom egybeolvad a húrok énekével, s könnyekig hatódom, mikor az elsõk csatlakoznak dalomhoz, kis kört formálva körülöttem. S az emberek csak gyûlnek, megfeledkezve arról, hogy munkába kellene sietniük, megfeledkezve arról, hogy ha nem érnek idõben haza, akár börtönbe is kerülhetnek, nem törõdve azzal, hogy az utcák tele vannak besúgókkal és a rendvédelem erõivel, csak egy dologgal törõdnek, hogy felzokogva kiadják azt a nyolc évet, ami a szívükben van.

Szellemem egész átlényegül, képtelen vagyok abbahagyni, sõt, meg sem remegek immáron, mikor a tömeg felriad, s elnémul, akkor sem ingok meg, mikor durva csizmák kopogása nyomja el a halk dobalapot, s akkor sem, mikor az ismerõs kattanások sora jelzi, beélesített fegyverek fognak szoros körívbe. S bár diszharmóniát képez az üvöltés, amellyel megpróbálnak megfélemlíteni, csak tovább dalolok, ki tudja hanyadszor ismételve el a madárka által cipelt levél üzenetét: “Hazatérek babám, hazatérek, ne sirass, emelt fõvel hozom neked, emelt fõvel hozom majd szabadságunkat!”

Az elsõ sortûz beterít, egy része csak a falról ver le egy adagot, belefúródva, és beterítve a törmelékkel, de két hatalmas ütés is éri a mellkasomat. Dalom mégis csak egy pillanatra akad meg, hogy aztán még állhatatosabban folytassam. A következõ “ütés” viszont már megtántorít, kezembõl kihull a gitár, és hatalmas csattanással ér földet - számomra sokkal hatalmasabb csattanással, mint amilyen robajt a fegyverek voltak képesek csinálni.

tekintetem körbeszalad a jelenlevõkön. A rideg rendõrökön, a mögöttük álló, sokkos közönségemen, az elnémult és ismét megalázott népemen. Arcomra biztató mosoly kúszik a fájdalmas grimasz helyére. Pedig fáj, piszkosul fáj, mégis, hogyne mosolyognék, mikor anyámat pillantom meg a sorok között, s ajka ismét nótára gyújt. Nem vagyok rest, patakzó könnyekkel zendítek rá én is újra. Együtt énekelve vele, s most elõször nem szégyellem a hangom az övé mellett. Már nem hallom az újabb sortüzet, csak a dal él bennem, s ahogy térdre rogyok, felnézek rá, és kinyújtom a kezem a “rajzomra” mutatva, a kottára és egyértelmû üzenetére, utolsó leheletemmel is zengve tovább a dalt, amelyet nem fojthat el puskaropogás, sem semmilyen hatalom, sem a félelem démona.

Mert a Dal örök és elpusztíthatatlan.