A történet Timcs pályázatára készült, és ez a kép ihlette:
- Emlékszel még az első tavaszra, amelyet együtt töltöttünk itt, a parkban? - kérdezte elmerengve állandó társától.
- Élénken, mintha csak tegnap történt volna, pedig azóta rengeteg mindenkit láttam be- és kisétálni - felelte a másik, megpróbálva ugyanabba a távolba révedni, mint amelyikbe alacsonyabb társa.
- Kíváncsian vártalak, milyen leszel, néztem minden élőt, hogy vajon melyikük leszel te. Fiatal voltam, bohó és roppant türelmetlen. Egyszerűen alig bírtam kivárni, hogy megtudjam, mégis hogy fogsz kinézni, milyen leszel, jól kijövünk-e majd, vagy azt fogom kívánni, bár csapnának derékba egy jókora baltával... - felnézett volna a másikra, de öreg tagjainak már megerőltető lett volna ez a fajta tevékenység, s nem szerette sosem, mikor szabályosan nyikorog minden tagja egy apróbb mozdulatra, így csak tovább révedt a távolba. De tudta, hogy fiatalabb, mégis már koros társa meg fogja érteni, mire gondolt, s hogy ez csupán az idős elme nosztalgiázásának őszintesége, nem pedig ellene irányuló támadás volt. Végtére is sosem kellett panaszszóval élnie a másikkal szemben, olyanok voltak, mintha mindig is egymás barátainak teremtette volna őket az ég. Megértették egymást, mikor kellett, vigasztalták egymást, örültek egymás sikereinek és felvidították egymást, ha valami baj érte őket.
- A magam részéről azt sem tudtam, mi történik. Meg voltam riadva, és teljesen lebetegedtem, mire ideértem. A javát persze a lelki válság okozta, hogy mégis mi lesz velem, na meg a fájdalom, hogy elszakítottak az addigi barátaimtól. Komolyan azt hittem, vége az életemnek - fura volt a másikkal ilyenekről beszélni. Barátja korábban nem volt ennyire szentimentális, és aggódott, hogy talán történt valami, amíg ő hosszú álmát aludta.
- Igen, igen. Olyan girhes voltál, én is azt hittem, hogy feleslegesen vártam, mert a nyarat sem éred meg. Úgy kókadoztál, mintha az éhezés és a szomjazás valahogy természetes részévé vált volna az életednek. Mintha valóban ilyen betegesnek kellene lenned. Féltettelek, de nem tudtam, mivel segíthetnék, hiszen nem ismertelek, s féltem, ha hozzád szólok, szívrohamot kapsz, s én leszek az, aki jószándékkal végül mégis a kegyelemdöfést adom meg számodra - az emlékre felkuncogott. Jól esett idős lelkének visszaemlékezni az egész kezdetére. Olyan érdekes, hogy még mindig tisztán emlékezett minden részletre, miközben egy sor egyéb közös történetük elkushadt memóriája sarkában valahol, feledésre kárhoztatva.
- Az én szememben te pedig nagyon magának való voltál. Azt gondoltam, utálsz, amiért hátat fordítva ácsorogsz naphosszat, a parkot bámulva. Ráadásul nem szóltál senkihez egy-egy áthaladó látogatón kívül. Mintha a park lakóinál többre tartanád magad, de az is átfutott az agyamon, hogy talán engem gyűlölsz csak, mert valaki olyan helyét foglaltam el, aki sokat jelenthetett neked. Igazságtalannak tartottam, mert nem én kértem, hogy hozzanak ide, és nem vágytam rá, hogy ez a park legyen az új otthonom - akkor még akkora volt csupán magasságra, mint a másik, de vékonyabb, ezerszer vékonyabb. Vastagságban most is a másik nyert volna, de magasságban már sikerült felülmúlnia. Igazából magasságra már a második tavaszon sikerült túltennie az öregen. Érezte, hogy a felemlegetett gondolatokra elérzékenyült, s csak nézte, ahogy egy falevél hullik le a lombkoronáról ilyen korán keresve a halált, hiszen még csak tavasz van, még élhetett volna. Rekedtes hanggal folytatta a visszaemlékezést, ha már a másik elhallgatott, mert szerette volna kifejezni, milyen sokat is jelentett neki az első beszélgetésük. - Aztán jött az első vihar. Reszkettem, de hova bújhattam volna? Iszonyatosan rettegtem. A villámok keresztülhasították a tavaszi égboltot és nyomukban olyan dörgés járt, hogy a legbátrabbak szíve is beleremegett volna, hát akkor még az enyém. Azóta megtapasztaltam ugyan, hogy ez általános főleg tavasszal és nyáron, de akkor féltem, elviselhetetlen harapásokkal marcangolt a rettegés. S akkor végre először megszólaltál, reményt nyújtva, és hangot elsöpörte a félelemnek még az utolsó foszlányait is.
- Tényleg? Pedig nem mondtam sokat - gondolkodott el. Sőt, ha az igazat meg akarta volna vallani, azért kiáltott a másikra akkor, mert kezdte irritálni. De nem akarta megvallani az igazat. Bizonyos emlékeket jobb nem korrigálni, főleg, hogy ilyen szép barátság virágzott belőle. Pedig ő azon a viharos éjszakán igazából aludt volna, de a másik folyamatos sikongatásai és jajongásai felébresztették, és képtelen volt tőlük visszaaludni.
- Tudom, de a határozottság a hangodban, a törődés, amellyel segíteni próbáltál, s mindez olyan tökéletes letorkollásba bújtatva, hogy ne sérüljön a büszkeséged! Akkor értettem meg, nem haragszol rám, egyszerűen csak ilyen vagy, nehezen adod ki magad másoknak. Hiába kínálod öled mindenkinek, hiába karolsz át mindenkit, nyugalmat biztosítva, pihentetve, magad nagyon nehezen adod ki. Érdekelni kezdtél, csüngni kezdtem rajtad, hogy aztán már elmondhassam magabiztosan, nemcsak felnőtté, de a barátoddá is cseperedtem - lelkesedett be “vallomásába”, mosolyogva nézte, hogyan pirult el a másik, reccsenve párat, hogy rendezze legalább hátának határozott tartását, és ne tűnjön egyszeriben görnyedten vénnek és elhasználtnak. - Naiv vagy, kölyök! - morranta le mégis, de nem hitt neki, hiszen ismerte már jól. Az öreg mindig is szerette magát rosszabbnak beállítani, mint amilyen valójában volt. De ez így is volt rendjén, hiszen inkább lett volna pökhendi, ha elismeri, sőt hirdeti, hogy nagy szíve van, mint így, szerénységét zsémbességbe öltöztetve.
A téma azonban hirtelen irányt váltott, ahogy az öreg, nem törődve tagjai tiltakozós zajongásával, felpillantott rá. Tekintetében annyi minden kavargott, amit talán sosem lesz képes lemondani.
- Mondd csak, belegondoltál már abba, mihez kezdesz, ha én már nem leszek itt? Ha valaki új kerül az én helyemre is?
- Nem, de nem is akarok, mert ilyen nem lesz - vallotta be őszinte susogással. El sem tudott volna olyat képzelni, hogy ne legyen itt a másik, hogy tavasztól őszig ne együtt elmélkedjenek a park életét elemezve.
- Pedig nem ártana, kis hülye! - mormogta az öreg hirtelen váltva rosszabb kedvre, majd ismét maga el nézve még hozzáfűzte bántón: - Számomra minden ugyanolyan lenne, csak mással. Ugyanúgy nézném a parkban sétálókat, ugyanúgy kielemezném kapcsolataik változását, ugyanúgy üdvözölném az újakat és elköszönnék a régiektől. Ugyanúgy hallgatnám valaki idióta fecsegéseit, amint megszoktam, hogy immáron ő áll mellettem. Te vagy másvalaki? Édes mindegy!
- Ne légy kegyetlen! - fájt neki a másik szava, de nem akart hinni neki, megint csak átvágta bizonyára, ahogy először is átvágta, mikor a szőrösebbik oldalát mutatta neki, pedig valójában kedves!
- Csak őszinte vagyok, te viszont feleslegesen vagy szentimentális és naiv. Mikor nő már be a fejed lágya? Azt hittem, annyit sikerült már megtanulnod, hogy minden változik, de az élet megy tovább. Nincs örökké, te sem én sem vagyunk örökké, és én nem vagyok hajlandó olyan badarságot kijelenteni, hogy ha te nem lennél, én sem lennék. Mert lennék! Ugyanúgy élném tovább az életemet. Hát elmentél, nagy kunszt!
Morcosan nézett a kis köpcös, öreg testre: - Mi bánt valójában? Félsz az elmúlástól? Nincs rá szükség, hiszen... - vigasztalta volna a másikat, de ő szavába vágott bosszúsan.
- Mit tudsz te? Kis takonypóc vagy! Annyi mindent nem értesz még!
- Én kérek elnézést, hogy fiatalabb vagyok! - a szándék, hogy megnyugtassa a másikat, szertefoszlott. Mérges volt, dühös, mert a másik nem osztotta meg vele a valódi baját, csak ki akarta oktatni, ahogy ilyenkor mindig. Pedig nem egyszer bizonyította már, hogy nem buta, és hogy képes megérteni a másik érzelmeit. Csak a másik olyan csökönyös szamár, hogy sosem mond el semmit, csak ha már lezárta magában. Ez a tehetetlenség volt, amely felbosszantotta, nem a másik szavai.
Mégsem tudott túllépni ingerültségén, s nem is szóltak jó ideig egymáshoz.
* * *
Késő őszi, napsütéses délután volt. Talán az utolsó ilyen szép nap az évben. Kimerülten nyújtózott, öreg társára pillantva.
- Szép évünk volt, nem igaz? - kezdett bele a csevegésbe elnyomva egy ásítást, felkészülve, hogy az öreg megint nyűgös lesz. Idén sűrűn fordult elő, hogy megváltozott a hangulata egyik pillanatról a másikra. Nem tudta hova tenni, de egyre biztosabb volt benne, hogy valami bántja a másikat. Valami történhetett tavaly télen.
- Szép - felelte az öreg melankolikusan. - Valóban szép.
- Kíváncsi vagyok, jövőre milyen virágokat ültetnek majd a park közepén a díszkertbe - gondolkodott el.
- Ki tudja...
- Megint nincs jó kedved, igaz? - próbálta kifürkészni barátját, de ugyanolyan olvashatatlan maradt számára az évek alatt,mint amilyen volt a kezdet kezdetén is, pedig most már képes volt áthajolni a válla felett, hogy az arcát tanulmányozhassa. De azon most is csak valami furcsa színezettel megáldott mosoly ült.
- Köszönöm, hogy idén is elviseltél! - törte egyszer csak meg a beállt csendet a kis öreg. - Hiányozni fogsz!
- Én? De hát csak egy tél, és itt leszek, ahogy mindig.
- Igen - pillantott rá meleg tekintettel a másik. - Én most mégis hálás vagyok. Főleg mert meg sem könnyítettem a helyzetedet.
- Tény, hogy elég zsémbes voltál idén - mellékelt mártír képet a mondatához, de aztán csak lágyan elmosolyodott. - De a barátom vagy még akkor is, ha épp undokoskodsz. Nem mondom, hogy néha nem kívántalak melegebb éghajlatra, de ez a momentum nem változott. Mert tudom, hogy számíthatok rád, és bízom benne, hogy elhiszed, te is rám.
- Tudom - az öreg mosolya olyan természetes volt, egész megszépítette ráncos és összetört vonásait. - Tudod mit, nézzük meg együtt idén az utolsó naplementénk.
- Rendben, nézzük! - örült, hogy jobb kedvre derítette alacsony barátját, s míg a hűs szél körülöttük fújdogált, végigcsicseregte, a másikat szóval tartva, az éjszaka eljöttét, hogy aztán hosszas álomra hajtsa a fejét, búcsút mondva a másiknak.
* * *
Lassan ébredezett, de a tavasz napsugarai végigcsiklandozták minden porcikáját, így megadóan nyújtózott egyet. Főleg mert már nagyon várta, ahogy minden télen, hogy újra lássa a másikat, végigfuttathassa ébredező tekintetét ívelt vonalú gerincén, majd álmoskásan köszönthesse az egész télen mellette strázsálót.
Az ismerős gerinc helyett azonban egészen más vonalon szaladhatott csak végig pillantása. Megdermedt visszahunyva a szemét, hogy talán csak rosszul látott, de ahogy ismét felnyitotta, a kép nem akart eltűnni. A régi fém íveken nyugvó falécek helyett most rideg betonkeret tartotta fa ülő és támlarész fogadta. Valami jeges markolt a lelkébe, ahogy előre hajolva vette szemügyre az új jövevényt.
- Elnézést! - igyekezett megszólítani, mire a pökhendin feszítő idegen végre figyelemre méltatta.
- Miben segíthetek?
- Csak érdeklődnék, hogy... szóval... az ön helyén álló öreg paddal mi történt? - hallani akarta, hallania kellett, s mégsem akarta elfogadni, nem akarta, hogy valóban arra nyíljanak az új jövevény ajkai, nem akarta, hogy megerősítse belső félelmeit. Pedig csak egy magyarázat volt.
- A télen kiszedték, hogy fenségességemmel helyettesítsék. Különben is már csak elcsúfította ezt a parkot. De ne aggódjon, rögtön népszerű lesz megint ez a hely, a kollégáimmal majd én felfuttatom!
- Értem - sóhajtott mélyet, s az új jövevény félre is értette. Vagy eleve nem is törődött sóhaja jelentésével, csak folytatta öntömjénező szövegét.
Ő viszont nem figyelt rá. Lehunyta a szemét, hogy eltakarja a világ elől fájdalmát, s visszaidézte a kecses deszkahátat, amely az évek során egyre hajlottabb, csálébb és görbébb lett, s fájdalmas nyikorgással rezdült össze, belül zokogva, ahogy visszaidézte tavalyi összes beszélgetésük. Hogy nem vette észre? Miért nem mondta el a másik? Miért nem beszélt róla? Miért nem adta meg a lehetőséget, hogy felkészülhessen?
Kérdéseire azonban maga is tudta a választ, ahogy azzal is tisztában volt, mit várna el tőle a másik. Hát kirügyezett, s rügyeit levelekbe növesztette, virágot is hozott. Magánya azonban egyre keservesebb vált a tavasz előrehaladtával. Eleinte még hallotta a meglepődött kérdéseket, mi lett a régi paddal, s megmelengette szívét, hogy hiányolják öreg társát, s titkon reménykedett, valahogy vissza lehet fordítani a történteket, és visszatér a másik, de az emléke gyorsan megkopott, s mire virágait körbedöngték a méhek, már mindenki az új pad kegyeit kereste.
Most először érezte magát öregnek. Végtelenül öregnek, s elgondolkodott, vajon a másik is megtapasztalta ezt korábban, mikor ő jött? Számára is volt valaki, akit elvesztett, hogy aztán megtalálja őt?
Már nem tudhatta meg, de nem akart szégyent hozni a másikra, s megpróbált az új társával is beszédbe elegyedni, de sokszor kapta magát azon, hogy társa locsogása üres beszéd, s minden ilyen alkalommal belül könnyezett s fonnyadt, marcangolva magát olyan gondolatokkal, hogy volt-e olyan idő, mikor ő is ennyire idegesítő volt a másik számára.
Az idő azonban ment tovább, s ismét beköszöntött az ősz. Nem lett volna rá szükség, de idén hamar hozzákészülődött az alváshoz.
- Végre jön a tél! - sopánkodott fiatal kis “társasága”. - A sok vandál jobb, ha otthon marad, mert bosszúból lefagyasztom a hátsójuk, amiért összefirkálnak meg szanaszét szabdalnak! Mi a fenét képzelnek magukról?!
- Ne aggódj - igyekezett lágyan susogni, nyugtatva a másikat. - Jövő tavasszal majd szépen rendbe hoznak. Kijavítják a hibáid, lefestenek, és szebb leszel, mint új korodban.
- Alig várom! Ilyen gyalázatot! Egy dög még a lábam mellé is piszkított!
Önkéntelenül is vigyor szaladt szét az ajkain. Iszonyatosan jót derült azon az eseten annak ellenére, hogy két hétig egyfolytában a másik méltatlankodását hallgathatta. Oly kevés valóban emlékezésre méltó pillanatuk egyike. Fejében azonban egy másik alak rajzolódott ki élénken, s bölcsen reszelős hang suttogta: “ Ugyan, fiú, mit röhögsz? Ez a szeretetük jelképe. Az életük részévé tesznek, kuckóra lelnek a képemben, ide vésik az érzelmeik, körülöttem otthon érzik maguk. Hogy a lábamhoz nyomják a szart is? Majd eltakarítják. Ahogy én is enyhítem magányuk azzal, hogy lehetőséget biztosítok arra, hogy együtt legyenek, leülhessenek, beszélgethessenek, játszhassanak, futkározhassanak, míg gazdájuk megsimogatja a fejük. Annyiféle kapcsolat tanúja lehettem. A sok rosszat mind felülírja a még ezerte több jó. Neked is inkább azon kellene igyekezned, hogy árnyékot nyújtva nekik óvd őket szeretettel.”
Milyen bölcs is volt.
- Figyelj, talán bosszantónak tűnik, de lásd benne a jót - próbálta okítani a másikat, ahogy egykoron vele is tették. - Ez a szeretetük jelképe. Az életük részévé tesznek, kuckóra lelnek benned, ide vésik az érzelmeik, körülötted érzik otthon maguk. Miattad járnak ide a parkba.
Az új pad azonban olyan lekicsinylően pillantott rá, hogy elnémult, s csak hallgatta a szitkokat, mekkora egy vén idióta.
Nem szólt többet, el sem búcsúzott, csak lehunyta a szemét, s másnap reggel már nem kelt fel, megkezdve téli álmát.
* * *
A Nap lágy sugaraival végigcirógatta a tájat, ébresztgetve lakóit, tudtukra adva érintéseivel, itt a tavasz. A növények új ruhába öltözve köszöntötték a parkba kilátogató embereket, akik egyre többen lettek az idő egyre melegebbé válásával. Egy fa azonban nem bontott új rügyeket. Az alatta álló pad hiába méltatlankodott, a Nap hiába kedveskedett, ágai kopasza maradtak.
Öreg, megkérgesedett kéz simított végig a fa megvastagodott, még olyan élettelinek tűnő derekán.
- Hiányozni fogsz! - súgta, majd felemelte a baltát.
