Az az idióta… Miért vállalt el egy olyan küldetést, amiben a túlélési esélyei elenyészõen alacsonyak voltak? Miért?!

Kétségbeesetten megráztam a fejem. Sötét hajamba belekapott a szél, én pedig a távoli hegyeken tekintettem végig. Komor kõtömegek, melyeket sûrû ködfátyol választ el környezetüktõl. Én is ilyen voltam. Mióta megölték, azaz a saját bátyám megölte az Uchiha klánt, mindenkit eltaszítottam magamtól. Hallgatásba burkolózva, egy rideg álarc mögül vizsgáltam a külvilágot, próbáltam mindent magamba szívni, ami erõsít, és különösebb érzelmek nélkül túlélni, hogy beteljesíthessem a bosszúmat. De egyszer csak megjelent Õ. Aranyszõke haj, vidám, zafírkék szempár, idióta vigyor és magával ragadó kisugárzás – akármennyire is ki akartam zárni, végül mégis bejutott az álarcom mögé. Uzumaki Naruto. Az egyetlen a világon, akiért az életem adtam volna. De most már mindegy. Többé a bosszúm sem érdekel már, pedig eddig csak azért éltem, hogy teljesíthessem. De mit érnék vele? Ha meg is ölném a bátyám, továbbra sem tudnék nyugodtan aludni, hisz a dobe emléke kísértene minden éjjel... És minden nappal.

Éreztem, amint a szemem valami nedves hagyja el. A francba. Agresszíven letöröltem a könnycseppet és tettem pár lépést elõre. A háztetõ széle vészesen közeledett, de engem nem érdekelt.

A szél egyre erõsebben süvített el mellettem. Vihar lesz. Most már a távoli hegyeket is csak halványan érzékeltem. A Hokage-arcok viszont még tisztán kivehetõk voltak.

Naruto… Minden álma az volt, hogy Hokage lehessen. Ez az álom azonban összetört – a lelkemmel együtt. Felelõtlen… Idióta… Usuratonkachi…

A könnyeim utat törtek maguknak és immár szabadon folytak le az arcomon, már nem is próbálkoztam a megsemmisítésükkel. Ugyan minek? Senki sincs itt, de ha lenne is, magasról tennék rá. Egyesek biztosan vigasztalnának, vagy aggódást színlelve férkõznének a közelembe, páran talán még át is éreznék a fájdalmam, de még akkor is magányos lennék.

Basszus, a dobe… nincs többé! Hogy is érdekelne bármi más, mikor meghalt, pedig… Pedig miatta éltem. Õ motivált, hogy jobb és jobb legyek, hogy ne adjam fel, hisz nekem is van egy álmom, és bebizonyította, hogy az élet igenis szép. És hittem neki. Hittem, mert õ maga volt az, aki csillagként ragyogta be életem fekete felhõkbe burkolózott egét. A legjobb barátom volt, már-már fogadott testvérem… Vagy akár több is annál.

Ismét elõreléptem párat, s a tetõ legszélén megálltam. Lenéztem az alattam elterülõ utcára, ahol furcsamód most egy lélek sem tartózkodott. Hát persze, már el is kezdett esni az esõ. Észre sem vettem, hogy könnyeimen kívül más is végigfolyik az arcomon.

Egy utolsó, nagy levegõt véve beszívtam az evilági illatokat, majd elõredõlve a mélybe zuhantam.

Dobe, te biztosan a mennyországba kerültél. Remélem, lesz olyan szerencsém, hogy találkozunk.

Becsapódás. Fájdalom. Aztán megszûnik minden gyötrelem.

Sötétség…

*

Ragyogó, fehér fény közeledett felém. Bizsergõ érzés töltött el, de fogalmam sem volt, miért. Hiszen meghaltam! Akkor mégis hogyan…?

A fény hatalmasra nõtt, s mikor elért engem, egy alak bontakozott ki belõle. Szõke haj, kék szemek, halvány mosoly…

A szemeim tágra nyíltam döbbenetemben, és sietõsen feltápászkodtam a földrõl, jobban mondva arról a szilárd felületrõl, ahol eddig feküdtem.

- N-Naruto? – Még mindig nem találtam a szavakat. Ez a mennyei káprázat szinte teljesen megnémított.

- Miért csináltad ezt, teme? – kérdezte szemrehányóan a szõke.

Összeszedtem magam, visszanyeltem a belõlem ismét kikívánkozó könnyeim, és már én is mosollyal válaszoltam.

- Mert hiányoztál, te idióta!

Naruto erre csak felém lépett, majd szorosan átölelt.

- Te is nekem – suttogta a fülembe.

Úgy éreztem, a belõle áradó fényesség kitölti a bensõmet és összeforrasztja széttört lelkem.

Viszonoztam ölelését, és talán ebben a pillanatban sikerült megnyugvásra találnom. Nem tudom, mi történt itt és hova kerültem, de visszakaptam, akit szeretek. Együtt vagyunk. És csak ez számít.