1. éj: A Hercegnő érkezése
Az esti lágy szellő borzongatta meg a fák lombját, vadul és sejtetőn susogtak a levelek, egy-egy kis zöld lapot leszakított a fáról a szél, és tovább repítette a levegőbe fel. Egy erdő… egy part…
Egy kicsiny szigeten egy iskola lapult, melyet két hosszú híd kötött a rendes parthoz.
Egy akadémia.
Különleges helynek számított a hétköznapi emberek számára is, akik nem is tudták milyen rejtelmek vannak kő falai között.
Pár éve hatalmas pusztítást végzett egy harc, de azóta közös erővel, újra felállították a rendet.
Egyaránt tanultak itt emberek, és vámpírok, felváltott napszakokban. Csak esti és nappali tagozatosokként ismerik őket az emberek.
Az iskolának már csak egyetlen őrzője maradt, nem is volt szükség többre.
Kiryu Zero, több volt, mint egyszerű őrző ezen az akadémián.
Rendelkezett egy vámpír képességével. Gyorsan gyógyul, nehezen sebesül, és ember feletti ereje van. Vámpír vadászként dolgozik, egy igen magas posztban Yagari Toga irányítása alatt.
Ő lett a vámpírvadászok új legendája.
Miután Kurosu Kaien teljesen visszavonult, kardját is olyan helyre rejtette, ahol senki nem lelhet rá, hosszú idő után már ő sem, Zerot tekintették a legerősebb vadásznak.
„Az ikrek átkának túlélője”… Több jelzőt is kapott azóta, amit elenged füle mellett.
Habár egyetemi tanulmányokat folytatott már Zero, nem gyakran járt ki a faluból órákra, főleg vadászi kötelességeinek tett eleget, ami egyre kevesebb létszámú E-szintű révén igen csak megkönnyítette dolgát. Jobban „szerette” őrzői feladatát ellátnia.
Az éj sötétjében a torony tetején állt, megszokott őrhelyéről jól belátta az egész területet, és éles látásának köszönhetően már messziről kiszúrta a betolakodókat.
Hajába belekapott a cirógató szél, homlokát és lila íriszeit érintette minden lobogó tincs, egy laza mozdulattal túrt lassan hajába, majd ekkor vett észre két egyenruhás lányt…
Nappalisok voltak…
Egy fáradt sóhajjal hunyta le szemeit egy pillanatra, majd elrugaszkodott a tetőről, egyenesen le a földre huppant. Jobbra nézett, megrezzent a bokor és ekkor lépett ki mögüle a két nappalis lány.
- Ti mit kerestek itt? – kérdezte lustán, a kék egyenruhások ijedten kapták oda tekintetüket, majd összenézve sikoltottak fel.
- Ááááá! Ez Zero-sempai! – Zero, szemforgatva temette fél tenyerébe arcát, még nem volt hozzászokva a népszerűséghez. Mióta elhagyta tanulmányilag az akadémiát, saját kis rajongó tábora lett. Az új nappalis lányok nem ismerték, csak mint őrzőt, így egy szinten volt számukra a rajongás az esti tagozatosokéval együtt.
- Ne sikoltozzatok… menjetek vissza a körletbe, tilos a kijárás… - de mielőtt mondatát befejezte volna, egy vaku kattant szemébe, összeszűkültek pupillái egy pillanat alatt, végül felmordulva eresztette ki baljós auráját. A lányok megremegtek a bosszús látványra, egymás karját ragadták meg, hátrafelé lépdelve.
- B.. bo.. bocsánat.
- Máris megyünk csak… csak… ááááá – majd együtt sikoltva rohantak el.
Zero megdörzsölte szemeit, majd kiegyenesedett, és zsebre vágott kezekkel elindult az igazgatói iroda felé.
~*~
Halk kopogás törte meg Kurosu igazgató csendes teázását, halk vezényszóval engedte be az érkezőt.
- Gyere beljebb – szólította fel – Á, Kiryu-kun – amióta ismerjük, Kaien mindig is így szólította Zerot, hiába fiának nevezte… nevelt fiának – Már végeztél is az őrjárattal?
- Nem – vágta rá azonnal, halkan morogva orra alatt – Haza kell mennem, még tanulnom kell… Jövő héten vizsgák lesznek.
- Ó az én drága becsületes fiam – már pattant is ki az íróasztal mögül, de a fiú egyszerűen elállt az útjából, majd felé hajolva borzolta meg bosszúsan haját.
- Mondtam már, hogy nem nagyok a fiacskád – morgott tovább, majd befejezte a borzolást, és visszatette ballonkabátjának zsebébe kezét – Most megyek… a többit rád hagyom.
- Éééén? – vonyította az igazgató, de a válasz csak egy ajtócsapódás volt, semmi több.
~~*~~
Az éj közepén egy karcsú árny jelent meg az utcán a messziből, egy limuzin alakja körvonalazódott ki, majd megállt egy magas épület előtt. Ez volt a kis falu legelitebb szállodája. A sofőr kiszállt, majd kinyitotta a hátsó ajtót, és fehér kesztyűs kezét tartotta. Karcsú ujjak nyúltak ki az autó belsejéből, lágyan simította kecses kezét a nagy tenyérbe, gyönyörű ékköves gyűrűjén megcsillant a hold fénye. Egy hosszú barna hajú lány lépett ki, ruhája hosszú volt és halvány sárga, tökéletesen passzolt karcsú alakjához. Hatalmas barna szemekkel, kedvesen tekintett szolgálójára.
- Köszönöm… - mondta halkan, kedves kis mosollyal, amibe még a legsötétebb lények is belepirulnak.
- Igazán nincs mit, hercegnő – hajolt meg előtte – A csomagjai…
- Igen… - vágott közbe nemesi hangon – Már foglaltattam szobát, kérem vitesse fel a 318-asba, ha visszajöttem, kipakolok.
- Ha visszajött? – kérdezte tisztelettudóan biccentve, esdekelve a modortalan kérdés miatt.
- Mielőtt beköltöznék, sétálnék egyet… rég jártam már erre… - ujjait összefűzte maga előtt, továbbra is kedvesen mosolygott, és tisztavérű mivolta ellenére, senkinek nem volt beleszólása, mit is tesz, hogyan és mikor.
- Engedelmével Yuuki-sama - hajolt meg egy újabb segéd, aki a szállodához tartozott, hosszú haját fonatban szorította hátra, lehetett a szemén látni, hogy emberből lett vámpír, ki mestere vérén nyugszik. Yuuki furcsa szemekkel nézett rá, s habár arca nem hasonlított, a szemében égő tűz minden emléket felidézett…
„Zero… mit csinálhat most?” – gondolta magában, majd utolsó búcsút intett.
- Tudja mi a dolga Ichino-san, kérem intézze el.
- Igenis, Yuuki-sama – hajolt meg, végül a tisztavérű hercegnő elillant köreikből, hogy kellemes sétát tegyen.
~*~
Zero előre biccentett fejjel haladt a sötét és kihalt utcán, halkan kopogó léptekkel vette irányát saját lakása felé, ami már a vadász egyesület közelében volt, távol akart lenni Kurosu hatásköre alól. Egy park szélső bejáratához fordult be, mindig itt vágott át, hogy rövidebb utat nyerjen magának, és erre most szüksége is volt. Pihenni akart, végre nyugodtan otthon tengődni, saját kis magányában.
Egyedül…
Yuuki érdeklődve nézett körbe, ahogy lassan sétált a házak között, úgy leste az épületeket akár egy turista a faluba tévedve. Kedvesen mosolygott, felidézte a sok emléket, ahogy pót apjával, és pót testvérével hajszolták egymást a piacon, ahogy nem tudták eldönteni, melyik kis büfénél vagy cukrászdában pihenjenek meg. De egyszer csak lefagyott a mosoly. A kedves emlékekhez, sötét és borús is társult, ami az ő szívét is kifacsarta.
Szörnyű időszak volt ez, embert, ideget és érzelmet ölő… Kegyetlen események sorozata.
De már vége… és csak előre kell tekinteni.
Újra mosolyt csalt arcára a látvány, a park díszesebb bejáratának látványa, mely barokk stílusában úgy pompázott, mintha egy királyi kert dísze akarna lenni. Újonnan szerzett lelkesedéssel lépett be rajta. Lassan haladt előre, de inkább a fák közelében banduklova…
Zero furcsa aurát érzett, felkapta fejét, és egy sápadt alakot pillantott meg az egyik fa tövében. Kikerekedtek szemei, ahogy felismerte az alakot, párat pislogott, majd fegyveréért nyúlt.
„Nem… nem, az nem lehet… még nem…” – mondogatta magában, s ebben a pillanatban, szinte varázsütésre vette észre őt a lány, ő is szörnyen meglepődött a fiú láttán.
Zero kezei kicsit megremegtek, lehunyta szemeit, majd egy gyors mozdulattal lőtt.
Mire újra kinyitotta szemét, az alak már nem volt sehol, pislogott párat, közelebb lépett, de semmit sem látott, így egy fáradt sóhajjal tette vissza helyére pisztolyát.
„ Csak képzelődöm… kezd elmenni az eszem…”
Eligazította kabátját, majd kezeit visszarejtette zsebeibe, úgy haladt tovább, a park másik oldalán elhagyva a szép zöld terepet.
A lány, egy fa lombjának rejtekéből kukkantott ki, majd aprót sóhajtva ugrott le az ágról. Végignézett ruháját, egy apró szakadást talált, halkan morgott magában.
„ Micsoda fogadtatás… szebbet is el tudtam volna képzelni…”
Megállt minden mozdulatban, majd a park bejárat felé nézett az alak után, aki már eltűnt a közelből is. Kezeit összefogta, majd mellkasára, egyenesen szíve fölé tette, remegő szemekkel nézett maga elé.
„Zero… vajon igaz még, amit akkor ígértél?”
Egy nap… megkereslek… és megöllek…
Emlékében halkan búgta a lágy hang, beleborzongott a gondolat hallatára is.
„ Vajon én be tudom tartani a választ?”
Várni foglak…
|
